13 okom volt

A Netflix híres arról, hogy minőségi sorozatokat tesz le az asztalra. Jay Asher könyvét 7 évvel ezelőtt olvastam, és volt olyan hatással rám, hogy kíváncsi legyek, hogyan teljesít a képernyőn.

Hannah Baker öngyilkos lesz. Halála előtt kazettákat készít annak a 13 személynek, akik szerepet játszottak abban, hogy meghozza e döntést. A felvételeken részletesen elmeséli, hogy mit tettek vele, hogyan gyötörték őt. A szabályok: a kazettákat meghallgatás után tovább kell adni a következő személynek, különben a másolatok nyilvánosságra kerülnek.

Amikor először hallottam a könyvről, leginkább az alapötlet eredetisége ragadott meg. Jay Asher jól ki is használta, ez a fajta narráció rengeteget dobott a történeten. Az más kérdés, hogy a regény a kivitelezésben elsiklott − a mai napig megosztónak számít olvasói körökben.

Mi vele a baj? Nos, maguk az okok.

Szögezzük le, hogy Hannah-nak (és bárkinek) szíve joga eldönteni, hogy élni akar-e vagy sem. Mindannyian különbözünk, van, aki jobban viseli a csapásokat, van, aki kevésbé. Mindenkinél eljöhet az a pont, amikor úgy érzi, nem bírja tovább, és csak azt akarja, hogy véget érjen. Mindannyiunknak mások a helyesnek vélt okok.

Nekem azonban szívem joga, ha az okokkal nem tudok azonosulni. A történet elején jelentéktelenek, és Hannah saját hülyeségeiből fakadnak. Túl könnyen megbízik az emberekben és nem tanul a hibáiból. Aztán még ott vannak az illuminált állapotban elkövetett okok. Tudom, hogy társadalmi elvárás a részegség, ezért csinálni kell, de bocsánat, ha nem tudok sajnálni senkit, ha miatta úgy jár, ahogy. Választás kérdése az ivászat, nem követelmény.

Én ebben a sztoriban jobban sajnáltam Clayt. Hannah miatt is, akinek viselkedését nem tudta dekódolni, és utólag, a kazettát hallgatva kellett szembesülnie azzal, hogy miért volt olyan a lány, amilyen, és milyen keveset kellett volna csak tennie. És egy másik ok miatt is, ami spoileres.

A kazetták a sorozat közegében már csak azért is érdekesek, mert a könyv megjelenése óta eltelt 10 év, és a jelenben még furábbnak hatottak. Főleg, hogy a tinédzser korosztály talán már nem is találkozott ezzel a hordozóval. Én még emlékszem, hogy a 2000-es évek elején kaptam az első discmanemet, és mekkora nagy szám volt az akkoriban. Hogy egy kicsit szőrszálhasogassak, hiányoltam némi recsegést Hannah narrációjában, mert azért egy kazettán nem ilyen kristálytisztán szólnak a hangok.

Na de hogy konkrétan a sorozatra is térjek: egy kiváló adaptációt láthattunk. Látszik rajta, hogy komolyan vették az egészet, össze sem hasonlítható egy The CW-s tinisorozattal, szóval azoknak is simán nézhető, akik nem szeretik a műfajt, mert már öregnek érzik hozzá magukat. Nagyon jól eltalálták a színészeket, akik közül kiemelném a Hannah-t alakító Katherine Langfordot, aki − el sem hiszem − nulla filmes előítélettel landolt a főszerepben. Nagyon jól megjelenítette Hannah szélsőségeit.

A sorozat dinamikusan szerkesztett, nem bejáratott panelekkel dolgozik. Néha előbb vagyunk a Hannával történtek birtokában, mint Clay. Néha egyszerre kapjuk az információt. Máskor meg Clay már mindent tud, amit mi még nem, és csak a reakcióját látjuk, hogy valami durva dologról van szó, ami még jobban felcsigázza az érdeklődést. A sorozat darálásra termett, patikamérlegen adagolja a karaktereket, hogy mire Hannah történetében odaérünk, már kapjunk egy átfogó képet róluk. A legszemrevalóbb, ahogy vizuálisan összemosódik a jelen és a múlt. A jelen képkockái hidegebb, kékes tónusúak, míg a múlt meleg, sárgás színárnyalatban pompázik, és ez egyszerre nyilvánul meg, ahogy Clay végiglátogatja a Hannával történtek fontos állomásait, és egy képen van a jelenbeli Clay és Hannah. Aztán egy olyan eszköz is használatban van, amikor Clay elképzeli, hogy mit tenne, és ezt megmutatják úgy, hogy a néző azt higgye, hogy ez tényleg aktuálisan történik, majd visszaugrik a snitt elejére, hogy lássuk, csak a srác gondolja. Ezt egy ponton túltolták, és engem már zavart, de szerencsére a végére elkopott.

Általában az alapanyagot preferálom az adaptációk helyett, de ebben az esetben a sorozat jobb, mert többet nyújt. A regényben beleragadunk Clay fejébe, a sorozat viszont körbejárja Hannah szüleinek kálváriáját és az "elkövetők" reakcióit. Hannah szülei pert indítanak az iskola ellen. Eleinte az ügy vesztettnek tűnik, fogalmuk sincs, hogy mi történt a lányukkal, és hogyan kezelték őt a diáktársai. Szívfacsaró nézni, ahogy az anyagi nehézségeiket tetőzi az öngyilkosság és a harc, amit nem akarnak feladni  a várható kudarc ellenére sem. Az osztálytársak abból a szempontból érdekesek, ahogy megélik, hogy Hannah konkretizálta őket. Legtöbbjük tagadásban van és Hannát hazugnak bélyegzi, mert az könnyebb, mint elfogadni az igazságot.

Az események a 9. résztől durvulnak be, innentől kezdve azért már kell egy toleráns gyomor nézni a történteket. Az utolsó két részre elég nehezen szántam rá magam. A 12-es ok a legdurvább, és ez a könyvben engem teljesen kiborított − persze a tény kit nem −, én akkor ott úgy éreztem, hogy Hannah szinte már akarta, hogy így legyen, hogy önigazolásként felhasználhassa − igaza van, ha meg akar halni. A sorozatban ez szerencsére nem így jött át, szimplán csak szörnyű volt megemészteni. (Bár azóta sem értem, hogy miért nem az volt az első dolga, hogy kipattan és elrohan.)

A 13-as oknál a részek folyamán azon tűnődtem, vajon rájöttem volna, hogy az a személy az, aki, ha nem olvastam volna a könyvet, mert rendesen előtérbe helyezték az elejétől fogva, de megvolt az "elterelő" indok, úgyhogy nem tudom, mennyire nyilvánvaló egy laikusnak.

Hannah telibe megmutatott öngyilkossági jelenete brutális, és utána a szülők döbbenete, amikor felfedezik a lányuk holttestét. Akad még egy másik öngyilkossági kísérlet is, amire nem emlékszem, hogy benne volt-e a könyvben. Mindenesetre felkorbácsolja a kedélyeket, mert több ember is esélyesnek tűnik. A sorozat vége elég furcsa: a legtöbb szál lógva marad. Vannak események, ahol tovább gondolhatjuk a dolgot, mint például, hogy Hannah szüleinek sikerül bebizonyítani az igazukat, másoknál viszont marad némi hiányérzet.

Összességében érdemes félretenni az okokat, ha esetlegesen negatív véleményt formálunk róluk, és a széria egyéb aspektusaira koncentrálni. Akiknek pedig tetszett a könyv, biztos, hogy az adaptáció is fog. Nagyon ajánlom!

 Értékelés: 5/5

Megjelenés éve: 2017
Epizódszám: 13

Csatorna: Netflix

Olvass tovább!

TOP 10: 2016 legjobb sorozatai

Döbbenten konstatáltam, hogy idén nem daráltam nem friss sorozatokat, csak az Everwoodot, az meg pont nem került fel a listára. (Pedig az első évad olyan kis feelgood volt. De utána!) Úgyhogy az eddigiektől eltérően csak idei szériák közül válogattam.

Mint láthatjátok, olyan eddig betonbiztos sorozatok pottyantak ki a Top 10-ből, mint a Supernatural vagy a Flash. Előbbi csak szimplán unalmas, utóbbi pedig katasztrófa.

10. Timeless

Amikor elkezdtem nézni a Timeless-t, olyan meh érzésem volt. Nem éreztem benne semmit, pedig sok pozitív véleményt olvastam a pilot kapcsán, és zavart, hogy a szereplők között semmi kémia nincs. Folytattam. Egyik rész jött a másik után. Klikk. Valahogy úgy lettem vele, hogy nem mondanám, hogy tetszik, de elszórakoztat. A koncepció (IDŐUTAZÁS, IMÁDLAK!) messze jobb, mint a kivitelezés, mégis valamilyen általam sem ismert okból elnézegetem hétről hétre.

9. Outlander

Az első évad sokkal jobb volt. A folytatás is jól kezdett, és valójában a keret az, ami telitalálat volt, az évadnyitó és –záró egy szempillantás alatt eltelt. A köztes epizódok akkor kezdtek el működni, mikor Jamie-ék visszatértek hű közegükbe, Skóciába, a francia udvarban játszódó részek néha untattak. De az atmoszféra továbbra is működik, a karakterek nagyon jók.

8. Supergirl

A CW-re költözés olyan változásokat hozott, amik keserű ízt hagytak a számban. Egyrészt kinyilatkoztatták a csatornaváltás után, hogy Calista Flockhart nem száll ki a sorozatból. Dehogynem! Az, hogy alig szerepel (eddig az első két részben tűnt fel, amikor is szépen kivezették a karakterét), az szinte olyan, mintha kiszállt volna. És Cat alapköve volt ennek a sorozatnak, az ő és Kara interakciói számítottak a legjobb jeleneteknek. És ez baromira hiányzik. Az sem tetszik, hogy Winn átköltözött a szerkesztőségből, és most már a DEO IT-se, aka Felicity Smoak férfi kiadása. A Kara-James szerelmi szálat egyik részről a másikra elég bénán rendezték le, de emiatt nem panaszkodom, mert zéró volt közöttük a kémia. De James-t továbbra is erőltetik. Minek? Mindenki utálja, írják ki, és okozzanak örömet a nézőknek! Nem, szuperhőst kellett belőle csinálni, csak hogy kezdjenek vele valamit, de atyaég, olyan röhejes szerencsétlen! Aztán a leszbikus szerelmi dráma, amitől a hajamat téptem. Adott egy eddig full hetero karakter, és most kitalálták, hogy leszbikus, és ezen ment a hiszti hat részen át. Ez most minek kellett így eljátszani egy képregényes sorozatban? 1, Ez nem a One Tree Hill/Parenthood/Melrose Place, amibe simán beleillik. 2, Ha eleve így építették volna fel a karaktert, és az első évadban kezdik ezt a magánéleti szálat, úgy még valamennyire oké.

Na jó, lényegében semmi sem tetszik, haha.

De hogy egy pozitívumot is mondjak: Chris Wood. Végre behoztak egy jópofa karaktert, aki harmonizál Karával. És olyan jó ránézni, nem? *sóhajtozik* Kara pedig továbbra is annyira cuki, hogy igen, még mindig miatta nézem. A következő bűvös számú 3. évadban Berlantiék úgyis picsogó rinyagéppé változtatják a tendenciát tekintve.

7. Person of Interest

Az utolsó évad nem tudott felnőni az elődjéhez, olyan nagyot markoltak, hogy azt lehetetlen volt úgy megvalósítani, hogy kielégítő legyen, de ez így is tetszett.

6. Daredevil

Továbbra is az egyik legminőségibb Marvel sorozatról beszélünk. Az egyetlen baja az volt, hogy nem kellett volna a Punisher szálat vegyíteni az Elektra szállal, a kettő túl sok volt egyszerre. Így hát szerintem erősen kezdett, de a végére esett valamennyit a minősége.

5. Jane The Virgin

A Jane The Virgin abból a szempontból unalmassá vált, hogy megragadt egy szinten, ami nem baj, sőt! Igazán figyelemreméltó, hogy továbbra is képesek ugyanazt hozni, amit az elmúlt két évben. Még mindig vannak olyan epizódok, amiket sírva röhögök végig. Szeretem!

4. Lethal Weapon

Ha valaki azt mondja nekem tavaly, hogy ez lesz az egyik kedvenc sorozatom, jól körberöhögöm. A filmeket imádom, ezerszer láttam őket, lévén egy évjárat vagyunk, azokon nőttem fel. Úgy gondoltam, újabb bőrlehúzás a jól bejáratott címről. Tévedtem. Persze nem lehet ugyanolyan, mint a filmek, de hozza azt a hangulatot, és a dinamika remekül működik a főszereplő páros között. Damon Wayanst szoknom kellett (főleg, amilyen nyávogós hangja van), de Clayne Crawford valami hihetetlen jól hozza Riggst. Nem melgibsonosan, hanem máshogy, de ez pont így máshogy jó. (Csak az a rettenetes bajusz!) A családi pillanatok is erősek, és az egész úgy kompletten szórakoztatón van összerakva. A Forever készítője tud valamit?

3. Lucifer

Tavaly is szerettem a Lucifert, de idén egyenesen imádom. Ez a heti szitkomom, olyan jól röhögcsélek minden epizód közben. Az is tetszik, ahogy a romantikus szálat építik, bár azt sajnálom, hogy ilyen hamar elkezdték, nagyon átjön a kémia a szereplők között, azok a félpillantások és önkéntelen megnyilvánulások – szeretem az ilyesmit.

2. Limitless

Erről már áradoztam párszor, mennyire imádtam, így hát csak röviden: imádom! Miért kaszálták el, MIÉÉÉRT?

1. Stranger Things

Ez nálam nem csak a nyár, hanem az év sorozata is. Hihetetlen atmoszférikusan hozza a 80-as éveket, és a zene! Még most is beleborzongok. Igaz, hogy totál Super 8 koppintás, de ez sem érdekelt, mert azt utáltam a kreatívnak titulált aka trehány operatőri munka miatt. Az egyetlen negatívum Winona Ryder ripacskodása volt.

Legnagyobb csalódás:

The Flash

Tavaly ilyenkor a 2. kedvenc sorozatom volt. Aztán hanyatlani kezdett, és a folyamat azóta is tart. Mindig felemlegettem, hogy az Arrow a 3. évadban romlott el, és remélem, nem ugyanez lesz. Hát az lett. Én nem értem Berlantiék miért nem látják a problémát. Először is, miért duzzasztják fel a csapatot? Miért kell mindenkinek szuperhősnek lenni? Miért kell ennyi szereplőt mozgatni? Másodszor, miért hiszik, hogy az emberek vevők erre a sok sírás-rívásra? Értem, hogy a CW női csatorna, de bakker, én is nő vagyok, és követelem vissza azt a szórakoztató geek sorozatot, ami a Flash volt! Nem rinyáló Barryt akarok, aki rosszabb, mint egy menstruáló nő! A kémia Barry és Iris között továbbra is mínusz tartományban cammog, abszolút nem látszik a sorozatban, hogy ők egy pár. Én úgy szeretem, mikor mutatják, ahogy alakul a dolog a két főszereplő között (ha már képregényes, akkor remek példa Lois és Clark a Smallville 8-9. évadában), de ez valami katasztrófa. Szerintem a sorozattörténelemben ennél rosszabb szerelmi páros összejövését és fennállását életemben nem láttam. Az új főellenség gagyi, Draco Malfoy remek karakter, de hát „meglepő módon” az, aki, és az Irismegfog halni dráma, utána vagy előtte meg majd anemlehetünkegyüttdráma… nem bírom én ezt idegekkel. A négyes hármas crossover? Á, hagyjuk, borzasztó volt, egy sorozatban is sokan vannak, szimpla logika, hogy az összeterelt nyáj még borzasztóbb lesz, egyedül a Kara-Barry, Kara-Oliver, Oliver-Barry pillanatok voltak értékelhetőek, a történetszál pedig fillerekkel volt teli. Ja és sírva röhögtem azon, hogy az Arrow-ban annak idején a realisztikusságát szerettem, most meg lazán sétafikáltak egy űrhajó közepén.
Érik bennem a kasza gondolata. Egyébként akkor a Supergirl is élvezhetetlen szar lesz a 3. évadban?

Kihagyott ziccer:

Gilmore Girls: A Year in the Life

Nagyon megörültem, hogy visszahozzák a Gilmore lányokat, pedig az utolsó 1,5 évadot azóta sem láttam. Engem ott veszített el a sorozat, mikor behozták Aprilt (ezt miért kellett, de tényleg?), aztán Lorelai és Christopher (hogy fluimucilos Ábelt idézzem: miééééért?). Szóval eredeti készítő, négy egészestés film évszakos tematikával, jól hangzik, gondoltam én. És erősen startolt. A netflixes stílus miatt elveszítette a megszokott Gilmore stílust, furcsán hatott a filmszerű fényképezés, a kitartott snittek, és hiányoltam a zenét, de tetszett. Folyamatosan szállingóztak az ismerős arcok, és hatalmába kerített a nosztalgia. Aztán eljött a pillanat, ahol túltolták a dolgot, és már úgy éreztem, hogy őt is előcibálják meg őt is, hogy képernyőn legyen, pedig semmi sem indokolja, de hahó, nosztalgiát akarunk teremteni, akkor kell! Nagy csalódás volt Rory, akire rá sem ismertem, mi volt ez a visszatérő poén a pasijával, hogy mindig elfeledkezik róla, meg arról is, hogy szakítani akar vele két éven át? Közben meg Logannel csalja? Reméltem, hogy lesz párja ennek a négy résznek a végére, sőt, titkon abban bíztam, hogy végre összejön Jess-szel (az a két évad a kedvencem, amikor egymást kerülgették/együtt jártak), de nem. Kaptunk egy banális lezárást, aminek annyira, de annyira semmi értelme nem volt. Lorelai szálán is voltak érdekes dolgok, de az ő története kapott egy szép ívet, és Emily útja is tetszett.

Olvass tovább!

Összegzés: 2015/16-os sorozatos szezon

Mostanában teljesen a könyvek felé orientálódott a blog az alkalmankénti junkie-s írások idebiggyesztését eltekintve. Pedig van néhány elmaradásom, csak valahogy sosem jutok el odáig, hogy posztoljam is őket. Ezt a bejegyzést is még májusban kezdtem el írni a finálékat követően, aztán valamiért elmaradt a publikálása. Sebaj, most kipótoltam a nyáron szerzett sorozatélményekkel. Az a helyzet, hogy eléggé megcsappant a sorozatok iránti lelkesedésem, és ennek igazából még az okát sem tudom. Megcsömörlöttem volna? Napokig is simán elvagyok nélkülük (filmeknél dettó, júniusban egy, ismétlem egy darab filmet láttam!) Továbbra is szeretem őket, és minden oké, amikor már nézem, csak arra veszem nehezen rá magam, hogy elindítsam a részeket. Gőzöm sincs, mi a jelenség oka.

No de lássuk, hogyan teljesítettek a sorozataim ebben a szezonban. Így összegezve nem is tűnik olyan kevésnek.

The Flash

Az év csalódása. Az évad kétharmadáig IMÁDTAM, csupa nagybetűvel. Minden héten alig vártam az új részt, aznap már rá is vetettem magam, úgy éreztem, még a nagyszerű első évadon is túltesz. És Zoom olyan félelmetes főellenségként mutatkozott be, a hangját, a megjelenését, a jeleneteiben felhangzó hangeffekteket olyan jól eltalálták, hogy lúdbőröztem a jelenetein. Egészen addig, míg le nem rántották a leplet Zoom személyéről. És felfedték a motivációit. Amik baromságok. Onnantól kezdve röhejessé változott Zoom és az egész sorozat, hülye lett az összes szereplő, és következtek a borzasztó, logikátlan epizódok. Ráadásként a semmiből egyszer csak elkezdték erőltetni a Barry-Iris szerelmi szálat, semmi megalapozás vagy romantika, Iris egyik napról a másikra pasiként tekint Barryre, és én ennek örüljek, mikor két évad alatt továbbra sem sikerül a kémia. Főleg úgy, hogy behozták évad elején az übercuki Pattyt, akit fejet falhoz verős módon írtak ki, pedig annyira összeillettek Barryvel. Felfoghatatlan számomra, hogy sikerült elcseszni egy ilyen remek évadot, és egy zseniális főellenséget. Az megmásíthatatlan tény, hogy a készítők voltak a hülyék, egyszerűen túl nagyot markoltak Zoommal, és megpróbálták idomítani az általuk elképzelt történethez, de nevetségesen jött ki, hogy mindenkit rég kinyírhatott volna egy szempillantás alatt, és ilyen-olyan hülye indokkal megmagyarázták, miért nem tette. A Flashpoint-paradoxon behozatala meg ilyen formában no comment. Konkrétan sztornózták két évad történéseit. (Ha meg pár rész után visszaáll a helyzet, akkor sem lesz semmi jobb.)

The 100

Elkaszáltam pár rész után. A második évad nagyon ütőssé vált év végére, ám az újonnan bedobott szálak, főleg a politikai csatározás egyáltalán nem izgatott. Nem értettem a karakterek szélsőséges álláspont változását (pl. Bellamy), és rájöttem, hogy voltaképpen egyik szereplőt sem kedvelem, akkor meg minek nézzem?

Supernatural

A tavalyi felemás évad után meglepődtem, hogy mennyire kellemes lett az idei. Nyilván sosem fogja már a régi szintet hozni, de idén a 8. évad után ismét azt éreztem, hogy próbálkoznak. Elsősorban nem is a főszál fogott meg (pedig ott is történtek érdekes dolgok), hanem a monster of the week epizódok, igyekeztek szórakoztató és kreatív megoldásokat letenni az asztalra (vegyük például az unikornisosat, hát azon szakadtam, de meg lehet említeni azt a részt is, ami végig az Impala szemszögéből játszódott). Végre Castiellel is kezdtek valamit, nem csak tétlenül lézengett az epizódokban. Divat fújolni a Supnatot, de mondjon nekem valaki még egy olyan sorozatot, ami 11 év után fenn tud tartani egy élvezhető szintet, mert én – aki a legtöbb sorozatot pár év után, ahogy élvezhetetlenné válik a minőség, elkaszálja – nem tudok.

Agent Carter

Vérzik egy kicsit a szívem a kaszáért, mert nagyon kedveltem Peggyt, Jarvist és Souzát, és hiányozni fognak. Csak azért nem élem meg akkora érvágásként, mert a második évad szerintem rendesen alulmúlta az előzőt, én ezt a sztorit nem éreztem annyira markánsnak.

Z Nation

Két rész után parkolópályára tettem, most valahogy nem tudott annyira elszórakoztatni, mint tavaly. Még nem tudom, mi lesz a sorsa – valószínűleg kasza, semmi késztetést nem érzek a folytatásra.

Supergirl

Ez volt a másik szuperhősös sorozatom, amit hétről hétre vártam, pedig annyira gagyi, de olyan szerethető. Oké, valószínűleg Melissa Benoist szolgáltatja a kedvelhetőség faktor 90%-át, kvázi a Grant Gustin-Barry Allen páros női megfelelője, mosolyt csal az ember arcára ez a leányzó, amikor bénáskodik. Sajnos a finálé nem volt túl ütős, és jövőre tényleg csökkenthetnének a szentbeszédeken, de igazából az összes képregényesben lehetne így, mert engem nagyon idegesítenek a „család a legfontosabb” meg a „csak hinned kell magadban”, és társai jellegű Coelhos bölcsességek. Kíváncsi vagyok, mennyi változást hoz, hogy megy a CW-re. Alapból Cat kevesebb szereplése hatalmas érvágás, mert a legjobb karakterré nőtte ki magát, pedig milyen idegesítő volt a pilotban.

Jane The Virgin

Hozta ugyanazt a szintet, amit tavaly, szóval copypastelhetném mindazt, amit már eddig írtam a sorozatról. Az a legérdekesebb, hogy olyan durva szappanoperás elemek vannak benne, és mégis, az önreflexív jellege miatt ez egyáltalán nem idegesít csöppet sem.

Lucifer

Az Ördög mint téma engem mindig érdekel, és csak emiatt néztem bele a Luciferbe, hiába tudtam, hogy procedural sorozat lesz. És megnyert magának, ahogy tavaly a Forever is, hiába nyomozós, a főszereplő jól elvitte a hátán az egészet. A stílusa, az akcentusa, a személyét övező rejtély. Kissé tartok attól, 22 részben hogy fog ez működni, és mennyi lesz a töltelék, illetve, hogy sikerül-e már jó hamar belefásulni a struktúrába. No meg az a kérdés, milyen irányban halad tovább a két főszereplő közti kapcsolat, és kiderül-e mi Chloe "titka", vagy sokáig megy-e a huzavona. 

Limitless

Ez a majd belenézek kategóriába került tavaly, és valamelyik hosszabb szünetben kezdtem el. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire imádni fogom! Annyira kreatív vizuális és narratív megoldásokkal operál, hogy azt öröm volt nézni (még az olyan elborult epizódokat is, mint a serial huggerös), a főszereplő imádnivalóan gyerekes és laza, és a színész nagyon jól tolja a szerepet. Erre nem elkaszálták, pedig végre volt valami egyedi egy országos csatornán?! Legalább nem valami orbitális cliffhangerrel lett vége. Tuti, hogy újranézem a Limitless-t valamikor.

Containment

Julie Plec neve végett nagy fenntartásokkal álltam neki, de még így is egészen sokáig, kb. öt részig bírtam. A vírus téma tartotta addig bennem a lelket, ja meg Chris Wood jól néz ki, de aztán nem állhattam a szenvedést meg a kapcsolati drámákat. Halálra untam magam a részeken, és csak a szememet forgattam a történéseken.

Daredevil

Továbbra is fantasztikus. Az egyetlen bajom vele, hogy úgy éreztem, a Punisher és az Elektra szál nem fért meg egymás mellett. Az eleje, míg csak Punisherre koncentrálódott a sztori, zseniális volt, még a mellékkarakterek is fejlődtek, bár Mattnek egy újabb szerelmi szál abszolút nem hiányzott. Aztán Elektra megjelenésével csökkent az élvezetfaktor, belekontárkodott a Punisher-Daredevil összeállításba, idegesítően kavarta az állóvizet.  Ettől függetlenül a Daredevil még mindig a legminőségibb képregénysorozat a piacon.

Jessica Jones

Krysten Ritter tök jól hozta a szerepet, pedig eddig filmekben ellenszenvesnek találtam (meg az a frufru, hajaj). De valójában nem miatta lett remek ez a széria, David Tennant ellopta a showt. Kilgrave minden perce aranyat ért, talán csak az a béna motiváció nem kellett volna, meg a végén érződött már, hogy több részre lett széthúzva a sztori, mint amennyibe simán belefért volna. 

Mozart in the Jungle

Ez az a sorozat, ami elüt az általam kedvelt zsánerektől. Hirtelen indíttatásból próbáltam be, éppen amikor nem akadt mit néznem, mert annyira dicsérték. Mindig nyitott vagyok az újakra, és itt van a tökéletes indok, hogy miért. Bevallom, azért kellett 3-4 rész, míg megpuhított, de utána nem volt megállás. Egyetértek a pozitív kritikákkal, ez a sorozat annyira feelgood, annyira szerethetők a szereplők (főleg a különc Rogelio), és olyan harmonikusan rezonál hozzá a klasszikus zene, hogy minden epizód öröm. Alig várom a következő évadot!

And There Were None:

Nagyon dicsérték ezt a miniszériát, így gondoltam, letolom a három részt, és hát azt kell, mondjam, lehengerlő élmény volt, mind a képi világ, mind a baljós atmoszféra a passzoló zenei aláfestéssel. Még úgy is letaglózott, hogy pár hónappal előtte olvastam Agatha Christie könyvét, és tudtam, mi fog történni (egyébként meglepően könyvhű volt.)

Belekezdtem, de nem ment:

Legends of Tomorrow

Megfogadtam, hogy nem nézem; összeszedtek egy csomó tök érdektelen karaktert, de hé, időutazás, amit nem lehet kihagyni! Végül is a pilot lecsúszott, de hogy mennyire gagyi volt már?! Azt hittem, nem hiszek a szememnek, hogy ezt ilyen minőségben halál komolyan gondolták. Még a legbénább Arrow évad szakadékának legmélyebb bugyrát sem súrolta. Totálisan élvezhetetlen Zs-kategóriás gagyi. Már a pilot második feléig sem jutottam el, képtelen voltam arra, hogy még egy részt megnézzek ebből az izéből. 

Mr. Robot: A sok dicsérő szó noszogatott rá, de kemény 2 részig bírtam. Kerestem benne azt a pluszt, de nem találtam, hiába volt valamelyest érdekfeszítő a főhős különös személye.

The Expanse: a pilot még nagyon tetszett, de a második epizód már teljesen érdektelen volt számomra.

You, Me and The Apocaplyse: a téma annyira nekem való volt, de a kivitelezés borzasztó, nem az én világom, két részt bírtam belőle, a harmadikat menet közben kinyomtam. Ritkán csinálok ilyet, de ennél megtörtént.

The X-files: nagyon vártam a rebootot, de kettő részig jutottam, borzasztóak voltak.

Nyárra kifutó/nyári sorozatok/pótlások:

Person of Interest:
Az az igazság, hogy egy picit csalódtam az utolsó etapban. Amikor midseasonre száműzték, sejthető volt, mi lesz a sorsa, így eléggé lelombozott, mikor az amúgy is csökkentett epizódszámot olyan részekre pazarolták el, mint Shaw feltűnése. Túl nagy lett a tét, és nem tudtak vele mit kezdeni. A zárás viszont olyan depresszíven fantasztikus volt, hogy ihaj-csuhaj, talán túl is tolták egy kissé az érzelmességet, de a lényeg, hogy nem maradt hiányérzetem. Öt év után úgy tudok visszatekinteni a sorozatra, hogy kellemes emlékeket hagyott bennem, és egyszer szívesen újranézném az egészet. A mai napig nem felejtem el, mekkora élmény volt az a harmadik évad.

12 monkeys
Érdekesen alakult a kapcsolatom ezzel a sorozattal. A második évadban elszakadtak a filmtől, és önálló vizekre eveztek. Eleinte zavaros volt, hogy mit akarnak kihozni ebből, a két főszereplő közti kellemes dinamika is felborult. Húztam a számat, mikor kijött a következő rész. Aztán olyan féltáv környékén azon kaptam magam, hogy azt akarom, legyen már jövő hét. Mert összekapta magát. Milyen jó, hogy lesz 3. évad is!

 


Outlander
Úgy vagyok a sorozattal, mint a könyvvel is, nem zsánerem, mégis megfogott és megtart. Az évad nyitó- és záróepizódja zseniális volt, a képernyő elé szegezett, mintha öt perc lett volna, nem kétszer-háromszor annyi. A köztük lévő epizódok bár nem tudták hozni ugyanezt a szintet, a szokásos Outlander hangulatot igen: még mindig megkapó a zene, a fényképezés, jól megválasztottak a szereplők. Alig vártam, hogy a francia tartózkodásnak vége legyen, hogy Skócia ismét megmutathassa magát, mert az a környezet a melegágya Claire és Jamie Fraser kalandjainak. A könyveket eddig olvastam, jövőre már nekem is meglepetés lesz, hogy mi fog történni, de azt el kell, mondjam, hogy az eltelt években sem sikerült megemésztenem ezt az irtózatos időugrást.

Scream
 Ezt minek néztem végig, tudja valaki? Na jó, én igen, a Scream életérzés utáni ácsingózás miatt, amit nem igazán sikerült megkapnom. Az első évad még szódával elment, de az valami döbbenetes, hogy az idei nem szólt semmiről. Részeken át a szereplők még azt sem tudták, hogy új gyilkos van, helyette egy olyan szál volt a középpontban, amit visszatoldottak az előző évadban történtekhez, de hogy totál logikátlan és inkonzisztens próbálkozás volt az egész, az biztos. Semmi értelme nem volt ennek a 12 résznek, hiányzott a kellemes horror hangulat, már a meta dolgok sem működtek, a színészek pedig rém gyengén játszották a szerepüket. A hegedűszó maradt az egyetlen, aminek sikerült megdobnia a pulzusomat.

Slasher
 Ez viszont fel tudta azt a kellemes horror hangulatot mutatni, amit a Scream nem. Eleve egy más dimenzió, itt aztán hullottak az emberek minden részben, és nem csak random kétszer megpillantott mellékszereplők. A gyilkos (óvszerfejű Zoom) is elég bizarr kinézetű volt. Az egyetlen szívfájdalmam, hogy a 8 részes széria 3. (!) részében rájöttem, ki a gyilkos. Nem mondom, hogy ennyire nyilvánvaló volt, és az írók nem végeztek jó munkát, de az egyik szituáció elgondolkodtatott, és számomra annyira adta a választ, a következő epizódokban pedig egyértelművé vált az irányított dialógusokból, amik el akarták terelni a figyelmet és a gyanút.

Stranger Things
 A hype-olt sorozatok az esetek nagy részében nem szoktak bejönni, így megörültem, hogy ezúttal egyezett a véleményem a többséggel. Egyrészt a sztori instant nekem való, és igen, Super 8 koppintás, de az számomra élvezhetetlen volt az idióta kézikamerás operatőri megvalósítás miatt. De leginkább a hangulata jött be, az az igazi 80-as évekbeli feeling, amire hatalmas lapáttal tett rá a zsenális zene, és ezeknek összessége hihetetlen élménybombát szolgáltatott. Egyetlen tényezővel nem voltam kibékülve – ami eufemizmus arra, hogy fejemet vertem a falba –, Winona Ryder alakítása félelmetesen ripacs volt. És lesz 2. évad, juhú!

Olvass tovább!

Sorozatok 2014/2015

„Pár” héttel ezelőtt még azon morfondíroztam, hogyan alakítom a sorozatos menetrendemet a 2014/15-ös szezonra, most meg döbbenten konstatálom, hogy 23 epizóddal arrébb járunk. Vajon én mit csináltam menet közben? Hova lett az ősz, a tél, a tavasz?

A szezon tartogatott nem várt meglepetéseket és óriási csalódásokat is. Ennek függvényében bekeményítettem, és elhatároztam, hogy az elromlott sorozatok nyűglődését nem vagyok köteles elviselni. Némelyiknél teljesen úgy voltam, hogy akartam szeretni, vártam, hogy jobb lesz, és élvezni fogom 100%-ig, ehelyett minden héten kínkeservesen átszenvedtem magam az új részen, és amikor kijött a következő, nekiálltam nyavalyogni valahogy így: jaj ne már, végre letudtam az új részt, akkor miért van megint új? Azt hiszem, ennek így nincs értelme, elpocsékolt idő, amit másra is fordíthatok, vagy invesztálhatok egy olyan sorozatba, amihez még nem jutottam el. Pedig nem vagyok az a csak azért is végignézem az egészet típus, amikor már nagyon vállalhatatlan valami, akkor végeztünk (lásd Pretty Little Liars, The Vampire Diaries), de éppen itt az ideje, hogy húzzak egy hamarabbi kaszahatárt. Hiszen az a lényeg, hogy kikapcsolódjak, nem?

Na de nézzük, hogyan teljesítettek az idei sorozataim. Nem is néztem olyan sokat egyébként, mégis jóval többnek érződött a muszáj érzés miatt.

Supernatural:

Amennyire sikerült újra megtalálni a helyes irányt a 8. évadban, a 10. évadra annyira sikerült elveszíteni azt. A probléma ott kezdődött, hogy a démon szálat nem merték tovább húzni, bár kvázi örülhetek, hogy nem oldották fel rögtön az első részben. Pedig baromi jó évad lehetett volna ebből, Sam-Cas vs Dean-Crowley páros epic szembenállása. Helyette viszont unalomba fulladó részek spiritusz nélküli főszállal, ráadásul Crowley anyja a legidegesítőbb karakter (és színésznő), akit a föld valaha a hátán hordott. A nagyszerű musical epizód után azt hittem, magára talál a sorozat, a Cluedos rész konkrétan a régi időket idézte, de most, hogy visszagondolok, nem is rémlik, mi történt az évadban… Valószínűleg azért, mert nem sok, és a heti ügyeket sem sikerült emlékezetes köntösbe csomagolni. Ha nem lenne Dean meg Cas, akkor talán elbúcsúznánk egymástól. Azért elnézegettem így hétről hétre, nem utáltam meg semmi, csak hiányzik belőle a lendület. Viszont a fináléra megint összeszedték magukat az írók, és húztak egy olyat, ami azt sugallja, hogy új főellenséggel nézünk szembe, úgyhogy bizakodó vagyok a jövőre nézve. Ehhez hasonló húzás már volt régebben, de sokkal szívesebben nézem ezt, mint a tesók értelmetlen drámáját arról, hogy ha egyikük meg fog halni, a másik nem hagyja. Nem is értem, minek erőltetik ezt a vonalat, amikor egyikük sem fog meghalni, így eleve csak bosszantó az egész.

Arrow:

A készítők elmondhatják magukról, hogy történelmet írtak, mert ahhoz, hogy így elcsesszenek egy sorozatot, külön tehetség kell. Az Arrow az egyik kedvenc sorozatom volt tavaly, alig vártam az új részeket. Erre már ott elrontották, hogy összehozták Olivert és Felicityt a harmadik évad első részében, és egyúttal szét is szakították. Jó, gondoltam, majd akkor évad végére lesz ebből valami, addig meg szomorúan néznek egymásra, ez a beteljesülés elodázásának velejárója. Helyette viszont a sorozat legjobb karakteréből egy hisztis libát csináltak, akit még a Kanári előtti Laurel is megirigyelhetne. Olicityt úgy megutáltam, hogy rosszul vagyok, ha rájuk nézek, ergo az egymásra találásukon csak megrándítottam a vállam, az a szexjelenet meg kínos volt, semmint romantikus. Emlékszem, anno a Smallville is a Lana-Clark picsogás miatt lett nálam nézhetetlen.

Ami még problémás, hogy ez már nem képregényes akciósorozat, hanem lelkizős traccsparti, ahol mindenki elrinyálta búját-baját a játékidő felében, vagy hisztizett (hahó, Lance, hogy essen rád a plafon!), a negyedében meg a teljes értékelhetetlen flashback szál zajlott, ahol Oliver jobbra-balra rohangált, és amúgy semmi értelme nem volt. Értem, hogy ez az évad az identitáskeresést hivatott magába foglalni, de a kivitelezés pocsék lett és az összes karakter idegesítővé vált.
Már az első részeknél érződött, hogy nem stimmel a dolog, de még reménykedtem, hogy lesz ez jobb is. Hát nem lett. Valljuk be, ez az egész évad lejtmenet volt, ami meg sem állt a szakadékig. Az egyetlen értékelhető epizódot a crossover hozta.

Ra’s al Ghul  nevetséges főellenség volt, akivel a kardforgatások is nevetségesnek néztek ki. Engem még az is bosszantott, hogy az összes állandó szereplő szuperhőssé vált Lance-n és Felicityn kívül. Túlzsúfolt az egész, sokkal jobban élveztem, mikor Oliver magányos hősként akciózott Diggle és Felicity asszisztálásával. A befejezés meg hahaha, Olicity forever, szerintem kitart majd az évadkezdetig. A borzalmas évadot megkoronázta a borzalmas évadfinálé (szerintem az mindent elárul, hogy az egyetlen értékelhető momentum Barry cameoja volt a rész elején). Részemről kasza, és gratulálok a készítőknek, hogy földbe döngölték az egykor kedvenc sorozatomat. Mindössze egyetlen évad alatt. Bár igazából nem is kellett egy teljes évad, az első 5-10 rész is elég volt. 

Reign:

Ezt elsősorban azért néztem, mert volt egy hangulata, ami berántott. Pedig nem is vagyok oda a kosztümös témáért, de talán pont ezért tetszett, hiszen megvan benne a The CW sorozataira jellemző könnyedség, és a környezet új színt vitt a teljesen más stílusú sorozataim közé. A második évad viszont úgy elromlott, hogy csak na. Az új románc kibontakozása aranyosnak tűnt, és örültem neki –  főleg, hogy a Mary-Bash shipem hamar elsüllyedt, és Francist sosem csipáztam –, aztán az egész átment sírásba és nyavalygásba, és hirtelen felindulásból pár résszel évad vége előtt elkaszáltam mondván, hogy én ezt már nem bírom tovább idegekkel, és még valakiben kárt teszek.

The Originals:

Ezt nem tudatosan kaszáltam, csak eljutottam arra a pontra, hogy jegelem, és valamikor tömbösítve lenyomom. De mivel egyáltalán nem hiányzott, sőt… Ezen a blogon már említettem, hogy nem lenne rossz ez a sorozat, de engem halálra idegesít az az olcsó megoldás, hogy mindenki más testébe ugrál, és nekem ezt élveznem kéne. Claire Holt ugye otthagyta a sorozatot, és a karaktere is elment máshová, de mikor visszahozták, és betuszkolták egy másik testbe, aki abszolút nem tudta hozni a karaktert, elszakadt nálam a cérna. A Haley-Elijah páros miatt is szerettem, aranyosak voltak a félpillantásaik, de ez a kötelező dráma meg Elijah karakteridegensége teljesen elvette a kedvemet. Szerintem jobb is így, ki tudja azóta, mit művelt Plec a sorozattal. A TVD-s értesüléseim alapján nem lepődnék meg semmin.

Revenge:

Ezzel szerencsém volt, az ABC nem rendelte be, mondjuk amúgy sem néztem volna tovább. Teljesen kifulladt ez a sztori, voltaképpen csak Emily és Nolan miatt maradt nézős meg az évad közepe fele az Emily-Ben ship okán. Anno még az egyik barátom unszolt, hogy kezdjem el; voltak jobb pillanatok és rosszak. Az egyik első sorozatom, amit szinte real time nézek, és hát, fura na, egy korszak vége. Főleg, ha belegondolok, hogy ez az egyetlen, ami mellett ki is tartottam az elmúlt 4 évben, a többi, amit akkor kezdtem el, mikor lett végre rendes kábeles netem a szutyok mobilnet helyett, mind lemorzsolódott. (Van egy-két sorozat, ami még beleesik az intervallumba, csak azokat később néztem darálva, és mikor utolértem a sugárzást, akkor nőtte ki magát heti sorozattá). Itt és itt írtam róla.

Forever:

Ezt sosem terveztem, hogy nézni fogom, mert nyomozós, és utálom a nyomozósokat. De aztán, mikor téli szünetre vonultak a sorozataim, és rám jött a nem tudom, mit nézzek érzés, akkor a természetfeletti plusz miatt úgy döntöttem, adok egy esélyt az első résznek. És nem bántam meg, éppen ellenkezőleg: fájó, hogy az amerikai nézőkhöz nem jutott el a Forever annyira, hogy megmutatkozzon a nézettségben. Ioan Gruffudd az egész sorozatot elvitte a hátán, olyan eleganciát kölcsönzött neki, hogy az átitatta az egészet, és ettől valahogy minden epizód kellemes pillanatokat nyújtott. Szépen adagolták az átívelő szálat és a flashbackeket is szerettem. Annyi öröm van az ürömben, hogy a főszálat lezárták, és nem erőltették az erős cliffhangert, így nem maradt akkora hiányérzetem.

The Flash:

Eleinte úgy voltam a Flash-sel, hogy Grant Gustint imádom, olyan aranyos, a többi karaktert is bírom (1-2 kivétellel, igen Iris, téged rühellek), kellemes popcorn sorozat. Aztán amikor elkezdték adagolni az információkat féltáv után, elkezdtem tátogni, mint egy bamba hal, hogy mi van, mi van. Egyre jobb és jobb részeket szállítottak, a gyengébb heti ügyekért is simán kárpótolt a főszál. Végül olyan ütős évadzárót hoztak össze, hogy azóta sem tudom becsukni a szám, és így utólag hüledezek milyen egy szépen felépített, átgondolt sztorit tettek le az asztalra. Minden elismerésem a készítőké, csak így tovább! (A kedvemért kinyírhatnátok Irist is, köszi.) Az Arrow-val ellentétben itt az a szerencse, hogy a szereplőgárda simán feldobja a gyengébb részeket is. Egyedül a Barry-Iris kapcsolat ment az idegeimre, olyan, mintha ezekben a képregényes sorozatokban nem tudnának normális felesleges dráma nélküli szerelmi szálat kibontakoztatni. Remélem, a második évad is hasonló színvonalat képvisel, és nem jut az elődje sorsára.

Jane The Virgin:

Ez nálam mindenképpen az év sorozata a The Flash mellett. Minden rész sziporkázott, én meg csak nevettem és vigyorogtam és jól éreztem magam 40 percre. Sosem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen szappanoperás sorozat lopja be magát a szívembe, de így történt. Nem is tudok olyat mondani, ami nem tetszene benne, ez így tökéletes. Jó, talán kár azért, hogy a szerelmi háromszöges huzavona már ilyen hamar elkezdődött oda-vissza, de a feljebb említett sorozatokkal ellentétben itt valahogy nem volt idegesítő, a humor simán ellensúlyozta. Gondolkozom is azon, hogy nyáron újra kéne nézni, bár erre nem sok esélyt látok.

Person of Interest:

Nem tudta megugrani a fantasztikus 3. évadot, túl nagyot markoltak a készítők, és nem tudtak vele mit kezdeni. De még bőven a marha jó kategórián belül van, értem ez alatt persze a főszálat, mert engem elsősorban azok a részek fognak meg. A heti ügyeket és a mellékszálakat elnézegetem, de a főszál nélkül sima mezei nyomozós sorozat lenne egy kis ínyencséggel. Az évad közepén nagyon jó részeket produkáltak, és a finálét is hatásosra csinálták, a kedvencem a 4×11 volt, ami egyszerűen zseniális ötletet valósít meg. Kerestem hozzá videót, nézzétek meg. Az egyszerűsített dialógus haláli! 

A nézettség gyenge volt, de szerencsére megúszta, viszont az 5. évad csak midseasonben kerül adásba, ami rosszat sejtet, de reméljük a legjobbakat.

Chasing Life:

Ez ugye azon sorozatok táborába tartozik, amik nyáron kezdődnek, és egy hosszabb kihagyás után a második etapra tavasszal kerül a sor. A Chasing Life-ot annak ellenére nagyon szeretem, hogy a rák az alaptémája. A megfelelően tálalt dráma, a remekül megalkotott karakterek, a hozzájuk tökéletesen passzoló színészek együtt szuper atmoszférát teremtenek. Vannak szomorúbb részek, és a betegség rányomja a bélyegét a sorozatra, mégis sikerül aranyos pillanatokat kicsikarni, kellemes perceket okozni. Szeretem ebben a sorozatban a dialógusokat, a popkult utalásokat, Aprilt, a családját és a barátnőjét, és LEÓT! Leo akkora egy arc, Scott Michael Foster pedig iszonyat karizmatikus színész, akinek a puszta mimikája olyan, hogy ránézel, és jobb kedved lesz, de komolyan. Szóval úgy kb. minden jelenetet imádtam, amiben benne volt, bár nekem jobban tetszett a minden mindegy, élek, ahogy akarok énje, mint a keresem az élet értelmét énje, de nyilván utóbbira is szükség volt, hiszen az élet nem áll meg, sőt, neki éppen most kezdődik. Nagyon örültem, hogy megkapta a második évados berendelést a Chasing Life, és igyekszem kiélvezni minden pillanatát, mert ha a nézettség nem javul, akkor ez lesz az utolsó évad.

Agent Carter:

A pilot után még olyan nem rossz álláspontra helyezkedtem, aztán részről részre egyre jobban megszerettem a sorozatot. Peggy és Jarvis között fantasztikusan működött a bromance, és Jarvis jópofa karaktere sok színt csempészett a történések sűrűjébe. Az különösen tetszett, hogy a készítők kihasználták a limitált minisorozat adta kereteket, azaz egy összefüggő történetet meséltek el nekünk 8 epizódban, ahol folyamatosan rakosgathattuk össze a darabokat és a végén minden a helyére került. Rezgett a léc, hogy lesz-e második évad, úgyhogy fellélegeztem, mikor jött a hír, hogy berendelték a folytatást.

iZombie:

Még mindig megállja a helyét az, amit a pilotkritikában írtam, a főszereplő karakterét kedvelem, most már úgy-ahogy a főnökét is, de valami plusz hiányzik nekem ebből a sorozatból. A többi nyomozóshoz képest itt a főszál nekem édeskevésnek tűnik, mindennek ellenére elnézegettem hétről hétre. Leginkább Liv szeszélyes viselkedése hozott jó perceket. Amikor számba vettem, hogy néznem kéne-e tovább, rájöttem, hogy nincs benne semmi, amiért érdemes lenne, de azért úgy döntöttem, hogy az évad végét még kivárom. Csakhogy mióta meghoztam a döntést, képtelen vagyok rávenni magam arra, hogy megnézzem az új részt, így azt hiszem, az iZombie sorsa megpecsételődött.

Z Nation:

Korábban már említettem, hogy zombis korszakomat élem, ezért is néztem bele a Syfy sorozatába, ami annyira más, mint amiket követni szoktam, hogy azonnal megnyert magának. Mert ez az a sorozat, amit rohadtul nem kell komolyan venni, mert a sorozat sem veszi önmagát komolyan. Az olyan szar, hogy az már jó kategória élharcosa, 40 percnyi agyzsibbasztós kikapcsolódás zombizúzással és jó poénokkal megfűszerezve, és néha csak pont ennyi kell. Aki élvezni tudja a trasht, annak kellemes kis szezon lett ez, várom a második évadot is.

The 100:

Szerintem kicsit túl van hypeolva, de tény, hogy a második évad második fele összeszedett és tökös lett. Kezdődött azzal, hogy kiírták az egyik állandó főszereplőt, ráadásul valaki olyat, aki fontos volt egy bizonyos szempontból. Én ezt annyira nem hittem el, hogy kb. 2 résszel később fogtam fel, azt hittem, kiderül, hogy megjátszották, és mégsem halt meg stb., és hát nem így lett. A népek közötti ellenállást és szövetséget nagyon jól oldották meg, és a finálé olyan döbbenetes volt, hogy utána nem győztem megemészteni, hogy egy ilyet meghúztak. Szépen kinőtte magát abból a béna tinisorozatból, ami még az első évadban volt.

Daredevil:

Annak ellenére, hogy képregényes, nem érdekelt annyira, aztán mégis belenéztem, és milyen jól tettem. Annyira más, mint az országos csatornákon futó képregényes sorozatok. Sokkal lassabb a tempója, elidőzik a jeleneteken, a szálak fokozatosan érnek össze, és ez még a verekedős jeleneteken is meglátszik a különbség, amik nem voltak olyan hektikusan megcsinálva és szétvagdosva, mint az Arrowban. Az 1×02-ben egy kemény hatperces vágás nélküli bunyót láthattunk, amitől teljesen oda meg vissza voltam. Nagyon bejött ez a komor hangulat és a lassú történetvezetés, a karaktereket is nagyon szerettem, Matt telitalálat lett (a hangját de szerettem hallgatni), és itt is kerek sztorit kaptunk. És még az is bekövetkezett, amiről szó sem volt: lesz második évad, hurrá!

Ezeken kívül belenéztem a The Messengersbe, amit 3 rész után dobtam. Az alapvető problémám az volt, hogy 1, sci-fire számítottam, bedőltem a szándékos elterelésnek 2, a vallási téma is jó lehetne, de a karakterek, a történetvezetés, semmi az égvilágon nem fogott meg. Tavaly hasonlóan jártam a Star-Crosseddal, azt is annyira akartam szeretni, hogy végignéztem, csak nem tudom minek.

Azokat sem folytattam, amikről írtam a blogon, annak ellenére, hogy akartam nekik adni még egy esélyt. A Gothamből még egy részt megnéztem, de halálra untam magam, és nem erőltettem, a Constantine pedig olyan szinten taszított, hogy rá sem bírtam magam venni egy újabb részre.

A következő szezon kínálata nem túl kecsegtető, de azért néhány mindenképp bepróbálandó lesz. A Supergirl pilotot már meglestem, és az egészen tetszett, Flashre hajaz, csak lányban, a főszereplő baromira aranyos. 

Nektek hogy alakult a sorozatos évetek?

Olvass tovább!