Andy Weir: Artemis

Mint sokaknak, nekem is nagy kedvencem volt néhány éve A marsi, így kíváncsian vártam Andy Weir új könyvét. Hát jó nagyot koppantam…

Fülszöveg: Jazz ​Bashara bűnöző.

Vagy valami olyasmi. Az élet ugyanis elég kemény Artemisen, a Hold első és egyetlen városában, hacsak nem vagy gazdag turista vagy excentrikus milliárdos. Némi ártalmatlan, de tiltott áru becsempészése nem eget verő bűn, ugyebár? Főleg, ha különböző adósságokat kell törlesztened, mivel a hordári munkádért kapott fizetés a lakbért is alig fedezi.

A dolgok akkor kezdenek megváltozni, amikor Jazznek páratlan lehetősége adódik a tökéletes bűntény elkövetésére, amely akkora nyereséggel kecsegtet, hogy képtelenség lenne visszautasítani. A lehetetlen végrehajtása azonban még csak a kezdet: ráébred, hogy egyenesen egy összeesküvés kellős közepébe csöppent, amelynek célja nem kevesebb, mint átvenni a hatalmat egész Artemis fölött.

Ha pedig túl akarja élni, bele kell mennie élete legbrutálisabb játszmájába, olyan tétekkel, amelyek már egyáltalán nincsenek az ínyére.

Ebben a könyvben annyi minden volt rossz, hogy szét kell szednem pontokba, mik azok, amiktől fogtam a fejem. Úgy éreztem, mintha a szerkesztő meg a kiadó is nagy ívben tett volna arra, hogy a végeredmény mennyire nem korrekt, mert olyan amatőr dolgok vannak benne, amin simán lehetett volna javítani.

Karakterek: Az hagyján, hogy lövésem sincs, hogy a karakterek hogy néznek ki, az égvilágon semmit nem tudni róluk, és nagyrészük  megnyilvánulásai simán felcserélhetőek lennének, de egyik karakter idegesítőbb, mint a másik. Egyedül Svobodát kedveltem.

De ami még ennél is "jobb": a főhős, Jazz. Úristen, hogy mennyire az agyamra ment az a nőszemély. Aki egyébként NEM NŐ. Viccesnek találtam, hogy a köszönetnyilvánításban még meg is van emberkéknek köszönve a segítség a hitelességet illetően.

El is gondolkoztam rajta, hogy vajon minek kellett a főszereplőnek nőnek lennie, ha Weir semennyire sem tud női karaktert írni. Hát azért, hogy ne süthessék rá, hogy Mark Watney 2.0 (nyugi, így is Mark Watney 2.0).

A regény elején meg voltam róla győződve, hogy Jazz transzvesztita, mert úgy viselkedik, mint egy férfi, úgy gondolkodik, mint egy férfi, úgy beszél, mint egy férfi (meg mint egy alpári kocsis, erre gyanítom a fordítás is rápakolt), úgy áll a szexhez, mint egy férfi, és bármit csinál, úgy csinálja, mint egy férfi. Szóval képzelhetitek a megrökönyödésemet, amikor olvasom, hogy "kislánykoromban". Ja jó. Lehet Weir szerint az elég, hogy beleírja a regénybe, hogy kb. háromszor elsírta magát (de akkor sem az érzelmeit, csak magát a szót, hogy zokogott), és attól a karaktere nő lesz, de nem lesz az.

Tökös nő akart lenni, de ha egy nő tökös, attól még nem lesz férfi, csak férfias nő. Jazz férfi lett és kész.

Minek kellettek a szexuális vonatkozások? A KONDOM? Rettentő kínos volt. Mert nem az jött le, hogy Jazz fiatal nő, akinek joga van szabadon élvezni a szexet, hanem egy lotyó, aki mindennap fűvel-fával összefekszik (és ezt persze mindenki meg is jegyzi neki, még a tulajdon apja is).

Azon is vonogattam a szemöldököm, hogy a regény nagy részében azt kellett olvasnom, hogy Jazz ilyen okos, Jazz olyan okos, én viszont nem láttam mást, csak egy link, nagypofájú, antipatikus nőt.

Stílus, nézőpont: Említettem már, hogy Jazz Mark Watney 2.0? Csak az a baj, hogy ami A marsiban működött, itt inkább roppant idegesítő volt. Watney E/1-es narrációja azért állta meg a helyét, azért ütöttek a poénjai, mert a helyzete lehetővé tette, kellett a túléléséhez a Marson, ahol tök egyedül volt.  Itt semmi ilyesmiről nincs szó, és inkább kellemetlen.

A kiszólásokról nem is beszélve. Szörnyen kizökkentőek voltak. (És azok a megjegyzések: egy FÉRFIÉ.)

És akkor beszéljünk a választott E/1-ről, ami minden szempontból elvérzett. A kedvencem az a rész volt, amikor az E/1-es regény közepén kapunk egy olyan jelenetet, ahol a főhős ott sincs. Ritka amatőr megoldás. Ja merthogy a regényt E/3-ban kellett volna megírni? És akkor nem lett volna annyira hiteltelen az, amit most fogok felróni írói hibaként?

Mondok egy példát. Én magyar vagyok, ami azt jelenti, hogy a viselkedésemet, a szokásaimat, a környezetemet NEM HASONLÍTGATOM a japánokéhoz, még akkor sem, ha már jártam ott 20 évvel ezelőtt. Gondolom, érthető MIÉRT. De ezek szerint Weirnek meg a szerkesztőjének nem volt az, így folyamatosan kaptunk ilyen erőltetett összehasonlításokat, hogy a Földön így, a Holdon úgy… AMATŐR.

Történet: Az eleje kegyetlen unalmas megfűszerezve a sok technikai blablával, ami engem nem érdekelt. Olyan fél távtól indult be, és a végére, mikor élet-halál kérdés forgott kockán, kifejezetten jó lett, de egyszerűen nem tudta ellensúlyozni a fent említett bénázásokat.

Összességében lehetett volna ez egy jó könyv, ha mindenki, aki rajta dolgozott, komolyabban vette volna, így viszont a rosszul megválasztott karakterrel és az idegesítő stílussal sikerült kicsinálni az amúgy ígéretes alapanyagot.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  Artemis

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 318

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

Gregg Hurwitz: Orphan X - Az Árva

A Fumax nemrég megjelent akciókrimije olyannak tűnt leírás alapján, ami kellemes kikapcsolódás lesz.

Fülszöveg: A ​Seholember. Városi legenda. Egy férfi, akinek a nevét csak suttogva emlegetik. Azt beszélik, ha felkeresi valaki, aki reménytelen helyzetbe került, és méltó a segítségére, ő mindent elkövet, hogy megvédje és megmentse.

Ő azonban nem csupán legenda.

Evan Smoaknak megvan hozzá a képessége és a forrásai is, hogy segítsen azokon, akiken senki más nem segít. Rendkívül veszélyes múltja van. Még gyerekként választották ki, hogy a szigorúan titkos Árva program részeként tökéletes, hivatalosan nem létező ügynökké – más szóval gyilkossá – neveljék és képezzék ki. Ő volt X Árva. Evan egy idő után szakított az ügynökséggel, és az ott tanultakat arra használta fel, hogy minden hidat felégessen maga után.

Azzal kezdeném, hogy 10% után én ezt a könyvet majdnem letettem. És ezzel fel is hívnám a figyelmet, hogy ha hasonló érzések birtokába kerültök: ne tegyétek le! Annyira semmilyen módon indít a történet, és pluszban még beleesik az író abba a hibába, hogy felesleges leírásokba bonyolódik (bocs minden szakitól, de engem a legkevésbé sem érdekelnek a különböző fegyvertípusok). Szóval kellett egy kis idő, míg beindult a sztori, de onnantól konkrétan a letehetetlen kategória.

Jó pont, hogy Hurwitz semmit sem rág az olvasó szájába. Először találkozunk Evannel, megismerjük hogyan él, hogyan biztosítja be magát, hogyan segít az embereknek, de fogalmunk sincs, hogy miért teszi, vagy hogyan jutott idáig. Az események és a flashbackek sorozatán át kapjuk meg a mozaikokat, és idővel egyre jobban összeáll, majd élesedik a kép, és én még mindig ezt a történetvezetési stílust kedvelem a legjobban, ahol én rakhatom össze a kirakóst.

Hurwitz nagyon jó a megtévesztésben is. Végig játszik az olvasóval és a saját karakterével is. Van itt két ember, akikről nem lehet eldönteni, hogy melyikük mond igazat, melyikük a csapda része, aki bepalizza Evant, és bármennyire is jár alaposan utána a dolgoknak, akkor sem derül ki, mi van. Amikor már végre megnyugodnánk, hogy akkor oké, most tudjuk, mi az igazság, kiderül, hogy mégsem az, amit gondoltunk. Sajnos a fülszöveg frankón lelövi a regény közepén lévő csavart (nyugi, azt a részt kivettem belőle), pedig még azon is jól meglepődhettem volna.

A végére fokozódik az akció, nem győztem kapkodni a fejem, olyan mozgalmassá válik a regény, ráadásul szépen bepakol a szerző pár jelentős fordulatot a végére, ami kiváló csali arra, hogy mindenképpen a kezünkbe akarjuk kaparintani a folytatást.

A pörgő események mellett kiválóan megismerjük Evant, a személyiségének legfontosabb jellemzőit, a motivációját. A flashbackekben teljesen alapozó dolgok derülnek ki erről az Árva-programról, amiben rengeteg a potenciál a jövőre nézve. Inkább Evan pallérozását és az "apjával", Jackkel való viszonyát láthatjuk, ahogy a férfi olyan erkölcsi mércével ruházza fel, ami a személyiségének alapköve lesz, emiatt viszont nem a programba való. Érdekes színfoltja a regénynek, ahogy ellentétbe kerül Evannek a két különböző nővel való kapcsolata: az egyik a normálist képviseli, a másik pedig a munkájából fakadó nem mindennapit. A karakter kedvelhetőségét tovább növeli, ahogy felértékelődik a magányos farkas státusza, ahogy közelebbi ismeretségbe kerül a vele egy házban lakó Miával, és annak fiával, Peterrel, és ezt a változást a szerző kiválóan mutatja be indirekt módon.

Összességében ez egy remek, pörgős, fordulatos akcióregény, ami pár órára kiváló kikapcsolódást nyújt. Már nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra!

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím:  Orphan X

Sorozat: Orphan X #1

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 372

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

Dan Wells: Részlegesek-trilógia

Hosszú ideje ácsingóztam Dan Wells sci-fije iránt, aminek az lett a következménye, hogy egy hét alatt ledaráltam mindhárom részt. Ezúttal rendhagyó módon az egész trilógiát összegzem, természetesen úgy, hogy ne lőjem le a poént azoknak, akik még csak szemeznek a sorozattal, vagy várnak rá a folytatások.

Fülszöveg:  Az ​emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel – az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel – folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immunis csecsemő.

Kira, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot – amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.

A Részlegesek-trilógia legnagyobb "hibája", hogy 2017-et írunk. Valószínűleg, ha a megjelenése idején olvasom, nem azután, hogy túlvagyok a disztópia/posztapokaliptikus/sci-fi YA dömpingen, sokkal jobban tetszett volna, és sokkal inkább hűha élmény lehetett volna. De nem tudom visszaforgatni az idő kerekét, így végeredményben egynek jó volt olvasni a sorozatot, de ennél nem több.

Az a baj ezzel a műfajjal, hogy jól bejáratott panelekkel dolgozik, amiket nem lehet sokféle variánsban alkalmazni. Ezért számomra sajnos nagyon sok ponton kiszámítható volt a cselekmény, és a fordulatok sem ütöttek akkorát, mint kellett volna. Konkrétan a Partials-ban van egy elég nagy horderejű csavar, amit nem feltétlen lehet kitalálni, de számomra annyira adta magát… És sajnos ez végigkísérte mindhárom könyvet, konkrétan a lezáró részt úgy olvastam, hogy a gyógymód logikusan nyilvánvaló volt, és meg kellett várni, míg a karaktereknek is leesik, ami olvasói szempontból sosem túl előnyös.

A történet nem újdonság, és az a "szép" benne, hogy mínuszolva a sci-fi aspektust, bármelyik közegre ráhúzható: a melegekre, a nemzetiségiekre, de azt hiszem a jelenlegi politikai helyzet, a bevándorlók kérdése most a leginkább idevágó téma. A regényben a Részlegesek rasszizmus áldozatai, nem tekintendők egyenrangúaknak az emberekkel, és ez az ellentét szolgáltatott a múltban és a jelenben is okot a két népcsoport közti feszültségre, majd háborúra. Ráadásul az egymás iránti közgyűlölet zsigerből jövő, mélyen gyökerező, amit nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra kiirtani.

Engem leginkább az első rész szerves részét képző Remény törvény döbbentett le. A gyerekek a megszületésük után megbetegszenek és meghalnak, mire a kormánynak mi a reakciója? Szülessen még több gyerek, és kötelezik a terhességre a nőket, nincs apelláta. Ha meghal a gyerek, akkor újra és újra teherbe kell esni… A korhatárt pedig egyre lejjebb szállítják. Ezen így teljesen kiakadtam − pláne annak függvényében, hogy a 21. században élünk, de az a propaganda megy előszeretettel, hogy nőként a kölykök potyogtatása a dolgod  −, mert nem elég, hogy az egésznek semmi értelme az égadta világon, de a saját nőnemű embertársaik egészségét veszélyeztetik!

Igyekeztem elvonatkoztatni attól, hogy ez egy YA regény. Máskülönben röhejessé válik, hogy a 16 éves gyerekek képzett orvosok, hogy a 16 éves főszereplő fedezi fel a gyógymódot és menti meg a világot, mert a felnőttek ugye tök hülyék. Szóval a képzeletemben a szereplők minimum huszonévesként éltek végig, és ez már csak azért sem volt nehéz, mert a sztori kivitelezésileg egyáltalán nem érződik YA-nak. (No igen, és hogy ez könnyen menjen, hozzájárult a magyar fordító is, aki szerint teljesen logikus egy ifjúsági könyvben, aminek tizenévesek a szereplői és tizenéveseknek szól, magázódni.)

Üvölt róla, hogy férfi írta, és ez hatalmas pozitívum sok szempontból. Úgy is mondhatjuk, hogy ez egy fiús széria. A főhős, Kira egy céltudatos, talpraesett lány, aki nem agonizál a pasikon, az unalmas női dolgokon, nem várja el, hogy más oldja meg a problémáit, hanem a kezébe veszi az irányítást. Ugyan van szerelmi szál − egyenesen szerelmi háromszög −, de Wells érintőlegesen kezeli. Nincsenek felesleges kitérők, a főszálat nem érintő mikrosztorik, hanem arra koncentrál, amire kell. A lényeges dolgokat nem mismásolja el, hanem itt kéremszépen komoly − hitelességét tekintve nem tudom mennyire − leírások vannak a vírusokról, és arról, ahogy Kira megfejti a működésüket.

A trilógia egyes darabjai nagyjából ugyanazt a szintet hozzák, de a harmadik részre beütötte a fejét némi minőségromlás. Az előbb emlegetett szerelmi szál kap egy nyálas monológot a végére − eskü nem tudom, miért volt erre a szükség, szerintem eltelt annyi idő, hogy felesleges volt erőltetni a háromszöget −, és sajnos a központi konfliktus ugyan feloldásra kerül, de a lényegi rész kimarad: hogy lesz ezután? A történet végig ezt a témát járja körbe, hogy van két népcsoport, akik képtelenek együttműködni, és minden az ellen szól, hogy ez valaha is megtörténjen, pláne, hogy a sérelmek a trilógia folyamán csak gyűlnek és gyűlnek. Ahelyett, hogy Wells elcsúsztatta volna az arányokat, és arra törekedett volna, hogy kapjunk egy pillantást a jövőbe, hogy elhiggyük a béke a két nép között lehetséges, inkább elnyújtotta az utat − szó szerint. A főszereplők jellemzően egyik helyről mászkálnak a másikra, és többször külön vannak, tehát külön vándorlások is gyakoriak, amik helykitöltőnek alkalmasak, de… úgy éreztem, hogy csak az időhúzás folyik. (Az időhúzásra még jó példa az Isolda-gyerek szál, amit egy az egyben húzni lehetett volna a könyvből, mert csak plot device, és az a szál nem fut ki sehová, vagy Delarosa megállítása, amikor úgyis az lesz a vége, ami).

A másik, ami miatt a trilógia nem tudta magát belopni a szívembe, hogy a karakterek nem sikeredtek túl erősre. Az E/3-as elbeszélőmód inkább a cselekvő leírásokra fókuszál, nem a karakterábrázolásra, nem ismerjük meg őket annyira, hogy érdekeljen a sorsuk. Hiába tökös főhős Kira, nem tudtam hozzá kötődni, Samm a Részleges érzelemmentességéből kifolyólag olyan, mint egy robot, a többiek pedig leginkább csak nevek. A legjobban Marcust bírtam, aki a humort szolgáltatta, és tényleg mindig feldobta a jeleneteket, és Jaydent − akiről egészen sokáig azt hittem az első részben, hogy a szerelmi trió tagja lesz… de nem így alakult.

Összességében többet vártam a szériától, de még így is úgy vélem, érdemes elolvasni. Viszont ha Dan Wellst önmagához mérjük, a John Cleaver sorozata minden szempontból minőségibb − ami már csak azért is érdekes, mert az íródott előbb.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  Partials, Fragments, Ruins

Sorozat: Részlegesek

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2012, 2013, 2014

Oldalszám: 456, 524, 438

Fordította: Bayer Antal

Olvass tovább!

Dan Wells: Csak a holttesteden át

Dan Wells az előző trilógiát a negyedik résszel ott folytatta, ahol abbahagyta, így semmi okom nem volt arra, hogy ne egy hasonlóan ütős sztorit várjak a folytatásban.

Fülszöveg:  Miután John és Brooke magára maradt, városról városra stoppolva vadásznak Amerika közép-nyugati részén a még megmaradt utolsó Sorvadtakra. Csakhogy a Sorvadtak is vadásznak rájuk, ráadásul az FBI is a nyomukban van. Minden újabb várossal, minden újabb kamionos pihenővel, minden újabb autópályával egyre közelebb kerülnek egy olyan kegyetlen gyilkoshoz, akire John semmilyen jól bejáratott analitikus és előrejelző módszere nem alkalmazható. Közben Brooke meghasadt pszichéje az elméjén osztozó több százezer halott személyiségtől túlterhelve tántorog az összeomlás peremén. Hol birtokában van szellemi képességeinek, hol nem, és minden nap új nevek, gondolatok és emlékek törnek felszínre benne, mígnem felbukkan az a személyiség, akire John végképp nem számított: Senki utolsó áldozata, csapdába esve John egyetlen megmaradt barátjának testében.

Mégis csalódnom kellett. A sorozatok szarvashibája, hogy nehéz kötetről kötetre ugyanazt a színvonalat tartani, mindig van egy léc, amit meg kell ugrani, és ez most Dan Wellsnek nem sikerült. Javítom magam: nem is csalódás ez, amit érzek, hanem csak úgy vagyok vele, hogy megérkeztünk a realitás szintjére. Egyszer ennek is be kellett következnie, és innentől csak felfelé vezethet az út − mégiscsak egy lezárásról beszélünk, abba pedig belead apait-anyait, nem?

Mégis mi volt a baj? Szerkezetileg nem állt össze a regény. Epizodikus krimibe hajló sorozat ez, amit John gondolkozásmódja fűszerez meg, és ez ebben a részben borult. Az első fele kegyetlen unalmas, nem történik semmi, az újításként behozott road trip jelleg sem hozzátesz, hanem inkább elvesz a történetből. John és Brooke csak lézeng, sodródik ide-oda, és fogalmuk nincs, hogy micsoda események részesei.

 Az eredeti borító. Hát nem sokkal szebb?

Ez a kulcsszó, ami kicsit megölte a regényt: fogalmuk nincs. Pont azt szeretem ebben a sorozatban, hogy John kilogikázza a dolgokat, terveken agyal, és ez itt ezen okból hiányzik. És mivel a feléig nem történik semmi, vagyis, ami történik, annak a főszereplők nincsenek tudatában, a regény másik fele elsietettnek érződik, és a Sorvadt személye, ügyködése totál érdektelenné válik. És az ismétlések. Öt kötet után fárasztóak. A tűz már unalmas.

De, hogy szép dolgokat is mondjak, vannak jó ötletek a regényben. Tetszett a Sorvadt képessége, és az, hogy megint egy olyan szituáció állt elő, amiben a Sorvadt személye nem minősíthető feltétlenül gonosznak. Tetszett John és Brooke kapcsolata, illetve az, hogy John megint milyen karakterfejlődésen ment keresztül, mire elismerte azt, amit. Tetszett, hogy Mary ismét bejött a képbe, és ez mennyire felkavarta Johnt. No meg a regény második fele hozta a megszokott pörgést, csak ez az aránytalanság ne lett volna.

Kíváncsian várom, mi történik majd a lezárásban. Augusztusban a Fumax meg is jelenteti a következő kötetet.

Értékelés: 4/5

Borító: 2/5

Eredeti cím:  Over Your Dead Body

Sorozat:  John Cleaver #5

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 328

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

Peter Clines: 14

A Fumax a Madarak a dobozban után ismét egy olyan könyvet ismertetett meg a magyar olvasókkal, amit bátran fogok ajánlani másoknak. Egy jó ötlet, egy kis misztikum, különös felfedezések, pulzusszámot szaporító kiruccanás – nem is kell ennél több egy roppant mód szórakoztató regényhez.

Fülszöveg: Lelakatolt ​​ajtók, szokatlan fények, mutáns csótányok.
Nate lakásával valami nincs rendben. De a gondolatait most más köti le. Utálja a munkáját, a bankszámlája lassan kimerül, és még barátnője sincs. Elképzelni sem tudja, mit vár az életétől. Új lakása nem éppen ideális, de legalább élhető, és megengedheti magának. A bérleti díj egészen alacsony, a házkezelő cég ügynöke szuperbarátságos, és a rendellenességek inkább csak idegesítőek, mint nyugtalanítóak.
Egészen addig, amíg a férfi nem találkozik Mandyvel, a szomszédjával, és fel nem fedezi a lány lakásának furcsaságait. És a másik szomszédjáét, Xela-ét . És Tim és Veek lakásáét is.
Merthogy a régi, Los Angeles-i téglaépület minden egyes bérlakása szolgál némi rejtéllyel. Olyan rejtélyekkel, amelyeknek a története több mint száz évvel korábbra nyúlik vissza. Némelyik furcsaság szembeötlő, míg másokat zárt ajtók rejtenek el a kíváncsi tekintetek elől. Viszont ha e különös rejtélyek összeadódnak, az akár a véget is jelentheti Nate és barátai számára.
Vagy az egész világ számára…

Ez egy kiváló fülszöveg. Éppen annyi infót adagol, hogy felcsigázza az érdeklődést, mégsem árulja el, hogy mi a fészkes fenéről szól a könyv. És miközben olvasod, ugyanez van.

Bevallom, az elején nehézkesen kötött le, amíg a főszereplő, Nate nézőpontján keresztül felfedeztük a házat, megismertük a karaktereket, és egyre-másra jöttek elő az újabb és újabb furcsaságok. Aztán éppen olyan kíváncsi lettem, mint Nate, a rejtélyek nem hagytak nyugtot. Olyan szinten titkolózott a történet, hogy egy csomó elmélet átfutott az agyamon. Akadtak időszakok, amikor a realitás talaján álltam, gyilkosokra, titkos társaságra stb., tippeltem, aztán a paranormális vonal került előtérbe, amit később a sci-fi váltott, aztán keveredtek itt már a műfajok összevissza. (Szerencsére nem olvastam címkéket, ti se tegyétek.) Na jó, a vámpírok kimaradtak a szórásból. Egy biztos: arra nem számítottam, ami kisült az egészből, tehát ez az a könyv, amiről az életben ki nem találod az első néhány fejezet alapján, hogy miről fog szólni.

Horror/thriller keveréket vártam, de valójában a 14 abszolút nem félelmetes. Van egy Scooby Doo analógia, ami – kissé túlhasználtan – végighúzódik a történeten. Ez az analógia konkrétan összefoglalja, hogyan éreztem magam a könyv olvasása közben. Éppen úgy, amikor gyerek voltam, és lelkesen bámultam Scooby Doo kalandjait: volt bennem egy kis izgatott borzongás, ami nem egyenlő a félelemmel. A mese rendelkezett egy ilyen kellemes alaphangulattal, amit a rejtélyeskedés és a nyomozás egyvelege adott, miközben ott lógott az első lehetőség, hogy szellemek a tettesek, de persze sosem így lett. Szóval félni maximum csak a nyúlszívűek fognak, a többiek meg a körmüket tövig lerágva értetlenkedni.

Cserébe viszont a rejtélyfaktor tényleg olajozottan működik. Olyan szinten belezuhantam a sztoriba, hogy fizikai fájdalmat okozott letenni. Valahogy úgy voltam vele, mint a főhős, Nate, aki az anyagi nehézségei ellenére képes a nyomozása miatt elhanyagolni a munkáját, és semmi másra nem tud gondolni, csak az épület titkainak megfejtésére, arra, hogy mi van a 14-es szobában (amikor kinyitották, hú, ott még a tarkómon is felállt a szőr!). Pontosan ilyen könyvekre vágyom nagyon mostanában, úgyhogy a Fumaxnak óriási pacsi, hogy részesülhettem benne. Egyébként is hajlamosak belenyúlni a tutiba, sorozatosan nagyszerű olvasmányokhoz van tőlük szerencsém, úgyhogy már eljutottam arra a pontra, hogy a nevük garancia a minőségre.

 Egy idő után elengedtem az ingert, hogy én ezt ki akarom következtetni, csak hagytam magam sodródni az árral. Így jutottam el abba az állapotba, hogy elvakított a sztori, és már a nyilvánvalót sem sikerült meglátnom. Van egy idegesítő karakter, akivel kapcsolatban töprengtem is, hogy miért ilyenre lett megírva, aztán levontam a következtetést, hogy kell egy ilyen személyiség, hogy színesebb legyen a karakterpaletta. Naná, hogy utána az abszolút nyilvánvaló nem esett le, pedig azonnal összekapcsolhattam volna a kettőt, amikor egy fontos információ napvilágra került.

Ami az infókat illeti: nagyon tetszett, hogy a szerző valós történelmi személyiségeket is beleszőtt a sztoriba, ettől még valahogy izgalmasabbá vált az egész. A végére meg még feljebb kapcsolt (jé, ez pont találó szó), és az utolsó fejezetekben sikerült a szerzőnek rendesen bedurvulni – hol volt az a történet elején tapasztalt nyugalomhoz képest. Még sajnálom is, hogy az a rész ilyen rövid lett. Nehéz a 14-ről rébuszokban beszélni, nem akarok lelőni semmit a teljes élmény érdekében.

Megemlítem még a szerelmi szálat is, ami marginális eleme a történetnek, de remekül el van találva: elsősorban tettekben nyilvánul meg, és a Scooby Doo analógia felhasználásával, szerintem nagyon aranyos, és nem éreztem úgy, hogy azért került bele, mert kötelező elem.

A 14-ről tényleg csak áradozni tudok, ajánlom mindenkinek ezt a szuper, letehetetlen könyvet!

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: 14

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 464

Fordította: Habony Gábor

Olvass tovább!

Dan Wells: Az ördög egyetlen barátja

John Wayne Cleaver visszatért! Az új trilógia nyitókötete minden kételkedő hümmögésemet elsöpörte, és nyomban visszataszított abba az elragadtatott állapotba, amit csak Dan Wells sorozatgyilkosos szériája képes kiváltani belőlem.

John 17 éves, és az FBI-jal dolgozik: egyik városból a másikba költözve a Senkihez hasonló Sorvadtakat cserkészik be, figyelik ki, és ha eljön a megfelelő idő, segítenek nekik akaratuk ellenére eltávozni az élők sorából. Brooke az informátoruk, aki már nem teljesen önmaga, benne élnek tovább Senki emlékei – orvosi felügyeletre van szüksége. A városban, ahol éppen tartózkodnak, sorban kerülnek elő az új Sorvadtak, megnehezítve a csapat dolgát. Ráadásként megjelenik egy új sorozatgyilkos, a Vadász, akiről még Brooke és egy másik Sorvadt segítségével sem tudják megállapítani, kicsoda.

Hűűűűűűűűűűűűű. Ez a summázott reakcióm.

Akik olvassák a blogot, azok tudják, hogy az eredeti John Cleaver-trilógia a szívem csücske, minden részét maximálisra pontoztam, és ez nálam már-már nem létező dolog, a tökély ritka. Nyilván, amikor jött a hír, hogy Dan Wells további folytatásokat szándékozik illeszteni egy fantasztikus sorozathoz, fellobbant a szkepticizmus lángja, az olyan gondolatoké, hogy „majd úgyis jól elrontja, és degradálja a korábbi élményt”, „ebben a történetben már nincs több nafta” meg „újabb bőrlehúzás, megint csak a pénzpénzpénz”. Utóbbi mondjuk, igaz lehet, de kit érdekel? Ha ilyen színvonalat tud hozni, akkor minden dollárt megérdemel, ami a bankszámlájára kerül.

Meglepetés volt a nyitány. Valamit nagyon benéztem, kajak az élt bennem, hogy John a negyedik részben már felnőtt lesz (huszonéves eleje), de mindössze egyetlen év telt el. De szerintem ez nem egyéni félretévelyedés, mert rémlik, hogy a folytatás hírénél általánosságban volt szó erről, vagy csak mindenki erre asszociált a tény kapcsán, hogy John FBI alkalmazott. Ha jobban belegondolok, izgalmas lehetett volna, ha Wells korosztályt ugrik – mind műfaj, mind célközönség terén –, és a két különálló trilógia nem zárja ki egymást, tehát nem kell egyiket ismerni a másik megértéséhez. (Vajon volt már ilyenre precedens?)

 Az eredeti borító.

Az elején bele kellett rázódnom: új környezet, új szereplők, régi-új célok. A regénynek hiába volt ugyanaz az esszenciája, mint eddig – nyomozás, aztán a Sorvadt likvidálása –, az új felállásban mégis változást hozott magával, és ezt szokni kellett. Összességében nem is volt ugyanolyan, mint a korábbi kötetek. Hiányzott a magánéleti szál, a John életében korlátozottan szerepet játszó emberek, akikkel ugyan szociopata mibenlétéből kifolyólag semennyire sem törődött, de akaratától függetlenül hatottak rá valamilyen szinten. Konkrétan semmi sem derült ki abból, hogy mi van a nővérével és a nagynénjével, vagy hogy egyáltalán hogyan lett ez az új munka az élete. Pedig amennyi visszautalás volt a korábbi történésekre, bőven elfért volna ez az információ is.

Így viszont mi maradt ez a regény? Egy szimpla természetfeletti krimi. De abból a jóféle. Nagyon is. Abszolút ugyanazt éreztem, amit a Nem akarlak megölni olvasása közben. Csak kapkodtam a fejem ide-oda, semmit sem találtam ki, az újabb és újabb fejlemények mind megdobták a vérnyomásomat, és az utolsó 100 oldalon már buzogott bennem az adrenalin. Az új sorozatgyilkos, Vadász nem könnyíti meg a helyzetet, zavarbaejtő nyomokat hagy és fellengzős leveleket, amik nem segítenek, hogy profilt állíthassanak el fel róla, és nem jutnak közelebb a megtalálásához sem.  Remekül végigzongorázott krimi ez, baromi izgalmas nyomon követni, ahogy John kilogikázza az eseményeket, ahogy elméleteket állít fel, és cáfol meg, ahogy a pszichológia eszköztárát felhasználja.

És persze továbbra is ott van az a tény, hogy szociopata, akit csak egy hajszál választ el attól, hogy maga is gyilkossá váljon. Nyilván ez a „probléma” nem oldódott meg, ebben a regényben is tovább él, és míg világ a világ, Johnnak örökös küzdelem lesz, hogy legyőzze az ösztöneit. Nagyon tetszett, és nem is gondoltam volna, hogy a regény vége ismét ebben a kérdésben csúcsosodik ki, és a jó „öreg” John nem hazudtolja meg önmagát.

Bár a Vadász szerint ő és John egyforma, én sokkal inkább véltem felfedezni John és Elijah között a párhuzamot. Elijah egy olyan Sorvadt, aki nem akar kárt tenni az emberekben, ezért a halottakból szerzi meg mindazt, amihez az életben maradáshoz szüksége van.  Elijah jósága terítékre kerül, és ő egy olyan szinten áll, ahová John sosem emelkedhet, de mindketten próbálnak ellenszegülni az ösztöneiknek, ragaszkodnak ahhoz, hogy így a helyes, bármennyire nehéz is. Nem meglepő, hogy John megkedveli Elijah-t, pedig korábban Maryn kívül még sosem érzett pozitív érzelmeket más irányába. Eddig annyira nem érdekelt az eredeti és az új trilógiát átkötő novella, de Elijah karaktere olyan mélységeket tartogat, hogy mindenképpen végigszaladok rajta.

A Sorvadtak eddig misztikus természetfeletti lényekként lebegtek a történetben, ám most csurran-cseppen némi információ, hogy mik ők, honnan jöttek, miért úgy működnek, ahogy. Remélem, az eredetük még jobban kidomborodik a folytatásban, és biztosan sokat megtudunk még a fajtájuk között fennálló háborúról is. Egyértelmű, hogy akadnak még olyanok, mint Elijah, akik a jók táborát erősítik, és akár egy szövetség is kialakulhat John és köztük.

A végére felgyorsulnak az események, tetőfokára hág az izgalom, hullanak az emberek – beleborzongtam. Mondjuk az egyik lehulló lepel az én szememben nagyon adta magát, de Vadász és John konfrontációja megkoronázza az egész történetet, újra felfedi John emberi oldalát teljesen függetlenül attól, hogy milyen utat választ. Azt hiszem, még azóta sem tudtam kiereszteni a bennem ragadt szuszt.

Dan Wells nem hagyott cserben. Aki szerette a korábbi krimi aspektust, ezt a kötetet is élvezni fogja, én pedig kíváncsian várom, hogy mivel ejt ámulatba legközelebb. 

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: The Devil’s Only Friend

Sorozat: John Cleaver #4

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 310

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

Dan Wells: Nem akarlak megölni

Az eredeti John Cleaver-trilógia befejező részének címe rossz. Dan Wells engem határozottan meg akart ölni ezzel a könyvvel. Mi volt ez a befejezés, emberek? Teljes sokkban ülök itt! Ezt még emésztem egy darabig, azt hiszem.

John úgy döntött, hogy kezébe veszi a dolgokat, és üzenetet intézett Senkinek, hogy keresse meg. A célja, hogy leszámoljon vele, és ezzel még az ölés utáni vágyát is kielégítheti. Úgy tűnik, Senki válaszol a hívó szóra, egy új sorozatgyilkos bukkan fel az álmos kisvárosban. John nekiáll nyomozni, tervet kovácsolni, és közben észrevétlenül szert tesz egy igazi barátnőre is Mary személyében. De semmi és senki nem az, aminek látszik, és John nem csak a gyilkossal kapcsolatban tesz új felfedezést, hanem önmagával is.

Be kell, valljam, a könyv első felében nem voltam túlzottan elégedett. Nem azért, mert rossz volt a sztori, hanem nagyobb durranásra vártam a lassabb építkezés helyett, amivel alapjáraton nem lett volna gondom, de harmadszorra már nem hatott rám az újdonság erejével. De bíztam benne, hogy a könyv második fele kárpótol, és mondanom sem kell, hogy ezt bőven megtette. 

Az ominózus első félben kissé furcsállottam, hogy John élete mennyire hétköznapian tinédzser létté szelídül. Persze eleinte a Maryvel való kapcsolata szövetségnek indul, amiben végre valakinek előadhatja a teóriáit és a nyomozása részleteit, és ez szép lassan átvált valami többé, ami hozzájárul John személyiségfejlődéséhez. Eleinte nem is értettem, honnan jött most így Mary hirtelen a képbe, főleg, hogy Johnt mindig is Brooke érdekelte, de a végére nagyon megszerettem a párosukat. Valahogy ebben a részben különösen szerettem a dialógusokat, John egyszerűen sziporkázott.

Viszont volt egy nagy hiányom: Szörnyeteg úr eltűnt. Ahhoz képest, hogy az előző részt végig uralta, miatta imádtam azt a könyvet, itt egyszer kap említést. Világos, hogy az előző kötet eseményei vezettek ehhez, de szerintem túlságosan háttérbe húzódott, és John viszonylag normálisnak tűnt, ahhoz képest, milyen volt idáig.

Eddig csak ezerszer mondtam el, Dan Wells milyen jól ír, és ezt most is meg kell tennem. A gyilkosságok és a nyomozás remekül vannak végigvezetve a könyvön. Nagyon szerettem találgatni, hogy ki lehet a ludas, és Wells nem könnyítette meg a dolgomat, mert lassan mindenki gyanúsnak tűnt, de tényleg, másrészt mégsem tudtam határozottan eldönteni, hogy ki lehet az. Amikor kiderült, hogy mi van, csak lestem ki a fejemből, hogy milyen jól van összerakva a könyv, és szándékosan cselezik az olvasóval.

Bővelkedik fordulatokban rendesen, noha van, amit kitaláltam, van, amit csak sejtettem, és az egyik lerendezésével nem is vagyok teljesen elégedett. A sorozatgyilkossal való találkozás kissé bugyuta forgatókönyvet követ, de mindenképpen nagy horderejű hatása van, ami hozzátevődik az egyik későbbi történéshez, és a kettő együtt érvényesül.

A könyv a vége felé dramaturgiai vonalon nagyon erős, ahogy olyasmit meghúz, amire álmunkban nem gondoltunk volna. Konkrétan a tetőpont az sokk, és olyan szépen köti az egészet John jelleméhez, és olyan szép ívet nyer tőle a történet, hogy az hihetetlen. Ha végigtekintek mindhárom könyvön, elképesztő az út, amit John bejárt, ahogy tisztába jött önmagával. Különleges élmény volt, ahogy olvasóként végigkövethettem ennek a szociopata fiúnak a hűvös gondolkodását. (Az még mindig creepy, ahogy balzsamozni akarja a barátnőjét, de ismerjük a mondást: senki sem tökéletes).

Ez egy fantasztikus trilógia, amiért minden elismerés megilleti a szerzőt, és kíváncsian várom a folytatást, remélem, az is hozza ezt a színvonalat.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: I Don’t Want to Kill You

Sorozat:  John Cleaver #3

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 310

Fordította: Szebegyinszky Szilvia

Olvass tovább!

Josh Malerman: Madarak a dobozban

A Madarak a dobozban-t már angolul is kiszúrtam magamnak, és nagyon örültem, hogy a Fumax kiadó megjelentette kis hazánkban. A kiadót nem érheti panasz; bár még nem olvastam tőlük sok könyvet, eddig mindegyikkel elégedett voltam, és a sorba ez a könyv is csatlakozott.

Bizarr gyilkos-öngyilkos esetek történnek Oroszországban, de főhősünk, Malorie egészen addig nem veszi komolyan a helyzetet, míg a környéküket is érinteni nem kezdi az emberekben végbemenő különös viselkedéshullám. Állítólag mielőtt az emberek megőrülnek, és kárt tesznek magukban és másokban, mindig látnak valamit, de senki sem tudja, hogy pontosan mit. Ez a tény vírusként terjed; vannak, akik elköltöznek, míg mások maradnak. Csak behunyt szemmel merészkednek ki az utcára, és a házukat pillantásbiztossá teszik takarókkal, függönyökkel, miegyébbel. Végül odajutnak, hogy egyáltalán nem teszik ki a lábukat a házból. Malorie pont akkor tudja meg, hogy terhes, mikor kezdetét veszik a furcsa események; a nővérével együtt próbál túlélni. Végül egy vadidegenekkel teli házban köt ki, ahol terhesen próbálja átvészelni a világvégét, ám ha emberek vannak összezárva sokáig egy szűk helyen, biztos, hogy a saját vesztüket okozzák.

Nem volt nehéz dolga ennek a könyvnek, még megdolgoznia sem kellett engem, eleve előnnyel indult, hiszen imádom az ilyen erős felütésű történeteket. A megvalósításban persze elhasalhatott volna, és noha voltak megkérdőjelezhető pontjai a könyvnek, ezeket egy vállrándítással elintéztem, és minden egyes pillanatát élveztem. Ami nem semmi teljesítmény, mert Josh Malerman debütáló regényéről van szó.

Még úgy is, hogy Malerman öngólt lőtt magának azzal, hogy két szálon fut a történet. Az egyik a jelenben játszódik, ahol Malorie két négyéves gyerekkel próbálja elhagyni a házat, és a folyón eljutni valahová. A többi történés a múltban zajlik, a jelenbe vezető utat mutatja be, és ez a megoldás azért öngól, mert a szerző a feszültség nagy részét ki is oltotta. Tudjuk, hogy Malorie egyedül van a gyerekekkel, és nem kell nagyon agyalni rajta, hogy mi történt a többiekkel. A tudás elvett mindent, amit nagyszabásúbb érdemben nyújthatott volna.

Sokan mondják, hogy nyomasztó a Madarak a dobozban, de én nem féltem meg ilyesmi, nem tartott a könyv feszültségben. Pedig a szerző próbálkozott erősen, érződött a stílusán, megnyilvánult a pattogós tőmondatokban, amikből az én ízlésemnek kissé sok is volt, de nem rontott az olvasási élményen. Érződött az olyan jeleneteken, amikben felerősítette, milyen, amikor megfosztják az embert a látásától, és a vaksötétben minden egyes rezzenésre megrándul, mert fogalma sincs, mi zajlik körülötte. Ezt próbálja átragasztani az olvasóra. Mindkét szálat hatásosan oldotta meg, pedig a jelenben lényegében csak a folyón eveznek, de mindent bevetett, hogy izgalmassá tegye azt is, a múltban pedig több mindent is boncolgatott, sosem ülepedett le a történet. Mégis, annak ellenére, hogy nem tartott a markában, azt el kell ismernem, hogy amikor elérte a csúcspontját a történet, ott rendesen belém szorult a szusz, ott megvolt az a robbanás. Még most is beleborzongok, ha rágondolok. Ahogy mindent egyetlen pillanatra fókuszált, és a helyükre kerültek a darabkák, az generálta mindazt a feszültséget, amit addig nem tudtam átélni.

Sok olyan véleménnyel találkoztam, amik nehezményezték, hogy nincsenek válaszok, hogy nem tudjuk, mik a lények, amik az őrületet okozzák, hogy nem tudjuk, honnan jöttek, hogy néznek ki. Én ezt így éreztem autentikusnak, hiszen nem nézhetnek rájuk, és abban a pillanatban, mikor megteszik, nekik lőttek. Tehát sosem fog kiderülni, és nem is fontos szempont szerintem, a központi kérdés a túlélés.

Én egyébként azt hittem, hogy a madarak azért szerepelnek a címben, mert közük van a jelenséghez, de nem, csak elemei a történetnek, és ötletesnek tartom, hogy ez az elem köszön vissza a címválasztásban.

A könyv vége nyitott vég, de én tökéletes lezárásnak éreztem, hiszen a kitűzött cél elérésének mikéntjét mutatja be, nem pedig a jövőt, vagy egy tálcán kínált megoldást, ami valljuk be, egy ilyen világban, mint ez, nem lehetséges.

Azért nem tudtam jó szívvel öt pontot adni a könyvnek, mert volt egy-két dolog, ami zavart. Például nehezen fogadtam el, hogy a szereplők egy vadidegen környéken szemfedőkkel nem tévednek el, és gond nélkül visszatalálnak a házba. Ugyanez vonatkozik a több km-es útra meg a kocsival vezetésre is. Logikailag megkérdőjelezhető az az ötlet, hogy a szereplőknek kutyákra van szükségük, mikor fogyóban az ételkészlet. Nem hogy az nem fordult meg a fejükben, hogy a meglévő kutyájukat szélnek eresztik, ők még beújítanak mellé kettőt, és senkit sem zavar, hogy nincs kaja, de megetetik a kutyákkal. A Gary-ügy is sántít egy kicsit, de oké, legyen, viszont az egyszerre szül a két nő jelenetet szörnyen hatásvadásznak éreztem, főleg, hogy Malerman erre hegyezte ki az egészet, és ha nem tette volna ilyen jól, akkor nehezebben nyeltem volna le.

Viszont e szőrszálhasogatás ellenére ez egy tényleg jó könyv a műfaj kedvelőinek, úgyhogy ajánlom mindenkinek, aki szereti a nyomasztó apokaliptikus történeteket.

Értékelés: 4,5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: Bird Box

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 262

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

Andy Weir: A marsi

Be kell vallanom, irtó béna vagyok. Többször szembejött velem ennek a könyvnek a címe meg a körülötte csapott felhajtás, és valami idióta okból kifolyólag én egy csomó ideig azt hittem, ez ilyen hardcore sci-fi marslakókkal meg ilyesmi, ami hát lássuk be, nem az én világom. Erre nem is tudom hány hónappal később kiderült számomra, hogy ez ilyen űrhajós, szerencsétlenséges sztori, amit betegesen imádok. Fogalmam sincs, hogy nézhettem be ennyire.

Főhősünk Mark Watney, aki a körülmények szerencsétlen (szerinte röhejes) alakulása következtében a Marson ragad – tök egyedül. Mark tisztában van vele, hogy a Földön mindenki azt hiszi, hogy életét vesztette, de ő nem adja meg azt az elégtételt a Marsnak, hogy feladja. Nincs kommunikáció? Megoldja. Nincs elég kaja? Hát termeszt a Marson. Bármilyen akadály álljon az útjába, Mark Watney oszt, szoroz, kalkulál, szerel, és hazajut, még ha belepusztul is.

„Nem gondoltam, hogy a laptopnak baja lehet odakint. Ez csak elektronika, nem igaz? Elég meleg marad arra a rövid időre, amíg szükségem van rá, levegő pedig egyáltalán nem kell neki.

 Azonnal meghalt. A képernyő még azelőtt elsötétült, hogy kiléptem volna a légzsilipen. Mint kiderült, az „L” az „LCD”-ben annyit tesz, hogy „likvid”. Gondolom, vagy megfagyott, vagy elpárolgott. Lehet, hogy írok majd egy vásárlói értékelést. „A terméket a Mars felszínére hoztam. Nem működött. 0/10”.”

Ez a könyv… ez komolyan mondom hihetetlen. Rohadt jó, értitek? Rohadt jó. Andy Weir egy olyan főhőst teremtett nekünk, aki tökös, aki akkora arc, hogy az ember szeretné, ha ismerné, aki sosem pánikol be (annyira), csak teszi a dolgát. Gondolhatjátok, mekkora abszurdum, hogy egy ember élete a tét, erre végigröhögtem az egész könyvet. Haláli poénok vannak benne, ahogy az idézetek is mutatják. (Személyes kedvencem a Vasemberes, hát azon behaltam. Jó, jó a többin is, de értitek, Vasember!)

„– Milyen érzés lehet? – tűnődött. – Ott ragadt, azt hiszi, teljesen egyedül van, és lemondtunk róla. Milyen hatással van ez egy ember lelkiállapotára?

Visszafordult Venkathoz.

– Vajon mire gondolhat éppen?

NAPLÓBEJEGYZÉS: 61. SOL

Hogy lehet, hogy Aquaman képes irányítani a bálnákat? Hiszen azok emlősök! Ennek semmi értelme.”

Az más kérdés, hogy ilyen ember a világon nincs. Ennyi időt kibírni a Marson egyedül abban a tudatban, hogy bármikor véget érhet az élete, lehetetlen. Kizárt, hogy valaki így viselkedjen. Mondhatjuk, hogy Weir kigyomlálta a negatív dolgokat, és emiatt nem tűnik reálisnak az egész, de hé, ez egy fikció, a Marson se járt soha senki, nem kell túlmisztifikálni, és kész. Mert ez a könyv nem lehetne ilyen jó, ha a főhős végigdepizné az egész könyvet, és öngyilkos lenne az első oldalon.

„És itt jön a vagányság a dologban: idővel elhajtok majd a Schiaparellibe, ahol irányítani fogom az Ares 4 landolóját. Erre senki sem adott nekem konkrét engedélyt, és nem is fognak tudni, amíg nem vagyok az Ares 4 fedélzetén, és nem hozom működésbe a kommrendszerét. Amikor majd felszállok az Ares 4-re azelőtt, hogy beszélnék a NASA-val, egy nemzetközi vizeket lévő járművet fogok eltulajdonítani.

Tehát űrkalóz leszek!

Űrkalóz!”

És miután baromi jó a stílus, még arról is képes vagyok megfeledkezni, hogy van egy komoly negatívuma a könyvnek, ami bizonyos berkekben pont a pozitívuma, és ezért is övezi ekkora rajongás: a precíz leírása. Véleményem szerint egy laikusnak, főleg egy olyannak, aki visítva menekül a reáltárgyaktól, ez a mennyiségű, ilyen mértékben részletezett információ túl sok. Mintha kezembe nyomtak volna pár szakkönyvet, amikből egy mukkot sem értek. Egyedül a botanikai vonatkozás volt érdekes számomra ebből az egészből, de a többi… ha Mark nem lett volna ekkora humorzsák, akkor egészen máshogy vélekednék. Egyébként kis szőrszálhasogatás a koncepcióval kapcsolatban: a naplóbejegyzések olyanoknak készültek, akik járatosak ezekben a témákban, ergo semmi értelme nem volt részletesen elmagyarázni mi micsoda és hogyan működik, stb.

„A „térképem” (már amennyire annak lehet nevezni) használhatatlanul kis felbontású műholdképekből áll, és csak az olyan nagy terepjellegzetességeket látom rajta, mint az 50 kilométer széles kráterek. (…) Ezért most megbízható tájékozódási módszerre van szükségem. (…) Szinte látom magam előtt: kezemben a térképpel vakargatom a fejem, és próbálom kibogarászni, hogy kerültem a Vénuszra.”

Maga a történet bővelkedett izgalmakban, eleve egy jó hosszú időszakot ölelt fel, és mindig voltak jelentősebb fordulópontok. Szóval van bőven alapanyag egy jó filmhez, és kíváncsi vagyok, hogyan ültetik át a sztorit a vászonra (leginkább arra, hogy milyen formában jelenik meg benne a humor). Mondjuk azt érti valaki, miért kellett átnevezni Mentőexpedícióra?

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: The Martian

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 358

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

Ann Aguirre: Menedék

Már éppen ideje volt, hogy sort kerítsek erre a disztópiára, ígéretesnek tűnt a felütése.

A felszín lakhatatlanná vált, az emberek leköltöztek a föld alá, szigorú szabályok uralta enklávéban élnek. Pikk, aki egész életét az alagutakban töltötte, végre megkapja jogos nevét. A kívülálló fiú, Fakó mellé osztják be vadászni. Fakó évekkel ezelőtt érkezett, azóta sem érti senki, hogy élte túl egyedül. Az életet a korcsok nehezítik meg, amik élőt és holtat is felfalnak egyaránt. Amikor Pikk és Fakó egy világtalanra bukkannak, aki a három napra lévő Nassauból érkezett, olyan események sora veszi kezdetét, ami Pikk egész életét megváltoztatja.

Belegondolni is rossz, hogy milyen lehet a föld alatt lakni. Állandó sötétség, poshadt levegő, nem érezni a nap melegét az arcunkon… Én télen is nehezen viselem a fény hiányát, utálom, hogy öt órakor az orrom hegyéig nem látni, legszívesebben bevackolnám magam az ágyba, és fel sem kelnék, míg újra el nem jön a tavasz. Elsősorban ezért tetszett a könyv, egy olyan világba kalauzolt el, amivel még könyves élményeim során egyszer találkoztam (Az Alagutak rejtélye), pedig a világfelépítés és maga a történet korántsem tökéletes. Már a szereplők nevei is a szokatlanságokat tükrözik, érdekesnek találtam őket, vagyis a magyar megfelelőiket, az eredeti hangzásuk nem annyira különleges.

Az elején teljesen Az emlékek őre utánérzésem volt. A gyerekek addig nem kapnak nevet, míg el nem érnek egy bizonyos kort. A mostoha körülmények miatt korán meghalnak, a húszas éveik közepén járók már aggnak számítanak az ő mércéjük szerint. Az emlékek őrében nevük ugyan volt, de a számok által meghatározott ceremóniák jelentették az előrelépést, és a felnőttség után a kor nem számított már többé. A Menedékben a számok addig fontosak, míg meg nem kapják a nevet, ami a felnőtt létük jelzője. Aztán akadt itt még szavak őre, aki a múlt írásos emlékeit gyűjti össze, ezzel csak és kizárólag ő foglalkozhat, a harácsolás bűn. A társadalmi felépítés is hasonlít: mindenki a képességeinek megfelelően kap feladatkört. Ez három foglalkozásban merül ki, lehetnek az emberek Építők, Vadászok és Nemzők. Mondjuk nem értettem, miért a Nemzők vannak többségben, akik semmi hasznos feladatot nem látnak el. Gyereket csinálnak, hogy fenntartsák a populációt, és a vakarcsokat nevelik. Aki az Építők és a Vadászok közül nem végzi rendesen a munkáját, azt lefokozzák Nemzőnek. Ez nem igazán állt össze nekem, hiszen a szűk lehetőségek miatt biztosan kevés utódot kell nemzeniük, és noha nem kapunk körvonalas képet sem arról, hogy mekkora az enklávé lakossága, feltételezhetjük, hogy egy maréknyi közösség csupán.

Az sem volt tiszta, hogy a Vadászok mégis honnan szereztek annyi húst. Milyen alagutak ezek, amiben élnek? A konzervek léte is olyan eleme a történetnek, amire csak a szerző jegyzete világított rá, hogy esetleg lehetséges, bár ettől függetlenül sem értettem, hogyan termett évtizedek után annyi konzerv a föld alatt. Még mindig találnak? Hogy kerültek oda a konzervek, ha nem mennek fel a felszínre? Ebbe nem érdemes túlzottan belegondolni, mert úgyis oda lyukadunk ki, hogy a könyvben felvázolt életforma jóformán lehetetlen. Ha valaki nagyon a szívére veszi, akkor nyomban meg is bukhat nála a könyv. (Egyébként érdekes, hogy vannak olyan könyvek, ahol félre tudom mindezt tenni, és ettől függetlenül élvezni a történetet, máskor meg annyira nem veszi be a gyomrom, hogy csak a szemöldökömet rángatom. Ki érti ezt?)

A könyvnek az első fele jobban tetszett, mikor még nem jutottak fel a felszínre (ez nem igazán spoiler, mert benne van a tartalomjegyzékben, és végig tudjuk, hogy Fakó onnan jött). A szokásos disztópikus forgatókönyv szerint zajlanak a dolgok: Pikk vakon hisz a rendszerben, majd rájön, hogy az enklávé hazugságokkal stabilizálja a szabályok betartását. Az enklávét nem izgatja, hogy ehhez időnként fel kell áldozniuk egy-egy ártatlan lakót. Persze amikor Pikk és Fakó megtudja, hogy Nassau a minden eddiginél intelligensebb korcsok áldozatául esett, a vezetőség homokba dugja a fejét, kockára téve az enklávé minden lakójának sorsát. A rendszerbe vetett hit megingathatatlanságát az a jelenet érzékelteti nagyon jól, mikor Pikk feláldozza magát az egyik lejobb barátjáért, Kőért, aki ahelyett, hogy hálás lenne neki, undorodva elfordul tőle.  

Leginkább az hajtott előre, hogy megkapjam a válaszokat: vajon miért és hogy költöztek le a föld alá? Mi történt a felszínen? A szerző a jegyzetében mindössze arra világít rá, hogy dögvész és biológiai fegyverek okozta háború dúlt. Remélem azért ennél több információt kapunk a folytatásokban, nem intézte el ennyivel.

Úgy érzem, túl hamar történt meg a főhősök felszínre érkezése. Talán jobb lett volna, ha el van húzva az egész, és az enklávé titkai és manipulációja körül összpontosul a történet, míg a végén egy drámai megvilágosodás kíséretében jöhetett volna a bomba: a felszín lakható. Mert így az egész addigi cselekmény semmissé lett, az enklávé problémái nem kerültek feloldásra, mintha attól, hogy Pikk elmegy onnan, már nem is számítana.

A felszínnel kapcsolatosan is voltak kötekedésre késztető tények. Pikk egész életét sötétségben töltötte, mégis elég neki egy napszemüveg, hogy lásson, mert amúgy éjszaka tökéletes látással rendelkezik. Nem pont romlania kellett volna a látásának ott lent? Fél- vagy teljesen vaknak lennie? A kaja még mindig könnyen beszerezhető a boltokból mindenhol hosszú-hosszú évek után…

Főhőseinknek szembesülniük kell azzal, hogy a felszínen teljesen más törvények uralkodnak. A területet bandák osztják el egymás között, akiket csak a saját önös érdekeik vezérelnek. A lányoknak annyi a szerepe, hogy megerőszakolják és teherbe ejtik őket, mert a szaporodás náluk is iszonyatosan fontos. (Oké, ez is magas volt egy kicsit.) Plusz hova lettek a felnőttek? Fakó apja mesélt egy menedékről, így hát Pikk és a fiú e mendemondára alapozva jobb híján oda tartanak. Igen, ez egy olyan regény, amiben a szereplők mendegélnek A pontból B-be. Közben összetűzésbe kerülnek egy bandával, és kibővül a csapatuk. Először Teagan csatlakozik hozzájuk, majd a frissiben szerzett ellenségükkel, Kószával kötnek szövetséget egy korcstámadást követően.  

És itt bizony kezdetét vette a szerelmi háromszög *sóhaj*. Pedig a romantika abból a szempontból kellemes része a Menedéknek, hogy abszolút nincs túlsúlyban. Pikk nincs is tisztában az érzéseivel, hiszen a Nemzők dolga az, hogy szeretet mutassanak mások iránt, és ők kerülnek testi kontaktusba más emberekkel, ez mindenki más számára tiltott. Fakó viszont az enklávé tagjaival ellentétben ismerte a szüleit, tapasztalta a kettejük közötti mély köteléket, és ő nem úgy tekint társra Pikk személyében, neki sokkal többet jelent ez a szó. Aztán amikor egy haláleset történik, Fakó magába fordul, és Pikk nem vigasztalja meg, nem nyújt neki támaszt, pedig a fiúnak arra lenne szüksége. Ezt is arra keni a szerző, hogy Pikk nem ért ehhez, nem tartozik a világához, de az ilyesmi ösztönből jön, nem?

Amikor eltávolodnak egymástól, bejön a képbe Kósza, akit természetesen annyira lenyűgöz, hogy Pikk erős nő, nem nemzésre termett. A szerző egy olyan megoldást alkalmaz, amivel nem voltam elégedett. Beköszönt a tél, a szereplők hónapokra megpihennek egy házban, és ezt a hosszú időszakot konkrétan pár sorral letudja, ami után mindjárt meg is változik a status quo: Pikk eltávolodik Fakótól és Kószához kerül közelebb. Kósza pozíciója potenciális szerelmi jelöltként eléggé kicsaphatja a biztosítékot, hiszen egy olyan fiúról beszélünk, aki a lányokat gyengének tartja, és a nemi erőszak elfogadott számára. Pikkre csak azért néz más szemmel, mert egálban van vele a képességeit illetően. Felteszem a találós kérdést: ki tud azonosulni egy nemi erőszaktevővel?

A vége felé a szerző még bedob egy kis fantasy elemet, amivel egyelőre nem tudok mit kezdeni, remélem kapunk rá magyarázatot a későbbiekben, mert így elég furán veszi ki magát.

Negatívumként említeném az információk ismétlését, mintha elsőre az olvasó nem értené meg a dolgokat, és mondogatni kell neki újra és újra. De ezek teljesen lényegtelen tények; tegyük fel, hogy a szerző elfelejtette, amit írt, de akkor a szerkesztő miért nem húzta ki ezeket? Pikk maximalizmusának mantrája is idegesített, felfogtam, hogy mennyire szeretett volna vadásznő lenni, és mennyire örül neki, hogy az lett, nem kell százszor elmondani. Lehet mást ez nem zavar, én nem szeretem az ismétlésfolyamot.

Mint mondtam, a könyv nem volt tökéletes, előfordulnak benne hibák és a karakterekkel is vannak problémák, de maga a történet összességében szórakoztató és a jobb disztópiák közül való, ezért ajánlom mindenkinek olvasásra.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: Enclave

Sorozat: Razorland-trilógia #1

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 274

Fordította: Benes Attila

Olvass tovább!