Lynne Matson: Nil

Gyönyörű borító, izgalmas koncepció, és én már megint bedőltem nekik. Amikor a fülszövegnél elérkeztem a következő részhez, már gyanítanom kellett volna, hogy nem kéne ehhez a könyvhöz nyúlni. Sőt, még bottal sem piszkálni. „Elveszetten és egyedül, Charley nyomát sem látja másoknak, mígnem találkozik Thaddel, a tinimenekültek csoportjának vezetőjével. Hamarosan Charley megtudja, hogy nehezebb elhagyni a szigetet, mint hitte… szerelmesnek lenni szintén.”

Charley-t, aki a nevét ey-nal írja, és nem szeret egyedül lenni, egyik nap délben a boltba menet bekebelezi egy forró, csillogó levegőáramlat, és Nil szigetén köt ki. Tizenkét napnyi szóló tengődés után összetalálkozik Thaddel és egy másik sráccal, majd Nil City jóravaló polgára lesz. Nil különleges hely, az ottlét olyan, mint egy hosszú vakáció egy álomszigeten, ahol minden móka és kacagás, és ahol Charley megtapasztalhatja az első szerelem édes ízét, mert hát az sokkal fontosabb, mint a túlélés. Szerintem tutira nem látta a Számkivetett című filmet Tom Hanksszel. És ez már csak azért is idevágó, mert abban is volt röplabda.

Szavakba sem tudom önteni, hogy ez a könyv milyen borzalmas volt. Pedig annyira ütősen hangzik a sztori, hogy az ember azonnal olvasni akarja, mert valami lehengerlően izgiset vár, amin tövig rágja a körmét. Figyuzzátok ezt a világfelépítést: Nil egy misztikus sziget, ahová a tinédzserek csak úgy random odakerülnek a levegőkapukon keresztül. Ezután 365 napjuk marad, hogy éljenek; ha nem jutnak át a kapun, meghalnak. A bejövő kapukon emberek mellett állatok és más teremtmények is érkeznek. A kivezető kapukról fogalmuk sincs, hogy a kijáratot jelentik-e vagy sem, de mivel más esélyük nincs, vadásznak rájuk egy meglévő szisztéma szerint. A nehézséget az okozza, hogy nem tudják, hol bukkannak fel a feltételezett szabadságot jelentő átjárók, csak azt, hogy mikor. A szerencsésebbek átjutnak, mások meg nem. A szigetlakók csak a reménybe kapaszkodhatnak, hogy egyszer eljön az ő idejük, és, hogy a barátaik épségben hazatértek.

Ez mind szép és jó így hangzásra, csak annyi a bibi, hogy e könyv brutálsekélyes embereknek készült, mindennemű realitást nélkülözve. Maga a szerző vetette papírra a saját történetében, hogy ez az egész az America’s Next Top Model szigetverziója. Van egy olyan érzésem, hogy ő ezt egyfajta poénnak írta bele, de sajnos tényleg így van. Mint említettem, a sziget gyönyörűséges és az egész ottani élet álomnyaralásnak tűnik elektronikai cikkek nélkül, tele van csinos lányokkal és nyálcsorgatóan jóképű pasikkal. Mindenki izmos és szexi, ez alapkövetelmény, bele lehet programozva a levegőkapuk működésébe. Az már más kérdés, hogy hal- és gyümölcsdiétán mégis hogyan és mitől nőnek azok az izmok, inkább alultápláltnak kéne lenniük, de itt még az is megy, hogy kenyeret süssenek és szappant gyártsanak (miből?). És valami fából még ruhát is varrnak.

Egy wellness szállodához tudnám hasonlítani szegény, hányatott sorsú tinik életmódját. A kellemes ellátás mellett szabadidejükben szörfölnek, futnak, röplabdáznak, maximum amiatt aggódnak, hogy lejár az idejük meg valaki megdézsmálja a bőséges készleteket. Bulit is szoktak rendezni, és ezekre  a lányok ki is sminkelik magukat szépen, mert még sminkszereket is tudnak előállítani, annyi zseni kötött ki ezen a helyen. Meg hát a smink az nagyon fontos, anélkül nem lehet élni. Ha én csak úgy váratlanul egy szigetre kerülnék, tuti bepánikolnék, és minden nap agyonstresszelném magam. Nem tök nyugisan relaxálnék, és nyaralásnak fognám fel az egészet, ahogy a karakterek teszik. Biztosan velem van a baj.

Mindemellett a könyv feszültség hiányában unalmas, tele felesleges jelenetekkel. Halnak meg benne teljesen jelentéktelen emberek, akikkel nem tudtam mit kezdeni, lévén a két főszereplőn kívül mindegyik papírmasé figura. Próbál lenni egy gonoszféle karakter, de hiányzott belőle a puskapor. Aztán még ott vannak Ramia jóslatai, de minek?

Menet közben rájöttem, hogy a Nil gyönyörűen Az útvesztő koppintása, csak az író lecserélte az elemeket. Az alábbi lista alapján nem mondhatni, hogy csak képzelem a hasonlóságot.  (Enyhén spoileres Az útvesztőre!)

1, Nem tudják, hogy kerülnek a szigetre (útvesztőbe).

2, A szigeten vannak mások, akik ugyanúgy érkeztek, mind meztelenül (amnéziásan).

3, A kapukon jönnek be és ki, nem tudják, hova vezet, nem tudják, kijutnak-e (doboz/láthatatlan rés).

4, Változik a kapuk helye (a labirintus).

5, Mindenféle veszélyes lények vannak a szigeten (Siratók).

6, Jelzések vannak a falakon.

7, Charley elkezd logikát látni a kapuk felbukkanásában (Thomas dettó).

8, Számokkal logikázik, térképeket rajzol, és ezeket a térképet egymásra rakva jön rá valami fontosra. (Thomas dettó).

9, A napkitörések szigethez kötése

A karakterek is megérnek egy misét. Főhősnőnk, Charley természetesen dögös, csodálatos, és mindent ő talál ki, ő ismeri ki a szigetet. Folyamatosan azon agonizál, hogy Thadnek hány napja van, ezen kívül nem sok minden rengeti meg a világát. A szerző elkövette azt a hibát, hogy a karaktereket alig ismerjük meg. Helyette mindegyiknek adott egy jellemzőt, amit agyonismétel. Charley állandóan Sprite-ra vágyik, és orrba-szájba a röplabdán agyal. Mert ugye egy kitudjaholvan szigeten, a halál árnyékában az embernek csak azon jár az esze, hogy mit sportol a suliban.

Férfi főhősüknél szintén ugyanez a helyzet, ő snowboard mániás, és csak azzal foglalkozik. Meg Nillel. Már pár oldal után elkezdtem kételkedni a mentális egészségében, mert a szigetről E/3-ban beszél, mintha ember lenne, és egyfolytában, ami el sem tudom mondani, mennyire felborzolta az idegeimet. Nil így, Nil úgy, Nil ezt teszi, Nil azt teszi. Nil Thad agyára ment, Thad pedig az enyémre. A röplabda, snowboard rajongáshoz visszakanyarodva még annyit, hogy az egyik mellékszereplő is legjobban a fociszezont hiányolja, mert majorette. Nem a családjuk, a barátaik, a normális életük hiányzik, hanem a sportok!

A könyv a romantikát helyezi előtérbe, csakhogy egy drágalátos instalove-val van dolgunk, ami teljesen a külsőségeken alapul. Mivel váltott nézőpont van, ez elég kegyetlen, főleg, hogy Charley és Thad hangja szinte teljesen ugyanolyan, és mindig egyszerre találják egymást szexinek, vagy egyszerre akarnak smárolni. A kapcsolatuk fénysebességgel alakul ki.

A szerelemnél a legfontosabb, hogy a srác címlapra való, és mindig úgy néz ki, mint aki egy fotósorozathoz áll modellt. A csaj meg hosszú combú, és olyan gyönyörű, hogy a napra lehet nézni, de rá nem (de ő azért magát tök átlagosnak jellemzi, és komoly pasija se volt soha). Amikor először találkoznak, Charley-nak nem az jár az eszében, hogy 12 nap éhezés után végre először keresztezik az útját emberek, és nem hal meg, hanem hogy jaj, de jó, milyen szexi a srác. El is képzeltem, hogy mi lett volna, ha Katniss Everdeen bekerül az arénába, és nekiáll azon tanakodni, hogy vajon Peeta vagy Cato a szexibb. Aztán meg nekiállt volna őket összehasonlítani Gale-lel.

Egy nap ismeretség után Thadnek csak Charley jár a fejében, állandóan vele tölti az idejét, a lány körül forog a világ. De ami még jobb, hogy öntudatlanra akar verni (!) egy másik srácot, mert Charley-n legelteti a szemét. És bárcsak mondhatnám, hogy sarkítok azzal az egy nappal, de nem.

Instalove ide vagy oda, a beszélgetéseik nem aranyosak, hanem bénák és szemforgatósak. Amikor Charley bekerül a közösségbe büdösen, koszosan, Thad megkérdezi, hogy szeretne-e lefürödni, mert hát éppenséggel nem árt ilyesmit csinálni, ha az ember piszkos. Erre Charley azt hiszi, hogy Thad vele akar együtt fürödni. Ezek a túlfűtött hormonok, amelyek ilyen gondolkodásra késztetik ezt a szegény ártatlan lyányt! Aztán meg azon problémázik, hogy Thad ki akarja a szutykos ruháját mosni, mert az tök ciki egy szexis sráctól. Ezt követően már-már orgazmusa támad attól, hogy Thad felajánlja, megfésüli a haját, mert Charley még a masszázsnál is jobban szereti, ha a haját fésülik. Legerotikusabb ábrándja pedig az, hogy egy szexi fiú teszi mindezt. Most abba ne menjünk bele, hogy egynapi ismeretség után (vagy leginkább valaha) milyen fiú vetemedik ilyesmire, még szerintem egy teljesen feminim beállítottságú sem. De ha tévedek, bocsánat a hajfésülésre vágyó srácoktól!

A gerlepárral kapcsolatban két kedvenc részem volt. Az egyik a következő dialógus, ami arról szól, hogy Charley hogyan írja a nevét. Annyira nyálas, hogy szivárványokat és unikornisokat hánytam. 

„– Mondd, mire végződik… ie vagy ey?

– Ey – feleltem.

Nevetett. 
– Ahogy kell.

– Ez meg mit jelentsen?

Thad bevéste az y-t, és ráfújt a nevemre. Anélkül, hogy megfordult volna, azt mondta:

– Mert nem illik a nevedhez, hogy hazugsággal (=lie/szójáték) végződjön. Te vagy a legvalóságosabb lány, akivel valaha találkoztam Nilen és Nilen kívül.”

Hozzátenném, hogy ez a párbeszéd is egy nap ismeretség után zajlik le. A legvalóságosabb lány, akivel valaha találkozott!

A másik kedvenc részem, mikor Charley szexelni akar, mert hirtelen érzi, hogy eljött az ideje a nagy napnak. Amikor Thad visszautasítja, értetlenkedik egy sort, hogy miért. Na vajon, miért, emberek? Végül is, ha terhes lesz, nem nagy ügy, elvégre se orvos, se semmi nincs a szigeten, plusz el se tudná vinni a gyereket haza. Meg úgy alapból kicsit fiatal anyukának, főleg, ha ennyi agykapacitással rendelkezik. Ezt Thad is levezeti neki, de Charley továbbra is szorgalmazza a dolgot. Őt csak az érdekli, hogy neki Thad legyen az első, a többi nem izgatja. Éljen a felelősségteljes gyerekvállalás! Van egy olyan érzésem, hogy a Kék lagúnát sem látta.

Igazából kínszenvedés volt, mire a végére értem. Az is megfordult a fejemben, hogy félbehagyom a fenébe, de addigra már annyit jegyzeteltem, hogy nem akartam kukába dobni az egészet. Máskülönben nem írhattam volna ilyen szépeket erről a könyvről, nem? És elhiszitek, hogy ez is sorozat?

Értékelés: 1/5

Borító: 5/5

Sorozat: Nil #1

Kiadó: Henry Holt

Megjelenés éve: 2014

Oldal: 384