Neal Shusterman: Scythe

Soha nem olvastam még olyan könyvet, amiben kaszások jelennek meg, így nem meglepő, hogy azonnal rárepültem a sztorira.

Egy tökéletes világban az emberiség a halált is meghódította. Ám a lakosság így sem élhet örökké. A népességritkításra létrehozták a Kaszások társadalmát, akik gondoskodnak arról, hogy az emberek örök jólétre szenderüljenek. Faraday Kaszás Citrát és Rowant toborozza a munkára, és bár egyikük sem ezt választotta volna jövőképének, mindketten belemennek, hogy tanoncnak szegődjenek a kaszás mellé egy évre. Ám csak egyikük nyerheti el a tisztséget. A kiképzés eleinte nem jár kirívó kötelezettségekkel, de aztán egy korrupt kaszás közbeavatkozásának hatására az életük lesz a tét.

Imádtamimádtamimádtam! Jó, lenyugszom. Vagy legalábbis megpróbálok. De ez a könyv! Ez a könyv! Huh. Tudjátok, mennyire szeretem a disztópiákat, a különleges, egyedi világfelépítéseket, ebből kifolyólag élvezem őket akkor is olvasni, ha alapjaiban rosszak. A Scythe is disztópiának van címkézve goodreadsen, de ez inkább egy paranormális utópia. A világ minden egyes elpottyantott morzsája eksztázisba taszított.

Hogy mit kell tudni? A világ tökéletes. Az emberek anyagi jólétben élnek, a tudás mindenki számára hozzáférhető, bármit szeretnének, kvázi előttük terem. Ez jól hangzik, de mivel nincs szenvedés, annak ellenpárja, az érzelemittas öröm, a boldogság is ismeretlen fogalom – egyik nélkül nem létezhet a másik.  Nincsenek betegségek, az emberek nem tudnak meghalni, ezért előfordul, hogy hobbiból vetnek véget az életüknek, hogy aztán újraélesszék őket, és pár nappal később ugyanolyanok, mint régen. Ha megöregednek, akkor egy idő után visszacsévélhetik az életkorukat a húszas éveik elejére. Új családot alapíthatnak. Határ a csillagos ég.

Tehát kellettek a kaszások. Azt sajnáltam, hogy nincs történelmi háttér, nem tudunk meg semmit arról, hogy vetettek véget a Halandóság Korának, hogy sikerült elérni mindezt. (Talán a második részben? Vagy ez túl nagy falat?)  A Kaszalét legfőbb követelménye, hogy csak olyanok kerülhetnek a posztra, akik nem akarnak, mert pont nem az a cél, hogy élvezzék a gyilkolást. Immúnitást is garantálhatnak, ha megcsókolják a gyűrűjüket, és egy adott Kaszás családja egészen addig védett marad, míg a Kaszás öngyilkosságot követ el – szuverén joguk, ebben az esetben nincs visszaút.

Érdekes, ahogy a két főszereplő bekerül a kaszások világába, és minden ellenkezésük ellenére szerves részei lesznek. Ahogy asszimilálódnak, úgy távolodnak el egyre jobban az emberektől, akik félik a kaszásokat, és a saját családjuktól is – egy kaszás sorsa a magányos farkas lét. A mentoruk, Faraday Kaszás humánus módszerekre tanítja őket, megtanulják használni a mérgeket, fegyvereket, harcművészeteket.

Nem mindenki dolgozik ebben a szellemben. Egy modern gondolkodású, korrupt csoport vérfürdőket rendez, az embereket sportból gyilkolásszák, és a szigorú törvények ellenére is érinthetetlenek. Rowan önszántán kívül kerül kapcsolatba velük, és az együtt töltött idő átformálja a fiút, olyannyira, hogy kezdi úgy gondolni, hogy ő is szörnyeteg.

Van itt kérem szépen minden: öngyilkosság, előre eltervezett gyilkosság, árulás, félrevezetés, vádaskodás, hajsza, tiltott szerelem, törvényszegés, titkos gyerek. Egyiket sem fejtem ki, mert élveztem, ahogy egymás után jöttek az újabb és újabb fordulatok, egy pillanatra sem ült le a sztori.

Hogy egy picit ekézzem is a regényt: a karakterek lehettek volna kidolgozottabbak is. A két főszereplőnél sokkal izgalmasabbnak találtam Faraday Kaszást és Curie Kaszást, de még Volta Kaszás is érdekesebbnek bizonyult számomra. Ebből kifolyólag nem meglepő, hogy a szerelmi szállal nem voltam elégedett. Nem volt idő rá. A vonzalom érződött, de semmi olyasmi, ami olyan elhatározásra sarkallta Rowant, amilyenre – még ha később meg is változtatta a véleményét, de hónapokig kötötte az ebet a karóhoz –, szükséges lett volna alapnak egy mély, érzelmes kapcsolat, hogy értsem a motivációt. Sokkal jobban sikerült ábrázolni azt, hogy milyen változáson megy át Rowan: alapjaiban rendül meg a lénye, és már sosem lehet jó, kiirtották belőle.

Nagyon tetszett, hogy a cselekményt naplóbejegyzések törik meg. A legtöbb Curie Kaszásé, aki reálisan látja a dolgokat, és végig filozofálgat a világról, a társadalomról, a Kaszásokról.

Egy kerek történetről beszélünk, a feldobott konfliktusok megoldódnak, megszületik a Kaszás tisztségért folyó versenyben Citra és Rowan között a győztes, több igazságra is fény derül. Az epilógus fergeteges, előrevetít és felkelti a kíváncsiságot, hogy mi lesz majd a folytatásban. A Kaszások szervezete továbbra is a romlás felé tart, és ez addig nem változhat, amíg egyes tagjaik újraértelmezik a szabályokat, és istenkomplexussal rendelkeznek.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Arc of a Scythe #1

Kiadó: Simon & Schuster Books for Young Readers

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 435

Olvass tovább!

Dan Wells: Az ördög egyetlen barátja

John Wayne Cleaver visszatért! Az új trilógia nyitókötete minden kételkedő hümmögésemet elsöpörte, és nyomban visszataszított abba az elragadtatott állapotba, amit csak Dan Wells sorozatgyilkosos szériája képes kiváltani belőlem.

John 17 éves, és az FBI-jal dolgozik: egyik városból a másikba költözve a Senkihez hasonló Sorvadtakat cserkészik be, figyelik ki, és ha eljön a megfelelő idő, segítenek nekik akaratuk ellenére eltávozni az élők sorából. Brooke az informátoruk, aki már nem teljesen önmaga, benne élnek tovább Senki emlékei – orvosi felügyeletre van szüksége. A városban, ahol éppen tartózkodnak, sorban kerülnek elő az új Sorvadtak, megnehezítve a csapat dolgát. Ráadásként megjelenik egy új sorozatgyilkos, a Vadász, akiről még Brooke és egy másik Sorvadt segítségével sem tudják megállapítani, kicsoda.

Hűűűűűűűűűűűűű. Ez a summázott reakcióm.

Akik olvassák a blogot, azok tudják, hogy az eredeti John Cleaver-trilógia a szívem csücske, minden részét maximálisra pontoztam, és ez nálam már-már nem létező dolog, a tökély ritka. Nyilván, amikor jött a hír, hogy Dan Wells további folytatásokat szándékozik illeszteni egy fantasztikus sorozathoz, fellobbant a szkepticizmus lángja, az olyan gondolatoké, hogy „majd úgyis jól elrontja, és degradálja a korábbi élményt”, „ebben a történetben már nincs több nafta” meg „újabb bőrlehúzás, megint csak a pénzpénzpénz”. Utóbbi mondjuk, igaz lehet, de kit érdekel? Ha ilyen színvonalat tud hozni, akkor minden dollárt megérdemel, ami a bankszámlájára kerül.

Meglepetés volt a nyitány. Valamit nagyon benéztem, kajak az élt bennem, hogy John a negyedik részben már felnőtt lesz (huszonéves eleje), de mindössze egyetlen év telt el. De szerintem ez nem egyéni félretévelyedés, mert rémlik, hogy a folytatás hírénél általánosságban volt szó erről, vagy csak mindenki erre asszociált a tény kapcsán, hogy John FBI alkalmazott. Ha jobban belegondolok, izgalmas lehetett volna, ha Wells korosztályt ugrik – mind műfaj, mind célközönség terén –, és a két különálló trilógia nem zárja ki egymást, tehát nem kell egyiket ismerni a másik megértéséhez. (Vajon volt már ilyenre precedens?)

 Az eredeti borító.

Az elején bele kellett rázódnom: új környezet, új szereplők, régi-új célok. A regénynek hiába volt ugyanaz az esszenciája, mint eddig – nyomozás, aztán a Sorvadt likvidálása –, az új felállásban mégis változást hozott magával, és ezt szokni kellett. Összességében nem is volt ugyanolyan, mint a korábbi kötetek. Hiányzott a magánéleti szál, a John életében korlátozottan szerepet játszó emberek, akikkel ugyan szociopata mibenlétéből kifolyólag semennyire sem törődött, de akaratától függetlenül hatottak rá valamilyen szinten. Konkrétan semmi sem derült ki abból, hogy mi van a nővérével és a nagynénjével, vagy hogy egyáltalán hogyan lett ez az új munka az élete. Pedig amennyi visszautalás volt a korábbi történésekre, bőven elfért volna ez az információ is.

Így viszont mi maradt ez a regény? Egy szimpla természetfeletti krimi. De abból a jóféle. Nagyon is. Abszolút ugyanazt éreztem, amit a Nem akarlak megölni olvasása közben. Csak kapkodtam a fejem ide-oda, semmit sem találtam ki, az újabb és újabb fejlemények mind megdobták a vérnyomásomat, és az utolsó 100 oldalon már buzogott bennem az adrenalin. Az új sorozatgyilkos, Vadász nem könnyíti meg a helyzetet, zavarbaejtő nyomokat hagy és fellengzős leveleket, amik nem segítenek, hogy profilt állíthassanak el fel róla, és nem jutnak közelebb a megtalálásához sem.  Remekül végigzongorázott krimi ez, baromi izgalmas nyomon követni, ahogy John kilogikázza az eseményeket, ahogy elméleteket állít fel, és cáfol meg, ahogy a pszichológia eszköztárát felhasználja.

És persze továbbra is ott van az a tény, hogy szociopata, akit csak egy hajszál választ el attól, hogy maga is gyilkossá váljon. Nyilván ez a „probléma” nem oldódott meg, ebben a regényben is tovább él, és míg világ a világ, Johnnak örökös küzdelem lesz, hogy legyőzze az ösztöneit. Nagyon tetszett, és nem is gondoltam volna, hogy a regény vége ismét ebben a kérdésben csúcsosodik ki, és a jó „öreg” John nem hazudtolja meg önmagát.

Bár a Vadász szerint ő és John egyforma, én sokkal inkább véltem felfedezni John és Elijah között a párhuzamot. Elijah egy olyan Sorvadt, aki nem akar kárt tenni az emberekben, ezért a halottakból szerzi meg mindazt, amihez az életben maradáshoz szüksége van.  Elijah jósága terítékre kerül, és ő egy olyan szinten áll, ahová John sosem emelkedhet, de mindketten próbálnak ellenszegülni az ösztöneiknek, ragaszkodnak ahhoz, hogy így a helyes, bármennyire nehéz is. Nem meglepő, hogy John megkedveli Elijah-t, pedig korábban Maryn kívül még sosem érzett pozitív érzelmeket más irányába. Eddig annyira nem érdekelt az eredeti és az új trilógiát átkötő novella, de Elijah karaktere olyan mélységeket tartogat, hogy mindenképpen végigszaladok rajta.

A Sorvadtak eddig misztikus természetfeletti lényekként lebegtek a történetben, ám most csurran-cseppen némi információ, hogy mik ők, honnan jöttek, miért úgy működnek, ahogy. Remélem, az eredetük még jobban kidomborodik a folytatásban, és biztosan sokat megtudunk még a fajtájuk között fennálló háborúról is. Egyértelmű, hogy akadnak még olyanok, mint Elijah, akik a jók táborát erősítik, és akár egy szövetség is kialakulhat John és köztük.

A végére felgyorsulnak az események, tetőfokára hág az izgalom, hullanak az emberek – beleborzongtam. Mondjuk az egyik lehulló lepel az én szememben nagyon adta magát, de Vadász és John konfrontációja megkoronázza az egész történetet, újra felfedi John emberi oldalát teljesen függetlenül attól, hogy milyen utat választ. Azt hiszem, még azóta sem tudtam kiereszteni a bennem ragadt szuszt.

Dan Wells nem hagyott cserben. Aki szerette a korábbi krimi aspektust, ezt a kötetet is élvezni fogja, én pedig kíváncsian várom, hogy mivel ejt ámulatba legközelebb. 

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: The Devil’s Only Friend

Sorozat: John Cleaver #4

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 310

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

W. Bruce Cameron: Egy kutya négy élete

Január 26-án érkezik a magyar mozikba az Egy kutya négy élete filmadaptációja. Ennek apropóján újraolvastam a regényt, és másodszorra is ugyanolyan keserédes, aranyos, imádnivaló élményt leltem benne. Figyelem, papírzsepiket előkészíteni! A Könyvmolyképző a premier kapcsán új, filmes borítóval is megjelenteti  a könyvet – szebb, mint az eredeti.

Fülszöveg: Minden ​​kutya a mennybe kerül… kivéve, ha elintézetlen feladatuk maradt itt, a Földön.

Lenyűgöző történetünk főszereplője, egy aranyos kutyus nem egy, de több életen keresztül próbál meg rájönni arra, hogy mi is az élete célja. A Kutyás történet más, mint a többi megszokott, cuki kis kutyusokról szóló megható regény. Az élet legalapvetőbb kérdésére keresi a választ: miért vagyunk itt? Hősünk, Béni maga is megdöbbenve tapasztalta, hogy lenyűgöző szépségű, aranyló szőrű kiskutyaként született újjá, miután végigélte egy korcs, kóbor kutya tragikusan rövid életét. Az új lehetőséget kihasználva eljut a nyolcéves kisfiú, Ethan ölelő karjába. Együtt számtalan lélegzetelállító kalandot élnek át, és közben Béni megtanulja, hogyan legyen jó kutya.

Hősünk kalandja azonban nem ér véget azzal, hogy egy szerető család kedvenc háziállata lett. Ismét újjászületik, és vaksin pislogó kölyökkutyaként megint csak azt szeretné kideríteni, hogy képes lesz-e valaha is rájönni a létezése értelmére.

Három és fél év telt el azóta, hogy először a kezembe foghattam a könyvet. Emlékszem, még a könyvtár polcain böngésztem, amikor kiszúrtam a zöld, kutyusos borítót, és amikor elolvastam a fülszöveget, képtelen voltam nem kikölcsönözni. Korábban még sosem olvastam olyan könyvet, amiben egy állat a narrátor, nem csoda, hogy fellángolt a kíváncsiságom.

A narráció a legnagyobb erőssége a könyvnek – persze nem az egyetlen –, és Cameron zseniálisan oldotta meg a kutyaszemszöget. Lényegében mindegy, mi történik, Béni narrálásában minden szó, minden tett magára ölti a cukiságot. Már az első mondatok olyanok, hogy mosoly öntötte el az arcom. Kutyaként Béni sok mindent nem ért, sok mindent másként értelmez, bájos naivitásán hihetetlen jókat lehet derülni, miközben pontosan ki tudjuk következtetni, mi zajlik az emberek között.

Béni az életeiben kóbor kutya lesz, szeretett öleb, rendőrkutya, hányattatott sorsú kutya. Létezése mindegyik formájában új tudásra tesz szert, és igyekszik jelentőségteljesen kitölteni az életét, de aztán mindig újjászületik, és rájön, hogy mégsem az a célja, amit korábban hitt. A legszeretetteljesebb az Ethan nevű kisfiúval töltött élete, míg a legérdekesebbek a rendőrkutyaként megélt évek. Utóbbit nagyon élveztem olvasni, hogy hogyan képzik a kutyákat, nevelik katonás rendre és utasítják bevetés közben. Ahogy Béni gazdái is cserélődnek, különböző élettörténeteket ismerünk meg: emberek nőnek fel, házasodnak, halnak meg, gyerekek születnek. Önmagában nem lett volna olyan érdekes egyik történet sem, tipikus családregény, ahol telnek-múlnak az évek, de így egyszerre volt humoros, érdekfeszítő és helyenként megrázó.

Olvasás közben a szám aktív mozgástevékenységet folytatott: hol felfelé, hol lefelé görbült. Mindenképpen érdemes kikészíteni a papírzsepit, mert garantáltak a kibuggyanó könyvek. (Amúgy érti valaki, hogy miért vagyunk hajlamosak az állatos történeteken jobban elpityeredni?) Először akkor szakadt meg a szívem, amikor egy kiteljesedett élet után az öreg Bénit eléri a vég. Ott meg kellett állnom, hogy egy nagy, nyugtató levegőt vegyek; az egy annyira érzelmes, megható pillanat volt, hogy elhomályosodott a szemem.

Óhatatlanul is a saját kutyáim jutottak eszembe. Annyira szerves részei az életemnek, hogy el sem tudom képzelni nélkülük. Az egyik most már 10 éves, és a fajtája 12-13 évig húzza, úgyhogy képzelhetitek, milyen gyakran jár ezen az agyam… Néha én is el szoktam tűnődni azon, milyen gondolatokat forgatnak a fejükben, vagy mit szólnak ahhoz, amikor már megint új becenevet kapnak. Még magamat is meglepem, amikor előállok valami hülye névvel, mostanában a Maki meg a Csirke a sláger (ne is kérdezzétek, én sem értem). De hé, hallgatnak rá!

A könyv utolsó része az, ami megérintette a lelkemet. A szerző zseniálisan foglalta keretbe ezt a négy életet, és az utolsó mondattal, „teljesítettem a küldetésem” tökéletesen lefedi a választ arra a kérdésre, amit a könyv és a kutya célul tűzött ki magának. Keserédes érzés volt az utolsó oldalakat olvasni, miközben potyogtak a könnyeim, hiszen a hosszú évek után minden jóra fordult, de semmi sem tart örökké, és Béni pont ott volt, ahol lennie kellett.

Ebből a szempontból egyáltalán nem tetszik, hogy a trailer elspoilerezi a regény végét, mert én olvasás közben nem láttam előre, hogy miben fog Béni sorsa kiteljesedni, és kellemes meglepetés volt. Én már nagyon várom, hogy nézhessem, biztos vagyok benne, hogy egy szívmelengető családi filmhez lesz szerencsénk.

Az újraolvasás másik oka, hogy most már illene rávetnem magam a folytatásra. Amiatt sajnálom a létét, hogy ez így volt kerek, egész, de ha kapok egy hasonló kaliberű történetet, akkor minden meg van bocsátva. A lényeg: zsepiket karnyújtásnyira bekészíteni, és sipirc olvasni ezt a fantasztikus könyvet! Gazdik előnyben!

(Robbant a hír, hogy az Ellie-t alakító németjuhász, Hercules állatkínzásnak esett áldozatul, amit a forgatásról kiszivárgott videó támaszt alá. A videóban jól látszik, hogy a kutya heves ellenkezésével nem törődve tuszkolják bele a sebes áramlatba, aminek a végén úgy érkezik meg, hogy akár vízbe is fulladhatna. Valaki a háttérben megjegyzi, hogy csak simán dobják bele. Az Amblin Entertainment indoklása szerint a kutya korábban minden probléma nélkül végrehajtotta a tőle elvártakat, csak a forgatás napján nem akart engedelmeskedni, így aznap nem is erőltették a folytatást. A nézők felháborodtak (az imdb-n röppennek az egy csillagok), a PETA bojkottálni akarja a filmet, a Universal vizsgálatot indított; a producer, a rendező és a kutya hangja elhatárolódnak az esettől, és meg vannak döbbenve. Én is.)

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: A Dog’s Purpose

Sorozat: Egy kutya négy élete #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 352

Fordította: Varga Csaba

Olvass tovább!

Lucy Keating: Dreamology

Szeretem azokat a könyveket, amik valamilyen formában az álmokra épülnek. Lucy Keating  a látomások, álomjárások és hasonló lerágott témák helyett egy olyan ötletet valósított meg, amilyennel még nem találkoztam.

Alice, mióta az eszét tudja, Maxszel álmodik. Rengeteg kalandon mentek át együtt, és az évek folyamán egymásba szerettek. Csak hát bármennyire is erősek Alice érzései, Max akkor sem létezik. A nagymamája halála után az apjával Bostonba költöznek, és az első nap a suliban Alice-szel a legsokkolóbb dolog történik, ami csak lehetséges: találkozik Maxszel. Az igazival. Aki azt állítja, nem emlékszik rá.  Maxnek ráadásul barátnője van, és egyáltalán nem olyan, mint az álombeli Max, nem éppen kalandvágyó és laza.

A Dreamology egy nagyon aranyos, kedves történet. Olyan, amibe azért kezdesz, hogy pár órára kiszakadj a külvilágból; olvasás közben boldogsághormonok termelődnek benned, és szeretnél újra tinédzser lenni. Most is, ha visszagondolok rá,  elönt a jókedv, és ez klassz érzés. A karakterek szerethetőek – még a mellékszereplők is –, és nem lehet nem szurkolni a két főhősnek, alig várod a hepiendet.

Ezt az alaphangon adott kellemes érzést betetőzik a színes-szagos álomjelenetek, amikben a lehető legabszurdabb dolgok történnek. Ugyan sokat nem tesznek hozzá a sztorihoz, de egyediséget kölcsönöznek neki, és én nagyon szerettem Alice gyermeki képzelgéseit olvasni, hiszen ez már olyasmi, amire a felnőttek nagy része képtelen.

Várható volt, hogy az egyik konfliktus az lesz, hogy Maxnek a valóságban barátnője van. Amikor bejött a szerelmi háromszög a képbe, megijedtem, hiszen általában a regények hajlamosak az olvasó idegeit kikészítve végighúzni ezt a szálat. Ám ebben a könyvben ez nincs így, elég hamar és egyszerűen feloldódik, és nem azon alapul, hogy Max nem tud dönteni a két lány között.

Hanem a valóságot választja. Tetszett a kontraszt, hogy Alice nem tud elszakadni az álmaitól, mert azok neki épp olyan valóságosak, mint az ébrenlét, Max viszont megtanulta, hogy túllépjen az álmain, és a valósággal foglalkozzon, mert az számít, az az élet. A szerelmi háromszögben Alice visszalépést jelent, azt az állapotot, amiért Max küzdött, hogy maga mögött hagyhassa; a barátnője, Celeste pedig az a szikla, amit a valóság hullámai csapkodnak. A szíve Alice-hez húz, de a józan esze nem. Max ki is mondja, hogy nem biztos, hogy a valóságban kompatibilisek egymással, hiszen egymásnak csak az álomvilágban töltött énjét ismerik, de akkor mindketten boldogok és felszabadultak, nem nehezednek rájuk az élet terhei. 

A magyar borító sokkal szebb, mint az eredeti.

Persze a szívnek nem lehet parancsolni, és Max ellenállása hamar leomlik. Ezután meg kell tanulniuk félretenni az ellentéteiket, és Alice-nek is szembe kell néznie a valósággal. Kapcsolatfronton nincsenek műdrámák és erőltetett konfliktusok, aminek nagyon örültem.

Hogy ne legyen minden olyan egyszerű, és ne csak az érzéseikkel kelljen foglalkozniuk, az álmaik is bajba kerülnek. Az álmok kezdenek kiszivárogni a valóságba, és ha nem tesznek valamit ellene, lassan nem fogják tudni megkülönböztetni a képzeletet a valóságtól.

És itt érkeztünk meg ahhoz a problémához, ami miatt le kellett pontoznom a könyvet. Nem lett volna gond, ha a mágikus realista vonalat követi. El tudom én fogadni a közös álmodás tényét akkor is, ha nincs magyarázata, és amolyan varázsszerűen zajlik. De a szerző ragaszkodott ahhoz, hogy tudományos alapokon nyugodjon, csak ezeket elfelejtette az olvasóval közölni. Alice és Max gyerekkorukban rémálmoktól szenvedtek, így kötöttek ki egyszerre egy kutatóközpontban, de hogy mégis ott mit csináltak velük, arról egy árva szó sincs. A megoldást hasonlóképpen mismásolja el a szerző: bemennek egy helyiségbe, és bumm, minden megoldódik. Illúzióromboló számomra ez a hanyag munka. Mintha nem lett volna kedve belemélyedni a témába, és egyébként is úgy gondolta, minek; a gyerekek nem komálják a realista tárgyakat, így hát nem is untatja őket. De akkor miért ragaszkodott ehhez? Nem értem. Nem külön esettanulmány csatolását várom, de igenis, követelek valami legalább félig hihető magyarázatot ahelyett, hogy bemennek egy szobába, csinálnak valamit, és a valamitől a további életükben egymásról álmodnak. Ebből következik, hogy az sem világos, miért kezdenek el az álmok felbukkanni a valóságban, és hogyan hallucinálhatják egy időben egyszerre ugyanazt.

De ezt leszámítva ajánlom ezt a könyvet, ha szeretnétek egy olyan habkönnyű történetet olvasni, amivel kiszakadhattok a valóságból, a fiatalabb olvasókat pedig valószínűleg az áltudományosság sem fogja különösebben zavarni.

Értékelés: 4/5

Borító: 3/5

Kiadó: Harper Teen

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 336

Magyar cím: Dreamology – Álomgyár

Kiadó: Maxim

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 360

Fordította: Sóvágó Katalin

Olvass tovább!

Fanborítóm #2

Új rovatom második részében egy olyan borító variánsát készítettem el, amit személy szerint gyönyörűnek tartok.

Tetszik, ahogy a hegedűben bújik meg az utcakép, a nap; imádom a színeket, és legfőképpen a hangsúlyos kalligrafált betűtípust, ami árnyékolt és krétahatást kelt, ezáltal még jobban megragadja a szemet.

Készíthettem volna valami hasonlót, de ezúttal egy másik koncepció mellett döntöttem (ami nem is veheti fel a versenyt az eredetivel, de hát nem is ez a célom).

Akit érdekelnek a technikai részletek: a grafika három képből áll, az utcából, a lányból és a hegedűből. Én is kanyargós, hangsúlyos tipográfiára törekedtem. Mivel olvasás közben számomra a történet animeként jelent meg, specifikus színvilággal (ezt a kritikámban is említettem), ezért egy fekete-fehér/piros variáció is készült, bár szerintem a színes jobban néz ki.

A folytatást is ezen a vonalon tudom elképzelni. Utcakép a fiú főszereplővel, szürkéskék színvilág, kék tipográfia.

Az eredeti borító:

Amit én terveztem:

Fekete-fehér változat:

Olvass tovább!

Clare Mackintosh: Az igazság pillanata

A Maxim kiadó felnőtteket megcélzó sorozata, a Mount Blanc válogatás talán kevésbé közismert, mint a népszerű Dream válogatás, pedig érdemes a kötetek között szemezgetni. Amikor átfutottam Clare Mackintosh debütáló könyvének fülszövegét, azonnal elfogott a vágy, hogy olvashassam – jók voltak a megérzéseim.

A recenziós példányt köszönöm a Maxim kiadónak! 
 Megrendelem!

Egy kisfiú és az anyukája hazafelé tart, amikor szörnyű tragédia történik: az ötéves Jacobot halálra gázolják. A rendőrség mindent megtesz, hogy fényt derítsenek az elkövető személyére, de hónapok elteltével sincs új nyom.

A nyitójelenet erős hangulatképeket tár elénk, úgy vezeti fel, és mutatja meg a balesetet, hogy azonnal bevonja a történetbe az olvasót. Lehetetlen nem azonosulni az anyával, átélni a fájdalmát; eléri, hogy mi is követeljük, hogy sikerüljön igazságot szolgáltatni: megtalálni a felelőst, és rács mögé dugni. A szerző rövid idő alatt nagyon ügyesen teremtette meg azt az alapot, ami köré az egész történet szerveződik.

Kezdetben az események két szálon, eltérő elbeszélő módban (E/1-ben és E/3-ban) futnak: Jennáén és a nyomozást vezető felügyelőén, Rayén; később E/2-ben egy harmadik nézőpont is becsatlakozik. Jenna képtelen megbirkózni a balesettel, rémálmok gyötrik, ezért összeszedi a cókmókját, és megy, amerre a busz viszi. Új életet kezd, próbálja feldolgozni Jacob halálát, és ahogy telik-múlik az idő, kezd beilleszkedni, és a múlt szorítása is enyhül. Ray felügyelő szemszögén keresztül körvonalazódik ki, hogy nyomok hiányában az idő előrehaladtával egyre kevesebb esélye van annak, hogy megtalálják a gázolót.

A problémám a könyvvel elsősorban az volt, ami az összes többi pszichothrillerrel általánosságban. Mintha lenne egy sztenderd recept, amit az írók követnek, én meg nem értem, miért így építkezik mindegyik. Nálam az a szó, hogy thriller együtt jár az izgalmas, feszültségteli jelzőkkel. Ehhez képest mindegyik, amit eddig olvastam, lassan vezeti fel a gigafordulatot. Persze egyfelől a kontraszt miatt még nagyobbnak érződik a csattanó, de sosem jó ómen, ha úgy kell átvergődnöm a könyv első felén, mert benne van az esélye, hogy leteszem, és a lényegi részig sosem jutok el.

Apró kifakadásom nem azt jelenti, hogy rettenetes a könyv eleje, hanem csak azt, hogy csigalassan vánszorog a cselekmény, és annyira nem kötött le. Hiába szépek a helyszínleírások, és jelent meg bennem az érzés, hogy de jó lenne ott élni, Jenna élete nem éppen eseménydús; annyiból áll, hogy a parton sétálgat meg fotózgat, és szenved. A nyomozós vonalon sem sok minden történik: sikertelenséget sikertelenség követ. Betekintést kapunk, hogyan végzik munkájukat a nyomozók, de ez kissé száraz, nem olyan, mint egy krimisorozat epizódjában. Azt sem értettem, mi létjogosultsága van Ray magánéletének. Gondok vannak a fiával, a feleségével már nem jönnek ki olyan jól, mint régen, aminek a fő oka, hogy Jack munkamániás, és elhanyagolja a családját, no meg bejön neki az új kolléga, Kate, és ez nem összeegyeztethető a házasságával. Ám ez engem egy cseppet sem érdekelt, felesleges mellékszálnak tartottam az egészet, és inkább idegesített az egész karakter, hogy mennyire semmibe veszi a feleségét és a gyerekeit.

Szóval így olvasgattam lagymatag lelkesedéssel, és találgattam, hogy akkor mégis mi fog történni, amitől feljavul a történet, mert a leghalványabb fogalmam sem volt. Annyi átjött, hogy valami sötét dolog van Jenna múltjában, a családjában történt valami, azért olyan, amilyen, és erre most még rátett egy lapáttal Jacob halála, de ezenkívül nem sok izgalmat tartogatott a könyv. Elvoltunk, de semmi különös.

Aztán jött a fordulat. Az az igazi agyeldobós fordulat.

Ami után teljesen összezavarodsz, és visszalapozol, hogy most megzakkantál-e, vagy jó könyvet olvasol-e, vagy ennyire félreolvastál mindent. Sőt, még az is megfordul a fejedben, hogy rosszul adták ki a könyvet, és ez senkinek sem tűnt fel.  Ütött, de rendesen, és ez nagyon-nagyon jó érzés volt, manapság már ritkán tapasztalok ilyet, mindig előrelátom a dolgokat. Lehet, ha lelkesebben falom a sorokat, feltűntek volna a jelek, de itt nem éreztem őket nyilvánvalónak, sőt. Külön dicséret illeti az összeszedett szöveget, hogy így képes megvezetni az embert. Jó pár olyan könyvet olvastam, ahol a főhős végig azt hajtogatta, hogy van valami a múltjában, csak nem mondta meg, mi az (hiszen akkor nem lett volna könyv), itt viszont nincs ilyen, úgy vannak összefűzve a gondolatok, hogy ne lehessen gyanakodni, ezért elismerésem a szerzőnek. Talán van benne egy kellemes kis véletlen, egy kis írói sumákolás, hogy összepasszoljon, aminek össze kell passzolnia. De kit érdekel? Akkor is abban a pillanatban a reakcióm egy aztakutyafáját volt, amit már senki sem vehet el tőlem.

Ezután hamar összeáll a kép, hogy mi történt, és a gyilkos személye is simán kikövetkeztethető. Kivesézhetném ezt még bővebben, de nem akarom elrontani az olvasási élményt, a legjobb annyit tudni a történetről, amennyit az elején összefoglaltam. Annyit megjegyeznék, hogy tudom, hogy ez egy általános jelenség a világban, és egyszerűen képtelen vagyok megérteni azokat az embereket, akik hagyják, hogy ilyesmi megtörténjen. Nem megy.

A végére összesűrűsödnek az események, és fokozódik a tempó, örültem volna, ha a regény első fele is hasonló ritmusban telik. Újabb meglepetések kerülnek napvilágra, és egy olyan epilógussal záródik a könyv, ami kételyeket támaszt. Ha valamihez hasonlítanom kéne, akkor az Eredet c. film sejtelmesen megingó pörgettyűjéhez hasonlítanám. Nem derül ki, hogy Jennára milyen élet vár a trauma után, hogy boldog lehet-e még valaha, hogy képes lesz-e túllépni mindenen.

Összességében tetszett a regény, csak az ízlésemnek picit lassú volt. Bátran ajánlom azoknak, akik szeretik a pszichothrillereket, a nagy fordulatokat (már ezért érdemes elolvasni, komolyan!), és azoknak, akik meg akarnak ismerni a Mount Blanc válogatással – Az igazság pillanata kezdésnek kiváló.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: I Let You Go

Kiadó: Maxim

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 368

Fordította: Stier Ágnes

Olvass tovább!

Rainbow Rowell: Fangirl

Az Eleanor és Park történetileg nem ragadott meg, de Rainbow Rowell írói hangja olyan meggyőző volt, hogy mindenképpen esélyt akartam adni még egy könyvének. A választásom a Fangirlre esett, hiszen nagy fangirl vagyok magam is, és ezzel nem lehetett mellélőni. Nem is sikerült.

Cath elsőéves az egyetemen. A kezdet nem éppen olyan, mint várta; azt hitte, az ikertestvérével fogja megosztani a kollégiumi szobáját, de Wren külön utakon akar járni. Cath erősen szorong az új, ismeretlen helyzetekben, így az egyetemi élet számára hihetetlen kihívás. Csak olyan helyekre jár, ahová muszáj, amúgy meg idejének nagy részében a koleszszobájában kuksol, és fanficet ír. Cath egy híres könyvsorozat főhősének, Simon Snownak a fanatikus rajongója, és mielőtt kijönne a lezáró kötet, a Carry On c. fanficében éli ki a rajongását, ami a fandom körében irtó népszerű. Nem ismerkedik, de mégis szert tesz új kapcsolatokra: a szobatársa fiúja, Levi állandóan a szobájukban lóg, a kreatív írás kurzuson pedig Nick lesz a partnere, akivel együtt kezdenek el írni, ami tök jó érzés.

Sejtettem én, hogy a Fangirl lesz az én könyvem. Durván emlékeztetett a koleszos egyetemi éveimre, konkrétan tükröt mutatott a könyv. Bármennyire is szánalmas, elég sok hasonlóságot véltem felfedezni köztem és Cath között. Egy introvertált embernek, aki szereti a csendet, szeret egyedül lenni, a kollégium pokoli kínszenvedés. Minden percét gyűlöltem. Gyomorgörccsel utaztam minden hétfőn, és eufóriában távoztam a hét végén. Az én élményeimhez képest Cathé kifejezetten túlélhető, mert a valóságban a tapintatlan szobatárs is egy külön állatfaj, a szinten lakó partiarcokról nem is beszélve. Brrrr. A hideg is kiráz, ha rágondolok. És mivel senkit sem érdekelnek a hányattatásaim, be is fejeztem, csak jelezni akartam, mennyire át tudtam élni Cath mindennapjait és viselkedését.

Cathnek a fanfiction írás a menekülési színtere. Ez volt a másik téma, amivel kapcsolatban mintha saját magamról olvastam volna. Egyetemi éveimben nekem a weboldalszerkesztés volt ez. Később a sorozatok. Most vegyesen több minden. És amikor valami olyasmit kéne megtenni, amivel a valós fejlődésemet segíthetném, elakadok, hogy nekem nem megy. Ugyanez a probléma jelenik meg a könyvben, Cath úgy érzi, hogy csak Simon Snow világában tud alkotni, és mindenáron pontot kell tennie a Carry On végére. A képzelet és a valóság ütközik egymással, ezek fontossági sorrendje felborul. Cathnek nehezére esik feldolgozni, hogy a Carry On csak a virtuális tér része, és ha az eredeti regény megjelenése előtt befejezi, akkor az égvilágon semmi sem fog történni. De ha nem adja le az esszéjét, nem teljesedhet ki az írásban szakmailag.

Én ezt annyira nagyon megértettem, mert velem ugyanez van. És hiába tudom sok mindennel kapcsolatban józan ésszel, hogy az egész baromság, semmivel sem leszek több, ha elmondhatom magamról, hogy elolvastam ennyi könyvet vagy megnéztem ennyi sorozatot. Vagy itt a blog. Mi van akkor, ha elmarad egy blogposzt? Ha nem írok meg egy kritikát, amit szerettem volna? Összedől a világ? Nem. Akkor miért van ez a fura érzésem? Hiszen még csak nem is egy népszerű platformról beszélünk, nincs napi több százas látogatottságom, akiknek meg kéne felelnem. Nem is azért csinálom, hogy olvassák. És mégis fontos, és képes vagyok elhanyagolni miatta a valódi életemet, mert a valóság dögunalom, és ez izgalmas, és igenis számít. (És ezt a többi hobbimra is rá tudom húzni).

Szerintem a földhözragadt emberek szemében mi, fangirlök nem vagyunk százasok. De ha egyszer a monoton hétköznapok végtelenül unalmasak, akkor csak a képzelet marad, a történetek és más világok, a fiktív karakterek. Lehet, hogy rosszul vagyunk bekötve. Vagy lehet, hogy ők vannak rosszul bekötve. Lehet, hogy velem van a baj. De lehet, hogy velük. Azért az elismerem, ennyire publikusan fanatikus nem szoktam lenni, most már a négy fal között sem, öreg vagyok én már ehhez. Vagy talán annyi a különbség, hogy nem egy témára összpontosítok, hanem megoszlik az imádatom több között, és nem annyira töményen koncentrálódik. Szóval azon csak mosolyogtam, ahogy Cath kipakolta a Simon Snow relikviáit a koleszszobájába.

A Fangirl sem éppen egy fordulatos, lerágjuk a körmünket típusú könyv. Nincsenek benne nagy történések, és amik vannak, sincsenek dramaturgiailag eléggé megalapozva, a vége meg egyenesen lezáratlan, számos elvarratlan szállal, de mindezek megbocsáthatóak, mert süt belőle a feelgoodság. Nekem ez fontos, hogy végigderüljem a könyvet (Cath bénázásain mást nem lehetett csinálni), és ha utólag visszagondolok rá, akkor is kellemes érzések kerítsenek hatalmukba – és ez a regény ennek az elvárásnak tökéletes iskolapéldája.

 Cath-nek sok mindennel kell megbirkóznia. Egyrészt ott van az ikertestvére, aki látványosan koloncként kezeli, és nem akarja az új életébe bevonni. Emiatt utáltam Wrent, mert az rendben, hogy nem akar összenőve lenni Cath-tel, de azért ennyire el sem kéne taszítania magától, hiába különbözőek. Aztán még az édesapjuk miatt is aggódhat, aki bipoláris, és a betegsége rányomja a bélyegét a családra. A ráadás pedig a visszatérő anya, aki évekkel ezelőtt magukra hagyta őket, és Cath képtelen megbocsátani neki.

Mindezt ellensúlyozza a szerelmi szál, ami hihetetlenül édes. Persze eleinte egy kis figyelemelterelésként ott van Nick, de elég hamar egyértelművé válik, hogy Levi lesz a befutó. Az ismeretségük lassacskán bontakozik ki, először barátok lesznek, majd szerelmesek, aztán felüti a fejét Cath-ben a bizonytalanság, ahogy megtapasztalja egy párkapcsolat első lépéseit. Nagyon szerettem, ahogy Rowell tégláról téglára építgette a kapcsolatot, a közös pillanatokat, a beszélgetéseket. Levi minden megnyilvánulásán csak olvadozni lehet, pedig nem kifejezetten álompasi. A legaranyosabb részek azok, amikor Cath a fanficeiből olvas fel részleteket Levinak, imádtam ezeket a meghitt jeleneteket, és hogy a srácot tényleg őszintén érdekli Cath hobbija.

Negatívumként annyit hoznék fel, hogy itt is inkább a többi karakter közelít Cath felé, semmint fordítva, és hát a valóságban, ha visszahúzódó személyiség vagy, akkor nem fognak körülugrálni. Az viszont tetszett, hogy a lány igyekezett, hogy összeszedje magát, kilépjen az álomvilágából, és elkezdjen tenni a valódi álmaiért, amik a jövőjét jelentik.

Ami a fanfic kérdést illeti, a könyv metajelleget mutat, ugyanis a Carry On megjelenik a lapokon. Egy olyan sztoriról beszélünk, ami nem igyekszik titkolni, hogy a Harry Potteren alapul (lényegében egy Harry-Draco slash fic interpretáció). Ötletnek jó, hogy mivel szervesen Cath életének része, magában a könyvben is megjelenik, de lehetett volna belőle kevesebb. Abszolút nem csatlakozik bele a fősodorba, és a kivágott részek nem alkotnak koherens egészet. Tehát az úgy jó lett volna, ha a történeten belüli történet valamilyen ponton aktuálisan illeszkedik a Cath-tel történtekhez, és annak cselekményét is izgatottan akarjuk olvasni, de a különálló jelenetek ezt nem tették lehetővé, így inkább csak helykitöltőként szolgálnak.

Az mondjuk nem semmi, hogy Rowell képes volt igazából is megírni a Carry ont. Érdekes döntés.

Tovább nem ragozom, hogy mennyire telitalálat volt a Fangirl, biztosan újra fogom olvasni még, hogy átélhessem ezt az életérzést, amit Rowell a szavaival megteremt. Elsősorban azoknak ajánlom, akik szeretnek rajongani, álomvilágban élni, írni, és fontos nekik, hogy a felhők felett ragadjanak.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kiadó: St Martin’s

Megjelenés éve: 2013

Oldalszám: 448

Olvass tovább!

Louise Gornall: Under Rose-Tainted Skies

Amikor szembejött velem ez az agorafóbia témájú könyv, azonnal landolt a várólistámon. A téma nagyon érdekes: vajon milyen érzés lehet, ha az ember nem mer elmenni otthonról?

Norah agorafóbiában és kényszerbetegségben szenved, szorong és pánikrohamokkal küzd. Az elmúlt négy évben csak akkor hagyta el az otthonát, amikor a terapeutájához ment. A szomszédba új srác költözik, Luke, aki felkelti Norah figyelmét.

Ennél hosszabban le sem lehet írni a cselekményt, a történet összvissz ennyi. Na de akkor mi tölti ki a lapokat?

Norah mindent elárasztó gondolatcunamija.

Újra és újra megemlítem, hogy nagyon érdekelnek a mentális betegségek, és ezt a könyvet is azért választottam, hogy az agorafóbiáról olvashassak. Bevallom, én is eléggé otthonülő típus vagyok, és csak akkor lépek ki az utcára, ha bemegyek busszal a városba, vagy muszáj. Faluban lakom, és hülyét kapok attól, hogy minden jöttmentnek, akit nem ismerek, köszönni kell. Lehet, hogy ez másoknak nem nagy dolog, de engem feszélyez, ilyen vagyok, ez van. Nemrég volt szerencsém John Corey Whaley könyvéhez, ami jól körbejárta a betegséget, de elmulasztotta felvázolni az előzményeket és a következményeket. Előtte pedig Marisa Reichardt Underwater c. könyvét olvastam a témában, ami szintén döcögött bizonyos pontokon, de összességében e három történet közül az volt a legjobban kidolgozott. Az Under Rose-Tainted Sky-jal viszont nem tudok mit kezdeni.

Norah sok(k) volt. Túlságosan. Általában lenyűgöz, mennyire máshogy járnak egy mentális betegséggel küszködő karakter gondolatai, de még soha, egyszer sem éreztem azt, hogy az illető halálba idegesít a furcsa gondolkozásmódjával. Most megtörtént. Norah szorong, ez rendben van, de nem kellett volna ezt ilyen mértékben, aprólékosan, szó szerint visszaadni. Még a legkisebb akármin is parázik, a gondolatai csak úgy áramlanak, és az egész regény nem más, mint a belső nyavalygása. Nem az a gond, hogy parázik, hanem hogy ez annyira tömény, hogy rátelepszik az emberre, megüli a gyomrát, keserű ízt okoz a szájában – félre kellett tennem napokra a könyvet, annyira zavart. Ráadásul Nora úgy viseli a betegségét, mint valami jelvényt. Végig úgy éreztem, mintha menet közben megállna, elővenné a pompomjait és nekiállna őket lengetni, miközben azt skandálja: „mentális beteg, mentális beteg”. Csinál valamit, és közben kinyilatkoztatja, hogy ő mentális beteg, mert azt csinálja, amit nem kéne, de ha valamit csinálsz, akkor az esetek nagy részében nem vagy tudatában annak, hogy csinálod.

Annyira hihetetlen és irreális a betegség ábrázolása, ami azért érdekes, mert állítólag maga a szerző is ezektől a tünetektől szenved.  Norah-t azért sem tudtam sajnálni, mert a bajainak kiváltó oka az, hogy nem akart fizika dolgozatot írni. Ezért lett pánikbeteg, és ezért nem jár el otthonról. Hogy is van az az angol kifejezés? Ja, white people’s problem. Úgy jön le a könyvből, hogy Norah egyik nap még jól volt, a következő nap pedig úgy kapta el a mentális betegséget, mint más az influenzát. Nem évek során alakult ki. Nem volt valami traumatikus esemény az életében. Amúgy meg szép is, meg vékony is, nem bántották a suliban, voltak barátai. Én meg nem kapok magyarázatot arra, honnan jönnek Norah-nak az olyan abszolút elborult gondolatai, hogy ha iszol a pohárból, akkor széttörik a szádban, és lenyeled az üvegdarabokat. Mert az ilyesmi krónikus eset, és biztos nem hétfőről keddre alakul ki.

De persze azon kívül, hogy terapeutához jár, Norah és az anyja nem tesz ellene semmit. Nem szed gyógyszert, nem sportol, jógázik, meditál, akármi, hanem otthon ücsörög. Ez mindenkinek oké, és közben a pánikrohamok és a folyamatos stressz lassan emészti a testét. Mert igen, hosszútávon még mindig szervi károsodást okoz ám, de nem baj. Meg se próbáljunk tenni ellene. Sőt, anyu simán otthon hagyja a lányát egyedül, mikor az ilyen gondolatokkal 0-24-es felügyeletet érdemel. Norah úgy vezeti le a feszültséget, hogy vagdossa magát és addig kaparja a bőrét, míg vért nem fakaszt. Elhiszitek, hogy a terapeutája az öncsonkítás témáját négy év után hozza csak szóba, addig hagyják hogy csinálja? (És észrevették ám.)

Aztán megjön Luke. Persze nem szalad ki Norah virágszirmokat hullatva egyből az utcára, de miatta bizony mindjárt fogékony a változásra. Mondanom sem kell, hogy olyan srác, mint Luke, nem létezik. Elhiszi valaki, hogy a helyes fiú, aki után a suli legklisésebb, legmenőbb csaja ácsingózik, majd pont az otthonülő penészvirágot akarja, akihez hozzá sem érhet, mert a lány halálosan retteg a baktériumoktól? Jó, ez nem a valóság, de sajnos a romantika inkább kínos, semmint édesaranyosbájos. Semmi kémiát nem éreztem Norah és Luke között.

A végén a fordulat, ami cselekvésre sarkallja Norah-t, valami hihetetlen béna, és a megoldás? Jaj. Norah beszedi a Xanaxot, és akkor minden hűdeszupijó lesz. Na most az a testi tüneteket blokkolja maximum, az abszurd gondolatokat nem, ergo nem értem, honnan jön a megváltás? És tényleg, eddig miért is nem szedte a gyógyszert? (Van ám rá egymondatos magyarázat.) Mert azt nem láttam egyébként a könyvben, hogy a terapeutájával való munka bármilyen eredményt is fel tudott mutatni eddig. A lényeg, hogy nincs konkrét lezárás, csak kapunk egy bepillantást abba, hogy Norah elindul a gyógyulás útján, és ki tudja, egyszer majd jobban lehet. Visszatérve a gyógyszerre: az nem gyógyít semmit, csak elfedi a tüneteket. Tehát Norah helyzete mennyiben változik ezáltal?

Egyébként a könyv a nehéz téma ellenére próbál szellemes lenni Norah „humoros” személyiségével és túlzó hasonlataival, de nekem ez az egyveleg ebben a formában nem jött be, idegesített.

Összességében nagy csalódást okozott a könyv, sokkal többet vártam. Ha olvasni akartok a témában, ajánlom az Underwatert, amiben szintén ott a fiú, és emiatt meseszerű, de sokkal hitelesebben adja vissza a betegséget, és értelmes kiváltó okot is szolgáltat.

Értékelés: 2/5

Borító: 5/5

Kiadó: Clarion Books

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 320

Olvass tovább!

2017. januári megjelenések

Mi mással is nyithatnánk az új évet, mint könyvekkel?

Robin Roe: A List of Cages

Megjelenés: január 10.

Kiadó: Katherine Disney-Hyperion

Adam Blake a legjobb fakultációt veszi fel a végzős évében, az iskolapszichológus segédje lesz, és biztos a sikerben. Persze sokat kell ücsörögni, ami nem egyszerű egy hiperaktivitás-zavarral küzdő srcának, de nem panaszkodhat, az órát azzal töltheti, hogy üzeneteket küld a barátinak. Aztán a pszichológus megkéri, hogy nézzen utána a zűrös gólyának, aki mindig lerázza, és Adam rájön, hogy a fiú Julian, a fogadott fivére, akit öt éve nem látott.

Adam el van ragadtatva attól, hogy ismét összefutottak. Először Julian annak a fiúnak tűnik, akit régen ismert. Még mindig melegszívű. Még mindig történeteket írogat és szereti a kisgyerekeknek szóló képeskönyveket. De ahogy minél több időt töltenek együtt, Adam rájön, hogy Julian titkokat rejteget: arról, hogy hol rejtőzik napközben. és valójában mi folyik a házában. Adam elhatározza, hogy segít neki, de a beavatkozása mindkét fiú életébe kerülhet.

A két fiú kapcsolata érdekesnek tűnik, remélem nem LMBT sztori lesz (nem láttam annak címkézve), jó lenne egy fiúbarátságról olvasni.

Veronica Roth: Árnyak és Jelek

Megjelenés:  január 17.

Kiadó: Ciceró

Egy rejtélyes áram által átjárt galaxisban mindenki különleges adománnyal születik.

CYRA a shotet nép fölött uralkodó kegyetlen zsarnok húga, akit áramadománya fájdalommal és hatalommal ruház fel. A bátyja a képességeit kihasználva az ellenségei kínzására kényszeríti a lányt, ám Cyra nem csupán fegyver a testvére kezében: szívós, fürge és eszesebb, mint ahogy azt a zsarnok sejtené.

AKOS egy földműves és egy orákulum nagylelkű fia Thuvhe fagyott bolygójáról, akinek hűsége a családja iránt nem ismer határokat, és akit különleges áramadománya védelmez. Miután Akost és fivérét ellenséges shotet katonák ejtik foglyul, kétségbeesetten küzd azért, hogy a testvérét kimenekítse – kerüljön bármibe.

Akos Cyra világába kerül, és az országaik és családjaik közti viszály leküzdhetetlennek tűnik. Vajon segítenek-e egymásnak túlélni, vagy elpusztítják egymást?

Az Árnyak és jelek Veronica Roth lenyűgöző története a barátság – és szerelem – erejéről egy váratlan adományokkal teli galaxisban.

Kíváncsi vagyok, Veronica Roth mire képes  A beavatott-trilógia után, amit egy kellemes, lájtos disztópiának tartok. (Olyan gyönyörű ez a borító!)

Karen Marie Moning: Feversong (Fever #9)

Megjelenés: január 17.

Kiadó: Delacorte Press

Fülszöveg nincs, mert nagyon, de nagyon le vagyok maradva ezzel a sorozattal. És még újra akarom olvasni az első ötöt is… Úristen, az 9 könyv. Egyáltalán jó ez még? Vagy már nem érdemes piszkálni? Egyáltalán hány kötet lesz még? Amúgy de szép már ez a borító, szerintem ez a legszebb, ami valaha napvilágot látott ehhez a sorozathoz.

Olvass tovább!