Stephanie Perkins: There's Someone Inside Your House

Én nagyon szeretem Stephanie Perkinst, tényleg. De az utóbbi két könyve után kezdem levonni a konzekvenciát, hogy egy olyan irányba halad, ami nekem nem fekszik, és ennek a hírnek nem örülök.

Az Osborne Gimi diákjait valaki sorra gyilkolássza. Makami a nyáron összejött Ollie-val, bár beszélni nem beszéltek, csak smároltak meg még szexre is sor került, ám a suli kezdetével valahogy úgy alakult a szitu, hogy egyikük sem vesz tudomást a másikról. Pedig Makaminak még mindig bejön a magának való Ollie, aki körül rengeteg pletyka kering. Míg hullanak a tinik, Makami és Ollie újra közel kerülnek egymáshoz, viszont Makaminak van egy szörnyű titka, amit nem szeretne, ha bárki is megtudna.

A There's Someone Inside Your House-ról azt kell tudni, hogy hat, ismétlem hat év munkája van benne, vagy legalább ennyi idő telt el Perkins bevallása szerint azóta, hogy elkezdte foglalkoztatni a sztori, és kutatómunkát végzett. Hat év egy ilyen borzasztó könyvre, döbbenet.

A történet ott vérzik el, hogy az egész kivitelezése olyan, mintha egy paródia lenne (mondjuk a Sikolyé), ami szándékosan ki akarja figurázni a műfajt, de sajnos Perkins ezt vér komolyan gondolta, én meg csak fogtam a fejem. Ismeritek azt a jelenséget, amikor egy horrorban megmondják a szereplőnek, hogy mit ne csináljon, és csak azért is azt teszi, és a gyilkos kezére játssza magát? Na itt is ilyen az összes tinédzser, mert ha egy sorozatgyilkos mászkál a városban, akkor nyilván ez kicsit sem rengeti meg az ember lelkivilágát, sőőőőt, a gyilkos után indul, mert miért ne, és még mindeközben pasizásra is van idő.

Már az elején úgy éreztem, hogy ez nem egy horror, amibe ékelődik egy lanyha szerelmi szál, hanem romantikus történet némi gyilkolászós mellékszállal, ami már rég rossz. El vannak tolódva az arányok: az elején Makani és Ollie közös múltját ismerhetjük meg, ami szintén egy olyan trendi vonás, amit Perkins úgy látszik ezentúl alkalmazni fog a regényeiben (és még mindig visszasírom, hogy a gyerekes bájosságát szerettem anno). Lehet, hogy én vagyok túl öreg vagy prűd, de nem tudom elképzelni, hogy két tizenéves két szó után egymás szájában köt ki, és utána hetente egyszer ezt művelik a bolt mögötti utcában, aztán hopp, pár alkalom után mennek pettingelni, majd szexelni. Aztán meg egy banális nem megbeszélés miatt − végül is azt nem tudják, hogy kell − beköszönt a csendkirályság, aztán újra láthatjuk, hogy izzik be ez a kapcsolat.

Mellékesen embereket gyilkolásznak, de hát az kit érdekel, izgis téma, amiről lehet dumcsizni a suliban. Egy pillanatra eszükbe nem jut, hogy esetleg ők lennének a következők, vagy mittudomén. Úgy a harmadik alkalommal kezdik egy kicsit komolyabban venni a dolgot. Szóval már az első negyedben sikerült rájönnöm, hogy ez a könyv nem lesz túl jó.

A karaktereket sem tudtam megkedvelni. Makani a szörnyűséges titka miatt költözött a nagymamájához, és változtatta meg a vezetéknevét. Nagyon utálom, amikor a szerző úgy próbálja fenntartani a figyelmet, hogy a szereplő folyamatosan azt szajkózza, hogy jaj, mit tett, de semmi többet. Nem szép lassan adagolja a múltját, csepegteti az infókat, hogy összeálljon a kép, hanem ismétli, hogy tett valamit, és ez rossz, és mi lesz, ha megtudják. Szerintem ez egy nagyon gyenge szerzői megoldás, és engem halálba idegesít. Erre még rátett egy lapáttal, mikor kiderült a titok: SPOILER levágta a barátnője haját egy késsel SPOILER VÉGE, folytak a könnyeim a nevetéstől, hogy jól olvastam-e, amit olvastam. (Persze, persze megértem a szörnyű vonatkozását, de végeredményben akkor is nevetséges az egész.)

Nem egészen értettem, hogy Perkins mit akart azzal elérni, hogy a főszereplő srácnak rózsaszín a haja. (Megmagyarázza a borítót.) Mármint tudom, legyél önmagad, blablabla, de nem, egyáltalán nem cuki meg szexi egy rózsaszín hajú srác (és ha itt tartunk, akkor lány sem), szóval ahányszor csak elképzeltem szerencsétlent, röhögő görcsöm támadt. Pedig Ollie meg a tesója, Chris volt az egyetlen értékelhető karakter az egész történetben, pláne, hogy Makani barátai, akikben megvolt a potenciál, eléggé kidolgozatlanok maradtak.

Az írás szerkezeti felépítettségének újabb furcsasága, hogy féltávnál kiderül a gyilkos személye − olyasvalaki, aki kábé senkit sem érdekel, mert csak egy random mellékkarakter vicc motivációval. Az, amikor a karakterek a motivációt találgatják, is nevetséges pontja a történetnek, de amikor kiderül a valódi, hát jesszus, újabb röhögő görcs − most hogy így belegondolok, vagy fogtam a fejem, vagy szétröhögtem ezen a könyvön. Természetesen mondani sem kell, hogy feszültség az zéró, és semmi izgulnivaló nincs a könyvben. A gyilkos ténykedése abból áll, hogy átpakolgatja a cuccokat, ami ha fel is tűnik valakinek, akkor 1, azt hiszi, mentális beteg 2, a vele egy háztartásban élőről hiszi azt, hogy mentális beteg. A gyilkosságokat Perkins izgisnek akarja beállítani a gyilkolási metódussal, de nem azok. Ja és még azzal is bepróbálkozik, hogy a férfi főszereplőre terelje a gyanút.

De hogy jót is mondjak erről a gyöngyszemről: a dialógusok Ollie és Makani között élvezetesek voltak, olyan tipikus Perkinsesek. Az más kérdés, hogy baromira nem illettek egy horrorba, főleg, hogy túl sok volt belőlük.

Összességében azt mondanám, hogy nagyon sok minden buta ebben a történetben: a karakterek, Makani titka, a gyilkos, a motiváció, az oda nem illő romantika − és ettől bizony elsüllyedt az egész, mint egy ágyú.  Hardcore Stephanie Perkins rajongóknak ajánlott, de egyébként csak kidobott idő.

Értékelés: 2/5

Borító: 5/5

Kiadó: Dutton Books for Young Readers

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 289

Olvass tovább!

Veres Attila: Odakint sötétebb

Veres Attila első regényével üstökösszerűen robbant be a piacra: az Odakint sötétebb már a könyvheti megjelenésekor akkora port kavart, hogy elkapkodták az Agave kiadó standjairól − állításuk szerint korábban ilyen még nem fordult elő −, és jelen pillanatban a molyon 103 csillagozást és 143 olvasást tudhat magáénak.

Fülszöveg: 1983-ban ​minden megváltozott Magyarországon. Az egyik erdőben újfajta állatok jelentek meg, hosszú csápjaikkal a faágakon kapaszkodva. Sehol a világon nem láttak még hozzájuk hasonlót. Életműködésük érthetetlen – nincs szükségük élelemre, de imádják a cukrot, meg lehet őket érinteni, de nem lehet lefényképezni. Emésztőváladékuk sokak szerint gyógyítja a rákot. De ami talán a legkülönösebb: nem lehet őket kivinni az országból.

Csoda történt, vagy csupán nem vettünk észre valamit, ami végig a szemünk előtt volt?

Miután csaknem kiirtottuk őket, telepeket hoztunk létre, hogy a fennmaradtakat biztonságban tudjuk. Gábor egy ilyen telepre érkezik dolgozni. Felelősség nélküli munkának tűnik: délelőtt etetés és trágyalapátolás, majd hosszú, unalmas délutánok langyos sörök és külföldi fiatalok társaságában, akik Gáborhoz hasonlóan mind menekülnek valami elől, legyen az egy régi szerelem, vagy a felnövéssel járó felelősség.

De Gábort az állatok választották ki. Senki sem gondolja, hogy ez jelentőséggel bír… de mi van, ha mégis? Ha az egyszerű nyári munka hamarosan bizarr, iszonyattal, halállal teli rémálommá válik, melynek a tétje sokkal nagyobb, mint azt bárki gondolta volna?

Az érdekesen hangzó történet pluszban kapott egy nagyon egyszerű, de nagyon ütős külcsínt − minden tiszteletem Faniszló Ádámé, aki a kiadó borítóit tervezi, zseniálisak és csodaszépek ezek a minimalista munkái.

Minden adott volt ahhoz, hogy bevonzzon engem is a könyv, és amikor elkezdtem olvasni, megemeltem a nem létező kalapomat Veres Attila előtt. A magyar vonatkozástól valahogy közelebb éreztem magamhoz az eseményeket, jobban bele tudtam vonni magam a cselekménybe, amit még a regény különleges atmoszférája is megspékelt. Nem horror, nem thriller, még csak nem is apokaliptikus, mégis érezni, hogy van valami a levegőben, egy folytonos feszültség, amihez elég egy szikra, hogy lángra kapjon.

Bárcsak ne lett volna az a szikra…

A regény első fele nagyon jó. Ahogy Gábor megérkezik a telepre, összeismerkedik a lényekkel, ahogy keringenek a különféle furcsa történetek. A beékelt rémsztorik nagyon ötletesek, színesítik a regényt, és alaposan megtámogatják ezt a különleges feszültségterhes atmoszférát. Nagyon tetszettek a különböző könyvekből, interjúkból bepakolt szemelvények, amik háttérsztorit kovácsolnak a cellofoidák nyolcvanas évekbeli megjelenésének és fogadtatásának, és hogy a jelenlétük azóta is milyen hatást gyakorol többféle szempontból.

Aztán ahogy haladtunk előre, azon kaptam magam, hogy várok valamire, amit a történet nem képes megadni, nem akar szintet lépni, nem akar valami igazán nagy dolog történni. Aztán átváltunk valami pszichedelikus, elszállt izére, amihez nekem nincs elég agyi kapacitásom.

Az Odakint sötétebb egy az egyben olyan élmény volt, mint Vandermeer könyve. Tetszett (az első felében), amit olvastam, holott nem mindig voltam tisztában azzal, hogy mit olvasok, vagy mi akar ez az egész lenni, és nem vagyok benne biztos, hogy volt értelme kidobni a korrektül megírt részt az ablakon valami olyasmiért, amit az olvasóközönség nem feltétlenül fog tolerálni. Akkora a kontraszt a viszonylagos realizmus és a szürrealizmus között, mintha felhúztak volna egy szakadékot a regény két fele közé, és a végére vonatként siklik ki a történet, szétesnek az események, a karakterek, az ötletek, és ez látszik például azon, ahogy részletekbe menő belezés és önkényes szexjelenet kerül be, de hogy minek?

A bedobott ötletek kiaknázatlanok maradnak (hanglemez, üzenetek az újságban, időkiesés, magyar beszéd, kártyaparti, kristálytej alkalmazása), mint ahogy a karakterek is csak felskicceltek, ténferegnek a történetben, nem tudni róluk az égvilágon semmit. Bedob morzsákat, amikkel aztán a későbbiekben nem foglalkozik (a biztonsági őr, Robin stb.).

Még a főszereplő is üres. Folyamatos visszaemlékezései vannak egy Rita nevű csajról, olyan gyakran, hogy már kezdtem elveszíteni a türelmem. Nem azért, mert gondom lenne a flashbackekkel, hanem mert Rita a végére is csak egy testet öltetlen név maradt. Ennyi derül ki róla: Gábor exe, aki elhagyta, ja és jó volt vele az ágyban. Semmi jellemvonás, vagy hogy mit szeretett rajta, hogy érezni lehessen, ez egy húsvér személy, és oka van annak, hogy Gábor utána sóvárog. Minderre rátett még egy lapáttal az új szerelem Lena személyében, ami valami hihetetlen semmilyen módon lett beleszőve a történetbe, és sokat nem tett hozzá.

Lehet, hogy ennek a regénynek ez az ambivalencia, az exponenciális zuhanás volt a szerzői koncepciója, mert a szövegben is visszaköszön. Elkezdtem olvasni, és elégedetten hümmögtem, mennyire stílusos a szöveg, micsoda képeket használ. Aztán amikor a hasonlatok csak jöttek és jöttek, abszolút nem odaillően és feleslegesen (egy értékelésben valaki jól összefoglalta a szitut: olyan, mintha a szerző az évek alatt kiagyalt hasonlattárat rögtön el akarta puffogtatni), már csak a bosszankodás maradt . Hát még a regény utolsó részében, amikor eltűnik a dialógus, és csak az elborult narráció marad, ami filozófiai olvasmányaimat idéz fel a létezőről és a nemlétezőről.

Összességében azt gondolom, kár volt így elszállni ezzel az egésszel, de nyilván ez egyéni ízlés kérdése. Kíváncsi leszek, hogyan fogadja ezt majd az olvasóközönség többsége, ők is elszalasztott potenciálnak látják-e vagy általam meg nem értett korszakalkotó műnek.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Kiadó: Agave

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 272

Olvass tovább!

Ania Ahlborn: Vértestvérek

Nemrég jelentette meg az Agave Ania Ahlborn művét. Szép a borító, így kezdődött sekélyes kapcsolatom a könyvvel. Aztán beleolvastam, és innentől már történelem.  

Fülszöveg: Az ​​Appalache-hegység mélyén található egy ház, messze a civilizációtól. A Morrow család lakja, akik magányos, maguknak való emberek. Csak néha mennek be a legközelebbi városba, egyébként senkit nem zavarnak. S épp ezért senki nem megy hozzájuk kérdéseket feltenni, amikor eltűnik egy-egy fiatal lány. Pedig elég lenne csak felásni a környéküket, és Nyugat-Virginia állam legkegyetlenebb gyilkosai lepleződnének le.

A tizenkilenc éves Michael is kötelességtudóan részt vesz családja erőszakos tevékenységében, de sosem lelte örömét benne. A fákon át visszhangzó sikolyoktól sokszor kirázza a hideg. Normális életre vágyik, és bízik benne, hogy egyszer meg is kapja… Mikor a szomszédos kisváros lemezboltjában találkozik Alice-szel, azonnal megigézi valami, és meglátja a kiutat. Egy pillanatra elfelejt minden szörnyűséget, ami az életét kísérte. Azonban a családja rögtön emlékezteti, hogy hol a helye.

A Vértestvérek nyitánya tényleg olyan, ami megragad, és nem ereszt. Kikerekedett szemmel olvastam a megdöbbentő első fejezeteket, amit aztán makacs grimaszolás követett végig. Még azt is megkérdezték itthon, miért vágok ilyen képet. Valahogy így nézhettem ki olvasás közben:

Brutális ez a könyv. Végig döbbentem olvastam az eseményeket, és próbáltam megérteni a szereplőket. Miért gyilkolják meg a lányokat? Miért kell ebben a vállalkozásban mindenkinek részt venni? Elborzadva olvastam a leírásokat és a metódust, ahogy egymás között felosztják a munkát. Amikor kiderült, hogy nem pusztán a szórakozás öröméért teszik, amit tesznek, na ott felfordult a gyomrom, és később, a leleplezésnél még egyszer. Vannak kiakasztó, beteg részek. Kiderül, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, és az elszenvedett sérelmeket így vezetik le, de akkor is, hogy lehet ilyen elfajzott egy család, és benne mindenki?

Még a főhős, Michael is az, hiába képvisel egyfajta ártatlanságot azzal, hogy az áldozati bárány képében tetszeleg. Zokszó nélkül teszi azt, amit a szülei és a testvére, Reb mondanak, sosem kérdőjelezi meg a gyilkosságokat, és azt, hogy neki kell eltakarítania a holttesteket. Már beletörődött abba, hogy az élete erről szól. Annyira eltorzult a családképe, hogy Reb vele szembeni rettenetes viselkedését normálisnak, barátinak és testvérinek tartja. Ó, ha tudná! És a regény első felében még mi sem tudjuk…

Az erős felütés után egy picit leült a regény, amikor Alice és Lucy bejött a képbe. De nem zavart a lassabb tempó, kellett az idő, hogy feldolgozzam az érzelmeimet, melyek végig magas lángon égtek. Szerettem és gyűlöltem a könyv atmoszféráját, ezt az undorkeltő, nyomasztó, kilátástalan közeget, amit a szerző aprólékosan felfestett, és a kettősséget, amit Michael karaktere képviselt. Egyszerre vetettem és szántam a fiút. Tudja, hogy rossz, amit tesznek, de nem mer, nem tud és nem is akar tenni ellene, hiszen egész életében ez vette körül, és a családján kívül nincs semmije és senkije – ez jutott neki, ezzel elégszik meg, különben csak a magány maradna.

Amikor Alice megjelenik, felvillan a remény, hogy talán Michael elmehetne. De ott van a nővére, Misty Dawn; Michael kötelessége, hogy vigyázzon a lányra, nehogy Mama áldozatául essék. És ha el is menne, hogyan törölhetné el a múltját? Hogyan élhetne normális életet? Hiszen nem is ismeri a világot, számára a ház és az erdő a világ. A kapcsolata Alice-szel talán kissé instant vonzódás szagú, de nincs kimondott romantika, az nem illene ebbe a véres, baljós történetbe, viszont az összképhez szükségeltetik.

Reb egy szociopata állat, akiről nem is sejtjük, milyen grandiózus tervet visz véghez, és bár bizonyos része kitalálható volt, a végső megoldást nem sejtettem, és totál kiakasztott. Úgy tátogtam, mint egy hal. A vége gyomorszájon vágott, még most sem akarom elhinni, hogy így kellett ezt befejezni, hogy így kell vezekelni.

És tudjátok, mi nyűgöz le a legjobban? Hogy ezt a sokkoló regényt egy nő írta. Abszolút nem látszik rajta, és ezért elismerésem a szerzőnek. Ajánlom mindenkinek ezt a könyvet, aki el akar szörnyedni, és minden vágya, hogy végig grimaszolhassa a könyvet, mint én – garantált, hogy a Vértestvérek nem hagy majd hidegen. 

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5

Eredeti cím: Brother

Kiadó: Agave

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 256

Fordította: Beke Zsolt

Olvass tovább!

Nick Cutter: Mélység

Ritkán olvasok horrort. Nem azért, mert nem műfajom, hanem mert nem akad utamba olyan, aminek az alaptörténete megszólít. Nick Cutter könyvével most viszont ez történt.

A világon eluralkodott a Kór. Az emberek elkezdenek felejteni, először csak jelentéktelen dolgokat, majd fontosakat, aztán már a létezés legalapvetőbb mechanizmusaira sem emlékeznek. A mélyben tudósok felfedeztek egy különös anyagot, az ambróziát, ami meggyógyítja a betegségeket, köztük a Kórt is. Ám a lenn tartózkodókkal elveszítették a felszíniek a kapcsolatot, köztük a főhős, Luke bátyjával is, így hát egy kisebb felderítőcsapatot küldenek, hogy kiderítsék, mi történt.

Már elképzeltem lelki szemeim előtt, ahogy a levegőt kapkodom, miközben filmszerűen zajlanak az események. A Mélység fülszövege annyira izgalmasan hangzott! Bárcsak a történetről is elmondhatnám ugyanezt, de hiába próbálom megerőszakolni magam, keresni benne valamit, ami az ötleten kívül tetszett, semmit sem találok. Persze ezt az elején még nem tudtam. Rákészültem, hogy milyen szuper, feszültséggel teli könyv lesz, de csalódnom kellett. A könyvvel kapcsolatos érzéseim egy grafikán ábrázolva a közönyös tartományból indulnak. Majd megesik egy biztató kitörés (ez a leereszkedés rész). Majd olyan mély zuhanásba kezdett, hogy elérte a Mariana-árkot.

Az egész sztori beleférne maximum 70 oldalba, és még akkor sem feltétlen rágnánk le a körmünket. Halálosan komolyan mondom. A többi része mind sallang: túlburjánzanak a leírások, az álom/hallucinációjelenetek, a flashbackek. Nem elég erős az alapötlet, hogy elvigye a hátán a regényt, nincs kidolgozva, nincs lendület, nincs megteremtve a feszültség. Kihagyott ziccerre jó példa a fülszövegben is felbukkanó Kór, ami hangsúlyos szerepet nem kap a történet során, néha említésre kerül, és ennyi. A szerző még arra sem vette a fáradtságot, hogy összekösse a főszereplő múltjával. A Kór léte semmivel sem ad többet, mintha abszolút nem lett volna belepakolva (és ezt még a karakterei szájába is rakja, hogy bizonyítsa az igazam).

Végig olyan érzésem volt, hogy ezt már olvastam valahol, ja igen, egész pontosan azért, mert Michael Crichton A gömb című könyvében olvastam (persze nem csak onnan merített a szerző, érződtek benne más hasonló témájú filmek is, amiket láttam). Ez nem lett volna baj, de isten, annyira rémesen van megírva!

Tehát a stílus. Oké, a semmi szét van húzva egy 400 oldalasnál több hosszúságú könyvre, az egy dolog. De még a semmit is meg lehet úgy írni, hogy azt lehessen élvezni, én viszont oldalról oldalra akadtam ki egyre jobban. Eleinte azt mondtam volna, hogy a könyv nagy részét kitevő flashback szál úgy, ahogy van felesleges, de a végkifejlet birtokában csökkentsük ezt a számot 90%-ban feleslegesre. Semmit nem tesznek hozzá a sztorihoz. Nem érik el, hogy közelebb kerüljenek hozzám a karakterek. Ami azt illeti, Luke túl normálisnak tűnik ennyi trauma után. Sajnos flashback fronton sikerül még beletuszkolni egy szemforgatós fordulatot a végére, aminek az első felére simán rá lehet jönni, csak talán az elszenvedő fél személye a meglepetés. De bennem csak az a kérdés motoszkált: ez most mivel mozdította előre a cselekményt?

A túlcsorduló leírások egy idő múlva elérték, hogy a szememmel átugorjam a sorokat. Több oldalas magyarázással sikerül kivitelezni azt, amit max. két mondattal el lehetne rendezni. Az álomjelenetek is rétestésztaként nyúlnak el, és a funkciójuk annyi, amit a következő bekezdésben tárgyalok.

A horror lényege, hogy iszonyatot és izgalmat keltsen az olvasóban, de én halálra untam magam. Nem sikerült nyomasztóvá tenni a jeleneteket. Undorítónak undorítóak, ez tény, de korántsem kellemesen, hanem hatásvadászón, mintha az író dicsekedne, bibibi, én ilyen csudirészletesen tudok gusztustalanságokat ecsetelni. Hát ez szuper, ha közben belepusztulok az unalomba, és nem érdekel, mi lesz a karakterekkel.

Nem segített az sem, hogy a szerző a saját célkitűzésének ás alá azzal, hogy folyamatosan kizökkenti az olvasót a sűrűn előforduló hasonlataival. Igényelem én a hasonlatokat, de nem ilyen mértékben, és nem így. Olyan helyeken alkalmazza, ahova nem illik, olyan példákat használ, amiknek sokszor értelmük sincs. Példa:

„A teste nem engedelmeskedett, az izmai bénák voltak, akár egy széttört edényszárító.”

És még elemezzünk is egy kicsit egy másik példát:

„Sűrű vérköteg lőtt ki a {karakter} szájából, újévi bulis, skarlátvörös szerpentinként göngyölődve.”

Szituáció: A karakter éppen élete utolsó perceit járja. Ehhez tartozik egy ilyen totálisan nem odaillő szerpentines hasonlat. 1, minek? 2, senkit nem zavar, hogy HALDOKLIK, az újévi szerpentin pedig pozitív jelentéssel bíró? Nem nagy kicsit a kontraszt?

Rátett minderre egy lapáttal, hogy a magyar fordítás sincs a topon. A fordítónak nem sikerült egy húron pendülnie az idiómákkal, így voltak pillanatok, amikor nem tudtam, mit is akart az adott karakter mondani. Sok helyen kilóg a lóláb (kid=öcsi? Atyaég, ennél még a kölyök is jobb, még akkor is, ha magyarul ezt nem használja senki), és a kutya M-kézéstől az arcomat kapartam.

Ja, és ha már itt tartunk, visszakanyarodom kicsit a szerzőhöz: ezek a hangeffektus átiratok (Pl.: HáTÁMP, Hjákk-jákk,SHRÁÁÁKKK, TTTRRÁÁÁÁCSIIIIKKK stb.) borzalmas ötletnek bizonyultak (komolyan senkinek nem jutott eszébe, hogy ezt nem kéne?). Fogalmam sincs, eredetiben milyenek lehetnek, de a fordításban engem nem ijesztgettek, hanem halálra röhögtem magam rajtuk. És annyiszor írom már ezt a halálra így, halálra úgy dolgot, hogy csoda, hogy nem én pusztultam előbb a karaktereknél.

Isten látja lelkem, én bizakodó maradtam. Hittem, hogy az agyonírás után bedob valami akkorismegérte befejezést a szerző. Hát nem. Banális. Annyira nagyon banális. De még ez a banális is működhetett volna, ha feszes, filmszerű a cselekmény, nincs agyonrizsázva.

Összességében ezt a könyvet eladta a fülszövegben megfogalmazott ígéret, aminek a történet minimálisan sem tudott megfelelni. És ez azért fájó, mert annyira jó lehetett volna. De a végén a kulcsszó az marad, hogy volna.

Értékelés: 2/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: The Deep

Kiadó: Agave

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 432

Fordította: Tillinger Zsófia

Olvass tovább!