Andy Weir: Artemis

Mint sokaknak, nekem is nagy kedvencem volt néhány éve A marsi, így kíváncsian vártam Andy Weir új könyvét. Hát jó nagyot koppantam…

Fülszöveg: Jazz ​Bashara bűnöző.

Vagy valami olyasmi. Az élet ugyanis elég kemény Artemisen, a Hold első és egyetlen városában, hacsak nem vagy gazdag turista vagy excentrikus milliárdos. Némi ártalmatlan, de tiltott áru becsempészése nem eget verő bűn, ugyebár? Főleg, ha különböző adósságokat kell törlesztened, mivel a hordári munkádért kapott fizetés a lakbért is alig fedezi.

A dolgok akkor kezdenek megváltozni, amikor Jazznek páratlan lehetősége adódik a tökéletes bűntény elkövetésére, amely akkora nyereséggel kecsegtet, hogy képtelenség lenne visszautasítani. A lehetetlen végrehajtása azonban még csak a kezdet: ráébred, hogy egyenesen egy összeesküvés kellős közepébe csöppent, amelynek célja nem kevesebb, mint átvenni a hatalmat egész Artemis fölött.

Ha pedig túl akarja élni, bele kell mennie élete legbrutálisabb játszmájába, olyan tétekkel, amelyek már egyáltalán nincsenek az ínyére.

Ebben a könyvben annyi minden volt rossz, hogy szét kell szednem pontokba, mik azok, amiktől fogtam a fejem. Úgy éreztem, mintha a szerkesztő meg a kiadó is nagy ívben tett volna arra, hogy a végeredmény mennyire nem korrekt, mert olyan amatőr dolgok vannak benne, amin simán lehetett volna javítani.

Karakterek: Az hagyján, hogy lövésem sincs, hogy a karakterek hogy néznek ki, az égvilágon semmit nem tudni róluk, és nagyrészük  megnyilvánulásai simán felcserélhetőek lennének, de egyik karakter idegesítőbb, mint a másik. Egyedül Svobodát kedveltem.

De ami még ennél is "jobb": a főhős, Jazz. Úristen, hogy mennyire az agyamra ment az a nőszemély. Aki egyébként NEM NŐ. Viccesnek találtam, hogy a köszönetnyilvánításban még meg is van emberkéknek köszönve a segítség a hitelességet illetően.

El is gondolkoztam rajta, hogy vajon minek kellett a főszereplőnek nőnek lennie, ha Weir semennyire sem tud női karaktert írni. Hát azért, hogy ne süthessék rá, hogy Mark Watney 2.0 (nyugi, így is Mark Watney 2.0).

A regény elején meg voltam róla győződve, hogy Jazz transzvesztita, mert úgy viselkedik, mint egy férfi, úgy gondolkodik, mint egy férfi, úgy beszél, mint egy férfi (meg mint egy alpári kocsis, erre gyanítom a fordítás is rápakolt), úgy áll a szexhez, mint egy férfi, és bármit csinál, úgy csinálja, mint egy férfi. Szóval képzelhetitek a megrökönyödésemet, amikor olvasom, hogy "kislánykoromban". Ja jó. Lehet Weir szerint az elég, hogy beleírja a regénybe, hogy kb. háromszor elsírta magát (de akkor sem az érzelmeit, csak magát a szót, hogy zokogott), és attól a karaktere nő lesz, de nem lesz az.

Tökös nő akart lenni, de ha egy nő tökös, attól még nem lesz férfi, csak férfias nő. Jazz férfi lett és kész.

Minek kellettek a szexuális vonatkozások? A KONDOM? Rettentő kínos volt. Mert nem az jött le, hogy Jazz fiatal nő, akinek joga van szabadon élvezni a szexet, hanem egy lotyó, aki mindennap fűvel-fával összefekszik (és ezt persze mindenki meg is jegyzi neki, még a tulajdon apja is).

Azon is vonogattam a szemöldököm, hogy a regény nagy részében azt kellett olvasnom, hogy Jazz ilyen okos, Jazz olyan okos, én viszont nem láttam mást, csak egy link, nagypofájú, antipatikus nőt.

Stílus, nézőpont: Említettem már, hogy Jazz Mark Watney 2.0? Csak az a baj, hogy ami A marsiban működött, itt inkább roppant idegesítő volt. Watney E/1-es narrációja azért állta meg a helyét, azért ütöttek a poénjai, mert a helyzete lehetővé tette, kellett a túléléséhez a Marson, ahol tök egyedül volt.  Itt semmi ilyesmiről nincs szó, és inkább kellemetlen.

A kiszólásokról nem is beszélve. Szörnyen kizökkentőek voltak. (És azok a megjegyzések: egy FÉRFIÉ.)

És akkor beszéljünk a választott E/1-ről, ami minden szempontból elvérzett. A kedvencem az a rész volt, amikor az E/1-es regény közepén kapunk egy olyan jelenetet, ahol a főhős ott sincs. Ritka amatőr megoldás. Ja merthogy a regényt E/3-ban kellett volna megírni? És akkor nem lett volna annyira hiteltelen az, amit most fogok felróni írói hibaként?

Mondok egy példát. Én magyar vagyok, ami azt jelenti, hogy a viselkedésemet, a szokásaimat, a környezetemet NEM HASONLÍTGATOM a japánokéhoz, még akkor sem, ha már jártam ott 20 évvel ezelőtt. Gondolom, érthető MIÉRT. De ezek szerint Weirnek meg a szerkesztőjének nem volt az, így folyamatosan kaptunk ilyen erőltetett összehasonlításokat, hogy a Földön így, a Holdon úgy… AMATŐR.

Történet: Az eleje kegyetlen unalmas megfűszerezve a sok technikai blablával, ami engem nem érdekelt. Olyan fél távtól indult be, és a végére, mikor élet-halál kérdés forgott kockán, kifejezetten jó lett, de egyszerűen nem tudta ellensúlyozni a fent említett bénázásokat.

Összességében lehetett volna ez egy jó könyv, ha mindenki, aki rajta dolgozott, komolyabban vette volna, így viszont a rosszul megválasztott karakterrel és az idegesítő stílussal sikerült kicsinálni az amúgy ígéretes alapanyagot.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  Artemis

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 318

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

Dan Wells: Részlegesek-trilógia

Hosszú ideje ácsingóztam Dan Wells sci-fije iránt, aminek az lett a következménye, hogy egy hét alatt ledaráltam mindhárom részt. Ezúttal rendhagyó módon az egész trilógiát összegzem, természetesen úgy, hogy ne lőjem le a poént azoknak, akik még csak szemeznek a sorozattal, vagy várnak rá a folytatások.

Fülszöveg:  Az ​emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel – az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel – folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immunis csecsemő.

Kira, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot – amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.

A Részlegesek-trilógia legnagyobb "hibája", hogy 2017-et írunk. Valószínűleg, ha a megjelenése idején olvasom, nem azután, hogy túlvagyok a disztópia/posztapokaliptikus/sci-fi YA dömpingen, sokkal jobban tetszett volna, és sokkal inkább hűha élmény lehetett volna. De nem tudom visszaforgatni az idő kerekét, így végeredményben egynek jó volt olvasni a sorozatot, de ennél nem több.

Az a baj ezzel a műfajjal, hogy jól bejáratott panelekkel dolgozik, amiket nem lehet sokféle variánsban alkalmazni. Ezért számomra sajnos nagyon sok ponton kiszámítható volt a cselekmény, és a fordulatok sem ütöttek akkorát, mint kellett volna. Konkrétan a Partials-ban van egy elég nagy horderejű csavar, amit nem feltétlen lehet kitalálni, de számomra annyira adta magát… És sajnos ez végigkísérte mindhárom könyvet, konkrétan a lezáró részt úgy olvastam, hogy a gyógymód logikusan nyilvánvaló volt, és meg kellett várni, míg a karaktereknek is leesik, ami olvasói szempontból sosem túl előnyös.

A történet nem újdonság, és az a "szép" benne, hogy mínuszolva a sci-fi aspektust, bármelyik közegre ráhúzható: a melegekre, a nemzetiségiekre, de azt hiszem a jelenlegi politikai helyzet, a bevándorlók kérdése most a leginkább idevágó téma. A regényben a Részlegesek rasszizmus áldozatai, nem tekintendők egyenrangúaknak az emberekkel, és ez az ellentét szolgáltatott a múltban és a jelenben is okot a két népcsoport közti feszültségre, majd háborúra. Ráadásul az egymás iránti közgyűlölet zsigerből jövő, mélyen gyökerező, amit nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra kiirtani.

Engem leginkább az első rész szerves részét képző Remény törvény döbbentett le. A gyerekek a megszületésük után megbetegszenek és meghalnak, mire a kormánynak mi a reakciója? Szülessen még több gyerek, és kötelezik a terhességre a nőket, nincs apelláta. Ha meghal a gyerek, akkor újra és újra teherbe kell esni… A korhatárt pedig egyre lejjebb szállítják. Ezen így teljesen kiakadtam − pláne annak függvényében, hogy a 21. században élünk, de az a propaganda megy előszeretettel, hogy nőként a kölykök potyogtatása a dolgod  −, mert nem elég, hogy az egésznek semmi értelme az égadta világon, de a saját nőnemű embertársaik egészségét veszélyeztetik!

Igyekeztem elvonatkoztatni attól, hogy ez egy YA regény. Máskülönben röhejessé válik, hogy a 16 éves gyerekek képzett orvosok, hogy a 16 éves főszereplő fedezi fel a gyógymódot és menti meg a világot, mert a felnőttek ugye tök hülyék. Szóval a képzeletemben a szereplők minimum huszonévesként éltek végig, és ez már csak azért sem volt nehéz, mert a sztori kivitelezésileg egyáltalán nem érződik YA-nak. (No igen, és hogy ez könnyen menjen, hozzájárult a magyar fordító is, aki szerint teljesen logikus egy ifjúsági könyvben, aminek tizenévesek a szereplői és tizenéveseknek szól, magázódni.)

Üvölt róla, hogy férfi írta, és ez hatalmas pozitívum sok szempontból. Úgy is mondhatjuk, hogy ez egy fiús széria. A főhős, Kira egy céltudatos, talpraesett lány, aki nem agonizál a pasikon, az unalmas női dolgokon, nem várja el, hogy más oldja meg a problémáit, hanem a kezébe veszi az irányítást. Ugyan van szerelmi szál − egyenesen szerelmi háromszög −, de Wells érintőlegesen kezeli. Nincsenek felesleges kitérők, a főszálat nem érintő mikrosztorik, hanem arra koncentrál, amire kell. A lényeges dolgokat nem mismásolja el, hanem itt kéremszépen komoly − hitelességét tekintve nem tudom mennyire − leírások vannak a vírusokról, és arról, ahogy Kira megfejti a működésüket.

A trilógia egyes darabjai nagyjából ugyanazt a szintet hozzák, de a harmadik részre beütötte a fejét némi minőségromlás. Az előbb emlegetett szerelmi szál kap egy nyálas monológot a végére − eskü nem tudom, miért volt erre a szükség, szerintem eltelt annyi idő, hogy felesleges volt erőltetni a háromszöget −, és sajnos a központi konfliktus ugyan feloldásra kerül, de a lényegi rész kimarad: hogy lesz ezután? A történet végig ezt a témát járja körbe, hogy van két népcsoport, akik képtelenek együttműködni, és minden az ellen szól, hogy ez valaha is megtörténjen, pláne, hogy a sérelmek a trilógia folyamán csak gyűlnek és gyűlnek. Ahelyett, hogy Wells elcsúsztatta volna az arányokat, és arra törekedett volna, hogy kapjunk egy pillantást a jövőbe, hogy elhiggyük a béke a két nép között lehetséges, inkább elnyújtotta az utat − szó szerint. A főszereplők jellemzően egyik helyről mászkálnak a másikra, és többször külön vannak, tehát külön vándorlások is gyakoriak, amik helykitöltőnek alkalmasak, de… úgy éreztem, hogy csak az időhúzás folyik. (Az időhúzásra még jó példa az Isolda-gyerek szál, amit egy az egyben húzni lehetett volna a könyvből, mert csak plot device, és az a szál nem fut ki sehová, vagy Delarosa megállítása, amikor úgyis az lesz a vége, ami).

A másik, ami miatt a trilógia nem tudta magát belopni a szívembe, hogy a karakterek nem sikeredtek túl erősre. Az E/3-as elbeszélőmód inkább a cselekvő leírásokra fókuszál, nem a karakterábrázolásra, nem ismerjük meg őket annyira, hogy érdekeljen a sorsuk. Hiába tökös főhős Kira, nem tudtam hozzá kötődni, Samm a Részleges érzelemmentességéből kifolyólag olyan, mint egy robot, a többiek pedig leginkább csak nevek. A legjobban Marcust bírtam, aki a humort szolgáltatta, és tényleg mindig feldobta a jeleneteket, és Jaydent − akiről egészen sokáig azt hittem az első részben, hogy a szerelmi trió tagja lesz… de nem így alakult.

Összességében többet vártam a szériától, de még így is úgy vélem, érdemes elolvasni. Viszont ha Dan Wellst önmagához mérjük, a John Cleaver sorozata minden szempontból minőségibb − ami már csak azért is érdekes, mert az íródott előbb.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  Partials, Fragments, Ruins

Sorozat: Részlegesek

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2012, 2013, 2014

Oldalszám: 456, 524, 438

Fordította: Bayer Antal

Olvass tovább!

Veres Attila: Odakint sötétebb

Veres Attila első regényével üstökösszerűen robbant be a piacra: az Odakint sötétebb már a könyvheti megjelenésekor akkora port kavart, hogy elkapkodták az Agave kiadó standjairól − állításuk szerint korábban ilyen még nem fordult elő −, és jelen pillanatban a molyon 103 csillagozást és 143 olvasást tudhat magáénak.

Fülszöveg: 1983-ban ​minden megváltozott Magyarországon. Az egyik erdőben újfajta állatok jelentek meg, hosszú csápjaikkal a faágakon kapaszkodva. Sehol a világon nem láttak még hozzájuk hasonlót. Életműködésük érthetetlen – nincs szükségük élelemre, de imádják a cukrot, meg lehet őket érinteni, de nem lehet lefényképezni. Emésztőváladékuk sokak szerint gyógyítja a rákot. De ami talán a legkülönösebb: nem lehet őket kivinni az országból.

Csoda történt, vagy csupán nem vettünk észre valamit, ami végig a szemünk előtt volt?

Miután csaknem kiirtottuk őket, telepeket hoztunk létre, hogy a fennmaradtakat biztonságban tudjuk. Gábor egy ilyen telepre érkezik dolgozni. Felelősség nélküli munkának tűnik: délelőtt etetés és trágyalapátolás, majd hosszú, unalmas délutánok langyos sörök és külföldi fiatalok társaságában, akik Gáborhoz hasonlóan mind menekülnek valami elől, legyen az egy régi szerelem, vagy a felnövéssel járó felelősség.

De Gábort az állatok választották ki. Senki sem gondolja, hogy ez jelentőséggel bír… de mi van, ha mégis? Ha az egyszerű nyári munka hamarosan bizarr, iszonyattal, halállal teli rémálommá válik, melynek a tétje sokkal nagyobb, mint azt bárki gondolta volna?

Az érdekesen hangzó történet pluszban kapott egy nagyon egyszerű, de nagyon ütős külcsínt − minden tiszteletem Faniszló Ádámé, aki a kiadó borítóit tervezi, zseniálisak és csodaszépek ezek a minimalista munkái.

Minden adott volt ahhoz, hogy bevonzzon engem is a könyv, és amikor elkezdtem olvasni, megemeltem a nem létező kalapomat Veres Attila előtt. A magyar vonatkozástól valahogy közelebb éreztem magamhoz az eseményeket, jobban bele tudtam vonni magam a cselekménybe, amit még a regény különleges atmoszférája is megspékelt. Nem horror, nem thriller, még csak nem is apokaliptikus, mégis érezni, hogy van valami a levegőben, egy folytonos feszültség, amihez elég egy szikra, hogy lángra kapjon.

Bárcsak ne lett volna az a szikra…

A regény első fele nagyon jó. Ahogy Gábor megérkezik a telepre, összeismerkedik a lényekkel, ahogy keringenek a különféle furcsa történetek. A beékelt rémsztorik nagyon ötletesek, színesítik a regényt, és alaposan megtámogatják ezt a különleges feszültségterhes atmoszférát. Nagyon tetszettek a különböző könyvekből, interjúkból bepakolt szemelvények, amik háttérsztorit kovácsolnak a cellofoidák nyolcvanas évekbeli megjelenésének és fogadtatásának, és hogy a jelenlétük azóta is milyen hatást gyakorol többféle szempontból.

Aztán ahogy haladtunk előre, azon kaptam magam, hogy várok valamire, amit a történet nem képes megadni, nem akar szintet lépni, nem akar valami igazán nagy dolog történni. Aztán átváltunk valami pszichedelikus, elszállt izére, amihez nekem nincs elég agyi kapacitásom.

Az Odakint sötétebb egy az egyben olyan élmény volt, mint Vandermeer könyve. Tetszett (az első felében), amit olvastam, holott nem mindig voltam tisztában azzal, hogy mit olvasok, vagy mi akar ez az egész lenni, és nem vagyok benne biztos, hogy volt értelme kidobni a korrektül megírt részt az ablakon valami olyasmiért, amit az olvasóközönség nem feltétlenül fog tolerálni. Akkora a kontraszt a viszonylagos realizmus és a szürrealizmus között, mintha felhúztak volna egy szakadékot a regény két fele közé, és a végére vonatként siklik ki a történet, szétesnek az események, a karakterek, az ötletek, és ez látszik például azon, ahogy részletekbe menő belezés és önkényes szexjelenet kerül be, de hogy minek?

A bedobott ötletek kiaknázatlanok maradnak (hanglemez, üzenetek az újságban, időkiesés, magyar beszéd, kártyaparti, kristálytej alkalmazása), mint ahogy a karakterek is csak felskicceltek, ténferegnek a történetben, nem tudni róluk az égvilágon semmit. Bedob morzsákat, amikkel aztán a későbbiekben nem foglalkozik (a biztonsági őr, Robin stb.).

Még a főszereplő is üres. Folyamatos visszaemlékezései vannak egy Rita nevű csajról, olyan gyakran, hogy már kezdtem elveszíteni a türelmem. Nem azért, mert gondom lenne a flashbackekkel, hanem mert Rita a végére is csak egy testet öltetlen név maradt. Ennyi derül ki róla: Gábor exe, aki elhagyta, ja és jó volt vele az ágyban. Semmi jellemvonás, vagy hogy mit szeretett rajta, hogy érezni lehessen, ez egy húsvér személy, és oka van annak, hogy Gábor utána sóvárog. Minderre rátett még egy lapáttal az új szerelem Lena személyében, ami valami hihetetlen semmilyen módon lett beleszőve a történetbe, és sokat nem tett hozzá.

Lehet, hogy ennek a regénynek ez az ambivalencia, az exponenciális zuhanás volt a szerzői koncepciója, mert a szövegben is visszaköszön. Elkezdtem olvasni, és elégedetten hümmögtem, mennyire stílusos a szöveg, micsoda képeket használ. Aztán amikor a hasonlatok csak jöttek és jöttek, abszolút nem odaillően és feleslegesen (egy értékelésben valaki jól összefoglalta a szitut: olyan, mintha a szerző az évek alatt kiagyalt hasonlattárat rögtön el akarta puffogtatni), már csak a bosszankodás maradt . Hát még a regény utolsó részében, amikor eltűnik a dialógus, és csak az elborult narráció marad, ami filozófiai olvasmányaimat idéz fel a létezőről és a nemlétezőről.

Összességében azt gondolom, kár volt így elszállni ezzel az egésszel, de nyilván ez egyéni ízlés kérdése. Kíváncsi leszek, hogyan fogadja ezt majd az olvasóközönség többsége, ők is elszalasztott potenciálnak látják-e vagy általam meg nem értett korszakalkotó műnek.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Kiadó: Agave

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 272

Olvass tovább!

Charlie Jane Anders: All The Birds in the Sky

Továbbra is imádom a világvége sztorikat. Ha pluszban a feltét mágikus realizmus, amellett nem lehet csak úgy elmenni, főleg, hogy nem gyakran találkozni ezzel a kombinációval.

Patricia és Laurence felső tagozatban találkoznak; mindketten furcsák a maguk módján, és az iskolatársadalom berkein kívül állnak, így lesznek jó barátok. Laurence egy mesterséges intelligenciát épít titokban a szobájában, míg Patricia egy napon megérti a madarak beszédét. Egyikük gyerekkora sem könnyű, így elsodródnak egymástól, és csak tíz év múlva találkoznak.

Műfajilag különös elegy ez a regény: párhuzamosan fut egymás mellett a fantasy szürrealizmusa és a sci-fi naturalizmusa. A mágiát és a technológiát állítja szembe egymással, és ezzel lényegében napjaink egy fontos problémájára reflektál. Arra, hogy a technológia mennyire eluralkodik az életünkön, és a környezet rovására megy; kiszipolyozzuk, tönkretesszük, és a maradékot a technológiai szeméttel bőségesen ellátjuk.

Az első 30%-ban Patricia és Laurence gyerekkori hányattatásait követhetjük nyomon. E harmadban a regény YA-ként íródott, és azt a célt szolgálja, hogy megalapozza a karaktereket. Bár nem mindig értettem a viselkedésüket, mindkét karaktert megkedveltem. Elsősorban Laurence-n vonogattam a szemöldököm: amikor megbizonyosodik arról, hogy Patricia tényleg ért az állatok nyelvén, elzárkózik előle, nem áll szóba vele. Oké, magamból indulok ki, mert én totál belelkesülnék, és le sem lehetne lőni, hogy ez milyen szuper már. Ha jobban belegondolok, Laurence a tudomány embere, és számára a megmagyarázhatatlan természetfeletti elfogadhatatlan, ezért annyira mégsem csoda, hogy úgy viselkedik, ahogy… de akkor is.

Ebben a gyerekkori részben elég durva dolgok történnek mindkettejükkel, ami talán túlzás is, mert lényegében egyetlen valamire való felnőtt karakter sincs a könyvben. Mindkettejük szülei teljesen korlátoltak, és egyáltalán nem a gyerekeik érdekében cselekszenek. Másrészt viszont a háttérben érzékelhető egy morbid humor, ami enyhíti a sok negatívumot (Lásd a bérgyilkos karaktere. Nagyon fura).

A második részben 10 évvel később járunk, amikor is Patricia elsajátította a mágiát, Laurence pedig egy titkos projekten dolgozik, ami az emberiség kimenekítésére szolgál. A regény ezen pontján nem sok minden történik, itt is inkább a karakterek elmélyítése zajlik, illetve Patricia és Laurence kiújuló barátságának felfestése.

A könyv első fele nagyon tetszett, a hangulat, a mágikus vonás, hogy az egész történet ilyen furcsán elrugaszkodott. Aztán minden elromlott.

Nem emlékszem, mikor találkoztam utoljára ilyen pocsékul strukturált regénnyel. Olyan érzésem volt, mintha a szerző elkezdte volna szépen írni, úgy, ahogy kell, aztán féltávnál rájött, hoppá, még sehol sem tart. Nem akarta ezt húzni-vonni vagy sorozattá bővíteni, így úgy döntött, hogy nagy időugrásokkal random, kohézió nélküli jeleneteket bedobál, és voilá.

A 23. és 24. fejezet között akkora orbitális váltás van, hogy vissza kellett lapoznom megnézni, hova lettek a kihagyott oldalak. Ezt úgy képzeljétek el, hogy a 23. fejezetben Patricia és Laurence csak barátok, Laurence-nek barátnője van, akivel kapcsolatban a házasság gondolata is felmerült. A 24. fejezet viszont úgy kezdődik, hogy éppen szexelnek, és deklarálják egymás iránti szerelmüket. Ez mi???

Tényleg ilyen egyszerű lenne? Végül is így a legkönnyebb egy kapcsolatot létrehozni, nem kell bemutatni sem, minek az, durr bele. Ugyanígy, addig a pillanatig egy szó sem volt apokalipszisről, aztán megtörténik a szex, és hirtelen  a világ véget akar érni.

A fülszöveg is rossz, mert a könyv harmadik részét ígéri az olvasónak, és ez persze izgalmasan hangzik, meg minden, de az előbbiek miatt az egész durván összehányt, kiaknázatlanul maradt terület. Háború sincs, csak két pár oldalban lerendezett összecsapás. Hihetetlen, hogy mennyire vázlatos az egész, és ezt ilyen formában hagyták megjelenni. (Láttátok az új Fantasztikus négyes filmet? Na kb. itt is ilyen a történetvezetés. Nem is értem.)

Összességében azért élveztem az olvasást, voltak benne aspektusok, amiket szerettem. Amit nem értek, hogy miért kellett ezt a szerelmi szálat erőltetni (pláne így), mikor a barátságnak nagyon szépen volt megágyazva, a lényeg elmismásolásához meg ennél többet nem tudok fűzni.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Kiadó: Tor Books

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 320

Olvass tovább!

Veronica Roth: Árnyak és jelek

Annak idején szerettem A beavatott-trilógiát – igen, még az ominózus végkifejlet miatt leszólt harmadik részt is –, így értelemszerűen érdekelt Veronica Roth következő műve is. A sztoriban benne volt a potenciál, az viszont már más kérdés, hogy mennyire sikerült kiaknázni azt.

Fülszöveg: Egy rejtélyes áram által átjárt galaxisban mindenki különleges adománnyal születik.
CYRA a shotet nép fölött uralkodó kegyetlen zsarnok húga, akit áramadománya fájdalommal és hatalommal ruház fel. A bátyja a képességeit kihasználva az ellenségei kínzására kényszeríti a lányt, ám Cyra nem csupán fegyver a testvére kezében: szívós, fürge és eszesebb, mint ahogy azt a zsarnok sejtené.
AKOS egy földműves és egy orákulum nagylelkű fia Thuvhe fagyott bolygójáról, akinek hűsége a családja iránt nem ismer határokat, és akit különleges áramadománya védelmez. Miután Akost és fivérét ellenséges shotet katonák ejtik foglyul, kétségbeesetten küzd azért, hogy a testvérét kimenekítse – kerüljön bármibe.
Akos Cyra világába kerül, és az országaik és családjaik közti viszály leküzdhetetlennek tűnik. Vajon segítenek-e egymásnak túlélni, vagy elpusztítják egymást?

A beavatott nem volt éppen egy magasröptű mű, de a maga idejében kitűnt disztópiák tucatjai közül a furcsa csoportrendszerével. Összességében kellemes pillanatokat okozott, így nehezemre esik elhinni, hogy egy ilyen regény következik Veronica Roth életművében.

Lerántom a ragtapaszt: az Árnyak és jelek rossz. Nincs mit szépíteni rajta; olyan, mintha egy nagyratörő elsőkönyves író hozta volna össze, az ő minden lelkesedésével és hibájával. Tényleg nem értem, hogy tudott Roth egy ilyen könyvet kiadni a keze alól. Bőven lett volna még dolgozni rajta. Egész pontosan kidolgozni.

A világfelépítés katasztrófa. Roth ad hoc szerűen dobálja be az elemeket, de elfelejti őket összegyúrni, hogy érezhető legyen, ezek az általa megteremtett világ részei. Lényegében transzcendens jelleggel mutatnak a saját világukon kívül, lebegnek valahol az éterben. Első blikkre az olvasónak nem kell töviről hegyire vágnia a törvényszerűségeket, de idővel jó lenne átlátni az összefüggéseket. Itt viszont azt éreztem, hogy Roth versenyfutott önmagával, hogy minél több menő, újszerű sci-fi elem legyen, de nem akkor lesz valami sci-fi, ha telezsúfoljuk, és nem magyarázunk el normálisan semmit.

Már az elején fennakadtam azon, hogy egyszer évszakokban, aztán meg években mérik a korukat, és akkor nekem kell kitalálnom, hogy mégis hány évszak van egy évben (de ha tovább gondolom, akkor hány napos egy év?). És ez még csak az első oldal volt, jóformán minden oldalra jutottak ilyenek.

Ilyen kaliberű műfaji eltévelyedést sem tapasztaltam eddig: a regény nagy részében úgy éreztem, fantasyt olvasok. Ehhez is kell aztán tehetség! Persze időnként sikerült felfognom, hogy nem így van, a történet sci-fi szeretne lenni, például, amikor űrhajóval repültek, de hangulatában képtelen volt elszakadni a fantasytől. Erre rájátszottak a „különleges” nevek, amik olyanok, mintha fantasykezdeménybe próbálgatták volna, és még rengeteg apróság. Olyanok, mint hogy kövekkel meg bogarakkal világítanak, a harci fegyverük a kés, arénában puszta kézzel harcolnak, állandóan gyógynövényekkel foglalkoznak, házilag készítenek főzeteket, tollfű ruhákban mászkálnak, és sorolhatnám a végtelenségig.  

Aztán ezeket az áramadományokat meg kötelező sorsokat is totális homály fedi. Az már egyéni szocproblem, micsoda szerencsétlen elnevezés ez. Folyamatosan az elektromos áramra asszociáltam róla, és persze köze nem volt hozzá. Talán áramlatnak kellett volna fordítani vagy folyamnak, de ez az áramozás engem folyamatosan kizökkentett. Akkor Roth még behozott egy olyat, hogy az áramadomány mindig az emberből ered, és Cyráé azért olyan fájdalmas, mert úgy véli, neki szenvednie kell. De ez az állítás is csak úgy lóg a levegőben, amolyan nesze nektek felkiáltással.

Az alapsztori abszolút ötletes, a történet izgalmasnak ígérkezik. De tipikusan bűzlik róla, hogy Roth nagyon egyedire, nagyon újszerűre akarta írni. Épp az ellenkezőjét érte el: zsúfolt, élvezhetetlen katyvasz, ami ráadásul bődületesen unalmas is. Hülyén éreztem magam, hogy mit összeszenvedek vele – az ilyen könyveket most már zokszó nélkül leteszem. De ott lebegett előttem A beavatott, és reménykedtem, hátha…

Mindhiába. Történik ez meg az, de nem sikerült bevonzania a történetnek, egy pillanatra sem tudtam élvezni az eseményeket, vagy szurkolni a szereplőkért. Néha felcsillant egy-egy halovány szikra, hogy talán most fordul a kocka, csak még egy kis idő… de nem. És meg kell osztanom a szomorú igazságot: semmi eredeti nincs a könyvben. Olyan népszerű YA-k szerelemgyereke, mint a Ne érints (Cyra képessége, nyavalygása, a körítés), a Vörös királynő (frázisok ismételgetése, harc az arénában) vagy a Sötét elmék (felvezetés). Ja és mennyire meglepő, hogy mindhárom könyvben szuperképességekről van szó, amit itt oly divatosan áramadománynak neveznek?

A fordulatoknak szánt valamik gond nélkül kikövetkeztethetőek. Felteszek egy találós kérdést( és nem, ez nem spoiler, mert az első fejezetekből kiderül): ha adott egy fiú és egy lány, de egyikük sem hasonlít a családtagjaira szemernyire sem, és a fiú úgy beszéli a shotet nyelvet, hogy előtte életében nem hallotta, vajon mit jelent mindez? Na vajon mit? Utoljára a Hó, mint hamu tudott ekkora gigantikus fordulattal meglepni, amikor az első két fejezetben kitaláltam a csattanót. (Itt egyébként csak egy részlet derül ki, a maradék a folytatásra marad.)

A könyv hemzseg a logikai hibáktól. Például vannak orákulumok, akik látják a jövőt, de ez az ellenállóknak vagy Cyrának meg sem fordul a fejében, Rothnak is csak akkor, amikor a története megkívánja. A másik, ami felett nem tudtam napirendre térni, az a Ryzek és Eijeh kapcsolat. Ryzek képessége, hogy emlékeket tud cserélni, nagyon tetszett, de Roth abszolút logikátlanul használja. Ha Ryzek átadja a rossz emlékeit Eijehnek, aki ettől felveszi Ryzek szokásait és „gonosz” lesz, akkor Ryzek a pozitív emlékektől miért nem lesz jó? Főleg, ha az évek során folyamatosan ezt csinálta? Még Cyrával is, és ő sem lett olyan, mint Ryzek? Hát ezt nem tudjuk.

A szöveg is gyenge. Magáról a sci-fi eszközökről alig van leírás, de mindenki által ismert teljesen jelentéktelen részletekről rengeteg. Az egész regény egyébként ilyen cselekvő leírásokat tartalmaz leginkább, aminek a következménye, hogy egyetlen magvas, idézhető gondolatot sem tud felmutatni. Viszont van egy félig jó hír is. Roth megfogadta a tanácsokat, hogy ő bizony nem tud megírni egy regényt két nézőpontban E/1-ben, így a narráció E/1-ben és E/3-ban váltakozik. Ezzel meg az a baj, hogy nagyon szerencsétlen megoldás, mert mit kell itt feleslegesen bonyolítani, legyen mindegyik E/3, és kész. Ráadásul a nézőpontok eloszlása sem egyenletes, Akos-szal kezdünk, majd egy csomó időre Cyra fejében ragadunk, az Akos-szal történtek egy részét meg képzeljük el. (És akkor még ott van a felcserélt fejezetcímek problémája is.)

A karakterek semlegesek maradtak. Cyra gondolkodását egyáltalán nem tudtam követni. Ráadásul a regény nagy hányadát nyavalygással töltötte, hogy így fáj, meg úgy fáj, ami roppant mód idegesített. Értem, hogy része a karakternek, de most komolyan, tegye fel az a kezét, aki szereti más nyavalygását olvasni! Cyra ezen a fronton egy az egyben olyan, mint Juliette a Ne érintsben, a hasonlóságok pedig folytatódnak, amikor megjelenik Akos, aki meg tudja érinteni. Pluszban még állandón ismételgeti (már a hajamat tudtam volna tépni), hogy ő Ryzek korbácsa. Azért Cyra minden kínja ellenére totál logikusan rengeteget tanul és képzett harcos. Annyira reális, de tényleg. Akos sem jobb, kábé olyan érdekes, mint egy darab farönk, pontosan ugyanannyi érzelemmel – mintha nem is a történet szereplője lenne, hanem valami báb. Tudom, hogy unalmas már, hogy újra és újra A beavatottal jövök, de abban az egyik legjobb indirekt YA szerelmi szál van, amit disztópiában valaha olvastam, így csak pislogni tudok, amit itt Roth leművelt. Szemernyi kémia sincs Cyra és Akos között, bár két ilyen semleges karakternél ez talán nem meglepő.

A kidolgozatlan karakterekkel való barátkozás problémáját a sok idióta név (ami szintén inkább fantasys, mint sci-fis) fokozta. Egy csomószor azt sem tudtam, kiről van szó, ráadásul hasonlítanak a nevek: Cyra, Cisi, Sifa, Ori stb. És az elnevezések is röhejesek voltak. Az ográt folyamatosan ogrének olvastam, és mindig elcsodálkoztam: mit keres itt Shrek?

De ami a legviccesebb, az a magyar vonatkozás. Akos teljes neve Akos Kereseth, amit nekem sikerült mindig „a kos keresett”-nek olvasnom. Sajna a regény végére sem jöttem rá, kit keresett a kos. A shotet (ilye hülye népnevet) simán sót ett lett nálam kiolvasva, de egyébként lehetséges, hogy a sötét szóból származik. Akkor ott volt még Vas is, amit nem így kell nyilván kiejteni, de nem tudtam elvonatkoztatni tőle. És hogy lássátok, mindez nem humbug, a következő szó az ékes bizonyíték.

Sivbarat: az a személy, aki xy számára a legkedvesebb barát. Egyébként direkt olvasgattam, hogy külföldön hogyan vélekednek a névhasználatról, ők is nevetségesnek találták-e, és bizony, találtam olyan illetőket, akik igen. 

A poszt születése közben Veronica Roth közzétett egy tumblr bejegyzést, amiben megerősíti, hogy a kifejezések valóban magyar ihletésűek (hurrá, nem csak beképzeltem az egészet!). A kézirat születésekor Romániában élt, és olyan magyar szavakat vett alapul, amiknek a hangzását tetszetősnek találta, elsősorban a k-két, a hosszú ó-két és a nyers h-két. A helyiek úgy tartják a magyar nyelvről, hogy: „A magyar a mennyország nyelve, mert egy örökkévalóságig tart megtanulni.” Akos neve pedig tényleg az Ákosból származik.

Ha már szóba hoztam a külföldi kritikákat, megemlítem, hogy az Árnyak és jelek megjelenése előtt nagy botrány volt amiatt, hogy a regény rasszista. Ezekre a vádakra is választ ad a szerző a tumblr bejegyzésében. Ha engem kérdeztek, egy kicsit felfújták a dolgot, és direkt magyaráztak bele olyat, ami nincs ott. Arról nem beszélve, ha rasszista, akkor azzal párhuzamosan miért van benne meleg páros? Ami a krónikus fájdalom üzenetét illeti, na azzal már vannak problémák, és nem egészen tiszta számomra, hogy Roth mit szándékozott kihozni belőle.

Összességében az Árnyak és jelek egy be nem váltott ígéret, ami talán jobban kidolgozva működhetett volna, de jelen formájában nem. És azt hiszem, a folytatásra sem vagyok kíváncsi. 

Értékelés: 2/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: Carve The Mark

Sorozat: Árnyak és jelek #1

Kiadó: Ciceró

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 464

Fordította: Kleinheincz Csilla

Olvass tovább!

Jeanne Ryan: Idegpálya

Évekkel ezelőtt már szemeztem ezzel a könyvvel, de nem voltak épp pozitívak az értékelései. Most, hogy film készült belőle Emma Roberts és Dave Franco főszereplésével, ismét terítékre került.

Fülszöveg: Amikor a kissé visszahúzódó Vee egyszer csak belecsöppen egy interneten követhető bátorságpróba-játékba, hirtelen azzal szembesül, hogy a névtelen irányítók mindent tudnak róla. Olyan nyereményekkel kecsegtetik, melyek után az EzVagyokÉn oldalán vágyakozott, majd a számára tökéletes pasival, a dögös Iannel szervezik egy csapatba. Először jó mókának tűnik a dolog – a rajongók buzdítására egyre kockázatosabb feladatokat hajtanak végre, egyre értékesebb jutalmakért. De az események komoly fordulatot vesznek.

Ez egy igazán jó könyv volt. Abból a szempontból, hogy mindenkinek a kezébe nyomnám példamutatásként, hogy olvassa el, és így NE viselkedjen, ahogy Vee. Pedig a lány szimpatikusnak tűnik az elején. Tipikus YA főhős: penészvirág a népszerű barátnője árnyékában, aki egy helyes fiú után ácsingózik. Olyan lány, akinek csak szurkolni lehet, hogy sikerüljön elérnie a történet végére, amit szeretne. Az író még meg is támogatja ezt a karakterképet azzal, hogy Vee sminkesként a háttérben, értitek, a háttérben dolgozik egy darab munkálatain, és a babérokat a színészek aratják le, nem ő.

Aztán Vee belekeveredik a MERSZ nevű játékba, aminek az a lényege, hogy különböző nyereményekért valami idióta feladatot kell teljesíteni. Első körben Vee-nek a fejére kell öntenie egy pohár vizet egy nyilvános helyen, és valami cikis kommentárral kell megtoldania. És csak úgy heccből megteszi, aztán jönnek az újabb és újabb feladatok, és mindig igazolja magának, miért kell igent mondania, míg végül teljesen belegabalyodik ebbe az ördögi körforgásba.

A könyv legszánalmasabb része, hogy mindez a társadalmi helyzet fokmérőjeként szolgáló, ám egyébként haszontalan tárgyak birtokba sajátításáért történik. Olyan fontos dolgokért, amik nélkül nem lehet élni: menő telefon, drága cipő, ami manapság is elég sok ember életcéljaként szolgál. Mert kéthavonta új telefon meg márkás csuka az aztán létszükséglet. Azt hiszem, mindent elárultam azzal kapcsolatban hogy vélekedem erről a témáról, és az ilyen emberekről; értelemszerűen Vee-vel sem tudtam mit kezdeni, egy ostoba, anyagias kis liba. A halál adná ki magát prostituáltak, a büszkeségem többet ér!

Vee nem létező kedvelhetőségét az is tovább rontotta, hogy mint az óvodában, félpercenként változtatja, hogy éppen kibe szerelmes. A könyv elején még Matthew a minden, és az amúgy nem éppen patyolattiszta srác miatt rág be a legjobb barátnőjére, akit egyébként undorítóan irigyel is (milyen barátnő az ilyen?) Aztán három órával később elhangzik Vee szájából, hogy Matthew már történelem, mert itt van a MERSZ partnere, a szexi Ian, akivel pár órás ismeretség után dúl az instalove, ja mert hogy egyébként az egész cselekmény vagy három napot ölel fel. Nem elég, hogy Vee önmagától sötét, de Ian még rátesz egy lapáttal; ahányszor a lányban megcsillanna az értelem halovány szikrája, Ian mindig kioltja belőle, hiszen a saját önző érdekei vezérlik. Kedves 15 évesek! Azért remélem, nem követitek Vee példáját, aki simán elfurikázik egy vadidegen sráccal, mert ha jól rémlik, már a 4 éves gyerekeknek is megtanítják, hogy ezt nem szabad.

Azért fontos elolvasni ezt a könyvet, mert meg kell érteni, hogy nem érdemes feláldozni magunkból egy darabot azért, hogy haszontalan tárgyak határozzák meg, mennyit érünk. Egy telefon nem hoz boldogságot az életünkbe. És azért is fontos, hogy lássuk, hogyan nem szabad használni az internetet, hogyan nem szabad mindenféle információt megosztani magunkról, amikhez bárki hozzáférhet. Számomra még mindig megdöbbentő, hogy emberek miket el nem árulnak magukról, milyen képeket posztolnak, és bele se gondolnak abba, hogy később visszaüthet, mert IQ gyökkettő az intelligenciájuk. Az a szomorú, amikor az ember konstatálja, hogy a rokonai és a barátai is ilyenek. Vee folyamatosan azon értetlenkedik, hogy a MERSZ hogyan szerez tudomást az ügyeiről, amikor a közösségin éli az életét. Ja, hogy azt onnan fel lehet használni? Erre még nem sikerült rájönnöd, kicsi Vee?

Az író jobban rátenyerelhetett volna ennek az üzenetnek a közvetítésére, mint ahogy tette. A könyv olvastatta magát, de mivel nem áll másból, csak a feladatok teljesítéséből, egy idő után ellaposodik, lévén nem voltak túl izgalmasak, a végére pedig nekem már kifejezetten banálissá vált. (És az a fordulat, te jó ég, szörnyű volt!) De már a prológus is „érdekes”: felrúgja a történetmesélés alapvető szabályát, és egy olyan karakter ténykedését mutatja be, aki sosem kerül elő a cselekményben, azt sem tudjuk kicsoda, hogy mit csinált, és hogy mi lett a sorsa. Ilyennel sem találkoztam még. Az is nagyon furcsa, amikor kiderül, hogy Vee miért van szobafogságban, a szülők viselkedése érthetetlen és irreális, és annak fényében, amit a motivációról megtudunk, még értelmetlen is.

A könyv elolvasása után megnéztem a trailert is, az alapgondolaton kívül semmi köze nincs az alapanyaghoz. És jobb is ez így, ígéretesebbnek tűnik. Mindenesetre kíváncsi vagyok, mit érezhet az író, mikor azzal a hozzáállással adaptálják a könyvét, hogy az eredetinél tudnak ők sokkal jobbak, és ezért rá sem lehet ismerni, hogy miből lett az, ami.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: Nerve

Kiadó: GABO

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 300

Fordította: Lacza Katalin

Olvass tovább!

Mary E. Pearson: Az imádott Jenna Fox

Várakozással vegyes félelemmel vettem a kezembe ezt a könyvet. Régóta furdalt a kíváncsiság, hiszen olyan izgalmas a fülszöveg. Tavaly viszont elolvastam a szerző új könyvsorozatának nyitódarabját, amitől a falat kapartam (az meg más tészta, hogy velem ellentétben egy csomóan imádják).

Jenna Fox balesetet szenvedett, és a kómából felébredve egy új életbe pottyan, amiben egy évvel idősebb, máshol lakik, nem találkozhat senkivel, nem ehet szilárd kaját. A családtagjai furán viselkednek, a baleset tabutéma, az apja mindig dolgozik, az anyja még a széltől is óvja és a nagymamája úgy kezeli, mint egy idegent. A lány semmire sem emlékszik a felébredése előtti időkből; életének különböző szakaszaiból származó videókkal próbálja felfrissíteni az emlékezetét. Lassacskán kezdenek előjönni a dolgok, de Jenna olyan változásokat vesz észre magán, amik felkeltik a gyanúját, hogy itt valami sokkal többről van szó.

Nagy megkönnyebbülésemre tetszett a könyv. Pearson írói stílusa nagyon jól reflektál a történetre. Egyszerű, letisztult, mégis sokatmondó, és valahogy azt az érzetet keltette bennem, ami a főszereplőben megy végbe, átadja az ürességet. Ez a szereplőkön is látszik, nem mondhatni, hogy van karakterizálás vagy, hogy egyáltalán lenne jelentőségük, egytől-egyig távolinak éreztem őket. A gyenge romantika nem váltott ki belőlem semmit, de ezúttal ez nem zavart, mert pontosan ehhez a Jenna Foxhoz illik. Az tény, hogy Dane karakterénél megerőltethette volna magát picit jobban az írónő, mert szembeállításra használja a jó-rossz kérdéskörben, de az égvilágon semmit nem tudunk meg róla.

Fogalmam sincs, vajon tudatos írói szándék volt-e, hogy elég hamar egyértelmű legyen, valami nincs rendben. Nem igazán szerencsés, ha az olvasó jóval a főhős előtt kapiskálja, mi a helyzet, és nekem már a fülszövegből lejött. Akkor nyert 100%-os bizonyosságot, mikor először említésre került Jenna apjának fő életműve. Pedig áll-leesős fordulat lehetett volna, ha nem ilyen direkt módon van felvezetve.

Viszont rengeteg olyan kérdést hozott magával, ami igazán üdítő egy YA könyvben, mindig szeretem, ha nem az akción van a hangsúly, hanem a moralizáláson. Jelen esetben azon filozofálhatunk, hogy mi teszi az embert azzá, aki, a származása, a gondolatai vagy a tettei? Ezt az eszmefuttatást lazán kikaphatjuk a történetből, és kiterjeszthetjük a világunkra, gondolok itt most a rasszizmusra, a homofóbiára, a fogyatékkal élőkre, az alacsonyabb társadalmi osztályúakra és így tovább. A történet ezt a szálat viszi végig, és noha nem voltak izgalmas pillanatok, sem egetrengető fordulatok, ez ebben a formában, ilyen stílussal bőven elég volt.

Egyedül az epilógus nem hiányzott a végén, eléggé rombolta az összhatást, ráadásul jót tett volna a történetnek, ha sejtelmességet hagy maga után. De mivel a végén eléggé elkapkodta az eseményeket az író, és nem tudott normális lezárást kicsikarni magából, gondolom így egyszerűbb volt.

Az imádott Jenna Fox egy háromrészes sorozat első része.  Fogalmam sincs, hogy a másik kettő miről szólhat, mivel ez egy kerek, lezárt történet. Mivel jókat nem hallottam még róluk, ezért nem is szándékozom a sorozatot folytati, ezt a könyvet viszont bátran ajánlom mindenkinek, aki szeret az emberi léten elmélkedni.

Értékelés: 4/5

Borító: 3/5

Eredeti cím: The Adoration of Jenna Fox

Sorozat: Jenna Fox #1

Kiadó: Ciceró

Megjelenés éve: 2011

Oldalszám: 352

Fordította: Németh Anikó Annamária

Olvass tovább!

Patrick Ness: More Than This

Vannak azok a könyvek, ahol megkérdezed magadtól: miért nem olvastam én ezt előbb? A More Than This 2013-ban jelent meg, és már akkor szemet vetettem rá, de mindig elmaradt, és csak most jutott el hozzám ez a remekmű.

Seth megfullad, és a halál után egy elhagyatott helyen ébred meztelenül, furcsa tapaszokkal a testén. Rajta kívül nincs ott senki, minden lepusztult, ami arra utal, hogy régen nem jártak emberek arrafelé. Sethnek fogalma sincs, mi történt vele, fogalma sincs, hogy került oda, ahol van, és fogalma sincs, mit tegyen.

Hogy Janice-t idézzem a Jóbarátokból: Ó. Te. Jó. Ég!

Mégis mi a fészkes fene volt ez a könyv? Kedves Patrick Ness, hogy az atyaúristenben tudtad ezt a sztorit összehozni? Ezt a sztorit így megírni? Nem találom a szavakat. De azért próbálom meglelni őket. Azt mindenképpen közlöm, hogy sipirc most azonnal olvasni a More Than This-t (magyarul Soha nincs vége), ha még nem tettétek meg!

„Egy könyv önmagában is egy külön világ. Szavakból álló világ, ahol élsz egy ideig.”

Azok a történetek a legjobbak, amikben az olvasó a főszereplővel együtt a sötétben tapogatózik, és keresi a válaszokat. Mintha az egész könyv egy térkép lenne, rajta x-szel, ami a kincset, esetünkben a válaszokat jelöli, és az odavezető út egy nagy kaland, teli akadályokkal és elterelésekkel. Itt pontosan ez a helyzet áll fenn. Nem tudunk semmit, nem értünk semmit. És az hagyján, hogy a sztori folyamatosan kérdésekkel bombázza az embert, de olyan feszes tempóban, izgalmasan, hogy nem lehet letenni. Már a Chaos Walking-trilógiában észrevettem, ahogy Ness a remekül megáldott írói vénájával olyan hatásos függőfejezeteket kreál, hogy képtelenség abbahagyni. Amilyen szerencsém van, pont olyan időszakban járt a kezemben a könyv, amikor nem tudtam egyszerre sokat olvasni belőle, és olyan elvonási tüneteim voltak napközben, hogy csak arra tudtam gondolni, mikor folytathatom már.

Teszi Ness mindezt úgy, hogy a történet egy kihalt helyen játszódik, egyetlen szereplővel, dialógusok nélkül. A narráció monotonitását különleges, fontos szereppel bíró flashbackek törik meg, amikben kibontakozik Seth háttértörténete.

„Akart valamit, jön most rá.  Egy másik választ akart, ahelyett, amit kapott. Azt akarta kitalálni, hogy a világnak van célja, egy különleges célja. Amit neki tartogat.”

A történet a mi folyik itt? mederben zubog, áll-leesősen bomlik ki, a fejleményektől és fordulatoktól folyamatosan hátast dobtam. Végig ide-oda kapkodtam a fejem, a főhőssel együtt tűnődtem azon, hogy mi van, hogy mi történik. Amellett, hogy egy izgalmas, tempós regényről beszélünk, a történet filozófiai alappillérekre építkezik, ahol a valóság és a nem valóság ambivalenciája és jelentősége kerül terítékre. Felteszi a kérdést: mi az, ami számít, a hit vagy a tudat? Mi az élet? Van-e válasz bármire is? Számítanak-e a válaszok?

Komoly témákat is feszeget; magabiztos természetességgel szövődik a történetbe a homoszexualitás; ezzel kapcsolatban Seth önelfogadása szembeállítva a közösség szélsőséges reakciójával. Lerántja a leplet az igazi barátságról, bemutatja annak hamisságát, az önzőséget az ártatlan Seth hányattatásain keresztül. Számomra megdöbbentő volt, hogyan viselkednek Seth ún. barátai, mikor kiderül a fiúról, hogy meleg.

„– Annyira akartam, hogy legyen ennél több. Annyira, akartam, hogy legyen a szaros kis életemnél több, hogy már fájt – megrázza a fejét. – És volt. Csak nem vettem észre.”

Önmagában a titokzatosságával is imádtam ezt a történetet, de azzal nyűgözött le igazán, hogy Seth karakterének és egyúttal az olvasónak is megmutatja, hogy mindig van remény, és bármennyire rossz passzban vagyunk, bármennyire összeesküdött ellenünk a világ, az élet még tartogathat meglepetéseket, és mindig lehet ennél több.  Nem számít miképpen, mit gondolunk annak, csak ragadjuk meg, amitől többek leszünk.

És úristen, mi ez a befejezés?! Hogy lehet így vége? Tudom, hogy nem az a lényeg, mi történik ezután, hanem Seth hozzáállása, de ez akkor is igazságtalanság az olvasóval szemben!

Nem lehet erről a regényről rébuszokban értelmesen beszélni, csak áradozni, hogy milyen fantasztikus és mennyire különleges. Ezt olvasni kell!

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kiadó: Walker Books Ltd

Megjelenés éve: 2013

Oldalszám: 480

Olvass tovább!

Andy Weir: A marsi

Be kell vallanom, irtó béna vagyok. Többször szembejött velem ennek a könyvnek a címe meg a körülötte csapott felhajtás, és valami idióta okból kifolyólag én egy csomó ideig azt hittem, ez ilyen hardcore sci-fi marslakókkal meg ilyesmi, ami hát lássuk be, nem az én világom. Erre nem is tudom hány hónappal később kiderült számomra, hogy ez ilyen űrhajós, szerencsétlenséges sztori, amit betegesen imádok. Fogalmam sincs, hogy nézhettem be ennyire.

Főhősünk Mark Watney, aki a körülmények szerencsétlen (szerinte röhejes) alakulása következtében a Marson ragad – tök egyedül. Mark tisztában van vele, hogy a Földön mindenki azt hiszi, hogy életét vesztette, de ő nem adja meg azt az elégtételt a Marsnak, hogy feladja. Nincs kommunikáció? Megoldja. Nincs elég kaja? Hát termeszt a Marson. Bármilyen akadály álljon az útjába, Mark Watney oszt, szoroz, kalkulál, szerel, és hazajut, még ha belepusztul is.

„Nem gondoltam, hogy a laptopnak baja lehet odakint. Ez csak elektronika, nem igaz? Elég meleg marad arra a rövid időre, amíg szükségem van rá, levegő pedig egyáltalán nem kell neki.

 Azonnal meghalt. A képernyő még azelőtt elsötétült, hogy kiléptem volna a légzsilipen. Mint kiderült, az „L” az „LCD”-ben annyit tesz, hogy „likvid”. Gondolom, vagy megfagyott, vagy elpárolgott. Lehet, hogy írok majd egy vásárlói értékelést. „A terméket a Mars felszínére hoztam. Nem működött. 0/10”.”

Ez a könyv… ez komolyan mondom hihetetlen. Rohadt jó, értitek? Rohadt jó. Andy Weir egy olyan főhőst teremtett nekünk, aki tökös, aki akkora arc, hogy az ember szeretné, ha ismerné, aki sosem pánikol be (annyira), csak teszi a dolgát. Gondolhatjátok, mekkora abszurdum, hogy egy ember élete a tét, erre végigröhögtem az egész könyvet. Haláli poénok vannak benne, ahogy az idézetek is mutatják. (Személyes kedvencem a Vasemberes, hát azon behaltam. Jó, jó a többin is, de értitek, Vasember!)

„– Milyen érzés lehet? – tűnődött. – Ott ragadt, azt hiszi, teljesen egyedül van, és lemondtunk róla. Milyen hatással van ez egy ember lelkiállapotára?

Visszafordult Venkathoz.

– Vajon mire gondolhat éppen?

NAPLÓBEJEGYZÉS: 61. SOL

Hogy lehet, hogy Aquaman képes irányítani a bálnákat? Hiszen azok emlősök! Ennek semmi értelme.”

Az más kérdés, hogy ilyen ember a világon nincs. Ennyi időt kibírni a Marson egyedül abban a tudatban, hogy bármikor véget érhet az élete, lehetetlen. Kizárt, hogy valaki így viselkedjen. Mondhatjuk, hogy Weir kigyomlálta a negatív dolgokat, és emiatt nem tűnik reálisnak az egész, de hé, ez egy fikció, a Marson se járt soha senki, nem kell túlmisztifikálni, és kész. Mert ez a könyv nem lehetne ilyen jó, ha a főhős végigdepizné az egész könyvet, és öngyilkos lenne az első oldalon.

„És itt jön a vagányság a dologban: idővel elhajtok majd a Schiaparellibe, ahol irányítani fogom az Ares 4 landolóját. Erre senki sem adott nekem konkrét engedélyt, és nem is fognak tudni, amíg nem vagyok az Ares 4 fedélzetén, és nem hozom működésbe a kommrendszerét. Amikor majd felszállok az Ares 4-re azelőtt, hogy beszélnék a NASA-val, egy nemzetközi vizeket lévő járművet fogok eltulajdonítani.

Tehát űrkalóz leszek!

Űrkalóz!”

És miután baromi jó a stílus, még arról is képes vagyok megfeledkezni, hogy van egy komoly negatívuma a könyvnek, ami bizonyos berkekben pont a pozitívuma, és ezért is övezi ekkora rajongás: a precíz leírása. Véleményem szerint egy laikusnak, főleg egy olyannak, aki visítva menekül a reáltárgyaktól, ez a mennyiségű, ilyen mértékben részletezett információ túl sok. Mintha kezembe nyomtak volna pár szakkönyvet, amikből egy mukkot sem értek. Egyedül a botanikai vonatkozás volt érdekes számomra ebből az egészből, de a többi… ha Mark nem lett volna ekkora humorzsák, akkor egészen máshogy vélekednék. Egyébként kis szőrszálhasogatás a koncepcióval kapcsolatban: a naplóbejegyzések olyanoknak készültek, akik járatosak ezekben a témákban, ergo semmi értelme nem volt részletesen elmagyarázni mi micsoda és hogyan működik, stb.

„A „térképem” (már amennyire annak lehet nevezni) használhatatlanul kis felbontású műholdképekből áll, és csak az olyan nagy terepjellegzetességeket látom rajta, mint az 50 kilométer széles kráterek. (…) Ezért most megbízható tájékozódási módszerre van szükségem. (…) Szinte látom magam előtt: kezemben a térképpel vakargatom a fejem, és próbálom kibogarászni, hogy kerültem a Vénuszra.”

Maga a történet bővelkedett izgalmakban, eleve egy jó hosszú időszakot ölelt fel, és mindig voltak jelentősebb fordulópontok. Szóval van bőven alapanyag egy jó filmhez, és kíváncsi vagyok, hogyan ültetik át a sztorit a vászonra (leginkább arra, hogy milyen formában jelenik meg benne a humor). Mondjuk azt érti valaki, miért kellett átnevezni Mentőexpedícióra?

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: The Martian

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 358

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

Victoria Aveyard: Red Queen

A marketing érdekes dolog. Feltűnik egy író debütáló könyve a színen, és akkora reklámot kap, hogy önkéntelenül is eltűnődünk, miért ez a kitüntetett státusz, vajon mit tudhat, hogy ennyire rá akarják tukmálni az emberre. Ilyen volt Samantha Shannon Csontszüretje vagy Veronica Roth A beavatottja, és ilyen Victoria Aveyard Red Queenje is.

Bevallom őszintén, engem a hype nagyon tud taszítani, főleg, ha olyasmiről van szó, ami éppen csak most csöppent bele a köztudatba. Talán azért, mert már azelőtt le kéne borulnom, mielőtt magam véleményt formálhatnék. A Red Queenről annyit tudtam, hogy mindenki olvasni akarja, és fiatal, elsőkönyves a szerzője. Csodálkoztam, hogy mi lehet a titkos alapanyag, amiért a csapból is ez folyik. Tudjuk jól, hogy a reklám nem jelent minőséget. Mondhatnék pár címet, de mindenki tarsolyában akadnak velős példák.

Gondoltam, kiderítem, mi a helyzet a Red Queennel, végül is disztópia is, sci-fi is, high fantasy is, érdekes elegy.

A társadalom két csoportra oszlott: vannak a Vörösök és az Ezüstök, akik között hatalmas szakadék tátong. Az Ezüstök az elitréteg, köszönhetően különleges képességeiknek, amik elég széles palettán mozognak, képesek a telekinézisre, elmekontrollra, irányítani az elemeket stb. A Vörösök egyszerű emberek, akik nem vehetik fel a versenyt az Ezüstökkel, elnyomás alatt nyomorban élnek, nagy részüket az Ezüstök egyéb királyságokkal folytatott csatáiba küldik harcolni. Ez a sors vár pár hónap múlva a főhősre, Mare Barrow-ra, mikor betölti a 18-at. Mivel nincs munkája, tolvajlásból gyűjti össze a betevőt, és nem ágál a jövője ellen. Akkor változik meg Mare hozzáállása, mikor a legjobb barátja, Kilorn elveszti a munkáját, és így hamarosan, még a lány előtt a frontra kerül. Ezután összekuszálódnak a dolgok, és minden elromlani látszik, ám Mare találkozik Callal, akinek hála munkát kap a királyi palotában. Mare a szolgamunkából pillanatok alatt az elitkörben találja magát, mikor kiderül, hogy neki is van különleges képessége. De ez lehetetlen, hiszen az ő ereiben vörös vér csörgedezik, nem pedig ezüst. Az intrikák és árulások zűrzavarában Mare-nek sok mindenre kell rájönnie, ami Vörösök és Ezüstök sorsát is megváltoztathatja.

Elgondolkoztam rajta, hogyan született meg ez a könyv. Szerintem Victoria Aveyard felment a Goodreadsre, megnézte a legnépszerűbb olvasások vagy a héten legtöbbet olvasott könyvek listáját, kiválogatta a neki tetszető bestsellereket, elemelt magának minden könyvből egy-egy elemet, ezeket összerázta, és megszületett a Red Queen. Mert ez a könyv egy jól kivitelezett turmix, ahol olvasás közben gondolatban megjegyzed magadnak, hogy igen, ez is ismerős meg ez is meg ez is, és mégis valahogy úgy van összegyúrva, hogy hiába nincs meg az újdonság varázsa, működik. Csak hogy pár címet soroljak, amik eszembe jutottak: The Selection, The Hunger Games, Shatter Me.

Látszik, hogy a szerző forgatókönyvírást tanult, mert még akkor is úgy éreztem, hogy pörög a cselekmény, amikor nem történt semmi érdemleges, és a hossza ellenére jó hamar lecsúszott. A Red Queen filmvászonra termett, sőt, még azt sem tartom kizártnak, hogy vizuális formában szintet is léphet, mert itt aztán elég sok mindent inkább látni kéne.

A világfelépítést nagyon érdekesnek találtam. Eleve a két társadalmi csoport közötti hatalmas különbségeket, amik szépen megágyaznak a disztópiákra jellemző nyomorúságos atmoszférának, illetve a helyszínt. Leginkább az tetszett, ahogy Aveyard a szuperképességeket modern középkori környezetbe oltotta. Ez az alternatív valóság régiesnek érződik, de felütik fejüket a modern technikai vívmányok, ami különleges hatást nyújt.  A szuperképességeket alapjáraton imádom, mindig szeretek olyan könyvet olvasni, amiben az emberek mindenfélére képesek az akaratukkal, és ez ebben a környezetben telitalálat.

Az tény, hogy a szokásos a kiválasztott főszereplős történetet kapjuk. Senkinek sincs olyan szuperképessége mint Mare-nek, aki az erő birtokában a vörös vérével hidat képez a Vörösök és az Ezüstök között. Nem tud beolvadni közéjük, és nem is akar, a sajátjait akarja felszabadítani. A királyi hatalomgyakorlást egy Vörös lázadó csoport tevékenykedése nehezíti meg. Mare is az ellenállás részese lesz, és belülről próbálja bomlasztani az Ezüstöket.

A történet tulajdonképpen egy hatalmas sakkjátszma; Mare-nek ügyelnie kell a stratégiára, figyelni az ellenfél lépéseit, persze, ahhoz nem csak a lépéseket kéne előrelátnia, hanem behatárolni az ellenfél személyét is, ami viszont nehezebb, mint gondolta volna. Ritkán kötődök a főgonoszhoz, de ebben a könyvben sikerült találnom egy kedvencet, akit mondjuk egyszerre vetek meg meg bírok is.

A könyv legnagyobb tanulsága, hogy mindenki elárul mindenkit, erre húzza fel Aveyard az egész sztorit. Ebből a szempontból eléggé kiszámítható a regény, ha picit gondolkodunk menet közben a karakterek viselkedésén és cselekedetein, azon, ahogy Mare érzelmei változnak, de ez mégsem von le a könyv élvezeti értékéből, mert még így is izgalmas, ahogy a tetőfokára hág a cselekmény.

Talán a romantika a leggyengébb pontja a könyvnek. Egyrészt a hármas felállásban megint testvérekről beszélünk, akik ráadásul hercegek is, és ez nem éppen a szívem csücske. Másrészt nyilvánvaló Mare kinek lesz a Vörös királynője, így megint nem is igazi ez a szerelmi háromszög. De még a háromszög létezésének tényével igazából nincs is probléma. Engem inkább az zavart, hogy Aveyard csak az egyik kapcsolatot építi fel nagyon szépen, azt viszont nyilvánvaló okkal teszi, és ez az ok sztornózza az egészet. Pedig nagyon szerettem azt a kapcsolatot, még úgy is, hogy érzékeltem a miértjét. A másik fivérrel való viszony ellenben nem túl kidolgozott, inkább instaszagú, és a karakterek reakciói ebből kifolyólag kissé megkérdőjelezhetőek.

Természetesen a Red Queen nem váltja meg a világot, de korrektül van összerakva, és szórakoztató akcióregénynek tökéletes. Már nagyon várom a következő részt, ami ráadásul pont a szülinapomon fog megjelenni.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Sorozat:  Red Queen #1

Kiadó: Orion

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 383

Olvass tovább!