Dan Wells: Részlegesek-trilógia

Hosszú ideje ácsingóztam Dan Wells sci-fije iránt, aminek az lett a következménye, hogy egy hét alatt ledaráltam mindhárom részt. Ezúttal rendhagyó módon az egész trilógiát összegzem, természetesen úgy, hogy ne lőjem le a poént azoknak, akik még csak szemeznek a sorozattal, vagy várnak rá a folytatások.

Fülszöveg:  Az ​emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel – az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel – folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immunis csecsemő.

Kira, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot – amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.

A Részlegesek-trilógia legnagyobb "hibája", hogy 2017-et írunk. Valószínűleg, ha a megjelenése idején olvasom, nem azután, hogy túlvagyok a disztópia/posztapokaliptikus/sci-fi YA dömpingen, sokkal jobban tetszett volna, és sokkal inkább hűha élmény lehetett volna. De nem tudom visszaforgatni az idő kerekét, így végeredményben egynek jó volt olvasni a sorozatot, de ennél nem több.

Az a baj ezzel a műfajjal, hogy jól bejáratott panelekkel dolgozik, amiket nem lehet sokféle variánsban alkalmazni. Ezért számomra sajnos nagyon sok ponton kiszámítható volt a cselekmény, és a fordulatok sem ütöttek akkorát, mint kellett volna. Konkrétan a Partials-ban van egy elég nagy horderejű csavar, amit nem feltétlen lehet kitalálni, de számomra annyira adta magát… És sajnos ez végigkísérte mindhárom könyvet, konkrétan a lezáró részt úgy olvastam, hogy a gyógymód logikusan nyilvánvaló volt, és meg kellett várni, míg a karaktereknek is leesik, ami olvasói szempontból sosem túl előnyös.

A történet nem újdonság, és az a "szép" benne, hogy mínuszolva a sci-fi aspektust, bármelyik közegre ráhúzható: a melegekre, a nemzetiségiekre, de azt hiszem a jelenlegi politikai helyzet, a bevándorlók kérdése most a leginkább idevágó téma. A regényben a Részlegesek rasszizmus áldozatai, nem tekintendők egyenrangúaknak az emberekkel, és ez az ellentét szolgáltatott a múltban és a jelenben is okot a két népcsoport közti feszültségre, majd háborúra. Ráadásul az egymás iránti közgyűlölet zsigerből jövő, mélyen gyökerező, amit nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra kiirtani.

Engem leginkább az első rész szerves részét képző Remény törvény döbbentett le. A gyerekek a megszületésük után megbetegszenek és meghalnak, mire a kormánynak mi a reakciója? Szülessen még több gyerek, és kötelezik a terhességre a nőket, nincs apelláta. Ha meghal a gyerek, akkor újra és újra teherbe kell esni… A korhatárt pedig egyre lejjebb szállítják. Ezen így teljesen kiakadtam − pláne annak függvényében, hogy a 21. században élünk, de az a propaganda megy előszeretettel, hogy nőként a kölykök potyogtatása a dolgod  −, mert nem elég, hogy az egésznek semmi értelme az égadta világon, de a saját nőnemű embertársaik egészségét veszélyeztetik!

Igyekeztem elvonatkoztatni attól, hogy ez egy YA regény. Máskülönben röhejessé válik, hogy a 16 éves gyerekek képzett orvosok, hogy a 16 éves főszereplő fedezi fel a gyógymódot és menti meg a világot, mert a felnőttek ugye tök hülyék. Szóval a képzeletemben a szereplők minimum huszonévesként éltek végig, és ez már csak azért sem volt nehéz, mert a sztori kivitelezésileg egyáltalán nem érződik YA-nak. (No igen, és hogy ez könnyen menjen, hozzájárult a magyar fordító is, aki szerint teljesen logikus egy ifjúsági könyvben, aminek tizenévesek a szereplői és tizenéveseknek szól, magázódni.)

Üvölt róla, hogy férfi írta, és ez hatalmas pozitívum sok szempontból. Úgy is mondhatjuk, hogy ez egy fiús széria. A főhős, Kira egy céltudatos, talpraesett lány, aki nem agonizál a pasikon, az unalmas női dolgokon, nem várja el, hogy más oldja meg a problémáit, hanem a kezébe veszi az irányítást. Ugyan van szerelmi szál − egyenesen szerelmi háromszög −, de Wells érintőlegesen kezeli. Nincsenek felesleges kitérők, a főszálat nem érintő mikrosztorik, hanem arra koncentrál, amire kell. A lényeges dolgokat nem mismásolja el, hanem itt kéremszépen komoly − hitelességét tekintve nem tudom mennyire − leírások vannak a vírusokról, és arról, ahogy Kira megfejti a működésüket.

A trilógia egyes darabjai nagyjából ugyanazt a szintet hozzák, de a harmadik részre beütötte a fejét némi minőségromlás. Az előbb emlegetett szerelmi szál kap egy nyálas monológot a végére − eskü nem tudom, miért volt erre a szükség, szerintem eltelt annyi idő, hogy felesleges volt erőltetni a háromszöget −, és sajnos a központi konfliktus ugyan feloldásra kerül, de a lényegi rész kimarad: hogy lesz ezután? A történet végig ezt a témát járja körbe, hogy van két népcsoport, akik képtelenek együttműködni, és minden az ellen szól, hogy ez valaha is megtörténjen, pláne, hogy a sérelmek a trilógia folyamán csak gyűlnek és gyűlnek. Ahelyett, hogy Wells elcsúsztatta volna az arányokat, és arra törekedett volna, hogy kapjunk egy pillantást a jövőbe, hogy elhiggyük a béke a két nép között lehetséges, inkább elnyújtotta az utat − szó szerint. A főszereplők jellemzően egyik helyről mászkálnak a másikra, és többször külön vannak, tehát külön vándorlások is gyakoriak, amik helykitöltőnek alkalmasak, de… úgy éreztem, hogy csak az időhúzás folyik. (Az időhúzásra még jó példa az Isolda-gyerek szál, amit egy az egyben húzni lehetett volna a könyvből, mert csak plot device, és az a szál nem fut ki sehová, vagy Delarosa megállítása, amikor úgyis az lesz a vége, ami).

A másik, ami miatt a trilógia nem tudta magát belopni a szívembe, hogy a karakterek nem sikeredtek túl erősre. Az E/3-as elbeszélőmód inkább a cselekvő leírásokra fókuszál, nem a karakterábrázolásra, nem ismerjük meg őket annyira, hogy érdekeljen a sorsuk. Hiába tökös főhős Kira, nem tudtam hozzá kötődni, Samm a Részleges érzelemmentességéből kifolyólag olyan, mint egy robot, a többiek pedig leginkább csak nevek. A legjobban Marcust bírtam, aki a humort szolgáltatta, és tényleg mindig feldobta a jeleneteket, és Jaydent − akiről egészen sokáig azt hittem az első részben, hogy a szerelmi trió tagja lesz… de nem így alakult.

Összességében többet vártam a szériától, de még így is úgy vélem, érdemes elolvasni. Viszont ha Dan Wellst önmagához mérjük, a John Cleaver sorozata minden szempontból minőségibb − ami már csak azért is érdekes, mert az íródott előbb.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  Partials, Fragments, Ruins

Sorozat: Részlegesek

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2012, 2013, 2014

Oldalszám: 456, 524, 438

Fordította: Bayer Antal

Olvass tovább!

Jenna Evans Welch: Love & Gelato − Firenzei nyár

Nyáron az ember fagyira és egy könnyen emészthető, cuki, romantikus történetre vágyik. A Love & Gelato kiváló választás erre a célra.

Fülszöveg: Lina ​az idei nyarat Toszkánában tölti, jóllehet, eleinte semmilyen érdeklődést nem mutat az ország napsütötte, varázslatos tájai iránt. Csupán édesanyja utolsó kívánságának eleget téve érkezett addig nem látott apjához. De milyen apa az olyan, aki tizenhat évig a gyereke felé sem néz? Lina ezért nem is vágyik másra, mint hazatérni, amilyen gyorsan csak lehet. Aztán a kezébe kerül egy napló, amit édesanyja az itáliai tartózkodása idején vezetett. A lány előtt hirtelen feltárul egy csodás világ, amely titkos románccal, műalkotásokkal és eldugott pékségekkel van teli. Mindez arra ösztönzi Linát, hogy újdonsült barátjával, Rennel, anyja nyomdokain haladva felfedjen egy titkot, melyről már rég tudomást kellett volna szereznie. A titok pedig azonnal más megvilágításba helyezi az anyjáról, az apjáról, sőt még az önmagáról alkotott képet is. Valaki egyszer azt mondta neki, hogy az emberek a szerelem és a fagylalt miatt mennek Olaszországba – néha azonban ennél sokkal többet találnak.

Az Anna és a francia csókhoz hasonlítják a regényt, amit nagyon szeretek − nem alaptalanul, így nem volt kérdéses, hogy lecsapok rá. És egyáltalán nem csalódtam. Jenna Evans Welchet Stephanie Perkinsszel azért nem említeném egy lapon, mert utóbbinak van egy utánozhatatlan bája, de ettől függetlenül ha szerettétek Anna párizsi kalandját, akkor szerintem Lina firenzei kiruccanását is fogjátok.

Alapjáraton azt mondanám, hogy írói erőltetést éreztem az alapötletben, és annak kivitelezésében, de szemet lehet hunyni felette, ugyanis a cselekmény mindössze egy hetet ölel fel. Én simán el tudom hinni, hogy Linának érzelmileg megterhelő egyszerre végigolvasnia a naplót.

A történet keretét, a nyomozást ugyanis Lina édesanyjának a naplója adja. A napló a kulcsa annak, hogyan ismerkedett meg és jött össze az anyuka Howarddal, Lina apjával, akiről Lina csak azután szerzett tudomást, hogy az édesanyja megbetegedett. Amit meg kell jegyeznem írástechnikai szempontból, hogy nagyon jól működnek ebben a regényben a horgok. Pont megfelelő helyen vannak, és mindig olvasásra sarkallnak. Csak azt sajnáltam, hogy több információ lett elszórva, mint kellett volna, és jóval Lina előtt sikerült összerakni a képet.

"A felnőttekben túlteng az igyekezet a jelenlétemben. Azt hiszik, ha nagyon kedvesek hozzám, elfedhetik a szomorú valóságot, hogy elvesztettem az anyukámat."

A történetvezetésben nincsenek üresjáratok, nem mutatkoznak a debütáló művek gyermekbetegségei. Bár a fogalmazás, az írói stílus nem nyújtott semmi extrát, nagyon jó volt bejárni az olasz helyszíneket, átjött az atmoszféra, a nyári hangulat. Azt kicsit sajnáltam, hogy ennyire rövid idő alatt játszódik, hiszen ebben a viszonylatban mindig kissé gyorsnak, elhamarkodottnak és kevesebb jelentőséggel bírónak érzem az eseményeket. Például bármennyire is bírtam Lina és Ren párosát, illetve Lina és Howard bimbózó apa-lánya kapcsolatát, valahogy olyan meseszerűnek érződött pár nap alatt. De mint mondtam, a szerkezeti felépítés miatt indokolt, hogy ennyi idő alatt történjenek a dolgok.

"Világossá vált számomra, mennyire találó is a „beleesetem valakibe" kifejezés, mert amikor megtörténik, pontosan erről van szó: a zuhanásról."

A végén pedig hadd ejtsek egy-két szót a romantikáról. Meglepő, de nem az van a középpontban, hanem a nyomozással párhuzamosan halad. És… annyira cuki volt! Komolyan, semmi nyál, semmi túlzás, nem egyik pillanatról a másikra megjelenő instalove − pedig papagáj üzemmód: rövid az idő −, hanem fokozatosan épül fel, barátságból alakul át, és minden közös perc bugyuta mosolygást csempész az olvasó arcára. Rent nagyon bírtam, olyan aranyos és jópofa srác, és biza minden lány vele szeretne szerintem Firenzében városnézésre menni…

Összességében a maga műfajában (értékelés is eszerint) ez egy habkönnyű, édes alkotás, ami főleg nyáron kiváló kikapcsolódást nyújt − romantikus lelkűek előnyben.

Értékelés: 4,5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  Love & Gelato

Kiadó: Maxim

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 320

Fordította:  Vince Judit Andrea

Olvass tovább!

Dan Wells: Csak a holttesteden át

Dan Wells az előző trilógiát a negyedik résszel ott folytatta, ahol abbahagyta, így semmi okom nem volt arra, hogy ne egy hasonlóan ütős sztorit várjak a folytatásban.

Fülszöveg:  Miután John és Brooke magára maradt, városról városra stoppolva vadásznak Amerika közép-nyugati részén a még megmaradt utolsó Sorvadtakra. Csakhogy a Sorvadtak is vadásznak rájuk, ráadásul az FBI is a nyomukban van. Minden újabb várossal, minden újabb kamionos pihenővel, minden újabb autópályával egyre közelebb kerülnek egy olyan kegyetlen gyilkoshoz, akire John semmilyen jól bejáratott analitikus és előrejelző módszere nem alkalmazható. Közben Brooke meghasadt pszichéje az elméjén osztozó több százezer halott személyiségtől túlterhelve tántorog az összeomlás peremén. Hol birtokában van szellemi képességeinek, hol nem, és minden nap új nevek, gondolatok és emlékek törnek felszínre benne, mígnem felbukkan az a személyiség, akire John végképp nem számított: Senki utolsó áldozata, csapdába esve John egyetlen megmaradt barátjának testében.

Mégis csalódnom kellett. A sorozatok szarvashibája, hogy nehéz kötetről kötetre ugyanazt a színvonalat tartani, mindig van egy léc, amit meg kell ugrani, és ez most Dan Wellsnek nem sikerült. Javítom magam: nem is csalódás ez, amit érzek, hanem csak úgy vagyok vele, hogy megérkeztünk a realitás szintjére. Egyszer ennek is be kellett következnie, és innentől csak felfelé vezethet az út − mégiscsak egy lezárásról beszélünk, abba pedig belead apait-anyait, nem?

Mégis mi volt a baj? Szerkezetileg nem állt össze a regény. Epizodikus krimibe hajló sorozat ez, amit John gondolkozásmódja fűszerez meg, és ez ebben a részben borult. Az első fele kegyetlen unalmas, nem történik semmi, az újításként behozott road trip jelleg sem hozzátesz, hanem inkább elvesz a történetből. John és Brooke csak lézeng, sodródik ide-oda, és fogalmuk nincs, hogy micsoda események részesei.

 Az eredeti borító. Hát nem sokkal szebb?

Ez a kulcsszó, ami kicsit megölte a regényt: fogalmuk nincs. Pont azt szeretem ebben a sorozatban, hogy John kilogikázza a dolgokat, terveken agyal, és ez itt ezen okból hiányzik. És mivel a feléig nem történik semmi, vagyis, ami történik, annak a főszereplők nincsenek tudatában, a regény másik fele elsietettnek érződik, és a Sorvadt személye, ügyködése totál érdektelenné válik. És az ismétlések. Öt kötet után fárasztóak. A tűz már unalmas.

De, hogy szép dolgokat is mondjak, vannak jó ötletek a regényben. Tetszett a Sorvadt képessége, és az, hogy megint egy olyan szituáció állt elő, amiben a Sorvadt személye nem minősíthető feltétlenül gonosznak. Tetszett John és Brooke kapcsolata, illetve az, hogy John megint milyen karakterfejlődésen ment keresztül, mire elismerte azt, amit. Tetszett, hogy Mary ismét bejött a képbe, és ez mennyire felkavarta Johnt. No meg a regény második fele hozta a megszokott pörgést, csak ez az aránytalanság ne lett volna.

Kíváncsian várom, mi történik majd a lezárásban. Augusztusban a Fumax meg is jelenteti a következő kötetet.

Értékelés: 4/5

Borító: 2/5

Eredeti cím:  Over Your Dead Body

Sorozat:  John Cleaver #5

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 328

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

Jandy Nelson: Az ég a földig ér

Évekkel korábban szemezgettem ezzel a könyvvel, sokan dicsérték külföldön, de amikor megláttam, hogy egy szerelmi háromszög a központi téma, elvetettem az olvasási szándékot. Azután elolvastam Jandy Nelson Neked adom a napot c. könyvét, amiből kiderült, hogy olyan stílusban ír, amit imádok. Ezek után nem volt kérdéses, hogy minden berzenkedésem ellenére teszek vele egy próbát.

Fülszöveg:  Kár, hogy a szerelemhez nem jár időzítő szerkezet, mint a bombákhoz. Legalábbis Lennie szerint. A tizenhét éves lány nemrég vesztette el imádott nővérét, és semmire sem vágyik kevésbé, mint hogy egyszerre két fiú is feldúlja addigi békés, eseménytelen (mondjuk ki: unalmas) életét. Mégis ez történik. Lennie-t a közös veszteség egyre közelebb sodorja Bailey vőlegényéhez, de közben felbukkan Joe, ez a fantasztikus, szenvedélyes srác, akinek a gitárjátéka virtuóz, az életöröme ragadós, és akinek minden egyes csókjától mintha felrobbanna a világ…

Az egyik fiú emlékezni segít, a másik felejteni. De szabad-e egyáltalán boldognak, szerelmesnek lennie, amikor épp gyászol?

A stílus ezúttal is mindent vitt. Jandy Nelson olyan szépen bánik a szavakkal, hogy az én szememben képes egyensúlyozni a történet és a karakterek gyengeségeit. Az írása hangulatot teremt, a szóképei érzelmeket ragadnak meg, és élővé varázsolja az eseményeket. Egyszerűen képes vagyok annyira elveszni benne, hogy még arról is megfeledkezem, hogy péklapáttal ütném a főszereplőt.

Az igazság az, hogy Az ég földig ér nem a hagyományos értelemben vett szerelmi háromszöget vonultatja fel. Voltaképpen nem is szerelmi háromszög ez. Egyfelől ott van Joe, akibe Lennie életében először szerelmes lesz − mondjuk ez a rész nem volt túl jól kidolgozva, a végére sem értettem, hogy mégis mi a fene ez a nagy "szerelem". Másrészt ott van Lennie nemrég elhunyt nővérének vőlegénye, Toby, akihez Lennie fizikai feszültséglevezetéshez menekül (azta micsoda megfogalmazás!). Tehát Lennie az egyik fiút szereti, a másikat nem, de míg a Joe iránti érzelmei megijesztik és bűntudatot keltenek benne − hiszen hogyan is lehetne boldog, ha a nővére nincs többé −, addig Toby karjaiban lenni valahogy helyénvaló, mert közel érzi magát a nővéréhez.

Nem csodálom, hogy sokaknál kicsapta a biztosítékot ez a felállás. Én az elején még megértettem, hogy Lennie és Toby egymásban keresik a vigaszt, még ha egyet nem is értettem vele. De amikor Joe bekerül a képbe, ott már nem igazán vágtam Lennie gondolkodását (főleg, amikor majdnem szexbe torkollott a dolog), és pláne kiakasztott, hiszen tudta jól, hogy Joe min ment keresztül az előző barátnőjével, és csak azért is csinálta.

Lennie a sajnálatfaktorral együtt sem kedvelhető főhős. A tettei még hagyján, de az egész lénye az önzőségről szól. Úgy képzeli, körülötte forog a világ, és eszébe sem jutna egyszer sem, hogy a nővére nem csak az ő szerette volt, hanem a családjában mindenki másé is, és ezek az emberek is éppen olyan rémesen érzik magukat, mint ő. Hiába veszi a jelet a végére, hogy hoppá, ezt így nem kéne, már késő, hogy javítson is valamit a megítélésén, miután egy egész könyvet ennek az önző lánynak a fejében kell eltölteni.

Szerencsére azért akadtak szeretnivaló karakterek, Joe-ért nem lehet nem odalenni, bár ilyen fiú a világon  nincs, az is biztos, és Lennie családját is kedveltem. Tetszett az is, ahogy a "vándorgéneket" hordó anya bekerült a képbe, és ahová ez a szál kifutott. Tovább színesítették a történetet azok a fecnik, amikre Lennie a bánatát öntötte ki, és szerteszét dobálta mindenfelé, amerre járt (és fontosabb szerepet is kaptak, mint amire az elején számítani lehet).

Összességében karakter fronton nem túl erős a regény, köszönhetően az irritáló főhősnek és a furcsa szerelmi triónak, de Jandy Nelson remekül mutatja be a gyászt, adja vissza a lapokon ezt a mélabús hangulatot, és ezért mindenképpen érdemes adni neki egy esélyt.

Értékelés: 4/5

Borító: 3/5

Eredeti cím:  The Sky Is Everywhere

Kiadó: Móra

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 352

Fordította: Todero Anna

Olvass tovább!

Ian Tregillis: Géplélek

A Twister Media a könyvfesztiválra elhozta Ian Tregillis Fogaskerék-háború trilógiájának nyitókötetét. A fülszöveget átböngészve azonnal felcsigázta a könyv az érdeklődésem. Ti is így vagytok ezzel, nem?

A recenziós példányt köszönöm a Twister Media kiadónak!

Megrendelem!

Fülszöveg: Jaxnak ​hívnak. Ezt a nevet adták szolgatartóim. Kattogó vagyok: egy gépember, akit az alkímia hajt.

A társaimból toborzott sereg hódította meg a világot – nekik köszönheti a Patinás Trón, hogy ma nincs földi hatalom, amely szembeszállhatna vele. Hűséges inas vagyok. A legelszántabb katonai gépezet. Erőm kolosszális, kitartásom nem ismer határokat.

De emberi szolgatartóim akarata gúzsba köt. Rabszolga vagyok. De kiharcolom a szabadságom.

A korai huszadik század Európájában a kálvinista Hollandia az uralkodó hatalom, köszönhetően egy németalföldi matematikusnak, aki a tizenhetedik században forradalmi (és mágikus) ötletével felborította a kontinens hatalmi egyensúlyát. Mechanikus katonákat alkotott, amelyek mindenben engedelmeskednek mestereiknek. E fáradhatatlan harcosoknak köszönhetően az 1900-as évek elején már nincs olyan hatalom, ami ellen tudott volna állni a holland csapatoknak, kivéve egy apró, ma is harcoló frakciót, a francia katolikusokét, akik az újvilágba kellett, hogy áttegyék a székhelyüket.

A történet egyik főszereplője Jax, a mechanikus szolga, aki teremtői parancsait teljesíti, miközben felébred benne a szabadság utáni vágy. A regény másik fő alakja a francia kémfőnök Berenice Charlotte, akit olthatatlan bosszúvágy hajt a hollandok ellenében. E két karakter sorsa egy sok titokkal terhelt, érdekes és csavarokkal teli történetben és egy rendkívüli arányérzékkel és ötletességgel felépített világban fonódik össze.

Töredelmesen bevallom, kellett némi idő, hogy belerázódjak a sztoriba − a lassú kezdés és a történelmi alapozás ne tántorítson el senkit. Az elsőre sterilnek ható írói stílust is szokni kell, bár a komoly hangvétel és a gazdag szöveg − itt külön megdicsérném a fordító munkáját − próbálja kompenzálni, de utána, ha sikerül felvenni a fonalat, nincs gond, megy minden, mint a karikacsapás.

A Géplélek egy alternatív történelmi fikció, aminek világfelépítése egészen lenyűgöző. Tregillis a hagyományos steampunk vonalat annyiban újítja, hogy a kattogók mesterséges intelligenciák saját tudattal és cselekedetekkel, de a szabad akaratuktól megfosztották őket. Ahogy a fülszövegben is olvasható, a gépszolgák a hollandok egyeduralmának és a térkép átrendeződésének kulcsa. Rögtön adja magát a kérdés: mi lesz, ha egyszer nem engedelmeskednek?

Biztos vagyok benne, hogy sokan sokféleképpen fogják boncolgatni Tregillis világteremtő képességeit és a politikai csapásirányokat, de engem a setting helyett elsősorban a regény filozófiai aspektusa ragadott meg.

Summázva steampunk rabszolgaságról beszélhetünk. A gépesített variánsa annyiban hasznosabb az emberi rabszolgákhoz képest, hogy sokkal hatékonyabb: a kattogók erősebbek, nem használódnak el, és egyáltalán nem tudnak nem cselekedni.

Az egyik karakter nézőpont Jax, a gépszolga, akin keresztül először megismerjük a sorsot, amivel az óramesterek megbéklyózták őket. Ez már csak a nem szokványossága miatt is érdekes, szerintem még nem járt a kezemben olyan könyv, amiben egy gondolkodó gép lett volna a főszereplő. Ez esetben Jax gondolatai egészen emberiek, ami táptalajul szolgáltat a filozófiai kérdéseknek. Amikor Jax missiót kap, akkor fájdalmat kell elviselnie, ami egészen addig tart, míg el nem végzi a feladatot. Ha új teendőt kap, akkor a fájdalom újra jelentkezik, és ez egy örökös körforgás, amitől sosem szabadulhat.  Mindezt természetesnek veszi, hiszen létezése óta így működnek a dolgok.

Ám vannak olyan renegát gépek, akik megszabadultak a missióktól, és már nem tudják irányítani őket. Jax is renegáttá válik, és szabadon cselekedhet, de a renegátokat elfogják, ezért menekülnie kell. Innentől kezdve lesz igazán izgalmas a regény − nehéz letenni.

A kattogók megítélése két táborra szakadt: az új-franciák szimpatizálnak velük, míg a hollandok használati tárgyként kezelik őket fittyet hányva arra, hogy tudattal rendelkeznek. A történet aköré a megválaszolhatatlan kérdés köré épül, hogy mi tesz valakit/valamit különálló entitássá és mi a lélek. Bemutatja azt a jelenséget is, hogy az ember mindig feljebbvalónak tartja önnön magát, mintha ez a szerep valami állandó, megingathatatlan konstans lenne az életben.

E kérdés árnyalása a hollandok közt élő katholikus pap, Visser példáján van szemléltetve a legjobban, aki olyan helyzetbe kerül, hogy egyenrangúvá válik Jax régi énjével. Nagyon tetszett az ellentét, amit a könyv felmutat, hogy felcserélődnek a szerepeik.

A harmadik karakter nézőpont a talleyrandhoz, azaz a francia kémfőnökhöz, Beatrice-hez kötődik, aki a regény egyik legdurvább jelenetének résztvevője, abba a mészárlásba egészen beleborzongtam. Beatrice kellően idegesítő és szabad szájú ahhoz, hogy markáns nyomot hagyjon a történetben, Jaxszel pedig kiváló párost alkotnak, úgy éreztem, az útjaik kereszteződése után még jobbá vált a cselekmény.

Az egyetlen gondom a regény vége, azaz annak hiánya, mert úgy igazából semmiféle megoldás nincs, csak el van vágva, ugyan már, felesleges olyan, hogy az események elérjenek A-ból B-be. Szóval cliffhanger a köbön, erre tessék felkészülni.

Összességében ajánlom a steampunk rajongóknak, a történelem hódolóinak és azoknak, akik hozzám hasonlóan szeretnek elmélkedni azon, mi a lélek.

Értékelés: 4/5

Borító: 4/5

Sorozat: Fogaskerék-háború #1

Eredeti cím:  The Mechanical

Kiadó: Twister Media

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 464

Fordította: Makai Péter Kristóf

Olvass tovább!

Lucy Keating: Dreamology

Szeretem azokat a könyveket, amik valamilyen formában az álmokra épülnek. Lucy Keating  a látomások, álomjárások és hasonló lerágott témák helyett egy olyan ötletet valósított meg, amilyennel még nem találkoztam.

Alice, mióta az eszét tudja, Maxszel álmodik. Rengeteg kalandon mentek át együtt, és az évek folyamán egymásba szerettek. Csak hát bármennyire is erősek Alice érzései, Max akkor sem létezik. A nagymamája halála után az apjával Bostonba költöznek, és az első nap a suliban Alice-szel a legsokkolóbb dolog történik, ami csak lehetséges: találkozik Maxszel. Az igazival. Aki azt állítja, nem emlékszik rá.  Maxnek ráadásul barátnője van, és egyáltalán nem olyan, mint az álombeli Max, nem éppen kalandvágyó és laza.

A Dreamology egy nagyon aranyos, kedves történet. Olyan, amibe azért kezdesz, hogy pár órára kiszakadj a külvilágból; olvasás közben boldogsághormonok termelődnek benned, és szeretnél újra tinédzser lenni. Most is, ha visszagondolok rá,  elönt a jókedv, és ez klassz érzés. A karakterek szerethetőek – még a mellékszereplők is –, és nem lehet nem szurkolni a két főhősnek, alig várod a hepiendet.

Ezt az alaphangon adott kellemes érzést betetőzik a színes-szagos álomjelenetek, amikben a lehető legabszurdabb dolgok történnek. Ugyan sokat nem tesznek hozzá a sztorihoz, de egyediséget kölcsönöznek neki, és én nagyon szerettem Alice gyermeki képzelgéseit olvasni, hiszen ez már olyasmi, amire a felnőttek nagy része képtelen.

Várható volt, hogy az egyik konfliktus az lesz, hogy Maxnek a valóságban barátnője van. Amikor bejött a szerelmi háromszög a képbe, megijedtem, hiszen általában a regények hajlamosak az olvasó idegeit kikészítve végighúzni ezt a szálat. Ám ebben a könyvben ez nincs így, elég hamar és egyszerűen feloldódik, és nem azon alapul, hogy Max nem tud dönteni a két lány között.

Hanem a valóságot választja. Tetszett a kontraszt, hogy Alice nem tud elszakadni az álmaitól, mert azok neki épp olyan valóságosak, mint az ébrenlét, Max viszont megtanulta, hogy túllépjen az álmain, és a valósággal foglalkozzon, mert az számít, az az élet. A szerelmi háromszögben Alice visszalépést jelent, azt az állapotot, amiért Max küzdött, hogy maga mögött hagyhassa; a barátnője, Celeste pedig az a szikla, amit a valóság hullámai csapkodnak. A szíve Alice-hez húz, de a józan esze nem. Max ki is mondja, hogy nem biztos, hogy a valóságban kompatibilisek egymással, hiszen egymásnak csak az álomvilágban töltött énjét ismerik, de akkor mindketten boldogok és felszabadultak, nem nehezednek rájuk az élet terhei. 

A magyar borító sokkal szebb, mint az eredeti.

Persze a szívnek nem lehet parancsolni, és Max ellenállása hamar leomlik. Ezután meg kell tanulniuk félretenni az ellentéteiket, és Alice-nek is szembe kell néznie a valósággal. Kapcsolatfronton nincsenek műdrámák és erőltetett konfliktusok, aminek nagyon örültem.

Hogy ne legyen minden olyan egyszerű, és ne csak az érzéseikkel kelljen foglalkozniuk, az álmaik is bajba kerülnek. Az álmok kezdenek kiszivárogni a valóságba, és ha nem tesznek valamit ellene, lassan nem fogják tudni megkülönböztetni a képzeletet a valóságtól.

És itt érkeztünk meg ahhoz a problémához, ami miatt le kellett pontoznom a könyvet. Nem lett volna gond, ha a mágikus realista vonalat követi. El tudom én fogadni a közös álmodás tényét akkor is, ha nincs magyarázata, és amolyan varázsszerűen zajlik. De a szerző ragaszkodott ahhoz, hogy tudományos alapokon nyugodjon, csak ezeket elfelejtette az olvasóval közölni. Alice és Max gyerekkorukban rémálmoktól szenvedtek, így kötöttek ki egyszerre egy kutatóközpontban, de hogy mégis ott mit csináltak velük, arról egy árva szó sincs. A megoldást hasonlóképpen mismásolja el a szerző: bemennek egy helyiségbe, és bumm, minden megoldódik. Illúzióromboló számomra ez a hanyag munka. Mintha nem lett volna kedve belemélyedni a témába, és egyébként is úgy gondolta, minek; a gyerekek nem komálják a realista tárgyakat, így hát nem is untatja őket. De akkor miért ragaszkodott ehhez? Nem értem. Nem külön esettanulmány csatolását várom, de igenis, követelek valami legalább félig hihető magyarázatot ahelyett, hogy bemennek egy szobába, csinálnak valamit, és a valamitől a további életükben egymásról álmodnak. Ebből következik, hogy az sem világos, miért kezdenek el az álmok felbukkanni a valóságban, és hogyan hallucinálhatják egy időben egyszerre ugyanazt.

De ezt leszámítva ajánlom ezt a könyvet, ha szeretnétek egy olyan habkönnyű történetet olvasni, amivel kiszakadhattok a valóságból, a fiatalabb olvasókat pedig valószínűleg az áltudományosság sem fogja különösebben zavarni.

Értékelés: 4/5

Borító: 3/5

Kiadó: Harper Teen

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 336

Magyar cím: Dreamology – Álomgyár

Kiadó: Maxim

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 360

Fordította: Sóvágó Katalin

Olvass tovább!

Clare Mackintosh: Az igazság pillanata

A Maxim kiadó felnőtteket megcélzó sorozata, a Mount Blanc válogatás talán kevésbé közismert, mint a népszerű Dream válogatás, pedig érdemes a kötetek között szemezgetni. Amikor átfutottam Clare Mackintosh debütáló könyvének fülszövegét, azonnal elfogott a vágy, hogy olvashassam – jók voltak a megérzéseim.

A recenziós példányt köszönöm a Maxim kiadónak! 
 Megrendelem!

Egy kisfiú és az anyukája hazafelé tart, amikor szörnyű tragédia történik: az ötéves Jacobot halálra gázolják. A rendőrség mindent megtesz, hogy fényt derítsenek az elkövető személyére, de hónapok elteltével sincs új nyom.

A nyitójelenet erős hangulatképeket tár elénk, úgy vezeti fel, és mutatja meg a balesetet, hogy azonnal bevonja a történetbe az olvasót. Lehetetlen nem azonosulni az anyával, átélni a fájdalmát; eléri, hogy mi is követeljük, hogy sikerüljön igazságot szolgáltatni: megtalálni a felelőst, és rács mögé dugni. A szerző rövid idő alatt nagyon ügyesen teremtette meg azt az alapot, ami köré az egész történet szerveződik.

Kezdetben az események két szálon, eltérő elbeszélő módban (E/1-ben és E/3-ban) futnak: Jennáén és a nyomozást vezető felügyelőén, Rayén; később E/2-ben egy harmadik nézőpont is becsatlakozik. Jenna képtelen megbirkózni a balesettel, rémálmok gyötrik, ezért összeszedi a cókmókját, és megy, amerre a busz viszi. Új életet kezd, próbálja feldolgozni Jacob halálát, és ahogy telik-múlik az idő, kezd beilleszkedni, és a múlt szorítása is enyhül. Ray felügyelő szemszögén keresztül körvonalazódik ki, hogy nyomok hiányában az idő előrehaladtával egyre kevesebb esélye van annak, hogy megtalálják a gázolót.

A problémám a könyvvel elsősorban az volt, ami az összes többi pszichothrillerrel általánosságban. Mintha lenne egy sztenderd recept, amit az írók követnek, én meg nem értem, miért így építkezik mindegyik. Nálam az a szó, hogy thriller együtt jár az izgalmas, feszültségteli jelzőkkel. Ehhez képest mindegyik, amit eddig olvastam, lassan vezeti fel a gigafordulatot. Persze egyfelől a kontraszt miatt még nagyobbnak érződik a csattanó, de sosem jó ómen, ha úgy kell átvergődnöm a könyv első felén, mert benne van az esélye, hogy leteszem, és a lényegi részig sosem jutok el.

Apró kifakadásom nem azt jelenti, hogy rettenetes a könyv eleje, hanem csak azt, hogy csigalassan vánszorog a cselekmény, és annyira nem kötött le. Hiába szépek a helyszínleírások, és jelent meg bennem az érzés, hogy de jó lenne ott élni, Jenna élete nem éppen eseménydús; annyiból áll, hogy a parton sétálgat meg fotózgat, és szenved. A nyomozós vonalon sem sok minden történik: sikertelenséget sikertelenség követ. Betekintést kapunk, hogyan végzik munkájukat a nyomozók, de ez kissé száraz, nem olyan, mint egy krimisorozat epizódjában. Azt sem értettem, mi létjogosultsága van Ray magánéletének. Gondok vannak a fiával, a feleségével már nem jönnek ki olyan jól, mint régen, aminek a fő oka, hogy Jack munkamániás, és elhanyagolja a családját, no meg bejön neki az új kolléga, Kate, és ez nem összeegyeztethető a házasságával. Ám ez engem egy cseppet sem érdekelt, felesleges mellékszálnak tartottam az egészet, és inkább idegesített az egész karakter, hogy mennyire semmibe veszi a feleségét és a gyerekeit.

Szóval így olvasgattam lagymatag lelkesedéssel, és találgattam, hogy akkor mégis mi fog történni, amitől feljavul a történet, mert a leghalványabb fogalmam sem volt. Annyi átjött, hogy valami sötét dolog van Jenna múltjában, a családjában történt valami, azért olyan, amilyen, és erre most még rátett egy lapáttal Jacob halála, de ezenkívül nem sok izgalmat tartogatott a könyv. Elvoltunk, de semmi különös.

Aztán jött a fordulat. Az az igazi agyeldobós fordulat.

Ami után teljesen összezavarodsz, és visszalapozol, hogy most megzakkantál-e, vagy jó könyvet olvasol-e, vagy ennyire félreolvastál mindent. Sőt, még az is megfordul a fejedben, hogy rosszul adták ki a könyvet, és ez senkinek sem tűnt fel.  Ütött, de rendesen, és ez nagyon-nagyon jó érzés volt, manapság már ritkán tapasztalok ilyet, mindig előrelátom a dolgokat. Lehet, ha lelkesebben falom a sorokat, feltűntek volna a jelek, de itt nem éreztem őket nyilvánvalónak, sőt. Külön dicséret illeti az összeszedett szöveget, hogy így képes megvezetni az embert. Jó pár olyan könyvet olvastam, ahol a főhős végig azt hajtogatta, hogy van valami a múltjában, csak nem mondta meg, mi az (hiszen akkor nem lett volna könyv), itt viszont nincs ilyen, úgy vannak összefűzve a gondolatok, hogy ne lehessen gyanakodni, ezért elismerésem a szerzőnek. Talán van benne egy kellemes kis véletlen, egy kis írói sumákolás, hogy összepasszoljon, aminek össze kell passzolnia. De kit érdekel? Akkor is abban a pillanatban a reakcióm egy aztakutyafáját volt, amit már senki sem vehet el tőlem.

Ezután hamar összeáll a kép, hogy mi történt, és a gyilkos személye is simán kikövetkeztethető. Kivesézhetném ezt még bővebben, de nem akarom elrontani az olvasási élményt, a legjobb annyit tudni a történetről, amennyit az elején összefoglaltam. Annyit megjegyeznék, hogy tudom, hogy ez egy általános jelenség a világban, és egyszerűen képtelen vagyok megérteni azokat az embereket, akik hagyják, hogy ilyesmi megtörténjen. Nem megy.

A végére összesűrűsödnek az események, és fokozódik a tempó, örültem volna, ha a regény első fele is hasonló ritmusban telik. Újabb meglepetések kerülnek napvilágra, és egy olyan epilógussal záródik a könyv, ami kételyeket támaszt. Ha valamihez hasonlítanom kéne, akkor az Eredet c. film sejtelmesen megingó pörgettyűjéhez hasonlítanám. Nem derül ki, hogy Jennára milyen élet vár a trauma után, hogy boldog lehet-e még valaha, hogy képes lesz-e túllépni mindenen.

Összességében tetszett a regény, csak az ízlésemnek picit lassú volt. Bátran ajánlom azoknak, akik szeretik a pszichothrillereket, a nagy fordulatokat (már ezért érdemes elolvasni, komolyan!), és azoknak, akik meg akarnak ismerni a Mount Blanc válogatással – Az igazság pillanata kezdésnek kiváló.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: I Let You Go

Kiadó: Maxim

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 368

Fordította: Stier Ágnes

Olvass tovább!

Stephanie Kuehn: The Smaller Evil

Most már hivatalos: Stephanie Kuehn is csatlakozott a kedvenc íróim táborába. Annyira egyedi a stílusa, a hangja, és annyira zavarosak a könyvei, hogy azt csak imádni lehet. De ezzel együtt jár az, hogy sokaknak nem fog bejönni.

Arman szorongással küzd, és utálja önmagát. Találkozik Beau-val, aki szerint a fiú különleges, így köt ki egy létesítményben, ahol az emberek a boldogságot keresik. Az első napján rögtön letámadja a szakács, és szexuális kapcsolatba bonyolódnak; az egész hely, az emberek furák. Arman úgy érzi, hogy itt is kilóg a sorból, ezért elhatározza, hogy lelép, és a drogos apjától lenyúlt pénzzel új életet kezd valahol. De olyan eseménynek lesz szemtanúja, ami miatt visszatér a létesítménybe, és eluralkodik rajta a zavarodottság. Igaz volt, amit látott vagy csak képzelte? Teljesen őrült vagy egy összeesküvés részese?

A The Smaller Evil a harmadik könyvem a szerzőtől, és ezzel bezárólag mindegyiket imádtam. Azért nem ragadtam eddig klaviatúrát, mert nehéz szavakba önteni a Kuehn-élményt, annyira megfoghatatlan és visszaadhatatlan, de most úgy éreztem, megvédem ezt az alulértékelt könyvet. Sokan nem osztják az elragadtatásomat: a goodreadsen a könyvei a megjelenés sorrendjében egyre kevesebb pontot kapnak, a The Smaller Evil jelen pillanatban 2,9-en áll. Hogyhogy csak ennyi? Mert annyira elvont a történet és zavaros a kivitelezés, hogy sokan nem értették meg, miről szólt, az olvasott vélemények alapján konkrétan homály volt nekik a lezárás.

Nem értem miért.  Hiszen a cím maga az alaptézis: a nagyobb jó érdekében bármilyen rossz tett, a cél szentesíti az eszközt. Nem a végbe lehet belekötni, hanem a hogyanok és miértek fukarkodásába. Mert az nem derül ki, hogy miért történt, ami történt, mint ahogy az is zavaros, hogy a bevágott E/2-es narráció mégis kié, és mi célt szolgál. Mindenképpen újraolvasós, hogy ezt átlássam, de a főszál attól még teljesen rendben volt. Az viszont tény, hogy ez egy YA regény, mégsem vagyok biztos benne, hogy tinédzsereknek való, a fiatalabb korosztálynak semmiképpen.

A cselekmény érdekesen startol, aztán belassul addig a pontig, míg meg nem történik a mindent új perspektívába helyező fordulat. Imádom az olyan történeteket, ahol megbízhatatlan a narrátorunk, ahol nem lehet kideríteni, hogy mi is a valóság, hogy az események igaziak-e. A szekta jelleg kellemes aláfestése Arman zavarodottságának és zaklatottságának. A regény második része nagyon erős, ahogy a válaszokat keressük, és ebben az egyszerű, de kifejező stílusban nagyszerű élmény.

Nem érdemes hallgatni az átlag olvasóra, Kuehn megérdemel egy esélyt. Aki szereti a mentális betegségekkel kapcsolatos elvont dolgokat, szereti a mást, szeret találgatni, szereti a mégis mi folyik itt mondatot, annak Stephanie Kuehn az embere. Egy jótanács: semmiképpen se a The Smaller Evillel kezdjetek, hanem a debütáló regényével, a Charm & Strange-dzsel.

Értékelés: 4/5

Borító: 4/5

Kiadó: Dutton Books for Young Readers

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 256

Olvass tovább!

Lauren DeStefano: Fever

A Cartaphilus érdeklődés hiányában dobta a Vegyészkert-trilógiát (pedig úristen, még gyönyörűbb a borítója, mint a Hervadásé!). Szomorú, hogy egy ilyen csodálatos stílussal megáldott sorozat erre a sorsra jutott. De ez engem csak annyiban érint, hogy az első rész továbbra is magányosan fog árválkodni a polcon, a történetet viszont folytattam tovább.

Rhine elérte a hőn áhított célt, Gabriellel együtt megszökött a birtokról. Elkötöttek egy hajót, és útnak indultak a lány otthonába, Manhattanbe, de az édes szabadság egy lélegzetvételnyi ideig tart csupán. Amint megvetik a lábukat a szárazföldön, ismét fogságba kerülnek. Egy bordélyház madame-ja tartja őket rövid pórázon, olyasmire kényszeríti őket, amit nem akarnak. Végül sikerül innen is elszabadulniuk, de a hazaút továbbra sem zökkenőmentes. Rhine-nak lassan szembesülnie kell azzal, hogy a régi élete végleg elveszett és a szabadságról szőtt vágyai elenyésztek.

Szerettem az első részt. Nem volt éppenséggel egy kellemes hangulatú könyv, de ez még annál is depresszívebb. Érdemes előre felkészülni rá, hogy nem lesz könnyű menet. Amikor először nekiálltam, hamar abba kellett hagynom, mert nem voltam abban a lelki állapotban, hogy elviseljem ezt a sok nyomorúságot. De most tényleg, itt vannak ezek az emberek, akiknek alig adatik meg pár év az életben, de minden perce kínszenvedés a gazdag elitréteget leszámítva. Ha úgy vesszük, lényegében örülhetnek, hogy hamar megszabadulnak a hányattatásoktól.

DeStefano szereti kínozni a karaktereit, noha Rhine-t egy bizonyos tekintetben azért elég mesterségesen védi. Itt arra gondolok, hogy ebben a világban, ahol a nők csak babagyárként üzemelnek, a férfiak alárendeltjei, Rhine valahogy éppen mindig megússza, hogy megerőszakolják, vagy intim helyzetekbe kényszerítsék. Mondjuk egy nemi erőszak nem kéne, hogy betetőzze a könyvet, az már túl sok lenne az érzelmi ingerküszöbömnek, csak úgy megjegyeztem ezt az apróságot.

Azt a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy amint Rhine és Gabriel leszállnak a hajóról, azonnal csöbörből vödörbe jutnak. A bordélyházban töltött idejük alatt újabb aspektusát ismerhetjük meg a világnak, hiszen eddig csak a birtok zárt burkából volt némi rálátásunk, Jenna elbeszéléséből kaptunk egy homályos képet arról, amiről most a saját szemünkkel meggyőződhetünk. Persze sosem gondoltam, hogy a szabadság után a Kánaán következik, de ez a könyv csak azt bizonyította, hogy ebben a világban a szabadság olyan, mint az elvek, hiába ragaszkodik hozzá Rhine, nem létező fogalomnak tűnik.

A nők kiszolgáltatott helyzetben vannak, prostitúcióra kényszerítik őket. DeStefano brutálisan festi le a kilátástalanságot, ami végigkíséri az egész életüket, jelen van a tudat, hogy ennél már sosem lesz jobb. Kitér a gyerekek kényes helyzetére is, a genetikai mutáció következtében torzult gyerekeknek jóformán esélyük sincs az életre, az árvaházi gyerekek egyetlen kiútja pedig az, hogy elkerüljenek valahová feleségnek. Ahogy Rhine és Gabriel robognak a céljuk felé, újra és újra bebizonyosodik, hogy mennyire romlott ez a világ, mintha törvénybe lenne fektetve, hogy rossz dolgok történjenek. Az nem élet, ahol semmi jóság sincs. Az egyetlen, ami kimaradt a szórásból, az a férfiak szerepe, ők azok, akik elnyomóként tűnnek fel azáltal, hogy poligámiára kényszerítik a nőket, de arról valahogy el van feledkezve, mi van a többi férfival, ezt a szálat picit hiányosnak érzem. Sarkítva áll hozzá a két nemhez, a férfiakat démonizálja, a nőket tárgyiasítja.

A tempó ezúttal sem pörög fel, a történetfolyam lassan csordogál, de mégis nagyon élveztem. Az atmoszféra adja el a könyvet; Lauren DeStefano roppant módon ért a hangulatkeltéshez, fantasztikus a stílusa. Nagyon szép leírásokat és hasonlatokat használ, és az írásmódja bőven kompenzálja az eseménytelenséget. 

Főleg a könyv utolsó harmadától állt el a lélegzetem. Rhine nem szabadulhat Vaughn házparancsnoktól, hiába remélte, és a könyv címéül szolgáló láz kiemelt szerepet kap. A szerző fantasztikus képiséggel adja át a delírium zűrzavarát, olvasztja egybe a valóságot a tévképzetekkel, a vég, a kilátástalanság terhe csak úgy ömlik a lapokról, komolyan beleborzongtam. Egyébként rengeteg álomjelenet tölti ki a könyvet, amik erősen adják vissza Rhine érzéseit.

Rhine és Gabriel kapcsolata megmarad azon egyszerű keretek között, mint a Hervadásban. Gabriel személyén keresztül közvetítődik, hogy a szabadság illúzió, és a birtokon töltött élet mennyivel jobb volt; talán a legnagyobb hiba volt, amit csak elkövethetett, hogy eljött onnan. Mivel egyetlen jó pillanatuk sincs, Rhine-ban feltámad a bűntudat, hogy belerángatta a fiút az egészbe.Ha felelnem kéne arra a kérdésre, hogy szerelmesek-e egymásba, nem állítanám határozottan, hogy így van. Vonzalom és egyfajta kölcsönös törődés fennáll, de ennél több? Gabriel részéről talán, elvégre olyan fontos neki a lány, hogy a saját kényelmét is feláldozta érte, de Rhine-ban nem vagyok biztos. Üdítő ez a sejtelmesség a kapcsolatukat illetően, ugyanakkor részben emiatt sem tud maximális élményt nyújtani a könyv, mert a párosuk elég érdektelen számomra.

Hiányzik valami ebből a sorozatból, egy olyan adalék, amit pontosan meg sem tudok nevezni. Gyanítom, hogy összefüggésben áll a karakterekkel, nem érzem magam közel hozzájuk, bármennyire is igyekszem. Kapunk néhány új karaktert, akik közül egyedül Silast csíptem valamelyest, a régi szereplők erőteljesen hátraszorulnak, de ezzel nem volt gond, mert őket sem kedveltem különösebben. Gabriel még mindig nem jelent számomra semmit, és Rhine-ban értékelem a tenni akarást, hogy próbál erős lenni, de ennél többet képtelen vagyok kicsikarni magamból.

Erősen érződik, hogy bizony lesz megoldás a vírus problémájára, amit én személy szerint nagyon sajnálok, de más tekintetben világszinten nem lehetne gyökeres változást gyakorolni. Rhine-nak és Rowannek a heterokrómiás szemük révén biztos közük lesz a gyógymódhoz. A véleményeket olvasva kissé tartok a lezáró kötettől, de azért bizakodom, hogy jó lesz.

Összességében a Fever méltó folytatás, ami talán még jobb is az elődjénél, a komor hangulata és a csodálatos stílus mindent visz.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Sorozat: The Chemical Garden #2

Kiadó: Simon & Schuster Children's Publishing

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 341

Olvass tovább!