Amy Ewing: Az Ékkő

Szerintem nem létezik olyan ember, akit ne ragadott volna meg Az Ékkő erősen a Párválasztóéra hajazó borítója annak idején, amikor külföldön megjelent. Csodálatos! Ám ennek ellenére a könyvről olvasott vélemények nem győztek meg arról, hogy lóhalálában elolvassam, hiába disztópia. Közben kijött magyarul is, egy másik verziójú borítóval, ami éppen olyan gyönyörű, mint az első, és most megjött a kedvem hozzá.

Violet évek óta nem látta a családját – sem önmagát, ugyanis tiltott, hogy tükörbe nézzen –, mert különlegessége folytán egy átmeneti szálláson képezték ki jövendőbeli feladatára: az Ékkőben a nemesek gyermekét fogja kihordani. A legrangosabb polgárok a genetikai hibájuk okán nem képesek egészséges gyermeket szülni, a helyetteseik viszont a mágiájuk révén igen. Violetet az aukción a Tó hercegnőjének árverezik el. Egy pompás kúriába kerül, ahol mindent megkap, hogy kényelmes élete legyen. Ám ahogy telik-múlik az idő, rájön, hogy a béranyaság nem olyan móka és kacagás, mint amilyennek beállítják, és szörnyű veszélynek van kitéve ő és a többi helyettes is.

A regényről korábban olvasott negatív vélemények abszolút megállják a helyüket. Nincs benne egyetlen egyedi vonás sem, Az Éhezők Viadala, a Hervadás, a Párválasztó és akár még A beavatott szerelemgyereke. A szerző mindegyik bestsellerből lecsippentett, egy kicsit innen, egy nagyot onnan, összedobálta ezeket egy tálkába, és voilá, megszületett Az Ékkő. Már az első néhány oldalon sikerült egy kis grimaszt vágnom, olvastam a sorokat, és konkrét Éhezők Viadala jelenetek peregtek a szemem előtt (amikor vonatoztak az aukcióra, aztán a felkészítés, a találkozás Luciennel, aki Cinna is lehetne stb.) Aztán még ott volt a tükör; ha emlékszünk, akkor A beavatott a tükörrel kezdődik, ami a Tris csoportjára jellemző alázatosságra és szerénységre utal. Itt viszont semmi értelme sincs, és inkább logikai bakiként funkcionál, hiszen Violet soha egyetlen tükröződő felületre sem bukkant az évek során, mi? Ha az írónő annyi gondot fordított volna a történetére, mint amennyit a ruhák és ételek leírására, talán képes lett volna gazdagabban összegyúrni az összeollózott alapanyagot.Tény, hogy a Red Queen is ugyanerre sémára lett felhúzva, de ott ezek az ismerős benyomások újrahasznosítottan is tudtak élvezetesek lenni – elismerem, hogy a jól megválasztottság és a jobb kihasználás miatt, ami teljesen szubjektív kérdés.

 A stílus sem győzött meg, képes volt kizökkenteni, főleg az elején éreztem azt, hogy a szerző nagyon kifelé magyaráz az olvasónak. Az egyik pillanatban még szó van valami aktuális dologról, aztán a következő mondatban minden átvezetés nélkül elkezdi ismertetni a világfelépítést. Erre megvannak az apró írói trükkök, hogy lehet jól csinálni, itt nem sikerült. Az egész szöveg, főleg a dialógusok modoros benyomást keltettek, a naiv viselkedésüket leszámítva nehezemre esett elhinni, hogy tinédzserekről van szó. Végeredményben nem tudtam megtalálni ebben a könyvben azt, amitől minimálisan is szeretni tudnám, és végig azon bosszankodtam, hogy én ezt már olvastam.

Eleinte változtak a benyomásaim, hogy éppen melyik korábban olvasott könyv sejlik fel a szavakban, de aztán kikristályosodott, hogy a történet fő váza a Hervadásé. Lássuk csak dióhéjban: elzárt, gazdag birtok, ahonnan a főhős nem teheti ki a lábát, csodálatosnak látszó élet, ami valójában nem az, titkos kísérletek, a teherbe esés a fő cél, titkos viszony a személyzet egy tagjával, a főhős menekülési kísérlete, a barátnője helyzete. Csak az a bibi, hogy Lauren DeStefano sokkal magasabb szinten műveli az irodalmat.

A hasonlóságokból kifolyólag a világfelépítésbe sem érdemes belemenni. Nekem csak az a része tetszett, hogy van egy hatalmas fal, ami megakadályozza, hogy a tenger betóduljon, és megöljön mindenkit, bár nyilván ez csak a hatás kedvéért van így, és a későbbiekben fel sem merül, hogy mit tudom én, a lázadók felrobbantják, és megölnek mindenkit.

 Az originál borító

Hogy mi az összes hibája mellett a legnagyobb negatívum? A szerelmi szál. Egy borzasztó instalove-val van dolgunk, ami egy dolog, de nem jut idő megalapozni és árnyalni az egész kapcsolatot, ugyanis a hímnemű fél főhős (teljes értékűnek elég merészség lenne nevezni, annyira elnagyolt a jelenléte) a könyv felénél bukkan fel először. Az elragadtatott, hatalmas érzésekkel teli kapcsolattól az addig úgy-ahogy egy bizonyos skálán elfogadható regény nevetségessé válik, amit megkoronáz a két hónap alatti lopott találkákból sarjadó örök szerelem és a szex a két karakter között. A regény sokkal jobban működött volna a szerelmi szál nélkül; olyan, mintha a szerző a regény közepén jött volna rá, hogy hoppá, ide még kéne a kötelező zsánerelem, amitől YA a YA.

Violetet nagyon nem kedveltem, annyira butuska és idegesítő végig, és engem a Luciennel való bizalmaskodása is zavart (elvégre váltott vele két szót, aztán már úgy viselkedik, mint akit száz éve ismer és a legnagyobb bűnét is simán meggyónja neki), és egyszer sem sikerült eljutni addig a gondolatmenetig, hogy megfejtse Lucien motivációit. De mivel Mary Sue jelleget ölt, hiszen olyan csodálatos és különleges, ezért nem is csoda, hogy mindenki a lábai előtt hever. Gyanítom valami nagy dolog fog kiderülni a személyével kapcsolatban, és talán az apja sem véletlenül halt meg.

A mágia eleinte eléggé kilógott a történetből, valahogy nem illett ebbe a disztopikus környezetbe, ahol kihasználják a fiatal lányokat és terhességre kényszerítik, de végül is megszoktam. Azt már nem, hogy a főhős rendelkezik a leghatalmasabb erővel, amit látott a világ. Maga a rabszolgaság és a kilátástalanság egyébként eléggé nyomasztóvá tette a történetet, de nem tudta egyensúlyba állítani a regény gyengeségeivel. A főhős voltaképpen egész regény alatt nem csinált semmit. Csak várt, hogy megmentsék.

Azt hittem, hogy majd a végén lerepül a hajam az izgalomtól, hiszen mindenki akkora függővéget szajkózott, erre azon kellett volna lehidalnom, hogy az egyik teljesen érdektelen karakterről kiderül, hogy nem egészen az, akinek látszik. Még a szívem is megállt az izgalomtól. *irónia*

Az egyetlen valamire való pozitívum, hogy a könyv olvastatja magát, hiába a hasonlóság, a közömbös szereplők, a nem túl akciódús cselekmény. De ez nem elég ahhoz, hogy rászánjam magam a folytatásra, mert az a helyzet, hogy egy hangyányit sem izgat.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: The Jewel

Sorozat: Az Ékkő #1

Kiadó: Maxim

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 368

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Olvass tovább!

Lauren DeStefano: Fever

A Cartaphilus érdeklődés hiányában dobta a Vegyészkert-trilógiát (pedig úristen, még gyönyörűbb a borítója, mint a Hervadásé!). Szomorú, hogy egy ilyen csodálatos stílussal megáldott sorozat erre a sorsra jutott. De ez engem csak annyiban érint, hogy az első rész továbbra is magányosan fog árválkodni a polcon, a történetet viszont folytattam tovább.

Rhine elérte a hőn áhított célt, Gabriellel együtt megszökött a birtokról. Elkötöttek egy hajót, és útnak indultak a lány otthonába, Manhattanbe, de az édes szabadság egy lélegzetvételnyi ideig tart csupán. Amint megvetik a lábukat a szárazföldön, ismét fogságba kerülnek. Egy bordélyház madame-ja tartja őket rövid pórázon, olyasmire kényszeríti őket, amit nem akarnak. Végül sikerül innen is elszabadulniuk, de a hazaút továbbra sem zökkenőmentes. Rhine-nak lassan szembesülnie kell azzal, hogy a régi élete végleg elveszett és a szabadságról szőtt vágyai elenyésztek.

Szerettem az első részt. Nem volt éppenséggel egy kellemes hangulatú könyv, de ez még annál is depresszívebb. Érdemes előre felkészülni rá, hogy nem lesz könnyű menet. Amikor először nekiálltam, hamar abba kellett hagynom, mert nem voltam abban a lelki állapotban, hogy elviseljem ezt a sok nyomorúságot. De most tényleg, itt vannak ezek az emberek, akiknek alig adatik meg pár év az életben, de minden perce kínszenvedés a gazdag elitréteget leszámítva. Ha úgy vesszük, lényegében örülhetnek, hogy hamar megszabadulnak a hányattatásoktól.

DeStefano szereti kínozni a karaktereit, noha Rhine-t egy bizonyos tekintetben azért elég mesterségesen védi. Itt arra gondolok, hogy ebben a világban, ahol a nők csak babagyárként üzemelnek, a férfiak alárendeltjei, Rhine valahogy éppen mindig megússza, hogy megerőszakolják, vagy intim helyzetekbe kényszerítsék. Mondjuk egy nemi erőszak nem kéne, hogy betetőzze a könyvet, az már túl sok lenne az érzelmi ingerküszöbömnek, csak úgy megjegyeztem ezt az apróságot.

Azt a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy amint Rhine és Gabriel leszállnak a hajóról, azonnal csöbörből vödörbe jutnak. A bordélyházban töltött idejük alatt újabb aspektusát ismerhetjük meg a világnak, hiszen eddig csak a birtok zárt burkából volt némi rálátásunk, Jenna elbeszéléséből kaptunk egy homályos képet arról, amiről most a saját szemünkkel meggyőződhetünk. Persze sosem gondoltam, hogy a szabadság után a Kánaán következik, de ez a könyv csak azt bizonyította, hogy ebben a világban a szabadság olyan, mint az elvek, hiába ragaszkodik hozzá Rhine, nem létező fogalomnak tűnik.

A nők kiszolgáltatott helyzetben vannak, prostitúcióra kényszerítik őket. DeStefano brutálisan festi le a kilátástalanságot, ami végigkíséri az egész életüket, jelen van a tudat, hogy ennél már sosem lesz jobb. Kitér a gyerekek kényes helyzetére is, a genetikai mutáció következtében torzult gyerekeknek jóformán esélyük sincs az életre, az árvaházi gyerekek egyetlen kiútja pedig az, hogy elkerüljenek valahová feleségnek. Ahogy Rhine és Gabriel robognak a céljuk felé, újra és újra bebizonyosodik, hogy mennyire romlott ez a világ, mintha törvénybe lenne fektetve, hogy rossz dolgok történjenek. Az nem élet, ahol semmi jóság sincs. Az egyetlen, ami kimaradt a szórásból, az a férfiak szerepe, ők azok, akik elnyomóként tűnnek fel azáltal, hogy poligámiára kényszerítik a nőket, de arról valahogy el van feledkezve, mi van a többi férfival, ezt a szálat picit hiányosnak érzem. Sarkítva áll hozzá a két nemhez, a férfiakat démonizálja, a nőket tárgyiasítja.

A tempó ezúttal sem pörög fel, a történetfolyam lassan csordogál, de mégis nagyon élveztem. Az atmoszféra adja el a könyvet; Lauren DeStefano roppant módon ért a hangulatkeltéshez, fantasztikus a stílusa. Nagyon szép leírásokat és hasonlatokat használ, és az írásmódja bőven kompenzálja az eseménytelenséget. 

Főleg a könyv utolsó harmadától állt el a lélegzetem. Rhine nem szabadulhat Vaughn házparancsnoktól, hiába remélte, és a könyv címéül szolgáló láz kiemelt szerepet kap. A szerző fantasztikus képiséggel adja át a delírium zűrzavarát, olvasztja egybe a valóságot a tévképzetekkel, a vég, a kilátástalanság terhe csak úgy ömlik a lapokról, komolyan beleborzongtam. Egyébként rengeteg álomjelenet tölti ki a könyvet, amik erősen adják vissza Rhine érzéseit.

Rhine és Gabriel kapcsolata megmarad azon egyszerű keretek között, mint a Hervadásban. Gabriel személyén keresztül közvetítődik, hogy a szabadság illúzió, és a birtokon töltött élet mennyivel jobb volt; talán a legnagyobb hiba volt, amit csak elkövethetett, hogy eljött onnan. Mivel egyetlen jó pillanatuk sincs, Rhine-ban feltámad a bűntudat, hogy belerángatta a fiút az egészbe.Ha felelnem kéne arra a kérdésre, hogy szerelmesek-e egymásba, nem állítanám határozottan, hogy így van. Vonzalom és egyfajta kölcsönös törődés fennáll, de ennél több? Gabriel részéről talán, elvégre olyan fontos neki a lány, hogy a saját kényelmét is feláldozta érte, de Rhine-ban nem vagyok biztos. Üdítő ez a sejtelmesség a kapcsolatukat illetően, ugyanakkor részben emiatt sem tud maximális élményt nyújtani a könyv, mert a párosuk elég érdektelen számomra.

Hiányzik valami ebből a sorozatból, egy olyan adalék, amit pontosan meg sem tudok nevezni. Gyanítom, hogy összefüggésben áll a karakterekkel, nem érzem magam közel hozzájuk, bármennyire is igyekszem. Kapunk néhány új karaktert, akik közül egyedül Silast csíptem valamelyest, a régi szereplők erőteljesen hátraszorulnak, de ezzel nem volt gond, mert őket sem kedveltem különösebben. Gabriel még mindig nem jelent számomra semmit, és Rhine-ban értékelem a tenni akarást, hogy próbál erős lenni, de ennél többet képtelen vagyok kicsikarni magamból.

Erősen érződik, hogy bizony lesz megoldás a vírus problémájára, amit én személy szerint nagyon sajnálok, de más tekintetben világszinten nem lehetne gyökeres változást gyakorolni. Rhine-nak és Rowannek a heterokrómiás szemük révén biztos közük lesz a gyógymódhoz. A véleményeket olvasva kissé tartok a lezáró kötettől, de azért bizakodom, hogy jó lesz.

Összességében a Fever méltó folytatás, ami talán még jobb is az elődjénél, a komor hangulata és a csodálatos stílus mindent visz.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Sorozat: The Chemical Garden #2

Kiadó: Simon & Schuster Children's Publishing

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 341

Olvass tovább!

Amy Engel: The Book of Ivy

Van egy ilyen projektem, hogy YA fronton áthámozom magam az engem érdeklő műfajokon belüli populáris könyveken, nem törődve azzal, hogy a fülszöveg alapján nem érzek semmi késztetést az olvasásra. Mindezt azért, hogy képben legyek, plusz tán okkal érdeklik a közönséget. Ez is ilyen könyv volt a disztópiák között, és ráadásul magas pontszáma is van a Goodreadsen.

A 16 éveseknek elrendezett házasságot kell kötniük, hogy aztán teljesítsék kötelességüket: fenn kell tartaniuk a populációt. Ivy nagyapja, aki részt vett a város megalapításában, a szabadság eszméjét hirdette, ám a hatalom végül a Lattimerek kezében kötött ki, akik a korlátokat szorgalmazzák, mert csak így lehet megőrizni a társadalom egységét. Ivy apjának az a célja, hogy megragadja az irányítást, hogy felrúgja a rendszert, és a tervének kivitelezésében nagy szerepet szán Ivynak. Az a lány feladata, hogy újdonsült férje kegyeibe férkőzzön, belülről előkészítse a terepet a hatalomátvételre, és az akció végén ölje meg a fiút. Ám ahogy Ivy egyre jobban megismeri Bishopot, rájön, hogy ez nem is lesz olyan egyszerű…

Nem hittem volna, hogy ennyire fog tetszeni ez a könyv. (És akkor belegondolok, hogy nem is nagyon akartam elolvasni…) Alig tudtam letenni, konkrétan két etapban nyomtam le. Tény, hogy nem egy akciódús regény ez, és a világfelépítés sem a precizitásáról híres. Tény, hogy a történetet nem az eredetiség bűvészkalapjából húzták elő, és érződött rajta más bestseller regények hatása (hogy csak kettőt említsek: A beavatott, Delírium), de még az áthallások ellenére is piszkosul élveztem. Hiába agyonhasznált disztópiás klisé például az expozíció: a ceremónia, mely teljesen megváltoztatja a karakter életét, valahogy mégsem tudom megunni.

A világfelépítés alapja, hogy egykoron háborúk dúltak, és az elmenekülő emberek új életet kezdtek Westfallban, amit kerítéssel zártak körbe. Senki sem tudja, hogy mi van a kerítésen túl, és ennek majd a későbbiekben lesz nagy szerepe. A lakosság békéjét az elrendezett házasság szolgálja; két városrészből párosítanak össze lányokat és fiúkat a személyiségjegyeik alapján. Mivel az atombombák következtében a földek radioaktív sugárzást szenvedtek el, minden gyermekáldást nagy becsben tartanak. Ivy és a családja szerint igazságtalanság, hogy nem házasodhatnak az emberek szabadon, és az is, hogy élelem és innivaló nélkül kiteszik a kerítésen túlra azokat, akik bűnt követnek el. Látható, hogy nem túl eredeti az alap, amire a történet építkezik, de az összképet tekintve nekem tetszett, és megesz a kíváncsiság, hogy ebben a történetben mi lesz a kerítésen túl.

A Book of Ivy legerősebb része mindenképpen a romantika. Egyrészt *dobpergés* nincs szerelmi háromszög! Még most sem hiszem el, hogy leírom, hiszen a jelenség manapság olyan ritka, mint víz a sivatagban. Ivy és Bishop először idegenekként léteznek egymás mellett a házasságukban, majd szép lassan összecsiszolódnak. Ivy érzéseket kezd el táplálni a srác iránt, és egyúttal kezdi megkérdőjelezni azokat az állításokat, amiket az apja belévert. Bishop korántsem az a srác, aki megérdemelné a halált, épp ellenkezőleg… Már-már túlzottan és bosszantóan tökéletes. Egyetlen tettét leszámítva, ami meg pont a másik véglet, és ettől esett is a szememben, de összességében kedveltem, és nagyra becsültem benne, hogy várt Ivyra. Az a fajta lassú romantika bontja ki a szirmait ebben a történetben, amit imádok, és annyira jó volt olvasni! Valószínűleg nem is tetszett volna ennyire a regény, ha a romantika nincs ilyen jól megírva. Ezt figyelmeztetésnek szánom, valószínűleg, ha a szerelmi szál felejtős, a többi is az lesz.

Egy ideig nem lehet eldönteni, hogy mégis kinek a nézetei igazak: Ivy apjáé vagy Lattimer elnöké? Vagy csak az apja és a nővére kihasználja Ivyt? Egyáltalán vannak helyes nézetek, tényleg minden fekete vagy fehér? És ha vannak is, olyan drasztikus eszközökkel kell megpróbálni tenni ellenük, ahogy Ivy apja tenné? Vajon hogyan tud a lány dönteni egy ilyet lehetetlen helyzetben? Kit választ: a családját vagy a fiút, akit szeret?

Nagyon tetszett, hogy mekkora jelentősége volt a történet egy pontján előkerülő kutyaharapásnak, amit először Callie hozott fel, majd egy másik kontextusban, teljesen új jelentésben került elő, ezzel reflektálva a feljebb említett vívódásra.

A vége meglepett. Az történt, amire számítottam, hogy történni fog, de nem egészen így, és bár egészen jól meg lett magyarázva, miért kellett ennek így lennie, azért nem mondom, hogy egyetértettem Ivy döntésével.

És most nagyon-nagyon érdekel, hogy mi lesz ezek után.

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Sorozat: The Book of Ivy #1

Kiadó: Entangled: Teen

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 282

Olvass tovább!

Richelle Mead: Soundless

Richelle Mead a kedvenc íróim közé tartozik, így nem is volt kérdés, hogy olvasom az új könyvét, ami (nagy szó) nem sorozat!

Fei egy hegytetőn álló faluban él, ami el van szigetelve a külvilágtól. Az egyetlen kapcsolatot a
kötéllift jelenti, amelyen keresztül a bányászott ércekért ételt kapnak egy messzi királyságból, Beiguóból. Saját maguk képtelenek az önellátásra, nem tudnak ételt termelni, és nem tudják elhagyni a falut, mert az utat jó régen omlás zárta el. A lemászás lehetetlen vállalkozás, mert a falusiak mindegyike süket, generációkkal ezelőtt elveszítették a hallásukat. Már hozzászoktak ehhez az állapothoz, ám most új veszély fenyegeti őket. Egyre többen vakulnak meg, aminek következtében visszaesik a termelés, a kötéllift működtetéséért felelős ember, akivel leveleznek, csökkenti az amúgy is kicsi ételadagokat. Fei nővérének látása is napról napra romlik. A helyzet egyre reménytelenebb, ám Fei egy éjjel álmában visszanyeri a hallását, és ez mindent megváltoztat. Hamarosan rájön, hogy az egész életük nem az, aminek látszik.

Eleinte kicsit bele kellett rázódnom, hogy a Soundless egy Richelle Mead könyv. Hozzászoktam, hogy a komolyság mellett a főhős személyisége révén mindig átitatja a történeteit a könnyedség, ez a téma viszont nem engedte ezt meg. De a stílus ezúttal is magával ragadott, csak úgy pörögtek a lapok, alig tudtam letenni, annyira kíváncsi voltam, mi lesz a vége.

A történet a szokásos panelekre épül: a főhős rájön, hogy a világa nem is úgy van, mint hitte, és próbálja megváltoztatni azt, szóval ebből az aspektusból sok újdonságot nem nyújt. Persze mint mindig, most is érdekes a társadalom annak ellenére, hogy nem túl kidolgozott. Vannak a bányászok, akik az ércet termelik ki, a személyzet, akik a házimunkát stb. végzik, és a festők, akik a mindennapokról jelentéseket festenek és helyeznek el a falu centrumában. Illetve vannak még azok, akik már elveszítették mindkét érzékszervüket, és magatehetetlenül viselik a sorsukat. Mondjuk akadnak furcsaságok, például semmi logika nincs abban, hogy a munkásemberek kapják a legkevesebb kaját, mikor ők végzik a legfontosabb melót. És az senkinek sem jut eszébe, hogy ha kihullnak az emberek, a festők beállhatnának dolgozni, mert most a festegetés az tényleg olyan fontos? (Bár az igaz, hogy a valóságban sem tennék meg szerintem, tipikus értelmiség-munkásosztály szembenállás.)

Viszont nagyon tetszett, hogy Mead a kínai folklórból merít (bár ez csak a végén érződik igazán), ezzel színt csempészve az egyébként már bejáratott sablonba. Nagyon érdekelt, hogy mivel magyarázza majd az emberek süketségét, és Fei esetében hallása visszanyerését, és először azt hittem, végül is maradunk a valóság talaján, de sikerült magasabb szintre emelni a befejezést. A könyv fantasynek van címkézve, de az igazság az, hogy ez sokkal inkább disztópia, és csak az utolsó oldalak tesznek eleget az előbbi műfajnak. Az tény, hogy lehetett volna még jobban kínaisítani az atmoszférát, mert azon kívül, hogy az ő múltjukból merít a „rejtély”, a szereplőknek kínai nevük van, és néha szóba kerül a selyem meg az írásjegyek, végig amerikainak képzeltem a szereplőket.

Fei megkapja a kiválasztott státuszt, ő a legtehetségesebb festő, a különleges lány, ami kissé már elcsépelt, ezért sem sikerült egy hullámhosszra kerülnöm vele. De azért  az ütős beszólások hiányában is emlékeztetett a korábbi Richelle Mead főhősnőkre elszántság tekintetében, és igazán példaértékű, hogy milyen fontos számára a nővére. A könyv elején még próbálja eltüntetni annak nyomait, hogy a nővére látása romlik, mert ha kiderül, azonnal lefokozzák, aztán miatta vállalkozik a veszélyes küldetésre, és az egész történetben ő lebeg a szeme előtt. (Bár tegyük hozzá, Fei a fiatalabb, és mégis végig olyan érzésem volt, mintha a nővére lenne a húg, és a viselkedése is alátámasztotta ezt.)

A romantika viszont nem nagy durranás. Azt értékeltem, hogy nem kellett a pár nap alatt játszódó cselekményben instalove-ot benyelnem, mert Feinek és Lie Wei-nek közös múltja van. Mead inkább a társadalmi különbségek miatti nem lehetünk együtt megoldást választotta, ami viszont nem szállított sok izgalmat, hiszen nyilvánvaló, mi lesz a páros sorsa. Persze ettől még lehetett volna jó, de Lie Wei nem olyan vonzó karakter, mint Dimitri, Adrian, Seth vagy Roman, bár az is igaz, hogy egy ilyen cselekményközpontú történetben nem is volt ideje kibontakoznia.

Verdikt: tetszett a könyv, olvastatta magát, de bármennyire is élveztem a hibái ellenére, valahogy hiányzik belőle valami plusz, ami lehetővé tenné, hogy feltornássza magát a maximális pontszámra.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Kiadó: Razorbill

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 266

Olvass tovább!

Moira Young: Raging Star

Tartalmi összefoglalót kéne írnom, de már azt sem tudok, mert hogy írjak valamiről, amiben nem történik semmi, és még a fülszöveg sem segít, igen, csak ennyire siklott félre ez a sorozat. Ami biztos, hogy Saba hazudik mindenkinek, és azt hiszem ez a plot.

Kíváncsi voltam, mi lesz a vége, úgyhogy átrágtam magam a Raging Staron. Tisztában voltam egy-két dologgal, mert legutóbb annyira felcsesztem az agyam, hogy rám nem jellemző módon kutakodtam egy kicsit. És még így is sikerült kiakasztani a végén, szóval ha ideges akarok lenni, akkor lehet újraolvasom az egész sorozatot még egyszer (isten ments!).

Mivel Young a befejező részben sem nagyon tudta, hogy teremtsen feszültséget, ezért a második rész végén bevetett ismeretlen szemszöget végighúzta erre a könyvre, gondolta a vörös hering elég lesz arra, hogy fenntartsa a figyelmet. Hát nem nagyon sikerült, és engem már csak azért is bosszantott, mert Emmi is kapott egy külön szemszöget, ahol tisztában voltunk azzal, hogy a kislányról van szó.

Az izgisnek szánt szál tehát az, hogy van egy áruló Sabáék között, aki összedolgozik DeMalóval, valaki, aki közel áll hozzájuk, a nézőpontjából csak az egyértelműsíthető, hogy férfi az illető. Young azzal akarja az idegeinket húzni, hogy egy másik karakterre tereli a gyanút, mikor olyasvalakiről van szó, akire sose gondolnánk. Amikor kiderül a személye, az sokk, de akkor meg már csak vakargatjuk a fejünket, hogy mégis mi értelme ennek az egész sorozatnak, mert már képtelenség találni benne akármit is. Mert a motivációnak igazából nem sok értelme van, és nem értem ezt a kényszert, ami a karaktert hajtja. Vagyis azt értem, hogy a gyűlölet nagy hajtóerő, de pontosan mi is a gyűlölet forrása? Mert az sosem derül ki, sőt, az sem tisztázódik, hogy a karakterrel mi történt, amitől olyan lett, amilyen.

Legalább örülhetünk annak, hogy a szappanopera kibontakozhat tovább, megtaláljuk Tommo igazi apját, és ezzel a gyönyörű húzással meg is döntjük a hatalmat, mert csak ennyi kell, nem több, vége mindennek. Mert három köteten át nem sikerült észrevenni, hogy Tommo mennyire hasonlít az apjára, csak most. De van itt minden, hálás vetélés, nem várt, de örömteli terhesség, amiben lélek és vér tovább élhet, és a legjobb a Suzanne Collins féle haláleset, ami nem sokkoló, nem megrázó, hanem az egész sorozatot értelmetlenné teszi. De tényleg. Annyira nagyon. Úgy éreztem, mintha képen töröltek volna.

Itt már egyébként érdekelt volna a világfelépítés, ami abból a szempontból érdekes, hogy DeMalo saját maga is elhitte a demagóg szövegeit, viszont bocsánat, amiért nem tudom elfogadni, hogy így sikerült elrendezni az egészet, miután olvastam a nagy semmit.

Amennyire szerettem Saba és Jack kapcsolatát a Blood Red Roadban, mostanra annyi kémia maradt köztük, mint két döglött béka között, az egészet tönkretette Saba hazudozása, Jack is úgy változtatja a véleményét, mint egy napraforgó, és persze sosem tudjuk meg, hogy a szívkő miért melegedett fel Saba szíve vágya közelében. Mesés elem, mit akarok én magyarázatot, de ha érteném, miért vonatkozott két pasira is…

A karakterek kapcsolatai amúgy nem tudom, mit árulnak el a szerzőről, de nagyon durván nyomja. SPOILER
– A 18 éves Sabába szerelmes a 14 éves Tommo, akinek DeMalo az apja, aki matek alapján min. 30 éves. Saba lefeküdt DeMalóval, és teherbe is esett tőle, aki Tommo testvére lett volna, ha Saba nem vetél el.

– A 18 éves Lugh összejön a 27 éves Mollyval, és gyereket csinál neki.

– A 27 éves Mollynak és a nem tudjuk mennyivel fiatalabb Jacknek, aki Saba pasija, volt egy gyereke. SPOILER VÉGE

Konklúzió: elvesztegetett idő volt ez a sorozat. De azért próbálok emlékezni arra, hogy szerettem az első részt.

Értékelés: 2/5

Borító: 3/5

Sorozat: Dust Lands #3

Kiadó: Margaret K. McElderry

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 432

Olvass tovább!

Victoria Aveyard: Red Queen

A marketing érdekes dolog. Feltűnik egy író debütáló könyve a színen, és akkora reklámot kap, hogy önkéntelenül is eltűnődünk, miért ez a kitüntetett státusz, vajon mit tudhat, hogy ennyire rá akarják tukmálni az emberre. Ilyen volt Samantha Shannon Csontszüretje vagy Veronica Roth A beavatottja, és ilyen Victoria Aveyard Red Queenje is.

Bevallom őszintén, engem a hype nagyon tud taszítani, főleg, ha olyasmiről van szó, ami éppen csak most csöppent bele a köztudatba. Talán azért, mert már azelőtt le kéne borulnom, mielőtt magam véleményt formálhatnék. A Red Queenről annyit tudtam, hogy mindenki olvasni akarja, és fiatal, elsőkönyves a szerzője. Csodálkoztam, hogy mi lehet a titkos alapanyag, amiért a csapból is ez folyik. Tudjuk jól, hogy a reklám nem jelent minőséget. Mondhatnék pár címet, de mindenki tarsolyában akadnak velős példák.

Gondoltam, kiderítem, mi a helyzet a Red Queennel, végül is disztópia is, sci-fi is, high fantasy is, érdekes elegy.

A társadalom két csoportra oszlott: vannak a Vörösök és az Ezüstök, akik között hatalmas szakadék tátong. Az Ezüstök az elitréteg, köszönhetően különleges képességeiknek, amik elég széles palettán mozognak, képesek a telekinézisre, elmekontrollra, irányítani az elemeket stb. A Vörösök egyszerű emberek, akik nem vehetik fel a versenyt az Ezüstökkel, elnyomás alatt nyomorban élnek, nagy részüket az Ezüstök egyéb királyságokkal folytatott csatáiba küldik harcolni. Ez a sors vár pár hónap múlva a főhősre, Mare Barrow-ra, mikor betölti a 18-at. Mivel nincs munkája, tolvajlásból gyűjti össze a betevőt, és nem ágál a jövője ellen. Akkor változik meg Mare hozzáállása, mikor a legjobb barátja, Kilorn elveszti a munkáját, és így hamarosan, még a lány előtt a frontra kerül. Ezután összekuszálódnak a dolgok, és minden elromlani látszik, ám Mare találkozik Callal, akinek hála munkát kap a királyi palotában. Mare a szolgamunkából pillanatok alatt az elitkörben találja magát, mikor kiderül, hogy neki is van különleges képessége. De ez lehetetlen, hiszen az ő ereiben vörös vér csörgedezik, nem pedig ezüst. Az intrikák és árulások zűrzavarában Mare-nek sok mindenre kell rájönnie, ami Vörösök és Ezüstök sorsát is megváltoztathatja.

Elgondolkoztam rajta, hogyan született meg ez a könyv. Szerintem Victoria Aveyard felment a Goodreadsre, megnézte a legnépszerűbb olvasások vagy a héten legtöbbet olvasott könyvek listáját, kiválogatta a neki tetszető bestsellereket, elemelt magának minden könyvből egy-egy elemet, ezeket összerázta, és megszületett a Red Queen. Mert ez a könyv egy jól kivitelezett turmix, ahol olvasás közben gondolatban megjegyzed magadnak, hogy igen, ez is ismerős meg ez is meg ez is, és mégis valahogy úgy van összegyúrva, hogy hiába nincs meg az újdonság varázsa, működik. Csak hogy pár címet soroljak, amik eszembe jutottak: The Selection, The Hunger Games, Shatter Me.

Látszik, hogy a szerző forgatókönyvírást tanult, mert még akkor is úgy éreztem, hogy pörög a cselekmény, amikor nem történt semmi érdemleges, és a hossza ellenére jó hamar lecsúszott. A Red Queen filmvászonra termett, sőt, még azt sem tartom kizártnak, hogy vizuális formában szintet is léphet, mert itt aztán elég sok mindent inkább látni kéne.

A világfelépítést nagyon érdekesnek találtam. Eleve a két társadalmi csoport közötti hatalmas különbségeket, amik szépen megágyaznak a disztópiákra jellemző nyomorúságos atmoszférának, illetve a helyszínt. Leginkább az tetszett, ahogy Aveyard a szuperképességeket modern középkori környezetbe oltotta. Ez az alternatív valóság régiesnek érződik, de felütik fejüket a modern technikai vívmányok, ami különleges hatást nyújt.  A szuperképességeket alapjáraton imádom, mindig szeretek olyan könyvet olvasni, amiben az emberek mindenfélére képesek az akaratukkal, és ez ebben a környezetben telitalálat.

Az tény, hogy a szokásos a kiválasztott főszereplős történetet kapjuk. Senkinek sincs olyan szuperképessége mint Mare-nek, aki az erő birtokában a vörös vérével hidat képez a Vörösök és az Ezüstök között. Nem tud beolvadni közéjük, és nem is akar, a sajátjait akarja felszabadítani. A királyi hatalomgyakorlást egy Vörös lázadó csoport tevékenykedése nehezíti meg. Mare is az ellenállás részese lesz, és belülről próbálja bomlasztani az Ezüstöket.

A történet tulajdonképpen egy hatalmas sakkjátszma; Mare-nek ügyelnie kell a stratégiára, figyelni az ellenfél lépéseit, persze, ahhoz nem csak a lépéseket kéne előrelátnia, hanem behatárolni az ellenfél személyét is, ami viszont nehezebb, mint gondolta volna. Ritkán kötődök a főgonoszhoz, de ebben a könyvben sikerült találnom egy kedvencet, akit mondjuk egyszerre vetek meg meg bírok is.

A könyv legnagyobb tanulsága, hogy mindenki elárul mindenkit, erre húzza fel Aveyard az egész sztorit. Ebből a szempontból eléggé kiszámítható a regény, ha picit gondolkodunk menet közben a karakterek viselkedésén és cselekedetein, azon, ahogy Mare érzelmei változnak, de ez mégsem von le a könyv élvezeti értékéből, mert még így is izgalmas, ahogy a tetőfokára hág a cselekmény.

Talán a romantika a leggyengébb pontja a könyvnek. Egyrészt a hármas felállásban megint testvérekről beszélünk, akik ráadásul hercegek is, és ez nem éppen a szívem csücske. Másrészt nyilvánvaló Mare kinek lesz a Vörös királynője, így megint nem is igazi ez a szerelmi háromszög. De még a háromszög létezésének tényével igazából nincs is probléma. Engem inkább az zavart, hogy Aveyard csak az egyik kapcsolatot építi fel nagyon szépen, azt viszont nyilvánvaló okkal teszi, és ez az ok sztornózza az egészet. Pedig nagyon szerettem azt a kapcsolatot, még úgy is, hogy érzékeltem a miértjét. A másik fivérrel való viszony ellenben nem túl kidolgozott, inkább instaszagú, és a karakterek reakciói ebből kifolyólag kissé megkérdőjelezhetőek.

Természetesen a Red Queen nem váltja meg a világot, de korrektül van összerakva, és szórakoztató akcióregénynek tökéletes. Már nagyon várom a következő részt, ami ráadásul pont a szülinapomon fog megjelenni.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Sorozat:  Red Queen #1

Kiadó: Orion

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 383

Olvass tovább!

Moira Young: Rebel Heart

Tudjátok, milyen érzés az, mikor van egy abszolút kedvenc könyvetek, aminek tűkön ülve akarjátok olvasni a folytatását? Bizonyára igen. És tudjátok, milyen az, mikor a folytatás arcon csapás? Remélem nem.

Saba kiszabadította az ikertestvérét, Lugh-t, és most Emmivel együtt elindultak, hogy új életet kezdhessenek. Ám elakadtak útközben, a helyzetük nem olyan rózsás, mint optimista elképzelésük alapján gondolták. Jack elment Mollyhoz, hogy elvigye neki a szomorú hírt, és a terv szerint majd találkozik Sabával. De semmi sem úgy alakul, ahogy kéne, ráadásul a Tontonok terrorizálják a népet, mert DeMalo egy új világ megteremtését álmodta meg.

A Rebel Heart egy jeges vízzel teli vödör, aminek tartalmát a nyakamba öntötték. Eleinte sokkot kaptam, ahogy történtek a dolgok, aztán már olyan ideges voltam, hogy komolyan féltem, kárt teszek valamiben. Mert ez a könyv… ez tönkretett mindent. Moira Young tönkretett mindent. Tönkretette azt a fantasztikus érzést, amit a Blood Red Road közben végigjártam. És most haragszom rá, és csak azt tudom hajtogatni, hogy miért. Miért kellett elvennie tőlem? Mert most már nem tudok úgy gondolni erre a sorozatra, ahogy azt az első rész után tettem. Már nem megy.

Szeretnék egy reális magyarázatot, hogy miért kellett ezt tenni. Miért kellett ebből sorozatot csinálni. Miért kellett egy szappanopera szintjére süllyeszteni. Én csak azt tudom mondani mindenkinek, hogy az első rész után HAGYJÁTOK ABBA A SOROZATOT! Nem éri meg beadni a derekatokat a kíváncsiságotoknak. Nem érdemes folytatni, őszintén mondom, hogy nem. A Blood Red Road többé-kevésbé lezárt könyv, ennyi. Úgy kell tenni, mintha a többi része nem létezne. Ne akarjatok átesni ekkora csalódáson.

Lehetne azzal takarózni, hogy a Rebel Heart a középső könyv szindrómában szenved, de ez az állítás nem állja meg a helyét. Mert ez a könyv rossz, köze nincs az előző részéhez, se karakterileg, se történetileg, se cselekményileg.

A Blood Red Road baromi jól volt összerakva, a végéig izgultam, minden jelenet feszült pillanatokat tartogatott, ez a valami viszont ritka unalmas. Ha szerettétek Sabát azzal a címszóval, hogy végre egy badass főhős, aki bátor, erős, nem állíthatja meg semmi, ugyanakkor messze nem tökéletes. Épp ellenkezőleg, de a könyv végére óriási karakterfejlődésen megy keresztül. Na ezt sürgősen felejtsétek el, itt csak az alteregójával Rinyabával találkozhatunk, aki semmi mást nem csinál, csak siránkozik és hülyébbnél hülyébb döntéseket hoz, nyomaiban sem emlékeztet arra az erős harcosra, aki túlélte a ketrecharcokat.  Az egyik húzása konkrétan olyan pillanat, amitől garantáltan falhoz akarjátok vágni a könyvet. De erre még később visszatérek.

Az egész könyvben semmi nem történik. Saba szellemeket lát, találkozik egy sámánnal, és féltávnál még mindig nem tudjuk, hogy egyáltalán szól-e majd valamiről ez a könyv. Értem ám, hogy Sabának meg kell birkóznia azzal a sok mindennel, amin keresztülment, de valahogy nagyon rosszul van az egész kivitelezve, és az a baj, hogy nem egy átmeneti állapot ez, hanem mintha Saba nem is ugyanaz a személy lenne, aki a Blood Red Roadban volt. Az Emmivel való kapcsolatának fejlődése semmissé lett, a Lugh-Saba viszony pedig katasztrófa.

Lugh egy tapló, meg még képzeljetek ide ezerszer rondább jelzőket. Ki nem állhattam végig, mert úgy viselkedett Sabával, mint egy ronggyal, ok nélkül, amit kicsit a szívemre vettem azok után, hogy Saba min ment keresztül azért, hogy megmentse a srácot. Egész végig azon bosszankodtam, hogy ezért az emberért aztán érdemes volt mentőakciót indítani, érdemes volt másoknak meghalni. Annyira gyűlöltem Lugh-t, hogy azt kívántam, bárcsak hagyták volna elégni a máglyán… Ilyen heves gyűlöletet ritkán tud kiváltani belőlem egy pozitívnak hitt karakter. Lughnak sikerült.

Vörös fejjel röhögök így utólag azon a mondatomon a kritikámban, hogy:”…valahogy nem érződött az a tiniség, ami felbukkan a YA disztópiákban, amit például egy szerelmi háromszög hoz magával (itt szerencsére nincs).”  Hahahahahahaha. Még hogy nincs szerelmi háromszög, csak kérnem kellett. Aki szerette Saba és Jack kapcsolatát és a tényt, hogy nincs szerelmi háromszög, azt most gyorsan tegye a kezét a szeme elé, hogy ne lássa, amit írok. Jack jóformán nincs is a könyvben. Az elején kap E/3-ban egy nézőpontot, van egy nagyon rövid jelenete a könyv közepén, és felbukkan a végén. NEM BAJ! KAPUNK SZERELMI NÉGYSZÖGET! HURRRRÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. Csak hogy megspékeljük kicsit, hogy az első kötet mennyire rendben volt, ez a kárpótlás.

Saba tipikus Mary Sue-vá avanzsálódik, de ha legalább csak érzékelhető vonzalom lenne a hímneműek részéről, még talán lenyelném. De Saba mindhárom pasival smárol a könyvben. Az egyik közülük Tommo, aki mindössze 14 éves gyerek. Most erre úgy mégis mi szükség volt, hogy bele kellett keverni? Mi célt szolgált? De még nem is ez a legdurvább. A cérna ott szakadt el, mikor megtörténik az, és akkor legszívesebben felgyújtottam volna a könyvet. Spoileresen a következő bejegyzésben muszáj írnom erről.

SPOILER Tehát Saba lefekszik DeMalóval. Értitek, DeMalóval, aki a főgonosz. Az egész jelenet a semmiből jön, random összefutnak, még csak átvezetés sincs két jelenet között. Saba utálja Jacket, mert azt hiszi, hogy elárulta, beszélnek két szót, DeMalo kedvesnek tűnik, és akkor Saba rámozdul (igen, jól olvastátok, Saba kezdeményez), és puff, nyomás az ágy. Úgy, hogy Saba élete első 18 évében férfit sem látott a rokonain kívül soha. Oké, kicsit modern gondolkozásom van, de ez az egész annyira a semmiből jött, hogy azóta sem tudom megemészteni. És akkor utána Jack fél mondattal elrendezi, hogy nem baj, ha megcsalta. Persze azt Saba nem mondja el, hogy kivel, hogy a következő kötetben mehessen majd emiatt a dráma, miután kiderül. Nem kell nagyon törni rajta a fejünket, hogy ki fog. És még mindig van hab a tortán! Lehet, hogy Saba terhes DeMalo gyerekével! SPOILER VÉGE

Vajon hogy sikerült ezt összehozni? Elfogyott az ihlet, és amikor Young bekapcsolta a tévét, éppen egy szappanopera ment a tévében? Mert mást nem tudok elképzelni.

A disztópia része a történetnek érdekes volt eddig, hogy a chaal nevű droggal átmossák az emberek agyát. Viszont DeMalonak más tervei voltak, nem engedelmeskedett az uralkodónak, ez látszott. Azt szerettem a karakterében, hogy semmi sem tudtunk róla, olyan kellemesen sejtelmesen volt belebegtetve a gonoszsága, az ereje. Itt viszont DeMalo Seth lett, a nyálgép, aki a tökéletes világot akarja megteremteni, az utópiát, amiben minden arra érdemes boldog. Annyira összeférhetetlen a bennem élő képpel, hogy ezzel sem tudok mit kezdeni.

Lényegében az egész könyvnek semmi értelme sincs, a szerelmi négyszög formálódását tekintve semerre sem halad a történet. Mit mondhatnék még? Nem értem meg, miért. Nem, nem és nem.

Értékelés: 2/5

Borító: 4/5

Sorozat: The Dust Lands #2

Kiadó: Margaret K. McElderry

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 424

Olvass tovább!

Moira Young: Blood Red Road

A Goodreadsen a népszerű olvasások között szerepel ez a disztópia, úgyhogy gondoltam, megkukkantom, mit szeretnek rajta ennyire. Milyen jó döntés volt!

Silverlake elhagyatott hely, ahol a 18 éves Saba, az ikertestvére, Lugh, a kishúguk és az édesapjuk egy vityillóban élnek. Az édesapa szerint minden meg van írva a csillagokban, azoktól várja a válaszokat, azoktól reméli az esőt, ami nem akar megérkezni. A szárazság elpusztít mindent, lassan Sabáékat is, alig van víz, alig van mit enniük. Egy nap szokatlan homokvihar csap le rájuk, és utána megjelenik négy ember, akik elrabolják Lugh-t. Sabának mindennél fontosabb az ikerbátyja, így hát felkerekedik, hogy kiszabadítsa.

Így hirtelen nem is tudom, mikor olvastam utoljára olyan könyvet, ami annyira izgalmas volt, hogy nem tudtam letenni, és minden, de minden a helyén volt benne. Moira Young olyan produktumot tett le az asztalra, ami az elejétől a végéig precízen kiadagolt: a történetnek gyönyörű íve van, a főhős óriási jellemfejlődésen megy át, és a szerző minden jelenetet megalapoz. A romantika pedig hihetetlenül aranyos, végigvigyorogtam az egész könyvet.

A Blood Red Road magyarul a Könyvmolyképző kiadó gondozásában jelent meg Vérvörös út címmel. A könyvet azért eredeti nyelven olvastam, mert figyelmeztettek, hogy rengeteg benne a tőmondat, ami a halálom. Volt már nem egy olyan olvasmányom, amit a tőmondatok miatt hagytam abba, számomra egyszerűen az ilyen írásmód olvashatatlan. Angolul sem szeretem, de sokkal kevésbé találom bosszantónak, így egyértelmű volt, hogy a magyar verzióval nem fogok találkozni. (Egyébként ez a nyelvi különbözőség érdekes jelenség, van, ami az egyik nyelven tűnik jobbnak, és van, ami a másikon.)

A szövegben a szereplők tájszólásban, nyelvtani hibákkal beszélnek, ami némileg kizökkenti az embert, viszont kölcsönöz egyfajta egyediséget a történetnek. Egy idő után hozzá lehet szokni, nem nehéz kitalálni az eredeti szavakat. Másrészt nincsenek a dialógusokban idézőjelek, olyan, mintha az egész függő beszéd lenne, így a betűk eléggé össze is mosódnak. Nyilván a szerző nem azért választotta ezt a stílust, mert nem ismeri a helyesírási szabályokat és olyan vidékről származik, ahol tájszólásban beszélnek az emberek. A tőmondatok, a narráció, a párbeszédek szabályainak megszegése egyfelől arra reflektál, hogy az emberek nem tudnak olvasni, az írásbeliség elveszett. Egyúttal azt jelképezi, hogy ebben a disztópikus világban a társadalom egy nagy összevisszaság, nincs rend.  Ötletes írói eszköz, hogy a szöveg idomul ahhoz, hogy egy olyan világot mutat be, amiben nincsenek szabályok, tehát miért legyen könnyű kiigazodni a betűk között az olvasónak a kényelmes kis ülőhelyén?

Kíváncsi voltam, hogyan oldották meg a narrációt fordításban, így hát belekukkantottam, és döbbenten konstatáltam, hogy sehogy. Teljes egészében kimaradt belőle, mert minek az, ha a szerző valamit közvetíteni szeretett volna. A párbeszédekkel kapcsolatban ugyanilyen önkényt alkalmazott a fordító, gondolatjelek gondolatjelek hátán. Ezt már csak azért sem értem, mert vannak olyan könyvek, amik alkalmazkodtak a szerzőhöz, lásd Az út, A különös citromtorta szomorúsága. Senkinek sem ajánlom, hogy ezt a könyvet magyarul olvassa, mert a fordításban megnyirbálták az egyediséget, semmit sem ad vissza az eredetiből.

Nincsenek fejezetek, a tagolás helyszínek alapján történik, a rövid jelenetek feszültséget generálnak. Tetszettek a helységnevek és a szereplők nevei. Hopetown például éles kontrasztja annak, hogy a város a söpredékek és a drogfüggők melegágya, amiben minden van, csak remény nincs. De említhetném Freedom Fieldset is, ahol pont a szabadság nem létező fogalom; az embereket rabszolgasorban tartják, hogy terjesszék a drogot, amivel befolyásolják a nép akaratát.

A főhős, Saba egy komplex karakter. A világon mindennél jobban szereti az ikerbátyját, Lugh-t, annyira, hogy a szeretetben, amit nyújtani képes, mások nem nagyon osztozhatnak. Amilyen erős kötelék fűzi a bátyjához, annyira gyűlöli a kishúgukat, a 9 éves Emmit. Őt okolja az édesanyjuk halálért, aki szülés közben veszítette életét. Valamilyen szinten meg lehet érteni Sabát, hogy így viselkedik Emmivel szemben, hiszen ha a kislány nem lenne, az anyjuk még  élne, és az apjuk sem fordult volna magába, sokkal jobb lenne az életük. Emmi az örökös emlékeztetője annak, hogy mit veszített. Így könnyebb, hibáztatni valakit, és nem belátni, hogy nem Emmi akart a világra jönni; Emmi nem vétkes abban, hogy a szülésnek szerencsétlen végkimenetele lett.

Saba és Emmi kapcsolatának fejlődése a regény egyik fő aspektusa. Saba ellenszenves képet közvetít magáról, ahogy a húgáról gondolkodik. Kezdetben csupán teher, amitől meg akar szabadulni, de mivel Emmit sem kell félteni, ez nem olyan könnyű. A gyűlölet akkor csúcsosodik ki, mikor Saba fejében megfordul, hogy otthagyja Emmit az út közepén, ráadásul kezdettől fogva tisztázta magában, hogy mindenki jól járt volna, ha Emmit rabolják el, akiért a kisujját sem mozdította volna. Young nagyon szépen fordítja meg a szituációt, olyan helyzetbe sodorja Sabát, hogy a húga sorsa rajta múlik. Óriási utat tesz meg Saba a könyv végére; egy olyan helyzetbe sodródik, amit kívánt, de akkora már teljesen máshogy viszonyul az egészhez.

Saba és Lugh ikerköteléke Saba cselekedeteinek mozgatórugója. Egyszerűen nem tud létezni a bátyja nélkül, és ez olyan mérhetetlen erőt ad neki, hogy senki és semmi nem állíthatja meg. Minden akadályt elgördít az útjából, minden ellenfelet legyőz akár puszta kézzel, csakhogy visszakaphassa a bátyját. Olyan mérhetetlen ragaszkodásnak vagyunk tanúi, ami példaértékűnek szolgál mindenkinek, megmutatja, mire képes a szeretet, hogy egy áhított cél mennyire megedzi az embert a csapásokkal szemben, és olyan elszántságot képes kiváltani, amire nem hinnénk, hogy képesek vagyunk. Ez az erő szinte sugárzik a lapokból, és csak csodálni tudtam Sabát, hogy mi mindenen kell keresztülmennie, de ő soha egy pillanatra sem adja fel, pedig a vele történtek egyike sem leányálom. A fizikai erejét is a lelki erejéből meríti, így válik erős harcossá, és nem hagyja, hogy bármi elterelje a figyelmét. Még Jack sem. Ebből a szempontból Saba Katniss Everdeent idézi.

Jack a könyv legjobb karaktere, ahányszor csak felbukkant és beszólt valamit, én vigyorogtam ezerrel. Saba és Jack kémiája sziporkázó, a romantika az utállak, de szeretlek klisére épül, és idegesítő is lehetne, ahogy Saba viszonyul az egészhez. A lány viselkedése inkább annak tudható be, hogy eddig igazából csak a bátyja volt az egyetlen fontos ember az életében. El kell fogadnia, hogy bízik Jackben, hogy fontos neki, és ez megrémíti, tudat alatt frusztrálja, és ez a srácon csapódik le. Lányosan olvadoztam a közös jeleneteiken, amikor Jack mindig zavarba hozta Sabát, aki persze állandóan kiakadt ezen. Az tény, hogy voltaképpen egy instalove-val van dolgunk, de engem ezúttal nem zavart, mert az egész történetre jellemző egyfajta meseszerűség.

A meseszerűség például az állatok viselkedésében mutatkozik meg, akik úgy viszonyulnak Sabához, mintha Disney hercegnő lenne. A nyakában lógó rejtélyes kő is egy ilyen elem; mutatja Sabának a szíve választottját, azaz mindig felmelegszik, ha Jack közelében van. Saba erejét is ennek tudom be, hiszen egész életében elzártan ért a civilizációtól, és senki sem válik harcossá a puszta akaraterőtől, itt mégis lehetséges.

Külön ki kell emelnem, hogy a szereplők kora nem tisztázott, leszámítva Sabát és Lugh-t, akik 18 évesek, illetve Emmit, aki 9, és Tommót, aki 14. Gondolom a többiek is hasonló korban járhatnak, de én simán húszon felül képzeltem őket, valahogy nem érződött az a tiniség, ami felbukkan a YA disztópiákban, amit például egy szerelmi háromszög hoz magával (itt szerencsére nincs).

A világról nem sok mindent tudunk meg azon kívül, hogy minden poros, homokviharok pusztítanak, a víz hiánycikk; nem tudjuk, mi vezetett ezekhez a körülményekhez. Saba életében először lát felhőkarcolókat, azt hitte róluk, hogy csak a mesékben léteznek.  Nekem nagyon tetszett ez a sejtelmesség, hiszen itt végső soron annyira nem fontos, hogy miért alakult ki az az életforma, ami a mostani társadalmat jellemzi. A társadalmi berendezkedés a legrosszabb, amit el lehet képzelni, a nép a király és a Tontonok uralma alatt sanyarog, de a chaal nevű drognak köszönhetően agyátmosásban vesznek részt, és mindennapos kábultságukban fogalmuk sincs a környezetükről. A vágyaikat Hopetownban abban élik ki, hogy férfiak és nők ketrecharcait nézik, és a halálukat szorgalmazzák, akár az ókori gladiátorjátékokon a római nép.

A könyv lényegében egy kerek történetet mesél el, ahol Saba céljai megvalósulnak, a gonosz elnyeri méltó jutalmát. Kapunk egy átfogó képet a lezüllött világról, de a válaszok nem merülnek ki ebben a regényben, hiába határoz úgy Saba, hogy őt csak a saját kis személyes küldetése izgatja. A Tontonok, akikről jóformán semmit nem tudunk meg, tartogatnak még meglepetéseket, ebben biztos vagyok.

Nem csodálom, hogy a Blood Red Road ilyen népszerű a Goodreadsen, mert tényleg lebilincselően izgalmas könyv, amit mindenkinek ajánlok.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Sorozat: The Dust Lands #1

Kiadó: Margaret K. McElderry Books

Megjelenés éve: 2011

Oldalszám: 459

Olvass tovább!

Kiera Cass: The Heir

Néha mindenkinek szüksége van habos-babos tündérmesékre, a The Selection pedig pont az a sorozat, amit képes megadni ezt az élményt.

Húsz év telt el a legutóbbi Párválasztó óta, ahol America és Maxon küzdelmesen megtalálták a boldogságot. Szerelmükből négy gyermek született, a legidősebb Eadlyn, aki mindössze hét perccel előbb jött a világra a testvérénél, ám ez a hét perc óriási különbséget jelent. A királyságban más szelek fújnak, mióta Maxon került a trónra. Az új törvények értelmében nemtől függetlenül az elsőszülött a trón örököse, így ez a fontos szerep Eadlynre hárul. Csakhogy a kasztok megszüntetésével Maxon törekvései nem valósultak meg, továbbra is ellenséges hangulat uralkodik a nép körében. Hogy eltereljék az alattvalók figyelmét, és némi színt vigyenek az életükbe, a szülei arra kérik Eadlynt, hogy vegyen részt a Párválasztóban, amíg ők próbálnak megoldást találni a problémákra. A hercegnő ódzkodik az egész macerától, bizonyos feltételekkel hajlandó beadni a derekát. Valójában esze ágában sincs férjet keresni magának, csak azért folytatja a színjátékot, hogy levegye a terhet az apja válláról. Ahogy telnek a hetek, és egyre jobban megismerkedik a jelöltekkel, Eadlyn elkezdi megkérdőjelezni a saját tökéletességét és elszánt ragaszkodását a függetlenséghez.

Amikor megtudtam, hogy folytatást kap a The Selection, teljesen lesokkolódtam. Őszintén szólva eléggé unom, hogy olyan anyagi indíttatású világban élünk, ahol új ötletek helyett addig kell ütni a vasat, amíg meleg. A rajongók úgyis rávetik magukat, hiába kapják ugyanazt, a lényeg, hogy dőljön a lé. Most már úgy állok hozzá mindenhez, hogy a VÉGE szó láttán csak legyintek, mert semmit sem jelent. Így hát mérhetetlenül szkeptikus voltam, mikor hallottam a The Heirről, hiszen mi újat tudna még ez a sorozat nyújtani? Szerencsére kellemesen csalódtam, és mint kiderült, Kiera Cass bizonyos mértékben képes a frissességre.

A The Heirt olyannyira imádtam, hogy teljesen azt az élményt nyújtotta, amit az első rész. Azóta sem tudom pontosan mit is szerettem a The Selectionben, valahogy a bája, a gyenge disztópia köntös elkapott az első oldalakon, és a végéig nem is eresztett. A folytatásokkal nem voltam teljesen elégedett a szerelmi háromszög és a háttérbeli történések elnagyolt ábrázolása miatt annak ellenére, hogy összességében mindhárom könyvet szerettem. A szerző a negyedik részben is ugyanazokat az elemeket használja, amik megjelentek az eredeti trilógiában. Például Kile és Eadlyn már az első nap előtt ismerik egymást, Kile nem is akart részt venni a versenyben stb. De olyan jól kombinálja az új ötletekkel, hogy abszolút nem éreztem azt, hogy átvernek, és ugyanazt olvasom más körítésben, noha lényegében így van, mégis valahogyan újszerűen hatott.

A legjobb viszont az, hogy az égegyadta világon fogalmam sincs, kivel fog Eadlyn összejönni. Talán még Kiera Cass sem tudja, és a rajongók reakcióinak megfelelően kerekíti a sztorit. És ez a tény, hogy egyelőre abban a fázisban tartja az olvasót, hogy csak találgathat, olyan mértékben izgalmassá teszi a könyvet, amit az elődje nem mondhat el magáról. Hiszen America és Maxon szerelme szerintem borítékolható volt, én sosem hittem azt, hogy Aspennek akár egy szikrányi esélye is lenne. A tündérmesékben a lány a herceggel jön össze, ez egyértelmű.

Kiera Cass: The Heir hivatalos trailer

Eadlyn olyan alma, aki messzebbre nem is eshetett volna a fájától. Kissé érthetetlen számomra, hogy egy olyan karizmatikus, alázatos férfinak, mint Maxon illetve egy olyan nőnek, mint America mégis hogyan születhetett ennyire más személyiségű gyereke. Nyomokban sem hasonlít a szüleire. Talán pont azért nem, mert kitüntetett figyelemben nevelkedett abból kifolyólag, hogy az első női örökös, és ez a sok felelősség a fejébe szállt. Eadlyn egy elkényeztetett, beképzelt hercegnőcske, magát a legnagyobb hatalommal bíró személynek tartja. Folyamatosan amiatt panaszkodik, hogy mennyire a háta közepére kívánja a pozícióját, és mennyire megerőltető neki a sok munka és meghozott áldozat. Ő fontos és tökéletes, és pont ettől nehéz azonosulni vele. Nehézkes volt a gondolataiban járni, mikor annyira nem tudom őt sajnálni. Eadlyn eléggé antipatikus karakter, messze elmarad Americától, lehet, hogy sokaknál miatta fog elvérezni a történet. Engem is idegesített végig, de ettől függetlenül élvezni tudtam a könyvet. Eadlyn jelenlegi attitűdje precízen lefektetett alap, ahonnan tovább lehet karakterfejlődni. 

„Anyu megköszörülte a torkát.
– A múltban azért mentek más országok hercegeihez feleségül a hercegnők, hogy megszilárdítsák a nemzetközi kapcsolatainkat.
– Jól hallottam, hogy múlt időt használtál, ugye?
Nevetett, de én nem voltam jókedvemben.
– Igen.
– Jó. Mert Nathaniel herceg úgy néz ki, mint egy zombi, Hector herceg úgy táncol, mint egy zombi, és ha a német államszövetség hercege nem sajátítja el a személyi higiéniát a karácsonyi partiig, jobb, ha meg sem hívjuk rá.”

Ez a könyv elsősorban nem arról szól, hogy Eadlyn randizás közben megtalálja az igazit, hiszen emlékezzünk, ez anno Maxonnek hamar sikerült. A The Heir eseményei azt a célt szolgálják, hogy Eadlyn megtalálja önmagát, felismerje a hibáit, és elhatározza, hogy megpróbál jobb emberré válni. Kezdetben ő sem tudja, miért ágál az ellen, hogy megadja az esélyt magának a szerelemre. Furcsa volt ez az ellentét, hiszen emlékszem, Maxon mennyire szerény volt, mennyire kétségbeesetten vágyott egy társra, és a Párválasztó volt az egyetlen lehetősége, hogy meglelje azt. Ellenben Eadlyn meg sem akarja adni az udvarlóinak az esélyt, elhatározza, hogy három hónapnyi párválasztósdi után kiadja mindegyikük útját. Mert ő a leendő királynő, akinek nincs szüksége senkire.

Pedig vannak ígéretes jelöltek. Bár a 35 fiúból álló csoport alaposan le van szűkítve, nyilván csak töredékét ismerjük meg, akik közül majd ki fog kerülni a győztes. Kezdjük mindjárt Kile-lal, aki annyira szuggesztíven van emlegetve a verseny megrendezése előtt, hogy azonnal tudtam, hogy ő lesz az egyik potenciális szerelmi jelölt, csak arra nem számítottam, hogy ő maga is az egész felhajtás részese lesz. Eadlyn-Kile párosa már csak azért is szembetűnő, mert az utállak-szeretlek klisére épül. Elég hamar átevickélnek a kölcsönös nem kedvelésen; lopott perceik az America-Maxon párost idézik. Eleinte meg voltam győződve róla, hogy Kile lesz a befutó, de mivel már magam sem tudom, mit higgyek, ezt a verziót akkor valószínűsítem, ha a szerző az eredeti trilógiára hajazó végkimenetelben gondolkodik.

Hat idézet a könyvből

Eadlyn Henrihez kerül még közel, ami azért különös, mert Henri két szót, ha beszél angolul. Ugye mennyit számít a metakommunikáció, ha valaki az az örülős fajta, mint Henri? A kommunikáció közte és a hercegnő között a tolmácsán, Eriken keresztül zajlik. Nagyon tetszett a plusz ember ötlete, színes pillanatokat hoz ez a trió. Viszont ami még érdekesebb, hogy Eadlyn és Erik között is kibontakozik valami, és ugye Erik nem is vesz részt a Párválasztóban. Meglepő húzás lenne, ha végül egy olyan ember nyerné el Eadlyn kezét, aki eleve nem is szállt harcba érte. Aztán még ott van Hale, aki megrémítette Eadlynt azzal, hogy őszintén mesélt magáról és Ean, aki pont az a fiú, aki megadná a leendő királynőnek azt, amire vágyik: függetlenséget és támaszt érzelmi elköteleződés nélkül.

Úgy vélem Kile és Erik közül fog kikerülni a győztes, Henri a kommunikációs korlátnak meg fogja inni levét, esélytelen, hogy Eadlyn őt válassza. Kíváncsian várom, melyikük lesz a befutó. A jelöltek egyébként valahogy nem szerettették meg magukat velem annyira, mint Maxon, aranyosak persze, de valahogy nincs meg bennük az álompasi vonás. Így hát nem is szurkolok senkinek, nekem különösebben mindegy, hogy Eadlyn ki mellett végzi.

Eadlyn bármennyire is ellenkezik, egyre inkább a szívébe zárja a fiúkat. Azért is szerettem olvasni ezt a regényt, mert így utólag segített belehelyezkedni Maxon helyzetébe, akinek a The Elite-ben mutatott viselkedését karakteridegennek éreztem. Most viszont már megértettem, hogy nem is olyan könnyű ez, megismerkedni jelöltekkel és kiválasztani közülük az igazit, már ha egyáltalán közöttük van. Bár Eadlynt a könyv végére sem kedveltem meg, de jól érzékelhető volt annak a folyamatnak a kezdete, aminek a végén kikupálódik azé a személlyé, akivé lennie kell.

Az eredeti karakterek mind jelen vannak ebben a történetben, és mosolyogva fogadtam, ahogy az előző trilógia eseményei szóba kerültek. Ahogy a szereplők nosztalgiáztak, úgy idéződtek fel bennem a kellemes emlékek is, és jókat derültem azon, mikor Eadlyn kiakadt, hogy mennyi minden nem tud. Mondjuk America abszolút nem emlékeztetett önmagára, inkább olyan volt, mint Amberly királynő, kivéve talán a baseballos jelenetnél. Viszont Maxon egy cseppet sem változott, még mindig ugyanannyira imádnivaló, és erősen fejbe kellett kólintanom magam egypárszor, hogy ne a 18 éves kori énjét lássam magam előtt, hanem egy 40 éves felnőtt férfit, és ez igencsak nehezemre esett. (Komolyan, nem értettem, miért szólítja Eadlyn mindig apunak!) Az új szereplők közül egyébként Eadlyn ikertestvére, Ahren lett a kedvencem mellékszereplő mivolta ellenére, nem is hittem volna, hogy majd ő szállítja a végekonfliktust.

Így készült a borító

Nagyon tetszett az új koncepció, a fordított felállás: 35 fiúnak kell megmérkőznie egy lányért, ilyen a Párválasztók történetében még sosem fordult elő. Az is újszerűnek láttatja az egészet, hogy ezúttal annak a szemszögéből követjük végig az eseményeket, aki döntésre kényszerül. Mindemellett megismerjük az előzményeket, és ebben a történetben az is újdonság, hogy lényegében Eadlynre rákényszerítik az egészet, egyáltalán nem ugyanazon okból kell részt vennie rajta, mint húsz éve az édesapjának. Tényleg pirospacsi azért, hogy a szerző képes volt élvezhetően tálalni ugyanazt a sztorit.

A támadások ezúttal azért törtek ki, mert az új generáció nincs tisztában azzal, hogy mennyivel jobb az élethelyzet a kasztok megszüntetésével, hiszen ők nem éltek az előző rendszerben. Viszont azt is bemutatja, hogy hiába igyekezett Maxon elsöpörni a föld színéről a társadalmi differenciát, az továbbra is létezik kimondva-kimondhatatlanul. Arra reflektál, hogy bármi történik, mindig lesznek olyan egyének a társadalomban, akik nem lesznek megelégedve a kormányzással, és mindig azt fogják hibáztatni, aki éppen hatalmon van.

Itt jön képbe a média befolyása, amit a királyi udvar eszközként használ arra, hogy elterelje a nép figyelmét. Ez már csak az is tanulságos volt, mert bemutatja, hogy az egész egy valóságshow, amiben a résztvevő feleknek produkálniuk kell magukat. Eadlyn bárhogyan is viselkedik, a média megcsócsálja és kiforgatja, ezáltal rombolja a közhangulatot. Végül részben ez okozza, hogy szembesül a viselkedésével, és rájön, hogy a tettei teljesen máshogy jönnek le egy kívülállónak, mint neki, lényegében kiderül, hogy az alattvalók utálják.  Szinte szomorú volt arról olvasni, hogyan tervezi meg a saját életét, hogyan adagolja az infókat a sajtónak, csak hogy átmenetileg levegye az apja válláról a terhet, és közben egyetlen őszinte pillanata sincs. De hát ilyen a világ nem? Mind a média álságos befolyása alatt élünk, melynek nagy része hazugság. Ezen a ponton éreztem azt, hogy kicsit sajnálom Eadlynt, hiszen elég vacak lehet, hogy el kell játszania mennyire boldog, mikor éppen a béka feneke alatt van, úgy kell tennie, mintha a Párválasztó zseniális ötlet lenne, mikor semmi örömét nem leli benne. Ez megint abból a szempontból is érdekes volt, mennyire máshogy viselte Eadlyn az egészet, mint Maxon, aztán lehet, hogy Maxon sem reagált sokkal másképpen, csak jobban leplezte a valódi érzelmeit. 

„Harmincöt masszív kosár volt az irodában, tele jelentkezések ezreinek tizedével, borítékba zárva, hogy az úriemberek anonimitása védve maradjon. Próbáltam eljátszani a lelkes várakozást a kamera kedvéért, de úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban belehányhatok az egyik kosárba.”

Szentül meg voltam róla győződve, hogy ez is trilógia lesz, de szerencsére a teljes sorozat öt részből fog állni, így a következő kötetben mindenre megoldást kapunk. Örülök, hogy nem húzza a szerző feleslegesen, mert az eredeti is sokkal jobban működhetett volna kettő kötetben.

Aki szerette a The Selectiont, ezt is szeretni fogja, ha meg tud békélni Eadlyn személyével, szóval menjetek, olvassátok és csodáljátok meg ezúttal is a gyönyörűséges borítót.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Sorozat: The Selection #4

Kiadó: Harper Teen

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 352

Olvass tovább!