Cynthia Hand: Amikor búcsúzunk

Az Angyalsors-trilógia lezárásában olyan szinten csalódtam, hogy jó időre elment a kedvem Cynthia Hand könyveitől. Miután letelt a gyászidő, ismét megpróbálkoztam vele, és sikerült eszembe juttatni, miért is szerettem én az Angyalsorsot annyira anno.

Fülszöveg: Alexis egy középiskolás kitűnő tanuló, akit felvettek a híres MIT egyetemre, matematika szakra. Öccse öngyilkossága óta azonban semmi sincs rendbe a családjában. Anyja egyfolytában sír és azt mondja, hogy véget ért az élete. Apja még a tragédia előtt elhagyta őket egy fiatalabb nőért. Alexis pedig dühös, ugyanakkor magát hibáztatja öccse, Ty haláláért, néha pedig az az érzése, hogy öccse szellemként követi őt. Alexis pszichológusa, Dave azt javasolja a lánynak, hogy kezdjen el naplót írni, hátha így könnyebben meg tud birkózni öccse öngyilkosságával. És ahogy Alexis papírra veti fájdalmát, kétségeit, emlékeit, úgy tárul fel az olvasó előtt a múlt, a jelen és a jövő.

Az Amikor búcsúzunk egy érzelmi atombomba, ami gombafelhőt eregetve semmisíti meg az embert. Olyan nyomorúságos a hangulata, hogy egyszerűen rossz olvasni – és itt most a rosszat teljesen pozitív értelemben értem. Már persze ha az ember szereti deprimáltan érezni magát. Hand nem először bizonyítja be, hogy mennyire ért az érzelemábrázoláshoz, a melankolikus atmoszféra megteremtéséhez – voltaképpen ez az erőssége, a markáns cselekmény kidolgozása pedig az gyengesége.

A történet két szálon fut. A jelenben Lexie érzelmileg teljesen beszűkült, a barátaival nem tud mit kezdeni, csak zavarják őt, a fiújával szilveszter éjjelén szakított. Ty halála óta egyetlen könnyet sem ejtett, közönyösen tengeti mindennapjait, és még az sem tudja felvillanyozni, hogy az álma, az MIT ott toporog a küszöbön. Pszichológusa tanácsára naplóírásba kezd – ez a másik szál –, ami a múlt eseményeit tárja fel: Lexie próbálja megragadni az öccséhez kötődő fontos momentumokat, a mérföldköveket, amik a halálához vezettek, hátha megérti a miértet.

A történet lényegében a romokról szól, amiket Ty az öngyilkosságával maga után hagyott. Nem érezte jól magát a bőrében, ezért véget vetett az életének, ugyanakkor önző is volt, mert bele sem gondolt abba, hogy a szeretteinek milyen fájdalmat okoz. Eszébe sem jutott, hogy majd magukat hibáztatják azok is, akik nem tehetnek arról, hogy fegyvert ragadott a garázsban.

Ty súlyos, a külvilág számára láthatatlan depresszióban szenvedett. Ami a legszomorúbb, hogy a szülei elbagatellizálták a problémát, sőt, valójában észre sem vették, el voltak foglalva a saját kis életükkel. Apuka félrelépett, anyuka pedig próbált apuka kedvében járni, hogy ne hagyja el, de végül, amikor szétmentek, akkor is csak önmagával törődött, azzal semennyire sem, hogy Tyt mennyire megviselte az apja árulása. Azt sem vették komolyan, amikor Ty először kísérelt meg öngyilkosságot. Nem tudom, én azt követően, ha a gyerekem véget akart volna vetni az életének, biztos árgus szemekkel figyelném, nem úgy kezelném, hogy upsz, csak egy botlás volt.

 Az eredeti nagyon tetszetős borító. Bár a magyar is szép, sok köze nincs a történethez (főleg, hogy nem parton játszódik).

Cselekményileg nem sok minden történik a könyvben. A történések poroszkálnak, és bevallom, féltávnál már tényleg elapadt a lendület, és picit untam is, de ezt kompenzálja az emocionális ereje. A mozgalmasság helyett inkább azzal szembesülhetünk, ahogyan Lexie kiönti magából az érzelmeit, és a múlt ütközik a jelennel. Szívettépő olvasni a lány gondolatait, ahogy végigkalauzolja önmagát a gyász különböző fázisain. Ty halála után Lexie teljesen egyedül marad: az anyja elmerül a depressziójában, az apjával, akinek az új családja a prioritás, beszélgetni sem tud. Bűntudata van, hogy nem volt ott Tynak, amikor a fiúnak nyilvánvalóan segítségre lett volna szüksége, mert lefoglalta a szerelmi élete, és ha észrevette volna a jeleket, akkor megakadályozhatta volna. Azzal, hogy szakít Steve-vel, lényegében önmagát bünteti.

Nagyon tetszett, hogy a gyász mellett nem fityegett be a szerelmi szál, nem az segítette át a főhőst a traumán. Persze megismerjük kettejük történetét, hogy hogyan jöttek össze, de a jelenben semmi sincs. A regény katartikus jelenete, hogy a naplót, aminek tartalmát olvashatjuk, a végén Lexie odaadja Steve-nek – hát ott bizony összefacsarodott a szívem, és elmorzsoltam egy-két könnycseppet.

Lexie-nek rá kell jönnie, és a családját is szembesítenie kell a ténnyel, hogy nem hagyhatják, hogy Ty döntése romba taszítsa az ő életüket is, mert attól a fiú nem jön vissza. Meg kell tanulniuk tovább élni nélküle, bármennyire is fájdalmas és nehéz lesz. Szörnyű volt arról olvasni, hogy a szerző is ugyanígy veszítette el a testvérét, el sem tudom képzelni, milyen borzalmas lehet, bőven elég volt nekem ezt fikcióként átérezni, megnyomorgatta a lelkem rendesen.

Elsősorban azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik jól tűrik a szomorúságot, és nem egy cselekményes történetet várnak, mert azt itt nem fogják megkapni.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  The Last Time We Say Goodbye

Kiadó: Maxim

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 376

Fordította: Loósz Vera