Van egy ilyen projektem, hogy YA fronton
áthámozom magam az engem érdeklő műfajokon belüli populáris könyveken, nem
törődve azzal, hogy a fülszöveg alapján nem érzek semmi késztetést az
olvasásra. Mindezt azért, hogy képben legyek, plusz tán okkal érdeklik a
közönséget. Ez is ilyen könyv volt a disztópiák között, és ráadásul magas
pontszáma is van a Goodreadsen.
Nem hittem
volna, hogy ennyire fog tetszeni ez a könyv. (És akkor belegondolok, hogy nem
is nagyon akartam elolvasni…) Alig tudtam letenni, konkrétan két etapban nyomtam
le. Tény, hogy nem egy akciódús regény ez, és a világfelépítés sem a
precizitásáról híres. Tény, hogy a történetet nem az eredetiség
bűvészkalapjából húzták elő, és érződött rajta más bestseller regények hatása (hogy
csak kettőt említsek: A beavatott,
Delírium), de még az áthallások ellenére is piszkosul élveztem. Hiába agyonhasznált
disztópiás klisé például az expozíció: a ceremónia, mely teljesen
megváltoztatja a karakter életét, valahogy mégsem tudom megunni.
A
világfelépítés alapja, hogy egykoron háborúk dúltak, és az elmenekülő emberek
új életet kezdtek Westfallban, amit kerítéssel zártak körbe. Senki sem
tudja, hogy mi van a kerítésen túl, és ennek majd a későbbiekben lesz nagy
szerepe. A lakosság békéjét az elrendezett házasság szolgálja; két városrészből
párosítanak össze lányokat és fiúkat a személyiségjegyeik alapján. Mivel az
atombombák következtében a földek radioaktív sugárzást szenvedtek el,
minden gyermekáldást nagy becsben tartanak. Ivy és a családja szerint
igazságtalanság, hogy nem házasodhatnak az emberek szabadon, és az is, hogy
élelem és innivaló nélkül kiteszik a kerítésen túlra azokat, akik bűnt követnek
el. Látható, hogy nem túl eredeti az alap, amire a történet építkezik, de az
összképet tekintve nekem tetszett, és megesz a kíváncsiság, hogy ebben a
történetben mi lesz a kerítésen túl.
A Book of Ivy legerősebb része
mindenképpen a romantika. Egyrészt *dobpergés* nincs szerelmi háromszög! Még
most sem hiszem el, hogy leírom, hiszen a jelenség manapság olyan ritka, mint
víz a sivatagban. Ivy és Bishop először idegenekként léteznek egymás mellett a
házasságukban, majd szép lassan összecsiszolódnak. Ivy érzéseket kezd el
táplálni a srác iránt, és egyúttal kezdi megkérdőjelezni azokat az állításokat,
amiket az apja belévert. Bishop korántsem az a srác, aki megérdemelné
a halált, épp ellenkezőleg… Már-már túlzottan és bosszantóan tökéletes. Egyetlen
tettét leszámítva, ami meg pont a másik véglet, és ettől esett is a szememben,
de összességében kedveltem, és nagyra becsültem benne, hogy várt Ivyra. Az a
fajta lassú romantika bontja ki a szirmait ebben a történetben, amit imádok, és
annyira jó volt olvasni! Valószínűleg nem is tetszett volna ennyire a regény,
ha a romantika nincs ilyen jól megírva. Ezt figyelmeztetésnek szánom,
valószínűleg, ha a szerelmi szál felejtős, a többi is az lesz.
Egy ideig
nem lehet eldönteni, hogy mégis kinek a nézetei igazak: Ivy apjáé vagy Lattimer
elnöké? Vagy csak az apja és a nővére kihasználja Ivyt? Egyáltalán vannak
helyes nézetek, tényleg minden fekete vagy fehér? És ha vannak is, olyan
drasztikus eszközökkel kell megpróbálni tenni ellenük, ahogy Ivy apja tenné? Vajon
hogyan tud a lány dönteni egy ilyet lehetetlen helyzetben? Kit választ: a
családját vagy a fiút, akit szeret?
Nagyon
tetszett, hogy mekkora jelentősége volt a történet egy pontján előkerülő
kutyaharapásnak, amit először Callie hozott fel, majd egy másik kontextusban,
teljesen új jelentésben került elő, ezzel reflektálva a feljebb említett
vívódásra.
A vége
meglepett. Az történt, amire számítottam, hogy történni fog, de nem egészen
így, és bár egészen jól meg lett magyarázva, miért kellett ennek így lennie,
azért nem mondom, hogy egyetértettem Ivy döntésével.
És most
nagyon-nagyon érdekel, hogy mi lesz ezek után.
Értékelés: 5/5
Borító: 4/5
Sorozat: The Book of Ivy #1
Kiadó:
Entangled: Teen
Megjelenés
éve: 2014
Oldalszám:
282
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése