Veres Attila: Odakint sötétebb

Veres Attila első regényével üstökösszerűen robbant be a piacra: az Odakint sötétebb már a könyvheti megjelenésekor akkora port kavart, hogy elkapkodták az Agave kiadó standjairól − állításuk szerint korábban ilyen még nem fordult elő −, és jelen pillanatban a molyon 103 csillagozást és 143 olvasást tudhat magáénak.

Fülszöveg: 1983-ban ​minden megváltozott Magyarországon. Az egyik erdőben újfajta állatok jelentek meg, hosszú csápjaikkal a faágakon kapaszkodva. Sehol a világon nem láttak még hozzájuk hasonlót. Életműködésük érthetetlen – nincs szükségük élelemre, de imádják a cukrot, meg lehet őket érinteni, de nem lehet lefényképezni. Emésztőváladékuk sokak szerint gyógyítja a rákot. De ami talán a legkülönösebb: nem lehet őket kivinni az országból.

Csoda történt, vagy csupán nem vettünk észre valamit, ami végig a szemünk előtt volt?

Miután csaknem kiirtottuk őket, telepeket hoztunk létre, hogy a fennmaradtakat biztonságban tudjuk. Gábor egy ilyen telepre érkezik dolgozni. Felelősség nélküli munkának tűnik: délelőtt etetés és trágyalapátolás, majd hosszú, unalmas délutánok langyos sörök és külföldi fiatalok társaságában, akik Gáborhoz hasonlóan mind menekülnek valami elől, legyen az egy régi szerelem, vagy a felnövéssel járó felelősség.

De Gábort az állatok választották ki. Senki sem gondolja, hogy ez jelentőséggel bír… de mi van, ha mégis? Ha az egyszerű nyári munka hamarosan bizarr, iszonyattal, halállal teli rémálommá válik, melynek a tétje sokkal nagyobb, mint azt bárki gondolta volna?

Az érdekesen hangzó történet pluszban kapott egy nagyon egyszerű, de nagyon ütős külcsínt − minden tiszteletem Faniszló Ádámé, aki a kiadó borítóit tervezi, zseniálisak és csodaszépek ezek a minimalista munkái.

Minden adott volt ahhoz, hogy bevonzzon engem is a könyv, és amikor elkezdtem olvasni, megemeltem a nem létező kalapomat Veres Attila előtt. A magyar vonatkozástól valahogy közelebb éreztem magamhoz az eseményeket, jobban bele tudtam vonni magam a cselekménybe, amit még a regény különleges atmoszférája is megspékelt. Nem horror, nem thriller, még csak nem is apokaliptikus, mégis érezni, hogy van valami a levegőben, egy folytonos feszültség, amihez elég egy szikra, hogy lángra kapjon.

Bárcsak ne lett volna az a szikra…

A regény első fele nagyon jó. Ahogy Gábor megérkezik a telepre, összeismerkedik a lényekkel, ahogy keringenek a különféle furcsa történetek. A beékelt rémsztorik nagyon ötletesek, színesítik a regényt, és alaposan megtámogatják ezt a különleges feszültségterhes atmoszférát. Nagyon tetszettek a különböző könyvekből, interjúkból bepakolt szemelvények, amik háttérsztorit kovácsolnak a cellofoidák nyolcvanas évekbeli megjelenésének és fogadtatásának, és hogy a jelenlétük azóta is milyen hatást gyakorol többféle szempontból.

Aztán ahogy haladtunk előre, azon kaptam magam, hogy várok valamire, amit a történet nem képes megadni, nem akar szintet lépni, nem akar valami igazán nagy dolog történni. Aztán átváltunk valami pszichedelikus, elszállt izére, amihez nekem nincs elég agyi kapacitásom.

Az Odakint sötétebb egy az egyben olyan élmény volt, mint Vandermeer könyve. Tetszett (az első felében), amit olvastam, holott nem mindig voltam tisztában azzal, hogy mit olvasok, vagy mi akar ez az egész lenni, és nem vagyok benne biztos, hogy volt értelme kidobni a korrektül megírt részt az ablakon valami olyasmiért, amit az olvasóközönség nem feltétlenül fog tolerálni. Akkora a kontraszt a viszonylagos realizmus és a szürrealizmus között, mintha felhúztak volna egy szakadékot a regény két fele közé, és a végére vonatként siklik ki a történet, szétesnek az események, a karakterek, az ötletek, és ez látszik például azon, ahogy részletekbe menő belezés és önkényes szexjelenet kerül be, de hogy minek?

A bedobott ötletek kiaknázatlanok maradnak (hanglemez, üzenetek az újságban, időkiesés, magyar beszéd, kártyaparti, kristálytej alkalmazása), mint ahogy a karakterek is csak felskicceltek, ténferegnek a történetben, nem tudni róluk az égvilágon semmit. Bedob morzsákat, amikkel aztán a későbbiekben nem foglalkozik (a biztonsági őr, Robin stb.).

Még a főszereplő is üres. Folyamatos visszaemlékezései vannak egy Rita nevű csajról, olyan gyakran, hogy már kezdtem elveszíteni a türelmem. Nem azért, mert gondom lenne a flashbackekkel, hanem mert Rita a végére is csak egy testet öltetlen név maradt. Ennyi derül ki róla: Gábor exe, aki elhagyta, ja és jó volt vele az ágyban. Semmi jellemvonás, vagy hogy mit szeretett rajta, hogy érezni lehessen, ez egy húsvér személy, és oka van annak, hogy Gábor utána sóvárog. Minderre rátett még egy lapáttal az új szerelem Lena személyében, ami valami hihetetlen semmilyen módon lett beleszőve a történetbe, és sokat nem tett hozzá.

Lehet, hogy ennek a regénynek ez az ambivalencia, az exponenciális zuhanás volt a szerzői koncepciója, mert a szövegben is visszaköszön. Elkezdtem olvasni, és elégedetten hümmögtem, mennyire stílusos a szöveg, micsoda képeket használ. Aztán amikor a hasonlatok csak jöttek és jöttek, abszolút nem odaillően és feleslegesen (egy értékelésben valaki jól összefoglalta a szitut: olyan, mintha a szerző az évek alatt kiagyalt hasonlattárat rögtön el akarta puffogtatni), már csak a bosszankodás maradt . Hát még a regény utolsó részében, amikor eltűnik a dialógus, és csak az elborult narráció marad, ami filozófiai olvasmányaimat idéz fel a létezőről és a nemlétezőről.

Összességében azt gondolom, kár volt így elszállni ezzel az egésszel, de nyilván ez egyéni ízlés kérdése. Kíváncsi leszek, hogyan fogadja ezt majd az olvasóközönség többsége, ők is elszalasztott potenciálnak látják-e vagy általam meg nem értett korszakalkotó műnek.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Kiadó: Agave

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 272

Olvass tovább!

Charlie Jane Anders: All The Birds in the Sky

Továbbra is imádom a világvége sztorikat. Ha pluszban a feltét mágikus realizmus, amellett nem lehet csak úgy elmenni, főleg, hogy nem gyakran találkozni ezzel a kombinációval.

Patricia és Laurence felső tagozatban találkoznak; mindketten furcsák a maguk módján, és az iskolatársadalom berkein kívül állnak, így lesznek jó barátok. Laurence egy mesterséges intelligenciát épít titokban a szobájában, míg Patricia egy napon megérti a madarak beszédét. Egyikük gyerekkora sem könnyű, így elsodródnak egymástól, és csak tíz év múlva találkoznak.

Műfajilag különös elegy ez a regény: párhuzamosan fut egymás mellett a fantasy szürrealizmusa és a sci-fi naturalizmusa. A mágiát és a technológiát állítja szembe egymással, és ezzel lényegében napjaink egy fontos problémájára reflektál. Arra, hogy a technológia mennyire eluralkodik az életünkön, és a környezet rovására megy; kiszipolyozzuk, tönkretesszük, és a maradékot a technológiai szeméttel bőségesen ellátjuk.

Az első 30%-ban Patricia és Laurence gyerekkori hányattatásait követhetjük nyomon. E harmadban a regény YA-ként íródott, és azt a célt szolgálja, hogy megalapozza a karaktereket. Bár nem mindig értettem a viselkedésüket, mindkét karaktert megkedveltem. Elsősorban Laurence-n vonogattam a szemöldököm: amikor megbizonyosodik arról, hogy Patricia tényleg ért az állatok nyelvén, elzárkózik előle, nem áll szóba vele. Oké, magamból indulok ki, mert én totál belelkesülnék, és le sem lehetne lőni, hogy ez milyen szuper már. Ha jobban belegondolok, Laurence a tudomány embere, és számára a megmagyarázhatatlan természetfeletti elfogadhatatlan, ezért annyira mégsem csoda, hogy úgy viselkedik, ahogy… de akkor is.

Ebben a gyerekkori részben elég durva dolgok történnek mindkettejükkel, ami talán túlzás is, mert lényegében egyetlen valamire való felnőtt karakter sincs a könyvben. Mindkettejük szülei teljesen korlátoltak, és egyáltalán nem a gyerekeik érdekében cselekszenek. Másrészt viszont a háttérben érzékelhető egy morbid humor, ami enyhíti a sok negatívumot (Lásd a bérgyilkos karaktere. Nagyon fura).

A második részben 10 évvel később járunk, amikor is Patricia elsajátította a mágiát, Laurence pedig egy titkos projekten dolgozik, ami az emberiség kimenekítésére szolgál. A regény ezen pontján nem sok minden történik, itt is inkább a karakterek elmélyítése zajlik, illetve Patricia és Laurence kiújuló barátságának felfestése.

A könyv első fele nagyon tetszett, a hangulat, a mágikus vonás, hogy az egész történet ilyen furcsán elrugaszkodott. Aztán minden elromlott.

Nem emlékszem, mikor találkoztam utoljára ilyen pocsékul strukturált regénnyel. Olyan érzésem volt, mintha a szerző elkezdte volna szépen írni, úgy, ahogy kell, aztán féltávnál rájött, hoppá, még sehol sem tart. Nem akarta ezt húzni-vonni vagy sorozattá bővíteni, így úgy döntött, hogy nagy időugrásokkal random, kohézió nélküli jeleneteket bedobál, és voilá.

A 23. és 24. fejezet között akkora orbitális váltás van, hogy vissza kellett lapoznom megnézni, hova lettek a kihagyott oldalak. Ezt úgy képzeljétek el, hogy a 23. fejezetben Patricia és Laurence csak barátok, Laurence-nek barátnője van, akivel kapcsolatban a házasság gondolata is felmerült. A 24. fejezet viszont úgy kezdődik, hogy éppen szexelnek, és deklarálják egymás iránti szerelmüket. Ez mi???

Tényleg ilyen egyszerű lenne? Végül is így a legkönnyebb egy kapcsolatot létrehozni, nem kell bemutatni sem, minek az, durr bele. Ugyanígy, addig a pillanatig egy szó sem volt apokalipszisről, aztán megtörténik a szex, és hirtelen  a világ véget akar érni.

A fülszöveg is rossz, mert a könyv harmadik részét ígéri az olvasónak, és ez persze izgalmasan hangzik, meg minden, de az előbbiek miatt az egész durván összehányt, kiaknázatlanul maradt terület. Háború sincs, csak két pár oldalban lerendezett összecsapás. Hihetetlen, hogy mennyire vázlatos az egész, és ezt ilyen formában hagyták megjelenni. (Láttátok az új Fantasztikus négyes filmet? Na kb. itt is ilyen a történetvezetés. Nem is értem.)

Összességében azért élveztem az olvasást, voltak benne aspektusok, amiket szerettem. Amit nem értek, hogy miért kellett ezt a szerelmi szálat erőltetni (pláne így), mikor a barátságnak nagyon szépen volt megágyazva, a lényeg elmismásolásához meg ennél többet nem tudok fűzni.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Kiadó: Tor Books

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 320

Olvass tovább!

Veronica Rossi: Riders

A Supernatural legjobb időszaka villogott a szemem előtt, mikor a Riders fülszövegét olvastam. Az apokalipszis lovasai, a világvége nagyon izgalmas téma, és már tűkön ülve vártam, hogy lehengereljen.

Gideon érettségi után beáll az amerikai hadseregbe, hogy ranger legyen. Az egyik katonai gyakorlat rosszul sül el. Későn nyílik ki az ejtőernyője, és a becsapódás következtében meghal. Aztán csodával határos módon felébred. A karján egy különös karperecet talál, ami sehogy sem akar lejönni. De nem ez a legfurcsább, hanem az, hogy miután hazamegy, kezd szűnni a fájdalom, eltört csontjai összeforrnak. Egy fősulis buli közepén beállít Daryn, a titokzatos lány, aki figyelmezteti, hogy el kell tűnniük, mert veszélyben vannak. Miután sikerül elmenekülniük, Gideon megtudja, hogy ő a négy lovas egyikének inkarnációja, Háború. Gideon és Daryn elindulnak felkutatni a többi lovast.

Nagyon vártam ezt a könyvet, de nagy csalódás volt. Még az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, de annyira érdekelt a téma, hogy nem tudtam. Szerencsére a második felére javult. Vagy csak én rázódtam bele.

Az alapelgondolás mindenképpen ötletes, a világ is érdekes, nagyon tetszettek a srácok képességei, és a lovak! Olyan jó volt elképzelni a lovakat, főleg Gideonét, a makrancos Riotot (ő van a borítón), főleg úgy, hogy Gideon rajta ül. Sajnos összességében ennyi pozitívumot mondhatok a Ridersről.

Már az elején meg kellett küzdenem a rosszul megválasztott elbeszélésmóddal. Sokáig nem értettem, miért döntött Rossi e megoldás mellett. Elismerem, a történések függvényében van létjogosultsága, de sokat veszített miatta a történet. Két szálon fut: Gideon a jelenben idézi fel egy ügynöknek, hogyan lett lovas, hogy találkozott a többiekkel, miket csináltak. Az elmesélő jelleg miatt távolinak érződnek az események, nem élhető át úgy, mintha most történne, és nehezen lehet kötődni a karakterekhez.  Pluszban még előre spoilerez, hogy véletlenül se legyen semmi váratlan.

A főszereplő, Gideon sem lett a szívem csücske. Azt vettem észre magamon mostanában, hogy sokkal jobban szeretek férfi szemszögből olvasni, de ez női íróknál ugye problémás pont, mert hajlamosak feminim vonásokkal felruházni a karakterüket. Nos, ez a helyzet itt nem áll fenn, pont ellenkezőleg. Úgy éreztem, Rossi nagyon erőlködött, hogy Gideon markánsan férfias legyen, és már-már idegesítően macho ahhoz, hogy szeretni tudjam. (Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy ehhez képest állandóan a pretty szót használja quiet, very, bloody és egyéb társai helyett, ami elég fura, eléggé kizökkentett.)

Ilyen alapfelállással elég nehezen tudtam egy hullámhosszra kerülni a könyvvel. Az első fele annyira érdektelen! Ugyanaz ismétlődik: meg kell keresni az aktuális lovast, aki nem akar csatlakozni, és elmenekül; aztán megjelennek a gonoszok, és együtt menekülnek, az aktuális lovas meg beadja a derekát. Az akció után Daryn előadja, hogy nem mondhat semmit arról, mi folyik itt, mi a céljuk, majd akkor, ha mindenki megvan, és a rejtélyeskedés akarná az izgulós faktort szolgáltatni, de lássuk be, rühellem, ha egy karakter visszatartja az információt. Jó, utólag értem, miért, de akkor is. Ezt háromszor sikerül eljátszani, és ez teszi ki a könyv kb. 60%-át. A harmadik alkalommal erősen elgondolkodtam azon, miért nem lehetett az eseményeket összetömöríteni egyetlen könyvbe, mert ez a repetitivitás eléggé kikezdte a türelmemet.

Meglepő módon, miután összeverbuválódott a csapat, a történet jobb lett. Pedig ha jobban belegondolok, igazából ezután sem történt sokáig semmi, mert csak tréningeztek, viszont összekovácsolódtak. Nem mondom, hogy olyan hű, de sokat tudunk meg a srácokról, de mindegyik különálló személyiség, és sokkal jobban bírtam őket, mint a főhőst. Kapcsolati téren a leggyengébb láncszem mindenképpen a szerelmi szál. Pozitívum, hogy elég lájtos, nincs nagy romantikázás, de szörnyű, hogy mennyire nincs kémia Gideon és Daryn között.

Az akció berobbanásától vált izgalmassá a történet. Enyhén szólva hüledeztem, mit szenvedett el Gideon, és hogy mi történt az egyik szereplővel. Utóbbi az egyik fontos félbehagyott szál, ami a folytatásban a motivációt szolgáltatja majd, mert összességében azon kívül, hogy kiderült, mit akarnak a démonok, a könyv más lényeges dolgot nem képes felmutatni, cselekményt nagyítóval kell keresni. A végén van egy féléves összegzős időugrás, ami eléggé kizökkentő, és semennyire sem vetíti előre, mi történik legközelebb. Sejtésem szerint kb. ugyanez mínusz rekrutálás.

Úgy érzem, a Riders kihagyott ziccer egy remek alapötlettel és pár jó pillanattal. Bár nem voltam elragadtatva tőle, de az utolsó harmad és a téma miatt azt hiszem a folytatásra is benevezek, ami váltott POV lesz Gideonnal és Darynnel, és egyúttal lezáró kötet is.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Riders #1

Kiadó: Tor Teen

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 384

Olvass tovább!

Josh Malerman: Madarak a dobozban

A Madarak a dobozban-t már angolul is kiszúrtam magamnak, és nagyon örültem, hogy a Fumax kiadó megjelentette kis hazánkban. A kiadót nem érheti panasz; bár még nem olvastam tőlük sok könyvet, eddig mindegyikkel elégedett voltam, és a sorba ez a könyv is csatlakozott.

Bizarr gyilkos-öngyilkos esetek történnek Oroszországban, de főhősünk, Malorie egészen addig nem veszi komolyan a helyzetet, míg a környéküket is érinteni nem kezdi az emberekben végbemenő különös viselkedéshullám. Állítólag mielőtt az emberek megőrülnek, és kárt tesznek magukban és másokban, mindig látnak valamit, de senki sem tudja, hogy pontosan mit. Ez a tény vírusként terjed; vannak, akik elköltöznek, míg mások maradnak. Csak behunyt szemmel merészkednek ki az utcára, és a házukat pillantásbiztossá teszik takarókkal, függönyökkel, miegyébbel. Végül odajutnak, hogy egyáltalán nem teszik ki a lábukat a házból. Malorie pont akkor tudja meg, hogy terhes, mikor kezdetét veszik a furcsa események; a nővérével együtt próbál túlélni. Végül egy vadidegenekkel teli házban köt ki, ahol terhesen próbálja átvészelni a világvégét, ám ha emberek vannak összezárva sokáig egy szűk helyen, biztos, hogy a saját vesztüket okozzák.

Nem volt nehéz dolga ennek a könyvnek, még megdolgoznia sem kellett engem, eleve előnnyel indult, hiszen imádom az ilyen erős felütésű történeteket. A megvalósításban persze elhasalhatott volna, és noha voltak megkérdőjelezhető pontjai a könyvnek, ezeket egy vállrándítással elintéztem, és minden egyes pillanatát élveztem. Ami nem semmi teljesítmény, mert Josh Malerman debütáló regényéről van szó.

Még úgy is, hogy Malerman öngólt lőtt magának azzal, hogy két szálon fut a történet. Az egyik a jelenben játszódik, ahol Malorie két négyéves gyerekkel próbálja elhagyni a házat, és a folyón eljutni valahová. A többi történés a múltban zajlik, a jelenbe vezető utat mutatja be, és ez a megoldás azért öngól, mert a szerző a feszültség nagy részét ki is oltotta. Tudjuk, hogy Malorie egyedül van a gyerekekkel, és nem kell nagyon agyalni rajta, hogy mi történt a többiekkel. A tudás elvett mindent, amit nagyszabásúbb érdemben nyújthatott volna.

Sokan mondják, hogy nyomasztó a Madarak a dobozban, de én nem féltem meg ilyesmi, nem tartott a könyv feszültségben. Pedig a szerző próbálkozott erősen, érződött a stílusán, megnyilvánult a pattogós tőmondatokban, amikből az én ízlésemnek kissé sok is volt, de nem rontott az olvasási élményen. Érződött az olyan jeleneteken, amikben felerősítette, milyen, amikor megfosztják az embert a látásától, és a vaksötétben minden egyes rezzenésre megrándul, mert fogalma sincs, mi zajlik körülötte. Ezt próbálja átragasztani az olvasóra. Mindkét szálat hatásosan oldotta meg, pedig a jelenben lényegében csak a folyón eveznek, de mindent bevetett, hogy izgalmassá tegye azt is, a múltban pedig több mindent is boncolgatott, sosem ülepedett le a történet. Mégis, annak ellenére, hogy nem tartott a markában, azt el kell ismernem, hogy amikor elérte a csúcspontját a történet, ott rendesen belém szorult a szusz, ott megvolt az a robbanás. Még most is beleborzongok, ha rágondolok. Ahogy mindent egyetlen pillanatra fókuszált, és a helyükre kerültek a darabkák, az generálta mindazt a feszültséget, amit addig nem tudtam átélni.

Sok olyan véleménnyel találkoztam, amik nehezményezték, hogy nincsenek válaszok, hogy nem tudjuk, mik a lények, amik az őrületet okozzák, hogy nem tudjuk, honnan jöttek, hogy néznek ki. Én ezt így éreztem autentikusnak, hiszen nem nézhetnek rájuk, és abban a pillanatban, mikor megteszik, nekik lőttek. Tehát sosem fog kiderülni, és nem is fontos szempont szerintem, a központi kérdés a túlélés.

Én egyébként azt hittem, hogy a madarak azért szerepelnek a címben, mert közük van a jelenséghez, de nem, csak elemei a történetnek, és ötletesnek tartom, hogy ez az elem köszön vissza a címválasztásban.

A könyv vége nyitott vég, de én tökéletes lezárásnak éreztem, hiszen a kitűzött cél elérésének mikéntjét mutatja be, nem pedig a jövőt, vagy egy tálcán kínált megoldást, ami valljuk be, egy ilyen világban, mint ez, nem lehetséges.

Azért nem tudtam jó szívvel öt pontot adni a könyvnek, mert volt egy-két dolog, ami zavart. Például nehezen fogadtam el, hogy a szereplők egy vadidegen környéken szemfedőkkel nem tévednek el, és gond nélkül visszatalálnak a házba. Ugyanez vonatkozik a több km-es útra meg a kocsival vezetésre is. Logikailag megkérdőjelezhető az az ötlet, hogy a szereplőknek kutyákra van szükségük, mikor fogyóban az ételkészlet. Nem hogy az nem fordult meg a fejükben, hogy a meglévő kutyájukat szélnek eresztik, ők még beújítanak mellé kettőt, és senkit sem zavar, hogy nincs kaja, de megetetik a kutyákkal. A Gary-ügy is sántít egy kicsit, de oké, legyen, viszont az egyszerre szül a két nő jelenetet szörnyen hatásvadásznak éreztem, főleg, hogy Malerman erre hegyezte ki az egészet, és ha nem tette volna ilyen jól, akkor nehezebben nyeltem volna le.

Viszont e szőrszálhasogatás ellenére ez egy tényleg jó könyv a műfaj kedvelőinek, úgyhogy ajánlom mindenkinek, aki szereti a nyomasztó apokaliptikus történeteket.

Értékelés: 4,5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: Bird Box

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 262

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

Courtney Summers: Éles helyzet

Láttátok már a Holtak hajnalát? Nem lennék meglepve, ha Courtney Summers igen, simán kinézem, hogy az alapötlet onnan jött. De még milyen jó, hogy jött!

Zombik árasztják el a várost. Hat tinédzser a suliba menekül. Elbarikádozzák magukat, és abban reménykednek, hogy eljön értük a segítség. A cél, hogy kitartsanak addig, ami nem is tűnik nehéznek, hiszen van ennivaló, innivaló. Csakhogy az összezártság a pánik leple alatt kihozza az emberekből a legrosszabbat, és így még nehezebb a túlélés.

Kerek perec kijelentem: Courtney Summers lebilincselő könyvet hozott össze. Olyan aspektusból közelítette meg a témát, ami engem sokkal jobban érdekel a véres akciójelenetek és a tömeges halálesetek helyett. Aki ilyesmire vágyik, ennél a könyvnél csalódni fog. Azon van a hangsúly, hogyan viselkednek az emberek nyomás alatt, állandó stresszhelyzetben, hogyan formálódik egy csoport, a tagja hogyan fordulnak egymás ellen. Mesterien ábrázolja a változó viszonyokat, és olyan feszültséget teremt az egész könyvben, hogy az olvasó tövig rágja a körmét az izgalomtól. Végig bennem motoszkált az érzés: mi lesz itt? Mikor esnek egymásnak? Mikor hozzák magukra a bajt a széthúzásukkal? És mindezt úgy teszi, hogy a történet jelentős része az iskolában játszódik.

„Így érezhette magát Dorothy is. Talán. Ha Dorothy hat rémült tizenéves lenne, Óz pedig maga a pokol.”

Az Éles helyzet mindjárt egy szürreális képpel nyit. Sloane öngyilkos akar lenni, mert az apja állandóan kék-zöldre veri, de a szándéka kútba esik, mert nincsenek meg a gyógyszerek, amiket be akart venni. Kilátástalannak érzi a helyzetét, nem tudja már elviselni az abuziv apját. A remény, ami benne munkálkodott, és arra sarkallta, hogy tartson ki, elenyészett. A nővére, Lily ellopta, mikor lelépett otthonról, pedig megígérte, hogy együtt oldanak kereket. Miután Sloane szembesül azzal, hogy ebben a szent pillanatban nem tudja megölni magát, végig kell ülnie egy reggelit, ami az apja társaságában a poklok kínja. És ekkor azt kívánja, hogy történjen valami, és történik: eljön a zombiapokalipszis.

Ugrunk hét napot az időben: Sloane és még öt diák sikeresen eljutott a gimibe. Bevackolják magukat a falak között, és várják a csodát. A sors furcsa fintora, hogy Sloane meg akar halni, mert nincs értelme az életének, Lily nélkül már nincs. De túléli a zombik támadását, elkeveredik az iskolába, és még ott is túléli, mikor lehetőség adódik a halálra, amire olyannyira vágyik. Csak nem hagyják neki, hogy beteljesítse a vágyát. Sloane úgy érzi, már régen meghalt, csak a testének is fel kéne zárkóznia ahhoz, amit az eszével tud. De mégis él, lélegzik, van a világvége közepén.

Kellemesen ambivalens érzéseket keltett bennem Sloane személye. Hiszen itt ez a lány, aki igazából a háta közepére kívánja az egész cirkuszt, levegőt venni számára semmit nem jelent már, mégis újra és újra túlél. Vele ellentétben a többiek kapaszkodnak a hitükbe, és hiszik, hogy van kiút. Ez a fajta életszemlélet morbid módon igazán üdítő ebben a környezetben, hiszen ezeknek a történeteknek pont az az üzenete, hogy sose adjuk fel a reményt, és mindig érdemes élni. Mekkora paradoxon már egy olyan karakter, mint Sloane.

„Nem kéne itt lennem, és a világnak már vége, és szavakkal nem lehet leírni, mennyire ostoba és szomorú ez a helyzet, és megváltozott az idő is; egy másodperc most már egy perc, egy perc az egy óra, egy óra az egy nap, egy nap az egy hónap, egy hónap az egy év, és egy év…
Annyit már nem bírok ki itt.”

Nem hiszem, hogy mindenki osztani fogja a nézetemet Sloane személyét illetően, és akkor még ott van ráadásként a többi karakter, akik ennek a könyvnek az alappilléreit alkotják. Tényleg érdekes nézni, ahogy a csoporton belül vannak széthúzások, egyúttal a csoport együttesen önmagát helyezi előtérbe másokhoz képest. Cary tetszeleg a vezető szerepében eleinte, mert ő juttatta el a csoportot a gimibe, de mindez azon az áron történt, hogy az ikrek, Grace és Trace szülei a zombik martalékául estek. Az ikrek ezt nem tudják kiheverni, főleg Trace nem.

Trace egyszerűen az agyamra ment. Mindenki elveszített mindenkit, de ő az egész könyvben azon nyavalyog, hogy a szülei Cary miatt haltak meg. Eszébe nem jut, hogy ezzel nem hozza vissza őket, csak feszültséget generál, ráadásul folyamatosan arra emlékezteti a többieket, hogy az összes szerettük meghalt. Talán akkor tudnám megérteni a viselkedését, ha Cary megmentett volna valakit, aki neki fontos a szülők halála árán, de nem történt ilyesmi. Trace tulajdonképpen örülhet, hogy Grace maradt neki, és Sloane is irigyli az ő párosukat, hiszen ott vannak egymásnak, és ezért még érdemes a túlélésért küzdeni. Mert a másikért megéri. De Trace nem tud túllépni a dolgon, állandóan Caryt cseszteti, ahelyett, hogy összetartanának, és ez engem akkor húzott fel még inkább, mikor Rhys titka kiderül. Mert neki sokkal nagyobb traumán kellett átmennie, és mégis összeszedte magát, és harcol, és nem foglalkozik azzal, amin már nem változtathat.

A legfiatalabb tag, Harrison csak a csoportmorál rombolására jó, nincs határozott véleménye, sem tudatos hozzáállása semmihez, ez bőven látszik abból, ahogy azt követi, akit hatalmi pozícióban érez. Ő a konformitás tökéletes megtestesítője, tipikus csatlós, aki változtatja, kihez hűséges. Az ő szála abból a szempontból nagyon tetszett, hogy kapott egy ívet, ami megrökönyödést váltott ki bennem. A szerző remekül rángatja a karaktereit, mindegyik szerepét felvezeti, elmélyíti, és aztán csavar egyet a dolgokon, hogy csak nézünk ki a fejünkből.

A könyv szerves részét képezi még Sloane nővére, Lily, akit valós alakjában sosem látunk, mégis állandóan Sloane-nal van az emlékeiben, megmártózunk az iránta érzett gyűlöletében és csalódottságában.

Az Éles helyzetben tökéletesen megmutatkozik, hogy az ember önmaga legnagyobb ellensége. Hiába van válság, az emberek képtelenek összedolgozni, épp ellenkezőleg, mindenki a maga nézetei szerint ellentétes táborokba tömörül, és a folyamatos egyet nem értés okozza a vesztüket.

Ahhoz képest, hogy a helyszín mennyire kötött, elképesztő, hogy milyen helyzeteket épít fel tudatosan a szerző. Elhinti, hogy minden nyugis, aztán egy sziklát dob a tóba, és úgy felkavarja az állóvizet, hogy csak pislogunk a döbbenettől. Mindezt úgy, hogy zombik alig szerepelnek. Nem tudjuk meg, hogy mi történt, hogy történt, de ebben a könyvben nem ez a lényeg, hanem ahogy az emberek viselkednek. Épp ezáltal nincs hiányérzetem, hogy nem kaptam válaszokat a kérdéseimre, mert pont az a cél, hogy annyit tudjak, mint a főszereplők, és bőven elég az, amin ők végigzongorázzák magukat. Ha a való életben kitörne a zombiapokalipszis, mi sem tudnánk, miért történt. Megtörténne, és meghalnánk, ilyen egyszerű a képlet.

Szerelmi szálat ne is keressünk, mert nincs, és ez így van jól, mert nevetségesnek és hiteltelennek hatott volna. Van benne csókolózás, de ezt a kényszer szüli, a kétségbeesés, a magány, a tudat, hogy mindjárt meghalnak, és jó lenne, ha valaki érintése száműzné a halál súlyként rájuk telepedő árnyékát.

Muszáj kiemelnem a stílust: egyszerű és letisztult. Félelmetesen illik a könyv hangulatához, a rövid szavak pattogóssá és gyors röptűvé teszik az egészet, érzékeltetve a feszült hangulatot. Rátelepedik az olvasóra ez a könyv, és még utána is sokáig a gondolataiban marad. Summers egyszerűsége ízlelgetnivaló gondolatokat rejt magába, amik óriási hatással voltak rám.

Ez az egyik legjobb zombis könyv, amit valaha olvastam, mindenkinek ajánlom.

Értékelés: 5/5

Borító: 1/5 (förtelmesen ronda, 2 perc alatt ennél jóval ízlésesebbet összedobok…)

Eredeti cím: This Is Not A Test

Sorozat: Éles helyzet #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 288

Fordította: Papolczy Péter

Olvass tovább!