Megan Crewe: Earth & Sky

Időutazás és földönkívüliek összegyúrva egy regénybe? Megint karácsony van? Kábé így éreztem a fülszöveg elolvasása után. A végére viszont inkább virgácsgyanús élménynek könyveltem el a végeredményt.

A bíróság épülete előtt Skylar meglát egy cuki srácot, és teljes erővel csapódik bele az érzés: valami nem stimmel. Rosszul lesz, egy robbanás képeit vizionálja. A lány amúgy is rohamokkal küzd, mióta az eszét tudja, de ezt igyekszik leplezni a külvilág előtt. Elnyomja magában a helytelenség érzését, de másnap a sulija előtt ismét összetalálkozik a rejtélyes sráccal, és kilogikázza, hogy talán ő tudja, mi történik vele. Kiderül, hogy a tag időutazó ufó, aki az idő eseményeinek megváltoztatásának szentelte az életét egy magasztos cél, a Föld megvédése érdekében. És nem mellesleg neki hála Skylar nem robbant fel a bíróságon, mert eltüntette a bombát.

Amennyire jól hangzott a fülszöveg, annyira nem állt össze ez a könyv. Semmi sem stimmel, se a karakterek, se a világfelépítés, se a történetvezetés, egy darab pozitívumot nem tudok kiemelni, ami menthetné a menthetőt. De még érzelmi reakciót sem váltott ki belőlem (ezért sem értékelem egypontosra, mert azok a falhoz vágós könyvek), csak vállrándítva olvastam, hátha megvilágosodok, és egyszer majd tetszeni fog. Vagy esetleg beindul, merthogy még bődületesen unalmas is volt.

A világfelépítés annyira kreatív, hogy totálisan követhetetlen. Egy ideig igyekeztem felvenni a fonalat, és értelmet lelni a szerző által kreált időutazás törvényeiben, de egyszerűen nem ment. Az is elég problémás, hogy néha úgy éreztem, nem a törvények határozzák meg a karakterek cselekedeteit, hanem azok igazodnak a karakterekhez. Az egész egy nagy homályos folt, tele lyukakkal, úgyhogy a végén már feladtam, hogy megértsem, biztos nem rendelkezem elég agykapacitással. Elvégre nem lehetek olyan szép és okos, mint főhősnőnk, de erről majd később.

A kiindulópont, hogy a földönkívüliek egyfajta időtérrel burkolták be a Földet, aminek révén képesek utazni az időben, és a Föld lakosainak életében megváltoztatni ezt-azt. Újraírják az időt, bizonyos eseményeket megváltoztatnak egy kísérlet részeként. Azonnal fel is merül a kérdés, hogy ez a kísérlet mi célból történik? Mit nyernek vele? Azt hinnénk, valami nagyszabású terv része, de a válasz mindössze annyi, hogy jókedvükből teszik. És most nem vicceltem. A saját bolygójuk, Kemya katasztrofális állapotban van, de ahelyett, hogy az ottani gondok megoldásával foglalkoznának, inkább szórakoznak a Földdel. És nem, nem azért, mert invázióra készülnek, és le akarnak telepedni. Nem akarnak.

Páran az ufók közül rájöttek, hogy ez így nagyon nem oké, és alakítottak egy renegát csoportot, hogy megszüntessék ezt az időteret, és a földlakók sanyarú sorsának véget vessenek. A csoport vezetője, Jeanan elrejtett a Földön különböző idősíkokban darabokban egy fegyvert, ami az akcióhoz szükséges. De a vezető egy másik időben van, és csak az első darabhoz vezető nyom van meg, abból kiindulva kell rájönni a többi nyomra, és felhajtani a fegyver többi részét.

Itt jön a képbe főhősünk, Skylar, aki képes érzékelni ezeket az időváltoztatásokat, de csak azokat, amiket a születése óta eltelt időben végeztek. Ezért a csoport egyik tagjának, Winnek a segítségére lehet a nyomok felkutatásában. Ehhez képest simán visszautaznak az időben egy asztalterítő szerkezet segítségével évszázadokat, ami kicsit régebben történt, mint ahogy a lány megszületett, elvégre nem vámpír. Ez azért lehetséges, mert a vezető Skylar ideje alatt kezdett el visszautazgatni a múltban, ergo így a szabálynak mindjárt más a fekvése.

Skylar rohamai a különböző változtatásokkal állnak összefüggésben. Mivel sose értette, hogy miért történnek a rohamok, csak azt érzékeli, hogy új dolgokhoz kötődnek, tartózkodik ezektől. Emiatt csak szépirodalmat olvas, nem követi a filmes trendet vagy a híreket a neten. És, hogy miért van ez a képessége, ami senki másnak? Hát mert Mary Sue a bátyja eltűnése után megfogadta, hogy nyitott szemmel néz a világra!

Na én most mindezt felidézve sem értek már megint semmit, pedig még vannak apró finomítások. Például létezik egy harmincperces buborék szabály, mely szerint több időutazó nem jelenhet meg harminc percen belül a múltban, egy térben, mert az paradoxon. Ezért az új időutazó mindig kilökődik. Mondjuk magas, hogy akkor eleve hogy tud odautazni, de mindegy.

Ami viszont a legnagyobb fejtörést okozza számomra, hogy elmennek az asztalterítővel a múltba, az ő közbeavatkozásuknak hála megváltozik a jövő, mégis, mikor visszatérnek, minden ugyanolyan. Ott a pillangóhatás elve: azzal, hogy a pillangó a Föld egyik felén meglebbenti a szárnyát, a másikon akár tornádót okozhat. Itt meg semmi. Win leszögezi, hogy itt nem működik a kőbe vésett jövő, hogy egy másik múltban már minden megtörtént. A jövő nem elrendeltetett, mint a Terminátorban.

Viszont a gonosz földönkívüliek, akik a renegát csoport tagjait keresik, olyan spéci felszereléssel rendelkeznek, hogy akár a legapróbb változtatásokból is be tudják mérni, hogy Skylar és Win merre járnak. Például abból, hogy Skylarnek nekiment valaki, és a pasira borult a kávé. Ők ezt a jelet befogták, és emiatt utána képesek megtalálni Skylart. Na most, ha a könyv elején Skylarnek fel kellett volna robbannia, de Win megakadályozta ezt, akkor ezek után, Skylar bármit csinál, az nem módosulás az idő eredeti szövetében? Akkor miért csak a kiöntött kávé az?

A fejvakargatás után térjünk rá a történetre… ami nincs is? Adott egy használható alap, ami izgalmasan hangzik, aztán lesz belőle egy dögunalmas ismétlésfolyam. Nem kapiskálom, miért lett ebből sorozat, mivel ez a rész sem pörgött, és simán meg lehetett volna oldani egy könyvben is. De nem, ez is sorozat. Fogalmam sincs, mi fog még benne történni.

A cselekmény voltaképpen ott van a fülszövegben, ami alapján ugye kiválasztottam a könyvet. És éppenséggel egy kicsit durcás leszek, mikor már egy csomó oldalon túl vagyok, és még sehol sem tartunk a fülszövegben írtakhoz képest. És még az is unalmas. De ezt mondtam már, nem? Csak átveszem a szerző stílusát, mert ő is repetitíven rágta számba a dolgokat. Ennek legékesebb példája, mikor kvázi ugyanaz a dialógus zajlik le Skylar és Win között pár lap különbséggel. És akkor ott van még Skylar bátyjának folyamatos emlegetése, ami számomra teljesen hiteltelen.

Végig azon gondolkoztam, hogy tele van a könyv felesleges leírásokkal, gondolatokkal, és ha feszesebbre vennénk a tempót, ebből sokkal jobb kisülhetne. Egy csomó  tölteléket ki lehetett volna húzni. A leggázabb viszont, hogy még a jelenetek is pontosan ugyanúgy ismétlődnek. Skylar és Win utaznak az időben a múltba. Win mindannyiszor elmondja, hogy kicsi az esélye, hogy az üldözőik megtalálják őket. Skylar megtalálja a következő nyomot. Mindig pont jókor vannak jó helyen, abban a pillanatban, mikor a vezető elrejtette a nyomot, tehát Skylar találkozik a vezetővel. Meg akarja tudni tőle, hogy hol a fegyver, és akkor nem kell a kereséssel szórakozni. De mindig közbejön valami, és az a valami természetesen az üldözőpáros, persze, hogy rájuk bukkantak. És ezt a szerző háromszor, ismétlem, háromszor játssza el egymás után. A harmadik alkalommal annyi a különbség, hogy a vezető közli, hogy nem akarja átadmi a fegyvert, mert akkor végre vége lehetne a könyvek, játsszanak csak tovább kincskeresősdit.

Főhősünk, Skylar erőteljes Mary Sue vonásokkal rendelkezik. Ő anya, apa tökéletes kislánya, a legjobb barátnő, és az ő közreműködése nélkül nem lehet megmenteni a Földet. Olyannyira nem, hogy az összes nyomot ő találja meg, amikor a csoport többi tagja még mindig csak az elsőt keresi. Win nem is tudom, minek van, egyszerűbb lett volna, ha odaadja az asztalterítő időutazó gépet Skylarnek, és kész.

Ami Skylar jellemét illeti, legalább annyira felfoghatatlan néha, mint a világfelépítés. Először is, meglátja a bíróságon Wint. Aztán másnap meglátja a sulinál, és ezt olyan nagy horderejű élménynek éli meg, hogy azonnal odamegy hozzá, és leszólítja. Felkapja a vizet, amiért a srácot nem különösebben érdekli (ő a világ atyaúristene, vagy mi?), aztán meggyanúsítja, hogy fel akarta robbantani az épületet, mert neki látomása volt (igen, ezt elköpjük egy vadidegennek). Ezután Skylar otthagyja Wint, és ráuszítja a rendőrséget. Vajon, miért? Mert a srác nem alélt el a megjelenése láttán?

Azért azt felfogtam ám, hogy a szerző azt szerette volna közvetíteni Skylar szeszélyességén keresztül, hogy ő megfontoltabb, mint az átlag YA csitrik. Nem csak úgy bedől a csinisrác első szavának, hanem kételkedik benne, nem rohan azonnal egy csettintésre. Csakhogy ez elég furcsán jött át. Ahhoz képest, hogy Skylar mennyire különleges, eléggé nem akaródzik neki megmenteni a Földet. Nem is tudom, hányszor játsszák el azt, hogy ha Skylar menni akar, akkor Win elengedi, és ez sokadszorra már meglehetősen idegtépő.

Skylarről még azt kell tudni, hogy a bátyja, Noam elszökött otthonról, amikor a lány öt éves volt, és az elmúlt több mint egy évtizedben nem hallottak róla. A lány magát hibáztatja emiatt, az egész élete még mindig e körül forog, és tudja, hogy ő látta a bátyján a szökésre utaló jeleket, mégsem tett semmit. Ezt annyira hiteltelennek tartom. Nyilván egy ötéves gyerek is érzékeli a változást meg a hiányt, és valamilyen nyomot biztos hagy benne, de szerintem ez egy idő után elfelejtődik, és az emlék szelídül. De hát tudjuk jól, ő olyan különleges, hogy már akkor vágta a dolgokat!

Ehhez képest, mikor felfogja, hogy különböző változtatásokat eszközöltek az életében, eszébe nem jut, hogy például megtudhatná, mi történt a bátyjával. Inkább az foglalkoztatja, hogy egy srác megcsókolta-e egy másik életben. Noam is annyira a szánkba van rágva, hogy tudtam, valami nem stimmel a szökés dologgal, szóval ez sem hozott túl nagy meghökkenést. Ezen a ponton azért fogtam a fejem, mert Skylarből kiveszik minden racionalitás, és sutba akarja vágni az egész Föld megmentése missziót Noam miatt. Vajon ha a Földnek lőttek, akkor Noam boldogan él tovább? Ez a lottóötös kérdés.

A férfi főhősünk, Win jellegtelen, és a könyvből hiányzik a szerelmi szál. Kémia abszolút nincs a két főszereplő között, és a romantika kimerül annyiban, hogy Win egyszer megcsókolja Skylart kíváncsiságból. Ebből persze megint oda lyukadunk ki, hogy Skylar besértődik, mert ő akar lenni a világ közepe. Mondjuk ezt a kíváncsiságot a későbbiek fényében nem egészen értem, de ez mintha már megszokott lenne ezzel a könyvvel kapcsolatban.

Megan Crewe-tól korábban az Elszigetelve című könyvét olvastam, ami szintén tele volt hibás döntésekkel és megkérdőjelezhető karakterekkel, mégis a vírusos témát fogyaszthatóan tálalta. Itt a próbálkozás nagyon félresiklott. Aztán lehet, hogy maga a tömör zsenialitás ez a könyvecske, csak én vagyok túl kevés hozzá, sose lehet tudni.

Értékelés: 2/5

Borító: 4/5

Sorozat: Earth & Sky #1

Kiadó: Razorbill

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 304

Olvass tovább!

2014 legjobb sorozatai

Bele sem merek gondolni, hány órát töltöttem sorozatokkal 2014-ben, bár biztos vagyok benne, hogy jóval kevesebbet, mint tavaly. Mondjuk így elég nehéz összeszedni tízet, amit nagyon szerettem. Igazából csalok, nincs is ennyi.

Az idei szezonban nem sok újonc ragadta meg az érdeklődésem, és szépen lassan minden olyan széria sorra került már, ami tényleg, igazán érdekelt. Emiatt is néztem jóval kevesebbet, mint az előző években. A lista nem csak idei sorozatokat tartalmaz, hanem azokat, amiket én néztem idén.

10. The Originals

Ez csak azért kerül fel, mert valaminek fel kell. :D Persze a TO sem rossz, de számomra már nem hozza azt a szintet, amit az első évad első felében, holott a második évad jobbnak érződik, mint az első évad második fele. Akadtak ütős wtf momentumok, de nekem azt hiszem az alappal vannak problémáim: mindenki meghal, feltámad, egyik testből a másikba vándorol, komolyan erre kell építeni egy sorozatot? Klaus árnyalása viszont nagyon tetszik, Elijah-é már kevésbé.  

9. Arrow

A második évadot imádtam, főleg az Olicity pillanatokért. Miután csúcsra járatták a fináléban, a lehető legrémesebb módon tették semmissé egy tollvonással, és ezzel be is tettek a sorozatnak. Főleg, hogy idén itt sincs semmi irány, nem tudom, hova tartunk, csak Ray Palmer karaktere és Felicity beszólásai színesítik a sorozatot. (Ja meg Stephen Amell még mindig jól néz ki.)

 

8. Supernatural
Még mindig szeretem, bár az évad első négy része elég semmilyenre sikeredett, hiányzott belőle a tűz. Főleg annak tükrében, hogy nyáron ledaráltam az első öt évadot, és mintha nem is ugyanaz lenne a két sorozat. Valahogy lelassult, nincs meg az az izgalmas feszültség, ami évekkel ezelőtt jellemezte. Ha nem azok lennének a karakterek, akik, szerintem már halálra untam volna magam. De a 200. résztől valami megváltozott, és azóta jobb epizódok készültek, noha még mindig nem látom az irányt, ahová tartunk. (Amúgy csak nekem tűnik úgy, vagy mostanában tényleg ez a jellemző a The CW-s sorozatoknál? Régebben volt egy évadon áthúzódó probléma, most meg mintha több kisebb lenne.)

7. Chasing Life
Erről valahogy mindig a Csillagainkban a hibára asszociálok.Néha túl optimistának és butának érzem a főszereplőt, Aprilt (vagy a készítők a nézőket), ám jó látni, hogy nem adja fel, és küzd. A sorozatot egyértelműen a karakterek adják el. April egy kedvelhető főhős, a szerelmi háromszögben baromi jó kémia van, imádom a barátnőjét és a családját. Pedig igyekeznek a készítők mindent beleszuszakolni a cselekménybe, amit csak lehet: biszexuális húg, eltitkolt féltestvér, anya-nagybácsi szerelmi viszony. Ezt mégis el tudják adni a karakterek, és nem érzem idegesítőnek. Jó kis feelgood dráma ez. A karácsony májusban például tök aranyos ötlet volt.


6. Invasion
Ebből anno még tévében láttam pár epizódot, és már akkor is tetszett, elvégre ufók vannak benne. Nem mellesleg Eddie Cibrian a főszereplő, aki durván 15 éve nagy szerelmem volt. Azt nyújtotta a sorozat, amit elvártam tőle, szépen adagolta a rejtély faktort részről részre. Annak ellenére, hogy elkaszálták, és a sztori végül nem futott ki sehová, abszolút kellemes kikapcsolódást nyújtott. Még anyu is cseszegetett, hogy mikor nézzük már a következő részt, pedig ritka, hogy ráfüggjön valamire.

5. In The Flesh
Jaj, hát ez a sorozat abszolút szívem csücske. Ha csak első blikkre nézzük, szimpla zombis sorozatnak néz ki. De egyrészt fogja a már rég lerágott csontként létező témát, és teljesen új megközelítésben tárgyalja azt: a zombiság betegség, amiből meg lehet gyógyulni. De ez mind a felszín, és a rétegekben rejlik a lényeg. Az In The Flesh olyan társadalomkritika, amit bármilyen közegbe interpretálhatunk, csak kicseréljük a zombi szót egy másik embercsoportra. Erről lesz majd egy hosszas kivesézés… egyszer. Nézzétek meg, mert lenyűgöző a fényképezése, az atmoszférája (nem feledni, ez egy brit sorozat), és hihetetlen élményt nyújt. Ez a második évad jobban bejött, mint az első.


4. The Carrie Diaries
Ez az a sorozat, amiről az életben nem gondoltam volna, hogy megnézem, de már nagyon nem volt mit, és azt hallottam, jó kis feelgood cucc. És tényleg az. Csak az első évadot daráltam le, a másodikat ínségesebb időkre tartogatom. Majd valamikor kritika is kerül ki róla, ha eljutok a posztolásig. A TCD annyira cuki és aranyos, hogy imádtam minden percét. A szerelmi szálon olvadoztam, a drámai témák nem estek át a ló túloldalára, mindemellett viszont jópofa és vicces is. AnnaSophia Robb bűbájos Carrie, és köze nincs az egésznek a Szex és New Yorkhoz (hálistennek).

3. Person of Interest
Ez a sorozat eleinte abszolút nem érdekelt, amíg meg nem hallottam azt a szót, hogy sci-fi. Persze igazából nem volt az, mert ez is tulajdonképpen egy nyomozós sorozat, ahol a mesterséges intelligencia adja a pluszt, ám mégis bejött, pedig darálva nézem minden évben. Aztán nyáron, mikor letoltam a harmadik évadot, oda meg vissza voltam a gyönyörtől. A PoI akkora szintet lépett, hogy minden részt ámulattal néztem. A heti ügyek elsorvadtak, a HR szálat lerendezték és a surveillance mélységei kerültek előtérbe. Még az új szereplőket is megszerettem idővel, pedig az elején a frász kerülgetett tőlük. Aztán a 4. évadban visszakerültünk a nyomozáshoz és az átívelő szál mérsékléséhez, ám még így is imádtam minden egyes eddigi részt. Azt szeretem a legjobban ebben a sorozatban, hogy elgondolkodtató: azt tükrözi, hogy egyre inkább e jövő felé tartunk, és ez valahogy senkit sem zavar igazán.


2. The Flash
Ezen a blogon már számtalanszor elcsöpögtem, hogy mennyire imádom Barry Allent és a megformálóját, Grant Gustint. Maradjunk annyiban, hogy ez mit sem változott. Az év egyik szórakoztató sorozata hétről hétre, és nem mellesleg szuperhősös. Mondtam már, hogy imádom a szuperhősöket? Engem az sem zavar, ha ilyen marad, csak így tovább. A sorozatról itt és itt írtam.

1. Jane The Virgin
Emlékszem, mikor olvastam a berendelt sorozatok premisszáját, megütköztem a The CW csatorna merészségén. Szűz lányt véletlenül mesterségesen megtermékenyítenek? És mindez egy telenovellán alapszik? Atyaég, gondoltam, mi sülhet ki ebből. Messze nem hittem akkor, hogy az év legnagyobb meglepetése lesz. Olyannyira meglepetés, hogy a csatorna sorozatai közül az első, mely Golden Globe-jelölést kapott. A mostani repertoárban a Jane The Virgin annyira különc, hogy már ezzel levett a lábamról. A humora furcsa és túlzó, arra a műfajra reflektál egyfajta öniróniával, amiből építkezik, és hát mondanom sem kell, zseniális. Minden egyes részen folynak a könnyeim a nevetéstől. Jane apja, Rogelio De La Vega pedig az év karaktere.

Kihagyott ziccer:
Extant: Az első 2-3 részt imádtam, aztán teljes lejtmenetbe kezdett. Halle Berry pedig borzalmas színésznő, korábban csak szinkronnal láttam filmekben, és nem tudtam, hogy eredetiben ilyen idegesítő.

Legnagyobb csalódás:
Hart of Dixie: Az első két évadban a kedvenc sorozatom volt. A harmadik évadra viszont olyan szinten átesett a ló túloldalára, hogy amit jópofának és viccesnek tartottam, tök gagyi lett, és el is kaszáltam. Ráadásul az arcomat kapartam, ahányszor Joel megjelent a képernyőn. Azért még gondolkodom rajta, hogy visszaszállok valamikor, főleg, ha a 4. az utolsó évad.

Olvass tovább!

Melissa West: Hover

Dinamikus történet, badass főhősnő és UFÓK! Minden adott volt ahhoz, hogy a Taking sorozat első részét, a Gravityt imádjam. Így hát iszonyatosan vártam már a folytatást, és bár nem nagyon emlékeztem az előző részre, szerencsére simán fel tudtam venni a fonalat.

Eltelt egy kis idő, mióta Jackson a Lodge-ra menekítette a most már félig ember-félig ős Arit, különben az emberek visszájára sült támadása miatt életét vesztette volna a Földön. Az emberek ugyanis elbízták magukat, és az ideggázzal, amivel meg akarták ölni az Ősöket, végül a saját fajtájuk tagjainak halálos ítéletét írták alá. Arinek még mindig fáj, hogy Jackson eltitkolta azt az aprócska tényt, hogy az Ősök vezetőjének, Zeusnak az unokája. Jackson szánja-bánja a dolgot, de Ari makacs, önfejú teremtés, aki egyszerűen nem tud ismét megbízni a fiúban, romantikázni vele meg még annyira sem. Zeuson egyre jobban eluralkodik az őrület, embereket tart fogva, és mindenáron le akarja igázni a Földet, hogy az Ősök ott kezdhessenek új életet, de az emberek nem hajlandóak kompromisszumot kötni vele. Ehelyett Arire hárul a feladat, hogy megszabaduljon az Ősök vezérétől - végleg.

Bár mint említettem, nem sokra emlékszem már a Gravityből, de annyi megmaradt, hogy pattogós lendületű, intenzív tempójú cselekménye volt, csak kapkodtam a fejem, annyi minden történt. Ezzel szemben a Hover visszavett a sebességből, és igazából egyetlen probléma köré összpontosul, Arinak meg kell ölni Zeust, pont. Míg minderre sor kerülhet, különböző kitöltő tevékenységeket jelenít meg a szerző a lapokon, leginkább azt próbálja bemutatni, hogy Ari miként állja meg a helyét ebben az új szerepben, hogy többé már nem ember, és az Ősök között, az ő szokásaik szerint kell élnie. Mindemellett persze terveket szövöget az emberiség megmentésére, és ezt a kettőt kell összeegyeztetni. Jackson folyamatosan mellette van, de ugyebár el kell húzni, hogy nem lehetnek együtt. Mégis csak átvezető kötetről van szó, Ari folyamatosan ellöki magától a srácot, míg egyszercsak megvilágosodik, hogy Jackson bár abszolút nem tökéletes, neki mégiscsak tökéletes, fejemben pedig ekkor szólalt meg egy nyálas popzene. Gonosz vagyok, na. Nem cukormázas ám meg ilyesmi, csak kicsit bosszantó, mikor eltaszítja, pedig igazából csak hülye kifogásai vannak, egy icipicit erőltetettnek érzem az ilyesmit. De tudom, az egyszerű lenne, és nem generálna konfliktust, ha a főhősnő egyszerűen csak megbocsátana és továbblépne.

Ezenkívül kiderül, hogy bizonyos Ősök rejtegetnek valamit, és Arinak nagy szerepe lesz mindenben, csak elárulni nem hajlandóak, hogy miben. Többször végigjárjuk ugyanazokat az utakat, és a végén mindig ugyanoda lyukadunk ki, hogy bár meg kell szabadítani a világot Zeustól, ez egyelőre nem jön össze, de továbbra is tervben van a napi rutinok és fenyegetések közé beiktatva. Másrészt viszont a Földön sem klappol minden, és Ari patthelyzetbe kerül, kénytelen a bizalmát könnyelműen osztogatni anélkül, hogy pozitív visszajelzéseket kapna. Az otthoniak is terelik a szót, és egyszerűen már nem lehet tudni, hogy mi van, csak, hogy háború lesz. Amivel csak az a probléma, hogy itt bizonyos vezetők akarják mindenáron a háborút, a nép tagjai nem.

Kár, hogy a sztori vesztett a dinamikájából. Nem mondom, hogy ez baj lenne, mert attól, hogy most kicsit lassabban folytak az események, még élveztem a könyvet, csak a Gravity ebből a szempontból sokkal jobb volt. Azt viszont még mindig tartom, hogy van némi Divergent beütése, ezek a szimulációk, az RES edzések állandóan arra emlékeztettek, Ari viselkedése erősen hasonlatos volt Triséhez, ráadásul ez a kapcsolati huzavona Ari és Jackson között eszembe juttatta Tris indokolatlan dacolását Négyessel szemben az Insurgentben.

Kicsit hiányoztak a régi karakterek, de az újakat is megkedveltem, különösen Villt, remélem még több szerepe lesz a továbbiakban.

Már nem tudom nagyon hova ragozni a mondandómat, szóval még egy dologra térnék ki. A VÉGE! A vége kegyetlen, komolyan mondom büntetni kéne az ilyen cliffhangeröket. Mintha az ember képébe vágnák az ajtót, csak olvas, olvas, bedobnak elé egy olyan infót, hogy csak néz ki a fejéből és vége. Utána meg legszívesebben törne-zúzna, annyira kész van idegileg, mert így nem lehet abbahagyni egy könyvet!

Összegezve, ez a sorozat immáron a kedvenceim közé lépett, amiben nagy szerepe van a remek a háttérvilágnak és az erős női főszereplőnek (mondjuk Jackson nem lett book boyfriend, hm, érdekes), és hát ufók, imádom az ufókat!

Értékelés: 4/5
Borító: 4/5

Sorozat: The Taking #2
Kiadó: Entangled Teen
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám:352

Olvass tovább!