Stephanie Perkins: Lola és a szomszéd srác

Hozzám is eljutottak a lelombozó vélemények az Anna és a francia csók úgymond folytatásával kapcsolatban, ami miatt felvértezve estem neki a könyvnek. Hál’istennek azért nem volt ez olyan vészes, mint vártam.

Lola mindössze három apró dolgot szeretne az életében: 1, Marie Antoinette ruhában megjelenni az iskolabálban 2, a szülei fogadják el az öt évvel idősebb pasiját 3, sose lássa többé a Bell ikreket. Ebből mindössze egyetlen valósul meg a történet végére.

Lola legnagyobb bánatára a Bell ikrek visszaköltöznek az otthonukba. Az ikerpár lány tagja, Calliope korcsolyázik, és nem ápol jó viszont Lolával, a fiú, Crickett pedig cserbenhagyta és megbántotta őt annak ellenére, hogy volt köztük valami, ami a barátságnál több. Crickett bár egyetemre jár, és hét közben koleszban van, elég gyakran jár haza ahhoz, hogy állandóan összefusson Lolával. Ez azért necces, mert még mindig szerelmes belé, viszont a lánynak szexis, rocksztár pasija van, és hát maradjunk annyiban, hogy nem könnyű az élet.

Egyértelmű, hogy a Lola és a szomszéd srác nem tudott felnőni elődjéhez. Kicsit elsietettnek és összecsapottnak éreztem, és nem hozta azt az édesaranyos bájt, ami az Anna és a francia csókban megvolt. Ettől még persze egyáltalán nem rossz könyv, mert jót derültem rajta, és többször is mosoly csücsült az arcomon, ahogy haladtam előre a történetben, de semmi kiemelkedőt nem nyújt.

Szerintem Lola megosztó személyisége az oka annak, hogy sokaknak nem tetszett ez a könyv. Mert hát valljuk be: Lola fura. De nem olyan bohókásan, hanem olyan szemöldökfelvonós szinten. Egyedi, persze, de nehéz azonosulni egy ilyen különös gondolkodású és öltözködésű lánnyal. Lehet, nem vagyok eléggé modern felfogású, de képtelen vagyok elképzelni, hogy egy lány állandóan különböző parókákban mászkál dolgozni, suliba, de még otthon is azokban van. Mármint gondoljunk csak bele, hogy eleve mennyire egészségtelen, ahogy a haja ott lapul alatta, és nem kap levegőt. Aztán a göncei nekem nagyon bizarrnak hatottak. Nehezen emésztettem meg, mikor elmegy Cricketthez, és gumicsizmát meg esőkabátot vesz fel, mert az jól áll a ruhájához, pedig nem is esik az eső.

Világosan látom, a könyv azt az értéket közvetíti, hogy vállaljuk fel az egyéniségünket, az egyediségünket, és ne törődjünk azzal, mások mit gondolnak, mert nem az öltözetünk tesz azzá, akik vagyunk. Öltözzünk abba, ami boldoggá tesz minket, ha belenézünk a tükörbe. Lolánál pont az a kérdés vetődik fel, hogy kinek mutatja magát azzal, hogy állandóan más parókákban és különc ruhákban tündököl. Vajon ki az igazi Lola, a maskarába vágott vagy aki a jelmezek alatt rejtőzik? Vagy ez egy komplex kölcsönhatás? Még megspékelődik a dolog azzal, hogy Lolának meleg szülei vannak, amiről rögtön a parádézó, csiricsáré ruhákban császkáló, affektálós sztereotípia ötlik az ember eszébe. A könyv elvonatkoztat ettől, szeretné bizonyítani, hogy ez tévhit, Lola a szüleitől függetlenül is lehet olyan, amilyen. De akkor is, gumicsizma és esőkabát napsütésben?! Áááá.

A másik zavaró tényező Lolával kapcsolatban a mentalitás, amit képvisel. Lola nem ad különösebben a romantikára, a szüzessége elvesztése sem olyan nagy dolog számára. A könyv során végig azt éreztem, hogy imponál neki, hogy felkeltette egy idősebb rocksztár figyelmét ő, a fiatal tinilány. És ezért hajlandó volt behódolni neki. Mikor Crickett felbukkan, azonnal feltámad a régi kémia kettejük között, és amikor a srác színt vall, Lola továbbra is hülyíti, pedig neki is vannak érzései iránta. Mondhatjuk, hogy nem akart kilépni a megszokottból az ismeretlenbe, de ott már rég problémák vannak egy kapcsolatban, ha folyamatosan másra gondolunk, nem? Emiatt viszont kifejezetten bosszantó volt, ahogy játszott Crickettel. Mindezek fényében Lola nem éppen egy kedvelhető karakter. Ellenben Crickett iszonyatosan naiv és aranyos, és emiatt is érthetetlen, miért nem lehet Maxet dobni, amikor ott van Crickett. Mit kell ezen ennyit agyalni?

Anna és St. Clair folyamatos jelenlétének nagyon örültem, folytatták azt, amit a saját könyvükben megkezdtek, és jó volt olvasni az édes pillanataikat, noha néha átmentek nyálba. A mellékszereplőket is kedveltem, főleg Lola apukáit és barátnőjét.

A könyvet teljesen kikapcsolt aggyal olvastam, úgyhogy csak egy kis idő után esett le, hogy voltaképpen ugyanazt a történetet rágta a szerző másodszor a számba, amit az Anna és a francia csókban kaptam. A srácnak tetszik a lány, a lánynak tetszik a srác, ilyen egyszerű a képlet. De ők mégis túlbonyolítják, mert az egyik félnek párja van, és érthetetlen módon ragaszkodik hozzá, ahelyett, hogy belevágna valami újba, amiben sokkal jobban érezné magát. Ebben a könyvben viszont felcserélődnek a szerepek, és a lányon múlik a dolog, mi pedig az ő szemszögéből tapasztaljuk meg a helyzetet. Eltűnődtem azon, hogy vajon St. Clair szemszögéből is ennyire fenomenális lett volna az Anna és a francia csók, és arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg nem. Ez az idegesítő vívódás egyszerűen az ember idegeire megy.

A könyv szerkesztésileg nem volt a legjobban kivitelezett. Úgy vélem, túl gyorsan árulta el az olvasónak, hogy milyen „rémes” dolog történt Crickett és Lola között anno, ezt el lehetett volna húzni, hogy fokozza a várási izgalmakat. Persze nem volt nagy dolog, így ilyen formában később bedobva nem is működött volna. De ez adhatta volna az ütős fordulatot a könyvben, mert hát azok nem nagyon voltak.

Amivel még nem voltam kibékülve, az a pocsék fordítás.. Nem értettem, hogy a Halloweent miért kellett Mindenszentekre fordítani, és a kedvencem a cuki vagy ciki volt a csokit vagy csalok helyett. Anyám, borogass. Konkrétan csak egy idő után esett le, hogy amúgy éppen halloweeneznek a szereplők.

Összességében nem volt ez rossz, egynek elment. Állítólag a harmadik könyv jobbra sikerült, bár nekem az is megfelel, ha legalább ezt a szintet hozza. Csak Isla legyen szerethetőbb főhős, mint Lola.

Értékelés: 4/5

Borító: 3/5

Eredeti cím: Lola and the Boy Next Door

Sorozat: Anna és a francia csók #2

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 336

Fordította: Komáromy Rudolf