Nem igazán
értem, miért 4,2-es a könyv goodreadsen. Tény, hogy nem nagy az olvasottsága,
de akkor is soknak tartom a méltató szavakat.
Mert a The Weight of Zero egy roskadozó
kliséhalmaz.
Semmi
eredeti nincs benne az említett apró pici csavart leszámítva, hogy Cath úgy hivatkozik
a depressziójára, mintha az egy külön entitás lenne. Fortunati fogja a tipikus,
irreális kliséket, és egy csokorba gyűjti. Cathnek jó ideje nincsenek barátai.
Amikor elárulta a két legjobb barátnőjének, hogy bipoláris depressziót
diagnosztizáltak nála, elfordultak tőle, sőt, az egyik szétkürtölte a hírt a
suliban, és azóta is megy részéről a bullying. Erre jön a történelem óra, és
azon belül mi más? Csoportmunka, naná, amely során Cath és Michael – aki
egyébként már hatmillió éve oda van Cathért, csak nem mert közeledni eddig,
mert a cselekmény most kívánta meg – közel kerülnek egymáshoz. Értsd: váltanak
pár szót a közös projektjükről, és bumm, már együtt is járnak 20% után.
Elismerem, ebből a szempontból nem szokványos a regény, mert nem a szerelmi
szálon van a hangsúly, és végig egy párt alkotnak a történet folyamán, de ezzel
el is veszik a romantika, merthogy 1, érthetetlen, mire fel jönnek össze 2, nem
sikerül köztük kémiát csiholni 3, Michaelben semmi érdekes nincs.
Pasi pipa.
Pár nap múlva betoppan az új legjobb barátnő is a képbe. Tudom, tudom, fikció,
de ne legyen már ennyire irreális. Innentől kezdve minden szép és jó, Cath
élete csodálatos lesz, de ennek törvényszerűségéhez felesleges a mentális betegség,
mert egy sokáig magányos, normális ember is éppen ugyanígy éli meg a
szituációt.
Ez volt az
egyik nagy bajom a regénnyel. Igazából Cathnek egy olyan időszakát mutatja be,
ami a mániákus és a depressziós közti átmenet, így nincs lehetőség egyik
szélsőséget sem megismerni, csak némi bűnbánó visszaemlékezés van és a
depressziótól való félelem.
A másik
problémás rész maga a főszereplő. Valahol értem, hogy a karakterfejlődéséhez
szükségesnek kell önzőnek lennie, na de ennyire? Értelemszerűen úgy érzi, hogy
ő a világ közepe, hogy a fájdalmát senki sem értheti meg. De azzal nem tudtam
mit kezdeni, hogy lazán elnézi, hogy az anyja két munkahelyen gürizik, hogy az
ő gyógykezelését finanszírozni tudja, és még annyit sem tesz meg, hogy csinál
némi házimunkát! Ezt csak a depressziós fázisban tartanám indokoltnak, de mint
mondtam, abba Cath nem ér el a regény folyamán. A történet egy pontján az anyja
teljesen megdöbben, mikor Cath tesz-vesz valamit a házban. De ennél még durvább
az a rész, amikor az anyja bejelenti, hogy egyelőre otthagyja a másik állását,
mert már nem bírja a két munkát egyszerre, sem azt, hogy alig látja a lányát,
Cath meg erre konkrétan számon kéri, hogy mi az, hogy nem akar többé
megszakadni. Nem akartam elhinni az olvasottakat. Ráadásul Cath úgy tartja
vissza az infót a betegségéről mindenki előtt, mintha ő lenne a
szentatyaúristen, értitek, még a terápiás csoportban is. Még az új barátnője
előtt is, aki a legszégyenteljesebb problémáját is bevallja neki, és
cserébe mit kap? Titokzatoskodást, mert Cath a fejébe vette, hogy őt mindenki
utálni fogja, ha megtudják, mi a diagnózisa. (Nyilván a barátnői reakciója
miatt, de akkor is túlzás.)
Soknak
találtam a történelmi vonatkozást, legalábbis abszolút nem érdekelt az a vonal,
hiába használta Cath a leveleket egyfajta önazonosulásra, hogy elfogadja magát
olyannak, amilyen, és ne hagyja, hogy a betegsége határozza meg.
A regény
üzenete jó: mindenkinek van valami fájdalma, és egyik sem csekélyebb
jelentőségű másokénál. De a kivitelezés és Cath ellenszenves személye mellett
eltörpül.
A lezáró
klisé lényegében az, hogy a szerelem meggyógyítja a mentális betegséget, mert
Cath bevallja a betegségét, és úgy dönt, hogy Zero nem jön el, és kész, de
szerintem ez nem egészen úgy működik, hogy az ember eldönti, hogy most nem akar
depressziós lenni, vita lezárva.
Azt nem
mondom, hogy debütáló regénynek rossz lenne a The Weight of Zero, mert nem az, csak átlagos.
Értékelés: 3,5/5
Borító: 5/5
Kiadó:
Delacorte Press
Megjelenés
éve: 2016
Oldalszám:
400
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése