Kate Karyus Quinn: Down with the Shine

A májusi angol nyelvű megjelenésekből a Down with the Shine érdekelt a legjobban. Azonnal neki is láttam, amikor végre sikerült beszereznem.

Lennie Cash súlyos poggyászként hordozza magával bűnöző apjától megörökölt vezetéknevét. Nem számít, hogy az apját egy évtizede nem látta, azt sem tudja, merre jár, az emberek megbélyegzik, és a legrosszabbat feltételezik róla. Az egyetlen barátnőjét, Darylt pár hónappal korábban elrabolták és feldarabolták; mindenki Lennie-t hibáztatja, de főleg Daryl ikertestvére, Smith. Lennie úgy dönt, teljesíti Daryl egyik vágyát, és a nagybátyjai különleges piájával felszerelkezve betoppan Michaela híres-neves bulijára. A családjuk egy különös szokásról nevezetes, koccintás közben kívánságokat garantálnak azoknak, akik kérik. Lennie ugyanígy tesz, csak azt nem tudja, hogy különleges erővel bír, és a kívánságok valóra válnak. Elszabadul a káosz.

Kate Karyus Quinnek eddig három könyve jelent meg, és csak a debütáló művét, az Another Little Piece-t nem olvastam (akartam, de pechemre meggyőztek a kritikák, hogy nem kéne). A jövőben ki fogom köszörülni a csorbát, és ezentúl figyelemmel követem a szerző munkásságát. Kedvelem azokat az írókat, akik elrugaszkodnak a sablontól, és valami egészen egyedit, hihetetlent alkotnak, még akkor is, ha a különcségüknek nem lesz mindenki rajongója. A (Don’t You) Forget About Me után úgy gondolom, a Down with the Shine is megosztó olvasmány lesz.

Az eleje, amikor Daryl gyilkossága van terítéken, aztán Lennie berobbanása a buliba, és a valóra vált kívánságok horrorszerű, sötét tónust festenek – persze YA mértékkel. Ehhez társul némi kínos úristen, most mi lesz érzés, mikor Lennie szembesül az igazsággal. Azzal, amit tudtán kívül elkövetett, igazat adott mindazoknak, akik a vezetékneve miatt diszkriminálták, megerősítette, hogy ugyanolyan szörnyeteg, mint az apja.

A kívánságok néha nem pontosan úgy válnak valóra, ahogy azt szeretnék. Így fordulhat elő, hogy Smith, aki azt kívánta, bárcsak láthatná Lennie-t szenvedni, a kívánságnak köszönhetően azt az ellenállhatatlan késztetést érzi, hogy fognia kell Lennie kezét (Lennie azt mondta konkrétan, hogy foghatja a kezét egészen a pokolig). Ebben az a bökkenő, hogy ha egyszer megfogja, többé nem is ereszti. A duó feladata sztornózni a történteket, de a kívánságoknak megvannak a saját szabályai, és nem lehet csak úgy egyszerűen visszacsinálni mindent, mert a legjobb esetben az érintettek megőrülnek, a legrosszabb esetben meghalnak.

Michaela, a házigazda azt kívánja, hogy a buli sose érjen véget azoknak, akik reggelig szórakoznak. A garantált kívánság nem engedi a meghívottaknak elhagyni a házat. Lennie és Smith visszatérnek a buli színhelyére, hogy kimenekítsék Lennie barátját, Larryt. Abban a pillanatban, ahogy a két főszereplő belép a házba, történik egy stílusváltás, és az egész történet komikus színezetet ölt, végül egy bizarr, de élvezhető kutyulék sül ki az egészből. A ház olyan, mint egy őrültek háza valami elcseszett horrorparódiából. A részeg tinik a legnagyobb ökörségeket akarták maguknak, és ahogy ennek újabb és újabb demonstrációjába szaladnak Lenniék, úgy kezd egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy a szerzőnek elgurult a gyógyszere. Az egyik srácnak vasheréi lettek, egy másik vonzó öregemberré vált, egy lány Pöttöm Pannává zsugorodott, vannak, akik összenőttek. Amin az orromon prüszköltem volna ki a kólát, ha olvasás közben kólát ittam volna, az a Zinkowski nevű srác újonnan szerzett képessége volt: az érintésével Cheetossá tudja változtatni az embereket. Nem mismásolja el a szerző, még haláleset is történik, de ez annyira kész volt, hogy azóta is emésztem. Ez példa arra, hogy a szerzőnek ez a munkája sem lesz elfogadott azok számára, akik helyből rásütik a Cheetos dologra mekkora baromság, és mennyire nem illik a könyvbe.

Az események nagyon rövid időszakot ölelnek fel, két napot, de az igencsak pörgős két nap, ami a könyvet letehetetlenné teszi. Viszont a szerelmi szál nagyon kilógott a történetből. Smith érzelmei egyik pillanatról a másikra változnak meg, hiába van belebegtetve, hogy már korábban is vonzódtak Lennie-vel egymáshoz. Lennie álmodozós-szerelmes gondolatai sehogy sem passzoltak az események sodrába, és eléggé kizökkentettek. Lennie és Daryl barátságát sem sikerült körüljárni, amit azért nem bántam, mert Daryl idegesített, és félelmetesen ostoba volt.

Cash apu megjelenésekor a sztori ismét durvább hangvételt ölt, és a kiderülő dolgok izgalmasan töltik ki a Lennie életében tátongó lyukakat, és egy érdekes világot skiccelnek fel, amit ugyan nincs idő kibontani, de ez nem baj, mert ettől valahogy sötét mesévé változik az egész. A vége is hozzátesz ehhez, és szép keretet ad a történetnek.

A lényeg, hogy ez egy irtó fura könyv, kell egy bizonyos beállítottság és elszálltság ahhoz, hogy az ember élvezni tudja, nálam telibe talált. Ahányszor eszembe jutnak a Cheetos jelenetek, röhögni tudnék.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kiadó: HarperTeen

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 355

Olvass tovább!

Kiera Cass: The Crown

Én azok közé tartoztam, akik Eadlyn egoista viselkedése ellenére kellemesen csalódtak a Párválasztó-trilógia folytatásában. Végeredményben viszont ugyanúgy jártam, mint az elődök történetével, kezdeti lelkesedésem lángja fokozatosan kihunyt.

A történtek után Maxon képtelen ellátni uralkodói kötelességeit, így a kötelező feladatok végrehajtását Eadlyn veszi át. Már csak hat jelölt maradt versenyben. Eadlyn nem engedheti meg magának, hogy lefújja a Párválasztót, hiszen tisztában van azzal, hogy a nép nem kedveli, és mindent megtesz, hogy ezen változtasson. Úgy tűnik, kezdi elnyerni az alattvalók bizalmát, és kezdenek kiesni a jelöltek is, ráadásul még királynővé is koronázzák, de mégsem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretné. A bizalom törékeny és a szíve csalfa…

Egy az egyben úgy jártam, mint anno. Az első részt imádtam, ahogy bemutatta a világot, a szabályokat, hogy a főszereplő hogyan éli meg az egészet, és ennek inverze Eadlyn nézőpontjából is nagyon tetszett. De megtorpant a lendület, és be kell, valljam, eléggé untam a könyvet. Gyorsan kivégeztem, mert azért olvastatta magát, de végig olyan csak túl akarok esni rajta érzésem volt.

Kiera Cassnek nem sikerült megragadnia a kínálkozó lehetőséget, hogy a regény nagy részében izgalomban tartsa az olvasót, vajon ki lesz a befutó. A próbálkozást érzékeltem, de 15-20% környékén már olyan írói alátámasztások vannak jelen, amikből kikövetkeztethető. Nem mintha nagyon tanakodni kellett volna, mert bár hatan vannak versenyben, már az előző kötetben két személyre szűkült a kör, és csak az volt a kérdés, hogy a szerző kilép-e a komfortzónájából, és mer újat mutatni vagy ugyanazt megeteti még egyszer az olvasóval. Ráadásul elég kényelmes megoldás, hogy úgy potyognak ki a versenyzők, hogy nem Eadlyn küldi őket haza; szám szerint négyen lépnek vissza, ami nem igazán abban a színben tünteti fel főhősünket, amiben kéne.

Úgy éreztem, nincs jól kidolgozva a könyv. Ugye a The Heir végén van egy jelenet, ahol Eadlyn az egyik srácra gondol, és hevesebben dobog a szíve, de nem tudjuk meg, ki az. Na most itt sem kerül elő jó ideig, nem foglalkozik az érzéseivel, csak féltávon túl, amikor a dramaturgia megkívánja, és abszolút nem sikerült leszűrnöm az egész történet során, hogy a választott iránt komolyabban érdeklődik, mint a többiek iránt. Szó se róla, szerettem a közös jeleneteiket, de nem volt bennük meg a szikra, a tűz, amiből azt éreztem, hogy igen, tényleg, ők ketten a többi kérőt felülmúlva vonzódnak egymáshoz.Ennek a fordított helyzet lehet az oka, a sok szereplő miatt egyszerűen nem volt idő elmélyíteni a romantikus szálat, még úgy sem, hogy eleve ebben a két kötetben a versenyben résztvevők nagy része legfeljebb említés szintjén szerepel. Ez így a választó fél nézőpontjából nagy falat volt, és nem működött, míg America csak két férfi karakterrel osztozott a jelenetein.

Eadlyn jellemfejlődésére ugyanez a vázlatosság vonatkozik. Pedig én láttam benne a potenciált, hogy majd az önzőségét levetve benő a feje lágya. Na most ez elvileg megtörtént, de csak annyiban érzékelhető, hogy az összes szereplő körüllihegi, hogy milyen szép, okos, önfeláldozó stb., de nekem ez egyáltalán nem jött át. Főleg, hogy továbbra is elég kiakasztó gondolatai vannak. Például az egyik elit közli vele, hogy nem veheti el feleségül, és erre tényleg nagyon jó oka van, aminek Eadlynhez semmi köze, erre Eadlyn első reakciója: „engem senki sem tud szeretni”. Vagy amikor bejön a szerelmi drámája a képbe, úgy érzi, hogy ehhez képest az anyjával kapcsolatos félelem fájdalommentes volt. Vagy amikor Marid Illéa, akivel még csak barátságban sincs, megzsarolja, az első gondolata, hogy biztos a többi elit, a barátai mind át akarják verni.

Az sem nyerte el a tetszésemet, hogy ebben a kötetben is a harmincas éveik végén/negyvenes éveik elején járó American és Maxon úgy viselkednek, mint egy hetvenéves nyugdíjas házaspár. Kissé idilli, hogy Maxon lemond a trónról, cserbenhagyja az országot, és ez mindenki szerint tök normális, csak mert nem jut elég ideje Americára. (És természetesen Eadlyn altruizmusa ebben teljesedik ki, hogy ő ajánlja fel ezt az opciót.)

Az előző részben érdekesek voltak a Párválasztó megvalósulásának nüanszai a választó szemszögéből, de itt ezekből már nem érzékeltem semmit. Mondom, valahogy az egész történet olyan jellegtelen volt számomra. A politikai szál ugyanabban a gyerekbetegségben szenved, mint legutóbb, nem hangsúlyos, könnyedén elrendeződik, a megoldása egyenesen nevetséges. Tudom, hogy ez egy mese, nyakig öntve rózsaszín cukormázzal, ne vegyem komolyan, de még mindig bennem él, hogy eredetileg disztópiának indult.

A könyv vége borzasztóan összecsapott, a lényeges dolgok pár oldal leforgása alatt rendeződnek el. Eadlyn végső választását a körülmények alakítják, csak minimálisan ő maga, és igazából nem értem, eleve miért nem próbált úgy cselekedni, ahogy kellett volna, főleg, hogy a könyv elején a már elcsepegtetett jelzésértékű megjegyzésekből kiderült, hogy nem lenne belőle probléma. A viselkedésében nekem megint csak nem az érettsége mutatkozott meg, hanem a másoknak való megfelelés, a tökéletesség vágyának hajszolása, mit számít, hogy legalább két embernek, plusz önmagának is árt vele. Az még sokkolt, hogy az utolsó oldalakon sikerült még beletömni egy hihetetlen, légbőlkapott fordulatot, ami valójában teljesen felesleges volt, és semmivel sem növelte a regény értékét, bennem inkább az ellenkezőjét váltotta ki, és nem emlékszem, hogy lett volna előzménye az eredeti trilógiában.

Azoknak, akik rajonganak a tündérmesékért, Eadlyn révbeérése is biztosan tetszeni fog, én ennél valamivel többet vártam. Reméljük, hogy ez tényleg a befejezés volt, és az unokák már nem kapnak önálló történetet.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Sorozat: The Selection #5

Kiadó: Harper Teen

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 288

Olvass tovább!

Amy Plum: Until the Beginning

Abban a tudatban éltem, hogy az After the End trilógia lesz, de szerencsére Amy Plum két kötetben lerendezte a dolgot, én meg elmondhatom, hogy egy újabb sorozatot pipálhatok ki a listámon. Sajnos az Until the Beginning sem került be a legjobb zárókötetek közé, főleg, hogy olyan felesleges volt az egész könyv.

Miután Miles kicsempészte Juneau-t a házukból, és elmenekültek az üldözőik elől, azok mégis rájuk bukkantak, és megsebesítették a fiút. Élet és halál között lebeg, ám Juneau elvégzi rajta a rítust, amelynek révén eggyé válik a Yarával, és még vizuálisan sem kell elképzelnünk, mert tisztára olyan, mintha az Avatár lenne, csak nem kékek az emberek.

Annyira izgultam a cliffhanger után, hogy vajon Miles meghal-e vagy sem, hogy megőszültem, mire végre megjelent a folytatást, és kiderült: Miles él, úristen! Ezt nem gondoltam volna! Persze ez nem megy csak úgy pikk-pakk, így az első fejezetekben még tettetnünk kell az aggódást, és álomjeleneteket olvasgatnunk, hogy teljen a lapszám, viszont az a baj, hogy csak az telik, és a történet patakként csordogál előre.

Szerettem az első részt, de ezután úgy érzem, hogy jobban jártunk volna, ha Amy Plum a két kötetet egybegyúrja, és egy feszesebb tempójú sztorit hoz ki belőle. Mondjuk még így is örülhetek, hogy legalább nem húzta szét trilógiára, mert megtehette volna.

De még így sem veszem jó néven, hogy a könyv első felében semmi sem történik, ki lehetett volna húzni egy csomó részt. Mennek, mendegélnek aztán megint mennek, és mindez jó unalmasan megírva. Az After the End is ebből állt, de ott az izgalmas felütés elvitte a hátán az egészet, most viszont már zavart, hogy a cselekmény tök ugyanaz, mint az első köteté: Juneau klánját elrabolták, meg kell őket keresnie. A megoldás pedig egyértelmű, és közben nincsenek igazán nagyon felemelő momentumok. Kiderül egy-két dolog, de semmi olyan egetrengető, amire azt mondtam volna, hogy aztakutyafáját.

Azt hiszem a legnagyobb szívfájdalmam a Yara-kérdés, ami nagyon foglalkoztatott. Nem tudtam, hogyan illik az egész természetfeletti szál a képbe, Juneau mitől olyan különleges, mi lesz a végső magyarázat. Nem igazán nyerte el a tetszésem, hogy Plum redukálta az egészet, a puszta tudományra vezette vissza, aztán mégis összemixelte a spiritualitással, és a végeredmény kicsit ez is, kicsit az is lett, attól függően, hogy miben hisznek az emberek.

Ebben a részben a karakterek sem harmonizáltak egymással, noha Juneau és Miles között már az előző részben sem véltem felfedezni szemernyi kémiát sem, ami nem is csoda, hiszen a történet pár nap alatt játszódik. A romantikára a tömör reakcióm: ööö. Fogadjam el, hogy ők együtt vannak és kész, emésszem meg, hogy van out of the blue szexjelenet a semmi közepén higiénia meg védekezés nélkül. Általában ha összejönnek a karakterek, az ember örülni szokott nekik, nem a fejét vakargatni, hogy ez mégis miért történik. Utána egyébként nagyon vicces volt, hogy Miles nem meri Juneau-t nézni, ahogy átöltözik, miután hancúroztak az éjjel, mert ő úriember! Hát jó.

A páros az előző könyvben még valamennyire működött a szociális és kulturális ellentét meg a kölcsönös nem szívlelés miatt, de itt ez huss, eltűnt. Sőt, még lefolytattak egy csevejt a Star Warsról, mert Juneau még azt is tudja részletekbe menően, hogy az mi! Ezzel a pálfordulással át is mentek unalmasba, a dialógusok szemforgatósak voltak, és egyszerűen csak izé… nem tudom, hova ragozzam. 2-3 hét telt el az első rész első oldala óta, szóval maradjunk annyiban, hogy ez az egész Miles feladja az addig életét Juneau-ért, és szívesen elmegy az erdőbe lakni, kicsit irreális. Abba meg tényleg bele sem menjünk, hogy egy ekkora differenciára épülő kapcsolat soha nem működhetne.

A váltott szemszöget ezúttal is feleslegesnek éreztem, hiszen ez a történet Juneau-ról szól, és önmagában is működhetne. Különösen az elején izgis eszköz, mikor Miles a nagy csatáját vívja a halállal, és kap egy csomó álomjelenetet. Majdnem csatlakoztam hozzá. Mármint nem a meghalásban, hanem az alvásban.

Az After the Endnél említettem mennyire kiakadtam azon, hogyan tanul meg Juenau kocsit vezetni, na ez a fétis tovább folytatódik, itt 15 perces gyorstalpalóval sajátítják el karakterek a tudást. Akkor miért is kerül ennyi pénzbe a jogsi, ha ez ilyen egyszerű?

Ami a történetet illeti, őszinte leszek, lövésem sincs, mit lehetett volna kihozni ebből, mert ezzel így utólag nem tudok mit kezdeni, az összkép nagyon kevéske lett. Ha jobban belegondolok, ebben a sorozatban nekem a hamis disztópia húzás tetszett, viszont annak már nem sok szerepe volt a folytatásban azon kívül, hogy megtudtuk, mi oka volt annak, hogy elvonultak a felnőttek. és beadták ezt a sztorit a gyerekeknek.

Most azon gondolkodom, mit kéne kiemelnem, ami tetszett, de olyan nehéz találni valamit. Ja, néha Miles beszólásain mosolyogtam, de az ő karaktere is olyan irreális változáson esett keresztül, hogy konkrétan pár hét alatt erdőlakó Rambóvá transzformált, aki a videójátékos képességeit kamatoztatva agyalta ki a szabadítási taktikát meg tanult meg lőni… khm.

Összességében az After the End egy szolid olvasmány, erre a részre viszont szerintem felesleges időt áldozni, ahogy a goodreadses értékeléseket elnéztem, sokan mások is így gondolják.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Sorozat: After the End #2

Kiadó: Harper Teen

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 336

Olvass tovább!

Kate Karyus Quinn: (Don't You) Forget About Me

A fülszöveg alapján teljesen mást vártam ettől a könyvtől. Általában nem vagyok híve a követhetetlen történeteknek, ahol egy csomó zavaros jelenetből kell kibogarászni a lényeget, de ezúttal betalált.

Gardnerville egy különleges kisváros, a halálos betegek utolsó mentsvára. E település lakói sosem betegednek meg, nagyon sokáig élnek; a világ többi pontján lakók bármit megtennének, hogy Gardnerville-be kerülhessenek. Mert a kór, ami az életüket követeli, bámulatos módon semmivé lesz. Ám a paradicsom megköveteli az árat: négyévente a tinédzserek megőrülnek, és különleges képességeikkel veszélyt hoznak az emberekre, ez akár gyilkosságig is fajulhat. A (lehetséges) elkövetőket javítóintézetbe zárják, ahonnan csak évek múlva szabadulhatnak. Négy évvel ezelőtt Skylar nővére, Piper öngyilkosságba hajszolt egy csomó embert. Azóta Skylar drogos kábulatban tengődik az életben, próbálja elfelejteni a múltat, és megfeledkezni a fájdalomról, amit a nővére hiánya okoz. Pipernek volt egy terve: le kell számolni a javítóintézettel.

Ez aztán egy irtó fura könyv. Fura alatt azt értem, hogy néha zavaros, néha követhetetlen, summa summarum fogalmam sincs, mit olvastam, és ez az, ami tetszett benne. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy tetszhet valami, amit nem értek? Egyáltalán milyen könyv az, amit nem lehet érteni? Szerintem a (Don’t You) Forget About Me-nél pont ez volt a szerző célja, hogy egy olyan végeredményt hozzon létre, ami 100%-ig sosem lesz befogadható, ezáltal növelve az olvasóra gyakorolt hatást. Mert ez a könyv az egyik vagy a másik oldalra fogja billenteni a mérleget, annyira egyedi, nem lehet hagyományosan felcímkézni. Nem azért fogja valaki rossznak érezni, mert a szó szoros értelmében rossz lenne, hanem mert annyira zavaros lesz.

Ez a történet nem lesz mindenkié. Sokan utálhatják a különcsége miatt, hogy a könyv nagy részében egyszerűen nem értjük, mi a lényeg. Azt meg végképp nem sejtjük, hova lyukadunk ki.
Eleinte olyan az egész, mintha be kéne szívnunk ahhoz, ha logikát akarunk keresni benne. Olyanok vagyunk, mint a főhős, aki bedrogozza magát, hogy felejtsen, és mivel felejt, fogalma sincs, mi történik körülötte.

Elég lassan indult be a történet, nem is tetszett különösebben. A főhőst Skylart nem tudtam megkedvelni. Hogyan is szimpatizálhatnék egy olyan karakterrel, aki drogos kábulatában semmire sem emlékszik? Egyetlen koherens gondolata sincs, csak kiütve fekszik valahol, utána meg józan állapotában azon tűnődik, hogy mit csinált, mikor be volt állva.

A regény eleinte csak ennyi, a főhős keresi a saját válaszait, szedi a bogyóit, és mellette besegít a labilis tinik szelektálásába. Skylar képessége az, hogy titkokat tud kiszedni az emberekből. Mindemellett csak a nővére jár az eszében. Pedig már négy év eltelt, de mégsem tud túllépni azon, hogy Piper nincs.

A regény két szálon fut: a jelenben, illetve a fejezetek után flashbackek révén megismerjük Skylar és Piper kapcsolatát. Eleinte nem teljesen volt világos, hogy ez minek kell, főleg, hogy nem lineárisan kapjuk a múltbéli jeleneteket. Eleinte kicsit sok is volt nekem ez a Piperözés, főleg, hogy elképzelésem sem volt arról, mit akar kihozni a szerző a sztoriból.

Elég unalmas is volt, a drogos összevisszaság sem tett jót az egésznek, nagyon megszenvedtem vele. Skylar nem tudja, hogy mi történt Piperrel azután, hogy öngyilkosságba hajszolta az embereket, csak feltételezi, hogy ő is a javítóintézetben van. Így hát csak az emlékei maradtak, amikkel nem tudtam mit kezdeni, míg ki nem derült, hogy Pipernek volt egy terve a javítóintézettel kapcsolatban, és ezt meg is akarja valósítani. De hogyan?

Ahogy a történet előrehaladt, és kibontakozott a furcsasága, valamelyest összeállt a kép, és olyan bizarr fordulatokat kaptam, hogy nem győztem pislogni. Álmomban sem tudom elképzelni, hogyan tud valaki kitalálni ennyi furcsaságot, és egyetlen könyvbe belesuvasztani. Skylar és Piper kapcsolata  szoros, mégis úgy éreztem, hogy Piper akarata érvényesült benne mindig, hiszen Skylar úgy lett a terv részese, hogy Piper ezt akarta. De ami kiderül kettejükről meg az egész családjukról, az igazi eldobom az agyam kategória. Ha az eleje nem lett volna olyan vontatott, imádtam volna, a második fele rendesen felhúzta.

A szerelmi szálat kissé kötelező elemnek éreztem, nem túl hangsúlyos, nincs nagy jelentősége, inkább csak megtörténik. És igen, ezzel kapcsolatban is van elég érdekes fordulat. A történet egyébként komplex karakterekkel operál, egyszerűen nem lehet eldönteni a tetteik alapján, hogy jók-e vagy rosszak, nem tudjuk, hogy mit akarnak elérni, mit miért tesznek. Kíváncsian várjuk a következő lépésüket, amik közelebb visznek a megoldáshoz. Pipernél is végig azon tűnődünk, hogy akkor ő most teljesen őrült volt-e már a tette előtt vagy sem, vajon miért vette fejébe azt, amit, és mire jó mindez.

A város, Gardnerville ötlete nagyon tetszik. Maga a paradicsom, de csak a látszat idilli, hiszen életveszélyes itt élni. Az emberek kompromisszumot kötnek, és kockáztatnak, annyira ragaszkodnak az életükhöz.  A világfelépítésbe bele lehet kötni, mivel abszolút nincs fogalmunk arról, hogy Gardnerville miért olyan, amilyen. Magyarázatot nem kapunk, punktum. A föld különleges, a mágia a patkányokhoz kötődik, de a szerepükről semmi sem derül ki. Egyáltalán miért patkányok? PATKÁNYOK? HOGY MI VAN?

Biztos vagyok benne, hogy a könyv végén sokan fogják megkérdezni maguktól, hogy ez mégis mi volt? Én is így jártam. Aztán leülepszik az élményt, és még utána is hosszan velünk marad, tényleg nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire különc ez a könyv az eddigi olvasmányaimhoz képest. Szerintem még hasonlóhoz sem volt szerencsém.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Kiadó: Harper Teen

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 336

Olvass tovább!

Kiera Cass: The Heir

Néha mindenkinek szüksége van habos-babos tündérmesékre, a The Selection pedig pont az a sorozat, amit képes megadni ezt az élményt.

Húsz év telt el a legutóbbi Párválasztó óta, ahol America és Maxon küzdelmesen megtalálták a boldogságot. Szerelmükből négy gyermek született, a legidősebb Eadlyn, aki mindössze hét perccel előbb jött a világra a testvérénél, ám ez a hét perc óriási különbséget jelent. A királyságban más szelek fújnak, mióta Maxon került a trónra. Az új törvények értelmében nemtől függetlenül az elsőszülött a trón örököse, így ez a fontos szerep Eadlynre hárul. Csakhogy a kasztok megszüntetésével Maxon törekvései nem valósultak meg, továbbra is ellenséges hangulat uralkodik a nép körében. Hogy eltereljék az alattvalók figyelmét, és némi színt vigyenek az életükbe, a szülei arra kérik Eadlynt, hogy vegyen részt a Párválasztóban, amíg ők próbálnak megoldást találni a problémákra. A hercegnő ódzkodik az egész macerától, bizonyos feltételekkel hajlandó beadni a derekát. Valójában esze ágában sincs férjet keresni magának, csak azért folytatja a színjátékot, hogy levegye a terhet az apja válláról. Ahogy telnek a hetek, és egyre jobban megismerkedik a jelöltekkel, Eadlyn elkezdi megkérdőjelezni a saját tökéletességét és elszánt ragaszkodását a függetlenséghez.

Amikor megtudtam, hogy folytatást kap a The Selection, teljesen lesokkolódtam. Őszintén szólva eléggé unom, hogy olyan anyagi indíttatású világban élünk, ahol új ötletek helyett addig kell ütni a vasat, amíg meleg. A rajongók úgyis rávetik magukat, hiába kapják ugyanazt, a lényeg, hogy dőljön a lé. Most már úgy állok hozzá mindenhez, hogy a VÉGE szó láttán csak legyintek, mert semmit sem jelent. Így hát mérhetetlenül szkeptikus voltam, mikor hallottam a The Heirről, hiszen mi újat tudna még ez a sorozat nyújtani? Szerencsére kellemesen csalódtam, és mint kiderült, Kiera Cass bizonyos mértékben képes a frissességre.

A The Heirt olyannyira imádtam, hogy teljesen azt az élményt nyújtotta, amit az első rész. Azóta sem tudom pontosan mit is szerettem a The Selectionben, valahogy a bája, a gyenge disztópia köntös elkapott az első oldalakon, és a végéig nem is eresztett. A folytatásokkal nem voltam teljesen elégedett a szerelmi háromszög és a háttérbeli történések elnagyolt ábrázolása miatt annak ellenére, hogy összességében mindhárom könyvet szerettem. A szerző a negyedik részben is ugyanazokat az elemeket használja, amik megjelentek az eredeti trilógiában. Például Kile és Eadlyn már az első nap előtt ismerik egymást, Kile nem is akart részt venni a versenyben stb. De olyan jól kombinálja az új ötletekkel, hogy abszolút nem éreztem azt, hogy átvernek, és ugyanazt olvasom más körítésben, noha lényegében így van, mégis valahogyan újszerűen hatott.

A legjobb viszont az, hogy az égegyadta világon fogalmam sincs, kivel fog Eadlyn összejönni. Talán még Kiera Cass sem tudja, és a rajongók reakcióinak megfelelően kerekíti a sztorit. És ez a tény, hogy egyelőre abban a fázisban tartja az olvasót, hogy csak találgathat, olyan mértékben izgalmassá teszi a könyvet, amit az elődje nem mondhat el magáról. Hiszen America és Maxon szerelme szerintem borítékolható volt, én sosem hittem azt, hogy Aspennek akár egy szikrányi esélye is lenne. A tündérmesékben a lány a herceggel jön össze, ez egyértelmű.

Kiera Cass: The Heir hivatalos trailer

Eadlyn olyan alma, aki messzebbre nem is eshetett volna a fájától. Kissé érthetetlen számomra, hogy egy olyan karizmatikus, alázatos férfinak, mint Maxon illetve egy olyan nőnek, mint America mégis hogyan születhetett ennyire más személyiségű gyereke. Nyomokban sem hasonlít a szüleire. Talán pont azért nem, mert kitüntetett figyelemben nevelkedett abból kifolyólag, hogy az első női örökös, és ez a sok felelősség a fejébe szállt. Eadlyn egy elkényeztetett, beképzelt hercegnőcske, magát a legnagyobb hatalommal bíró személynek tartja. Folyamatosan amiatt panaszkodik, hogy mennyire a háta közepére kívánja a pozícióját, és mennyire megerőltető neki a sok munka és meghozott áldozat. Ő fontos és tökéletes, és pont ettől nehéz azonosulni vele. Nehézkes volt a gondolataiban járni, mikor annyira nem tudom őt sajnálni. Eadlyn eléggé antipatikus karakter, messze elmarad Americától, lehet, hogy sokaknál miatta fog elvérezni a történet. Engem is idegesített végig, de ettől függetlenül élvezni tudtam a könyvet. Eadlyn jelenlegi attitűdje precízen lefektetett alap, ahonnan tovább lehet karakterfejlődni. 

„Anyu megköszörülte a torkát.
– A múltban azért mentek más országok hercegeihez feleségül a hercegnők, hogy megszilárdítsák a nemzetközi kapcsolatainkat.
– Jól hallottam, hogy múlt időt használtál, ugye?
Nevetett, de én nem voltam jókedvemben.
– Igen.
– Jó. Mert Nathaniel herceg úgy néz ki, mint egy zombi, Hector herceg úgy táncol, mint egy zombi, és ha a német államszövetség hercege nem sajátítja el a személyi higiéniát a karácsonyi partiig, jobb, ha meg sem hívjuk rá.”

Ez a könyv elsősorban nem arról szól, hogy Eadlyn randizás közben megtalálja az igazit, hiszen emlékezzünk, ez anno Maxonnek hamar sikerült. A The Heir eseményei azt a célt szolgálják, hogy Eadlyn megtalálja önmagát, felismerje a hibáit, és elhatározza, hogy megpróbál jobb emberré válni. Kezdetben ő sem tudja, miért ágál az ellen, hogy megadja az esélyt magának a szerelemre. Furcsa volt ez az ellentét, hiszen emlékszem, Maxon mennyire szerény volt, mennyire kétségbeesetten vágyott egy társra, és a Párválasztó volt az egyetlen lehetősége, hogy meglelje azt. Ellenben Eadlyn meg sem akarja adni az udvarlóinak az esélyt, elhatározza, hogy három hónapnyi párválasztósdi után kiadja mindegyikük útját. Mert ő a leendő királynő, akinek nincs szüksége senkire.

Pedig vannak ígéretes jelöltek. Bár a 35 fiúból álló csoport alaposan le van szűkítve, nyilván csak töredékét ismerjük meg, akik közül majd ki fog kerülni a győztes. Kezdjük mindjárt Kile-lal, aki annyira szuggesztíven van emlegetve a verseny megrendezése előtt, hogy azonnal tudtam, hogy ő lesz az egyik potenciális szerelmi jelölt, csak arra nem számítottam, hogy ő maga is az egész felhajtás részese lesz. Eadlyn-Kile párosa már csak azért is szembetűnő, mert az utállak-szeretlek klisére épül. Elég hamar átevickélnek a kölcsönös nem kedvelésen; lopott perceik az America-Maxon párost idézik. Eleinte meg voltam győződve róla, hogy Kile lesz a befutó, de mivel már magam sem tudom, mit higgyek, ezt a verziót akkor valószínűsítem, ha a szerző az eredeti trilógiára hajazó végkimenetelben gondolkodik.

Hat idézet a könyvből

Eadlyn Henrihez kerül még közel, ami azért különös, mert Henri két szót, ha beszél angolul. Ugye mennyit számít a metakommunikáció, ha valaki az az örülős fajta, mint Henri? A kommunikáció közte és a hercegnő között a tolmácsán, Eriken keresztül zajlik. Nagyon tetszett a plusz ember ötlete, színes pillanatokat hoz ez a trió. Viszont ami még érdekesebb, hogy Eadlyn és Erik között is kibontakozik valami, és ugye Erik nem is vesz részt a Párválasztóban. Meglepő húzás lenne, ha végül egy olyan ember nyerné el Eadlyn kezét, aki eleve nem is szállt harcba érte. Aztán még ott van Hale, aki megrémítette Eadlynt azzal, hogy őszintén mesélt magáról és Ean, aki pont az a fiú, aki megadná a leendő királynőnek azt, amire vágyik: függetlenséget és támaszt érzelmi elköteleződés nélkül.

Úgy vélem Kile és Erik közül fog kikerülni a győztes, Henri a kommunikációs korlátnak meg fogja inni levét, esélytelen, hogy Eadlyn őt válassza. Kíváncsian várom, melyikük lesz a befutó. A jelöltek egyébként valahogy nem szerettették meg magukat velem annyira, mint Maxon, aranyosak persze, de valahogy nincs meg bennük az álompasi vonás. Így hát nem is szurkolok senkinek, nekem különösebben mindegy, hogy Eadlyn ki mellett végzi.

Eadlyn bármennyire is ellenkezik, egyre inkább a szívébe zárja a fiúkat. Azért is szerettem olvasni ezt a regényt, mert így utólag segített belehelyezkedni Maxon helyzetébe, akinek a The Elite-ben mutatott viselkedését karakteridegennek éreztem. Most viszont már megértettem, hogy nem is olyan könnyű ez, megismerkedni jelöltekkel és kiválasztani közülük az igazit, már ha egyáltalán közöttük van. Bár Eadlynt a könyv végére sem kedveltem meg, de jól érzékelhető volt annak a folyamatnak a kezdete, aminek a végén kikupálódik azé a személlyé, akivé lennie kell.

Az eredeti karakterek mind jelen vannak ebben a történetben, és mosolyogva fogadtam, ahogy az előző trilógia eseményei szóba kerültek. Ahogy a szereplők nosztalgiáztak, úgy idéződtek fel bennem a kellemes emlékek is, és jókat derültem azon, mikor Eadlyn kiakadt, hogy mennyi minden nem tud. Mondjuk America abszolút nem emlékeztetett önmagára, inkább olyan volt, mint Amberly királynő, kivéve talán a baseballos jelenetnél. Viszont Maxon egy cseppet sem változott, még mindig ugyanannyira imádnivaló, és erősen fejbe kellett kólintanom magam egypárszor, hogy ne a 18 éves kori énjét lássam magam előtt, hanem egy 40 éves felnőtt férfit, és ez igencsak nehezemre esett. (Komolyan, nem értettem, miért szólítja Eadlyn mindig apunak!) Az új szereplők közül egyébként Eadlyn ikertestvére, Ahren lett a kedvencem mellékszereplő mivolta ellenére, nem is hittem volna, hogy majd ő szállítja a végekonfliktust.

Így készült a borító

Nagyon tetszett az új koncepció, a fordított felállás: 35 fiúnak kell megmérkőznie egy lányért, ilyen a Párválasztók történetében még sosem fordult elő. Az is újszerűnek láttatja az egészet, hogy ezúttal annak a szemszögéből követjük végig az eseményeket, aki döntésre kényszerül. Mindemellett megismerjük az előzményeket, és ebben a történetben az is újdonság, hogy lényegében Eadlynre rákényszerítik az egészet, egyáltalán nem ugyanazon okból kell részt vennie rajta, mint húsz éve az édesapjának. Tényleg pirospacsi azért, hogy a szerző képes volt élvezhetően tálalni ugyanazt a sztorit.

A támadások ezúttal azért törtek ki, mert az új generáció nincs tisztában azzal, hogy mennyivel jobb az élethelyzet a kasztok megszüntetésével, hiszen ők nem éltek az előző rendszerben. Viszont azt is bemutatja, hogy hiába igyekezett Maxon elsöpörni a föld színéről a társadalmi differenciát, az továbbra is létezik kimondva-kimondhatatlanul. Arra reflektál, hogy bármi történik, mindig lesznek olyan egyének a társadalomban, akik nem lesznek megelégedve a kormányzással, és mindig azt fogják hibáztatni, aki éppen hatalmon van.

Itt jön képbe a média befolyása, amit a királyi udvar eszközként használ arra, hogy elterelje a nép figyelmét. Ez már csak az is tanulságos volt, mert bemutatja, hogy az egész egy valóságshow, amiben a résztvevő feleknek produkálniuk kell magukat. Eadlyn bárhogyan is viselkedik, a média megcsócsálja és kiforgatja, ezáltal rombolja a közhangulatot. Végül részben ez okozza, hogy szembesül a viselkedésével, és rájön, hogy a tettei teljesen máshogy jönnek le egy kívülállónak, mint neki, lényegében kiderül, hogy az alattvalók utálják.  Szinte szomorú volt arról olvasni, hogyan tervezi meg a saját életét, hogyan adagolja az infókat a sajtónak, csak hogy átmenetileg levegye az apja válláról a terhet, és közben egyetlen őszinte pillanata sincs. De hát ilyen a világ nem? Mind a média álságos befolyása alatt élünk, melynek nagy része hazugság. Ezen a ponton éreztem azt, hogy kicsit sajnálom Eadlynt, hiszen elég vacak lehet, hogy el kell játszania mennyire boldog, mikor éppen a béka feneke alatt van, úgy kell tennie, mintha a Párválasztó zseniális ötlet lenne, mikor semmi örömét nem leli benne. Ez megint abból a szempontból is érdekes volt, mennyire máshogy viselte Eadlyn az egészet, mint Maxon, aztán lehet, hogy Maxon sem reagált sokkal másképpen, csak jobban leplezte a valódi érzelmeit. 

„Harmincöt masszív kosár volt az irodában, tele jelentkezések ezreinek tizedével, borítékba zárva, hogy az úriemberek anonimitása védve maradjon. Próbáltam eljátszani a lelkes várakozást a kamera kedvéért, de úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban belehányhatok az egyik kosárba.”

Szentül meg voltam róla győződve, hogy ez is trilógia lesz, de szerencsére a teljes sorozat öt részből fog állni, így a következő kötetben mindenre megoldást kapunk. Örülök, hogy nem húzza a szerző feleslegesen, mert az eredeti is sokkal jobban működhetett volna kettő kötetben.

Aki szerette a The Selectiont, ezt is szeretni fogja, ha meg tud békélni Eadlyn személyével, szóval menjetek, olvassátok és csodáljátok meg ezúttal is a gyönyörűséges borítót.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Sorozat: The Selection #4

Kiadó: Harper Teen

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 352

Olvass tovább!

2015. májusi megjelenések

Mostantól, ha nem leszek lusta, minden hónapban megpróbálok szemezgetni azokból a friss megjelenésekből, amik felkeltették a figyelmemet. Nincs is jobb, ha az ember még egy csomó könyvet felpakolászik a végeérhetetlen várólistájára, ugye?

Kiera Cass: The Heir (The Selection #4)
Megjelenés: május 5.
Kiadó: Harper Teen
Húsz éve America Singer részt vett a Párválasztón, és elnyerte Maxon herceg szívét. Eadlyn hercegnő számára eljött az idő, hogy megrendezésre kerüljön a saját Párválasztója. Eadlyn nem számít arra, hogy a Párválasztója megközelíti a szülei tündérmesébe illő szerelmi történetét. De ahogy kezdetét veszi a versengés, rájön, hogy a boldogan éltek, míg meg nem haltak számára sem olyan lehetetlen, mint eddig hitte.

A The Selection-t a kedvenc sorozataim közé sorolom (kritika a második részről itt), noha nem voltam vele 100%-osan elégedett, mert nem használta ki a társadalmi felépítésben lappangó lehetőségeket, és az csak mellékszál volt a románc mellett. Maga a verseny ötlete viszont még mindig tetszik, és próbálok elvonatkoztatni attól, hogy mennyire ellenszenves, hogy le kell egy újabb bőrt húzni a sorozatról. De ha a szkeptikusságomat félreteszem, végül is simán elképzelhető, hogy még jobban is fogom élvezni ugyanazt annak a szemszögéből, akinek párt kell választania. Mondjuk az mekkora lenne már, ha Eadlyn egy másik hercegbe lenne szerelmes, lenne a versenyből valaki a szerelmi háromszögbe (mert az gondolom lesz), és a végén örökre megszüntetik az országban a párválasztó ceremóniát, mert rájönnek, hogy hülyeség.
A Gabo az előzetes tervek szerint már a hónapban megjelenteti a könyvet magyarul is.

Amy Plum: Until the Beginning (After the End #2)
Megjelenés: május 5.
Kiadó: Harper Teen
Mikor Juneau klánja eltűnt, a barátainál és a családjánál sokkal többet veszített. Hamarosan felfedezte, hogy minden, amit az életéről hitt, hazugság. A népe erői valójában titkos képességek, amiket mások olyan kétségbeesetten akartak, hogy képesek voltak elrabolni egy egész falut.

Juneau és az új társa, Miles átkeltek az országon, hogy megtalálják a klánt, és ez elvezette őket egy rezervátumhoz Új-Mexikóban. Most Juneau népe végre közel van, és semmi sem állíthatja meg a lányt, hogy megmentse őket. De az ő hátán is céltábla van, mert tudtán kívül ő a kulcs a titkok feltárásához. Az emberei és saját maga megmentéséhez Juenau-nak rá kell jönnie mi ő, fel kell fedeznie a képességeit, és hogy mire képes.

A sorozat első részét szerettem a sztorija miatt, bár még mindig nem tudok elmenni amellett, hogy Juenau hogyan tanult meg kocsit vezetni, haha. Szóval egyértelmű, hogy vártam a folytatását, és örülök a megjelenésnek, remélem a közeljövőben sort is keríthetek rá.

Kasie West:  The Fill-In Boyfriend
Megjelenés: május 5.
Kiadó: Harper Teen
Mikor Gia Montgomery pasija, Bradley dobja a lányt a parkolóban a gimis szalagavató napján, gyorsan kell az eszének járnia. Elvégre hónapok óta mesélt a barátainak a barátjáról. Ezen az estén kellett volna bebizonyítania, hogy tényleg létezik. Így amikor meglát egy aranyos srácot, aki a húgáért jött, igénybe veszi a segítségét. A feladat egyszerű: legyen a pótbarátja két órára, semmi kötelezettség, egy kis hazugság, ami senkinek sem árt.  Azután a lány visszanyerheti magának az igazi Bradleyt.

A probléma az, hogy a szalagavató után nem az igazi Bradley bukkan fel a gondolataiban, hanem a beugró. Akinek még csak nem is tudja a nevét. Az utána való nyomozás nem jelenti azt, hogy az álkapcsolat véget ért. Gia tartozik egy szívességgel, és a srác nővérének szándékában áll végignézni, ahogy a srác behajtja azt az exbarátnője érettségi buliján: három óra, semmi kötelezettség, egy kis hazugság, ami senkinek sem árt.

Amikor Gia elkezd tűnődni azon, hogyan változtathatná az álbarátját igazivá, Bradley visszatér az életébe, lerántja a leplet a hazugságról, és azzal fenyegetőzik, hogy tönkreteszi a barátságait és az új kapcsolatát.

Ez a könyv azért került fel a listámra, mert egyszerűen bírom az ilyen álkapcsolatokból kibontakozó szerelmi sztorikat. Fogalmam sincs, mit eszek ebben a koncepcióban, talán pont az abszurditását, de az ilyeneket mindig annyira élvezem. Viszont a szerzőhöz már volt szerencsém korábban, és az a könyve egyáltalán nem tetszett, pont a romantika nem, szóval nem is tudom pontosan, hogy mit várok. 

Sarah Dessen: Saint Anything
Megjelenés: május 5.
Kiadó: Viking Juvenile
Peyton, Sydney karizmatikus bátyja mindig a család szeme fénye volt. A szüleik figyelmének oroszlánrészében részesült, és mostanában az aggodalmaikban is. Mikor Peyton egyre felelőtlenebb viselkedése ittas vezetés okozta balesetben és börtönítéletben végződik, Sydney csak sodródik, a helyét keresi a családban és a világban. Amikor mindenki más csak Peyton miatt aggódik, vajon ő az egyedüli, akit a baleset áldozata aggaszt?

Lépj be Chathamék, egy szerető, kaotikus család életébe, akik egy pizzázót üzemeltetnek, bluegrass zenét játszanak hétvégente, és a szklerózis multiplexben szenvedő anyjukról gondoskodnak. Sydney náluk megkérdőjelezhetetlen elfogadást tapasztal. Találkozik a gyengéd, körültekintő és oltalmazó Mackel, akivel Sydney úgy érzi, hogy életében először látják, igazán látják.

A népszerű Sarah Dessen körbejárja a rá jellemző családi témákat, az önfelfedezést és változást a 20. regényében, ami biztosan örömére szolgál majd a rengeteg rajongójának.

Azt hiszem Sarah Dessent nem kell bemutatnom, az egyik kedvenc íróm, akinek minden könyve jöhet. Mondjuk szégyellnem kell magam, hogy ez a 20. könyve, és én eddig csak a magyarul megjelenteket olvastam, azokból is 1 még várat magára.  

Susan Ee:  End of Days (Penryn & the End of Days, #3)
Megjelenés: május 12.
Kiadó: Hodder & Stoughton
Az End of Days Susan Ee Penryn & the End of Days bestseller trilógiájának robbanásszerű végkimenetele.

Penryn és Raffe menekülnek, miután kalandosan megszöktek az angyaloktól. Kétségbeesetten keresnek egy orvost, aki vissza tudja fordítani a borzalmas változtatásokat, amiket az angyalok Raffen és Penryn húgán hajtottak végre. A válaszok keresése közben  ijesztő felfedezésre jutnak Raffe múltjával kapcsolatban, és ez mindannyiukat fenyegető sötét erőket szabadít el.

Mikor az angyalok apokaliptikus rémálmot bocsátanak az emberekre, mindkét oldal a háborúba vezető út felé tart. Nem várt szövetségek szövődnek, stratégiák cserélődnek. Ki kerül ki győztesen? A földi birodalom uralmáért folytatott harcban Raffe és Penryn választásra kényszerül a két oldal között: a saját fajtájukat választják vagy egymást?

Ez egy nagyon jó sorozat, kellemesen borzongós hangulattal, újfajta megközelítéssel, amit mindenkinek bátran ajánlok olvasásra. Az egyetlen gondom azzal, hogy hamarosan olvashatom a harmadik részt, hogy valamiért teljesen kiesett, hogy mi történt az előző könyvben (ami természetesen nem a könyv hibája, hanem az enyém, amikor olyan hangulatban vagyok, hogy nem tudok koncentrálni, hamarabb felejtek, főleg angol könyvél), szóval kicsit vissza kell ráznom magam a sztoriba. Egyébként ez a sorozat eredetileg négy részből állt volna, úgyhogy kíváncsi vagyok, hogy sikerült összesűríteni a cselekményt.  

Francesca Zappia: Made You Up
Megjelenés: május 19.
Kiadó: Greenwillow Books
A valóság úgy tűnik gyakran nem az, aminek észleljük, néha tényleg van valaki, aki csak ártani akar.  A Made You Up Alex, egy végzős gimis történetét meséli el, aki képtelen különbséget tenni a való élet és a képzelet között. E lenyűgöző és kihívó irodalmi debütálás Wes Anderson, a Napos oldal és a Liar rajongóit érdekelheti.

Alex mindennapos küzdelmet vív, hogy különbséget tegyen a valóság és a képzelet között. Mindenkin átgázoló viselkedésével, egy kamerával, a Mágikus 8-as golyóval és az egyetlen szövetségesével (a  húgával) felszerelkezve, Alex szembeszáll a skizofréniájával, elhatározza, hogy elég hosszú ideig marad épeszű ahhoz, hogy bekerülhessen az egyetemre. Optimista az esélyeit illetően, míg az órák el nem kezdődnek, és Milesba nem botlik. Ugye nem képzelte? Mielőtt észbe kapna, Alex barátkozni kezd, bulizni jár, szerelmes lesz, és megtapasztalja azokat a szokásokat, amiken minden tinédzser keresztülmegy. De Alex korábban őrült volt. Nem készült fel arra, hogy normális legyen.

Vicces, kihívó és megindító ez a debütáló regény  a főszerepben egy végtelenül megbízhatatlan narrátorral, az olvasók falni fogják a lapokat, és megpróbálnak rájönni, hogy mi igaz és mi kitaláció.

A fülszövegben elsősorban a valóság és a képzelet elmosódásának ígérete fogott meg valamiért. Kíváncsi vagyok, hogy egy skizofrén esetében mindezt hogyan lehet humorosan tálalni. Kicsit óvatosan is állok hozzá, mert tartok attól, hogy átcsap valami tipikus gimis sztoriba, és nem veszi elég komolyan a témát, amire épül. 

Megan Shepherd: The Cage (The Cage #1)
Megjelenés: május 26.
Kiadó: Balzer+Bray/HarperCollins
Az Útvesztő és Scott Westerfeld elegye egy izgalmas új sorozatban, ahol egy földönkívüli faj emberi állatkertben tart tinédzsereket. Megan Shepherdtől, a The Madman's Daughter-trilógia elismert szerzőjétől.

Amikor Cora Mason egy sivatagban ébred, fogalma sincs hol van, és hogy került oda. Lehetetlen környezetegyüttesre bukkan: tundra mellett sivatag, farm mellett dzsungel helyezkedik el, és van egy különböző kultúrákból összetoldozott különösen furcsa város, mindezt baljós fekete ablakok mögül látja. És nincs egyedül.

Négy másik tinédzsert is elraboltak: egy gyönyörű modellt, egy tetovált csempészt, egy zárkózott zsenit és egy katona fiát, aki túl sokat tud Cora múltjáról. Egyiküknek sincs fogalma, mi történt, és mindannyiuknak vannak titkai. Ahogy a csoport az irányítás miatt összetűz, lassan elkezdenek megbízni egymásban. Ám amikor a titokzatos börtönőrük, a jóképű, fiatal őr, akit Cassiannek hívnak, megjelenik, rájönnek, hogy a rabságuk jóval rémisztőbb, mint képzelték: az elrablóik nem a Földről származnak. Az öt tinédzsert egy földönkívüli világba vitték, ahol az embereket kiállítják.

Cora és Cassian között tiltott vonzalom szövődik, és a lány rájön, hogy a legjobb esélye a menekülésre a börtönőre karjaiban lehet, ami egyúttal azt jelenti, hogy magára hagyja a többieket. Meg tudja Cora menteni magát és a társait? És ha igen, milyen világ vár rájuk a ketrecükön túl?

A fülszövegben a romantikára vonatkozó rész nem tűnik biztatónak, de maga az emberi állatkert egy idegen bolygón alap baromi izgalmasnak hangzik, szóval minden az arányoktól függ.

Olvass tovább!

Natalie C. Parker: Beware The Wild

A közösség legfontosabb szabálya: óvakodj a láptól! A láp veszélyes, emberek tűnnek el benne, súlyos rejtély övezi. Csábító misztikumot ígért ez a könyv, tehát olvasnom kellett.

Sterling egy kocsi motorháztetején ülve várja, hogy hőn szeretett bátyja, Phineas visszatérjen a lápból, amit kerítés zár el a lakott területektől. Ijesztő mendemondák keringenek róla, amikben Sterling sosem hitt. De megváltozik a véleménye, mikor a bátyja dühében megszegi a szabályt, és berohan a fák közé. Ezután furcsa dolog történik, ami csak Sterlingre nincs hatással. A városban mindenki elfelejti, hogy Phineas valaha is létezett. A helyét a lápból felbukkanó lány, Lenora May veszi át. Sterling teljesen kiborul, és csak az hoz számára némi megkönnyebbülést, hogy a fiú, Heath, akivel majdnem randizott kilencedikben, ugyanabban a cipőben jár, mint ő. Sterling elhatározza, hogy bármi áron visszaszerzi a bátyját.

A történet Sterling és Phineas szoros kapcsolatán alapul, ami nekem bevallom, már-már túlságosan ragaszkodónak tűnt Sterling részéről. Az egész összetűzésük oka az, hogy Sterling önző, és nem akarja, hogy a bátyja elmenjen egyetemre, mert nem tud nélküle élni. Emiatt anorexiás lesz, bár nem azzal a szándékkal, hogy felhívja a figyelmet, csak annyira rosszul érzi magát a gondolattól, hogy képtelen enni. A bátyja veszekedik vele a megváltozott étkezési szokásai miatt, és ennek eredményeként viharzik el a tiltott területre.

Szerintem, ha Sterling igazán szereti a bátyját, akkor nem így viselkedik, hanem örül a bátyja boldogságának, hogy azon az úton halad, amit elképzelt magának. Hiszen attól, hogy nem találkoznak mindennap, a kapcsolattartásra számos alternatíva létezik. Persze azt is megértem, hogy emiatt borús hangulatba kerül, hiszen egyedül marad, és nem lesz ott az az ember, akire mindig számíthat. De ott vannak a barátnői, úgyhogy nem hiszem, hogy ekkora drámai változást jelentene a bátyja elköltözése. Ez most nem azt jelenti, hogy a helyében nem akadnék ki, mert nyilván de, meg iszonyatosan rosszul esne, és fájna. Mégis lenyelném a békát, és nem veszekednék a bátyámmal meg érzelmileg zsarolnám, hogy jaj, milyen rossz lesz nekem, ha magamra hagy.

Az anorexia ennek kapcsán kerül elő, az érzelmi zsarolás eszköze. Egy tinilány hisztijének tudom be igazából, még ha nem is szándékosan csinálja. Maga a karakter nem is foglalkozik vele, inkább csak a barátai és a családja neheztelésén keresztül közvetítődik a probléma. Fölösleges volt ezt a sürgető témát belecsempészni ilyen lebutított formában a könyvbe, simán működhetett volna a történet nélküle is. Később előkerül a könyvben más formában, ami indokolná a létjogosultságát, de úgy gondolom, hogy lehetett volna valami kevésbé komolyabbhoz nyúlni.

Persze Sterling viselkedésének megvan a jogos oka: őt és a bátyját az apjuk verte kiskorukban, és mindig Phineas védte meg a lányt, ezért képtelen elengedni. Így érthető, de mégis, az anorexiával karöltve túlzásnak éreztem az egészet már az első oldalaktól kezdve.

Kényelmes megoldásként Sterling egykori kiszemeltje, Heath is elvesztett valakit hasonló módon. A srác korábban egyik napról a másikra dobta a lányt, pedig már majdnem jártak. Azért nem szólt hozzá többé, mert súlyos letargiába esett, hogy senki sem hisz neki. A közös tapasztalat jó alapként szolgálhatott volna a romantikának, de itt rögtön ugrunk a „Minden meg van bocsátva” „Akkor randizzunk” részhez. Jelen körülmények között az ember fejében semmi más nem jár, csak a randizás. Mert hát mi más lehetne fontosabb, ha eltűnik a bátyánk, és egy vadidegen lány átveszi a helyét? Naná, hogy a smacizás! És ennyi. A könyv korai fázisában Sterling és Heath összejönnek, és együtt vannak. Szokatlan megoldás, de még elfogadható lenne egyfajta ellenpólusaként a veszteségnek, hogy a hányattatások ellenére azért jutnak még örömteli pillanatok. Csakhogy ez a páros rém unalmas, és szemernyi kémia sincs közöttük. Ami, hogy kifejező legyek: nem jó.

A történet remekül indul Phineas eltűnésével, és Lenora May felbukkanásával. Bíztam benne, hogy hozza végig ezt a szintet, de a szerelmi szál beírása után sajnos már nem tudott megfelelni az elvárásaimnak. A karaktereket nem kedveltem meg különösebben, és olyan egetrengető fordulatok sem voltak.

A regényt mindenképpen a misztikum része adja el. A saját törvények szerint működő élő-lélegző láp annyira bizarr és kellemesen idegborzoló, hogy feldobja az amúgy jellegtelen könyvet. Mondjuk akadnak benne furcsaságok, amiken azért felvontam a szemöldököm: a mágikus cseresznye és barack sorsdöntő használata (a barack túlkombinálása már kicsit sok volt), és őszintén szólva az embergátorokat (emberi aligátorokat) nem igazán vette be a gyomrom. Mármint embergátor, tényleg? Még így leírni is rossz. Mivel a misztikus lápot tartom a regény erősségének, úgy vélem, több időt is eltölthettünk volna itt a titokzatos Fisher társaságában vagy csak úgy egyszerűen az atmoszférában.

A szerző a hangulatfestés mellett jól alkalmazza a testvéri kapcsolatok szembeállítását. Bemutatja, hova vezet a túlzott ragaszkodás, és, hogy a szerettünk érdekeit kell néznünk, hogy megtapasztalhassa azt, amire a szíve vágyik. Tágabb értelmezésben másféle kapcsolatra is vonatkoztathatjuk ezt. Egyszer minden szoros kapcsolat meglazul, és nekünk meg kell tanulnunk elengednünk az illetőt, ha menni akar. Az ő döntésén múlik, hogy visszatalál-e hozzánk.

Ez egy közepes könyv, de a misztikum miatt érdemes egyszeri elolvasásra. Az is mellette szól, hogy végre egy történet, ami nem sorozat (legalábbis egyelőre).

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Kiadó: HarperTeen

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 336

Olvass tovább!

2014-es őszi leltár

Rémes, hogy milyen gyorsan telnek a hónapok. Én még lemaradtam ott, hogy vége a nyárnak. Hogy lehet már tél? No de lássuk milyen olvasmányokhoz volt szerencsém az ősszel.

A szeptember olvasás szempontból igencsak termékeny volt. Visszaszorítottam a nézett sorozatok számát, és leginkább csak olvastam, így 11 könyvet nyomtam le a hónapban. Érdekesség, hogy zömében csak angol nyelvű könyveket olvastam, szám szerint 8-at. Négy sorozatot fejeztem be, ami jónak mondható.

Augusztus végén kezdtem bele az Oppositionbe. A Luxen sorozat minden részét ötpontosra értékeltem, és bár ez is tetszett, a felállított alaphelyzethez képest elég komolytalannak és egyszerűnek találtam, így végül nem eufóriában búcsúztattam a szériát. A következő olvasmányom a Graduation Day volt, a The Testing fináléja. Nem használok nagy szavakat, rémes volt, és kész. Ezután az After the End következett, amit nagyon vártam azóta, hogy hallottam róla. Szerencsére nem csalódtam, mert kellemesnek könyveltem el. A Kiss of Deceptiont már kevésbé, viszont egy csodálatos interjú elkészítésére sarkallt a főhőssel, amin a mai napig röhögök, ha elolvasom (tudom, elég egoista dolog, de hát vicces, na). A Fractured már évek óta kinézett darab volt, ami most végül sorra került, mert el akartam kicsit szakadni a YA irodalomtól. Nos, nem ez a könyv fog meggyőzni a felnőtteknek szóló regények szépségeiről, leginkább ilyen Nora Robert-Danielle Steele stílusban mozgott, amit utálok. Egyébként azóta kiderült számomra, hogy ez a könyv megjelenik Összetörve címmel a Gabo kiadó gondozásában. Mindig kicsit furcsán érzem magam, amikor elolvasom x című könyvet, és utána nem sokkal megtudom, hogy amúgy 1-2 hónapon belül jön magyarul.

Ebben a hónapban bővelkedtem mazochista könyvekben. Az említettekhez még hozzácsapódott az Uninvited, amire sok szót nem érdemes vesztegetni, olvassátok el, amit írtam róla. Folytattam és egyben befejeztem Az emlékek őre sorozatot, ami hullámzó minőséget mutatott fel, de a végére szép, kerek lezárást produkált az írónő. Ezután kedvet kaptam ahhoz, hogy visszatérjek kicsit Cora Carmack jó humorú világába, így az egyik novellájába kezdtem bele, a Seeking Herbe, ami pont nem volt vicces. Így jártam.  Befejeztem a The Hybrid Chronicles-trilógiát is: az Echoes of Us kellemes lezárás volt, noha korántsem tökéletes. 

Októberben visszatértek a heti sorozataim, így az olvasások száma is jelentősen megcsappant, mindössze öt könyvön rágtam át magam. Nem is tudom, hogy lehet megfelelően lavírozni, ha az embernek két olyan időigényes (ám kissé haszontalan) hobbija van, mint a film/sorozatnézés és az olvasás. Nem könnyű. A Hosszú álom is jó ideje várós könyv volt már, és egy furcsán tetszetős történetet kaptam, amiben értékeltem a szerelmi szál hiányát. Az Expedíció következett ezután, aminek leginkább az atmoszférája és a misztikussága jött be. Rájöttem, hogy hamarosan jön Az Éhezők Viadala harmadik része a mozikba, és emiatt érik az újraolvasás, úgyhogy ismét elmerültem A kiválasztottban, ami egyébként szerintem a legrosszabb része a trilógiának. Gondolkoztam azon, hogy mivel ketté van szedve a film, félig olvassam-e, de aztán persze nem tudtam, meg nem is akartam abbahagyni. Az Akkor szakítsunkról sok rosszat hallottam, és mivel Leiner Laura előző könyvétől, a Bábeltől sem voltam elragadtatva, meg sem lepődtem attól, amit kaptam. Az októbert A Skorpió Vágtával zártam, ami megdöbbentő volt. Méghozzá azért, mert nem nagyon tetszett, pedig Maggie Stiefvater könyveit imádom. 

November első olvasmánya egy Julie James könyv volt. Nagyon sok pozitív véleményt olvastam az írónőről, hogy milyen jópofa, vicces, könnyed sztorikat tálal a regényeiben. Nos, a Gyakorlat teszi a mesterkedőt című könyvében én ezt nem fedeztem fel. Az ezután következő Hová tűntél, Bernadette? már egy sokkal kellemesebb kikapcsolódás volt, egyszerre fura és érdekes. A Hervadás is már nagyon-nagyon régóta listára tett könyv volt, és bevallom, bár tetszett, de sokkal többet vártam tőle. Ebben a hónapban ismét csurrant egy angol könyv: a Beware the Wild egy átlagos olvasmány volt, aminek creepy hangulata kellemesen borzongatta az idegeimet. Hó végén kedvem támadt derülni egyet, ezért az Anna és a francia csók folytatására vetettem magam. Mindenkinek igaza van abban, hogy a Lola és a szomszéd srác nem ér fel elődjéhez, ugyanakkor voltak bohókás, szórakoztató pillanatai. 

Befejezett sorozatok: Luxen, The Hybrid Chronicles, The Testing, Az emlékek őre

Elkezdett sorozatok: After the End, Expedíció, Hervadás 
Legjobb könyvek: After the End, Echoes of Us, Hosszú álom, Expedíció, A kiválasztott, Hová tűntél, Bernadette?, Hervadás
Legrosszabb könyvek: Graduation Day, Kiss of Deception, Uninvited, Akkor szakítsunk
Legnagyobb csalódás: Opposition, A Skorpió Vágta, Valahol, messze, Seeking Her

Összesen 21 könyvet olvastam az ősszel, ebből 4 sorozatzáró volt, és 3 új sorozat nyitókötete. A 21 könyvből 11-et szeptemberben olvastam, októberben és novemberben csupán 10-et. A 21 könyvből 9 angol nyelvű, ami nagyon jó arány.

Olvass tovább!

Top 10 író, akiktől sose olvasok többé

Az olvasáshoz hozzátartozik, hogy néha kifogunk egy-egy rosszabb könyvet, amit aztán vagy elfelejtünk, amint becsuktuk vagy annyira bemászik a bőrünk alá, hogy még sokkal később is csak idegesen gondolunk vissza rá. Utóbbi esetben a rossz könyves élmény társul az író személyével, és amint meglátjuk a nevét, fejvesztve menekülünk, csak újabb könyve ne kerüljön a kezünkbe.

Ez olyan jelenség, amivel nem tudunk mit kezdeni.  Alapvetően úgy állunk hozzá, hogy az illető következő könyve is hasonló lesz, és akkor a mazochista énünk határait feszegetjük, ha mégis a kezünkbe vesszük. De van már olyan, ami annyira rettenetes, hogy esélyt sem adunk az írónak, hátha fejlődött közben. Mert nem, és kész, olvasóként jogunk, hogy ne várjunk érdemi fejlődésre. Olyan ez, mint amikor beleharapunk egy csokiba, és keserűen nyeljük le a falatot, mert förtelmes az íze. Ha az adott márka egy csokija minőségileg ezt a szintet üti meg, akkor mi az esély arra, hogy egy más töltelékű csoki finomabb lesz?

Nézzük csak, kik azok, akiktől az életben nem kívánok olvasni többé. Vannak itt tényleg egy könyv után soha többé szerzők, és akadnak olyanok is, akiknél több mű alapján döntöttem így. A lista teljesen szubjektív és teljesen sorrendmentes, értelemszerűen a teljesség igénye nélkül.

 

Szurovecz Kitti:
Tőle csak a Gyémántfiúhoz volt szerencsém, ami már rögtön a legelső oldalon kiverte a biztosítékot azzal, hogy a Robert Pattinsonról mintázott színész halálát súlyosabbnak állította be a 2001-es amerikai terrortámadásnál. El nem tudom képzelni, hogy egy felnőtt ember hogyan írhat ilyet, és hogyan hagyhatta benne a szerkesztő. A könyv maga egyébként olyannyira rémes volt, a szappanopera elemekkel, a dagályos és kisiskolás fogalmazással és a bosszantó karakterekkel, hogy végig sem bírtam rendesen olvasni, és könyörögtem már, hogy legyen vége, pedig már úgy lapozgattam csak. Azóta sem olvastam több könyvet az írónőtől, és nem is fogok. (Az sem volt túl szimpatikus, hogy az ebben a regényben szereplő történetet kiemelte, és kanyarított köré egy újabb trilógiát. Ez annyira fura.)

Jamie McGuire:
A Gyönyörű sorscsapás című könyve tényleg sorscsapás volt, csak közel sem gyönyörű. Amikor olvastam, a molyon 90% felett állt, és döbbenten konstatáltam, hogy azt az idegbeteg férfi főhőst, akit megteremtett, a nők romantikus férfiideálként bálványozzák. Aztán még csodálkozunk, hogy ennyi családon belüli erőszak van... Ezt a könyvet is a végén már csak átfutottam, a stílusa és a nagy mennyiségű párbeszéd, a jellegtelen karakterek olvashatatlanná tették. Azóta belefutok a Goodreadsen újabb és újabb könyvekbe, amiket McGuire írt, és amiről jókat szólnak, de amint meglátom, hogy ki a szerző, gyorsan szaladok is el a böngészőablaktól.

Sophie Jordan:
Ez még egészen friss élmény, nagyon nem tudok mit ragozni rajta, tessék elolvasni a kritikámat. Az Uninvited című könyve annyira pocsék volt, hogy elment a kedvem tőle. Főleg, hogy a Tűzláng című könyvéről sem hallottam sok jót, és csak később esett le, hogy azt is Jordan írta.

Laurell K. Hamilton:
Azt hittem, az Anita Blake sorozata tetszeni fog, mert sokan dicsérik, de nagyon darabosnak éreztem a regényt, és azóta se éreztem a késztetést, hogy folytassam. Főleg, hogy kitudjahánynagyonsok részes, és ahogy hallottam a történet idővel elsorvadt és szexközpontúvá vált. A másik általam olvasott sorozata, a Merry Gentry kezdőkötete viszont már szexcentralizáltan indult, úgyhogy e két könyv után el is búcsúztunk egymástól.

Lisa Jane Smith:
Nagy Vámpírnaplók rajongó voltam annak idején a sorozat fénykorában (azóta már elkaszáltam), és a mai napig emlékszem, mennyire megdöbbentem, hogy mi ez a regénynek csúfolt valami, és ennek mi köze a belőle adaptált sorozathoz. Arról nem beszélve, hogyan nevezhetünk valakit írónak, aki ilyen csodálatos hasonlatokkal operál: "Persze annyira sem tűnnek erősnek, mint a vécépapír… de keményebbek, mint gondolnád, és akkor a legkeményebbek, amikor valamelyikük veszélyben forog."
A könyvek az esetek nagy részében sokkal jobbak, mint a belőlük adaptált mozgóképes anyagok, L.J. Smithnél ellenben elképesztő, hogy a könyveiből nézhető alkotásokat tudtak létrehozni a készítők. A The Secret Circle című sorozat nem váltotta meg a világot, elég butuska volt, de azért szerettem, viszont annyira már nem ment el az eszem, hogy a TVD-s kínzás után elolvassak belőle egy sort is. 

E. L. James:

A világhírű Twilight fanfic író. Komolyan, nem semmi, amit ez a nő elért. Egy elismert saga sikerén felkapaszkodva írt egy ponyva trilógiát, ami valamilyen teljesen érthetetlen okból, amit még szociológiai-pszichológiai kutatások sem tudnának megmagyarázni, világsikert aratott. Pedig ilyen élvezetesen kisiskolás is tud írni, csak hát az nem pornó. Fogalmam sincs, minek olvastam végig az egész trilógiát, a harmadik rész már nagyon nehezen csúszott. Mindenesetre a film a trailerek alapján érdekel, főleg, hogy Jamie Dornan baromi jónak tűnik Mr. Greyként.

Cassandra Clare:
Sosem voltam a rajongója sem neki, sem a Csontvárosnak, de idővel megkedveltem valamennyire a sorozatot. Történt még mindez azelőtt, mielőtt futószalagként kezdte el ontani a könyveit. A Végzet ereklyéit még elvileg befejezem (miért ilyen hosszú, MIÉRT?), aztán soha többet nem akarok Cassandra Clare-től olvasni, még akkor sem, ha képes lesz előrukkolni egy új világban játszódó történettel. (Képes lesz rá?)

Abbi Glines:
Ő is megint egy olyan író, akinek hatmillió könyve van, és mégis, egyetlen elég volt ahhoz, hogy sietősen kilépjek az oldalról, ha egy borítón meglátom a nevét. Az Existence című könyve annyira bődületesen rossz volt, hogy az életben nem akarom, hogy közöm legyen akármilyen könyvhöz is, ami hozzá fűződik. Komolyan, mintha egy 12 éves fanficjét adták volna ki, olyan szintű az írás. És bugyuta, fájdalmasan bugyuta.

 

Claudia Gray:
Az Evernightból csak annyi maradt meg, hogy milyen nevetséges fordulatot alkalmazott a szerző: E/1-es narrációban a főhős elfelejtett közölni egy olyan apróságot, ami az egész lényét meghatározza, és ez volt a wtf moment. Ott és akkor annyira ideges lettem, hogy egy nagy nem, ahányszor meglátom egy-egy új könyvét.

Becca Fitzpatrick:
A Csitt, csitt is igencsak populáris sorozat, de nekem nem tetszett, noha már nem emlékszem miért. De bennem munkálkodik az érzés, hogy nem szeretem, és nem akarok Fitzpatrickot olvasni soha többé. Nem tudom megmagyarázni az okát, csak ott van ez az érzés, és hallgatok rá.

Olvass tovább!