Amy Plum: Until the Beginning

Abban a tudatban éltem, hogy az After the End trilógia lesz, de szerencsére Amy Plum két kötetben lerendezte a dolgot, én meg elmondhatom, hogy egy újabb sorozatot pipálhatok ki a listámon. Sajnos az Until the Beginning sem került be a legjobb zárókötetek közé, főleg, hogy olyan felesleges volt az egész könyv.

Miután Miles kicsempészte Juneau-t a házukból, és elmenekültek az üldözőik elől, azok mégis rájuk bukkantak, és megsebesítették a fiút. Élet és halál között lebeg, ám Juneau elvégzi rajta a rítust, amelynek révén eggyé válik a Yarával, és még vizuálisan sem kell elképzelnünk, mert tisztára olyan, mintha az Avatár lenne, csak nem kékek az emberek.

Annyira izgultam a cliffhanger után, hogy vajon Miles meghal-e vagy sem, hogy megőszültem, mire végre megjelent a folytatást, és kiderült: Miles él, úristen! Ezt nem gondoltam volna! Persze ez nem megy csak úgy pikk-pakk, így az első fejezetekben még tettetnünk kell az aggódást, és álomjeleneteket olvasgatnunk, hogy teljen a lapszám, viszont az a baj, hogy csak az telik, és a történet patakként csordogál előre.

Szerettem az első részt, de ezután úgy érzem, hogy jobban jártunk volna, ha Amy Plum a két kötetet egybegyúrja, és egy feszesebb tempójú sztorit hoz ki belőle. Mondjuk még így is örülhetek, hogy legalább nem húzta szét trilógiára, mert megtehette volna.

De még így sem veszem jó néven, hogy a könyv első felében semmi sem történik, ki lehetett volna húzni egy csomó részt. Mennek, mendegélnek aztán megint mennek, és mindez jó unalmasan megírva. Az After the End is ebből állt, de ott az izgalmas felütés elvitte a hátán az egészet, most viszont már zavart, hogy a cselekmény tök ugyanaz, mint az első köteté: Juneau klánját elrabolták, meg kell őket keresnie. A megoldás pedig egyértelmű, és közben nincsenek igazán nagyon felemelő momentumok. Kiderül egy-két dolog, de semmi olyan egetrengető, amire azt mondtam volna, hogy aztakutyafáját.

Azt hiszem a legnagyobb szívfájdalmam a Yara-kérdés, ami nagyon foglalkoztatott. Nem tudtam, hogyan illik az egész természetfeletti szál a képbe, Juneau mitől olyan különleges, mi lesz a végső magyarázat. Nem igazán nyerte el a tetszésem, hogy Plum redukálta az egészet, a puszta tudományra vezette vissza, aztán mégis összemixelte a spiritualitással, és a végeredmény kicsit ez is, kicsit az is lett, attól függően, hogy miben hisznek az emberek.

Ebben a részben a karakterek sem harmonizáltak egymással, noha Juneau és Miles között már az előző részben sem véltem felfedezni szemernyi kémiát sem, ami nem is csoda, hiszen a történet pár nap alatt játszódik. A romantikára a tömör reakcióm: ööö. Fogadjam el, hogy ők együtt vannak és kész, emésszem meg, hogy van out of the blue szexjelenet a semmi közepén higiénia meg védekezés nélkül. Általában ha összejönnek a karakterek, az ember örülni szokott nekik, nem a fejét vakargatni, hogy ez mégis miért történik. Utána egyébként nagyon vicces volt, hogy Miles nem meri Juneau-t nézni, ahogy átöltözik, miután hancúroztak az éjjel, mert ő úriember! Hát jó.

A páros az előző könyvben még valamennyire működött a szociális és kulturális ellentét meg a kölcsönös nem szívlelés miatt, de itt ez huss, eltűnt. Sőt, még lefolytattak egy csevejt a Star Warsról, mert Juneau még azt is tudja részletekbe menően, hogy az mi! Ezzel a pálfordulással át is mentek unalmasba, a dialógusok szemforgatósak voltak, és egyszerűen csak izé… nem tudom, hova ragozzam. 2-3 hét telt el az első rész első oldala óta, szóval maradjunk annyiban, hogy ez az egész Miles feladja az addig életét Juneau-ért, és szívesen elmegy az erdőbe lakni, kicsit irreális. Abba meg tényleg bele sem menjünk, hogy egy ekkora differenciára épülő kapcsolat soha nem működhetne.

A váltott szemszöget ezúttal is feleslegesnek éreztem, hiszen ez a történet Juneau-ról szól, és önmagában is működhetne. Különösen az elején izgis eszköz, mikor Miles a nagy csatáját vívja a halállal, és kap egy csomó álomjelenetet. Majdnem csatlakoztam hozzá. Mármint nem a meghalásban, hanem az alvásban.

Az After the Endnél említettem mennyire kiakadtam azon, hogyan tanul meg Juenau kocsit vezetni, na ez a fétis tovább folytatódik, itt 15 perces gyorstalpalóval sajátítják el karakterek a tudást. Akkor miért is kerül ennyi pénzbe a jogsi, ha ez ilyen egyszerű?

Ami a történetet illeti, őszinte leszek, lövésem sincs, mit lehetett volna kihozni ebből, mert ezzel így utólag nem tudok mit kezdeni, az összkép nagyon kevéske lett. Ha jobban belegondolok, ebben a sorozatban nekem a hamis disztópia húzás tetszett, viszont annak már nem sok szerepe volt a folytatásban azon kívül, hogy megtudtuk, mi oka volt annak, hogy elvonultak a felnőttek. és beadták ezt a sztorit a gyerekeknek.

Most azon gondolkodom, mit kéne kiemelnem, ami tetszett, de olyan nehéz találni valamit. Ja, néha Miles beszólásain mosolyogtam, de az ő karaktere is olyan irreális változáson esett keresztül, hogy konkrétan pár hét alatt erdőlakó Rambóvá transzformált, aki a videójátékos képességeit kamatoztatva agyalta ki a szabadítási taktikát meg tanult meg lőni… khm.

Összességében az After the End egy szolid olvasmány, erre a részre viszont szerintem felesleges időt áldozni, ahogy a goodreadses értékeléseket elnéztem, sokan mások is így gondolják.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Sorozat: After the End #2

Kiadó: Harper Teen

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 336

Olvass tovább!

Amy Plum: After the End

Amy Plum másik sorozata, a Die for Me már jó ideje a várólistámon van, de még nem jutottam el odáig, hogy elolvassam. Lehet, hogy ez a közeljövőben megváltozik, mert csak nemrég jöttem rá, hogy a történet Párizsban játszódik, és ez hatalmas vonzóerő a regény részéről. Ez a sorozat viszont annyira izgalmasnak tűnt számomra már a fülszöveg alapján, és a borító is igencsak megkapó, hogy alig vártam a megjelenést.

Juneau tudomása szerint a múltban III. világháború dúlt, ahol nukleáris fegyvereket vetettek be, és az emberiség nagy része elpusztult. A szüleinek és egy csoportnyi embernek sikerült elmenekülnie – Alaszkában kötöttek ki egy szennyezetlen területen, távol minden olyan várostól, ami pusztulásra ítéltetett. Harminc év telt el a nukleáris robbanások sortüze után, és Juenau-ék klánja békésen éldegél a jurtáikban. Vadászó, gyűjtögető életmódot folytatnak és egyszerű körülmények között élnek, de legalább megvan mindenük, amit a túléléshez szükséges. Azonban nekik is van mitől tartani: rémálmaikban nem a mumus bukkan fel, hanem a banditák, az apokalipszis könyörtelen túlélői, akik el akarják venni azt, amiért a klán kemény munkával megdolgozott: a tiszta vizet, az ételt, a sugárzástól való immunitást (ez utóbbit nem egészen értettem, de nagy szerepe lesz a későbbiekben). Juneau egyik nap vadászni indul, és mire visszatér, mindenki felszívódott a falujukból. Kapcsolatba lép a Yarával, azaz a természettel, ami megmutatja neki, hogy a klántagokat elrabolták.  Juneau-nak életében először kell elhagynia a lakóhelye közvetlen környezetét, és túllépni a tiltott határon, hogy szembesüljön azzal, hogy minden, amit egész életében hallott hazugság. Sosem volt háború. Sosem pusztultak el a városok.

A disztópia az egyik olyan zsáner, amit képtelen vagyok megunni, és hiába tudom, hogy ugyanazokból az elemekből táplálkozik – végülis mi nem –, van az uralkodó hatalom, az elnyomás, az agyátmosás, főhős rájön, hogy hazudnak neki blablabla, mindig gyermeki lelkesedéssel vetem magam bele egy újabb világba, egy újabb társadalomba. Ez a regény elsősorban pont emiatt fogott meg, mert nem arról szól, mint a többi disztópia, hogy a főhős szép lassan megkérdőjelezi a rendszer működését, hogy helyes-e, hogy érvényesül-e a szabad akarat, aztán valamikor a cselekmény folyamán leesik neki, hogy nem, tényleg nem az. Itt már az elején ellövi a szerző a puskaport, és nagyon kíváncsi voltam, hogy egy ilyen ütős kezdéssel mi fog kisülni a dologból.

Nem feltétlenül erre számítottam. Bár így utólag, ha belegondolok, teljesen evidens, amit a szerző alkalmazott, hiszen az egész történet arra épül, hogy Juneau elindul megkeresni a szeretteit. Ez egy road trip regény, ahol a főhősök egy kocsiban ülve keresztül-kasul furikáznak, és menet közben történnek velük a dolgok. Juneau hamar összetalálkozik Milesszal, aki azért keresi a lányt, mert kirúgták a suliból az érettségi előtt, így az apjánál kell dolgoznia, ahelyett, hogy a Yale-re készülne, és azzal akar imponálni az apjának, hogy leszállítja neki Juenau-t.

Váltott szemszöget kapunk, amit normális esetben imádok, itt viszont feleslegesnek éreztem. Miles nem bírt akkora jelentőséggel, hogy megismerjük a gondolatait, csak eszköz volt arra, hogy tudjuk, az apja keresi Juneau-t, de ennek okát nem. A nézőpont felesleges léte abban is látszik, hogy sokkal rövidebbek Juneau szemszögéhez képest – van, amikor csak egy oldal –, és a rövidségük zavaróan megtördeli a regény menetét, amikor mi Juneau-ra vagyunk kíváncsiak. Értem én, miért kellett, hiszen ha csak Juneau fejébe látnánk bele, akkor sokáig nem tudnánk, hogy ki üldözi, csak vele van egy rejtélyes srác, aki semmit sem árul el magáról, így meg, hogy tudjuk, felcsigáz bennünket a tudat, hogy Juneau miért olyan fontos egy gyógyszeripari vezérigazgatónak.

Mivel a sztori pár nap alatt játszódik, nem ad elég teret a szerelmi szál kibontakoztatására, hiába van Juneau és Miles folytonosan egy térben. Eleinte ki nem állhatják egymást, Miles őrült nyuszigyilkosnak tartja Juenau-t, ő pedig elkényeztetett úrifiúnak Milest. Persze, próbálja Amy Plum érzékeltetni, hogy az idő múlásával találnak valami vonzót egymásban, például Miles rájön, hogy szeret Juneau társaságában lenni, annak ellenére, hogy nem hisz neki, és gyakran összevesznek. Juneau fiúnak próbálja álcázni magát, és Miles rettenetesen csúnyának látja a ruháit és a frizuráját, de aztán ahogy telnek az órák, "szemüvegen" keresztül nézi a lányt, és mindjárt tetszik neki. Juneau meg megállapítja, hogy az egyik falubeli, Noma helyes pasi skáláján Miles igencsak magas helyet foglalna el, később rájön arra is, hogy azért vélekedik így, mert Miles gyönyörű. Csókjelenet is van, de én úgy vélem pár nap alatt nem sikerült úgy lefektetni a romantikát, hogy reálisnak tartsam, és olyan igazi kémiát sem éreztem, főleg, hogy mekkora kulturális és szociális szakadék tátong a két szereplő között.

Ami a cselekményt illeti, az úti jelleg miatt egy idő után leülepszik a könyv, amit nagyon sajnáltam, mert annak ellenére, hogy volt néhány dolog, ami a szememet szúrta, meglehetősen élveztem. Juneau és Miles lényegében kocsikáznak, néha megállnak valahol enni vagy aludni, miközben a Yara vezeti a lányt, néha találkoznak Poe-val, a hollóval, az üldözőik – egész pontosan két csoport – pedig a nyomukban loholnak. Miles eleinte nem hisz Juneau-nak, és csak jó pontot akar szerezni az apjánál, de mikor rájön, hogy a lányt más is keresi, már egyre inkább nyitottabb lesz a történetre. Juneau eközben folyamatosan kételkedik, jogosan, az egész addigi életében, és keresi a miértekre a válaszokat. Miért hazudtak neki? Mi értelme volt kitalálni egy nem létező háborút, és úgy felnevelni a gyerekeket, hogy azt higgyék, amit? Hiába akarja megmenteni a szeretteit, ugyanakkor haragszik is rájuk, amiért ezt művelték velük.

Amit nem igazán tudtam hova tenni, az pont ebből a felvázolt szituációból akad. Ha egész életedben a vadonban élsz egy jurta csoportosulásból álló faluban, és bekerülsz a városba, amit még soha nem láttál, akkor minimum pánikrohamot kapsz, és halványlila gőzöd sincs, mit kell csinálni, hogy kell viselkedni. Na most, Juneau simán boldogul. Simán bemegy az arany felvásárló pasashoz, hogy pénzre váltsa az aranyát. Kis segítséggel kilogikázza, hogy ha azt akarja, hogy ne ismerjék fel az üldözői, akkor meg kell változtatnia a külsejét, tehát simán elmegy a fodrászhoz, majd ruhát shoppingolni. És aztán még azt is simán tudja, hogy le kell passzolnia a szánhúzó kutyáit, mert hátráltatják, és azt is tudja, hogy a kutyákról is tudnak az ismeretlen férfiak. Tehát elviszi egy kennelbe. Most ennyire magamból indulok ki vagy ez tényleg teljesen irreális? Oké, ráfoghatjuk, hogy egy erős jellem, de én akkor is túlzásnak érzem, hogy kikerül egy olyan környezetbe, amit sosem ismert, és mindjárt így alkalmazkodik, és a kisujjából kirázza, hogyan kell viselkedni, és mit hogyan kell elintézni.

Természetesen a jelenségre kapunk magyarázatot: Juneau egész életét lexikonok tanulmányozásával töltötte, így persze mindenről tudja, hogy micsoda az 1984-es újításokig bezárólag, hiszen utána már nem szereztek be új könyvet. De nekem ez még így is sántít, attól, hogy valamit bemagolok egy könyvből, még nem is tudom csak úgy rögtön alkalmazni egy valós szituációban, és most komolyan, mindennek úgy megjegyezte a képét meg minden, hogy azonnal felismeri meg használni is tudja? Lehet, csak nekem szegényes a képzelőerőm. Ez a „probléma” az egész könyvet végigkíséri. Megjelenik a hasonlatokban, például a hollót egy jól megtermett macskához hasonlítja, de ő honnan tudja, hogy mekkora egy jól megtermett macska? Attól, hogy valamiről olvasunk, még nem feltétlen tudjuk azt méretre elképzelni a valóságban. A könyv egyik legnagyobb hülyesége, hogy Juenau lazán megtanul autót vezetni úgy, hogy figyelte pár napig Milest, és elsajátította a technikáját. Értitek, korábban még autót sem látott soha, de ő vígan elfurikázik egyedül az országúton. A térképeket is lazán olvassa, és ő dirigálja, hogy merre kell menni. Viszont nekem a könyves magyarázat is sántít, Juneau szerint több mint száz könyvük van a falujukban, de nem értem, honnan szerezték a könyveket, ha egyszer jurtákban laknak a semmi közepén, és sosem járnak a környező városokba, mert úgy tudják, veszélyesek. Mármint azt értem, hogy azok, akik tudták, hogy nem volt háború, esetleg gyarapították a könyvtárat, de akkor ez Juenau-nak miért nem tűnt fel soha? Azon sem gondolkodott el, hogy a sietős menekülés közepette a szülők biztos nem könyveket csomagoltak élelmiszer és túlélőfelszerelés helyett? A tudatlanságát azért igyekszik mutatni a szerző azzal, hogy vannak tárgyak, amiket nem tud beazonosítani és Miles popkult utalásait sem érti, de még így is, nekem Juneau túlzóan életrevaló volt a körülményekhez képest. Ezen én egy idő után túltettem magam, ha nem sikerült volna, biztosan jobban lepontozom a könyvet.

Az nagyon tetszett, hogy egy természetfeletti elem is megjelenik a történetben – Juneau tud a természetben olvasni, és a természet erejével varázsolni, ezt valahogy úgy kell elképzelni, mint az Avatárban. Ez tartotta fenn elsődlegesen az érdeklődésemet, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy ez hogyan passzol a sztoriba, és mi köze az egész hazugsághoz. Több minden is kiderül a klán tagjairól. A gyerekeknek érdekes formájú szemük van, ami különlegessé teszi őket, ettől válnak fogékonyabbá a természettel való érintkezésre, és van itt még más szokatlan dolog is, amit megtudunk a történet folyamán. Tehát a hogyan egy örökösen felbukkanó kérdés, és amikor összefutnak a szálak, végül kapunk egy teljesen racionális magyarázatot, ami így nekem ebben a formában picit zavaros volt, tulajdonképpen nem is értem. Lehet, hogy a rendes választ a következő kötet árulja el. Ez a természetfeletti szál túl domináns és rejtélyes ahhoz, hogy csak ennyi legyen.

Mivel a könyv végére ugyanaz az alaphelyzet áll fenn, mint ami az egész könyv mozgatórugója, gondolom, folytatódik tovább a „kaland” hasonló felállásban. Mert a könyv végi kamu függővég megoldása annyira nyilvánvaló, hogy én biztos nem ezt raktam volna be zárásként.

Összességében a zavaró tényezőkön túllépve nekem egészen tetszett a könyv, nagyon érdekesnek találtam a természetfeletti elemet, és nagyon érdekel, hogy a kapott válaszokkal hogyan folytatódik tovább a történet.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Sorozat: After The End #1

Kiadó: Harper Teen
Megjelenés: 2014
Oldal: 352

Olvass tovább!