Rainbow Rowell: Landline

Rainbow Rowell a kedvenceim közé verekedte magát. A Landline c. könyve karácsonykor játszódik, így adta, hogy akkortájt álljak neki, ezáltal is közelebb érezve magamhoz a történetet.

Georgie karácsony előtt bejelenti a férjének, Nealnek, hogy sztornózzák az omahai utat, és ne töltsék a karácsonyt a férfi szüleinél. Megvalósulni látszik az álma: a legjobb barátjával, Seth-tel közös sorozatának koncepciója felkeltette az érdeklődést, és az elkövetkező napokban meg kell írniuk az első néhány epizódot. Neal úgy dönt, hogy Georgie nélkül utazik a gyerekeikkel, így Georgie magára marad, és a távollét során egyre inkább a hatalmába keríti a tudat, hogy mennyire megromlott a házassága. Neal nem veszi fel a telefont, és az üzenetekre sem válaszol. Georgie egyre inkább kétségbeesik, annyira, hogy már a munkája sem érdekli. Ráadásul rájön, hogy az édesanyja házában mágikus a vezetékes telefon: képes rajta beszélni az egyetemista Neallel.

Ez éppenséggel nem az a könyv, ami varázslatos karácsonyi hangulatba fog ringatni. Nem is érdemes karácsony előtt olvasni, mert a borongós hangulata rányomja a bélyegét az ember kedvére. Elüt a megszokott Rowell könyvektől, ez nem egy boldog történet, nincs rózsaszín hepiend. Azt mutatja be, ami a szerelmes könyvekben a vége felirat után következik: a házasság nem fenékig tejföl, és azt a kérdést boncolgatja, hogy a szerelem elég-e a boldogsághoz.

Noha a témában való jártasságom a nulla felé konvergál, engem mégis bevonzott a könyv, és nagy lelkesedéssel faltam a sorokat. Felcserélődnek a megszokott szerepek: itt Georgie a sikeres, a munkamániás, ő hajszolja az álmát, miközben Neal mindent feladott a szerelemért, és ő az, aki a gyerekeket neveli, akiket az anyjuk alig lát. Bár Neal sosem panaszkodott, ettől az élethelyzettől lassan kihűlt a kapcsolat, de Georgie sosem fog lemondani a munkájáról, amire mindig vágyott. A kettejük közti folyamatos konfliktus további okozója Seth, aki láthatatlan árnyként lebeg a fejük felett: Georgie minden idejét a legjobb barátjával tölti majdnem 20 éve, a munkájában nem tud létezni nélküle.

Ez a szerelmi háromszög – ami teljes mértékben idézőjeles, mert Georgie és Seth között barátságnál több sosem történik – végig kérdőjeleket támaszt. Georgie-nak azzal, hogy beszélhet a múltbeli Neallel, lehetősége van megváltoztatni a jövőt. A történet kimenetelét illetően három lehetőség lebeg az olvasó szeme előtt: 1, Georgie és Neal szétmennek, és Georgie összejön Seth-tel, mert valójában mindig őt szerette 2, Georgie és Neal sosem jönnek össze, és a gyerekeik sem születnek meg (bár lássuk be, ez az opció kizárt, hiszen nem tenné semmissé a gyerekeit), és így jön össze Seth-tel 3, Georgie és Neal házasok maradnak.

Georgie és Neal kapcsolata visszaemlékezésekben bontakozik ki. Megtudjuk, hogyan ismerkedtek meg, hogyan alakult ki a kapcsolatuk, hogyan teltek a házasságuk első évei. A kezdetek sikerültek a legjobban, olyan Rainbow szagú beszélgetéseket tartalmaz, amiket nagyon szeretek, és mosolyogva olvasom. Az egyetlen gondom az volt, hogy Neal-t abszolút nem tudtam megkedvelni, és azt sem értem, Georgie mit evett rajta. Na meg azt sem értem, Neal miért volt ennyire antiszoc, amikor semmi különösebb oka nem volt rá. Az nem baj, ha valaki zárkózott, de Neal több volt ennél, ráadásul Seth személyisége mellett egyáltalán nem rúghatott labdába.

Tetszett, ahogy Rowell körbejárta a témát, és teljesen olyan érzésem volt, mintha a személyes tapasztalatait osztotta volna meg a világgal ilyen formában. Az nyilvánvaló, hogy Georgie és Neal egykor nagyon szerették egymást, de az évek múlásával a problémák elhalványították az egymás iránti érzéseiket, és a rutin áldozatává váltak. Georgie tisztában van azzal, hogy önző és a saját boldogságát helyezi előtérbe, de neki szüksége van Nealre bármi áron, hiába tudja, hogy a férfi boldogtalan. Azzal, hogy beszélni tud a huszonéves Neallel, tükröt kap arról, hogy kiből kivé vált a férje, és hogy ő fosztotta meg attól, aki egykor volt.

Érdekes volt, ahogy próbálta megérteni vele, hogy a szerelem nem lehet elég, és ezt Neal is tudta jól, de így is hajlandó volt megpróbálni, kockáztatni azért, akit szeret, még ha fel is kell áldoznia magából egy darabot. Lényegében a könyv lecsupaszítja a szerelmet, lehámozza a sallangot, megfosztja attól az illúziótól, amit a romantikus történetek aggatnak rá, hogy innentől kezdve minden tökéletes lesz. Mert nem lesz az, és a szerelem kockázatvállalás, és nem épülhet csak erre egy kapcsolat, mert az attól függ, hogy mindkét fél mit tesz bele.

A könyv vége nem hozza el a megváltást, csak egy ígéretet a jövőre nézve, az előbb írtakon alapulva, hogy az, ami van, az elég lesz-e a jövőben. Majdnem minden nyitva marad, a történet inkább a filozofálgatásra koncentrál, semmint hogy épkézláb válaszokkal szolgáljon.

Amit még ki kell emelnem, az Georgie munkája. Sorozatjunkie-ként izgalmas volt arról olvasni, ahogy az írószobában ötletelgetnek. Viszont Georgie viselkedése ezen a téren nem tetszett, mert a személyes drámája közepette nem jut el a tudatáig, hogy Seth éppen ugyanolyan részese ennek az álomnak, és vele is kiszúr.

Rainbow Rowell rajongóknak kötelező olvasmány, és ajánlom mindenkinek, aki a szerelem realistább oldalával szeretne megismerkedni.

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Kiadó: St. Martin's Press

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 310

Olvass tovább!

Victoria Schwab: The Near Witch

Victoria Schwab az egyik kedvenc írónőm − nem véletlenül. Hát milyen debütáló regénnyel kezdte meg írói pályafutását? Mert hogy a The Near Witch nem egy kezdőre vall, az is biztos.

A faluba egy rejtélyes idegen érkezik, és ezzel egy időben éjszakánként gyerekek tűnnek el az otthonukból. Mindenki a jövevényt gyanúsítja, a fiút, akit körbeleng a szél, de Lexi tudja, hogy nem ő a tettes. De akkor ki? És mi köze a szélnek mindehhez?

Legelőször a regény fantasztikus atmoszféráját kell kiemelnem. Hihetetlen ügyességgel ragadja meg a népmese effektust, Schwab teremt egy vészjósló, kellemesen borzongató atmoszférát, ami a boszorkányság sajátja. A sztori egy láp melletti kis faluban játszódik, ahol teljesen begyöpösödött az emberek gondolkodása, az elszigetelt környezet olyan, mintha más település nem is létezne a világon, egy misztikus-mágikus burok. Különösen tetszett, ahogy beleszőtte a helyi meséket, amik szájról szájra örökítődnek generációkon át, és végül jelentőségük lesz.

Már ennél a regénynél érződik, hogy Schwab milyen jól válogatja meg a szavakat, és rakja egymás után a mondatokat, hogy azok összeállva erős érzelmi tónust adjanak a történetnek. Ebből kifolyólag lassú lefolyású cselekményről beszélünk, ahol nem történnek állóvizet felkavaró események, sőt, igazából alig történik valami, de ez így, ebben a formában tökéletes annak, aki szereti az ilyesmit. Én le vagyok nyűgözve − már megint.

A főszereplő, Lexi igazából eléggé semleges, hiába ő a narrátor, egyedül a kishúgával való kapcsolata írható a figyelemfelkeltő jellemzők számlájára. A regény legérdekesebb karaktere az idegen, Cole, akinek a végtelen szomorúsága és a rejtélyessége tartja fenn az izgalomfaktort, majd a különleges képessége, hogy kapcsolatban áll a széllel (ezeket a részeket egyszerűen imádtam olvasni), legvégül pedig a felkavaró múltja, ami tőrként hatol az olvasó szívébe. Ingyen  letölthető pdf-ben egy kiegészítő előzménynovella Cole szemszögéből, amit természetesen rohantam olvasni, amint a végére értem a The Near Witchnek, hogy még jobban megismerhessem ezt a szegény fiút. A novella is szuper természetesen, bár az E/3-as elbeszélő mód miatt a karakter távolinak érződik, ami nem feltétlen baj, így kevésbé élhetjük bele magunkat abba a szörnyű bánásmódba, amin keresztülment, és ami kirobbantotta a szörnyű következményeket. Az a helyzet, hogy igazából még ez sem elég, annyira szívesen olvasnék ennek a srácnak a szemszögéből! Bármit, de tényleg.

A történet pár napos mivolta miatt instalove-ról beszélünk, de a regény egyéb kiváló aspektusai miatt erről most nem vettem tudomást, plusz a mese jelleg révén is megbocsátható "bűn". Persze vannak dolgok, amikbe bele lehetne kötni, de én itt valahogy nem éreztem, hogy szőrszálhasogatnom kéne, annyira elvarázsolt a könyv.

Nem is tudok mit írni róla: a Schwab hangulat megvett kilóra, megint, szóval kissé csőlátással szemlélem ezt a könyvet, mert minden megvan benne, ami miatt ennyire szeretem az írónőt, és követem a munkásságát. Ajánlom!

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Kiadó: Hyperion Books

Megjelenés éve: 2011

Oldalszám: 284

Olvass tovább!

Stephanie Perkins: There's Someone Inside Your House

Én nagyon szeretem Stephanie Perkinst, tényleg. De az utóbbi két könyve után kezdem levonni a konzekvenciát, hogy egy olyan irányba halad, ami nekem nem fekszik, és ennek a hírnek nem örülök.

Az Osborne Gimi diákjait valaki sorra gyilkolássza. Makami a nyáron összejött Ollie-val, bár beszélni nem beszéltek, csak smároltak meg még szexre is sor került, ám a suli kezdetével valahogy úgy alakult a szitu, hogy egyikük sem vesz tudomást a másikról. Pedig Makaminak még mindig bejön a magának való Ollie, aki körül rengeteg pletyka kering. Míg hullanak a tinik, Makami és Ollie újra közel kerülnek egymáshoz, viszont Makaminak van egy szörnyű titka, amit nem szeretne, ha bárki is megtudna.

A There's Someone Inside Your House-ról azt kell tudni, hogy hat, ismétlem hat év munkája van benne, vagy legalább ennyi idő telt el Perkins bevallása szerint azóta, hogy elkezdte foglalkoztatni a sztori, és kutatómunkát végzett. Hat év egy ilyen borzasztó könyvre, döbbenet.

A történet ott vérzik el, hogy az egész kivitelezése olyan, mintha egy paródia lenne (mondjuk a Sikolyé), ami szándékosan ki akarja figurázni a műfajt, de sajnos Perkins ezt vér komolyan gondolta, én meg csak fogtam a fejem. Ismeritek azt a jelenséget, amikor egy horrorban megmondják a szereplőnek, hogy mit ne csináljon, és csak azért is azt teszi, és a gyilkos kezére játssza magát? Na itt is ilyen az összes tinédzser, mert ha egy sorozatgyilkos mászkál a városban, akkor nyilván ez kicsit sem rengeti meg az ember lelkivilágát, sőőőőt, a gyilkos után indul, mert miért ne, és még mindeközben pasizásra is van idő.

Már az elején úgy éreztem, hogy ez nem egy horror, amibe ékelődik egy lanyha szerelmi szál, hanem romantikus történet némi gyilkolászós mellékszállal, ami már rég rossz. El vannak tolódva az arányok: az elején Makani és Ollie közös múltját ismerhetjük meg, ami szintén egy olyan trendi vonás, amit Perkins úgy látszik ezentúl alkalmazni fog a regényeiben (és még mindig visszasírom, hogy a gyerekes bájosságát szerettem anno). Lehet, hogy én vagyok túl öreg vagy prűd, de nem tudom elképzelni, hogy két tizenéves két szó után egymás szájában köt ki, és utána hetente egyszer ezt művelik a bolt mögötti utcában, aztán hopp, pár alkalom után mennek pettingelni, majd szexelni. Aztán meg egy banális nem megbeszélés miatt − végül is azt nem tudják, hogy kell − beköszönt a csendkirályság, aztán újra láthatjuk, hogy izzik be ez a kapcsolat.

Mellékesen embereket gyilkolásznak, de hát az kit érdekel, izgis téma, amiről lehet dumcsizni a suliban. Egy pillanatra eszükbe nem jut, hogy esetleg ők lennének a következők, vagy mittudomén. Úgy a harmadik alkalommal kezdik egy kicsit komolyabban venni a dolgot. Szóval már az első negyedben sikerült rájönnöm, hogy ez a könyv nem lesz túl jó.

A karaktereket sem tudtam megkedvelni. Makani a szörnyűséges titka miatt költözött a nagymamájához, és változtatta meg a vezetéknevét. Nagyon utálom, amikor a szerző úgy próbálja fenntartani a figyelmet, hogy a szereplő folyamatosan azt szajkózza, hogy jaj, mit tett, de semmi többet. Nem szép lassan adagolja a múltját, csepegteti az infókat, hogy összeálljon a kép, hanem ismétli, hogy tett valamit, és ez rossz, és mi lesz, ha megtudják. Szerintem ez egy nagyon gyenge szerzői megoldás, és engem halálba idegesít. Erre még rátett egy lapáttal, mikor kiderült a titok: SPOILER levágta a barátnője haját egy késsel SPOILER VÉGE, folytak a könnyeim a nevetéstől, hogy jól olvastam-e, amit olvastam. (Persze, persze megértem a szörnyű vonatkozását, de végeredményben akkor is nevetséges az egész.)

Nem egészen értettem, hogy Perkins mit akart azzal elérni, hogy a főszereplő srácnak rózsaszín a haja. (Megmagyarázza a borítót.) Mármint tudom, legyél önmagad, blablabla, de nem, egyáltalán nem cuki meg szexi egy rózsaszín hajú srác (és ha itt tartunk, akkor lány sem), szóval ahányszor csak elképzeltem szerencsétlent, röhögő görcsöm támadt. Pedig Ollie meg a tesója, Chris volt az egyetlen értékelhető karakter az egész történetben, pláne, hogy Makani barátai, akikben megvolt a potenciál, eléggé kidolgozatlanok maradtak.

Az írás szerkezeti felépítettségének újabb furcsasága, hogy féltávnál kiderül a gyilkos személye − olyasvalaki, aki kábé senkit sem érdekel, mert csak egy random mellékkarakter vicc motivációval. Az, amikor a karakterek a motivációt találgatják, is nevetséges pontja a történetnek, de amikor kiderül a valódi, hát jesszus, újabb röhögő görcs − most hogy így belegondolok, vagy fogtam a fejem, vagy szétröhögtem ezen a könyvön. Természetesen mondani sem kell, hogy feszültség az zéró, és semmi izgulnivaló nincs a könyvben. A gyilkos ténykedése abból áll, hogy átpakolgatja a cuccokat, ami ha fel is tűnik valakinek, akkor 1, azt hiszi, mentális beteg 2, a vele egy háztartásban élőről hiszi azt, hogy mentális beteg. A gyilkosságokat Perkins izgisnek akarja beállítani a gyilkolási metódussal, de nem azok. Ja és még azzal is bepróbálkozik, hogy a férfi főszereplőre terelje a gyanút.

De hogy jót is mondjak erről a gyöngyszemről: a dialógusok Ollie és Makani között élvezetesek voltak, olyan tipikus Perkinsesek. Az más kérdés, hogy baromira nem illettek egy horrorba, főleg, hogy túl sok volt belőlük.

Összességében azt mondanám, hogy nagyon sok minden buta ebben a történetben: a karakterek, Makani titka, a gyilkos, a motiváció, az oda nem illő romantika − és ettől bizony elsüllyedt az egész, mint egy ágyú.  Hardcore Stephanie Perkins rajongóknak ajánlott, de egyébként csak kidobott idő.

Értékelés: 2/5

Borító: 5/5

Kiadó: Dutton Books for Young Readers

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 289

Olvass tovább!

Victoria Schwab: Our Dark Duet

Nagy imádatom volt a Monsters of Verity duológia első része irányában tavaly, így olyat tettem, amit ritkán szoktam: újraolvastam a This Savage Songot (másodszorra csak fokozódott az imádat). Enyhén voltam csak besózva, mikor nekiálltam a második kötetnek.

Hat hónap telt el. August Verityben vezeti az FTF csapatait, és rá sem lehet ismerni: levetkőzte a vágyát, hogy ember legyen, és csak az érdekli, hogy elvégezze a feladatát. Kate Prosperityben vadászik egy hacker csapat segítségével − a helyiek homokba dugják a fejüket a szörnyek elől. Egy alkalommal egy teljesen új, kiismerhetetlen szörny akad az útjába, ami szempillantás alatt szül erőszakot és teremt káoszt. Sloane nem halt meg, és a Kate által teremtett Malchaival, Alice-szel arról álmodoznak, hogyan ölik meg Kate-et, miközben Sloane teljesen át akarja venni Verity felett az uralmat.

Victoria Schwab azt írja a köszönetnyilvánításban, hogy ez a könyv majdnem megölte.

Engem is.

Jelen poszt írásakor alig telt el idő, hogy befejeztem a könyvet − teljesen a hatása alatt vagyok. Rágondolok, és elönt a libabőr, rám nehezedik egy láthatatlan súly, és kész, mindjárt végem van. Nem lehet szavakba önteni, hogy mennyire fantasztikus ez a sorozat.

Hasonlóan az előző részhez, az Our Dark Duet is lassan építkezik. Kate és August elég későn találkozik újra a várthoz képest, de a különálló szálaik abszolút megállják önmagukban a helyüket. Olvastam, olvastam és olvastam, és azon tűnődtem, hogy már a cselekmény sem érdekel, bármi is lesz, én imádom, és kész − ennyire jó az egész könyv hangulata. Továbbra is fenntartom, hogy mintha egy sötét tónusú anime lenne, és egyáltalán nincs YA feelingje, egy csöppet sem. Ez Kate és August kapcsolatában is megmutatkozik: a This Savage Song végén volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, itt már szerelmi szálat kapunk, de Schwab annyira jól lerendezte az egészet: a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt, és a végén ők ketten, hát ezt így megoldani, az a jelenet! Huh. Borzongás.

A sztori nem egészen olyan lett, mint vártam, mert az új szörny került középpontba. Mondhatni az egész könyv csak egy epizód az összkép tekintetében, és a szörny eszköz ahhoz, hogy a Sunaik meglássák a szélsőségek közé ékelődő szürke árnyalatokat. Ezzel kapcsolatban volt amit nem igazán értettem − vagy nem figyeltem, vagy szimplán kimaradt −, de igazából mindegy is, mert megint úgy belendült a sztori, hogy nem győztem kapkodni a fejem, és nem győztem lenyelni a gombócot a torkomban, mert hullanak az emberek. Komolyan, a könyv első fele olyan, mint egy csendes nyári zápor, a második fele meg mint egy trópusi monszun, nagyon durva a kontraszt. Fantasztikus!

 A V. E. Schwab borító

Azt sem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen könyvnél fogok elmorzsolni egy könnycseppet, de August érzelmei annyira szívhez szólóak, annyira valósak, úgy benyúltam volna a könyvbe, és megölelgettem volna. Ráeszméltem, hogy ez a könyv Augustról szólt, de August valójában én vagyok, és minden ember, mert mindenkinek szörnyekkel kell megküzdenie az életben, és könnyebb elveszteni az emberségünket és beállni a szörnyek közé, mint megküzdeni a fájdalommal. Mert fáj, rohadtul fáj ragaszkodni az eszméinkhez, önmagunkhoz, de erőt kell meríteni belőle.

A várost eluraló szörnyek helyzetére nincs megoldás, ez mégsem okozott hiányérzetet, hiszen az alaptörténet egy metafora: bármit teszünk, a szörnyek mindig ott lesznek, és folyamatosan meg kell küzdeni velük. Küzdeni kell, ez a lényeg.

Schwab írásmódja csodálatos, briliáns, ahogy ellavírozik a történetében: megvan a kellő mennyiségű érzelmi töltet, de ez egyáltalán nem megy az akció rovására; kevés időt szán a kapcsolatokra, de ez mégis bőven elég, és olyan gyönyörű karakterfejlődést mutat be elsősorban Auguston, hogy csak irigyelni lehet ennek a nőnek a zsenialitását.

Kedvencem lett ez a sorozat, biztos, hogy újra fogom még olvasni. Mindenkinek nagyon-nagyon ajánlom!

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Monsters of Verity #2

Kiadó: Greenwillow Books

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 510

Olvass tovább!

Francesca Zappia: Eliza and Her Monsters

Francesca Zappia debütáló regénye, a Made You Up az egyik kedvencem volt 2015-ben, így igencsak nagy elvárásokkal kezdtem bele a történetbe.

A 18 éves Eliza a Monstrous Sea, a népszerű webképregény alkotója. Eliza online élete pörög, az idejét azzal tölti, hogy a barátaival chatel, és a képregényt rajzolja. Ám a valóság közel sem izgalmas, sosem voltak barátai, a szülei mindenáron rá akarják kényszeríteni, hogy sportoljon, az öccseivel nincs túl jó kapcsolata, és a suliban mindenki szerint ő a fura lány. Aztán egy nap új diák érkezik, Wallace, aki nem beszél emberek között, és maga is Monstrous Sea rajongó − mi több, az egyik legnépszerűbb fanfiction író a fórumon. Eliza akkor sem árulja el neki, hogy ő a képregény szerzője, amikor barátok lesznek. Ahogy a való és az online élet keveredik, Eliza világa teljesen felborul.

Ó, te jó ég! Bíztam abban, hogy Zappia újfent megcsinálja, és megcsinálta. Egyszerűen nem értem, milyen írói véna kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen szerethető, feelgood történetet írjon, amit ekkora öröm olvasni, és ami érzelmileg ennyire meg tud ragadni − egyszerre melengeti meg és facsarja ki az ember szívét.

Mintha a gimis életemről olvastam volna. Még a ruházkodás iránti érdektelenség is stimmelt, én is elvoltam a kis iskolán kívüli világomban, miközben ott meg rám aggatták a csendes stréber jelzőt, akit igazából senki sem akart megismerni. Teljesen át tudtam érezni Eliza érzéseit, a problémáit, az egyedüllétét, a szerencsétlenkedéseit, a folytonos aggódást, amit mások társaságában érzett, a kontrasztot, amit az igazi és az online élete jelent (mit szépítsek, most is ez a helyzet).

Zappia nagyon jól ábrázolja azt a szakadékot, ami az internet előtti és utáni generáció között húzódik. A szülők nem értik meg, hogy Eliza két online barátja, akikkel még sosem találkozott, olyan közel állnak hozzá, mintha a szomszédban laknának. Nagyon tetszett a korkülönbség, Eliza legjobb barátja egy 22 éves srác, a legjobb barátnője pedig egy 14 éves túl okos lányka, Eliza a híd köztük a maga 17 évével. Amin persze el lehet csodálkozni: mégis mit akar egy 22 éves férfi egy 14 éves kislánytól? De a net ugyebár kortalan, 20 éves koromban nekem is voltak 14 éves barátaim, és sosem éreztem őket kevesebbnek nálam. És bár nem tudom, manapság, amikor már mindenki nethasználó, ezek az online kapcsolatok mennyire tartósak, de nekem olyan barátságaim születtek anno, amik 10 éve tartanak, és rendszeresen kommunikálunk (úgy, hogy egyszer vagy egyszer sem találkoztunk) − ez valami hihetetlen jó dolog.

A könyv első felénél durván Fangirl utánérzésem volt, mert nagyjából ugyanazt a sémát hozza, ugyanazzal az üzenettel, ami nem baj, mert a Fangirlt is imádtam ugyanezen okokból. Aztán Zappia elkanyarodik, és egy egész sor olyan témát érint, ami elsősorban az introvertáltaknak szól, pontosabban a művészi hajlamúaknak. Legelőször nyilván az eszképizmus kerül szóba. Az online élet a boldogság színtere, ezért igyekszik Eliza is ott tölteni az ideje nagy részét, hiszen nincs, mi a valóságban tartsa. Zappia az alkotás kérdését boncolgatja, hogy miért alkotunk, kinek, és mit akarunk vele elérni, és mikortól lesz az alkotás a boldogság vagy a szomorúság forrása. Amikor már nem is azért alkotunk, hogy a lelkünkből a világnak adjunk egy darabot, hanem, hogy megfeleljünk vadidegeneknek. A regény, ami egy internet függő lányról szóló regénynek indul, olyan durván csap át a művészet okozta mentális betegség témakörébe, hogy nem győzzük összeszedegetni az összetört szívünk darabkáit.

"A megtört emberek nem rejtőznek el a szörnyeik elől. A megtört emberek hagyják, hogy megegyék őket."

Úgy éreztem, Zappia önmagát tette a történetbe, művészként a saját élményeit fűzte bele, és adta vissza Eliza gondolatai közt. Csak ittam a csodásabbnál csodásabb mondatokat, amik úgy éreztem, nekem szólnak, mintha szóról szóra a sajátjaimat olvasnám vissza. Eliza szörnyei az én szörnyeim is, és mindenkié, aki alkotómunkát végez − és nem egy egoista, nárcisztikus személy −, mert alkotni valamit a semmiből akkor is rohadt nehéz, ha tehetséges vagy, és ösztönösen tudod, mit kell tenned, mert mindig, MINDIG megkérdőjelezed magad. (Én például nem tudom objektíven megítélni a munkáimat, mert akkor is rossznak látom őket, ha nem feltétlen azok).

Minden méltató szavam ellenére a könyv mégsem volt tökéletes. A kétharmadától kezdve úgy éreztem, szerkezetileg szétesik, a végén Zappia nagyon összesűríti a dolgokat, és ez a történet rovására megy, érezni a különbséget a szépen strukturált első fele és a vége közt. Talán érdemes lett volna kicsit bővebben kifejteni azokat a részeket, mert így egy kicsit összecsapottnak éreztem.

Ettől függetlenül az Eliza and Her Monsters egy fantasztikus könyv, és minden művészléleknek és fandom tagnak ajánlom.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kiadó: HarperCollins

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám:400

Olvass tovább!

Stephanie Perkins: Isla and the Happily Ever After

Az Anna és a francia csók nagy kedvencem volt azzal az édesaranyos bájjal, amit hordozott, és Lola és a szomszéd srác kalandjai is tetszettek, bár közel sem annyira. A közvélemény szerint Isla és Josh történetének minősége visszatért a gyökereihez, és erről magam is meg akartam győződni.

Isla elsős kora óta bele van zúgva Joshba. Ám a srác teljesen elérhetetlen volt számára, elsősorban a saját félénksége miatt, no meg később ott volt Rashmi, a fiú barátnője. Most, hogy Josh összes barátja leérettségizett, a fiú egyedül maradt, és a végzős évük előtti nyáron összehozza őket a véletlen. Szerelem bimbózik Isla és Josh között, de Isla elkezd kételkedni Josh érzéseiben, és a kapcsolatuknak ki kell állniuk a próbákat, hogy elérjék az örökkön-örökkét.

Gőzöm sincs, ki mit szívott, mikor azt állította, hogy az Isla and the Happily Ever After Annáék szintjén mozog. Ez egy orbitális nagy tévedés! A sorozat legrosszabb része! Mintha nem is Stephanie Perkins írta volna.

Vagyis de. Az eleje Perkins már megszeretett munkásságának vonásait viseli magán. Értékeltem, hogy nem ismétli önmagát; azzal kezdődik a történet, hogy Isla és Josh összejönnek. Bár ez a megoldás nem tetszett annyira, mert jobban szeretem, ha sok az előjáték, de Perkins mesterien tud a szerelembe eső párosok cukiságáról írni. Végigvigyorogtam a könyv elejét, és egyszerre volt nagyon jó érzés, és nagyon rossz, mert velem ilyen cuki dolgok nem történnek, és ez olyan szomorú.

Aztán a könyv elromlott. De nagyon.

Lolánál ezt írtam: "Állítólag a harmadik könyv jobbra sikerült, bár nekem az is megfelel, ha legalább ezt a szintet hozza. Csak Isla legyen szerethetőbb főhős, mint Lola."

Ezt jól benéztem.

Isla karaktere nekem homály, hihetetlen szélsőségek között ingadozik. Egy csendes, félénk, könyvmoly, stréber lánynak van beállítva, ugyanakkor abszolút nyíltsággal beszél a szexről, és műveli azt (neki nem nagy ügy, mert részben francia), mégis totál kiakad azon, hogy a pasijának előtte a több éves kapcsolatában volt nemi élete, és emiatt hisztizik. Nem tud barátkozni, mert olyan félénk, Josh-sal mégis pillanatok alatt megtalálja a közös hangot − és most nem a nyitóképről beszélünk −, de egyébként gyönyörűszép és nőiesen öltözik csini ruhákba meg magas sarkú cipőbe. Sehogy sem állt össze nekem ez a kép. És az egész csaj idegölő. Fizikailag fájt olvasni, miket művelt le a könyvben. Utáltam.

Josh sem olyan volt, mint az Anna és a francia csókban. Túl puhány, túl nyálas lett a karaktere, egyedül a rajz iránti szenvedélye fogott meg igazán. A képregény memoirját meg abszolút nem értettem. Egy szenátor fia, és komolyan gondolja, hogy egy olyan képregényt publikál, ami minimálisan is rossz fényt vethet rájuk? No meg a barátai sem hiszem, hogy sokáig a barátai lesznek, ha az életük minden részét nyilvánosság elé tárja. Ötletnek jópofa meg minden, de szerintem Perkins nem gondolta ezt át eléggé, főleg, hogy Josh szájából elhangzik: ő döntött úgy, hogy a családi helyzete jelentette elvárásoknak megfelelően viselkedik, nem mások kedvére akar tenni.

Sajnos lehetett számítani rá, hogy a történet erős lejtmenetbe kezd a korai szerelmi szál után, de azt nem gondoltam volna, hogy Perkins ilyen fájdalmas klisékkel hozakodik elő. A sztori pont olyan irreális és elrugaszkodott, amit ki nem állhatok, és eleve nem olvasok, az egész műdrámákon és a főhős oktalan hisztizésén alapul. Nevetséges, ahogy Isla − aki ismétlem, jellemben teljesen másnak van feltüntetve − keveri a trágyát, miközben megy a hatalmas nagy szerelmi dráma, és patakokban ömlik a nyál (az állandó szeretlekezéstől már viszketett a tenyerem). A vicc csattanója: egyhónapos kapcsolatról van szó! Nem is érdemelt az egész annyit, több időt töltöttek sírás-rívással, mint maga a kapcsolat tartott.

Ami még nagyon zavart, az a szexuális túlfűtöttség. Persze nincs semmi durvulás, de az, ami van, egyáltalán nem illik ebbe a sorozatba. Ez az első szerelem, az első kapcsolat bájáról szól, nem pedig arról, hogy alig pár hetes ismeretség után megy az ungabunga, és részemről sokkal jobban élveztem, amikor Anna és St. Clair először együtt aludtak, az egy irtó édes jelenet volt.

A könyv végén felbukkannak a régi szereplők, jó volt őket viszontlátni, de azon a fronton is történt egy wtf momentum, nem tudom, miért kell ennyire erőltetni ezt a tündérmese aspektust.

Összességében erős kezdés után zuhanórepülés, a végén meg tömör nyál. Mi történt veled Stephanie Perkins?

Értékelés: 2,5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Anna and the French Kiss #3

Kiadó: Dutton

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám:352

Olvass tovább!

Lisa Heathfield: Paper Butterflies

Friss megjelenés a Cicerónál a Papírpillangók, egy olyan történet, ami kitépi a szívedet és megtapossa. Nem tudom, mire számítottam, amikor az angol verzióba belekezdtem, de erre biztosan nem.

June édesanyjának halála után az apja egy fehér nőt vett el feleségül, Kathleent. A mostohaanya borzalmas természet: az idő nagy részében levegőnek nézi June-t, máskor meg fizikailag és lelkileg bántalmazza. June hiába próbálja megértetni az apjával, milyen ördögi nő az új felesége, a férfi nem hisz neki sosem, Kathleen ugyanis mások jelenlétében maga a megtestesült szerető mintaszülő. June az erdőben megismerkedik egy fiúval, Blisterrel, és a következő években ő lesz a menedéke hányattatott sorsa elől.

Családon belüli erőszak. Nem könnyű téma. Azt hiszem, amikor ilyen könyveket olvasunk, hálát adhatunk az átlagosan tökéletlen családunknak. Lehet, hogy nem vagyunk vele elégedettek, de June sorsát látva értékelni fogjuk azt, ami jutott. Ahogy olvastam, hogy Kathleen mi mindent művelt szerencsétlen kislánnyal, teljesen elhűltem. Direkt túl sokat ad neki enni, hogy kövér legyen, kutyakaját etet vele, a torkán dug le tárgyakat, és még rengeteg szörnyűséget művel, amibe a saját lányát is belevonja, Megan pedig nem mer ellenkezni. Hiába volt halott ügy, próbáltam megérteni, mik vezetnek ahhoz, hogy valaki ilyenné váljék. Hogy mire jó, hogy gyötör egy ártatlan kislányt, aki azé a férfié, akit elvileg szeret. (Ez adja egyben a megoldást: a másik nőre emlékezteti. De könyörgöm, akkor is egy ártatlan gyerekről beszélünk!) A történet egy pontján felmerül, hogy senki sem születik rossznak, csak a világ formálja az embereket. De akkor is... egyszerűen nem megy.

A legmegdöbbentőbb viszont az édesapa. A saját hús és vérének nem hisz, és egyetlen egyszer sem gondolkodik el azon az eshetőségen, hogy a lánya nem szórakozásból próbál jelezni neki éveken át. Éveken át! June annyira fél Kathleen haragjától, hogy folyamatosan elszalasztja a lehetőségeket, hogy elmondja bárkinek, akárkinek. Míg végül feladja, mert ha az apja nem ad a szavára, akkor ki tenné? Ahogy egyre idősebb lesz, már nyíltan felvállalja, és az apa még ekkor is kb. tinédzserkori szeszélynek tudja be a magatartását, és én csak néztem magam elé kiakadva, hogy ilyen szülő nincs, mikor nagyon is jól tudom, hogy létezik.

A regény két részre osztott: van egy sorsfordító esemény, megismerjük az azelőtti történéseket, és néha kapunk egy-egy pillantást az azutáni eseményekbe. Először feleslegesnek tartottam a kitéréseket, mert egy-egy apró szelet kerül bemutatásra, de utólag odaillőnek találom őket, mert trükkösen félrevezetik az embert.

 A magyar borító

June egy nagyon erős kislány. Először 10 éves korában találkozunk vele, és nyomon követhetjük, ahogy cseperedik, átéli ezeket a szörnyűségeket, és nem törik meg. Kathleen kínzásai mellett a suliban még rasszizmusnak is áldozatul esik, fekete bőre miatt kiközösítik és csúfolják a diáktársai. 11 éves korában ismerkedik meg Blisterrel az erdőben. A fiú lesz a jó az életében, ami elég erővel bír számára, hogy egyensúlyozza a rosszat. Megismerkedik a családjával is, velük tölti az időt, és megszereti Blister kisöccsét, Tomot, aki súlyos tüdőbeteg, és mindenki tisztában van vele, hogy pár éven belül meg fog halni. Blister az egyetlen, aki tudja, miket kell June-nak kiállnia, és ahogy telnek az évek barátokból szerelmesek lesznek.

Mivel a történet hosszú időszakot ölel fel, ennek az átmenetnek a bemutatására nem sok idő jut, de olyan magától értetődő, hogy ezzel nincs gond. A könyv onnan kapta a címét, hogy Blister szeret papírból hajtogatni, nagyon szerettem ezeket a jeleneteket, és a szívemhez nőttek még June és Tom beszélgetései is.

"A madarak olyanok, mint az emlékek. (...) Néha elég közel vannak, hogy tisztán lássuk, ám máskor épphogy elérhetetlen messzeségbe röppennek."

June mindent megtesz, hogy titkolja Blistert, különben Kathleen az egyetlen jót is elszakítaná tőle. 16 éves korára elfogadja az élethelyzetét, és képes túlélni, amíg Blister vele van. A reménybe kapaszkodik, hogy hamarosan megszökik ebből az életből, és már nem kell sokat kibírnia.

Nem számítottam nagy fordulatokra, éppen ezért sikerült jól meglepődnöm, amikor előkerült egy olyan információ, ami az apát más színben tünteti fel, és végül June sorsának szikráját csiholja. Megtörténik az ominózus sorsfordító esemény, ahonnan kezdve a történet megindul a lejtőn − nem a minőségére értendő −, és döbbenten kapkodtam a fejem, hogy ennyi igazságtalanság nincs a földön, és senki sem érdemli meg azt, amit June. Az első oldalakon eszembe nem jutott volna, hogy ilyen irányt vesz a cselekmény. Csak úgy halkan feltenném a kérdést: mi értelme jónak lenni? Ezért?

Annyira szomorú ez a könyv. És gyűlölöm érte. Gyűlölöm, hogy így elbánt velem.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kiadó: Electric Monkey

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 312

Olvass tovább!

Karen Fortunati: The Weight of Zero

Elég jó értékelései vannak a regénynek külföldön, és olyan témát jár körbe egy pici csavarral, amit például a Veled minden hely ragyogó bámulatosan integrált történetbe.

Cath előre felkészül arra, mikor kebelbarátja, Zero, köznapi nevén depresszió ismét rátelepszik. Az ágya alatt dugdossa a gyógyszereit, hogy amikor Zero lecsap, megölhesse magát – a legutóbbi alkalommal nem sikerült. Mielőtt ez bekövetkezne, évek egyedülléte után a töri projekt keretén belül szert tesz élete első pasijára, a terápiás csoportban pedig új emberekkel ismerkedik meg.

Nem igazán értem, miért 4,2-es a könyv goodreadsen. Tény, hogy nem nagy az olvasottsága, de akkor is soknak tartom a méltató szavakat.

Mert a The Weight of Zero egy roskadozó kliséhalmaz.

Semmi eredeti nincs benne az említett apró pici csavart leszámítva, hogy Cath úgy hivatkozik a depressziójára, mintha az egy külön entitás lenne. Fortunati fogja a tipikus, irreális kliséket, és egy csokorba gyűjti. Cathnek jó ideje nincsenek barátai. Amikor elárulta a két legjobb barátnőjének, hogy bipoláris depressziót diagnosztizáltak nála, elfordultak tőle, sőt, az egyik szétkürtölte a hírt a suliban, és azóta is megy részéről a bullying. Erre jön a történelem óra, és azon belül mi más? Csoportmunka, naná, amely során Cath és Michael – aki egyébként már hatmillió éve oda van Cathért, csak nem mert közeledni eddig, mert a cselekmény most kívánta meg – közel kerülnek egymáshoz. Értsd: váltanak pár szót a közös projektjükről, és bumm, már együtt is járnak 20% után. Elismerem, ebből a szempontból nem szokványos a regény, mert nem a szerelmi szálon van a hangsúly, és végig egy párt alkotnak a történet folyamán, de ezzel el is veszik a romantika, merthogy 1, érthetetlen, mire fel jönnek össze 2, nem sikerül köztük kémiát csiholni 3, Michaelben semmi érdekes nincs.

Pasi pipa. Pár nap múlva betoppan az új legjobb barátnő is a képbe. Tudom, tudom, fikció, de ne legyen már ennyire irreális. Innentől kezdve minden szép és jó, Cath élete csodálatos lesz, de ennek törvényszerűségéhez felesleges a mentális betegség, mert egy sokáig magányos, normális ember is éppen ugyanígy éli meg a szituációt.  

Ez volt az egyik nagy bajom a regénnyel. Igazából Cathnek egy olyan időszakát mutatja be, ami a mániákus és a depressziós közti átmenet, így nincs lehetőség egyik szélsőséget sem megismerni, csak némi bűnbánó visszaemlékezés van és a depressziótól való félelem.

A másik problémás rész maga a főszereplő. Valahol értem, hogy a karakterfejlődéséhez szükségesnek kell önzőnek lennie, na de ennyire? Értelemszerűen úgy érzi, hogy ő a világ közepe, hogy a fájdalmát senki sem értheti meg. De azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy lazán elnézi, hogy az anyja két munkahelyen gürizik, hogy az ő gyógykezelését finanszírozni tudja, és még annyit sem tesz meg, hogy csinál némi házimunkát! Ezt csak a depressziós fázisban tartanám indokoltnak, de mint mondtam, abba Cath nem ér el a regény folyamán. A történet egy pontján az anyja teljesen megdöbben, mikor Cath tesz-vesz valamit a házban. De ennél még durvább az a rész, amikor az anyja bejelenti, hogy egyelőre otthagyja a másik állását, mert már nem bírja a két munkát egyszerre, sem azt, hogy alig látja a lányát, Cath meg erre konkrétan számon kéri, hogy mi az, hogy nem akar többé megszakadni. Nem akartam elhinni az olvasottakat. Ráadásul Cath úgy tartja vissza az infót a betegségéről mindenki előtt, mintha ő lenne a szentatyaúristen, értitek, még a terápiás csoportban is. Még az új barátnője előtt is, aki a legszégyenteljesebb problémáját is bevallja neki, és cserébe mit kap? Titokzatoskodást, mert Cath a fejébe vette, hogy őt mindenki utálni fogja, ha megtudják, mi a diagnózisa. (Nyilván a barátnői reakciója miatt, de akkor is túlzás.)

Soknak találtam a történelmi vonatkozást, legalábbis abszolút nem érdekelt az a vonal, hiába használta Cath a leveleket egyfajta önazonosulásra, hogy elfogadja magát olyannak, amilyen, és ne hagyja, hogy a betegsége határozza meg.

A regény üzenete jó: mindenkinek van valami fájdalma, és egyik sem csekélyebb jelentőségű másokénál. De a kivitelezés és Cath ellenszenves személye mellett eltörpül.

A lezáró klisé lényegében az, hogy a szerelem meggyógyítja a mentális betegséget, mert Cath bevallja a betegségét, és úgy dönt, hogy Zero nem jön el, és kész, de szerintem ez nem egészen úgy működik, hogy az ember eldönti, hogy most nem akar depressziós lenni, vita lezárva. 

Azt nem mondom, hogy debütáló regénynek rossz lenne a The Weight of Zero, mert nem az, csak átlagos.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Kiadó: Delacorte Press

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 400

Olvass tovább!

Stephanie Garber: Caraval

Külföldön hatalmas hype veszi körül a regényt, és a marketingesek mindent megtettek, hogy eladják: gyönyörű borító, csodaszép kiadás, olvasócsalogató fülszöveg. Gondoltam, adok neki egy esélyt.

Scarlett és Tella az apjuktól való félelmükben tengetik életüket. Scarlett úgy hiszi, hogy az egyetlen kiút számukra, ha férjhez megy – az esküvő hat nap múlva esedékes – valakihez, akivel eddig csak írott szót váltott. Ám a terveit felborítja, hogy hosszú évek levelei után Master Legend végre meghívót küld Caravalra. Scarlett és Tella sokat hallottak a nagymamájuktól a mágikus előadásról, és nagy vágyuk volt részt venni rajta. Scarlett már nem akar menni, mert elszabadulna az apjuk haragja. Akarata ellenére Tella egy Julian nevű matróz segítségével kijuttatja az otthonukból a lányt, de a szigetre érve Tellát elrabolják. Mint kiderül, ő lesz a Caraval fénypontja: az ötnapos játékot az nyeri meg, aki megtalálja Tellát. Scarlettnek időben meg kell oldania a feladványokat, hogy még visszaérjen az esküvőjére, és ebben a matróz, Julian lesz a segítségére.

A Caraval-t olvasva elég szélsőségesen lengtek ki az érzelmeim. Bizonyos pontokon meg voltam róla győződve, hogy ez a regény rossz, gyengén kivitelezett, amatőr munka. Ez aztán változott, ahogy kiderültek a dolgok, de végeredményben nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem. Nehéz ezt így összegezni, és csak azok érthetik, akik olvasták, úgyhogy új taktikát alkalmazok.

Lássuk a benyomásaimat sorjában!

A világfelépítés törékeny gyufaszálakból áll. Van itt említés szintjén pár sziget meg hajóval utaznak arra a szigetre, amin a Caraval van, és ennyi. Voltaképpen csak a Caraval bemutatásával törődik a szerző, de igazából a szabályok itt is plot device-ként működnek. Kapunk egy eredettörténetet a nagymama előadásában Legend személyéről – ez fontos a későbbiek fényében –, az viszont homály marad, hogy például hogyan terjed az egész híre meg a meghívók.

Maga a Caraval és Scarlett tapasztalásai Alice Csodaországban áthallás; a mágikus környezet színes-szagos forgataga a regény fő vonzereje. Bár nincs semmi olyasmi, amit annyira különlegesnek tartanék, hogy dicshimnuszokat zengjek róla, de az összkép mégis kellemes élményként marad meg. Egyetlen érdekességet emelnék ki: Scarlett színekben látja az érzelmeit. Ezzel kapcsolatban találkoztam olyan teóriával, hogy Scarlettnek képessége van, de szerintem ez valami spéci szinesztézia lehet.

A gondok 15%-nál kezdődtek, amikor is úgy véltem, kitaláltam a csattanót. Annyira a szánkba volt rágva a karakterek reakcióiból, hogy rögtön adta magát. Na mondom, tuti, hogy ez a felfedezés lesz a regény vége, és még 85% visszavan! De azt sem állítanám, hogy annyira nyilvánvalóan sütött a dolog, ez alatt azt kell érteni, hogy nem mindenki veszi észre, mert közben az író másra is terel, mégis valahogy éreztem rajta az igyekezetet. Lehet ebből érteni egyáltalán valamit? Gondolom nem.

A nyomok keresése nem túlzottan érdekes, és Scarlett folyton csak ugyanazt hajtogatja, amitől repetitív lesz a regény. Ha szavakkal elő tudta volna teremteni Tellát, már a történet elején puff hangú felhőből manifesztálódott volna.

35% körül még jóval Scarlett előtt kitotóztam Legend meghívásának okát. Itt már komolyan húztam a számat, hogy ennyire kiszámítható a regény, mert ez így nagyon gyenge. Mérgelődésemet tovább tetőzte, hogy a szerző előszeretettel fektet energiát a ruhák bemutatására. Ehhez egy nagyon kapóra jövő, bármikor bevethető eszközt használ. Scarlettnek még át sem kell öltöznie, ugyanis egy nagyon menő mágikus öltözéket visel, ami kénye-kedvére alakul át fazonra és színre is, így bőven van miről írni. (Vajon melyik könyv vezette be a habos-babos ruhák trendjét, hogy azóta szeretnek a női szerzők elmerülni az ilyen részletekben? A Párválasztó?)

50%-nál kerül szóba a csattanó, amit a történet végén vártam. Kiderült, hogy nem lett igazam. Ezen a ponton amiatt méltatlankodtam, hogy a szerző túltolja a terelést, átesik a ló túloldalára. Itt van egyrészt a csattanó dolog, másrészt van egy gonosznak bemutatott karakter, akinek beszélő neve van, és állandóan feketében jár, tehát ennél nyilvánvalóbb nem is lehetne, és közben teljesen más, mint amilyennek be van mutatva. Tehát azzal volt bajom, hogy a szerző  látványosan gonosznak állítja be a jókat, és jónak a gonoszokat, és a szituációban a csavar, hogy pont fordítva van. De ez így nagyon a véglet, az a jó, ha nem tudjuk egyértelműen eldönteni, nem?

Juliant bírtam, de a szerelmi szál eleve halálra van ítélve olvasói szempontból, hiszen a Caraval ötnapos rendezvény, amiből ráadásul egy nap ki is esik. El kellene hinnem, hogy milyen hatalmas nagy szerelembe esnek a szereplők négy nap alatt? Ahhoz túlzottan két lábbal állok a talajon. A szerző szándékában áll bizonytalanságban tartani bennünket, hogy Julian érzései valódiak-e vagy sem, ha a személye nem az, akinek látszik. De ez egy YA regény, ami magában foglalja a választ.

A történet legidegesítőbb része, amikor Scarlett megtalálja Tellát. És a saját húga, akinek védelmére az egész életét feltenné, úgy viselkedik, mint egy idióta fruska. Nos, itt már a fejemet vertem a falba, és utáltam a könyvet.

Aztán elérkezett az igazság ideje. A történet elején többször elhangzik, hogy ami Caravalban történik, azt nem szabad elhinni. És tényleg. Utólag a karakterek elmesélik Scarlettnek meg nekem, hogy minden, amit olvastam, nem is úgy történt. Dedukciós képességemen csorba esett, az elméleteim mentek a kukába.

És nem tudom, mit kezdjek ezzel. Egyrészt sokkal több értelme lett volna, ha E/1-ben van megírva a történet. Másrészt nekem a másik sztori jobban tetszett. Így viszont mit nyertem azzal, hogy elolvastam a könyvet? Nem vagyok e narratív technika ellen, de szerintem ez egy kétórás filmben jobban működik. Értelemszerűen a megoldás javít a történet összképén, hiszen kikupálja a problémás hepehupákat, de nem tudok szabadulni a gondolataimtól, amik menet közben befészkelődtek a fejembe.

Hogy mi lesz a folytatásban? Fogalmam sincs, mert egy viszonylag kerek történetet kapunk, egyetlen elvarratlan szál marad csak, de semmi olyan, amitől megenne a fene, hogy tudni akarom rá a választ.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Caraval #1

Kiadó: Flatiron Books

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 407

Olvass tovább!

Charlie Jane Anders: All The Birds in the Sky

Továbbra is imádom a világvége sztorikat. Ha pluszban a feltét mágikus realizmus, amellett nem lehet csak úgy elmenni, főleg, hogy nem gyakran találkozni ezzel a kombinációval.

Patricia és Laurence felső tagozatban találkoznak; mindketten furcsák a maguk módján, és az iskolatársadalom berkein kívül állnak, így lesznek jó barátok. Laurence egy mesterséges intelligenciát épít titokban a szobájában, míg Patricia egy napon megérti a madarak beszédét. Egyikük gyerekkora sem könnyű, így elsodródnak egymástól, és csak tíz év múlva találkoznak.

Műfajilag különös elegy ez a regény: párhuzamosan fut egymás mellett a fantasy szürrealizmusa és a sci-fi naturalizmusa. A mágiát és a technológiát állítja szembe egymással, és ezzel lényegében napjaink egy fontos problémájára reflektál. Arra, hogy a technológia mennyire eluralkodik az életünkön, és a környezet rovására megy; kiszipolyozzuk, tönkretesszük, és a maradékot a technológiai szeméttel bőségesen ellátjuk.

Az első 30%-ban Patricia és Laurence gyerekkori hányattatásait követhetjük nyomon. E harmadban a regény YA-ként íródott, és azt a célt szolgálja, hogy megalapozza a karaktereket. Bár nem mindig értettem a viselkedésüket, mindkét karaktert megkedveltem. Elsősorban Laurence-n vonogattam a szemöldököm: amikor megbizonyosodik arról, hogy Patricia tényleg ért az állatok nyelvén, elzárkózik előle, nem áll szóba vele. Oké, magamból indulok ki, mert én totál belelkesülnék, és le sem lehetne lőni, hogy ez milyen szuper már. Ha jobban belegondolok, Laurence a tudomány embere, és számára a megmagyarázhatatlan természetfeletti elfogadhatatlan, ezért annyira mégsem csoda, hogy úgy viselkedik, ahogy… de akkor is.

Ebben a gyerekkori részben elég durva dolgok történnek mindkettejükkel, ami talán túlzás is, mert lényegében egyetlen valamire való felnőtt karakter sincs a könyvben. Mindkettejük szülei teljesen korlátoltak, és egyáltalán nem a gyerekeik érdekében cselekszenek. Másrészt viszont a háttérben érzékelhető egy morbid humor, ami enyhíti a sok negatívumot (Lásd a bérgyilkos karaktere. Nagyon fura).

A második részben 10 évvel később járunk, amikor is Patricia elsajátította a mágiát, Laurence pedig egy titkos projekten dolgozik, ami az emberiség kimenekítésére szolgál. A regény ezen pontján nem sok minden történik, itt is inkább a karakterek elmélyítése zajlik, illetve Patricia és Laurence kiújuló barátságának felfestése.

A könyv első fele nagyon tetszett, a hangulat, a mágikus vonás, hogy az egész történet ilyen furcsán elrugaszkodott. Aztán minden elromlott.

Nem emlékszem, mikor találkoztam utoljára ilyen pocsékul strukturált regénnyel. Olyan érzésem volt, mintha a szerző elkezdte volna szépen írni, úgy, ahogy kell, aztán féltávnál rájött, hoppá, még sehol sem tart. Nem akarta ezt húzni-vonni vagy sorozattá bővíteni, így úgy döntött, hogy nagy időugrásokkal random, kohézió nélküli jeleneteket bedobál, és voilá.

A 23. és 24. fejezet között akkora orbitális váltás van, hogy vissza kellett lapoznom megnézni, hova lettek a kihagyott oldalak. Ezt úgy képzeljétek el, hogy a 23. fejezetben Patricia és Laurence csak barátok, Laurence-nek barátnője van, akivel kapcsolatban a házasság gondolata is felmerült. A 24. fejezet viszont úgy kezdődik, hogy éppen szexelnek, és deklarálják egymás iránti szerelmüket. Ez mi???

Tényleg ilyen egyszerű lenne? Végül is így a legkönnyebb egy kapcsolatot létrehozni, nem kell bemutatni sem, minek az, durr bele. Ugyanígy, addig a pillanatig egy szó sem volt apokalipszisről, aztán megtörténik a szex, és hirtelen  a világ véget akar érni.

A fülszöveg is rossz, mert a könyv harmadik részét ígéri az olvasónak, és ez persze izgalmasan hangzik, meg minden, de az előbbiek miatt az egész durván összehányt, kiaknázatlanul maradt terület. Háború sincs, csak két pár oldalban lerendezett összecsapás. Hihetetlen, hogy mennyire vázlatos az egész, és ezt ilyen formában hagyták megjelenni. (Láttátok az új Fantasztikus négyes filmet? Na kb. itt is ilyen a történetvezetés. Nem is értem.)

Összességében azért élveztem az olvasást, voltak benne aspektusok, amiket szerettem. Amit nem értek, hogy miért kellett ezt a szerelmi szálat erőltetni (pláne így), mikor a barátságnak nagyon szépen volt megágyazva, a lényeg elmismásolásához meg ennél többet nem tudok fűzni.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Kiadó: Tor Books

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 320

Olvass tovább!

Neal Shusterman: Scythe

Soha nem olvastam még olyan könyvet, amiben kaszások jelennek meg, így nem meglepő, hogy azonnal rárepültem a sztorira.

Egy tökéletes világban az emberiség a halált is meghódította. Ám a lakosság így sem élhet örökké. A népességritkításra létrehozták a Kaszások társadalmát, akik gondoskodnak arról, hogy az emberek örök jólétre szenderüljenek. Faraday Kaszás Citrát és Rowant toborozza a munkára, és bár egyikük sem ezt választotta volna jövőképének, mindketten belemennek, hogy tanoncnak szegődjenek a kaszás mellé egy évre. Ám csak egyikük nyerheti el a tisztséget. A kiképzés eleinte nem jár kirívó kötelezettségekkel, de aztán egy korrupt kaszás közbeavatkozásának hatására az életük lesz a tét.

Imádtamimádtamimádtam! Jó, lenyugszom. Vagy legalábbis megpróbálok. De ez a könyv! Ez a könyv! Huh. Tudjátok, mennyire szeretem a disztópiákat, a különleges, egyedi világfelépítéseket, ebből kifolyólag élvezem őket akkor is olvasni, ha alapjaiban rosszak. A Scythe is disztópiának van címkézve goodreadsen, de ez inkább egy paranormális utópia. A világ minden egyes elpottyantott morzsája eksztázisba taszított.

Hogy mit kell tudni? A világ tökéletes. Az emberek anyagi jólétben élnek, a tudás mindenki számára hozzáférhető, bármit szeretnének, kvázi előttük terem. Ez jól hangzik, de mivel nincs szenvedés, annak ellenpárja, az érzelemittas öröm, a boldogság is ismeretlen fogalom – egyik nélkül nem létezhet a másik.  Nincsenek betegségek, az emberek nem tudnak meghalni, ezért előfordul, hogy hobbiból vetnek véget az életüknek, hogy aztán újraélesszék őket, és pár nappal később ugyanolyanok, mint régen. Ha megöregednek, akkor egy idő után visszacsévélhetik az életkorukat a húszas éveik elejére. Új családot alapíthatnak. Határ a csillagos ég.

Tehát kellettek a kaszások. Azt sajnáltam, hogy nincs történelmi háttér, nem tudunk meg semmit arról, hogy vetettek véget a Halandóság Korának, hogy sikerült elérni mindezt. (Talán a második részben? Vagy ez túl nagy falat?)  A Kaszalét legfőbb követelménye, hogy csak olyanok kerülhetnek a posztra, akik nem akarnak, mert pont nem az a cél, hogy élvezzék a gyilkolást. Immúnitást is garantálhatnak, ha megcsókolják a gyűrűjüket, és egy adott Kaszás családja egészen addig védett marad, míg a Kaszás öngyilkosságot követ el – szuverén joguk, ebben az esetben nincs visszaút.

Érdekes, ahogy a két főszereplő bekerül a kaszások világába, és minden ellenkezésük ellenére szerves részei lesznek. Ahogy asszimilálódnak, úgy távolodnak el egyre jobban az emberektől, akik félik a kaszásokat, és a saját családjuktól is – egy kaszás sorsa a magányos farkas lét. A mentoruk, Faraday Kaszás humánus módszerekre tanítja őket, megtanulják használni a mérgeket, fegyvereket, harcművészeteket.

Nem mindenki dolgozik ebben a szellemben. Egy modern gondolkodású, korrupt csoport vérfürdőket rendez, az embereket sportból gyilkolásszák, és a szigorú törvények ellenére is érinthetetlenek. Rowan önszántán kívül kerül kapcsolatba velük, és az együtt töltött idő átformálja a fiút, olyannyira, hogy kezdi úgy gondolni, hogy ő is szörnyeteg.

Van itt kérem szépen minden: öngyilkosság, előre eltervezett gyilkosság, árulás, félrevezetés, vádaskodás, hajsza, tiltott szerelem, törvényszegés, titkos gyerek. Egyiket sem fejtem ki, mert élveztem, ahogy egymás után jöttek az újabb és újabb fordulatok, egy pillanatra sem ült le a sztori.

Hogy egy picit ekézzem is a regényt: a karakterek lehettek volna kidolgozottabbak is. A két főszereplőnél sokkal izgalmasabbnak találtam Faraday Kaszást és Curie Kaszást, de még Volta Kaszás is érdekesebbnek bizonyult számomra. Ebből kifolyólag nem meglepő, hogy a szerelmi szállal nem voltam elégedett. Nem volt idő rá. A vonzalom érződött, de semmi olyasmi, ami olyan elhatározásra sarkallta Rowant, amilyenre – még ha később meg is változtatta a véleményét, de hónapokig kötötte az ebet a karóhoz –, szükséges lett volna alapnak egy mély, érzelmes kapcsolat, hogy értsem a motivációt. Sokkal jobban sikerült ábrázolni azt, hogy milyen változáson megy át Rowan: alapjaiban rendül meg a lénye, és már sosem lehet jó, kiirtották belőle.

Nagyon tetszett, hogy a cselekményt naplóbejegyzések törik meg. A legtöbb Curie Kaszásé, aki reálisan látja a dolgokat, és végig filozofálgat a világról, a társadalomról, a Kaszásokról.

Egy kerek történetről beszélünk, a feldobott konfliktusok megoldódnak, megszületik a Kaszás tisztségért folyó versenyben Citra és Rowan között a győztes, több igazságra is fény derül. Az epilógus fergeteges, előrevetít és felkelti a kíváncsiságot, hogy mi lesz majd a folytatásban. A Kaszások szervezete továbbra is a romlás felé tart, és ez addig nem változhat, amíg egyes tagjaik újraértelmezik a szabályokat, és istenkomplexussal rendelkeznek.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Arc of a Scythe #1

Kiadó: Simon & Schuster Books for Young Readers

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 435

Olvass tovább!

Lucy Keating: Dreamology

Szeretem azokat a könyveket, amik valamilyen formában az álmokra épülnek. Lucy Keating  a látomások, álomjárások és hasonló lerágott témák helyett egy olyan ötletet valósított meg, amilyennel még nem találkoztam.

Alice, mióta az eszét tudja, Maxszel álmodik. Rengeteg kalandon mentek át együtt, és az évek folyamán egymásba szerettek. Csak hát bármennyire is erősek Alice érzései, Max akkor sem létezik. A nagymamája halála után az apjával Bostonba költöznek, és az első nap a suliban Alice-szel a legsokkolóbb dolog történik, ami csak lehetséges: találkozik Maxszel. Az igazival. Aki azt állítja, nem emlékszik rá.  Maxnek ráadásul barátnője van, és egyáltalán nem olyan, mint az álombeli Max, nem éppen kalandvágyó és laza.

A Dreamology egy nagyon aranyos, kedves történet. Olyan, amibe azért kezdesz, hogy pár órára kiszakadj a külvilágból; olvasás közben boldogsághormonok termelődnek benned, és szeretnél újra tinédzser lenni. Most is, ha visszagondolok rá,  elönt a jókedv, és ez klassz érzés. A karakterek szerethetőek – még a mellékszereplők is –, és nem lehet nem szurkolni a két főhősnek, alig várod a hepiendet.

Ezt az alaphangon adott kellemes érzést betetőzik a színes-szagos álomjelenetek, amikben a lehető legabszurdabb dolgok történnek. Ugyan sokat nem tesznek hozzá a sztorihoz, de egyediséget kölcsönöznek neki, és én nagyon szerettem Alice gyermeki képzelgéseit olvasni, hiszen ez már olyasmi, amire a felnőttek nagy része képtelen.

Várható volt, hogy az egyik konfliktus az lesz, hogy Maxnek a valóságban barátnője van. Amikor bejött a szerelmi háromszög a képbe, megijedtem, hiszen általában a regények hajlamosak az olvasó idegeit kikészítve végighúzni ezt a szálat. Ám ebben a könyvben ez nincs így, elég hamar és egyszerűen feloldódik, és nem azon alapul, hogy Max nem tud dönteni a két lány között.

Hanem a valóságot választja. Tetszett a kontraszt, hogy Alice nem tud elszakadni az álmaitól, mert azok neki épp olyan valóságosak, mint az ébrenlét, Max viszont megtanulta, hogy túllépjen az álmain, és a valósággal foglalkozzon, mert az számít, az az élet. A szerelmi háromszögben Alice visszalépést jelent, azt az állapotot, amiért Max küzdött, hogy maga mögött hagyhassa; a barátnője, Celeste pedig az a szikla, amit a valóság hullámai csapkodnak. A szíve Alice-hez húz, de a józan esze nem. Max ki is mondja, hogy nem biztos, hogy a valóságban kompatibilisek egymással, hiszen egymásnak csak az álomvilágban töltött énjét ismerik, de akkor mindketten boldogok és felszabadultak, nem nehezednek rájuk az élet terhei. 

A magyar borító sokkal szebb, mint az eredeti.

Persze a szívnek nem lehet parancsolni, és Max ellenállása hamar leomlik. Ezután meg kell tanulniuk félretenni az ellentéteiket, és Alice-nek is szembe kell néznie a valósággal. Kapcsolatfronton nincsenek műdrámák és erőltetett konfliktusok, aminek nagyon örültem.

Hogy ne legyen minden olyan egyszerű, és ne csak az érzéseikkel kelljen foglalkozniuk, az álmaik is bajba kerülnek. Az álmok kezdenek kiszivárogni a valóságba, és ha nem tesznek valamit ellene, lassan nem fogják tudni megkülönböztetni a képzeletet a valóságtól.

És itt érkeztünk meg ahhoz a problémához, ami miatt le kellett pontoznom a könyvet. Nem lett volna gond, ha a mágikus realista vonalat követi. El tudom én fogadni a közös álmodás tényét akkor is, ha nincs magyarázata, és amolyan varázsszerűen zajlik. De a szerző ragaszkodott ahhoz, hogy tudományos alapokon nyugodjon, csak ezeket elfelejtette az olvasóval közölni. Alice és Max gyerekkorukban rémálmoktól szenvedtek, így kötöttek ki egyszerre egy kutatóközpontban, de hogy mégis ott mit csináltak velük, arról egy árva szó sincs. A megoldást hasonlóképpen mismásolja el a szerző: bemennek egy helyiségbe, és bumm, minden megoldódik. Illúzióromboló számomra ez a hanyag munka. Mintha nem lett volna kedve belemélyedni a témába, és egyébként is úgy gondolta, minek; a gyerekek nem komálják a realista tárgyakat, így hát nem is untatja őket. De akkor miért ragaszkodott ehhez? Nem értem. Nem külön esettanulmány csatolását várom, de igenis, követelek valami legalább félig hihető magyarázatot ahelyett, hogy bemennek egy szobába, csinálnak valamit, és a valamitől a további életükben egymásról álmodnak. Ebből következik, hogy az sem világos, miért kezdenek el az álmok felbukkanni a valóságban, és hogyan hallucinálhatják egy időben egyszerre ugyanazt.

De ezt leszámítva ajánlom ezt a könyvet, ha szeretnétek egy olyan habkönnyű történetet olvasni, amivel kiszakadhattok a valóságból, a fiatalabb olvasókat pedig valószínűleg az áltudományosság sem fogja különösebben zavarni.

Értékelés: 4/5

Borító: 3/5

Kiadó: Harper Teen

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 336

Magyar cím: Dreamology – Álomgyár

Kiadó: Maxim

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 360

Fordította: Sóvágó Katalin

Olvass tovább!