Julie Kagawa: A halhatatlanság szabályai

Már nagyon régen kinéztem ezt a könyvet goodreadsen. Ugyan a vámpíros téma már lerágott csont, és annyira nem is epedezem érte, de ez a könyv nagyon jó értékeléseket kapott. Julie Kagawa Vastündérek sorozatába már belekóstoltam, szóval nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok.

Fülszöveg:  Megmentheted az emberiséget, ám válj érte azzá, amitől a legjobban rettegtél. Te mit tennél?

Ha életben akarsz maradni e pusztuló világban, át kell adnod magad a sötétségnek…

Allison Sekemoto a fallal körülvett város legkülső körében, a peremen él. Nappal társaival együtt előmerészkednek, és élelem után kutatnak, éjszaka azonban bármelyikükből áldozat válhat, és nem tudják biztosan, megérik-e a holnapot. Ebben a világban a vámpírok két lábon járó vérzsáknak tekintik az embereket, Allie-t pedig az irántuk érzett gyűlölet tartja életben. Aztán egy éjszaka Allie meghal, és maga is szörnyeteggé változik.

Bár maga mögött hagyja a várost, titkolnia kell új énjét. Továbbra is embernek adva ki magát csatlakozik egy elcsigázott felmentőcsapathoz. Allie válaszút elé kerül, és döntenie kell, hogy miért – és legfőképpen kiért – éri meg feláldoznia halhatatlanságát.

Kerek perec kijelentem: nem vagyok elragadtatva ettől a könyvtől, és a pozitív fogadtatása is fejvakarós tény számomra. A halhatatlanság szabályai semmi olyat nem tud felmutatni, amit korábban nem láttunk már, és az igazság az, hogy még be is csapja az olvasóit. Ez egy posztapokaliptikus történet, ahol vannak vámpírok, emberek meg zombik (csak nem zombiknak hívják őket), a vámpírok jelenléte a sztori folyamán főhősünket leszámítva nem sok. És még azok is jóformán mind gonoszak, csak a hópihe főhősnő nem.

Kicsit furcsa ennek a könyvnek a felépítése. Az elején elég hosszan bemutatja Allison emberként töltött életét, és aztán az ember- és a vámpírlét közti átmenetet, amivel el is megy a könyvnek kb. a fele. Valahol értem, hogy ezt miért kellett aprólékosan felvezetni, hiszen szükséges megalapozni, hogy Allison nem lesz az a csúnya, gonosz vámpír, aki simán kiszívja az emberekből az életet. Ha a trilógia egészét veszem, akkor elenyésző mennyiségről beszélünk, de mivel annak egyetlen harmadáról van szó, valahogy nem klappol ez a megoldás.

Emiatt nem is marad sok idő azokra az eseményekre, amik azután történnek, hogy Allison csatlakozik az embercsoporthoz (és ez a fülszövegben is benne van, abszolút spoiler, olyan későn esedékes). A szerelmi szál (vagy mondjuk csak inkább vonzalomnak), így nem sok hatást ér el nálam, a fiú főhős pedig annyira fájdalmasan jófiúnak lett megírva, hogy borzasztóan untatott. Allison mentorának, Kaninnak a szála sokkal érdekesebbnek bizonyult volna, erre a szerző hagyta annyiban az egészet, hogy majd a következő kötetben kerülhessen rá sor. Ahhoz képest meg a mendegélés az emberekkel eléggé unalmas volt.

Allison elképesztően idegesített. Tipikusan az a csaj, aki badass karakter LENNE, de inkább egy kis beképzelt némber, aki azt hiszi, körülötte forog a világ, megy a feje után, mindenkinek beszólogat… nem, nagyon nem menő. Mivel az ő fejében kellett végig lennem, és ez inkább kínzás volt, mint jó élmény, a regény élvezeti színvonalát is jelentősen lezüllesztette. Ráadásul végig az van szajkózva a könyvben, hogy a vámpírok sosem maradnak emberiek, minél előbb el kell engedni a múltat, és úgy szomjaznak a vérre, hogy simán megölhetnek másokat, ha pedig nem fogyasztanak eleget, megőrülnek, és semmi sem állíthatja meg őket a vérengzéstől… ehhez képest Allison, a hópihe, simán ellavírozott. Kezdőként. Az sem tetszett, hogy mennyire nem tudta a szerző átadni Allison öngyűlöletét. Sőt, nem is volt neki. Allison a regény elején úgy van beállítva, hogy mélységesen gyűlöli a vámpírokat. Nem hajlandó nekik vért adni, inkább guberál. Az, hogy a vámpírságot választja, az élethez ragaszkodásnak tudható be − ha az ember a halálán van, és mindenáron élni akar, abban a momentumban bármi megfelel neki. Viszont ezt a döntést utólag meg lehet bánni, amikor ráeszmél, hogy mit tett: azzá vált, amit legtisztább szívéből gyűlöl. Ez nem olyasmi, amit könnyen el lehet fogadni, mélységes önmarcangoláshoz vezet. De Allisonnál? Ugyan, semmi lelki következménye nincs, lazán elfogadja a szabályokat meg azt, hogy akkor neki innentől vért kell innia emberekből, és kész. Nagyon hiteltelennek éreztem én ezt.

Egyéb következetlenségek is felmerülnek: például a csoport találkozik Allisonnal egy olyan világban, ahol vámpírok és veszettek vannak, ahol nincsen étel, ezek meg: "gyere, most már a csoport része vagy, ami a miénk, az a tiéd is!" És ezt az írónő kétszer is gyönyörűen eljátszotta.

A történetben egy csomó lehetőség rejlik: egyrészt ott van a veszettek kérdése, a vámpírok terméketlensége, az egész vámpírhierarchia a városokon belül, és Allison mentora. Az első kötetben lezáródik egy cselekményszál, szóval önmagában simán is élvezhető a történet, mert mondjuk úgy, Allison új kalandra indul, aminek konfliktusa természetesen felvetődik ebben a történetben.

Összességében egynek elment, de legfőképpen az idegesítő főhős miatt a továbbiakban nem hinném, hogy kíváncsi leszek a folytatásra (pedig Kanint bírtam!).

Értékelés: 5/5

Borító: 2/5

Eredeti cím:  The Immortal Rules

Sorozat: Éden-trilógia #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 458

Fordította: Mergl-Kovács Bernadett

Olvass tovább!

Matthew Quick: Boy 21

Úgy látszik, Matthew Quick nem tud olyan könyvet írni, amit ne szeretnék.

Fülszöveg: Finley élete sosem volt könnyű. Két dolog azonban mindig tartotta benne a lelket: a kosárlabda és a barátnője. Aztán megérkezik az életébe egy harmadik dolog: Russ. Egy finoman szólva is furcsa fiú, aki azt állítja, a világűrből érkezett, és bár az ország egyik legjobb ifi kosarasa, a világért sem volna hajlandó pályára lépni. Finley mindenkinél jobban megérti Russ-t, segítene is rajta, de van egy bökkenő: Russ minél jobban lesz, Finley annál rosszabbul. A két fiú mégis összebarátkozik, és ennek egészen váratlan következményei lesznek…

Matthew Quick írásaiban azt szeretem elsősorban, hogy nem áll neki magyarázni a regényeiben. Csak bedobja az olvasót az eseményekbe, hogy előrehaladva összerakosgassa a történéseket. Nincsenek tömérdek leírások, nincsenek ütős szóképek, a fejezetei rövidek, de tartalmasak.

Ebben a regényben azt szerettem a legjobban, hogy egy barátságra épül. Russt Finley nyakába sózza az edzője, és neki − mivel betegesen imádja a kosárlabdát −, az edző óhaja parancs. Nagyon szerettem Finley-ben, hogy úgy fogadja el Russt, ahogy van: Boy21-ként, aki totál kettyós meg állandóan a világűrről hadovál, és ezzel egyetemben Russ is elfogadja a szószátyár fiút.  Ráadásul Finley-t az a veszély fenyegeti, hogy Russ miatt a kispadra kerül, de nem hagyja cserben ekkor sem, és azután sem, hogy ez megtörténik. (A kosárlabdának itt tényleg szerepe van.) A történet egyik érdekes kérdése az: Russ tényleg idegösszeomlást kapott attól, hogy meghaltak a szülei vagy csak megjátssza magát?

A másik, ami végig fenn tartja az érdeklődést, hogy Finley és a családja miért olyan búvalbélelt. Az apja megtört, a vacak munkáján kívül az életében nincs más, és Finley-vel ketten gondoskodnak a nagypapáról, akinek nincsen lába. Végig lehet érezni, hogy történt itt valami komoly, ami örökre rányomta a bélyegét erre a családra, de ez nyilván csak a végén derül ki.

Nagyon tetszett, hogy a regényben nincs szerelmi szál (ez már a második ilyen Matthew Quick regény, tök jó, hogy elszakad a sémától), ugyanis már a történet elején Finley-nek egy stabil, működő kapcsolata van Erinnel, ám ez mégsem unalmas. Főleg, hogy kapunk egy pici csavart ezzel kapcsolatban, amit nem lövök le, nekem meglepetés volt Finley hozzáállása.

Bevallom őszintén, hogy Russ szövegelését én végig kétértelműnek találtam, és azt hittem, hogy a regény nagy fordulópontja az lesz, hogy öngyilkosságot kísérel meg elkövetni. Ám tévedtem, és a valódi változásnak közelében jártam.

És ez a fordulópont nem jó. Azért nem, mert Quick végül nem váltja be az írói ígéretét, és megváltozik a fókusz. Már nem Finley és Russ barátsága marad a középpontban, és nem az, hogy Russ helyrejön-e vagy sem, hanem Finley és Erin kapcsolata kerül előtérbe. És én ezen a ponton úgy éreztem, hogy becsaptak, nem kellett volna a barátságról a szerelemre áthelyezni a hangsúlyt, mert az első felében a regény egyáltalán nem arról szól, amiről a második felében. Megkapjuk a Finley családját érintő válaszainkat, és nekem annyira, de annyira nem tetszett így a vége, mert én azt akartam, hogy ez egy barátságról szóljon, ne erről, ami lett belőle végül.

Ettől függetlenül szerettem a regényt, jól van összerakva, csak ez a váltás okozott némi csalódást, nem feküdt nekem, nem is értem, Quick miért döntött úgy, hogy inkább ebbe az irányba tereli a cselekményt. 

Összességében ajánlom mindenkinek, aki szereti Quick munkásságát, és a realista YA irodalmat meg persze a fiúszemszöget, ami mindig feldob egy történetet.

Értékelés: 5/5

Borító: 3/5

Eredeti cím:  Boy21

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 256

Fordította: Stern Gábor

Olvass tovább!

Matthew Quick: Bocsáss meg, Leonard Peacock!

A Napos oldal jó ajánlólevél volt Matthew Quick könyvéhez, és az első oldalon a szürreális csendélet bemutatása már jelezte, hogy ez a könyv instant kedvenc lesz. Szeretem a fura dolgokat, és mi sem bizarrabb, mint a zabkása-náci fegyver kettőse.

Leonard Peacocknak szülinapja van, egész pontosan a 18., ami jelentős fordulópont az ember életében. Különlegessé akarja tenni, ha már senki sem köszönti fel; elindul a náci fegyverrel a suliba, hogy kinyírja a csávót, aki egykor a legjobb barátja volt, és az azt követő napirendi pont az öngyilkosság. Ahogy múlik a nap, és egyre közeleg a cselekvés ideje, fény derül azokra a dolgokra, amik ily drasztikus elhatározásra sarkallták Leonardot.

Valahol nevetségesnek hat, mekkora ügyet csinál Leonard abból, hogy senki nem ünnepli meg születésének jeles napját. De tudjátok mit? Leonardnak rohadtul igaza van. Persze nem kell bosszúból ezért kinyírni mindenkit (nyilván nem is ezért teszi, csak éppen ez a tökéletes nap), de képzeljétek már bele magatokat kicsit a helyzetébe. Szerintem ezt csak azok nem értik, akiket minden évben torta vár meg 150 Facebook üzenőfali poszt, amitől inkább már unják az egész hajcihőt, semmint értékelik. De az igazság az, hogy szívás, ha nem köszöntenek fel a szülinapodon. Olyan érzés, mintha tök fölöslegesen lennél a világon, mert senkit nem érdekelsz (és ez éppenséggel elég bizonyíték, azt hiszem.) Saját tapasztalatból beszélek, ugyanis már évek óta az a jellemző, hogy alig pár embernek jut eszébe a nap, mikor egy évvel öregebb leszek. Pár éve megkaptam a kioktatást, hogy mit akarok, ha egyszer nincs kiírva a Facebookra, én meg azt mondom, mindenki feldughatja a Facebook emlékeztetős kívánságait magának, és igenis joggal várom el, hogy bizonyos emberek TUDJÁK. De egyébként már nem érdekel, eleget csalódtam az emberi fajban. Kifakadás vége. 

Szóval én annyira, de annyira megértettem Leonardot! Az érzéseit, az egyedüllétet, azt, hogy mennyire szerette volna, ha valaki csak úgy tudná, hiába semmi realitása nincs ennek a vágynak, ha egyszer nem kötötte senki orrára. Annyira megértettem, mennyire magányosnak érzi magát, és úgy sajnáltam, hogy a szomszéd bácsi a legjobb barátja, annyival többet érdemelt volna. Azt mondjuk bírtam, hogy fekete-fehér film és Bogart rajongók mindketten, és filmből vett idézetekkel beszélgettek. Persze a világ úgy működik, hogy aki csak egy kicsit is kilóg a sorból, teljesen mindegy, hogy jó ember-e, azt kinézik a társai, és éppen ilyen esetek vezethetnek öngyilkossághoz. Mert egyébként könnyű azt mondani, hogy majd a giminek vége lesz egyszer, és az ember maga mögött hagyja az egészet, csak ha továbbra sem tud beilleszkedni, egy ördögi mókuskerékben reked, amiből lehetetlen kitörni. És ez egyedül, támogató család, barátok nélkül iszonyat nehéz, hiába bízol benne, hogy majd találkozol olyan emberekkel, akik megértenek. De mi van, ha mégsem?

Ez a vágy fogalmazódik meg a jövőből írt levelekben, ami legelső alkalommal alaposan kizökkentett az olvasásból. Komolyan, még utána is néztem, hogy átváltunk-e posztapok történetbe. Lehet, hogy volt előtte említés a házi feladatról, csak nem figyeltem annyira. Nagyon-nagyon tetszett ez az ötlet. Remekül illeszkedik a történések közé, hogy Leonard titkon hiszi, hogy ő is részesülhet egyszer családban és boldogságban. Végső soron a saját történetei testesítik meg mindazt, amit sikerül elérnie a könyv végére, hogy nem adja fel a reményt.

A könyv klassz ötleteket vonultat fel, például a csodabogár Leonard perverz követési hajlamát, ahogy felnőtt szerepbe öltözik, és a metrón utazókat figyeli. Megállapítja, hogy a felnőttlét szar, és ezzel csak egyetérteni tudok. Én is a mai napig tűnődöm azon, hogy a felnőttek boldogtalanok és unalmasak, képtelenek megbecsülni azt, amelyikük van, és folyamatosan azt kívánom, bárcsak ne tartoznék közéjük (sajnos attól még felnőtt lettem, bármennyire is nem akartam, és még mindig végtelenül unalmasnak tartom őket, mert már elfelejtettek álmodozni, viccelődni, csak nyavalyognak és másokat szidnak).

Ahogy haladunk előre a történetben, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, mi készteti Leonardot arra, hogy végezzen a volt legjobb barátjával és önmagával. Amikor kiderült az ok, az érzelmi sokkhatásként ért, főleg az, hogy az anyja, akit az egész könyvben ütni tudtam volna, homokba dugta a fejét, mintha mi sem történt volna. Nagyon komoly dologról beszélünk, így nem meglepő, milyen sebeket ejtett Leonardon. Még csodálom is, hogy ilyen összeszedettnek tudja mutatni magát a külvilágnak.

Különösen az nyerte el a tetszésem, hogy nincs románc, csak egy ügyetlen próbálkozás, amiben ugyancsak kikerekedik Leonard furcsasága. Itt nem úgy van, mint általában, hogy a lúzer srác találkozik a lánnyal, hihetetlen módon meghódítja, és a lány rávezeti, hogy találja meg önmagát. Nem a lány hatására jut arra a felfedezésre, hogy megpróbál kilábalni a gödörből. A tanára kap ebből a szempontból kiemelkedő szerepet; nem ő az eredője, de példaként jelenik meg Leonard előtt, hogy ha nem adja fel, talán ő is elérheti ugyanazt, mint Mr. Silverman. Nagyon tetszett, hogy nem történik egetrengető pálfordulás a regény végére, és igazából a jövő a képzeletünkre van bízva. Leonard ugyanúgy egyedül marad, semmi sem változik, és ezáltal bizonyítja, hogy egyedül a puszta akarat hozhat változást, nem egy külső esemény, egy külső személy, mert az csak a mesékben létezik. 

 Azért szeretek férfi szerzőtől olvasni, mert annyira máshogy adja vissza egy fiú főhős a történetet, mint amikor női főhős szemszögéből olvasok. Olyan jó és szokatlan a stílus, ahogy Leonard gondolkozik: habókos, fura, csapongó, és ettől olyan élvezetes.

Ezt a könyvet mindenkinek olvasnia kéne, hogy kicsit jobban megértsék azokat az embereket, akiknek egy boldog szülinapot néha az egész világot jelentené.

Értékelés: 5/5

Borító: 3/5

Eredeti cím:  Forgive Me, Leonard Peacock

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 268

Fordította: Stern Gábor

Olvass tovább!

Kody Keplinger: The DUFF - A pótkerék

Nagyon felkapott volt ez a könyv korábban is, de most, hogy filmet készítettek belőle, mindenki erről beszél. Így hát, amikor lehetőségem nyílt rá, hogy elolvassam, kaptam az alkalmon.

Bianca legfőbb ismertetőjegyei: cinikus, mindent leszól, sokat káromkodik, alacsony és duci, miközben a legjobb barátnői gyönyörűek. Ahogy a rohadék, kangörcsös Wesley rávilágít a Fészek nevű szórakozóhelyen: ő a DUFF. A pótkerék, a sorból kilógó barátnő, aki sosem érhet a szép lányok nyomába. Biancában annyira felmegy a pumpa, hogy ráönti a kóláját Wesleyre, de a következő alkalommal, mikor az egoista srác felhúzza az agyát, Bianca megcsókolja. Aztán, amikor kiderül, hogy a lány szülei válni fognak, Wesley ágyában landol; végül is semmi kivetnivaló nincs abban, hogy úgy menekül a problémái elől, hogy összefekszik a sráccal, akit ki nem állhat.

A sztori tipikusan a New Adult könyvekre hajaz, és jobban is működött volna idősebb szereplőkkel. A saját hasznomat is nézem persze, mert ha tudom, hogy ennyire a szex körül forog, és a szerelmi párosunk összes tevékenysége abból áll az egész könyvben, hogy lefekszenek egymással, akkor hozzá sem nyúlok. Megint beleestem abba a hibába, hogy hittem a dicsérő szavaknak, amik a következőket állították: ez annyira jó könyv! Nem szokványos a főszereplő, nem egy eszményi, idealizált karakter, és marha jó a humora!

Ezen a szexcentrikusságon nem tudok túllépni. Nem vagyok prűd meg ilyesmi, de én egy Young Adult könyvnél nem szexjeleneteket várok, hanem az első szerelem kibontakozását. A The DUFFban teljesen normális, hogy a főszereplő lefekszik egy olyan sráccal, akit szívéből gyűlöl. Ráadásul Bianca azért veti meg Wesleyt, mert bárkivel együtt hál, ha úgy tartja kedve. Ez nem álszentség a köbön? Ha még barátság extrákkal lenne, talán azt mondanám, hogy oké (vagy nem, max. ha felnőtt könyv lenne), de ez így teljességgel kiábrándító. Tényleg érdekelne, hogy Amerikában valóban ennyire elfogadott az aktív szexuális élet a középiskola elejétől kezdve, mint ahogy a filmek/könyvek állítják, vagy azért valamennyire fel van nagyítva a dolog. Azt például abszolút nem értettem, miért szed Bianca három éve fogamzásgátlót. 

Tegyük félre azt, hogy mennyire húzom a számat az alaphelyzeten, és lépjünk a következő napirendi pontra, a könyv üzenetére, amiből egész pontosan kettő van. Az egyik, hogy a DUFF lét nem egy fix dolog, hanem mindenki DUFF életének bizonyos pontján vagy bizonyos helyzetekben, és ez így van jól, hiszen sokfélék vagyunk, és nem lehet mindig mindenhol egy valaki kiemelkedő. Persze nyilván ez egy metafora akar lenni, hiszen nem vehetjük szó szerint. Bianca barátai nem csúnyák és nem is ducik, ergo nem is szabadalmaztatható rájuk a The Designated Ugly Fat Friend elnevezés.

Viszont a másik szándékos (?) üzenet elég furán jött ki: attól, ha valaki fűvel-fával lefekszik, még nem lesz automatikusan kurva, hiába ragasztják rá ezt a címkét. Lehet, csak ezt használja eszközként a problémái elől való elmenekülésre, tehát teljesen természetes dolog, és senkinek semmi köze nincs hozzá. Hát izé… akkor keressen magának egy hobbit. Nézzen sorozatokat például. A szerző mindössze 18 éves volt, mikor a könyvét kiadták, így még inkább lehidalok, hogy milyen üzenetet közvetít ennyi idős fejjel – lassan átcsapok ítélkezésbe. Már csak azért sem tiszta ez a gondolatmenet, mert a végén Bianca elhatározza, hogy most jó ideig nem óhajtja keresni a testi örömöket, mert az felelőtlen dolog; óvszer és fogamzásgátló használata mellett is simán teherbe eshet, mert nincs a védelemre 100%-os garancia. Képzeljetek most ide egymillió kérdőjelet; én semmi mást nem látok, csak villódzó kérdőjeleket a szemem előtt. Pont a komoly párkapcsolat lényege a mélyebb kapcsolat, amit a testi kontaktus okoz, és mivel ezen már úgyis túlestek sokszor, az egésznek semmi értelme. Az meg, hogy még így is terhes lehet? Akkor szerintem egyszerűbb cölibátust fogadni, úgy nincs kockázat.

Biancával egyszerűen nem tudtam azonosulni. A cinikussága jó pont lehetett volna, hiszen egyetértek például a Valentin-nappal kapcsolatos nézeteivel, viszont összességében a stílusa irritált. Utálom, mikor egy könyvben állandóan káromkodnak. Eleget hallom a való életben, történetekben nem vagyok rá kíváncsi, és lehet ez kölcsönöz „hitelességet” a sztorinak, de az én szememben ront az élvezhetőségén.

Bianca végig egy nagy kérdőjel maradt. Most akkor mégis mennyire ronda és kövér? Mert ahhoz képest két pasit is összeszed a könyvben. Igen, mondhatnánk, hogy kisugárzás, a külső nem fontos, blablabla, de egyikükkel sem tölt annyi időt, hogy a csodálatos kisugárzásával el tudja őket bájolni; szókimondó stílusa inkább taszító, mint kedvelhető. Ráadásul Wesley miért akarna egy ilyen állítólag ronda és kövér lánnyal kavarni, ha szó szerint bárkit megkaphat? Wesley dögös, izmos, buknak rá a gyönyörű csajok. Akkor neki miért pont a ronda, kövér lány kell? Tudom, hogy leragadok a külsőségeknél, de ismétlem, nem ismerik Biancával egymást, ergo csak a külső lehet vonzó tényező, ami az első benyomást adja, főleg úgy, hogy Bianca semmi mást nem csinál, csak sértegeti. Nem állja meg a helyét az a magyarázat, hogy Wesleynek aztán mindegy, hogy kivel, csak a numera meglegyen. Egy Adonisznak nem kell a csúnya lány, ha sorban áll ezer másik jelentkező is, hacsak nincs valami fétise, de erről ugye nem szerzünk tudomást a könyvben. Ha már itt tartunk, én egy csomó ideig azt hittem, hogy kiderül, Wesley szoknyapecérsége csak kacsa, a hódításai meg iskolai mítoszok, amikről mindenki beszél, de valójában fele meg sem történt. Tévedtem, szóval nálam a Bianca-Wesley kapcsolat homályos folt maradt.

Miért lettek egymásba szerelmesek? Egyetlen olyan jelenetük sincs, amiből ez kiderülne (ez elég komoly írástechnikai hiba), mindig csak szexelnek. Wesley közben másokkal is csinálja, csak ezt nem láttuk, akkor meg mi a különbség? Miért Bianca, miért nem akármelyik másik lány? Ha ábrázolva lett volna a kapcsolatuk mélyülése, talán hihetőnek tartanám az egészet. Ja, tudom, volt a nagy megmentő akció meg a bizalmas vallomások a családról. Pedig nem kellett volna sok érzékeltetni a folyamatot: egy-egy aranyos jelenet, ami nem torkollik szexbe. Ezek után Wesley viselkedésének állítólagos változása sem tűnt fel; a húga megköszöni Biancának, hogy miatta Wesley megváltozott, de mégis mikor és miben? Én ebből semmi sem láttam. Aggódik Biancáért, persze, de ezen kívül? A levél meg a nyáladzás annyira karakteridegen tőle, mintha elrabolták volna az ufók, és egy hasonmást tettek volna a helyére.

Nemcsak Bianca, hanem úgy kb. az összes karakter viselkedése realitástól elrugaszkodott. Van ugye az apuka, aki elkezd alkoholizálni, amit már abból tudunk, hogy Bianca a könyv elején megemlíti ezt a tényt, mintha tudta volna, mi lesz. Inkább bele se megyek mennyire felületesen volt ez az egész szál kifejtve. 18 év után apuka most kezd el inni csak úgy? Ha ennyi tartása van, már rég meg kellett volna adnia magát akármilyen stresszes/kiakasztó fejlemény miatt. Aztán ott van az anyuka, aki elküldi postán a válási papírokat egyetlen szó nélkül, mert ez ugye így működik. Fontos témák ezek, hogyan küzd meg egy tinédzser a családi gondokkal, de hát mint látjuk, sehogy, inkább tökélyre fejleszti a lepedőakrobatikát.

Abban a tudatban, hogy a szerző tinédzserkorában írta a könyvet, utólag nem lepődök meg a kivitelezésen. Tulajdonképpen ahhoz képest, milyen fiatal volt, egy gördülékeny, gyorsan olvasható könyvet hozott össze, amire abból a szempontból nem lehet panasz, hogy kétszer ennyi idős szerzőktől olvastam már sokkal rosszabbat. Mondjuk lehet, csak azért olvastatta magát, mert nagyon vártam, mikor billen át Bianca és Wesley kapcsolata. Az más kérdés, hogy ennél jócskán többet vártam.

A regény fő pozitívumát a lányok barátsága adja. Elszakad a sztereotípiától, amit a tinisztorik gerjesztenek. Itt nincs a gonosz pompomlány klisé, hanem a szép lányoknak ez a cinikus, mindent utáló bunkó csaj a barátnőjük, akiért állandóan aggódnak. Bár Bianca viselkedését itt sem tudtam megérteni; ahelyett, hogy megbeszélné velük a problémáit, inkább nem törődik velük, csakhogy egy jót kettyinthessen Wesleyvel. Hmm. Mindennek ellenére azért a lányok kitartanak mellette, és ha összevesznek is, találnak megoldást a problémákra, sosem pártolnak el egymástól, és erről jó volt olvasni.

Mindezt kiadva magamból erősen csodálkozom, hogy mégis mit láttak ebben a könyvben, ami lehetővé tette, hogy a filmvásznon kössön ki. Megnéztem a trailert, úgy tűnik, hogy köze nincs az adaptációnak az eredetijéhez, ami miatt általában morgok, ezúttal viszont örülök neki. Lehet, hogy csak egy tucat tinifilm lesz a DUFF lét üzenetére építkezve a Csaj nem jár egyedül és a 10 dolog, amit utálok benned szellemében, de én szeretem ezeket, jobban, mint ezt a könyvet.

Persze aki nem akad ki azon, hogy a könyv nagy része problémakerülés miatti testi örömszerzésből áll tinédzserek között, annak a fent írtak biztos nem fogják kedvét szegni, és akár kedvencet is avathat.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 3/5

Eredeti cím: The DUFF

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 298

Fordította: Szabó Krisztina

Olvass tovább!

Stephanie Perkins: Lola és a szomszéd srác

Hozzám is eljutottak a lelombozó vélemények az Anna és a francia csók úgymond folytatásával kapcsolatban, ami miatt felvértezve estem neki a könyvnek. Hál’istennek azért nem volt ez olyan vészes, mint vártam.

Lola mindössze három apró dolgot szeretne az életében: 1, Marie Antoinette ruhában megjelenni az iskolabálban 2, a szülei fogadják el az öt évvel idősebb pasiját 3, sose lássa többé a Bell ikreket. Ebből mindössze egyetlen valósul meg a történet végére.

Lola legnagyobb bánatára a Bell ikrek visszaköltöznek az otthonukba. Az ikerpár lány tagja, Calliope korcsolyázik, és nem ápol jó viszont Lolával, a fiú, Crickett pedig cserbenhagyta és megbántotta őt annak ellenére, hogy volt köztük valami, ami a barátságnál több. Crickett bár egyetemre jár, és hét közben koleszban van, elég gyakran jár haza ahhoz, hogy állandóan összefusson Lolával. Ez azért necces, mert még mindig szerelmes belé, viszont a lánynak szexis, rocksztár pasija van, és hát maradjunk annyiban, hogy nem könnyű az élet.

Egyértelmű, hogy a Lola és a szomszéd srác nem tudott felnőni elődjéhez. Kicsit elsietettnek és összecsapottnak éreztem, és nem hozta azt az édesaranyos bájt, ami az Anna és a francia csókban megvolt. Ettől még persze egyáltalán nem rossz könyv, mert jót derültem rajta, és többször is mosoly csücsült az arcomon, ahogy haladtam előre a történetben, de semmi kiemelkedőt nem nyújt.

Szerintem Lola megosztó személyisége az oka annak, hogy sokaknak nem tetszett ez a könyv. Mert hát valljuk be: Lola fura. De nem olyan bohókásan, hanem olyan szemöldökfelvonós szinten. Egyedi, persze, de nehéz azonosulni egy ilyen különös gondolkodású és öltözködésű lánnyal. Lehet, nem vagyok eléggé modern felfogású, de képtelen vagyok elképzelni, hogy egy lány állandóan különböző parókákban mászkál dolgozni, suliba, de még otthon is azokban van. Mármint gondoljunk csak bele, hogy eleve mennyire egészségtelen, ahogy a haja ott lapul alatta, és nem kap levegőt. Aztán a göncei nekem nagyon bizarrnak hatottak. Nehezen emésztettem meg, mikor elmegy Cricketthez, és gumicsizmát meg esőkabátot vesz fel, mert az jól áll a ruhájához, pedig nem is esik az eső.

Világosan látom, a könyv azt az értéket közvetíti, hogy vállaljuk fel az egyéniségünket, az egyediségünket, és ne törődjünk azzal, mások mit gondolnak, mert nem az öltözetünk tesz azzá, akik vagyunk. Öltözzünk abba, ami boldoggá tesz minket, ha belenézünk a tükörbe. Lolánál pont az a kérdés vetődik fel, hogy kinek mutatja magát azzal, hogy állandóan más parókákban és különc ruhákban tündököl. Vajon ki az igazi Lola, a maskarába vágott vagy aki a jelmezek alatt rejtőzik? Vagy ez egy komplex kölcsönhatás? Még megspékelődik a dolog azzal, hogy Lolának meleg szülei vannak, amiről rögtön a parádézó, csiricsáré ruhákban császkáló, affektálós sztereotípia ötlik az ember eszébe. A könyv elvonatkoztat ettől, szeretné bizonyítani, hogy ez tévhit, Lola a szüleitől függetlenül is lehet olyan, amilyen. De akkor is, gumicsizma és esőkabát napsütésben?! Áááá.

A másik zavaró tényező Lolával kapcsolatban a mentalitás, amit képvisel. Lola nem ad különösebben a romantikára, a szüzessége elvesztése sem olyan nagy dolog számára. A könyv során végig azt éreztem, hogy imponál neki, hogy felkeltette egy idősebb rocksztár figyelmét ő, a fiatal tinilány. És ezért hajlandó volt behódolni neki. Mikor Crickett felbukkan, azonnal feltámad a régi kémia kettejük között, és amikor a srác színt vall, Lola továbbra is hülyíti, pedig neki is vannak érzései iránta. Mondhatjuk, hogy nem akart kilépni a megszokottból az ismeretlenbe, de ott már rég problémák vannak egy kapcsolatban, ha folyamatosan másra gondolunk, nem? Emiatt viszont kifejezetten bosszantó volt, ahogy játszott Crickettel. Mindezek fényében Lola nem éppen egy kedvelhető karakter. Ellenben Crickett iszonyatosan naiv és aranyos, és emiatt is érthetetlen, miért nem lehet Maxet dobni, amikor ott van Crickett. Mit kell ezen ennyit agyalni?

Anna és St. Clair folyamatos jelenlétének nagyon örültem, folytatták azt, amit a saját könyvükben megkezdtek, és jó volt olvasni az édes pillanataikat, noha néha átmentek nyálba. A mellékszereplőket is kedveltem, főleg Lola apukáit és barátnőjét.

A könyvet teljesen kikapcsolt aggyal olvastam, úgyhogy csak egy kis idő után esett le, hogy voltaképpen ugyanazt a történetet rágta a szerző másodszor a számba, amit az Anna és a francia csókban kaptam. A srácnak tetszik a lány, a lánynak tetszik a srác, ilyen egyszerű a képlet. De ők mégis túlbonyolítják, mert az egyik félnek párja van, és érthetetlen módon ragaszkodik hozzá, ahelyett, hogy belevágna valami újba, amiben sokkal jobban érezné magát. Ebben a könyvben viszont felcserélődnek a szerepek, és a lányon múlik a dolog, mi pedig az ő szemszögéből tapasztaljuk meg a helyzetet. Eltűnődtem azon, hogy vajon St. Clair szemszögéből is ennyire fenomenális lett volna az Anna és a francia csók, és arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg nem. Ez az idegesítő vívódás egyszerűen az ember idegeire megy.

A könyv szerkesztésileg nem volt a legjobban kivitelezett. Úgy vélem, túl gyorsan árulta el az olvasónak, hogy milyen „rémes” dolog történt Crickett és Lola között anno, ezt el lehetett volna húzni, hogy fokozza a várási izgalmakat. Persze nem volt nagy dolog, így ilyen formában később bedobva nem is működött volna. De ez adhatta volna az ütős fordulatot a könyvben, mert hát azok nem nagyon voltak.

Amivel még nem voltam kibékülve, az a pocsék fordítás.. Nem értettem, hogy a Halloweent miért kellett Mindenszentekre fordítani, és a kedvencem a cuki vagy ciki volt a csokit vagy csalok helyett. Anyám, borogass. Konkrétan csak egy idő után esett le, hogy amúgy éppen halloweeneznek a szereplők.

Összességében nem volt ez rossz, egynek elment. Állítólag a harmadik könyv jobbra sikerült, bár nekem az is megfelel, ha legalább ezt a szintet hozza. Csak Isla legyen szerethetőbb főhős, mint Lola.

Értékelés: 4/5

Borító: 3/5

Eredeti cím: Lola and the Boy Next Door

Sorozat: Anna és a francia csók #2

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 336

Fordította: Komáromy Rudolf

Olvass tovább!

Rachel Hawkins: Démonüveg

A Hex Hall jött, látott és győzött, így hezitálás nélkül vetettem rá magam Sophie Mercer kalandjának folytatására. Volt ám biza olyan függővég, mely erre ösztökélt, plusz szerettem volna továbbra is jókat nevetni.

A kapott függővég után kicsit meglepődtem, milyen nagy időugrással találtam szemben magam. Több hónap eltelik, mire újra felvesszük a fonalat, és Sophie a döntése után még mindig csak vár az apjára. Azon is pislogtam egy sort, hogy nem a suliban zajlik tovább az élet. Sophie kikerül a Hex Hallból, és Londonba megy, hogy a nyarat az apjával töltse, és meggondolja magát az elhatározásával kapcsolatban. A legutolsó értesülések szerint Archert Londonban látták felbukkanni, úgyhogy borítékolható volt, hogy találkozunk vele.

Kapunk új szereplőket, de sok változás nem történik ebből a szempontból, mivel Sophie a korábban megismert fél szereplőgárdát is viszi magával, amit mondjuk egy pöppet erőltetettnek éreztem. Az új szereplők nagy szerepet játszanak a történetben, de hozzájuk sem kötődtem különösebben, úgyhogy csak nyugtáztam a jelenlétüket.

Aminek tapsikolva és viháncolva örültem (igen, ez irónia a köbön) az újdonsült szerelmi háromszög léte, és a tény, hogy e romantikus indíttatású geometriai forma nem túlzottan remekelt. És itt jön képbe az, amivel eddig is problémáim voltak: a felületesség, az érzelmi mélység hiánya. A szerelmi háromszög már a levegőben érződött az első részben is olyan lehetne, ha az író úgy gondolná módon, szóval különösebben nem ütköztem meg rajta. Míg ott csak sejthető volt, itt már ténylegesen létezett, de egyszerűen nem jött át Cal részéről. És nem azért, mert Cal ennyire antiszoc, hanem maga az író nem rejtette el azokat az elemeket, amiket talán a szereplők sem vesznek észre, de mi igen. Azt is sajnálom, hogy Cal ennyire háttérbe szorul, alig tudunk róla valamit, pedig lenne benne potenciál.

Archerrel kapcsolatban dettó ez a helyzet áll fenn: olvastam, hogy most elvileg milyen félelmetesen komoly érzelmeik vannak egymás iránt Sophie-val, de nem éreztem a lapokon. Ettől függetlenül a dinamika még mindig pazar a két karakter között, ezen a rájuk tukmált kliséhalom (ellenségek vagyunk, nem lehetünk együtt) sem változtat semmit. A könyv legjobb pillanatait kapjuk, mikor az író összeereszti őket. Voltaképpen egyáltalán nem vágom ezt a triót, hiszen Sophie-nak és Archernek amúgy sem fenékig tejfel az élet, és Sophie az égvilágon semmit sem érez Cal iránt, csak néha eszébe jut, hogy amúgy tök szexi. Maximum valami motivációs indokot tudok elképzelni az egészre, ha Cal csinálna valami hülyeséget vagy áldozatot, ez lehetne az ok.

Még ezzel sem lenne különösebb gond, félretenném magamban, hiszen a sztorit a humor viszi a hátán, csakhogy ez most meg sem közelítette a Hex Hall sziporkázását. Persze megesett, hogy nevettem, szó se róla, csak ahhoz képest, hogy az elődöt végigvigyorogtam, itt nem váltotta ki bennem ezt a reakciót olyan sűrűn.  Meg sem tudom ám magyarázni, miért érzek így, csak annyi biztos, hogy nekem ez a könyv nem nyújtotta ugyanazt a feelinget. Mintha átesett volna e téren a ló túloldalára.

A történetről igazából nem tudok sok mindent mondani. Érdekesen bonyolódnak a szálak, és változnak az emberek, én például csak azért is kitartottam amellett, hogy Sophie apja rosszban sántikál, nem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy jók-e a szándékai avagy sem. Megannyi kérdés vár még megválaszolásra, és türelmesen várom, hogy megkapjam őket a folytatásban.

Értékelés: 4/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: Demon Glass

Sorozat: Hex Hall #2

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 304

Fordította: Acsai Roland

Olvass tovább!

Tammara Webber: Egyszeregy (+Exkluzív interjú)

Már sokadik eset, amikor egy külföldön és itthon is imádott könyv végére érek, és napokig töröm a fejem azon, hogy mit szeretnek rajta az emberek. És képtelen vagyok megfejteni. Az Easy is ilyen könyv.

Tudom, hogy nem vagyunk egyformák, és nem tetszhet mindenkinek ugyanaz. De elsősorban az a bajom, hogy képtelen vagyok egyetlen érvet felsorakoztatni egy pro-kontra listán e könyv mellett. Mert ha legalább gyönyörű lenne a fogalmazás, vagy megnyerő a stílus vagy valami, akkor érteném, de stilisztikai és dramaturgiai vonalon sem nyújt semmi kiemelkedőt. Így hát maradt az, hogy én vagyok a fura lány, akinek már megint nem tetszik.

Tényleg kezdem azt érezni, hogy a New Adult irodalmat nem nekem találták ki. Eddigi olvasmányaimból egyet tudok kiemelni, ami tetszett, Cora Carmack Szakítópróba sorozatát, ott is elsősorban a humor fogott meg. Azt hiszem, az agyonsztárolt A soha határa végképp kimarad az életemből, különben még tovább elmélkednék az emberi diverzitás szeszélyességén.

Nézzük az Easy sztoriját! Jacqueline egy egyetemi buli után egyedül megy vissza a kocsijához, amikor az egyik ismerőse a kocsiba lökve majdnem megerőszakolja. Azért csak majdnem, mert felbukkan a szexisten Lucas, aki megmenti a lányt. De Jacqueline nem akar feljelentést tenni, csak élni tovább az életét, és folytatni a szenvedést a pasija, Kennedy miatt, aki azért dobta, hogy szexuális vágyait majd ne a jövőben élje ki, mert az rossz fényt vetne leendő befolyásos pozíciójára. Az egész majdnem nemi erőszaknak annyi haszna van, hogy Jacqueline elkezd bukni a rosszfiús Lucasra, és elhatározza, hogy összejön vele.

Ennek a könyvnek a nemi erőszak a központi témája, némi feminista felhanggal. Az üzenete jó: a nemi erőszak sosem a nő hibája. A szerző igyekszik bemutatni dolgokat, mint, hogy a potenciális áldozat nem cselekszik helyesen, az elkövető nem áll le soha, a jövőre nézve érdemes önvédelmi tanfolyamra járni, és persze ott van az a pont, mikor a trauma után az áldozat újra képes megbízni egy férfiban.

De ez olyan komolytalanul van tálalva, hogy számomra elvette az egész könyv szándékolt tanítását. Egyrészt semmilyen pszichológiai hatása nincs az átélteknek, pedig önmagában a szándék olyan trauma, ami nyomot hagy az emberben. Félelmet és szorongást kelt, ÁLLANDÓAN, nem csak akkor, ha alkalomadtán feltűnik az erőszaktevő. A könyv mondanivalója egy ponton visszafelé sül el, mert nekem teljesen úgy jött le az egész, hogy Lucas a saját személyes példája miatt érti meg azt, amin Jacqueline keresztülmegy, amúgy meg minden pasi félvállról veszi a nemi erőszak súlyosságát. De hogy ez másoknak miért nem tűnik fel? Az rejtély.

Ja, hogy esetleg azért, mert kapunk egy szexi, tetkós, piercinges rosszfiút, perverz vágyaink megtestesülését, akitől azt kívánjuk, hogy a könyökével az ajtóhoz szegezzen minket, miközben kitör belőle, hogy bassza meg, és visz is az ágyba? Ha ilyen perspektívából nézzük, akkor nem csoda, hogy mindenki imádja ezt a könyvet. Csak értitek, még mindig ott van az a tény, hogy egy nemi erőszak majdnem áldozatáról beszélünk, és ilyen esetben nekem ez a túlzott szexcentrikusság nagyon nem gyere be, mert nem tartom hitelesnek.

Nézzük csak a főhős, Jacqueline válaszain keresztül, hogy mi bajom van ezzel a történettel.

Interjú Jacqueline-nal:

– Szia, Jackie! Az Easyben történtekről szeretnék beszélgetni veled, hogy az olvasók még inkább betekintést nyerhessenek azokba az eseményekbe, amiken keresztülmentél.

– A nevem Jacqueline!

– Jaj, ne haragudj. Miért változtattad meg a nevedet?

– Az az igazság, hogy nulla személyiségem van, és hagytam, hogy a csodálatos pasim, Kennedy formálja az akaratomat. Ő azt mondta, hogy Jackie vagyok, hát Jackie lettem. Mikor dobott, úgy véltem, érett felnőtt módjára megszabadulok a tőle kapott becenévtől, nem számít, hogy az elmúlt három évben így hívott mindenki. Ha én úgy döntök, nem hallgatok rá, akkor nem hallgatok rá! És hadd tegyem hozzá, az Easy egyik fő fordulatának megértéséhez szükséges volt, hogy személyes példával álljak elő, hátha buták az olvasók, és máshogy nem fogják fel.

– Hát jól van, Jackie izé Jacqueline. Szóval egy halloweeni buli volt mindennek a kezdete. Te éppen a kocsidhoz tartottál, és a táskádban kotorásztál a kulcsaid után, mikor felbukkant Buck. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy megpróbált megerőszakolni.

– Igen, így történt. Teljesen kétségbeestem. De szerencsém volt, mert ott termett Lucas, aki megmentett, és péppé verte Buckot. Erre én köszönetképpen őt is nemierőszaktevőnek bélyegeztem, majd miután hazavitt, még annyit sem mondtam neki, hogy köszi.

– És lehurrogtad, amikor a rendőrséget akarta hívni.

– Nos, igen.

– Miért? Az érzelmi sokk? Megbénultál?

–  Te meg mi a frászról beszélsz?  Szerinted mit gondoltak volna rólam a csoporttársaim, a barátaim? Éppen buliztak, még nem is fogyaszthattak volna alkoholt, és totál megszívták volna, ha kijönnek a zsaruk. És akkor mi lett volna velem? Kiközösítenek a köreikből, azt nem éltem volna túl!

– Így is kiközösítettek, miután szakítottál Kennedyvel. Nem mellesleg milyen barátok azok, akik emiatt elfordulnak tőled?

– Ööö… *fellapozza az értelmező szótárat, és kikeresi belőle a barátság szócikket*

– Tehát hagytad, hogy Buck megússza a dolgot. Az eszedbe sem jutott, hogy esetleg megpróbálkozik vele még egyszer, vagy másvalaki lesz az áldozat.

– Természetesen, hiszen a nemi erőszak nem nagy ügy. Biztos csak rossz napja volt, megesik az ilyen.

– Amit átéltél, elég traumatikus élmény.

– Á, baromság. Nem mondom, hogy nem jutott eszembe néha-néha, főleg, amikor megláttam Lucast meg Buckot, de igazából másnapra túl is tettem magam rajta. Még csak tünetek sem jelentkeztek, nem undorodtam a pasiktól vagy az érintéstől. Éppen ellenkezőleg, inkább csak fokozta a libidómat!

– Azaz élted tovább az életed, mintha mi sem történt volna?

– Aha, buliztam és vedeltem tovább, ahogy eddig. Még mindenféle pasival is táncoltam. Ráadásul ekkortájt ismerkedtem meg Lucasszal, a buta egyetemistával meg Landonnal, az okos korrepetítorral. Mindkettejük iránt heves szexuális érdeklődést mutattam, mi több, azon agyaltam, melyikkel kéne összejönnöm.

– Te aztán gyorsan felejtesz! Az incidens előtt két héttel szakítottál a gimis barátoddal, Kennedyvel. Elég hamar túltetted magad rajta.

– Dehogyis! A nemi erőszak eszembe sem jutott, annyira csak a szakításunk rémes tényével foglalkoztam. Két hétig nem mertem bejárni közgázra, mert nem akartam összefutni vele. Ennyi idő alatt egyébként úgy lemaradtam az anyaggal, hogy hetekig tartott pótolnom, és különtanárra volt szükségem.

– Így ismerkedtél meg Landonnal.

– Jaja. Igaz, egyetlen tárgyilagos e-mailje miatt egy felfuvalkodott hólyagnak tartottam, de aztán pár tök felületes, többnyire tanulással kapcsolatos e-mail alapján vonzódni kezdtem hozzá. Persze halványlila gőzöm sem volt róla, hogy néz ki, de olyan jófej volt a feladatlapok küldözgetése közben, hogy attól elaléltam.

– De közben egy másik vasat is tartottál a tűzben: Lucast.

– Hát ha egyszer annyira, de annyira szexi volt! Elkezdtünk smsezni, és a kommunikációnk olyan magasröptű volt, hogy egy-két szóból állt. Érted, szavak nélkül is megértjük egymást, mi ez, ha nem szerelem? Így hát megdumáltam a barátnőimmel, hogy én most elcsábítom, és lefekszem vele. Mert mint mondtam, a nemi erőszak gondolata jót tett a libidómnak. Emlékszem, még a nevét sem tudtam, mikor táncoltam vele, de erre gondoltam: „A srác keze nem tágított a testemtől, hirtelen olyan vágyat gerjesztett bennem, amilyet nem csak az utóbbi négy-öt hétben, de már nagyon régóta nem éreztem.”

– Szóval csak a szex, szex, szex. Rosszabbak ezek az egyetemisták, mint a hormontúltengésben szenvedő kamaszfiúk. Vagy csak ezen az egyetemen?

– Fogalmam sincs, de az tuti, hogy mi csak azzal foglalkozunk, ki kivel fekszik össze. Az összes barátnőmmel ez a közös témám. Kennedy is azért dobott, hogy másokkal szexelhessen, Lucas sem fogadott éppen cölibátust, hiszen több nap alatt összesen talán egy órát ha beszéltünk, mégis tök hamar kikötöttünk az ágyban, még ha azt a határt nem is léptük át. Lucasszal kapcsolatban így éreztem: „Riadtan jöttem rá, mit jelez zsigeri reakcióm: féltékenységet. Egy srác miatt, akit alig ismerek, akivel több nyálat váltottam, mint szót.” 

– Amikor visszagondolsz a történtekre, eszedbe jut, hogy mit éreztél, miken gondolkodtál?

– Nem, a fölösleges részletek leírásának megjegyzésével voltam elfoglalva. Mit éreztem, mit gondoltam? Kit érdekel? Az sokkal fontosabb, hogy hova akasztotta Lucas az ujját, meg hogy nem a bal, hanem a jobb kezével simított végig a hasamon, és a kisujja körmével hogyan karcolgatta a bőrömet, miközben az ujján lévő szőrszál is hozzáért a lapockámhoz. Ezt igyekeztem annyira megjegyezni, hogy egy ilyen cselekvésleírásban legalább hat vessző legyen, ha felidézem. 

–  Amikor ahhoz a ponthoz érkeztünk, hogy először váltotok e-mailt Landonnal, azonnal nyilvánvaló az ő kiléte. Miért tartott neked olyan sokáig rájönni?

– Jaj már, ezek szerint te baromi okos vagy.

– Oké, de nem rökönyödtél meg rajta? Nem borultál ki? Nem gondoltad azt, hogy ha egy könyvben találkoznál egy ilyen fordulattal, mennyire übergáz lenne?

– Á, szerintem zseniális. Persze méltatlankodtam rajta, de még azon sem akadtam fenn, mikor kvázi közölte, hogy ő nem tudta, hogy a személye nem ismert tény számomra.

– Ebbe nem akarok részletesen belemenni, de nekem ez a magyarázat nagyon sántít, ne haragudj.

– Akkor veled van a baj, szerintem abszolút nem volt creepy.

– Lucasszal meg smseztetek.

– Ja. Tudod, a telefonálás olyan bonyesz. Meg mivel úgyis két szóban meg tudtuk egymással beszélni a dolgainkat, nem tudtunk volna mit mondani beszédben.

– Nem zavar, hogy úgy zúgtál bele a srácba, hogy semmit sem tudtál róla? De egyáltalán semmit? A történet végére ugyan megismerted a gyerekkorának tragikus történetét, de ennél semmi több nem volt. És fordítva is fennáll ugyanez.

– Ez tök butaság. Olyan szexi volt meg a tetkói is szexik voltak, nekem ez bőven elég. Ő meg tudott rólam annyit, hogy nagybőgőzök.

– Térjünk vissza kicsit Buckra. Miután futni hagytad, nem állt le.

– Nem hát. És még azután sem tettem semmi komolyabb lépést, mikor másodszor is megkörnyékezett a lépcsőházban. Tulajdonképpen a szobatársam ötlete volt, hogy iratkozzunk be önvédelmi tanfolyamra. Én először nem vágtam, minek.

– Nagy szerencsédre Lucas volt a tanfolyam egyik oktatója.

– A tíz munkája, a tanulás meg a rajzolás mellett még erre is volt ideje. Tuti kölcsönkérte Hermione időnyerőjét.

– Szerintem a könyv végén a zsaruk is kölcsönkérték, azért jelentek meg két perc alatt.

*Jackie izé Jacqueline furán mereszti a szemét*

– Tehát mi a tanulság, ha nemi erőszakot akarnak elkövetni egy nőn?

– Pasizzunk, szexeljünk, bulizzunk. Az élet nem állhat meg!

– Köszönöm ezt a tanulságos interjút.

Értékelés: 1/5
Borító: 4/5

Eredeti cím: Easy

Sorozat: A szív körvonalai #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 334

Fordította: Komáromy Rudolf

Olvass tovább!