Francesca Zappia: Made You Up

Az úgy történt, hogy megláttam ennek a könyvnek a borítóját. Villámcsapás, földindulás. Szerelmes lettem. Aztán elolvastam a fülszöveget, és olyan fura volt. És a fura az jó, mert én is fura vagyok. Kicsit tartottam attól, hogy szokványos gimis románc lesz, amiben a betegség csak ilyen marginális dolog, hogy eladhatóbb legyen a könyv, de a belső ezúttal éppen olyan, mint a külső. Különleges.

Alex skizofréniában szenved, emiatt az élete némileg hektikusabb, mint az átlagembereké. A lánynak komoly erőfeszítéseket kell tennie, hogy megkülönböztesse a valóságot és a képzeletet, ráadásul a paranoiája sem mondhatni, hogy megkönnyíti az életet. Milyen lenne, ha mindennap a nácik miatt kéne szoronganunk, meg attól félnünk, hogy vajon megmérgezi-e az anyánk a kajánkat? De Alex kitartó, minden vágya, hogy az állapota ellenére bekerüljön az egyetemre. Amikor új suliba kezd járni, találkozik Miles-szal, akit mindenki utál, és Alex nem tudja eldönteni, hogy képzelte-e a srácot vagy sem.

A fülszöveg kissé csalóka. Azt szűrtem le belőle, hogy a könyv egyik központi témája az lesz, hogy Alex nem tudja eldönteni, hogy Miles képzeletbeli barát vagy sem, de nem egészen erről van szó, pedig ez a verzió sem lett volna rossz. A cselekmény központi kérdését a prológus teszi fel.

Hatásosan nyit a könyv, már ennyiből leszűrtem, hogy a Made You Up tetszetős lesz.  A hétéves Alex, akinek homárvörös haja van (ez fontos elem!), a szupermarketben beleveti magát a nagy homárkiszabadítási akcióba, hiszen milyen már az, hogy a homárok fogságban élnek egy szupermarket közepén. A hadművelet közben találkozik egy kékszemű fiúval, akivel nyomban barátok is lesznek. A történet nagy kérdése az, hogy Miles volt-e az a kisfiú vagy valójában nem is létezett. Az édesanyja szerint csak kitalálta az egészet.

„Néha úgy gondolom, az emberek természetesnek veszik a valóságot.”

Amikor utánanéztem Francesca Zappiának, azt olvastam, hogy gyerekkorában kezdte el írni ezt a történetet, és a szereplők léteztek először, a történetet úgy kellett köréjük kanyarítania. Ez látszik is. A két főhős, Alex és Miles színes-szagok karakterek, akik elviszik a hátukon ezt az aranyos, jópofa történetet. Imádtam őket, annyira élőek és szerethetőek, messze nem tökéletesek (ó, Miles még mennyire nem!), és a romantika pont tökéletes ebben a formában: lassan kibontakozó, sallangoktól mentes, nincsenek nagy érzelmi megnyilvánulások, sem kinyilatkoztatások, hanem csak történnek a dolgok, éppen ahogy kell. Jóval a vége előtt jönnek össze, és még így sincs kötelező dráma a kapcsolatban, amiért végtelenül hálás voltam.

Alex és Miles eleinte nem szívlelik egymást, és ez a kölcsönös szívatásban mutatkozik meg, aztán valahogy a kapcsolatuk szép lassan átbillen a másik oldalra. De itt az utállak-szeretlek klisé kissé máshogy van kivitelezve, mint az megszokott, nem annyira kézzel fogható, amit szerintem az első csókjelenetük is bizonyít. És ez annyira fantasztikus volt, az a fajta rózsaszín feelinges, amit annyira szeretek, mikor már tűkön ülve várom, hogy jöjjenek össze, és amikor megtörténik, akkor hatalmas elégedettség és ezígyvanjól érzés tölt el. Alex és Miles külön-külön is különc, és e közös pont lehet az oka, hogy félelmetesen jól működik a párosuk.  

Az, hogy Alex fejében lehetettem, számos izgalmat tartogatott, a random paranoid gondolatai és hallucinációi már-már viccesnek hatottak. Az jutott eszembe, hogy az ő világa, amiben él, a hozzáállásától függ, hiszen mennyivel izgalmasabb, mint a miénk. A könyv vonzóereje számomra ebben rejlik, én is szeretek képzelődni és álmodozni, hogy elmeneküljek a szürke hétköznapokból, és a történet ezt a vágyat testesítette meg számomra. Hogy milyen lehetne, ha tényleg nem tudnék különbséget tenni.

Mivel Alex nem látja, mi igaz és mi nem, ezért fényképeket készít, ám kiderül, azok sem túlságosan megbízhatóak. Kellemesen furcsa, ahogy Zappia megbízhatatlan narrátora összemossa a képzeletet és a valóságot, úgy, hogy mi sem tudjuk megkülönböztetni a kettőt. A könyv tisztázza, hogy Alex 100%-osan tisztában van a betegségével, nem próbálja elfojtani a tényt, csak normális életet szeretne élni. De ez nem könnyű, hiszen tudjuk, milyenek az emberek, főleg a gonosz tinédzserek. Ha egyszer a suliban kipattan a betegségének híre, akkor mindenki kiközösíti, és Alex nem szeretne rivaldafényben lenni, nem akarja, hogy ő legyen a beszédtéma, bármerre is jár. Igyekszik idomulni a tünetekhez, és azzal együtt az emberekhez. Figyelemreméltó, hogy Alex milyen érett döntést hoz a könyv végén, ezért megemelem előtte a kalapom.

Kedveltem Alexet, de egyértelmű, hogy Miles az érdekesebb. A srác iszonyatosan okos, nagyon magának való, nincsenek barátai (legalábbis azt hiszi), ellenben vannak határozott céljai és imádnivaló német akcentusa. Zappia nagy rajongója Németországnak, mert az egész könyvet átszövi az európai ország, és nekem már megint kedvem támadt németül tanulni. Milest rejtély övezi, és ettől olyan érdekes. Alexszel egyetemben én is kíváncsi voltam, hogy vajon ő-e a homármentő srác, kíváncsi voltam, miért ilyen különc, milyen okból utálja mindenki. Bármilyen hülyeséget bevállal, ha megfizetik, és tudni akartam ennek az okát. Milesban azt szerettem a legjobban, hogy kicsit olyan, mint én, nehezen értelmezi az érzelmeket, próbálja kitalálni, mások mit miért tesznek. A legnagyobb erénye, hogy Alexet elfogadja úgy, ahogy van az összes defektjével, a betegségével. Az ő háttértörténete érintett meg jobban, amikor kiderül, miért csinálja ezeket a balhékat.

Mégis a komoly témák ellenére számomra pozitív volt a történet lecsengése. Nem a drámai részeket éreztem magamhoz közel, nem gyűrt maga alá teljesen a sajnálat a szereplők iránt, hanem inkább a boldog pillanatokba kapaszkodtam. Alex betegségét sem úgy éltem meg ebben a könyvben, hogy milyen rettenetes lehet ezzel küszködni nap, mint nap, hanem egyfajta bohókás hangulatot árasztott a paranoia- és hallucinációözön. A paranoiáról az jutott eszembe, amikor nekem szoktak ilyen idióta megérzéseim lenni, hogy biztos kukucskál valaki az ablakban, mikor fürdök. A hallucinációk kapcsán pedig inkább csak kínos érzésem támadt, hogy milyen bosszantóan zavaró lenne, ha sosem tudnám, mi igaz, és mi nem.

Tudom, hogy a skizofrénia komoly betegség, a hallucinációk sem mókásak, nem is veszem félvállról, csak tényleg, úgy éreztem, Zappia próbálta a pozitívabb feléről megfogni a témát. A kaland részét ragadta meg, hogy ebből az állapotból ki lehessen hozni a legjobbat. Lehetett volna Alex egy depis csajszi is, aki otthon ülve a négy fal között beszélget egy kitalált óriásléggyel, de ő inkább úgy döntött, hogy megpróbál még így is normális lenni. De mi a normális? Lélegzetállító, ahogy Miles Alex betegségére reflektál:

„Ha semmi sem valóságos, mit számít? – mondta. – Itt élsz. Ez nem teszi elég valóságossá?”

Ez, ahogy én megéltem a történetet, nekem pont megfelelt, mert azt az érzést kelti bennem, hogy bármennyire szar az életem, érezhetem jól magam benne bizonyos pillanatokban, mert megérdemlem, hogy legyenek bizonyos pillanataim. Éppen úgy, ahogy a főhősök is megérdemlik, mert bármi is legyen, legalább ott vannak egymásnak, és ettől valahogy sokkal jobbnak tűnik az életük. Zappia azt akarja elmesélni, hogy a valóságban nem úgy történik, mint a filmekben, hogy találkozol valakivel, és utána minden problémád megoldódik, sikeres leszel és boldogan éltek, míg meg nem haltok. Hanem azt, hogy ha találkozol valakivel, akivel egy hullámhosszon vagy, a problémáid megmaradnak, de az életed könnyebbnek érződik, mert ott van melletted az a valaki, aki egy kicsi boldogságot képes csempészni belé, mikor minden összeesküdik ellened.

Persze a könyv bemutatja, hogy Alex élete nem fenékig tejföl, és ő is szállít erős érzelmeket dráma vonalon, ami ugyan előre kitalálható, mert a témából adódóan adja magát, de még így is minden elismerésem a szerzőnek.

Alex hallucinációin kívül van még egy kalandfaktor, a suli eredményjelző táblájának rejtélye, ami után Alex nyomoz, de engem ez a szál foglalkoztatott a legkevésbé, annyira kielégítő volt a regény többi része.

Nagyon-nagyon szerettem a Made You Up-ot minden szempontból, és biztosan jegyet váltok a szerző következő írására is.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kiadó: Greenwillow Books

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 448