Az Angyalsors-trilógia
lezárásában olyan szinten csalódtam, hogy jó időre elment a kedvem Cynthia Hand
könyveitől. Miután letelt a gyászidő, ismét megpróbálkoztam vele, és sikerült
eszembe juttatni, miért is szerettem én az Angyalsorsot
annyira anno.
Fülszöveg: Alexis egy középiskolás
kitűnő tanuló, akit felvettek a híres MIT egyetemre, matematika szakra. Öccse
öngyilkossága óta azonban semmi sincs rendbe a családjában. Anyja egyfolytában
sír és azt mondja, hogy véget ért az élete. Apja még a tragédia előtt elhagyta
őket egy fiatalabb nőért. Alexis pedig dühös, ugyanakkor magát hibáztatja
öccse, Ty haláláért, néha pedig az az érzése, hogy öccse szellemként követi őt.
Alexis pszichológusa, Dave azt javasolja a lánynak, hogy kezdjen el naplót
írni, hátha így könnyebben meg tud birkózni öccse öngyilkosságával. És ahogy
Alexis papírra veti fájdalmát, kétségeit, emlékeit, úgy tárul fel az olvasó
előtt a múlt, a jelen és a jövő.
Az Amikor búcsúzunk egy érzelmi atombomba,
ami gombafelhőt eregetve semmisíti meg az embert. Olyan nyomorúságos a
hangulata, hogy egyszerűen rossz olvasni – és itt most a rosszat teljesen
pozitív értelemben értem. Már persze ha az ember szereti deprimáltan érezni magát.
Hand nem először bizonyítja be, hogy mennyire ért az érzelemábrázoláshoz, a
melankolikus atmoszféra megteremtéséhez – voltaképpen ez az erőssége, a markáns
cselekmény kidolgozása pedig az gyengesége.
A történet
két szálon fut. A jelenben Lexie érzelmileg teljesen beszűkült, a barátaival
nem tud mit kezdeni, csak zavarják őt, a fiújával szilveszter éjjelén
szakított. Ty halála óta egyetlen könnyet sem ejtett, közönyösen tengeti
mindennapjait, és még az sem tudja felvillanyozni, hogy az álma, az MIT ott
toporog a küszöbön. Pszichológusa tanácsára naplóírásba kezd – ez a másik szál
–, ami a múlt eseményeit tárja fel: Lexie próbálja megragadni az öccséhez
kötődő fontos momentumokat, a mérföldköveket, amik a halálához vezettek, hátha
megérti a miértet.
A történet
lényegében a romokról szól, amiket Ty az öngyilkosságával maga után hagyott.
Nem érezte jól magát a bőrében, ezért véget vetett az életének, ugyanakkor önző
is volt, mert bele sem gondolt abba, hogy a szeretteinek milyen fájdalmat okoz.
Eszébe sem jutott, hogy majd magukat hibáztatják azok is, akik nem
tehetnek arról, hogy fegyvert ragadott a garázsban.
Ty súlyos, a
külvilág számára láthatatlan depresszióban szenvedett. Ami a legszomorúbb, hogy
a szülei elbagatellizálták a problémát, sőt, valójában észre sem vették, el
voltak foglalva a saját kis életükkel. Apuka félrelépett, anyuka pedig próbált
apuka kedvében járni, hogy ne hagyja el, de végül, amikor szétmentek, akkor is
csak önmagával törődött, azzal semennyire sem, hogy Tyt mennyire megviselte az
apja árulása. Azt sem vették komolyan, amikor Ty először kísérelt meg
öngyilkosságot. Nem tudom, én azt követően, ha a gyerekem véget akart volna
vetni az életének, biztos árgus szemekkel figyelném, nem úgy kezelném, hogy
upsz, csak egy botlás volt.
Az eredeti nagyon tetszetős borító. Bár a magyar is szép, sok köze nincs a történethez (főleg, hogy nem parton játszódik).
Cselekményileg
nem sok minden történik a könyvben. A történések poroszkálnak, és bevallom, féltávnál már tényleg elapadt a lendület, és picit untam is, de ezt kompenzálja az
emocionális ereje. A mozgalmasság helyett inkább azzal szembesülhetünk, ahogyan
Lexie kiönti magából az érzelmeit, és a múlt ütközik a jelennel. Szívettépő
olvasni a lány gondolatait, ahogy végigkalauzolja önmagát a gyász különböző
fázisain. Ty halála után Lexie teljesen egyedül marad: az anyja elmerül a
depressziójában, az apjával, akinek az új családja a prioritás, beszélgetni sem
tud. Bűntudata van, hogy nem volt ott Tynak, amikor a fiúnak nyilvánvalóan
segítségre lett volna szüksége, mert lefoglalta a szerelmi élete, és ha
észrevette volna a jeleket, akkor megakadályozhatta volna. Azzal, hogy szakít Steve-vel,
lényegében önmagát bünteti.
Nagyon
tetszett, hogy a gyász mellett nem fityegett be a szerelmi szál, nem az
segítette át a főhőst a traumán. Persze megismerjük kettejük történetét, hogy
hogyan jöttek össze, de a jelenben semmi sincs. A regény katartikus jelenete,
hogy a naplót, aminek tartalmát olvashatjuk, a végén Lexie odaadja Steve-nek –
hát ott bizony összefacsarodott a szívem, és elmorzsoltam egy-két könnycseppet.
Lexie-nek rá
kell jönnie, és a családját is szembesítenie kell a ténnyel, hogy nem
hagyhatják, hogy Ty döntése romba taszítsa az ő életüket is, mert attól a fiú
nem jön vissza. Meg kell tanulniuk tovább élni nélküle, bármennyire is
fájdalmas és nehéz lesz. Szörnyű volt arról olvasni, hogy a szerző is ugyanígy
veszítette el a testvérét, el sem tudom képzelni, milyen borzalmas lehet, bőven
elég volt nekem ezt fikcióként átérezni, megnyomorgatta a lelkem rendesen.
Elsősorban
azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik jól tűrik a szomorúságot, és nem egy
cselekményes történetet várnak, mert azt itt nem fogják megkapni.
Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Eredeti
cím: The Last Time We Say Goodbye
Kiadó:
Maxim
Megjelenés
éve: 2015
Oldalszám:
376
Fordította:
Loósz Vera
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése