Gayle Forman: Engedj el

Gayle Formantől eddig csak ötcsillagos könyveket olvastam, szóval nem volt kérdés, hogy erre is benevezek.

Fülszöveg: Mindazoknak a nőknek, akik valaha is álmodtak arról, hogy hazafelé elhúznak a lehajtó mellett, és nem loholnak haza vacsorát főzni, mindazoknak, akik elképzelték már, hogy felszállnak egy vonatra, és elmennek egy olyan helyre, ahol senki sem követel örökös odafigyelést, bemutatjuk Maribeth Kleint, a meghajszolt dolgozó anyát, aki olyan lelkiismeretesen gondoskodik a férjéről és az ikreiről, hogy még azt sem veszi észre, amikor szívrohamot kap.

Ám, amikor megdöbbenésére azt kell tapasztalnia, hogy lábadozása teher azoknak, akik eddig mindenben rá támaszkodtak, Maribeth megteszi az elképzelhetetlent: becsomagol és elmegy. De mint ez oly gyakran megtörténik, amint eljutunk oda, ahova menni szeretnénk, egészen más szemszögből látjuk az életünket. Távol a család és a foglalkozás állandó elvárásaitól, és a felszabadító új barátságoknak köszönhetően Maribeth végre veszi a bátorságot azoknak a rejtélyeknek a megismeréséhez, amelyeket mindeddig titkolt szerettei és önmaga elől.

Ha nem Gayle Forman nevéhez fűződik a könyv, valószínűleg soha nem olvasom el, vagy maximum húsz év múlva, amikor öreg leszek, és talán nekiállnak foglalkoztatni a negyvenévesek gondjai. De Gayle Forman realista fikciói mindig varázslatosak, mindig elbűvölnek, így az első felnőtteknek szóló könyvétől sem vártam mást.

És megkaptam.

A férjem szokta mondani, hogy a sebhelyek olyanok, mint a tetoválások, csak jobb sztorikkal.

Ez a nő tud írni! Annyira, hogy kocsányon lógó szemekkel olvastam, ahogy olyan hétköznapi problémákról írt, hogy elkapták a tetűt az óvodában a gyerekek vagy hogyan készülnek a hálaadás-napi vacsorára. Ezek olyan pillanatok, amik minden családos ember életében jelen vannak, és nincs mit szépíteni rajtuk: unalmasak. De Gayle Forman olyan köntösbe öltözteti, hogy ugyan továbbra is unalmasnak állítja be őket, de valahogy mégis úgy adja át az olvasónak, hogy azt lekösse.

Az Engedj el igazából egy ragtapasz, ami lerántja a mézesmázos fantáziáról a valóságot, amit általában a fikciók szeretnek az agyunkba plántálni, hogy a családos élet micsoda öröm és boldogság. Nem, nem az. Pontosan ezért döbbenet számomra, hogy a közfelfogás szerint ez egy nő útja, sőt, egyenesen az életcélja. Engem kvázi mindenki kiröhög, mikor közlöm, hogy nem, nem ez, és jönnek azzal, hogy majd meggondolom magam, nem, nem fogom, és én kajak nem értem, miért csapnak az emberek ekkora hűhót az egész téma körül. Ez nem úgy van, mint a könyvekben, filmekben, hogy aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk, sőt… És ez a könyv eleinte azt mutatja be, hogy milyen egy kizsákmányolt anyának lenni, akinek még akkor is másokat kell kiszolgálnia, amikor egy szívrohamot pihenne ki.

Persze Gayle Forman drasztikusan ábrázolja Maribeth összeomlását azzal, hogy a karakter fogja magát és egyszerűen otthagyja a családját egy szó nélkül − az ilyen rossz anyának neveznénk, és nem lehet csak úgy megtenni. 

Olyan ritka az életben, hogy a dolgok pontosan úgy alakulnak, amilyennek megálmodjuk őket.

De aztán kiderül, hogy ez a könyv sokkal többről szól: a haláltól, magánytól való rettegéstől, az elhagyás lehetőségétől, az eltávolodó kapcsolatok veszélyéről. Mert az élet ilyen, ahol változnak a dolgok, amibe nincs beleszólásunk, csak történnek maguktól. Gayle Forman nagyon szépen vonja párhuzamba a mindenféle elhagyást, ami szóba kerül a regényben, és használja fel arra, hogy a főszereplője tovább tudjon lépni az életben. Tetszett, hogy úgy istenigazából nem történik semmi egetrengető, inkább csak lehetőségeket lebegtet be, és közben megismerjük Maribeth múltját a számára két legfontosabb emberrel, a férjével, Jasonnel és a legjobb barátnőjével, Elisabeth-tel.

Természetesen a regény érzelmekkel gazdagon, fantasztikus stílusban megírt, ami az írónál alap. A sztori egyébként engem Rainbow Rowell Landline c. könyvére emlékeztet, az is hasonlóan taglalja a házasság utáni időszakot, hogy egyáltalán megéri-e a sok áldozathozatal. Szóval akinek tetszett a kettő közül valamelyik, annak a másikat is érdemes elolvasni.

Én imádtam, pedig tényleg, annyira nem az én világom.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  Leave Me

Kiadó: GABO

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 356

Fordította: Sóvágó Katalin

Olvass tovább!

Matthew Quick: Boy 21

Úgy látszik, Matthew Quick nem tud olyan könyvet írni, amit ne szeretnék.

Fülszöveg: Finley élete sosem volt könnyű. Két dolog azonban mindig tartotta benne a lelket: a kosárlabda és a barátnője. Aztán megérkezik az életébe egy harmadik dolog: Russ. Egy finoman szólva is furcsa fiú, aki azt állítja, a világűrből érkezett, és bár az ország egyik legjobb ifi kosarasa, a világért sem volna hajlandó pályára lépni. Finley mindenkinél jobban megérti Russ-t, segítene is rajta, de van egy bökkenő: Russ minél jobban lesz, Finley annál rosszabbul. A két fiú mégis összebarátkozik, és ennek egészen váratlan következményei lesznek…

Matthew Quick írásaiban azt szeretem elsősorban, hogy nem áll neki magyarázni a regényeiben. Csak bedobja az olvasót az eseményekbe, hogy előrehaladva összerakosgassa a történéseket. Nincsenek tömérdek leírások, nincsenek ütős szóképek, a fejezetei rövidek, de tartalmasak.

Ebben a regényben azt szerettem a legjobban, hogy egy barátságra épül. Russt Finley nyakába sózza az edzője, és neki − mivel betegesen imádja a kosárlabdát −, az edző óhaja parancs. Nagyon szerettem Finley-ben, hogy úgy fogadja el Russt, ahogy van: Boy21-ként, aki totál kettyós meg állandóan a világűrről hadovál, és ezzel egyetemben Russ is elfogadja a szószátyár fiút.  Ráadásul Finley-t az a veszély fenyegeti, hogy Russ miatt a kispadra kerül, de nem hagyja cserben ekkor sem, és azután sem, hogy ez megtörténik. (A kosárlabdának itt tényleg szerepe van.) A történet egyik érdekes kérdése az: Russ tényleg idegösszeomlást kapott attól, hogy meghaltak a szülei vagy csak megjátssza magát?

A másik, ami végig fenn tartja az érdeklődést, hogy Finley és a családja miért olyan búvalbélelt. Az apja megtört, a vacak munkáján kívül az életében nincs más, és Finley-vel ketten gondoskodnak a nagypapáról, akinek nincsen lába. Végig lehet érezni, hogy történt itt valami komoly, ami örökre rányomta a bélyegét erre a családra, de ez nyilván csak a végén derül ki.

Nagyon tetszett, hogy a regényben nincs szerelmi szál (ez már a második ilyen Matthew Quick regény, tök jó, hogy elszakad a sémától), ugyanis már a történet elején Finley-nek egy stabil, működő kapcsolata van Erinnel, ám ez mégsem unalmas. Főleg, hogy kapunk egy pici csavart ezzel kapcsolatban, amit nem lövök le, nekem meglepetés volt Finley hozzáállása.

Bevallom őszintén, hogy Russ szövegelését én végig kétértelműnek találtam, és azt hittem, hogy a regény nagy fordulópontja az lesz, hogy öngyilkosságot kísérel meg elkövetni. Ám tévedtem, és a valódi változásnak közelében jártam.

És ez a fordulópont nem jó. Azért nem, mert Quick végül nem váltja be az írói ígéretét, és megváltozik a fókusz. Már nem Finley és Russ barátsága marad a középpontban, és nem az, hogy Russ helyrejön-e vagy sem, hanem Finley és Erin kapcsolata kerül előtérbe. És én ezen a ponton úgy éreztem, hogy becsaptak, nem kellett volna a barátságról a szerelemre áthelyezni a hangsúlyt, mert az első felében a regény egyáltalán nem arról szól, amiről a második felében. Megkapjuk a Finley családját érintő válaszainkat, és nekem annyira, de annyira nem tetszett így a vége, mert én azt akartam, hogy ez egy barátságról szóljon, ne erről, ami lett belőle végül.

Ettől függetlenül szerettem a regényt, jól van összerakva, csak ez a váltás okozott némi csalódást, nem feküdt nekem, nem is értem, Quick miért döntött úgy, hogy inkább ebbe az irányba tereli a cselekményt. 

Összességében ajánlom mindenkinek, aki szereti Quick munkásságát, és a realista YA irodalmat meg persze a fiúszemszöget, ami mindig feldob egy történetet.

Értékelés: 5/5

Borító: 3/5

Eredeti cím:  Boy21

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 256

Fordította: Stern Gábor

Olvass tovább!

Rainbow Rowell: Landline

Rainbow Rowell a kedvenceim közé verekedte magát. A Landline c. könyve karácsonykor játszódik, így adta, hogy akkortájt álljak neki, ezáltal is közelebb érezve magamhoz a történetet.

Georgie karácsony előtt bejelenti a férjének, Nealnek, hogy sztornózzák az omahai utat, és ne töltsék a karácsonyt a férfi szüleinél. Megvalósulni látszik az álma: a legjobb barátjával, Seth-tel közös sorozatának koncepciója felkeltette az érdeklődést, és az elkövetkező napokban meg kell írniuk az első néhány epizódot. Neal úgy dönt, hogy Georgie nélkül utazik a gyerekeikkel, így Georgie magára marad, és a távollét során egyre inkább a hatalmába keríti a tudat, hogy mennyire megromlott a házassága. Neal nem veszi fel a telefont, és az üzenetekre sem válaszol. Georgie egyre inkább kétségbeesik, annyira, hogy már a munkája sem érdekli. Ráadásul rájön, hogy az édesanyja házában mágikus a vezetékes telefon: képes rajta beszélni az egyetemista Neallel.

Ez éppenséggel nem az a könyv, ami varázslatos karácsonyi hangulatba fog ringatni. Nem is érdemes karácsony előtt olvasni, mert a borongós hangulata rányomja a bélyegét az ember kedvére. Elüt a megszokott Rowell könyvektől, ez nem egy boldog történet, nincs rózsaszín hepiend. Azt mutatja be, ami a szerelmes könyvekben a vége felirat után következik: a házasság nem fenékig tejföl, és azt a kérdést boncolgatja, hogy a szerelem elég-e a boldogsághoz.

Noha a témában való jártasságom a nulla felé konvergál, engem mégis bevonzott a könyv, és nagy lelkesedéssel faltam a sorokat. Felcserélődnek a megszokott szerepek: itt Georgie a sikeres, a munkamániás, ő hajszolja az álmát, miközben Neal mindent feladott a szerelemért, és ő az, aki a gyerekeket neveli, akiket az anyjuk alig lát. Bár Neal sosem panaszkodott, ettől az élethelyzettől lassan kihűlt a kapcsolat, de Georgie sosem fog lemondani a munkájáról, amire mindig vágyott. A kettejük közti folyamatos konfliktus további okozója Seth, aki láthatatlan árnyként lebeg a fejük felett: Georgie minden idejét a legjobb barátjával tölti majdnem 20 éve, a munkájában nem tud létezni nélküle.

Ez a szerelmi háromszög – ami teljes mértékben idézőjeles, mert Georgie és Seth között barátságnál több sosem történik – végig kérdőjeleket támaszt. Georgie-nak azzal, hogy beszélhet a múltbeli Neallel, lehetősége van megváltoztatni a jövőt. A történet kimenetelét illetően három lehetőség lebeg az olvasó szeme előtt: 1, Georgie és Neal szétmennek, és Georgie összejön Seth-tel, mert valójában mindig őt szerette 2, Georgie és Neal sosem jönnek össze, és a gyerekeik sem születnek meg (bár lássuk be, ez az opció kizárt, hiszen nem tenné semmissé a gyerekeit), és így jön össze Seth-tel 3, Georgie és Neal házasok maradnak.

Georgie és Neal kapcsolata visszaemlékezésekben bontakozik ki. Megtudjuk, hogyan ismerkedtek meg, hogyan alakult ki a kapcsolatuk, hogyan teltek a házasságuk első évei. A kezdetek sikerültek a legjobban, olyan Rainbow szagú beszélgetéseket tartalmaz, amiket nagyon szeretek, és mosolyogva olvasom. Az egyetlen gondom az volt, hogy Neal-t abszolút nem tudtam megkedvelni, és azt sem értem, Georgie mit evett rajta. Na meg azt sem értem, Neal miért volt ennyire antiszoc, amikor semmi különösebb oka nem volt rá. Az nem baj, ha valaki zárkózott, de Neal több volt ennél, ráadásul Seth személyisége mellett egyáltalán nem rúghatott labdába.

Tetszett, ahogy Rowell körbejárta a témát, és teljesen olyan érzésem volt, mintha a személyes tapasztalatait osztotta volna meg a világgal ilyen formában. Az nyilvánvaló, hogy Georgie és Neal egykor nagyon szerették egymást, de az évek múlásával a problémák elhalványították az egymás iránti érzéseiket, és a rutin áldozatává váltak. Georgie tisztában van azzal, hogy önző és a saját boldogságát helyezi előtérbe, de neki szüksége van Nealre bármi áron, hiába tudja, hogy a férfi boldogtalan. Azzal, hogy beszélni tud a huszonéves Neallel, tükröt kap arról, hogy kiből kivé vált a férje, és hogy ő fosztotta meg attól, aki egykor volt.

Érdekes volt, ahogy próbálta megérteni vele, hogy a szerelem nem lehet elég, és ezt Neal is tudta jól, de így is hajlandó volt megpróbálni, kockáztatni azért, akit szeret, még ha fel is kell áldoznia magából egy darabot. Lényegében a könyv lecsupaszítja a szerelmet, lehámozza a sallangot, megfosztja attól az illúziótól, amit a romantikus történetek aggatnak rá, hogy innentől kezdve minden tökéletes lesz. Mert nem lesz az, és a szerelem kockázatvállalás, és nem épülhet csak erre egy kapcsolat, mert az attól függ, hogy mindkét fél mit tesz bele.

A könyv vége nem hozza el a megváltást, csak egy ígéretet a jövőre nézve, az előbb írtakon alapulva, hogy az, ami van, az elég lesz-e a jövőben. Majdnem minden nyitva marad, a történet inkább a filozofálgatásra koncentrál, semmint hogy épkézláb válaszokkal szolgáljon.

Amit még ki kell emelnem, az Georgie munkája. Sorozatjunkie-ként izgalmas volt arról olvasni, ahogy az írószobában ötletelgetnek. Viszont Georgie viselkedése ezen a téren nem tetszett, mert a személyes drámája közepette nem jut el a tudatáig, hogy Seth éppen ugyanolyan részese ennek az álomnak, és vele is kiszúr.

Rainbow Rowell rajongóknak kötelező olvasmány, és ajánlom mindenkinek, aki a szerelem realistább oldalával szeretne megismerkedni.

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Kiadó: St. Martin's Press

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 310

Olvass tovább!

Victoria Schwab: The Near Witch

Victoria Schwab az egyik kedvenc írónőm − nem véletlenül. Hát milyen debütáló regénnyel kezdte meg írói pályafutását? Mert hogy a The Near Witch nem egy kezdőre vall, az is biztos.

A faluba egy rejtélyes idegen érkezik, és ezzel egy időben éjszakánként gyerekek tűnnek el az otthonukból. Mindenki a jövevényt gyanúsítja, a fiút, akit körbeleng a szél, de Lexi tudja, hogy nem ő a tettes. De akkor ki? És mi köze a szélnek mindehhez?

Legelőször a regény fantasztikus atmoszféráját kell kiemelnem. Hihetetlen ügyességgel ragadja meg a népmese effektust, Schwab teremt egy vészjósló, kellemesen borzongató atmoszférát, ami a boszorkányság sajátja. A sztori egy láp melletti kis faluban játszódik, ahol teljesen begyöpösödött az emberek gondolkodása, az elszigetelt környezet olyan, mintha más település nem is létezne a világon, egy misztikus-mágikus burok. Különösen tetszett, ahogy beleszőtte a helyi meséket, amik szájról szájra örökítődnek generációkon át, és végül jelentőségük lesz.

Már ennél a regénynél érződik, hogy Schwab milyen jól válogatja meg a szavakat, és rakja egymás után a mondatokat, hogy azok összeállva erős érzelmi tónust adjanak a történetnek. Ebből kifolyólag lassú lefolyású cselekményről beszélünk, ahol nem történnek állóvizet felkavaró események, sőt, igazából alig történik valami, de ez így, ebben a formában tökéletes annak, aki szereti az ilyesmit. Én le vagyok nyűgözve − már megint.

A főszereplő, Lexi igazából eléggé semleges, hiába ő a narrátor, egyedül a kishúgával való kapcsolata írható a figyelemfelkeltő jellemzők számlájára. A regény legérdekesebb karaktere az idegen, Cole, akinek a végtelen szomorúsága és a rejtélyessége tartja fenn az izgalomfaktort, majd a különleges képessége, hogy kapcsolatban áll a széllel (ezeket a részeket egyszerűen imádtam olvasni), legvégül pedig a felkavaró múltja, ami tőrként hatol az olvasó szívébe. Ingyen  letölthető pdf-ben egy kiegészítő előzménynovella Cole szemszögéből, amit természetesen rohantam olvasni, amint a végére értem a The Near Witchnek, hogy még jobban megismerhessem ezt a szegény fiút. A novella is szuper természetesen, bár az E/3-as elbeszélő mód miatt a karakter távolinak érződik, ami nem feltétlen baj, így kevésbé élhetjük bele magunkat abba a szörnyű bánásmódba, amin keresztülment, és ami kirobbantotta a szörnyű következményeket. Az a helyzet, hogy igazából még ez sem elég, annyira szívesen olvasnék ennek a srácnak a szemszögéből! Bármit, de tényleg.

A történet pár napos mivolta miatt instalove-ról beszélünk, de a regény egyéb kiváló aspektusai miatt erről most nem vettem tudomást, plusz a mese jelleg révén is megbocsátható "bűn". Persze vannak dolgok, amikbe bele lehetne kötni, de én itt valahogy nem éreztem, hogy szőrszálhasogatnom kéne, annyira elvarázsolt a könyv.

Nem is tudok mit írni róla: a Schwab hangulat megvett kilóra, megint, szóval kissé csőlátással szemlélem ezt a könyvet, mert minden megvan benne, ami miatt ennyire szeretem az írónőt, és követem a munkásságát. Ajánlom!

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Kiadó: Hyperion Books

Megjelenés éve: 2011

Oldalszám: 284

Olvass tovább!

Gregg Hurwitz: Orphan X - Az Árva

A Fumax nemrég megjelent akciókrimije olyannak tűnt leírás alapján, ami kellemes kikapcsolódás lesz.

Fülszöveg: A ​Seholember. Városi legenda. Egy férfi, akinek a nevét csak suttogva emlegetik. Azt beszélik, ha felkeresi valaki, aki reménytelen helyzetbe került, és méltó a segítségére, ő mindent elkövet, hogy megvédje és megmentse.

Ő azonban nem csupán legenda.

Evan Smoaknak megvan hozzá a képessége és a forrásai is, hogy segítsen azokon, akiken senki más nem segít. Rendkívül veszélyes múltja van. Még gyerekként választották ki, hogy a szigorúan titkos Árva program részeként tökéletes, hivatalosan nem létező ügynökké – más szóval gyilkossá – neveljék és képezzék ki. Ő volt X Árva. Evan egy idő után szakított az ügynökséggel, és az ott tanultakat arra használta fel, hogy minden hidat felégessen maga után.

Azzal kezdeném, hogy 10% után én ezt a könyvet majdnem letettem. És ezzel fel is hívnám a figyelmet, hogy ha hasonló érzések birtokába kerültök: ne tegyétek le! Annyira semmilyen módon indít a történet, és pluszban még beleesik az író abba a hibába, hogy felesleges leírásokba bonyolódik (bocs minden szakitól, de engem a legkevésbé sem érdekelnek a különböző fegyvertípusok). Szóval kellett egy kis idő, míg beindult a sztori, de onnantól konkrétan a letehetetlen kategória.

Jó pont, hogy Hurwitz semmit sem rág az olvasó szájába. Először találkozunk Evannel, megismerjük hogyan él, hogyan biztosítja be magát, hogyan segít az embereknek, de fogalmunk sincs, hogy miért teszi, vagy hogyan jutott idáig. Az események és a flashbackek sorozatán át kapjuk meg a mozaikokat, és idővel egyre jobban összeáll, majd élesedik a kép, és én még mindig ezt a történetvezetési stílust kedvelem a legjobban, ahol én rakhatom össze a kirakóst.

Hurwitz nagyon jó a megtévesztésben is. Végig játszik az olvasóval és a saját karakterével is. Van itt két ember, akikről nem lehet eldönteni, hogy melyikük mond igazat, melyikük a csapda része, aki bepalizza Evant, és bármennyire is jár alaposan utána a dolgoknak, akkor sem derül ki, mi van. Amikor már végre megnyugodnánk, hogy akkor oké, most tudjuk, mi az igazság, kiderül, hogy mégsem az, amit gondoltunk. Sajnos a fülszöveg frankón lelövi a regény közepén lévő csavart (nyugi, azt a részt kivettem belőle), pedig még azon is jól meglepődhettem volna.

A végére fokozódik az akció, nem győztem kapkodni a fejem, olyan mozgalmassá válik a regény, ráadásul szépen bepakol a szerző pár jelentős fordulatot a végére, ami kiváló csali arra, hogy mindenképpen a kezünkbe akarjuk kaparintani a folytatást.

A pörgő események mellett kiválóan megismerjük Evant, a személyiségének legfontosabb jellemzőit, a motivációját. A flashbackekben teljesen alapozó dolgok derülnek ki erről az Árva-programról, amiben rengeteg a potenciál a jövőre nézve. Inkább Evan pallérozását és az "apjával", Jackkel való viszonyát láthatjuk, ahogy a férfi olyan erkölcsi mércével ruházza fel, ami a személyiségének alapköve lesz, emiatt viszont nem a programba való. Érdekes színfoltja a regénynek, ahogy ellentétbe kerül Evannek a két különböző nővel való kapcsolata: az egyik a normálist képviseli, a másik pedig a munkájából fakadó nem mindennapit. A karakter kedvelhetőségét tovább növeli, ahogy felértékelődik a magányos farkas státusza, ahogy közelebbi ismeretségbe kerül a vele egy házban lakó Miával, és annak fiával, Peterrel, és ezt a változást a szerző kiválóan mutatja be indirekt módon.

Összességében ez egy remek, pörgős, fordulatos akcióregény, ami pár órára kiváló kikapcsolódást nyújt. Már nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra!

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím:  Orphan X

Sorozat: Orphan X #1

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 372

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

Julie Anne Peters: Amikor ezt olvasod, én már nem leszek

A cím alapján nem kellett hozzá sok sütnivaló, hogy egy kemény témájú, nem habos-babos végű könyvhöz lesz szerencsém. Gyűjtöttem egy kis lelkierőt, és belevágtam.

Daelyn az iskolai kegyetlenkedések céltáblája, tele van lelki sérülésekkel, komplexusokkal. Egy sikertelen öngyilkossági kísérlet miatt nem tud beszélni, a némaság magánya veszi körül. Szeretne elmenekülni az iskolától, a szüleitől, az életétől… Korábbi öngyilkossági kísérletei kudarcot vallottak, de miután rátalál egy honlapra, amely öngyilkosságot tervezők számára készült, már tudja, ezúttal sikerrel jár majd. 23 napja marad, hogy esetleg változtasson a döntésén. Rögtön az első napon találkozik valakivel: egy különös fiúval, aki barátkozni szeretne vele, aki segíteni akar rajta. Megkezdődik a visszaszámlálás.

E hosszú című könyv, most jól lehúzta az amúgy sem szikrázó életkedvemet. Néha nem tudom, minek olvasok ilyeneket. Na jó, pontosan tudom.

Igazából több oldalról meg lehet közelíteni a problémát: Daelynnek igaza van, Daelyn egy önző kis fruska. Mindkettőben van némi igazság, de mivel Daelyn szemén át látjuk a világot, rém egyszerű a válasz: Daelyn látásmódját az őt ért atrocitások eltorzították. Nincs ezen mit túlragozni. Akik átmentek már akármilyen lelki bántalmazáson, legyen az iskolai, családon belüli, azok kb. pavlovi kondicionálásnak esnek áldozatul, és ezen baromi nehéz változtatni.

Egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy Daelyn nem tud megbízni az emberekben, hogy úgy érzi az élete mindig szar lesz, és sosem lesznek barátai. Főleg a szülőkkel kapcsolatos álláspontja az, aminek leginkább két oldala van. A történet egy pontján kiderül, hogy Daelyn kvázi csodagyerek, mert a szülők úgy tudták, hogy nem lehet utóduk, így nem meglepő, ha olyan dolgokra kényszerítették Daelynt, amiről úgy gondolták, hogy majd jót tesz neki. Annyira a saját elképzeléseik lebegtek a szemük előtt, hogy nem hallották meg a lányuk ellenkezését. Rossz szülők lennének? Nem, de mivel rossz élményei a szülei kizárólagos döntésének köszönhetők, Daelyn összetársította a kettőt. Persze ha a szülők is nyitottabbak lettek volna, akkor talán másképp alakultak volna a dolgok. (Tudom, miről beszélek: az én szüleim, amikor nem tudtak mit kezdeni egy problémámmal, akkor lerendezték annyival, hogy csak kitalálom, az nem is úgy történt, valójában felnagyítom a dolgokat, mert így egyszerűbb volt, mint istápolni a fokozatosan elapadó önbecsülésemet.)

– A szavak leperegnek rólad.
Tévedés. A szavak gyilkolnak.

Nem tudom, hogy ma Magyarországon ilyen mértékű méreteket ölt-e már a bullying (a tippem a gyengébb iskolákban egy igen lenne), de ha nincs fizikai bántalom, csak a folyamatos megjegyzések, ne mondja nekem senki, hogy azok csak úgy le tudnak pattanni az emberről, még ha próbálkozik is.

Daelyn nem akar élni, mert szar az élet? Igazából sosem értettem azokat, akik jönnek a közhelyekkel, hogy van értelme, meg egyszer majd jobb lesz, elmúlik a fájdalom blablabla. Nem akarok senkit sem öngyilkosságra buzdítani, de rühellem a közhelyeket, amik a témát övezik, és általában azok a szószólói, akiknek fogalmuk nincs, milyen, amikor tényleg már csak azt szeretnéd, hogy vége legyen. A regényben kapunk egy párhuzamot Daelyn és Santana kapcsán, ami egy kiváló szembeállítás arra, hogy Daelynt elgondolkoztassa. Ugyanakkor a történet ragaszkodik a valósághűséghez, nincsen a szerelem meggyógyítja a betegséget című röhejes klisé vagy a mindent elfelejtő csók. Ez már csak azért is hiteltelenné tette volna a sztorit, mert Santana felbukkanása Daelyn életében erőltetettnek hat, eléggé érződik a karakteren, hogy az író rángatja, nem pedig magától cselekszik. Avagy nem is ismerjük meg Santanát eléggé ahhoz, hogy értsük, miért tapad egy olyan lányra, aki nem beszél, állandóan lepattintja, és még jól sem néz ki (bár gyanítom Daelyn közel sem olyan ronda, mint amilyennek önmagát látja). Az nem elég ok, hogy magányos, mert ezer másik diákot is kipécézhetett volna magának a suliból.

A különböző halálnemek részletes kifejtése eléggé hangulatgyilkos, pláne, hogy Daelynnek több öngyilkossági kísérlete is volt. Kissé kidolgozatlan a regény, mert például jó lett volna belelátni abba, hogy a korábbiaknál mik voltak a körülmények, mikor szakadt el a cérnaszál, és hogyan érezte magát utánuk. A karakterizálás sem túl erős, szóval megcsiszolgatva még jobb lehetett volna a történet, bár így is megállja a helyét.

A könyv vége nagyon tetszett, ugyanis nincs megoldás, nem tudni, hogy Daelyn megteszi-e vagy sem. Én úgy gondolom, hogy végül az élet mellett dönt, találtam erre irányuló jeleket, mégis tök jó, hogy mindenki a saját elképzelése szerint választhatja meg Daelyn sorsát.

Kissé csapongtak a gondolataim, de a depresszió és az öngyilkosság kombója nem könnyű téma, olyan, ami erősen megoszlatja az emberek véleményét, de aki szeretne a bullyingról olvasni, annak mindenképpen ajánlom.

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím:  By The Time You Read This, I'll Be Dead.

Kiadó: Móra

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 248

Fordította: M. Szabó Csilla

Olvass tovább!

Kerstin Gier: Az álmok első könyve

Kerstin Gier könyveit nagyon szeretem, ha fel akarsz vidulni, bármelyik könyve kerül a kezedbe, garantáltan jókedved lesz.

Fülszöveg: Ez ​vajon tényleg lehetséges?

Liv Silber álmai az utóbbi időben meglehetősen félelmetessé váltak. Az egyik végképp nem hagyja nyugodni. Ebben az álomban egy temetőben járt éjjel, és szemtanúja volt, amint négy fiú komor hangulatú, mágikus rituálét hajt végre. Ezek a fiúk azonban nagyon is valós kapcsolatban állnak Livvel, hiszen Grayson és három barátja tényleg léteznek. Liv nemrég iratkozott be abba az iskolába, ahová ők is járnak. Tulajdonképpen egészen kedvesek. De ami igazán ijesztő – még az éjszakai temetőknél is sokkal ijesztőbb –, az az, hogy a fiúk olyan dolgokat tudnak Livről, amiket nappal soha nem ejtett ki a száján – álmában viszont igen.

Hogy miképpen, az tökéletes rejtély Liv számára, de egy jó kis rejtélynek Liv még soha nem tudott ellenállni…

Ez már a 8. Gier könyvem, és bár akadtak gyengébb történetei, összességében hoz egy olyan színvonalat, amit nem tudok megunni. A Rubinvörös sorozatát olyannyira szerettem, hogy többször is olvastam − és remélem fogom is még −, így már nagyon vártam a Silber-t, főleg, hogy az időutazás után egy másik általam oly kedvelt témát aknáz ki: az álmokat. És nem kellett csalódnom!

Eléggé érződik, hogy a regény a Rubinvörös nyomaiban jár, hasonlóan épül fel, ha kivesszük a meghatározó elemeiket. Adott a cserfes leányzó, aki tudtán kívül kerül egy elképzelhetetlennek tűnő új helyre, és ez kapcsolja össze A FIÚVAL és az életébe betoppanó új emberekkel. Mindez megspékelve egy lökött családdal, egy aranyos kishúggal és sok-sok humorral. Kipróbált, jól működő, isteni recept.

"Sehol nem ismerheted meg jobban az embereket, és sehol nem tudhatsz meg többet a gyenge pontjaikról és a titkaikról, mint az álmaikban."

A történetvezetés is hasonló, a szerző ördögien cselszövögeti a cselekményszálakat. Egyszerűen nem jössz rá, hogy ebben a sakkjátszmában ki hol áll, és mi a szerepe, folyamatosan változtatod a véleményed, és a megválaszolt kérdések újabbakat szülnek. Ez a tipikusan letehetetlen könyv kategória, így nem csoda, hogy két nap alatt kivégeztem, pedig az volt a terv, hogy csak belekezdek, de… borult a napi programom, ez van. Nem jöttem rá, hogy ki lesz a főgonosz a regényben, és a vége magyarázat sem éppen az lett, amire számítottam. Ott van Secrecy személye (tiszta Gossip Girl), akiről megtippelni sem tudom, ki lehet, valamelyik fiú volt a jelöltem, de… egyszerűen nem tudom (már olvasom a második részt, ami még inkább elbizonytalanít).

"Henry szokásához híven egy könyvespolcnak támaszkodott, és karba tette a kezét. Úgy tűnt, Jasper anyukája nagyon kedveli a pasztellszínű szerelmes regényeket, és eléggé zavart, hogy közvetlenül Henry feje mellett olyan címeket lehetett olvasni, mint „Csókolj meg, lázadó!” és „Engedd, hogy erős karjaidban haljak meg!”. Úgy gondoltam, legjobb, ha oda sem nézek."

A szerelmi szál minden cukisága ellenére túl gyors, és Henry nekem nagyon gyanús a titkaival és a viselkedésével, biztos, hogy kiderülnek róla még dolgok (Tisztára, mint Gideon a Rubinvörösben, nem tiszta, mik a céljai és melyik oldalon áll). Ráadásul ott van még az imádnivaló Grayson is, akinek hihetetlen jó a kémiája Livvel, és hiába "testvérek", és lehet csak nagyon belemagyarázom, de ugye ennél több van köztük? Nem semmi fordulat lenne.

Egyébként imádtam a hebehurgya Livet, és az egész lökött pereputtyot (mind jóformán karikatúra karakterek), az abszurd helyzeteket, a poénokat, gyakran kaptam azon magam, hogy mosoly ráncigálja a szám sarkát. Nagyon szerettem a bizarr álomjeleneteket is, és a démonos, megidézős vonal pedig adott az egésznek egy kis creepy hangulatot (és gyanítom, a továbbiakban még előkerül, és kiderül valami agyeldobós dolog.)

Összességében tehát imádtam az egész könyvet, és repülök is a következőre!

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Silber-trilógia #1

Eredeti cím:  Das erste Buch der Träume

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 326

Fordította: Szakál Gertrúd

Olvass tovább!

Victoria Schwab: Our Dark Duet

Nagy imádatom volt a Monsters of Verity duológia első része irányában tavaly, így olyat tettem, amit ritkán szoktam: újraolvastam a This Savage Songot (másodszorra csak fokozódott az imádat). Enyhén voltam csak besózva, mikor nekiálltam a második kötetnek.

Hat hónap telt el. August Verityben vezeti az FTF csapatait, és rá sem lehet ismerni: levetkőzte a vágyát, hogy ember legyen, és csak az érdekli, hogy elvégezze a feladatát. Kate Prosperityben vadászik egy hacker csapat segítségével − a helyiek homokba dugják a fejüket a szörnyek elől. Egy alkalommal egy teljesen új, kiismerhetetlen szörny akad az útjába, ami szempillantás alatt szül erőszakot és teremt káoszt. Sloane nem halt meg, és a Kate által teremtett Malchaival, Alice-szel arról álmodoznak, hogyan ölik meg Kate-et, miközben Sloane teljesen át akarja venni Verity felett az uralmat.

Victoria Schwab azt írja a köszönetnyilvánításban, hogy ez a könyv majdnem megölte.

Engem is.

Jelen poszt írásakor alig telt el idő, hogy befejeztem a könyvet − teljesen a hatása alatt vagyok. Rágondolok, és elönt a libabőr, rám nehezedik egy láthatatlan súly, és kész, mindjárt végem van. Nem lehet szavakba önteni, hogy mennyire fantasztikus ez a sorozat.

Hasonlóan az előző részhez, az Our Dark Duet is lassan építkezik. Kate és August elég későn találkozik újra a várthoz képest, de a különálló szálaik abszolút megállják önmagukban a helyüket. Olvastam, olvastam és olvastam, és azon tűnődtem, hogy már a cselekmény sem érdekel, bármi is lesz, én imádom, és kész − ennyire jó az egész könyv hangulata. Továbbra is fenntartom, hogy mintha egy sötét tónusú anime lenne, és egyáltalán nincs YA feelingje, egy csöppet sem. Ez Kate és August kapcsolatában is megmutatkozik: a This Savage Song végén volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, itt már szerelmi szálat kapunk, de Schwab annyira jól lerendezte az egészet: a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt, és a végén ők ketten, hát ezt így megoldani, az a jelenet! Huh. Borzongás.

A sztori nem egészen olyan lett, mint vártam, mert az új szörny került középpontba. Mondhatni az egész könyv csak egy epizód az összkép tekintetében, és a szörny eszköz ahhoz, hogy a Sunaik meglássák a szélsőségek közé ékelődő szürke árnyalatokat. Ezzel kapcsolatban volt amit nem igazán értettem − vagy nem figyeltem, vagy szimplán kimaradt −, de igazából mindegy is, mert megint úgy belendült a sztori, hogy nem győztem kapkodni a fejem, és nem győztem lenyelni a gombócot a torkomban, mert hullanak az emberek. Komolyan, a könyv első fele olyan, mint egy csendes nyári zápor, a második fele meg mint egy trópusi monszun, nagyon durva a kontraszt. Fantasztikus!

 A V. E. Schwab borító

Azt sem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen könyvnél fogok elmorzsolni egy könnycseppet, de August érzelmei annyira szívhez szólóak, annyira valósak, úgy benyúltam volna a könyvbe, és megölelgettem volna. Ráeszméltem, hogy ez a könyv Augustról szólt, de August valójában én vagyok, és minden ember, mert mindenkinek szörnyekkel kell megküzdenie az életben, és könnyebb elveszteni az emberségünket és beállni a szörnyek közé, mint megküzdeni a fájdalommal. Mert fáj, rohadtul fáj ragaszkodni az eszméinkhez, önmagunkhoz, de erőt kell meríteni belőle.

A várost eluraló szörnyek helyzetére nincs megoldás, ez mégsem okozott hiányérzetet, hiszen az alaptörténet egy metafora: bármit teszünk, a szörnyek mindig ott lesznek, és folyamatosan meg kell küzdeni velük. Küzdeni kell, ez a lényeg.

Schwab írásmódja csodálatos, briliáns, ahogy ellavírozik a történetében: megvan a kellő mennyiségű érzelmi töltet, de ez egyáltalán nem megy az akció rovására; kevés időt szán a kapcsolatokra, de ez mégis bőven elég, és olyan gyönyörű karakterfejlődést mutat be elsősorban Auguston, hogy csak irigyelni lehet ennek a nőnek a zsenialitását.

Kedvencem lett ez a sorozat, biztos, hogy újra fogom még olvasni. Mindenkinek nagyon-nagyon ajánlom!

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Monsters of Verity #2

Kiadó: Greenwillow Books

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 510

Olvass tovább!

Francesca Zappia: Eliza and Her Monsters

Francesca Zappia debütáló regénye, a Made You Up az egyik kedvencem volt 2015-ben, így igencsak nagy elvárásokkal kezdtem bele a történetbe.

A 18 éves Eliza a Monstrous Sea, a népszerű webképregény alkotója. Eliza online élete pörög, az idejét azzal tölti, hogy a barátaival chatel, és a képregényt rajzolja. Ám a valóság közel sem izgalmas, sosem voltak barátai, a szülei mindenáron rá akarják kényszeríteni, hogy sportoljon, az öccseivel nincs túl jó kapcsolata, és a suliban mindenki szerint ő a fura lány. Aztán egy nap új diák érkezik, Wallace, aki nem beszél emberek között, és maga is Monstrous Sea rajongó − mi több, az egyik legnépszerűbb fanfiction író a fórumon. Eliza akkor sem árulja el neki, hogy ő a képregény szerzője, amikor barátok lesznek. Ahogy a való és az online élet keveredik, Eliza világa teljesen felborul.

Ó, te jó ég! Bíztam abban, hogy Zappia újfent megcsinálja, és megcsinálta. Egyszerűen nem értem, milyen írói véna kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen szerethető, feelgood történetet írjon, amit ekkora öröm olvasni, és ami érzelmileg ennyire meg tud ragadni − egyszerre melengeti meg és facsarja ki az ember szívét.

Mintha a gimis életemről olvastam volna. Még a ruházkodás iránti érdektelenség is stimmelt, én is elvoltam a kis iskolán kívüli világomban, miközben ott meg rám aggatták a csendes stréber jelzőt, akit igazából senki sem akart megismerni. Teljesen át tudtam érezni Eliza érzéseit, a problémáit, az egyedüllétét, a szerencsétlenkedéseit, a folytonos aggódást, amit mások társaságában érzett, a kontrasztot, amit az igazi és az online élete jelent (mit szépítsek, most is ez a helyzet).

Zappia nagyon jól ábrázolja azt a szakadékot, ami az internet előtti és utáni generáció között húzódik. A szülők nem értik meg, hogy Eliza két online barátja, akikkel még sosem találkozott, olyan közel állnak hozzá, mintha a szomszédban laknának. Nagyon tetszett a korkülönbség, Eliza legjobb barátja egy 22 éves srác, a legjobb barátnője pedig egy 14 éves túl okos lányka, Eliza a híd köztük a maga 17 évével. Amin persze el lehet csodálkozni: mégis mit akar egy 22 éves férfi egy 14 éves kislánytól? De a net ugyebár kortalan, 20 éves koromban nekem is voltak 14 éves barátaim, és sosem éreztem őket kevesebbnek nálam. És bár nem tudom, manapság, amikor már mindenki nethasználó, ezek az online kapcsolatok mennyire tartósak, de nekem olyan barátságaim születtek anno, amik 10 éve tartanak, és rendszeresen kommunikálunk (úgy, hogy egyszer vagy egyszer sem találkoztunk) − ez valami hihetetlen jó dolog.

A könyv első felénél durván Fangirl utánérzésem volt, mert nagyjából ugyanazt a sémát hozza, ugyanazzal az üzenettel, ami nem baj, mert a Fangirlt is imádtam ugyanezen okokból. Aztán Zappia elkanyarodik, és egy egész sor olyan témát érint, ami elsősorban az introvertáltaknak szól, pontosabban a művészi hajlamúaknak. Legelőször nyilván az eszképizmus kerül szóba. Az online élet a boldogság színtere, ezért igyekszik Eliza is ott tölteni az ideje nagy részét, hiszen nincs, mi a valóságban tartsa. Zappia az alkotás kérdését boncolgatja, hogy miért alkotunk, kinek, és mit akarunk vele elérni, és mikortól lesz az alkotás a boldogság vagy a szomorúság forrása. Amikor már nem is azért alkotunk, hogy a lelkünkből a világnak adjunk egy darabot, hanem, hogy megfeleljünk vadidegeneknek. A regény, ami egy internet függő lányról szóló regénynek indul, olyan durván csap át a művészet okozta mentális betegség témakörébe, hogy nem győzzük összeszedegetni az összetört szívünk darabkáit.

"A megtört emberek nem rejtőznek el a szörnyeik elől. A megtört emberek hagyják, hogy megegyék őket."

Úgy éreztem, Zappia önmagát tette a történetbe, művészként a saját élményeit fűzte bele, és adta vissza Eliza gondolatai közt. Csak ittam a csodásabbnál csodásabb mondatokat, amik úgy éreztem, nekem szólnak, mintha szóról szóra a sajátjaimat olvasnám vissza. Eliza szörnyei az én szörnyeim is, és mindenkié, aki alkotómunkát végez − és nem egy egoista, nárcisztikus személy −, mert alkotni valamit a semmiből akkor is rohadt nehéz, ha tehetséges vagy, és ösztönösen tudod, mit kell tenned, mert mindig, MINDIG megkérdőjelezed magad. (Én például nem tudom objektíven megítélni a munkáimat, mert akkor is rossznak látom őket, ha nem feltétlen azok).

Minden méltató szavam ellenére a könyv mégsem volt tökéletes. A kétharmadától kezdve úgy éreztem, szerkezetileg szétesik, a végén Zappia nagyon összesűríti a dolgokat, és ez a történet rovására megy, érezni a különbséget a szépen strukturált első fele és a vége közt. Talán érdemes lett volna kicsit bővebben kifejteni azokat a részeket, mert így egy kicsit összecsapottnak éreztem.

Ettől függetlenül az Eliza and Her Monsters egy fantasztikus könyv, és minden művészléleknek és fandom tagnak ajánlom.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kiadó: HarperCollins

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám:400

Olvass tovább!

Tommy Wallach: Kösz, hogy…

Tommy Wallach nevével még a debütáló aszteroidás könyve kapcsán találkoztam pár éve, amit ezek után mindenképpen olvasni fogok, mert lekenyerezett a stílusával.

Fülszöveg: Parker Santé ajkát már öt éve egyetlen szó sem hagyta el. Miközben osztálytársai fényes jövőjüket tervezgetik, ő csak sodródik, szállodákban bámészkodva üti el az idejét, a vendégeket figyeli. Amikor azonban megismerkedik Zelda Tothtal, egy ezüsthajú lánnyal, aki állítása szerint jóval idősebb, mint amennyinek kinéz, a fiú ráébred arra, hogy talán mégis van a világban néhány dolog, amiért érdemes élni.

A Kösz, hogy… tökéletes példa arra, miért szeretek férfi szerzőtől egy kamaszfiú E/1-es nézőpontjában olvasni. Olyan jó a fejükben lenni: lazák és humorosak, de mégis szorul beléjük némi érzékenység mondjuk egy lány idegesítő melodrámájával szemben.

Tommy Wallach ezzel az egy könyvével elérte, hogy felkerüljön a bármit ír, érdekel listámra. Nagyon jó a stílusa, beszippantja az embert, és olyan köntösben tud megfogalmazni fontos gondolatokat, hogy irigylem az írói vénáit. Ilyenekről beszélek:

– Sosem értettem azokat, akik feketén isszák a kávéjukat. Hát nem elég keserű így is az élet?
Pontosan ezt szeretem benne. Hogy az élet nem valami cukormázas dolog. Akkor meg miért édesíteném meg a kávét?

Mellékes megjegyzés: mindig is tetszett a kifejezés, hogy „agyonütni az időt”. Mintha az idő valamiféle gonosz sárkány lenne, akit le kell gyilkolni. Sajnálatos módon, az életben az idő természetes módon halálozik el, évről évre, óráról órára, másodpercről másodpercre, ahogy az minden mással is történik. A való világban irgalmatlan időmészárlás folyik.

A „tökéletes” szóval mindenki jó dolgokra szokott utalni: egy hibátlan dolgozatra, egy félévre, amelyben egyszer sem hiányzott, egy maximális pontszámmal teljesített 1080° Snowboarding menetre. Szerintem viszont akkor használjuk a legprecízebben, ha olyasmit írunk le vele, ami pontosan az, aminek lennie kell – még ha ez a bizonyos dolog elég szar is. Tökéletes reggeli szájszag. Tökéletes másnaposság. Tökéletes szomorúság.

Az ember sosem szűnik meg fiatalnak érezni magát. Lehet, hogy elkezdesz dolgozni, lesz férjed és saját házad, de ez az egész felnőttség csak színjáték. Mindannyian úgy teszünk, mintha felnőttünk volna. Tudod, melyik a legkegyetlenebb tárgy, amit valaha feltaláltak? – A fejemet rázta. – A tükör. Mert megtöri az illúziót.

Aztán meg az ilyenek, amiken felröhögtem:

Most komolyan, mi az isten van a gyümölcsökkel? Ki döntötte el, hogy a művészet legméltóbb tárgya csakis egy ezüsttálba odacsapott szőlőfürt meg egy gránátalma lehet? Mert az a fazon megérdemelné, hogy agyonverjék egy éretlen körtével.
Általában a pucérság az egyetlen dolog, ami segít ébren maradnom. Egy átlagos múzeumban mindig jelentős mennyiségű meztelen nő van közszemlére téve, bár ilyen képekből messze nincs annyi, mint gyümölcstálasokból. Vannak életnagyságú, meztelen hölgyeket ábrázoló márványszobrok, amelyek olyan makulátlan fehérek, mint egy frissen kibontott szappan. Vannak vízesések alatt pucéran fürdőző asszonyságokról készült olajfestmények. Vannak szögletes, kubista meztelen nők, akikről mindezt csak azért tudjuk, mert a cím elárulja: „Lépcsőn felfelé tartó meztelen nő”.

Kibaszottul utálom a virágokat. Miféle seggfej vesz valamit, aminek aztán gondját kell viselni? „Tessék, szerelmem feltételezett tárgya, hadd ajándékozzalak meg egy kis plusz felelősséggel.” És ha kötelességed teljesítése közben kudarcot vallasz, akkor ott állsz egy virág-hullával. Na szép! Ez az ajándék ellentéte. Ez valami kicseszett anti-ajándék!

Hogy az ember szülei is voltak fiatalok, erre gondolni épp olyan, mint arra, hogy Micimackó vécére megy: egyszerűen csak cseszettül ciki.

Tele van az egész könyv ilyenekkel, minden lapját öröm volt olvasni.

Ami a történetet illeti: a kivitelezés remek. Tulajdonképpen a szöveg egy esszé, amiben Parker részletesen összefoglalja a felvételi bizottságnak, hogy mi sarkallta arra, hogy egyetemre jelentkezzen, mikor korábban esze ágában sem volt. Oké, lássuk be, az életben nem vennének fel senkit egyetemre, aki leírja például hogy vesztette el a szüzességét. De ahhoz képest Wallach abszolút reálisan mutatja be a Parker döntéséhez vezető rövid időszakot. Nincs két nap alatti örök szerelem, nincs az, hogy minden megváltozik és mindenki hepi. Lényegében Parker megismerkedik Zeldával, és a lány állapotából eredő teljesen más életszemlélete rávezeti arra, hogy elgondolkodjon a saját életén, és felnyíljon a szeme: a változás csak akkor jön el, ha tesz érte, máskülönben csak eltékozolja.

A könyv vége valaminek a kezdete, egy ígéret, hogy Parkernek egyszer egy jobb, boldogabb élete lehet, amin nem ül árnyként a múlt: az édesapja halála. A regény eleje és vége egyébként nagy kontraszt, mert Parker messze nem tökéletes karakter, hiszen lop, mégis látjuk, hogy jó srác, és szerethető, és csak hiszi, hogy nem kedvelik az emberek, és nem tud mit kezdeni azzal, hogy az anyja alkoholista.

Nagyon tetszett, hogy sokáig nem lehet eldönteni, hogy paranormális aspektusa van-e a regénynek, vagy Zeldának mentális gondja van, vagy csak szeret kitalálni dolgokat. Ahogy Parker a végén megjegyzi, ez igazából nem is lényeges, de élveztem, hogy bizonytalanságban tartott. A lány impulzív, olyan dolgokra veszi rá fiút, amire magától nem lenne hajlandó, ráébreszti, hogy kézzel fogható távolságban vannak a barátnak való emberek, akik társaságában nem kell magányosnak lennie. Zelda közben arra vár, hogy lezáródjon a saját ügye, és elérje megmásíthatatlan célját. Szerettem a beszélgetéseiket.

A másik, ami megfűszerezte a regényt, az Parker pszichoszomatikus betegsége. A némasága érdekes szituációkat eredményezett, és nagyon szerettem a sztoriba ágyazott meséit; önmagában is megállta volna a könyv a helyét, de e szösszenetek megszínesítették. Parker nem tanul meg a regény végére beszélni, sőt, Zelda kedvéért sem tud megszólalni egyszer sem, de szembesül azzal, hogy ez azért van, mert talán ő nem akarja.

Összességében a Kösz, hogy… egy nagyon jó stílusban megírt, jópofa ifjúsági regény, ami bizony elgondolkodtat arról, hogy csak és kizárólag a jelenben éljünk.Nagyon ajánlom!

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím:  Thanks for the Trouble

Kiadó: GABO

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 300

Fordította: Gázsity Mila

Olvass tovább!

Lisa Heathfield: Paper Butterflies

Friss megjelenés a Cicerónál a Papírpillangók, egy olyan történet, ami kitépi a szívedet és megtapossa. Nem tudom, mire számítottam, amikor az angol verzióba belekezdtem, de erre biztosan nem.

June édesanyjának halála után az apja egy fehér nőt vett el feleségül, Kathleent. A mostohaanya borzalmas természet: az idő nagy részében levegőnek nézi June-t, máskor meg fizikailag és lelkileg bántalmazza. June hiába próbálja megértetni az apjával, milyen ördögi nő az új felesége, a férfi nem hisz neki sosem, Kathleen ugyanis mások jelenlétében maga a megtestesült szerető mintaszülő. June az erdőben megismerkedik egy fiúval, Blisterrel, és a következő években ő lesz a menedéke hányattatott sorsa elől.

Családon belüli erőszak. Nem könnyű téma. Azt hiszem, amikor ilyen könyveket olvasunk, hálát adhatunk az átlagosan tökéletlen családunknak. Lehet, hogy nem vagyunk vele elégedettek, de June sorsát látva értékelni fogjuk azt, ami jutott. Ahogy olvastam, hogy Kathleen mi mindent művelt szerencsétlen kislánnyal, teljesen elhűltem. Direkt túl sokat ad neki enni, hogy kövér legyen, kutyakaját etet vele, a torkán dug le tárgyakat, és még rengeteg szörnyűséget művel, amibe a saját lányát is belevonja, Megan pedig nem mer ellenkezni. Hiába volt halott ügy, próbáltam megérteni, mik vezetnek ahhoz, hogy valaki ilyenné váljék. Hogy mire jó, hogy gyötör egy ártatlan kislányt, aki azé a férfié, akit elvileg szeret. (Ez adja egyben a megoldást: a másik nőre emlékezteti. De könyörgöm, akkor is egy ártatlan gyerekről beszélünk!) A történet egy pontján felmerül, hogy senki sem születik rossznak, csak a világ formálja az embereket. De akkor is... egyszerűen nem megy.

A legmegdöbbentőbb viszont az édesapa. A saját hús és vérének nem hisz, és egyetlen egyszer sem gondolkodik el azon az eshetőségen, hogy a lánya nem szórakozásból próbál jelezni neki éveken át. Éveken át! June annyira fél Kathleen haragjától, hogy folyamatosan elszalasztja a lehetőségeket, hogy elmondja bárkinek, akárkinek. Míg végül feladja, mert ha az apja nem ad a szavára, akkor ki tenné? Ahogy egyre idősebb lesz, már nyíltan felvállalja, és az apa még ekkor is kb. tinédzserkori szeszélynek tudja be a magatartását, és én csak néztem magam elé kiakadva, hogy ilyen szülő nincs, mikor nagyon is jól tudom, hogy létezik.

A regény két részre osztott: van egy sorsfordító esemény, megismerjük az azelőtti történéseket, és néha kapunk egy-egy pillantást az azutáni eseményekbe. Először feleslegesnek tartottam a kitéréseket, mert egy-egy apró szelet kerül bemutatásra, de utólag odaillőnek találom őket, mert trükkösen félrevezetik az embert.

 A magyar borító

June egy nagyon erős kislány. Először 10 éves korában találkozunk vele, és nyomon követhetjük, ahogy cseperedik, átéli ezeket a szörnyűségeket, és nem törik meg. Kathleen kínzásai mellett a suliban még rasszizmusnak is áldozatul esik, fekete bőre miatt kiközösítik és csúfolják a diáktársai. 11 éves korában ismerkedik meg Blisterrel az erdőben. A fiú lesz a jó az életében, ami elég erővel bír számára, hogy egyensúlyozza a rosszat. Megismerkedik a családjával is, velük tölti az időt, és megszereti Blister kisöccsét, Tomot, aki súlyos tüdőbeteg, és mindenki tisztában van vele, hogy pár éven belül meg fog halni. Blister az egyetlen, aki tudja, miket kell June-nak kiállnia, és ahogy telnek az évek barátokból szerelmesek lesznek.

Mivel a történet hosszú időszakot ölel fel, ennek az átmenetnek a bemutatására nem sok idő jut, de olyan magától értetődő, hogy ezzel nincs gond. A könyv onnan kapta a címét, hogy Blister szeret papírból hajtogatni, nagyon szerettem ezeket a jeleneteket, és a szívemhez nőttek még June és Tom beszélgetései is.

"A madarak olyanok, mint az emlékek. (...) Néha elég közel vannak, hogy tisztán lássuk, ám máskor épphogy elérhetetlen messzeségbe röppennek."

June mindent megtesz, hogy titkolja Blistert, különben Kathleen az egyetlen jót is elszakítaná tőle. 16 éves korára elfogadja az élethelyzetét, és képes túlélni, amíg Blister vele van. A reménybe kapaszkodik, hogy hamarosan megszökik ebből az életből, és már nem kell sokat kibírnia.

Nem számítottam nagy fordulatokra, éppen ezért sikerült jól meglepődnöm, amikor előkerült egy olyan információ, ami az apát más színben tünteti fel, és végül June sorsának szikráját csiholja. Megtörténik az ominózus sorsfordító esemény, ahonnan kezdve a történet megindul a lejtőn − nem a minőségére értendő −, és döbbenten kapkodtam a fejem, hogy ennyi igazságtalanság nincs a földön, és senki sem érdemli meg azt, amit June. Az első oldalakon eszembe nem jutott volna, hogy ilyen irányt vesz a cselekmény. Csak úgy halkan feltenném a kérdést: mi értelme jónak lenni? Ezért?

Annyira szomorú ez a könyv. És gyűlölöm érte. Gyűlölöm, hogy így elbánt velem.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kiadó: Electric Monkey

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 312

Olvass tovább!

13 okom volt

A Netflix híres arról, hogy minőségi sorozatokat tesz le az asztalra. Jay Asher könyvét 7 évvel ezelőtt olvastam, és volt olyan hatással rám, hogy kíváncsi legyek, hogyan teljesít a képernyőn.

Hannah Baker öngyilkos lesz. Halála előtt kazettákat készít annak a 13 személynek, akik szerepet játszottak abban, hogy meghozza e döntést. A felvételeken részletesen elmeséli, hogy mit tettek vele, hogyan gyötörték őt. A szabályok: a kazettákat meghallgatás után tovább kell adni a következő személynek, különben a másolatok nyilvánosságra kerülnek.

Amikor először hallottam a könyvről, leginkább az alapötlet eredetisége ragadott meg. Jay Asher jól ki is használta, ez a fajta narráció rengeteget dobott a történeten. Az más kérdés, hogy a regény a kivitelezésben elsiklott − a mai napig megosztónak számít olvasói körökben.

Mi vele a baj? Nos, maguk az okok.

Szögezzük le, hogy Hannah-nak (és bárkinek) szíve joga eldönteni, hogy élni akar-e vagy sem. Mindannyian különbözünk, van, aki jobban viseli a csapásokat, van, aki kevésbé. Mindenkinél eljöhet az a pont, amikor úgy érzi, nem bírja tovább, és csak azt akarja, hogy véget érjen. Mindannyiunknak mások a helyesnek vélt okok.

Nekem azonban szívem joga, ha az okokkal nem tudok azonosulni. A történet elején jelentéktelenek, és Hannah saját hülyeségeiből fakadnak. Túl könnyen megbízik az emberekben és nem tanul a hibáiból. Aztán még ott vannak az illuminált állapotban elkövetett okok. Tudom, hogy társadalmi elvárás a részegség, ezért csinálni kell, de bocsánat, ha nem tudok sajnálni senkit, ha miatta úgy jár, ahogy. Választás kérdése az ivászat, nem követelmény.

Én ebben a sztoriban jobban sajnáltam Clayt. Hannah miatt is, akinek viselkedését nem tudta dekódolni, és utólag, a kazettát hallgatva kellett szembesülnie azzal, hogy miért volt olyan a lány, amilyen, és milyen keveset kellett volna csak tennie. És egy másik ok miatt is, ami spoileres.

A kazetták a sorozat közegében már csak azért is érdekesek, mert a könyv megjelenése óta eltelt 10 év, és a jelenben még furábbnak hatottak. Főleg, hogy a tinédzser korosztály talán már nem is találkozott ezzel a hordozóval. Én még emlékszem, hogy a 2000-es évek elején kaptam az első discmanemet, és mekkora nagy szám volt az akkoriban. Hogy egy kicsit szőrszálhasogassak, hiányoltam némi recsegést Hannah narrációjában, mert azért egy kazettán nem ilyen kristálytisztán szólnak a hangok.

Na de hogy konkrétan a sorozatra is térjek: egy kiváló adaptációt láthattunk. Látszik rajta, hogy komolyan vették az egészet, össze sem hasonlítható egy The CW-s tinisorozattal, szóval azoknak is simán nézhető, akik nem szeretik a műfajt, mert már öregnek érzik hozzá magukat. Nagyon jól eltalálták a színészeket, akik közül kiemelném a Hannah-t alakító Katherine Langfordot, aki − el sem hiszem − nulla filmes előítélettel landolt a főszerepben. Nagyon jól megjelenítette Hannah szélsőségeit.

A sorozat dinamikusan szerkesztett, nem bejáratott panelekkel dolgozik. Néha előbb vagyunk a Hannával történtek birtokában, mint Clay. Néha egyszerre kapjuk az információt. Máskor meg Clay már mindent tud, amit mi még nem, és csak a reakcióját látjuk, hogy valami durva dologról van szó, ami még jobban felcsigázza az érdeklődést. A sorozat darálásra termett, patikamérlegen adagolja a karaktereket, hogy mire Hannah történetében odaérünk, már kapjunk egy átfogó képet róluk. A legszemrevalóbb, ahogy vizuálisan összemosódik a jelen és a múlt. A jelen képkockái hidegebb, kékes tónusúak, míg a múlt meleg, sárgás színárnyalatban pompázik, és ez egyszerre nyilvánul meg, ahogy Clay végiglátogatja a Hannával történtek fontos állomásait, és egy képen van a jelenbeli Clay és Hannah. Aztán egy olyan eszköz is használatban van, amikor Clay elképzeli, hogy mit tenne, és ezt megmutatják úgy, hogy a néző azt higgye, hogy ez tényleg aktuálisan történik, majd visszaugrik a snitt elejére, hogy lássuk, csak a srác gondolja. Ezt egy ponton túltolták, és engem már zavart, de szerencsére a végére elkopott.

Általában az alapanyagot preferálom az adaptációk helyett, de ebben az esetben a sorozat jobb, mert többet nyújt. A regényben beleragadunk Clay fejébe, a sorozat viszont körbejárja Hannah szüleinek kálváriáját és az "elkövetők" reakcióit. Hannah szülei pert indítanak az iskola ellen. Eleinte az ügy vesztettnek tűnik, fogalmuk sincs, hogy mi történt a lányukkal, és hogyan kezelték őt a diáktársai. Szívfacsaró nézni, ahogy az anyagi nehézségeiket tetőzi az öngyilkosság és a harc, amit nem akarnak feladni  a várható kudarc ellenére sem. Az osztálytársak abból a szempontból érdekesek, ahogy megélik, hogy Hannah konkretizálta őket. Legtöbbjük tagadásban van és Hannát hazugnak bélyegzi, mert az könnyebb, mint elfogadni az igazságot.

Az események a 9. résztől durvulnak be, innentől kezdve azért már kell egy toleráns gyomor nézni a történteket. Az utolsó két részre elég nehezen szántam rá magam. A 12-es ok a legdurvább, és ez a könyvben engem teljesen kiborított − persze a tény kit nem −, én akkor ott úgy éreztem, hogy Hannah szinte már akarta, hogy így legyen, hogy önigazolásként felhasználhassa − igaza van, ha meg akar halni. A sorozatban ez szerencsére nem így jött át, szimplán csak szörnyű volt megemészteni. (Bár azóta sem értem, hogy miért nem az volt az első dolga, hogy kipattan és elrohan.)

A 13-as oknál a részek folyamán azon tűnődtem, vajon rájöttem volna, hogy az a személy az, aki, ha nem olvastam volna a könyvet, mert rendesen előtérbe helyezték az elejétől fogva, de megvolt az "elterelő" indok, úgyhogy nem tudom, mennyire nyilvánvaló egy laikusnak.

Hannah telibe megmutatott öngyilkossági jelenete brutális, és utána a szülők döbbenete, amikor felfedezik a lányuk holttestét. Akad még egy másik öngyilkossági kísérlet is, amire nem emlékszem, hogy benne volt-e a könyvben. Mindenesetre felkorbácsolja a kedélyeket, mert több ember is esélyesnek tűnik. A sorozat vége elég furcsa: a legtöbb szál lógva marad. Vannak események, ahol tovább gondolhatjuk a dolgot, mint például, hogy Hannah szüleinek sikerül bebizonyítani az igazukat, másoknál viszont marad némi hiányérzet.

Összességében érdemes félretenni az okokat, ha esetlegesen negatív véleményt formálunk róluk, és a széria egyéb aspektusaira koncentrálni. Akiknek pedig tetszett a könyv, biztos, hogy az adaptáció is fog. Nagyon ajánlom!

 Értékelés: 5/5

Megjelenés éve: 2017
Epizódszám: 13

Csatorna: Netflix

Olvass tovább!