TOP 10: 2016 legjobb filmjei

Tavaly elég szegényes lett az évösszesítő lista: képtelen voltam összeszedni tíz olyan filmet, ami tetszett. Szerencsére fordult a kocka, és 2016-ban érkeztek olyan alkotások, amiken jól szórakoztam. Ezek a maga nemében nem feltétlen korszakalkotó művek, de legalább a feladatukat képesek voltak abszolválni.

103 filmet láttam összesen, tehát folytatódik a csökkenő tendencia, egyszerűen már nem tudnak úgy lekötni, mint régen. Ebből is egy csomó 80-as, 90-es évekbeli – az év első felében volt egy ilyen újranézési projektem. Újfent megállapítottam, hogy jé, CGI nélkül is értelmesen össze tudtak rakni egy sztorit, ami manapság már nem követelmény.

A zátony

Na ez olyan értelemben biztos nem nevezendő jó filmnek, de már nagyon hiányzott egy cápás alkotás az életemből. Hihetetlen, mennyire imádom még mindig a műfajt, lehet pók, cápa, kígyó, akármi, pedig taszítanak ezek az állatok. Tudjátok, milyen kevés ilyen témájú film létezik, ami nem ZS kategóriás gagyi? Nagyon kevés, így hát meg kell becsülni, ha jön egy. És biza jó is volt az első fele, kár, hogy a végén átváltott hollywoodi elszálltságba. De azért tetszett. 

Sully – Csoda a Hudson folyón

Ennek megtekintése már átcsúszott 2017-re, de ide fogom sorolni. A légikatasztrófás filmek is hiánycikket képeznek manapság, úgyhogy a Sully olyan volt, mint egy falat kenyér az egész napos éhezés után. Nem mondom, hogy kiemelkedő lenne, de a balesetet patikamérlegen adagolta, és ezzel a technikával végig fenn tartotta az érdeklődést.

Amerika Kapitány – Polgárháború

Felkerül a Marvel sorozat legújabb darabja, de mostanra rájöttem, hogy kiszerettem az egészből. Régen örömmel vártam a részeket, az Avengerst a mai napig imádom, de azóta megcsömörlöttem. Eleve nem értem, ez miért Amerika Kapitány film, amikor Thor és Hulk kivételével az egész banda benne volt. A CW sorozatokkal ugyanez a bajom: már annyi karaktert mozgatnak, hogy nincs idő felépíteni semmit, itt például a Steve-Sharon szál esett áldozatul. Jó, tudom, nem fontos ez az összkép szempontjából, de ha két karakter smárol, akkor értsem már, miért. (Arról nem beszélve, hogy bírom Emily VanCampet, és ismét alig volt képernyőn.) A Vasember-Kapitány összecsapás olyan erőltetett volt, meg úgy alapból mi értelme volt az egész résznek? Semmi. És a CGI? Innentől tényleg ez lesz a sztenderd, hogy az akciójeleneteket felgyorsítják, de úgy, mint amikor a vlc playerben rányomod, hogy kétszeres-háromszoros sebességgel játsszon le valamit? Mert szerintem élvezhetetlen, hogy olyan gyors, hogy már nem természetes, és alig látni, mert mire felfognád, vége a snittnek, pluszba még agyon van vagdosva. Ezt a trendet az utóbbi 2-3 évben figyeltem meg, és borzasztó, ha ezentúl mindig így lesz. Oké, csak panaszkodtam, szóval jogos a kérdés, hogy mit keres itt ez a film. Azért megnézni meglehetett, volt neki íve meg ilyenek, Steve-t meg Tonyt még mindig szeressük. És akkor pozitívumot is mondok: az új Pókember gyerek telitalálat!

A szoba

Ez még 2015-ös film, az Oscaron is játszott, de mivel nálunk januárban mutatták be, úgy gondolom, idefér. A film első fele nagyon erős volt, ahogy a gyerek szemén keresztül bemutatta a világot, ami neki egyet jelentett a szobával. Tetszett, ahogy indirekten átjöttek az események, és érdekes volt, hogy mennyire jól alkalmazkodott a gyerek, miközben az anya elveszítette önmagát: a szobában végig erős maradt, és ahogy kijöttek onnan, rögtön összeomlott. A kérdés: miért is nem olvastam ezt a könyvet?

Cloverfield Lane 10

Amikor ezt a filmet néztem, elgondolkoztam azon, hogy lehetséges, hogy egy 3 szereplős, zárt, fix helyszínen játszódó film hogy képes olyan feszültséget teremteni, amit a látvánnyal telezsúfolt akciófilmek nem. Elképzelem, mekkora mindfuck lehetett volna, ha nem láttam volna a Cloverfieldet, de ez így is ütött rendesen.

Star Trek: Mindenen túl

A Star Trek első részét szerettem, a másodikat nem (nem is nagyon emlékszem rá), de szerencsére a harmadik rész ismét betalált a tutiba, jól szórakoztam közben. Ilyen minőségben, ezzel a szereplőgárdával szívesen elnézegetném még.

Mielőtt megismertelek

Tartottam ettől az adaptációtól, hiszen a könyvet nagyon szerettem, és nem éppen olyan történet, amit könnyű vászonra vinni. De nagyon jól vették az akadályokat: egy bájos, aranyos filmet hoztak össze, amiben Emilia Clarke, akit nem annyira kedvelek, tökéletes Lou lett, és Sam Claflin is jól megformálta Willt, a kémia köztük pedig nagyon átjött.

Nem vagyok sorozatgyilkos

A kedvenc könyvsorozatomat hála istennek ügyesen adaptálták, itt írtam róla bővebben.

A könyvelő

Ez volt az egyetlen film, amit moziban láttam, és semmit sem tudtam róla, mikor beültem rá – annál nagyobb volt a meglepetés. Precízen összerakott, végig fenn tartotta a figyelmet, és nagyon érdekesnek találtam, hogy autista a főszereplő, és hogy milyen aprólékosan visszaköszöntek a szokásai. Manapság ritka az ilyen korrekt akciófilm.

Zootropolis – Állati nagy balhé

A Disney más stúdiókkal ellentétben mindig olyan animációkkal áll elő, amiket örömmel nézek, bár tavaly a Szenilla nyomában elpuskázott ötlet volt. Viszont a Zootropolis jogosan zsebeli be a sok dicséretet, minden perce tökéletes. (Hajrá az Oscarért!)

Leggyönyörűbb film:

A visszatérő: Ez is 2015-ös, de szintén januárban került a magyar mozikba. Vizuális orgazmus ez a film. Gyönyörű képekkel és különleges kameramozgásokkal operál, amire rátesz egy lapáttal a természetes fény – végig tátott szájjal néztem. Mondjuk a történettől már annyira nem voltam elragadtatva, de bőven kielégítő a látvány.

Legnagyobb csalódás:

Batman Superman ellen – Az igazság hajnala

Nagyon-nagyon vártam ezt a filmet, hiszen Batman és Superman képernyőn? Egyszerre? Wow. Csattanós pofára esés volt. A történet nem történet, hanem darabos, üres jelenethalmazok sorozata. Nézed, de nem érzed, hogy hogyan függnek össze a történések. A Martha jelenet a világ legbénább húzása, amit eddig filmben valaha láttam (bele sem merek gondolni, hogy ki találta ezt ki, és hogyan hagyhatták jóvá). Az egy filmen belüli univerzumépítés miatt túlzsúfolt a film. A végi nagy csatajelenet borzasztó, szutyok CGI, és még élvezhetetlenül fel is van gyorsítva, mert gáz lett volna, ha 150 percnél még több a játékidő.

A hűséges:

Veronica Roth disztópiája kellemes YA, és az első két film a maga nemében nem volt rossz (az első a legjobb), bár azt nem értettem, miért térnek el a sztoritól. Na a harmadik részben a történetnek már köze nem volt a könyvhöz (pedig az sokkal értelmesebb, mint ez a kliséhegy), ráadásul egészen borzasztó lett a CGI-vel túltolt látvány. A pénzéhség miatt meg még a két részre bontott film második felét látni sem fogjuk, úgyhogy grat a stúdiónak az értelmes döntésért.

Legrosszabb film:

A függetlenség napja: Feltámadás

Ez is beállt a Jurassic World, Star Wars stb. táborába, ahol a folytatás kamu, mert valójában ugyanazt a filmet kapjuk meg pepitában felturbózva, ám mégis sokkal silányabb verzióban. Ennek a filmnek egyedül az eleje volt értékelhető, amikor még volt benne némi újítás. De hogy aztán ugyanazokkal az alapkarakterekkel (most Liam Hemsworth volt Will Smith) képesek voltak elkövetni ugyanazokat a jeleneteket, és ugyanazt a befejezést snittről snittre? Ja bocsi, most már fejlettebb a CGI, ezért volt bazinagy futkosó ufókirálynő (aki miért jött le a menedékből, hogy futkározzon, és kinyírják, az rejtély.)

Kellemes csalódás:

X-men: Apokalipszis

Nem szeretem az X-men filmeket. Tudom, tudom, akkor minek nézem? Valójában Az eljövendő múlt napjai kihagyott ziccerét (pedig időutazás, bakker!) követően megfogadtam, hogy ezt már kihagyom. De aztán valamiért meggondoltam magam. Felkészültem a legrosszabbra, hiszen annyira leszólták a filmet. Nekem viszont tetszett, valószínűleg azért, mert mezei eljön a világvége sztori volt, azt meg mindenféle logikátlan formájában bírom. Külön kiemelném Quicksilver jelenetét, nagyon ütős volt!

Olvass tovább!

Nem vagyok sorozatgyilkos - A film

Csinnadratta nélkül érkezett a hír, hogy film készül a Nem vagyok sorozatgyilkosból, és megtörtént a casting. Később valamikor hallottam és elcsodálkoztam rajta, hogy már forgatják. És ugyanilyen felhajtás nélkül sunyiban kijött a film, teljesen véletlenül futottam bele.

Elégszer adtam nyomatékosan hangot arról, hogy az originál Nem vagyok sorozatgyilkos-trilógia mennyire jó, képes volt produkálni azt a bravúrt, hogy mindegyik részét öt csillagra értékeltem. Szégyenteljes, hogy a folytatást még azóta sem olvastam, de ami késik, nem múlik.

Ilyen hátszéllel óvatosan és félelemittasan vártam Dan Wells sorozatgyilkosos regényfolyamából az adaptációt. Lássuk be, ennek a szériának a sava-borsa a szociopata főszereplő, John Cleaver, és az ő nagyon szélsőséges gondolkodású narrációja, amit lehetetlen filmvászonra vinni. Billy O’Brien viszont volt olyan tökös, és vállalkozott rá.

És úristen, hogy ez mennyire fantasztikus film lett!

Nem akartam hinni a szememnek!

Főleg manapság, amikor egy épkézláb filmet nem tudnak összerakni úgy, hogy működjön a történet (Batman v Superman, khm), és mindent felemészt a CGI-ben fuldokló látványvilág. Ez a film viszont bemutat a középső mutatóujjával, mert igenis lehetséges képileg fajsúlyosan olyan lehengerlően elmesélni egy sztorit, hogy kiesik a könyv leglényegibb eleme, de a szellemisége mégsem csorbul szemernyit sem.

Zseniális a képi megvalósítás. A fakó színek a 80-as éveket idézik, tudjátok, amikor még nem szűrőzték szét a filmeket, hogy minél színesebbeknek és földöntúlibbnak tűnjenek az emberek, tárgyak, a környezet. Olyan unalmas, jellegtelen, mint a valóságban, alaposan megteremti a szürke kisvárosi hangulatot, amiben sosem történik semmi – egészen mostanáig. Hihetetlen, hogy egy olyan egyszerű elem, mint az utcán gomolygó füst, milyen erős hangulati töltettel bír. Minden a helyén van: a vágás, a kameraszögek, különösen tetszett, hogy sok a nagytotál és a kistotál, hogy sok a csendes jelenet, ahol a tettek számítanak, nem a szavak. A végén a CGI az, ahol durván kilóg a lóláb, de az a pár filmkocka kibírható, lévén nem több tíz millió dollárból készült produkcióról beszélünk.

Zseniális a zenei megvalósítás. Tovább fokozza ezt a retro feelinget, olyan feszültség pattan ki tőle, hogy szabályszerűen igazi horrorként éltem meg a kiélesített pillanatokat, még most is jólesően borzongok meg, ha rágondolok. A kép és a zene kombója amúgy a nyár sikersorozatára, a Stranger Things-re emlékeztetett, mit emlékeztetett, szinte ugyanolyan volt. Mindkettőről azt tudom elmondani, hogy olyan erős atmoszférával bírnak, ami eksztatikus élményt jelent az elejétől a végéig. Túlmutat önmagán, beleránt a világába, és ott lélegzel-létezel, amíg a stáblistához nem érkezel.

A szereplőket nagyon jól eltalálták. Bár Johnt nem így képzeltem el, Max Records kitűnően alakítja a szociopata főhőst, akiről így, a belső monológjai hiányában is lejön, hogy nem komplett. A Dokit, akarom mondani Christopher Lloydot mindig jó látni, bárhol is legyen. Talán a kapcsolatuk nem lett olyan mélyen bemutatva, mint a könyv hozta, de a konfrontációk, a közös szituációk olajozottan működtek. Nem ez volt az egyetlen, amire nem jutott elég játékidő, Brooke elég keveset szerepelt, és John hozzá fűződő érzései sem kerültek terítékre. Így viszont egy bosszantó kis csaj maradt, aki mindig Johnra kapaszkodik, és nem nagyon lehetett érteni, hogy miért. Iskolában játszódó jelenet minimálisan van, a cselekmény fókusza a gyilkos tetteinek bemutatásán, és John ténykedésén van.

Az adaptáció a játékidő kötöttsége miatti hiányoktól eltekintve szigorúan könyvhű. Egyedül a végével kapcsolatban nem vagyok biztos, hogy nem történt-e némi módosítás, remélem valaki jótét lélek, aki még emlékszik a könyv befejezésére, felvilágosít.

Kellemesen meglepődtem és örülök, hogy ilyen formában sikerült filmre vinni az egyik kedvenc könyvemet, főleg manapság, amikor minőségileg halódik a filmipar.

Értékelés: 5/5

Eredeti cím: I Am Not A Serial Killer

Megjelenés éve: 2016

Rendezte: Billy O’Brien

Szereplők: Max Records, Christopher Lloyd, Laura Fraser, Karl Geary

Olvass tovább!

TOP 5+1: 2015 legjobb filmjei

Komoly gondok vannak a filmgyártás területén. Ahogy elnéztem a 2016-os kínálatot, van vagy három film, amire azt tudom mondani, hogy megnézném moziban. Szánalmas. Minden remake, reboot vagy folytatás, és ezek sem tudják hozni a színvonalat.

Bármennyire is próbálkoztam, képtelen voltam összeállítani egy top 10-es listát, mert nem láttam az idei filmek közül annyi jót, amivel ki tudnám tölteni. Pedig nem állíthatom, hogy idén is tétlenkedtem filmek terén, a traktnak köszönhetően számra pontosan tudom, hogy mennyit néztem. Le merjem írni? Lemerem, és tudjátok, ebben az a vicc, hogy tavaly vagy előtte sokkal, de sokkal több lecsúszott.

Szóval a bűvös szám: 129.

Inkább bele sem merek gondolni, mennyi volt az a sokkal több. Tényleg nem. Azt sem értem, ez hogy jött össze, mert tuti nem néztem minden harmadik nap filmet.

Nyilván volt egy csomó újranézés, és persze az idei engem érdeklő megjelenések nagy része is megvolt. Kivéve azok, amik év végére kerültek moziba, és én nem mentem el rájuk (mint Az Éhezők Viadala utolsó felvonása vagy a Star Wars 7, bár mivel sosem voltam SW fan, ezért kétlem, hogy nagyban befolyásolná a listámat). Ha már itt tartunk, a Csillagok között, amit idén állt csak módomban megnézni, tuti helyett kapott volna a 2014-es lista élmezőnyében.

Tehát lássuk a listát:

6. Kingsman: A titkos szolgálat

Arra aztán nem számítottam, hogy mennyire be fog jönni ez a film, és egyúttal rá is döbbentem, mennyire hiányoznak az ilyen kaliberű akcióvígjátékok a palettáról, és régen mennyire létező fogalomnak bizonyultak. Colin Firth elvitte a hátán az egészet, és a hiánya érződött is azokban a jelenetekben, mikor nem szerepelt. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a folytatás, bár nem hiszem, hogy működhet Firth nélkül.

5. Mad Max – A harag útja

Mint minden hosszú idő után feltámasztott film remake-jét, ezt is kellő óvatossággal fogadtam. Noha az egész lényegében akciószekvenciákból áll, azok nagyszerűen vannak kivitelezve, és az egészen látszik a természetesség (kivéve az éjszakai jeleneteknél). Mindehhez pedig lehengerlő zene társul, mondanom sem kell, már rongyossá hallgattam a soundtracket.

4. Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni

A könyvvel bepróbálkoztam, de nem túlzottan jött be a stílusa. Egyelőre parkolópályára került, ugyanis a film annyira tetszett, hogy úgy döntöttem, később megpróbálkozok vele újra. A filmre a pozitív kritikák vettek rá, és abszolút megérdemli a dicséreteket. Sőt, még azt is kijelenthetem, hogy vetélytársa akadt a Csillagainkban a hibának, bár bizonyos tekintetben mégsem lehet összehasonlítani a kettőt. Először is itt nincs romantika, és végre üdítő volt egy igazi baráti kapcsolat létrejöttének végigkövetése, másrészt ez a film főként az öniróniára épít, és azt roppant szórakoztató módon teszi. Még ki kell emelnem az operatőri munkát, az egyedik kameraállások rendhagyó vizuális élménnyé teszik az önmagában is nagyszerű történetet.

3. Mentőexpedíció

Gyönyörű képi világ, űrben játszódó sci-fi és egy remek könyvalapanyag – minden adott volt egy remek filmhez, amit Ridley Scott meg is valósított. Bár a túlságos könyvhűség számomra rontott az élvezhetőségén, de másodszorra, mikor már megkopnak az emlékeim, biztosan eltűnnek az ellenérzéseim.

2. Mission: Impossible – Titkos nemzet

Tudjátok, mi a vicces? Hogy én ennek a mozisorozatnak az első három részét egyáltalán nem szeretem. De aztán a negyedik részre valami megváltozott, és az ott lefektetett szemléletváltást hozta magával a folytatás, ami egy korrekt, izgalmas akciófilm, ami manapság nagyon hiányzik a műsorkínálatból. Ha továbbra is ilyen részek érkeznek, tőlem sose érjen véget, csak kár, hogy Tom Cruise közben megöregszik.

1. Agymenők

A lista tetején mi más álljon, mint egy animációs mese, de ó, ez annyival több annál! Fantasztikus ötlet, aprólékos, lenyűgöző kivitelezés, csak ámuldoztam, hogy tud valaki ilyet kitalálni, és ilyen körültekintéssel megvalósítani. Az utóbbi évek legjobb animációs filmje az Agymenők.

Sajnos ez az év hordozott magával ígéreteket, amik nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, sőt.

Legnagyobb csalódás:

Jurassic World: Életem felét azzal töltöttem, hogy erre a folytatásra vártam. Emlékszem, még 2001-ben a 3. résznél csápoltam a moziban. Aztán évek teltek el, újra és újra felröppentek a hírek egy esetleges folytatásról, aztán sok idő múlva lett egy fix 2014-es dátum, amit végül idénre toltak. Elmentem megnézni a filmet, és döbbenten bámultam a vásznat, és nem akartam hinni a szememnek. És nem jó értelemben. Egy csomóan imádják a JW-t, de akik igazi JP rajongók, mint én, azok nem értem, hogy állhatnak be a sorba. Mert ez nem folytatás volt, hanem az eredeti film modern, 21. századi, kütyükkel meg CGI-vel telecseszett interpretációja. Az első két rész sztoriját összegyúrták, és jelenetről jelenetre (alkalmanként snittről snittre) lemásolták az egészet. Ez miért új film, csak én nem értem? (Ahogy hallom az új Star Wars filmmel is ugyanez a probléma). És akkor azokról a baromságokról ne is beszéljünk, hogy kiengedik a dinót, meg a vége, az egy vicc, de amin a hajamat téptem, hogy a csudálatos frizurájú nőcike magas sarkúban végigfutkossa a filmet. Másodszorra is csak felidegesített az egész.

Bosszúállók: Ultron kora: Az első részt ötször láttam, és a mai napig remekül szórakozom rajta, még az egyszerű poénokon is nevetek. Erre is annyira rákészültem, hogy újranéztem előtte az összes Marvel filmet, de hogy minek? Borzasztó volt az egész. Nulla humor, a CGI szörnyű, az egész agyonvagdosva, és annyira felpörgették az akciókat, hogy nem győztem a fejemet kapkodni, mintha tekertem volna. Amennyire jól indult anno a Marvel-univerzum, annyira csökken a színvonal, egyelőre Amerika Kapitány az egyetlen, aki még nem okozott csalódást. (Az idei szólóhős film, A Hangya konkrétan sikeresen megcélozta az óvodás szintet.)

Terminator Genysis: Na ez még úgy, ahogy nézhető is volt, de amúgy itt is játszik az elemek átvétele a régi filmből. De ami kicsapta a biztosítékot, az új elgondolás. Ezt tényleg nagy poénnak gondolta valaki? Az, hogy végül is az egész Terminátor-univerzumot gyalázták meg, kit érdekel.

Tomorrowland: Ezt nagyon vártam, bár nem tudtam túl sokat róla, de amit igen, az alapján elkönyveltem, hogy ez biza szuper lesz. Hát nem, nem volt az, csak az alapötlet.

Legrosszabb film:

Törésvonal: Ettől nem vártam sokat, katasztrófafilm, elrontani nem lehet, de sajnos mégis. Dögunalom (ez nem paradoxon?), és akkora orbitális baromságok voltak benne, hogy az már nekem is fájt. Kb. olyan A vihar magja magasságokban szárnyalt. Tehát elég alacsonyan.

Fantasztikus négyes: Ilyen, amikor a kreatív nézetkülönbségek a filmen csapódnak le. Van egy Előtte, kb. az első háromnegyedóra, mikor látszik, hogy ez egy film akar lenni, ami tart valamerre (és nem is volt rossz), és van az Utána, mikor valaki belekontárkodott, és végül sikerült produkálni egy katyvaszt, ahol a jelenetek összefüggéstelenek, a néző nem érti, mit miért csinálnak a szereplők, és a főgonosz motivációja egy vicc. Komolyan, én még ilyet szerintem nem is láttam.

Jupiter felemelkedése: Ugh, ez nem sok szót érdemel. Izgalmas sci-finek tűnt, de valami borzadály volt az egész, a szerelmi szál igazi wtf momentum, az egész történet meg meh. És még Tatum is hülyén nézett ki.

Olvass tovább!

Ha maradnék (film)

Ismét egy film, amivel kapcsolatban szkeptikus voltam. El nem tudtam képzelni, hogy Gayle Forman csodálatos könyvének szavak keltette érzéseit mégis hogyan lehet filmvászonra önteni. A tanulság: ne legyek mindig pesszimista!

Mia és a családja a hószünet napján együtt akarják tölteni az ajándék időt. A kocsiúton szerencsétlenség éri őket, balesetet szenvednek. Az édesanya a helyszínen meghal, Miát, az öccsét és az apukájukat életveszélyes állapotban szállítják a kórházba. Rövidesen az apa is életét veszti, a gyerekek árván maradnak. Mia testen kívüli élmény részese lesz: mindent lát, ami a kórházban történik, a szüleit, az öccsét, a szerető rokonokat, akik értük aggódnak. A lánynak döntenie kell. Megéri-e életben maradni, ha elveszített mindent? Megéri-e küzdeni, és folytatni tovább?

Emlékszem, mikor a könyvet olvastam, teljesen odavoltam, annyira megrendített érzelmileg, hogy majdnem kibuggyantak a könnyeim. De csak majdnem, aztán a második résznél törött el a mécses (ott azt hiszem bepótoltam az első könyvnél jellemző szárazságot). Meg sem tudom mondani, hogy miért tetszett a könyv, vagy pontosan mi tetszett benne, és ez azért van, mert nem a részletek számítanak, hanem az egész: ez a sorozat egy ÉRZÉS. Ezt tényleg csak akkor lehet megérteni, ha az ember elolvassa. A Ha maradnék egy csodálatos duológia, a stílusa megragadja az ember lelkét, és addig szorongatja, míg nem bírod szusszal. Azt tudom, hogy imádtam benne a zenét, ami a két karakter révén átszövi az egész történetet.

A promóciós anyagokból szerzett előismereteim révén minimális elvárásokkal kezdtem bele a filmbe. Nem voltam megelégedve a castinggal, nem így képzeltem el a szereplőket, és Chloe Grace Moretztől feláll a szőr a hátamon. Persze nálam a casting miatti morgolódás nem úgy csapódik le, hogy akkor most elvből utálni fogom, amit látok, mert van, amikor én is értem, mit láttak a készítők egy-egy színészben. Itt is ez történt. Azt kell, mondjam Mia és Adam is telitalálat lett, amennyire nem jött át a „sármjuk” az előzetes anyagokon, mozgóképen annál inkább. Adamnél is húztam a számat, hogy ne mááár, Adam nem is ilyen, de a színész hangja meg a gesztusai nagyon megragadtak, ő tényleg Adam volt, ezt nekem is be kell látnom. Még így is, hogy a külsejével nem vagyok kibékülve. A színészek külön-külön és együtt is működtek; Adam és Mia irtó aranyosak voltak, és élvezet volt figyelni a fejlődő kapcsolatukat.

Mondtam mennyire imádtam a zenét leírva is? A zene, a zene annyira jó volt, noha sem a klasszikus, sem az Adam féle nem az én műfajom, de annyira élveztem, hogy kimászott a lapokról, és hallhattam őket. Imádtam minden egyes jelenetet, ahol Mia csellózott. Azt hiszem tényleg ez is az egyik oka, hogy imádom ezt a sorozatot, hogy a zene ennyire fontos szerepet képez benne. Hihetetlen, hogy egy dal vagy maga a zenélés folyamata mennyi színt tud csempészni az életbe.

Nem tudom hogyan, de sikerült végigbőgnöm a film második felét. Noha nem vagyok teljesen elégedett, inkább maradjunk annyiban, hogy ez a verzió is nagyon tetszett. Ugyanis a film inkább Mia és Adam kapcsolatáról szól, aminek a zene iránti közös szeretet az alapja. Ez hozza őket össze, és ez is választja szét; mindkettejüknek a zene az élete, de a különböző zenéjük különböző utak felé sodorja őket. Ez a film egy tinirománcot mutat be, ahol azzal a dilemmával szembesülnek, hogy a zenéjük fontosabb-e vagy a szerelmük.

Úgy érzem, eltolódott a fókusz. Mia családja háttérbe szorul, pedig ennek a történetnek nem az a lényege, hogy megtalálja-e a boldog jövőt Mia Adammel. Hanem az, hogy a családja nélkül, akiket nagyon szeretett, van-e értelme még létezni. Annyira Adam van a központban, hogy a családi pillanatok elenyészőek, és engem ez zavart attól függetlenül, hogy így is teljesen a film hatása alá kerültem. Az új megközelítéshez illeszkedik a film vége is, amiből nyilvánvaló, hogy nem lesz második rész. Így viszont az egész inkább egy drámával fűszerezett romantikus történetnek tűnik, szóval nem árt külön kezelni a filmet meg a könyvet.

Nem hittem volna, hogy ennyire jó lesz ez a film, úgyhogy örülök, hogy pozitívan csalódtam. Bátran ajánlom nektek is.

Értékelés: 5/5 
Eredeti cím: If I Stay

Megjelenés éve: 2014

Játékidő: 107 perc

Olvass tovább!

Godzilla

A dinós, mutáns gyíkos, óriás szörnyes, sárkányos filmeket imádom. Sajnos nem készül elegendő ilyen témájú film, hogy csillapítsa az éhségemet, bármennyire is szeretném. Amikor anno megtudtam, hogy lesz Godzilla remake és a Jurassic Park is folytatást kap, diszkrét mosolyom mögött belül a rajongó viharként tombolt örömében.

A Godzilla egyébként az a film, amit gyerekkoromban egyszerűen imádtam, volt olyan nap, hogy egymás után háromszor is megnéztem, és több mint harmincszor láttam. Valószínűleg ezért nem volt hozzá szerencsém azóta sem, kicsit túlzásba vittem.

A 2014-es Godzilla hasonlóan kezdődik, mint Roland Emmerich blockbustere: találnak egy nagyon érdekes dolgot, amin mindenki csak hüledezni tud. A remake-ben ekkor egy évvel az eredeti film után járunk, 1999-ben, amikor is egy monumentális csontvázra bukkannak a tudósok, amiben egy lény van. Ezután ugrunk Japánba, ahol főhősünk, Ford még kissrác, és éppen az apukáját akarja felköszönteni szülinapja alkalmából, de az apja annyira szórakozott, hogy erre nem kerül sor. Azután meg főleg nem, hogy az atomerőművet, amiben Ford szülei dolgoznak, rengések rázzák meg, és az anyja a sugárzásban leli halálát.

15 évvel később Ford katona, immáron saját családja van, az apja pedig még mindig nem tudja magát túltenni a múlton. Mikor letartóztatják az öreget, Ford átruccan San Franciscóból Japánba, és ha már ott jár, apuval kettesben elbattyognak a lezárt városrészre, ahol elvileg minden sugárszennyezett az atomerőmű megsemmisülése után. De mint mindig, a kormány ezúttal is hazudik, és az atomerőmű helyén valami rejtélyes tevékenységet folytatnak. Ford apja felismeri, hogy ugyanazok az ómenek jelentkeznek, mint 15 évvel korábban. Ezután elszabadul egy veszedelmes lény.

Aki az égvilágon semmit nem akar tudni a filmről, az semmiképpen se olvassa tovább. A poszt nem lesz spoileres a filmre nézve, viszont van egy információ, amit cselesen  kihagytak a trailerből is, amit láttam, és ez a húzás számomra igazán lehengerlő élményt nyújtott. E sztori erre az információra épül, viszont ezzel a trükkel, hogy a trailerben kiragadtak valamit a kontextusból, engem igazán megleptek, és tényleg csak pislogtam.

A film címe Godzilla, de az Emmerich féle verzióhoz képest fontos tudni, hogy nem Godzilla áll a középpontban, hanem egy másik szörny, a MUTO. Abszolút nem hittem volna, hogy ez egy ilyen szörnyek egymás ellen film lesz, miközben ledózerolják maguk körül a várost. Nem ismerem az eredeti japán Godzilla filmeket meg a mitológiát, amiből építkeznek, csak az amerikai blockbustert, és noha tudtam, hogy újfajta elgondolásban, a japán verziók szellemében készített Garett Edwards remake-t, ez nekem nem sokat jelentett.

Szóval amikor kikelt a MUTO, és a vásznon megjelentek a hosszú lábai, öt percig nem akartam hinni a szememnek, és értetlenkedtem, hogy ugye nem ez Godzilla, mert bár tudtam, hogy újradesignolták, és sokkal gyíkszerűbb lett, nem olyan nagyra nőtt dinó, mint Emmerich Godzillája, azért a mutáns sáskalábak már túl modern újraképzelés lett volna. Aztán azért sikerült felfognom, hogy nem erről van szó, és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és izgatottan vártam, hogy mikor bukkan fel a főszereplőnk, és hogy mekkora szörnybunyó lesz. 

A filmet lehúzó véleményekből kikövetkeztettem, hogy sokaknál az egyik kritikus pont a Godzillával kapcsolatban, amiért úgy definiálják, hogy „szar”, az az, hogy a film címe Godzilla, de Godzilla csak egy óránál bukkan fel, és voltaképpen nem is róla szól a történet. Ez így van, és én is felemás szájízzel fogadtam a dolgot, viszont maga a megjelenése egyszerűen zseniális. Garett sejtelmesen adagolja nekünk Godzillát, először csak hallunk róla, majd amikor képbe kerül, csak részleteiben fedi fel. Mindig egy-egy testrészét látjuk, míg össze nem rakja a kirakóst, és végül megpillanthatjuk teljes egészében a szörnyet. Erre a percre annyira felfokozza a feszültséget, hogy csak döbbenten meredünk a vászonra, libabőr pöttyözi a karunkat, és az a zene, amivel aláfesti az egész pillanatot, attól az ember lélegzete eláll. A film zenéjétől normális esetben a frász kerülgetne – régi filmek zenei aláfestésére emlékeztet, ide viszont tökéletesen passzol a szörnyek megjelenése közben.

A látvány az, amit elvárunk, rombolás, zúzás, városok romokban, szörnycsata, jóval többet is el tudtam volna viselni, amit kaptunk, pedig van pusztítás rendesen. Az viszont tényleg sajnálatos, hogy főként a MUTO-kat látjuk a film nagy részében, és Godzilla hozzájuk képesti képernyőn töltött ideje édeskevés.

A képek iszonyatosan hatásosak némelyik jelenetnél: ahogy a bizarr zene alatt az áram nélkül maradt vadászrepülők egyesével belecsapódnak a vízbe, mint a játékrepülők; és ki kell emelni azt a jelenetet is, ami már a trailerben hangsúlyos szerepet kapott. A katonák kiugranak a repülőből, vörös csíkot húzva zuhannak alá az ismeretlenbe. A felhők takarásában az égvilágon semmit sem látnak, aztán felvillannak a MUTO-k energianyalábai, akár a villámok, hogy végül egy lángokban álló városba érkezzenek, ahol Godzilla megvívja a végső harcot. A csata hangját nem halljuk, csak a katona heves lélegzését. Belebizseregtem ebbe a jelenetbe, komolyan. A másik ilyen lélegzetállító része a filmnek akkor volt, mikor kéken ragyogott fel Godzilla farka, és tüzet okádott, hát emberek, az maga volt a színtiszta gyönyör.

Alapvetően a filmmel két zavaró problémám akadt. Az egyik a vége, amit elég röhejesre sikerült összehozni. Godzilla olyan szerepkörben tűnik fel az emberek szemében, hogy csak pislogsz magad elé, hogy ez komoly-e. Oké, a filmek nem a realitást tükrözi meg úgy általában az emberek síkhülyék, na de ez a reakció részükről érthetetlen, és nem is értem, hogy lehetett beletuszkolni a végébe. Mármint, hogy minek kellett. A másik, ami teljes egészében kivágta a biztosítékot, az egy olyan elem, ami voltaképpen minden filmben kivágja nálam a biztosítékot. A családi dráma.

Tudom, hogy a dramaturgia szempontjából kell, hogy legyen a filmnek egy emberi főhőse, még ha senkit sem érdekel, és egyáltalán nem szorítok érte, hogy túlélje. Mert nem izgat, hogy él-e vagy hal-e. De muszáj, hogy legyen, hiszen az ő nézőpontjából követjük végig az eseményeket. Ez mind szép és jó, de hogy az egész még idegesítőbb legyen, kanyarítanak köré egy picsogó apát, egy feleséget és egy kisgyereket, hogy meglegyen a könnyfakasztó családi dráma. Csak ezzel a baj, hogy egy amúgy tök jó filmet teljesen lehúz ez az emberi picsogás. Tényleg nem értem, miért kell minden filmbe. Minek? Szörnycsatára vagyok kíváncsi, nem a családi újraegyesülésre. Pusztuljanak mind! Ford apja a film elején az agyamra ment a hisztijével (és szerintem erre a szinkron is rátett egy lapáttal, eredetiben talán kevésbé idegesítő). Szurkoltam azért, hogy haljon meg. A feleség és a kissrác is teljesen felesleges volt, és annyira bosszantó, hogy folyamatosan rájuk vágtak, hogy mi történik velük, mikor a szörnyek pusztítását akartam nézni. És a családi könnyes újraegyesülés, annyira meghatódtam, hogy még a könnyeim is folytak… ja, nem így történt. Erről le kéne szokni, és más megoldást alkalmazni, mert rontja a film élvezhetőségét.

Az emberi szál hiányában ötcsillagos élményt nyújthatott volna a film, így viszont nem volt teljesen tökéletes, de azért nagyon tetszett.

Értékelés: 4,5/5

Eredeti cím: Godzilla

Megjelenés éve: 2014

Játékidő: 123 perc

Olvass tovább!

2014 legjobb filmjei

Jó volt filmes szempontból ez az év. Több tetszetős alkotás is készült, várt adaptációk és remake-k, amiktől féltem, hogy rosszul sülnek el, ám nem így lett. Ezekből tízet összeszedtem egy listára. Egy-két szemrevaló film hiányozhat, azokig még sajnos nem jutottam el, majd jövőre.

10. 22 Jump Street
Agyatlan Channing Tatum-Jonah Hill film, ami annyira szar, hogy szar, de valamiért mégis jó. De lehet csak azért, mert CHANNING TATUM, emberek! Szóval ne vegyétek komolyan ezt a 10. helyet, valamit ide kellett raknom.

9.  Sráckor
A film, ami semmiről sem szól, és mégis mindenről. Az a vicc, hogy annak ellenére, hogy nagy hatással volt rám ez a semmi, az életben meg nem nézném még egyszer. De ti azért nézzétek, legalább egyszer!

8. A könyvtolvaj
Nem szeretem a háború idején játszódó filmeket, de néha kivételt teszek, és megnézek egyet-egyet. Ezt mindenképpen érdemes. 

7. Transformers: A kihalás kora 

Tudom, hogy divat savazni a Transformers-filmeket, de őszintén szólva nem érdekel. Én a negyedik részt is imádtam, hiába vagyok tisztában azzal, hogy ugyanazt a sztorit nyomták le a torkomon, csak kicserélték a neveket. Az új szereplőgárda sokkal jobban bejött, mint a régi, a vicces egysorosokon jót nevettem, imádom az effekteket, a hangokat, a CGI-t, a látványt, a zúzást, amit egy ilyen guilty pleasure filmtől elvárok. A zene pedig csúcs, az Imagine Dragons Battlecry c. számára felhúzott téma fantasztikus. És a dínóbotok, hajaj!

6. Mr. Banks megmentése
Nem gondoltam volna, hogy ez tetszeni fog, mégis így lett. A film tud valamit, mert Emma Thompsont speciel ki nem állhatom. 

5. A beavatott
YA adaptáció a jobb fajtából. Teljesen könyvhű lett, vizuálisan rendben volt, kellően pörgött. Mondjuk Négyes castingját még mindig nem emésztettem meg, de ez legyen a legkisebb bajom.

4. Godzilla
Jaj, imádom Godzillát, és a remake-je nagyon faja lett. Erről is lesz majd poszt egyszer. 

3. Így neveld a sárkányod 2
A mese, amin bőgtem egy jót. Szerintem simán überelte az első részt annak ellenére, hogy az egyik fordulattal nagyon nem vagyok kibékülve (utálom már azt a klisét, de nagyon). Fogatlan még mindig annyira cukicukicuki, hogy elolvadok rajta.

 2. Csillagainkban a hiba
A film, ami egyszerre volt vicces és szomorú, romantikus és drámai. Ansel Elgort fantasztikusan hozta az imádott Augustus Waterst.

1. A holnap határa

Az év sci-fije Tom Cruise-zal, akit szeretek, olyan témára épülve, ami a kedvencem. Sülhetett ki ebből a párosításból rossz? Persze, hogy nem. A végét mondjuk azóta sem értem, de nem baj.

Legnagyobb csalódás: 
Vámpírakadémia: Aki a könyvet adaptálta, szerintem nem értette, hogy a könyv miről szólt. Feláll a hátamon a szőr, ha rágondolok. Szerencse, hogy nem gyalázzák tovább. 
A galaxis őrzői: Huh, nagyon vártam, nagy pofáraesés volt. Se nem vicces, se nem jó. Ellenben Chris Pratt tetszett, szóval kíváncsian várom, mit alakít a Jurassic Park 4-ben. 

Legrosszabb film:

A vihar magja: Hogy miért? Tessék elolvasni itt.

Legelborultabb film:

Időhurok: Azóta is emésztem, hogy lehetett ilyen elborult sztorit kiagyalni. Ez már nem kreativitás, ez egyszerűen beteg, és kész. Ráadásul leesett a csavar a grandiózus finálé előtt, és végig fogtam a fejem, hogy wtf, ez meg mi a szent isten. 

Olvass tovább!

Sráckor

A Sráckorral a filmművészet újabb mérföldkövéhez érkezett. Amikor azt hinnénk, már mindent láttunk, jön egy rendező, aki ráébreszt minket arra, hogy ez koránt sincs így. Ezt a monumentális alkotást mindenkinek látnia kell!

Richard Linklater nagy fába vágta a fejszéjét 2002-ben. Elhatározta, hogy készít egy olyan filmet, ami valós időben mutatja be ahogy a karaktereken nyomot hagy az idő. Semmi nem garantálta, hogy nem fuccsol be végül az elképzelés. De eltelt 12 év, és megcsinálta.

A filmben Mason felcseperedését követhetjük. Amikor először találkozunk vele, mindössze hat éves, és amikor elbúcsúzunk tőle, a főiskolát kezdi. Megdöbbentő élmény a saját szemünkkel látni, ahogy kisfiúból fiatal férfivá érik. Meghatározó pillanatképek színesítik az idő múlását, például amikor megjelenik az új Harry Potter könyv, vagy arról beszélgetnek, mennyire nem szeretik a Twilightot.  A színészek valós idejű öregedése hitelességet kölcsönöz a filmnek, ami tulajdonképpen nem is film.

A Sráckor egyfajta tükörkép, maga az élet. Semmiről sem szól, és mégis mindenről. A mindennapos, szürke életünket eleveníti fel előttünk egy kissrác szemszögén keresztül, ami távol áll a forgatókönyvekbe írt megkonstruált valóságtól. Mert az életben nincs dramaturgia, nincsenek éles fordulópontok és irányvonalak. Az életben csak telnek a végtelen hosszúságú, egyforma napok, nincs kezdet és nincs cél, csak haladunk előre apró léptékkel. És ez fel sem tűnik. Csak néha ráeszmélünk, hogy idősebbek lettünk.

A forgatás részben improvizáción alapult. Nem volt kész szövegkönyv, amit a szereplők szájába adtak, hanem a felvételek elkészülése előtt ötletbörzéztek. A beszélgetések olyanok, mint a hétköznapokban: természetesek, jellegtelenek, semmiségekről szólnak.

Fantasztikus látni, ahogy a szereplők nőnek, és változnak, ahogy előrehaladunk a történetben. Máshogy néznek ki, átalakul a frizurájuk, híznak-fogynak. Olyan, mintha egy rég nem látott családot látogatnánk meg. Nem vagyunk tisztában az életük egészével, mert nem vettünk részt a mindennapjaikban, csak bizonyos szegmenseit látjuk. Mason anyja férjeket fogyaszt, továbbképzi magát, tanár lesz, és a végén mégis úgy érzi, hogy kiüresedett az élete. Mason apja egy megbízhatatlan alak, akinek az évek folyamán benő a feje lágya, és megkomolyodik. Ahogy változunk és tanulunk, mások lesznek a prioritások az életben.

És mi a tanulság a végén? Az, hogy nem mi ragadjuk meg a percet, hanem az ragad meg minket. Bármi is adatik nekünk, az életünket éljük tovább napról napra.   

Értékelés: 5/5

Eredeti cím: Boyhood

Megjelenés éve: 2014

Játékidő: 165 perc

Olvass tovább!

A vihar magja

Kár, hogy nem készülnek gyakrabban katasztrófafilmek. Van valami perverz öröm abban, hogy végignézzük, ahogy egy város, egy ország, egy bolygó kipusztul, és hullanak az emberek, mint a legyek. És mégis, ha olyan lebilincselő alkotásokat láthatunk a témában, mint A vihar magja, inkább ne piszkálgassuk a döglött zsánert.

Először is tegyük tisztába a jelzőt. Úgy tűnik, nem egyértelmű. A katasztrófa nem azt jelenti, hogy a film annyira rossz, hogy már katasztrofális. Hanem egy katasztrófa körül összpontosul. És most felgyulladt a fejem felett lebegő képregénybuborékban a lámpa: katasztrofális katasztrófafilm, ez volt a cél? A néző ahelyett, hogy a szereplők sorsával azonosulna, inkább megtapasztalhatja a szenvedést egyazon időben. Ha effajta nézőre való kivetítés volt a cél, akkor csillagos ötös jár a kivitelezésre, mert sikerült létrehozni ezt a tömör gyönyört.

Egészen elgondolkodtató kérdés, hogy mitől függően kapcsol be filmnézés közben a mentális szűrőnk, és mikor nem. Vannak rém buta filmek, amiknél valahogy mégis überelni tudja a látvány, a feszültség, az izgalom a sok hülyeséget, máskor viszont csak a fejemet csapkodom, és a bénábbnál bénább jeleneteket és karaktereket analizálom és szidom, jobb esetben röhögök, mert csak így vagyok képes végignézni.

Hol is kezdjem? Ja, megvan. Tehát főszereplő városkánkban vihar készülődik: szupertornádó van kialakulóban, de viharvadászainkat leszámítva egyetlen meteorológus sem képes mindezt előrejelezni. Mármint értitek, egy bazinagy tornádóról van szó, mégis a ciklonok áramlását a filmben szereplő zsenin kívül senki sem tudja meghatározni. Bár lehet nem kéne meglepődnöm ezen, mert mifelénk úgy működik az időjárás, hogy ha azt állítják, esik az eső, akkor süt a nap és fordítva. Adják vissza a diplomájukat!

De ami még ennél is rosszabb, hogy ez a tornádó egy olyan városban csap le, ahol szellemi fogyatékosok laknak. Már nem emlékszem, mi volt a település neve, de simán átnevezhetnék Retardáltvárosnak. Vannak itten nékünk ostoba Youtube celebjeink, akik szerint a tornádó király, és mindenáron olyan videót akarnak készíteni, amiben látszik a tornádó velük egy képen. Mert a sokmilliós eléréstől híresek lesznek, és csak ezen kattog az agyuk, olyan apróság eszükbe nem jut, hogy felkapja őket a tornádó, és meghalnak. Normális emberek sírva-nyüszítve menekülnek, de ők végigröhögik a filmet, hogy ez mekkora poén. Csak úgy mondom, hogy a velük kapcsolatos poén sem poén, mert annyira idegesítik az embert már a film elején előrevetítve az ostobaságukat, hogy azért imádkozik, pusztuljanak minél előbb.

Aztán a tornádónk az itten egy nesztelenül lopakodó kísértettornádó, mert senki sem veszi észre, ha elkezd szakadni az eső, vagy megrebbennek a fák levelei a széltől, mindenkinek csak akkor tűnik fel a tornádó, mikor kettő méterre van előttük. Én a helyükben már rég kirúgattam volna a város orvosát, hogy elfelejtett mindenkinek szemüveget felírni a távollátására. A végzős ballagáson elkezd esni az eső, erre a reakció: akkor gyorsan zavarjuk le az ünnepséget. Kit érdekel, hogy vihar van! Akkor kezdenek el bevonulni az iskolaépületbe, mikor már úgy szakad, mintha dézsából öntenék, és az orkán erejű szél kitépi a kezükből az érettségi bizonyítványt (ezért érdemes volt gürizni négy éven át). Ezt persze nem mutatják, csak én mondom, de ha repültek a sapkák, repültek a papírok is. Aztán mikor leesik nekik, hogy hoppá, tornádó szemelte ki az iskolát, akkor nem ám lemennének az alagsorba vagy valami, megállnak a folyosón, és a szekrényeknek támaszkodnak, legalább jól fejbe tudja őket vágni a leszakadó ajtó. Persze a tornádó pont azon a folyosón csap le, ahol álldogálnak, és amikor elpályázik, az igazgatóhelyettes naivan megkérdi: van sérült? Végül is csak kirepültek onnan a diákok meg leszakadt a fél tető, de biztosan mindenki sértetlenül átvészelte. Aztán a film folyamán valaki egyszer csak kitalálja, hogy a már félig letarolt iskola, aminek alagsora még mindig nincs (de ki tudja, lehet ám, hogy van, csak hülyék oda lemenni), a legbiztonságosabb, tereljenek oda mindenkit. Csodálkoztam, hogy nem a szabadtéri piacra gondoltak, majdnem ugyanannyi érv szól biztonsági szempontból amellett.

Az ügyeletes idegesítő tinifiú elmegy a neki tetsző csajszival egy gyárba forgatni, és a csaj halál komolyan nem érti milyen zajt hall két másodperccel azelőtt, hogy lecsap a tornádó. Ha lett volna a karaktereknek eszük (úristen, mit beszélek itt hülyeségeket, eszük?!), hívták volna a Winchester fivéreket, hogy rendezzék le a szellemtornádót, és akkor legalább lett volna valami jó is ebben a filmben. Térerő az persze akkor nincs, mikor figyelmeztetni kell apuka lázadó szeme fényét, hogy tűzzön el biztonságos helyre. Később viszont, mikor a tornádó lakónegyedeket döngölt a földbe, a térerő valami varázslatos módon visszatér, biztosan feltámadtak hamvaikból a telefontornyok.

Okos dokumentaristánk úgy gondolja, hogy egy földbe akasztott autót nem tud felkapni a szél, mikor egész épületeket ragad magával. Ők biztosan ismerik e különleges fizika törvényeit, mert a tornádó ellebegteti a több tonnás repülőket az égbe (legalább spórolnak egy csomó kerozint, örülhetnek a zöldek!), ellenben a kereszthuzatban megbújó embereket nem passzírozza a betonhoz, és nem is röpteti ki sok G erővel. Lehet, ez egy kedves kísértettornádó? Casper tesója?

A film legfontosabb tanítása: mindig a felvétel az első. Jól példázza ezt a roggyant Youtube sztárok esete, de itt van még pluszban a készülő dokumentumfilm egyik operatőre. Hiszen nyilvánvaló, hogy a kamera fontosabb, mint az életünk, ezért amikor beszippantja a felgyulladt tornádó (nem túlzás ez egy kicsit?) a kamerát, vessük utána magunkat, hátha beszippant minket is. De legalább hősi halált haltunk a felvételért, amit nem mentettünk meg!

Maga a történetmesélés szubjektíven történik, a karakterek kameráinak lencséjén keresztül. Ezt az operatőri megoldást én személy szerint utálom, olyan élvezhetetlen házimozivá teszi az egészet, bár ebben szerencsére nincsenek idegtépő rángatások, mint mondjuk a Cloverfieldben.

A sztori minőségéhez képest a látvány egészen rendben van. Nyilván nem csúcsminőségű a CGI, de nem is az a nézhetetlen gagyi ZS-kategóriás filmekre jellemző fajta. Konkrétan a pusztítás volt az egyetlen értékelhető ebben a kreációban.

Én ezt a gyöngyszemet nem ajánlom senkinek, maximum a vihar szerelmeseinek, akik vannak olyan erősek lelkileg, hogy nem hajszolja öngyilkosságba őket ez a rettenet.

Értékelés: 1/5

Eredeti cím: Into the Storm

Megjelenés éve: 2014

Játékidő: 89 perc

Olvass tovább!

Csillagainkban a hiba

Tavaly ódákat zengtem John Green Csillagainkban a hiba című könyvéről, aminek minden egyes szavát ittam magamba. Amikor megtudtam, hogy film lesz belőle, elszörnyedtem – ebből mégis hogy fognak egy élvezhető filmet összerakni, mikor a dialógusok nyújtják az egész könyv ízét? Ott volt elrettentő példaként az Amíg élek, aminek az adaptációja – és most finoman fogalmazok – nem a legjobbra sikeredett. 

Most, hogy végre sikerült megnéznem a filmváltozatot, kiengedhetem a mélyről a levegőt, akkora megkönnyebbülés öntött el. Mert ez a film egyszerűen fantasztikus lett. Az hagyján, hogy ültem a vászon előtt bambán úgy, mint akire valaki ráragasztott pillanatragasztóval egy vigyort (a végét leszámítva persze), de a film után azt éreztem, hogy legszívesebben most azonnal megnézném még egyszer. Ez a reakció nálam olyan ritka, mint a fehér holló, szóval csak ennyire bűvölt el.

Amikor a könyvről próbáltam valami véleményfélét kicsiholni magamból – nem volt olyan könnyű, nehéz volt szavakba önteni a megfoghatatlant – akkor azt állapítottam meg, hogy a történet esszenciáját a párbeszédek adják. Főként a Hazel és Gus közti beszélgetések, ami a lényeg, és ebbe társulnak be időnként a többi karakterek. Az számít, hogy a főhősök, akiket távolról megérint a halál szele, nem agonizálnak a sorsukon, hanem igyekeznek kihozni a helyzetükből a lehető legtöbbet. Tehát viccelődnek a saját nyomorukon, mert csak így lehet elviselni az életet, és elraktározni mélyre a rettegést. 

A könyvben Hazel és Gus beszélgetéseit, eszmefuttatásait egyszerűen imádtam. Már nem egyszer láttuk, hogy az átültetni való szöveg, aminek alapanyagnak kéne lennie, elveszik a forgatókönyvben. Példaként most hirtelen a Csontváros jut eszembe, ahol Jace személyiségét a vicces beszólásai határozták meg, de a filmből az jött le, hogy az írók elfelejtették olvasni a könyvet. Biztosan túl vastag volt. Szerencsére a Csillagainkban a hibára mindez nem vonatkozik, mert átemelték a könyv lényegét, a mosolyra fakasztó dialógusokat, amik olyan élővé tették a könyvet, és olyan aranyossá a filmet.

A Csillagainkban a hiba simán az év romantikus filmje. Ami kifejezetten bizarr, hiszen a rák a központi téma, abból adódnak az élethelyzetek és a párbeszédek, de valahogy az egész a háttérben lebeg csak, és mi, nézők is olyanok vagyunk, mint Gus, az élet napos oldalával foglalkozunk, amíg csak lehet. Így hiába tudjuk jól, hogy a kaszás ott várakozik a háttérben, egyszerűen csak nem törődünk vele, és vigyorogva nézzük ennek a két fiatalnak a történetét, és szurkolunk nekik, hogy jöjjenek össze.

Bizonyos szempontból talán jobb is a film, mint a könyv. Egyrészt levetkőzte azokat a tulajdonságokat, amik egy picit zavartak, mint például az idő rövidsége, és a szerelem instant jellege. Nincs okom rá, de hosszabbnak érzékeltem az időt, nem csak hirtelen egyik napról a másikra bekövetkező események sorozatának, ami olyan gyorsan pörgött le, mint egy filmtekercs. Azok a rövid snittek, mikor az operatőr érzékeltette, hogyan nyilvánul meg Hazel és Gus egymás iránti vonzalma, amikor még semmi sem történt közöttük, igazi pillangók a gyomorban érzés volt. Másrészt a forgatókönyv elhagyta a felesleges részeket, mint például Gus előző barátnőjét vagy Hazel barátnőjét, akiknek hiánya annyira nem tűnt fel, hogy el is gondolkoztam azon, hogy a könyvben minek vannak. 

Az egész film hihetetlenül vicces és annyira aranyos, hogy azt el nem tudom mondani. Nem hittem volna, hogy a terem ilyen gyakran zeng majd a nevetéstől, pedig emlékszem még, hogy a könyvön is telibe vigyorogtam magam. És tényleg, ahogy Hazel és Gus összejönnek, az annyira nagyon imádnivaló. A casting kifejezetten jól sikeredett, Shailene Wooley és Ansel Elgort között megvan az a bizonyos szikra, remekül kiegészítik egymást. 

Azt tudni kell, hogy Augustus Waters a Nr.1 könyves pasi számomra a YA irodalomban. Hadd idézzek önmagamtól: „Augustus Waters egy isten. De tényleg. Külsőleg és belsőleg is. Azonnal megnyert magának, olyan aranyos és egoista és kedves és az egyik legjobb realista YA karakter, akivel valaha találkoztam. Miért nem találkozom ilyen emberekkel az utcán, mint Ő?” És én ezt még mindig így gondolom, sőt! Megláttam pár hónappal ezelőtt a trailert Ansel Elgorttal, és arra gondoltam: jesszusom, ő itt tényleg Gus! Pedig én aztán nagyon finnyás vagyok a castinggal kapcsolatban, konkrétan mindig elégedetlenkedek. Általában egy idő után elfogadom a választott színészt a szerepre, mint történt ez például Az éhezők viadala esetében, ahol először kiakasztó volt Josh Hutcherson Peeta szerepére. De ma már számomra is ő Peeta. Szélsőséges esetben a rosszul választott színész miatt utálom meg a karaktert, akit korábban szerettem, így jártam a Twilight esetében, ahol a film előtt még kedveltem Edwardot, azóta meg már rosszul vagyok tőle (mondjuk az egész sorozatra is igaz ez az állítás). Ez persze elég ritka. És ami szintén ritka, hogy úgy érzem a filmben látható alak az én képzeletem képi síkra való kivetítése. És Ansel Elgort bizony nekem ízig-vérig Augustus.

Fantasztikusan hozta a srácot. De igazából nem is eljátszotta, hanem ő maga volt az. Vagy most értelmetlenségeket fecsegek? Nem azért gondolok rá így, mert helyes vagy ilyen külsőt képzeltem el, mert igazából nem. Hanem annak a karakternek a lényét adta vissza, akit én a könyvben annyira nagyon megszerettem. Egyszerre volt az a flegma és aranyos, kedves srác a könyvből. Tudjátok, melyik volt az egyik kedvenc jelenetem a filmből? Amikor elolvasta Hazel kedvenc könyvét, és azt lereagálta, miközben a háttérben Isaac tört-zúzott. Mert, hogy ezt én is pontosan így szoktam, amikor imádok egy könyvet, és lelkendezem rajta. Jó, nem ragozom ezt tovább, a lényeg: imádtam Ansel Elgortot Augustus Watersként és csak ismételni tudom önmagam. Miért nem létezik egy Augustus Waters a világban? MIÉRT?

A zeneválasztás kifejezetten bejött, a zenék nagyon passzoltak a jelenethez. Pedig nem az én stílusom, mégis annyira megfogtak a dalok, hogy még az albumot is letöltöttem, és időnként előveszem, hogy visszacsöppenjek a film által teremtett hangulatba. Mind a romantikusabb, mind a tinipopos, mind a líraibb dalok bejöttek, a kedvenceimet be is linkelem. Oké, a svéd rap az nem igazán! Külön meg kell említenem, hogy az is tetszett, mikor Hazel és Gus sms-ezett, és a szöveg megjelent abban a szép kanyargós betűtípusban a képen. A hangulatteremtés is csillagos ötös, főleg az Amszterdamban játszódó részek produkáltak egy különleges atmoszférát. Tényleg, az egész olyan, mint egy jópofa romantikus, nem nyálban tocsogó, hanem aranyos tinifilm szerethető szereplőkkel, addig, míg nem jön a fordulat.

Igazából arra számítottam, hogy sírni fogok, mert a könyvet is megkönnyeztem, bár voltaképpen csak a végét, a levél részt. Itt is akkor repedt meg a mécses – csak repedt, nem törött végül – és éreztem, hogy szaporábban kell pislognom. Talán pont azért, mert Gus mondta el a kis flegma hangján, és úgy kissé bohókás lett a szívettépő helyett, máskülönben lehet itattam volna az egereket. Az az utolsó mondat egyszerűen zseniális, Gus szájából meg főleg, hónapokig ez az idézet volt a háttérképem. 

"Nem az ember dönti el, hogy szenved-e a világban, de abba van egy kis beleszólása, ki mérje rá a szenvedést. Én szeretem a választásomat. Remélem, ő is szereti az övét."

Szeretnék egyszer ilyeneket mondani őszinte szívvel, meg úgy az egész életszemléletet kisajátítani magamnak. Mások érzékenyebbek voltak nálam, és valakinek a szaggatott zokogása feltört Hazel beszéde közben, amit mindenki síri csendben hallgatott. Szerintem a drámai rész is jóra sikeredett attól független, hogy a tinis, romantikus fele elnyomta. Pontosan ezért furcsa ez a kettősség, illetve az, hogy a rák ebben a történetben csak a statiszta szerepét tölti be. 

Én azt mondom, nézzétek meg. Ha szerettétek a könyvet, a filmet is imádni fogjátok! Ha nem szerettétek a könyvet, hát nem tudom. De hiszem, hogy aki kicsit is fogékony az ilyen aranyos, romantikus kapcsolatokra, annak tetszeni fog, már persze, ha félre tudja tenni a betegséggel szembeni ellenszenvét, és nem köt bele abba, hogy ez nem elsősorban a rákról szól. 

Értékelés: 5/5

Olvass tovább!