Gayle Forman: Csak egy nap

Gayle Forman valamilyen szinten a Ha maradnék sorozatot akarta újrateremteni, és bár ez maradéktalanul nem sikerült, kijelenthetem, hogy egy újabb nagyszerű olvasmánnyal örvendeztette meg az olvasókat.

Allyson egy európai körúton vesz részt, de nem tudja istenigazából élvezni az utat. A körút végén a mindig megfontolt Allyson ellóg a legjobb barátnőjével, Melanie-val a csoportos programról, és rabja lesz egy utcai Shakespeare előadásnak, no meg a Sebastiant alakító jóképű Willemnek. A véletlenek közjátéka folytán ugyanazon a vonaton kötnek ki, beszélgetésbe elegyednek, és mikor éppen elválnának útjaik, Willem meglepő felvetéssel fordul Allysonhoz: menjenek Párizsba! Allyson önmagát is meghökkentve belemegy a dologba, és eltöltenek egy napot a szerelmesek városában. Egyetlen nap elég ahhoz, hogy mindkettejük életében gyökeres változást hozzon.

Legelőször is le kell szögeznem, hogy a józan észt ki kell hajítani az ablakon. A tények a következők: Allyson egy idegen országban (mit országban, kontinensen), találkozik egy vadidegen sráccal, akiről az égvilágon semmit sem tud, és elmegy vele, csak úgy felelőtlenül. A srác kirabolhatja, megerőszakolhatja, prostitúcióra kényszerítheti, eladhatja emberkereskedőknek, és még folytathatnám a szörnyű forgatókönyvek sorát. Pesszimista énem ostobának titulálná Allysont, és csóválná a fejét, hogy ilyen kevés agysejttel áldotta meg a teremtő. És ha tényleg ilyen hozzáállással állunk neki az egésznek, a könyvet be is csukhatjuk az első oldalakon. A való világban így működik, és a Csak egy nap nem követendő példa.

De! Van egy álmodozó énem, akinek a történet Párizs ízű és illatú álmainak manifesztációja egy kis holland fűszerezéssel. Az álmodozó énem bele akar bújni ebbe a könyvbe, találkozni akar egy olyan sráccal, mint Willem, akivel csodálatos napot tölthet el, még ha csak egyetlen egyet is. Az álmodozó énem vágyik egy ilyen kalandra, de mivel nem kaphatja meg, ebben a könyvben kiélheti, és úgy tehet, mintha a világ más törvények szerint működne. Ahol nem a legrosszabbat feltételezi mindenkiről.

És ezt a vágyamat a Csak egy nap maradéktalanul kielégítette. Forman megteremtette számomra a kalandot, az atmoszférát, úgy éreztem, ott mászkáltam Párizs utcáin, éreztem az ízeket, illatokat. Bár nem hiszek az egy nap alatt bimbózó örök szerelmekben, ennek a könyvnek még ezt is elhittem. Abban viszont hiszek, hogy igenis gyakorolhat egy pár órás találkozás az emberre óriási hatást, ami az egész életszemléletét megváltoztatja.

Az egyetlen problémám a főhőssel, Allysonnal volt, akivel nem igazán sikerült azonosulni. Kezdjük ott, hogy mindig „vicces”, mennyire sajnálatra méltóak szegény amerikai kölykök, mikor a szüleik érettségi ajándékként európai körutazást adnak a gyereküknek ajándékba, és a gyerek nem élvezi. Persze az édesanyja elnyomja, beosztja a lánya idejét, még azt is megszabja, hogy mit tanuljon, de ha valaki 18 évesen ezt hagyja, azzal nagyon nem tudok mit kezdeni. Allyson első „lázadása” voltaképpen a párizsi útja Willemmel, ami tök jó abból a szempontból, hogy bevállalósabb lett, de nekem a viselkedése az egész kaland alatt nem állt össze. Nem értettem, miért féltékenykedik Willemmel kapcsolatban mindenre, mikor egyáltalán nem ismeri. Olyan reakciói voltak néhol, hogy a szememet forgattam, és azt sem értettem, Willem mit eszik a lányok azon kívül, hogy hasonlít Louise Brookes-ra.

Willemet viszont nagyon bírtam, noha nem sok minden derül ki róla, a személye végig titokzatos marad  – ez a vonzóereje. Nagy, világjáró művészlélek, akinek a maszkja alatt repedések lakoznak, csak ennyi idő alatt nem tudjuk meg az okát. Szerettem az egyetlen napjukat, amit az anonimitás jótékony jegyében töltöttek. Az ismeretségük végül kissé tovább fajul, mint gondoltam volna, és egy olyan megoldással zárul, ami várható volt a hatás szempontjából. Elválnak, csak nem derül ki Allyson és az olvasó számára, egész pontosan, mi történt.

Én abban a tudatban éltem, hogy az egész könyv csak egy nap alatt játszódik, úgyhogy kissé meglepődtem, mikor következett az a rész, ami Allyson Willemmel töltött ideje utáni évét mutatja be. A hatást, amit Willem gyakorolt rá, illetve a furcsa szétválásuk okozta következményeket.

 Az eredeti borító

Allyson viselkedését ezután sem tudtam mire vélni. Ahelyett, hogy annak fogná fel azt a napot, ami volt, egy szép emlék, amit díszdobozba csomagolhat, örök szerelmének elárulása miatt érzett fájdalmában depresszióba esik. Itt volt az a pont a regényben, ami nehezen csúszott, mert Allyson annyira túlzásba viszi az egészet, hogy az hihetetlen. A nyomorát az is tetőzi, hogy a barátsága Melanie-val egyre csak lazul, és mivel sosem volt barátkozós típus, már azt sem tudja, hogy kell. De ahogy beiratkozik egy Shakespeare kurzusra, és új barátra tesz szert Dee személyében, újra és újra eszébe jut az a nap, amit el akar felejteni. Úgy dönt, felkutatja Willemet, hogy legalább választ kapjon a miértre. Ez közel sem egyszerű, mert még a vezetéknevét sem tudja, de nem adja fel. És ahogy célt talál magának, úgy kezd kilábalni a depresszióból, úgy kezdi újra felfedezni önmagát, kitör az anyai szigor alól, és a saját kezébe veszi az életét. Ezért hálával tartozik Willemnek. A szerző remekül ábrázolja a fiatalkori identitáskeresést.

Gayle Forman stílusát nagyon szeretem. Olyan szép kifejező az írásmódja, és rendkívül érzékletesen adja át az érzelmeket, pedig nem mondhatni, hogy túlságosan eseménydús lenne a könyv vagy sokkoló fordulópontokat mutatna fel. Sajnos a fordítás igyekszik ezen rondítani, olyan hangulatromboló szavakkal és kifejezésekkel van teletűzdelve a könyv, amiket száz éve nem használ senki, és értelmező szótárt igényelnek. Számomra rejtély, hogy ezt miért nem korrektúrázza valaki, mert nem hogy a környezetemben nem beszél senki így, de egy tizen-huszonéves fiatal meg pláne nem. (Tanulság: ezentúl semmit sem olvasok el, ami a fordító nevéhez fűződik, úgyhogy az Engedj el is kimarad az életemből.)

A lényeg, hogy egy bizonyos hozzáállással kell olvasni a Csak egy napot, Párizst szeretőknek garantált élvezkedés, én nagyon szerettem benne még a laposabb részeket is, és a sok Shakespeare a kedvemet is meghozta az említett drámákhoz. A könyv vége pofára esős függővég, ami rögvest a következő könyvért kiált. A folytatásban Willem szemszögéből ismerhetjük meg azt az egy napot, majd az azt követő egy évet.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Csak egy nap #1

Eredeti cím:  Just One Day

Kiadó: Ciceró

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 388

Fordította: Sóvágó Katalin

Olvass tovább!

Karen Fortunati: The Weight of Zero

Elég jó értékelései vannak a regénynek külföldön, és olyan témát jár körbe egy pici csavarral, amit például a Veled minden hely ragyogó bámulatosan integrált történetbe.

Cath előre felkészül arra, mikor kebelbarátja, Zero, köznapi nevén depresszió ismét rátelepszik. Az ágya alatt dugdossa a gyógyszereit, hogy amikor Zero lecsap, megölhesse magát – a legutóbbi alkalommal nem sikerült. Mielőtt ez bekövetkezne, évek egyedülléte után a töri projekt keretén belül szert tesz élete első pasijára, a terápiás csoportban pedig új emberekkel ismerkedik meg.

Nem igazán értem, miért 4,2-es a könyv goodreadsen. Tény, hogy nem nagy az olvasottsága, de akkor is soknak tartom a méltató szavakat.

Mert a The Weight of Zero egy roskadozó kliséhalmaz.

Semmi eredeti nincs benne az említett apró pici csavart leszámítva, hogy Cath úgy hivatkozik a depressziójára, mintha az egy külön entitás lenne. Fortunati fogja a tipikus, irreális kliséket, és egy csokorba gyűjti. Cathnek jó ideje nincsenek barátai. Amikor elárulta a két legjobb barátnőjének, hogy bipoláris depressziót diagnosztizáltak nála, elfordultak tőle, sőt, az egyik szétkürtölte a hírt a suliban, és azóta is megy részéről a bullying. Erre jön a történelem óra, és azon belül mi más? Csoportmunka, naná, amely során Cath és Michael – aki egyébként már hatmillió éve oda van Cathért, csak nem mert közeledni eddig, mert a cselekmény most kívánta meg – közel kerülnek egymáshoz. Értsd: váltanak pár szót a közös projektjükről, és bumm, már együtt is járnak 20% után. Elismerem, ebből a szempontból nem szokványos a regény, mert nem a szerelmi szálon van a hangsúly, és végig egy párt alkotnak a történet folyamán, de ezzel el is veszik a romantika, merthogy 1, érthetetlen, mire fel jönnek össze 2, nem sikerül köztük kémiát csiholni 3, Michaelben semmi érdekes nincs.

Pasi pipa. Pár nap múlva betoppan az új legjobb barátnő is a képbe. Tudom, tudom, fikció, de ne legyen már ennyire irreális. Innentől kezdve minden szép és jó, Cath élete csodálatos lesz, de ennek törvényszerűségéhez felesleges a mentális betegség, mert egy sokáig magányos, normális ember is éppen ugyanígy éli meg a szituációt.  

Ez volt az egyik nagy bajom a regénnyel. Igazából Cathnek egy olyan időszakát mutatja be, ami a mániákus és a depressziós közti átmenet, így nincs lehetőség egyik szélsőséget sem megismerni, csak némi bűnbánó visszaemlékezés van és a depressziótól való félelem.

A másik problémás rész maga a főszereplő. Valahol értem, hogy a karakterfejlődéséhez szükségesnek kell önzőnek lennie, na de ennyire? Értelemszerűen úgy érzi, hogy ő a világ közepe, hogy a fájdalmát senki sem értheti meg. De azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy lazán elnézi, hogy az anyja két munkahelyen gürizik, hogy az ő gyógykezelését finanszírozni tudja, és még annyit sem tesz meg, hogy csinál némi házimunkát! Ezt csak a depressziós fázisban tartanám indokoltnak, de mint mondtam, abba Cath nem ér el a regény folyamán. A történet egy pontján az anyja teljesen megdöbben, mikor Cath tesz-vesz valamit a házban. De ennél még durvább az a rész, amikor az anyja bejelenti, hogy egyelőre otthagyja a másik állását, mert már nem bírja a két munkát egyszerre, sem azt, hogy alig látja a lányát, Cath meg erre konkrétan számon kéri, hogy mi az, hogy nem akar többé megszakadni. Nem akartam elhinni az olvasottakat. Ráadásul Cath úgy tartja vissza az infót a betegségéről mindenki előtt, mintha ő lenne a szentatyaúristen, értitek, még a terápiás csoportban is. Még az új barátnője előtt is, aki a legszégyenteljesebb problémáját is bevallja neki, és cserébe mit kap? Titokzatoskodást, mert Cath a fejébe vette, hogy őt mindenki utálni fogja, ha megtudják, mi a diagnózisa. (Nyilván a barátnői reakciója miatt, de akkor is túlzás.)

Soknak találtam a történelmi vonatkozást, legalábbis abszolút nem érdekelt az a vonal, hiába használta Cath a leveleket egyfajta önazonosulásra, hogy elfogadja magát olyannak, amilyen, és ne hagyja, hogy a betegsége határozza meg.

A regény üzenete jó: mindenkinek van valami fájdalma, és egyik sem csekélyebb jelentőségű másokénál. De a kivitelezés és Cath ellenszenves személye mellett eltörpül.

A lezáró klisé lényegében az, hogy a szerelem meggyógyítja a mentális betegséget, mert Cath bevallja a betegségét, és úgy dönt, hogy Zero nem jön el, és kész, de szerintem ez nem egészen úgy működik, hogy az ember eldönti, hogy most nem akar depressziós lenni, vita lezárva. 

Azt nem mondom, hogy debütáló regénynek rossz lenne a The Weight of Zero, mert nem az, csak átlagos.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Kiadó: Delacorte Press

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 400

Olvass tovább!

Cynthia Hand: Amikor búcsúzunk

Az Angyalsors-trilógia lezárásában olyan szinten csalódtam, hogy jó időre elment a kedvem Cynthia Hand könyveitől. Miután letelt a gyászidő, ismét megpróbálkoztam vele, és sikerült eszembe juttatni, miért is szerettem én az Angyalsorsot annyira anno.

Fülszöveg: Alexis egy középiskolás kitűnő tanuló, akit felvettek a híres MIT egyetemre, matematika szakra. Öccse öngyilkossága óta azonban semmi sincs rendbe a családjában. Anyja egyfolytában sír és azt mondja, hogy véget ért az élete. Apja még a tragédia előtt elhagyta őket egy fiatalabb nőért. Alexis pedig dühös, ugyanakkor magát hibáztatja öccse, Ty haláláért, néha pedig az az érzése, hogy öccse szellemként követi őt. Alexis pszichológusa, Dave azt javasolja a lánynak, hogy kezdjen el naplót írni, hátha így könnyebben meg tud birkózni öccse öngyilkosságával. És ahogy Alexis papírra veti fájdalmát, kétségeit, emlékeit, úgy tárul fel az olvasó előtt a múlt, a jelen és a jövő.

Az Amikor búcsúzunk egy érzelmi atombomba, ami gombafelhőt eregetve semmisíti meg az embert. Olyan nyomorúságos a hangulata, hogy egyszerűen rossz olvasni – és itt most a rosszat teljesen pozitív értelemben értem. Már persze ha az ember szereti deprimáltan érezni magát. Hand nem először bizonyítja be, hogy mennyire ért az érzelemábrázoláshoz, a melankolikus atmoszféra megteremtéséhez – voltaképpen ez az erőssége, a markáns cselekmény kidolgozása pedig az gyengesége.

A történet két szálon fut. A jelenben Lexie érzelmileg teljesen beszűkült, a barátaival nem tud mit kezdeni, csak zavarják őt, a fiújával szilveszter éjjelén szakított. Ty halála óta egyetlen könnyet sem ejtett, közönyösen tengeti mindennapjait, és még az sem tudja felvillanyozni, hogy az álma, az MIT ott toporog a küszöbön. Pszichológusa tanácsára naplóírásba kezd – ez a másik szál –, ami a múlt eseményeit tárja fel: Lexie próbálja megragadni az öccséhez kötődő fontos momentumokat, a mérföldköveket, amik a halálához vezettek, hátha megérti a miértet.

A történet lényegében a romokról szól, amiket Ty az öngyilkosságával maga után hagyott. Nem érezte jól magát a bőrében, ezért véget vetett az életének, ugyanakkor önző is volt, mert bele sem gondolt abba, hogy a szeretteinek milyen fájdalmat okoz. Eszébe sem jutott, hogy majd magukat hibáztatják azok is, akik nem tehetnek arról, hogy fegyvert ragadott a garázsban.

Ty súlyos, a külvilág számára láthatatlan depresszióban szenvedett. Ami a legszomorúbb, hogy a szülei elbagatellizálták a problémát, sőt, valójában észre sem vették, el voltak foglalva a saját kis életükkel. Apuka félrelépett, anyuka pedig próbált apuka kedvében járni, hogy ne hagyja el, de végül, amikor szétmentek, akkor is csak önmagával törődött, azzal semennyire sem, hogy Tyt mennyire megviselte az apja árulása. Azt sem vették komolyan, amikor Ty először kísérelt meg öngyilkosságot. Nem tudom, én azt követően, ha a gyerekem véget akart volna vetni az életének, biztos árgus szemekkel figyelném, nem úgy kezelném, hogy upsz, csak egy botlás volt.

 Az eredeti nagyon tetszetős borító. Bár a magyar is szép, sok köze nincs a történethez (főleg, hogy nem parton játszódik).

Cselekményileg nem sok minden történik a könyvben. A történések poroszkálnak, és bevallom, féltávnál már tényleg elapadt a lendület, és picit untam is, de ezt kompenzálja az emocionális ereje. A mozgalmasság helyett inkább azzal szembesülhetünk, ahogyan Lexie kiönti magából az érzelmeit, és a múlt ütközik a jelennel. Szívettépő olvasni a lány gondolatait, ahogy végigkalauzolja önmagát a gyász különböző fázisain. Ty halála után Lexie teljesen egyedül marad: az anyja elmerül a depressziójában, az apjával, akinek az új családja a prioritás, beszélgetni sem tud. Bűntudata van, hogy nem volt ott Tynak, amikor a fiúnak nyilvánvalóan segítségre lett volna szüksége, mert lefoglalta a szerelmi élete, és ha észrevette volna a jeleket, akkor megakadályozhatta volna. Azzal, hogy szakít Steve-vel, lényegében önmagát bünteti.

Nagyon tetszett, hogy a gyász mellett nem fityegett be a szerelmi szál, nem az segítette át a főhőst a traumán. Persze megismerjük kettejük történetét, hogy hogyan jöttek össze, de a jelenben semmi sincs. A regény katartikus jelenete, hogy a naplót, aminek tartalmát olvashatjuk, a végén Lexie odaadja Steve-nek – hát ott bizony összefacsarodott a szívem, és elmorzsoltam egy-két könnycseppet.

Lexie-nek rá kell jönnie, és a családját is szembesítenie kell a ténnyel, hogy nem hagyhatják, hogy Ty döntése romba taszítsa az ő életüket is, mert attól a fiú nem jön vissza. Meg kell tanulniuk tovább élni nélküle, bármennyire is fájdalmas és nehéz lesz. Szörnyű volt arról olvasni, hogy a szerző is ugyanígy veszítette el a testvérét, el sem tudom képzelni, milyen borzalmas lehet, bőven elég volt nekem ezt fikcióként átérezni, megnyomorgatta a lelkem rendesen.

Elsősorban azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik jól tűrik a szomorúságot, és nem egy cselekményes történetet várnak, mert azt itt nem fogják megkapni.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  The Last Time We Say Goodbye

Kiadó: Maxim

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 376

Fordította: Loósz Vera

Olvass tovább!

Jennifer Niven: Veled minden hely ragyogó

Jennifer Niven olyan könyvet írt, ami összezúzta a szívemet-lelkemet. A Veled minden hely ragyogó mindenképpen olyan utazás, amire érdemes jegyet váltani. Higgyétek el, megéri. 

A recenziós példányt köszönöm a Maxim kiadónak! 
 Megrendelem!

A történet kezdetén Theodore Finch a suli tornyának párkányán ácsorog, és a halálról tűnődik. Itt fut össze Violet Markey-val, aki nemrég elveszítette a nővérét egy balesetben, és azóta nem találja az élet értelmét. Finch a maga bohókás stílusában lebeszéli a lányt az öngyilkosságról. A suliban mindenki azt hiszi, hogy Finch akart leugrani, és Violet mentette meg. Finch érdeklődni kezd a lány iránt, és egy közös suliprojekt keretében bejárják Indiana nevezetességeit. Mindeközben összebarátkoznak, és Finch megmutatja Violetnek, hogy a nővére halála után sem áll meg az élet.

Vajon mit lehet elvárni egy olyan könyvtől, ami így kezdődik: „A mai nap jó a halálra?” Akkor még a leghalványabb elképzelésem nem volt. De eltelt pár oldal, és következett egy olyan rész, amiből azonnal tudtam, hogy kizárt, hogy én ezt a könyvet nem fogom szeretni. 

„– Utálom a matekot, de nem ezért vagyok itt. És ezt ne vedd magadra, ha te viszont éppen amiatt jöttél volna föl... Biztos jobb matekos vagy, mint én, de nálam nagyjából mindenki jobb matekból. Nem baj, nem zavar, van sok fontosabb, amiben jó vagyok – a gitár, a szex, az apám következetes gyötrése, hogy sorozatosan kiábránduljon belőlem, hogy csak egy párat említsek. És az is nagyon igaz, hogy az égvilágon sohasem fogod használni. Mármint a matekot.”

A regény két nézőpontot mutat be, Finchét és Violetét. Ez a matekos rész Finch fejében volt; annyira, de annyira szerettem az ő fejében lenni. Olyanok a gondolatai, mint az egész lénye: dinamikusak, hektikusak, csapongóak és legfőképpen különcök. Ő egy fura alak, aki egyfolytában hülyét csinál magából, de ez nem rengeti meg a világát, mint ahogy az sem, hogy mit mondanak a háta mögött. Csak megvonja a vállát, őt a konvenciók nem korlátozzák. Mondjuk nem csoda, hogy flúgosnak bélyegzik, mert Finch pluszban az öngyilkosság megszállottja. Mindenféle statisztikai adattal tisztában van a különböző halálnemeket illetően, és ez végigkíséri az egész könyvet. Ez elég ambivalens érzéseket kelt, hiszen ez a habókos srác egy szélvész, aki olyan lelkesedéssel vág bele mindenbe, hogy Violetet is magával rántja. Ám ez csak a felszín, egy álarc, amely mögött ki tudja, ki a valódi Theodore. Hiába pattannak le róla a sértések és a gúnyolódások, ő mégis csak egy fiú, aki keresi az identitását, azt a verzióját, ami megfelelő ahhoz, hogy beilleszkedhessen a társadalomba, de a nagy kutakodásban már ő sem tudja, hogy kicsoda. 

Violet épp az ellenkezője. Népszerű lány volt, akinek megvolt mindene: pasi, életcél, egy imádott testvér. De amikor a nővére meghalt egy autóbalesetben, Violet élete felborult, és azóta sem találja a helyét. Nem érti, hogy a barátai miért voltak a barátai, és a pasijától sem akar már semmit. Az életcélja is a semmibe veszett, képtelen arra, hogy egyetlen sort is monitorra vessen, pedig korábban imádott írni.

Elég nyilvánvaló, hogy mi sül ki abból, ha ők ketten összekerülnek. Finch addig-addig jár Violet nyakára, míg szép lassan újra ráveszi a lányt olyan dolgokra, amikre már nem hitte, hogy képes. Megmutatja neki, hogy igenis van értelme az életnek, csak meg kell találni benne a szépséget, mert mindenben van valami szép, csak a perspektívától függ, hogy annak lássuk. A kapcsolatuk kibontakozásához a keretet egy iskolai projekt adja, aminek a lényege, hogy Indiana nevezetességeiről kell beszámolót készíteniük. Így mindenféle fura helyre ellátogatnak: van itt házi készítésű hullámvasút, lakókocsi könyvesbolt, és így tovább. 

Imádtam ebben a könyvben az apró részleteket. A sima elbeszélés kiegészül Facebook üzenetekkel, sms-ekkel és post-itekkel. Imádtam a post-ites ötletfalat, hogy a főszereplők Virginia Woolfe idézetekkel dobálóznak, ezzel meghozva a kedvet az olvasásához. Imádtam, hogy elmennek különböző helyekre, és otthagynak magukból egy darabot. Imádtam, hogy Finch a tél közepén elhozza a tavaszt annak a lánynak, akit szeret.

És aztán mikor a barátságuk elmélyül, felmerül a kérdés: mi jön ezután? Mi jöhet még? A feketeleves, mi más. Mert ez a könyv felültet egy érzelmi hullámvasútra, ahol mosolyogsz és nevetsz, olvadozol és álmodozol, aztán bedob a mélyvízbe, és lenn tartja a fejed.  Nem hiszed el, hogy összefacsarodik a szíved, és csak zokognál. Mert ez nem történhet, azok után, amiben eddig részesültél, nem. 

A középpontban a mentális betegségek, a depresszió, öngyilkosság és társai állnak. Helyeslően bólogattam arra, hogy a szerző elítéli a megbélyegzést, a címkék használatát. Ez sokkal összetettebb annál. Tényleg tudjuk, hogy valaki miért instabil mentálisan? Magától lesz az? Nem esetleg azért, mert az abuzív apja megkeseríti az életét? Vagy az úgynevezett barátai nem is törődnek vele igazából? Vagy, mert úgy érzi, hogy senki sem szereti? Persze vannak esetek, mikor ez nem jogos, csak bemagyarázás, de mi van akkor, ha tényleg így van? Mindannyian sérültek vagyunk így vagy úgy, miért felfoghatatlan, miért gyengeség, ha vannak, akik egyedül nem tudnak megbirkózni vele? Miért gyávaság, ha egyszer nincs már semmi sem, ami elég?

Finch és Violet egyfajta párhuzamba kerülnek a családjuk révén, ám egyúttal teljesen ellentétes végletet képviselnek. Finch nem tudja túltenni magát egy gyerekkori emlékén, a madár halálán, és talán fel sem fogja, hogy a madár sorsában önmagát látja. Tudja ő is, hogy a családja elfogadható, és hálás lehet azért, amilyen élete van, de ez ugyanakkor mégsem az igazi. És ott van Violet, a tökéletes családdal, amiben csak ő nem tökéletes, mióta elveszítette a nővérét. 

 A második felére a könyv olyan szinten játszik az érzelmekkel, hogy azt nem lehet elviselni. Azt érzed, hogy téglát dobnak az arcodba, és nem kapsz levegőt. Teljes érzelmi megrázkódtatást kellett átélnem, mert valahol gondoltam, hogy ez lesz, nem ért váratlanul, de nem akartam elhinni. És utána rosszul voltam, annyira rosszul, és még most is sírhatnékom támad, ha visszagondolok rá.

Végső soron éppen ez volt a célja ennek a könyvnek, ez az érzelmi katarzis, aminek utórezgései még mindig bennem élnek. Köszönöm ezt az élményt Jennifer Niven, csodálatos volt!

Extra: Olvasd el a Jennifer Nivennel készült interjút, amiben a könyv keletkezési körülményeiről mesél.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: All The Bright Places

Kiadó: Maxim

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 430
Fordította: Kocsis Anikó

Olvass tovább!

Beth Revis: A World Without You

Már nagyon be voltam sózva, hogy megjelenjen a könyv, és végre olvashassam. Egyrészt a téma nagyon csábító, és Beth Revis Across The Universe-trilógiáján nagyon jól szórakoztam.

Bo képes utazni az időben. Az erejét még nem tudja kontrollálni, ezért a Berkshire Akadémiára jár, egy speciális intézménybe, amit képességekkel bíró gyerekeknek tartanak fenn. Bót akkor éri súlyos csapás, amikor egy véletlen folytán a barátnőjét elveszíti a múltban. Hiába próbálkozik, az idő nem hagyja, hogy visszahozza Sofíát. De Bo nem adja fel.

Csakhogy Bo ezt képzeli. A valóságban Sofía nem tudott felülkerekedni a depresszióján, és öngyilkosságot követett el; Bo egy mentális betegek kezelésével foglalkozó központ lakója. És ez volt az egyik fő problémám a regénnyel. Nem ezt vártam. Sokkal jobb lett volna, ha az olvasó elbizonytalanodik olvasás közben, nem tudja, hogy Bo képessége igazi vagy sem, hogy amiket lát valóságosak-e vagy sem. Lásd Made You Up Francesca Zappiától. Ha abszolút nem tudtam volna, hatalmas arculcsapásként érhetett volna, hogy Bo valójában képzelődik, és visszatekintve egészen más élményként láttatta volna a történteket. De így, hogy az egész világosan kirajzolódik az első oldalaktól kezdve, milyen meglepetés marad? A fülszöveg lényegében összefoglalja az egész történetet.

Ettől függetlenül mindig érdekes egy eltérő gondolkodású karakter fejébe belelátni, és próbálni megérteni az észjárását, aminek az a pikantériája, hogy úgysem sikerül megérteni. Ez is okozott némi elégedetlenséget, nem kapott ívet az, ahogy Bo felismeri az igazságot. Ez nyilván nem egy könnyű folyamat, de a regény kissé hiteltelen struktúráját tekintve – alapvetően az akadémia működése nem volt éppenséggel realisztikus – egy érzékelhetően görbülő ív simán belefért volna. De itt Bo egy idő után a csőlátásával, a bemagyarázásokkal és az összeesküvés-elméletekkel idegesítővé válik, és hirtelen a végén világosodik meg valamennyire, amit aztán egy semmilyen levezetés zár le.

Neal Shusterman mesterien építette fel a saját sztoriját a Challenger Deepben, itt is hasonlóan kellett volna. Azért hozom fel példaként, mert A World Without You nagyon hajaz arra a könyvre – azon se lepődök meg, ha az szolgált inspirációként. Csak ott a főhős elméjében játszódó téveszme is élvezetesebb, míg itt egy idő után untatóan repetitív lesz. Bo sokszor ismétli önmagát, fogalmazza meg ugyanazokat a gondolatokat, és sokszor van leírva, ahogy az időfonalakkal bíbelődik.

A regény két nézőpontot tartalmaz, Bo mellett a húg,a Phoebe gondolatai között találhatjuk magunkat. Ő képviseli a realitást a történetben, és az ő szemén keresztül figyelhetjük meg Bót kívülről. Vagy legalábbis próbálhatnánk, mert a lényeges részek, amikor Bónak napok vagy hetek kiesnek az életéből, Phoebe szemszögéből sem láthatóak. Sokáig azt hittem, hogy az lesz a csavar, hogy Bónak több személyisége van, és egymást váltják, de nem. Igazából nem is lett számomra világos, hogy mi a baja (oké, nincs kőbe vésett diagnózis), mert elvileg szóba kerül, hogy dühkezelési problémái vannak meg akár veszélyes is lehet másokra, de ez nincs jelentősen mutatva.

A szándék jó, ami miatt Phoebe nézőpontot kapott a történetben, de a szála abszolút nem érdekes, és az egész könyvben magát sajnáltatja, hogy milyen rossz neki, hogy a szülei csak Bóval foglalkoznak, és neki prominens tanulónak kell lennie, nehogy csalódást okozzon nekik. Amiatt panaszkodik, hogy ha egy rakat pénzt elköltenek Bo kezelésére, akkor ő miért nem mehet el egy európai vakációra. Mert aztán ugyanaz a kategória a kettő, szerintem is. Az önzősége süt a lapokról, és nem tudom, mi volt ezzel a szerző célja. Tán sajnálnom kellett volna a lányt? Bocsánat, hogy nem ment. Pedig olyan szerencsétlen sorsa van szegénykének. Irónia.

A szerelmi szál és Bo Sofíával való kapcsolatának mélysége nem igazán jött át, valójában végig azon töprengtem, hogy a manóba tudott Sofía összejönni Bóval. Mélységes depresszióban abszolúte nem ezen jár az ember agya, másrészt Bo viselkedése annyira zavaros, hogy a kapcsolatukat még elképzelni is lehetetlen.

Annyival jobb lehetett volna ez a könyv! De kihagyott ziccer marad.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Kiadó: Razorbill

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 384

Olvass tovább!

Courtney Summers: Éles helyzet

Láttátok már a Holtak hajnalát? Nem lennék meglepve, ha Courtney Summers igen, simán kinézem, hogy az alapötlet onnan jött. De még milyen jó, hogy jött!

Zombik árasztják el a várost. Hat tinédzser a suliba menekül. Elbarikádozzák magukat, és abban reménykednek, hogy eljön értük a segítség. A cél, hogy kitartsanak addig, ami nem is tűnik nehéznek, hiszen van ennivaló, innivaló. Csakhogy az összezártság a pánik leple alatt kihozza az emberekből a legrosszabbat, és így még nehezebb a túlélés.

Kerek perec kijelentem: Courtney Summers lebilincselő könyvet hozott össze. Olyan aspektusból közelítette meg a témát, ami engem sokkal jobban érdekel a véres akciójelenetek és a tömeges halálesetek helyett. Aki ilyesmire vágyik, ennél a könyvnél csalódni fog. Azon van a hangsúly, hogyan viselkednek az emberek nyomás alatt, állandó stresszhelyzetben, hogyan formálódik egy csoport, a tagja hogyan fordulnak egymás ellen. Mesterien ábrázolja a változó viszonyokat, és olyan feszültséget teremt az egész könyvben, hogy az olvasó tövig rágja a körmét az izgalomtól. Végig bennem motoszkált az érzés: mi lesz itt? Mikor esnek egymásnak? Mikor hozzák magukra a bajt a széthúzásukkal? És mindezt úgy teszi, hogy a történet jelentős része az iskolában játszódik.

„Így érezhette magát Dorothy is. Talán. Ha Dorothy hat rémült tizenéves lenne, Óz pedig maga a pokol.”

Az Éles helyzet mindjárt egy szürreális képpel nyit. Sloane öngyilkos akar lenni, mert az apja állandóan kék-zöldre veri, de a szándéka kútba esik, mert nincsenek meg a gyógyszerek, amiket be akart venni. Kilátástalannak érzi a helyzetét, nem tudja már elviselni az abuziv apját. A remény, ami benne munkálkodott, és arra sarkallta, hogy tartson ki, elenyészett. A nővére, Lily ellopta, mikor lelépett otthonról, pedig megígérte, hogy együtt oldanak kereket. Miután Sloane szembesül azzal, hogy ebben a szent pillanatban nem tudja megölni magát, végig kell ülnie egy reggelit, ami az apja társaságában a poklok kínja. És ekkor azt kívánja, hogy történjen valami, és történik: eljön a zombiapokalipszis.

Ugrunk hét napot az időben: Sloane és még öt diák sikeresen eljutott a gimibe. Bevackolják magukat a falak között, és várják a csodát. A sors furcsa fintora, hogy Sloane meg akar halni, mert nincs értelme az életének, Lily nélkül már nincs. De túléli a zombik támadását, elkeveredik az iskolába, és még ott is túléli, mikor lehetőség adódik a halálra, amire olyannyira vágyik. Csak nem hagyják neki, hogy beteljesítse a vágyát. Sloane úgy érzi, már régen meghalt, csak a testének is fel kéne zárkóznia ahhoz, amit az eszével tud. De mégis él, lélegzik, van a világvége közepén.

Kellemesen ambivalens érzéseket keltett bennem Sloane személye. Hiszen itt ez a lány, aki igazából a háta közepére kívánja az egész cirkuszt, levegőt venni számára semmit nem jelent már, mégis újra és újra túlél. Vele ellentétben a többiek kapaszkodnak a hitükbe, és hiszik, hogy van kiút. Ez a fajta életszemlélet morbid módon igazán üdítő ebben a környezetben, hiszen ezeknek a történeteknek pont az az üzenete, hogy sose adjuk fel a reményt, és mindig érdemes élni. Mekkora paradoxon már egy olyan karakter, mint Sloane.

„Nem kéne itt lennem, és a világnak már vége, és szavakkal nem lehet leírni, mennyire ostoba és szomorú ez a helyzet, és megváltozott az idő is; egy másodperc most már egy perc, egy perc az egy óra, egy óra az egy nap, egy nap az egy hónap, egy hónap az egy év, és egy év…
Annyit már nem bírok ki itt.”

Nem hiszem, hogy mindenki osztani fogja a nézetemet Sloane személyét illetően, és akkor még ott van ráadásként a többi karakter, akik ennek a könyvnek az alappilléreit alkotják. Tényleg érdekes nézni, ahogy a csoporton belül vannak széthúzások, egyúttal a csoport együttesen önmagát helyezi előtérbe másokhoz képest. Cary tetszeleg a vezető szerepében eleinte, mert ő juttatta el a csoportot a gimibe, de mindez azon az áron történt, hogy az ikrek, Grace és Trace szülei a zombik martalékául estek. Az ikrek ezt nem tudják kiheverni, főleg Trace nem.

Trace egyszerűen az agyamra ment. Mindenki elveszített mindenkit, de ő az egész könyvben azon nyavalyog, hogy a szülei Cary miatt haltak meg. Eszébe nem jut, hogy ezzel nem hozza vissza őket, csak feszültséget generál, ráadásul folyamatosan arra emlékezteti a többieket, hogy az összes szerettük meghalt. Talán akkor tudnám megérteni a viselkedését, ha Cary megmentett volna valakit, aki neki fontos a szülők halála árán, de nem történt ilyesmi. Trace tulajdonképpen örülhet, hogy Grace maradt neki, és Sloane is irigyli az ő párosukat, hiszen ott vannak egymásnak, és ezért még érdemes a túlélésért küzdeni. Mert a másikért megéri. De Trace nem tud túllépni a dolgon, állandóan Caryt cseszteti, ahelyett, hogy összetartanának, és ez engem akkor húzott fel még inkább, mikor Rhys titka kiderül. Mert neki sokkal nagyobb traumán kellett átmennie, és mégis összeszedte magát, és harcol, és nem foglalkozik azzal, amin már nem változtathat.

A legfiatalabb tag, Harrison csak a csoportmorál rombolására jó, nincs határozott véleménye, sem tudatos hozzáállása semmihez, ez bőven látszik abból, ahogy azt követi, akit hatalmi pozícióban érez. Ő a konformitás tökéletes megtestesítője, tipikus csatlós, aki változtatja, kihez hűséges. Az ő szála abból a szempontból nagyon tetszett, hogy kapott egy ívet, ami megrökönyödést váltott ki bennem. A szerző remekül rángatja a karaktereit, mindegyik szerepét felvezeti, elmélyíti, és aztán csavar egyet a dolgokon, hogy csak nézünk ki a fejünkből.

A könyv szerves részét képezi még Sloane nővére, Lily, akit valós alakjában sosem látunk, mégis állandóan Sloane-nal van az emlékeiben, megmártózunk az iránta érzett gyűlöletében és csalódottságában.

Az Éles helyzetben tökéletesen megmutatkozik, hogy az ember önmaga legnagyobb ellensége. Hiába van válság, az emberek képtelenek összedolgozni, épp ellenkezőleg, mindenki a maga nézetei szerint ellentétes táborokba tömörül, és a folyamatos egyet nem értés okozza a vesztüket.

Ahhoz képest, hogy a helyszín mennyire kötött, elképesztő, hogy milyen helyzeteket épít fel tudatosan a szerző. Elhinti, hogy minden nyugis, aztán egy sziklát dob a tóba, és úgy felkavarja az állóvizet, hogy csak pislogunk a döbbenettől. Mindezt úgy, hogy zombik alig szerepelnek. Nem tudjuk meg, hogy mi történt, hogy történt, de ebben a könyvben nem ez a lényeg, hanem ahogy az emberek viselkednek. Épp ezáltal nincs hiányérzetem, hogy nem kaptam válaszokat a kérdéseimre, mert pont az a cél, hogy annyit tudjak, mint a főszereplők, és bőven elég az, amin ők végigzongorázzák magukat. Ha a való életben kitörne a zombiapokalipszis, mi sem tudnánk, miért történt. Megtörténne, és meghalnánk, ilyen egyszerű a képlet.

Szerelmi szálat ne is keressünk, mert nincs, és ez így van jól, mert nevetségesnek és hiteltelennek hatott volna. Van benne csókolózás, de ezt a kényszer szüli, a kétségbeesés, a magány, a tudat, hogy mindjárt meghalnak, és jó lenne, ha valaki érintése száműzné a halál súlyként rájuk telepedő árnyékát.

Muszáj kiemelnem a stílust: egyszerű és letisztult. Félelmetesen illik a könyv hangulatához, a rövid szavak pattogóssá és gyors röptűvé teszik az egészet, érzékeltetve a feszült hangulatot. Rátelepedik az olvasóra ez a könyv, és még utána is sokáig a gondolataiban marad. Summers egyszerűsége ízlelgetnivaló gondolatokat rejt magába, amik óriási hatással voltak rám.

Ez az egyik legjobb zombis könyv, amit valaha olvastam, mindenkinek ajánlom.

Értékelés: 5/5

Borító: 1/5 (förtelmesen ronda, 2 perc alatt ennél jóval ízlésesebbet összedobok…)

Eredeti cím: This Is Not A Test

Sorozat: Éles helyzet #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 288

Fordította: Papolczy Péter

Olvass tovább!

Lauren Oliver: Vanishing Girls

Lauren Oliver könyv bármikor jöhet, igaz, a Pánikot még mindig nem olvastam, a Roomstól pedig elrettentettek a kritikák. De bíztam benne, hogy a Vanishing Girls szuper lesz.

Nick családja szétesőben. A szülei elváltak, az anyja zombi üzemmódban tölti a napokat, az apja alkoholhoz nyúlt, és beújított magának egy új nőt, a húga, Dara pedig az ominózus márciusi balesetük óta nem áll vele szóba. Sőt, minden alkalmat megragad arra, hogy elkerülje, így nem is találkoznak. Dara Nicket hibáztatja a balesetért, ami elcsúfította őt. Az anyja egy vurstliban szerez Nicknek nyári munkát, ahol újból találkozik Parkerrel. Parker valaha Nick legjobb barátja volt, de mióta összejött Darával, a kapcsolatuk eléggé megromlott. A lakóhelyük állóvizét egy kislány, Madeline Snow eltűnése kavarja fel, és a rejtélynek hamarosan szerves részese lesz Nick is, amikor Dara is eltűnik.

„Azt hiszem, az a legjobb dolog az eltűnésben, amikor az emberek téged keresnek, és könyörögnek, hogy gyere haza.”

Elég vegyes érzelmeket váltott ki belőlem a Vanishing Girls. Minden logikai és egyéb hibája, a vontatottsága ellenére szerettem olvasni, mert Lauren Oliver könyvet olvasni mindig jó élmény. A stílusa annyira magával ragadó, hangulatos és szép, hogy hiába nem vagyok elégedett a történetvezetéssel, elmerülök az általa megálmodott világban. A Vanishing Girls nagy része egy vurstliban játszódik, és olyan élénken festette meg előttem a helyszínt, hogy szinte én is ott dolgoztam Nickkel és Parkerrel együtt. Tud írni ez a nő, ez nem kérdés!

Tehát a szavakkal nincs is gond, de egyéb területeken viszont igen. Kicsit úgy éreztem ennél a történetnél, hogy Oliver újra akarta teremteni a Mielőtt elmegyeket. Hiába tudhat már számos könyvet a háta mögött, sokan azóta is a debütáló könyvét tartják karrierje csúcspontjának. Az elején felidéződtek bennem a Mielőtt elmegyekkel kapcsolatos emlékek, hogy mennyire utáltam, mikor belekezdtem, hogy alig tudtam haladni vele, annyira taszított a protagonista, aki aztán bámulatos jellemfejlődésen ment keresztül, és egy csodálatos sztori kerekedett ki a szörnyű kezdésből. Ez a könyv viszont csak erőlködik ebben a tekintetben, és valójában lehet, hogy csak a hasonló karakterek és helyszín miatt támadt utánérzetem.

A Vanishing Girlsben egy testvérpár a főszereplő: Nick és Dara, akik egykoron imádták egymást, mára viszont a kapcsolatuk negatív tartományba csapott át. Akkor kezdődtek a bajok, amikor Dara átment ribancba, mind külsőleg, mind belsőleg, miközben Nick továbbra is a család fehér báránya maradt. Így még inkább kiéleződtek a lányok közti ellentétek, és végül teljesen elmérgesedett a helyzet. Két nézőpontból követjük végig a történéseket, bár Nick gondolatai vannak túlsúlyban.

A Vanishing Girls megnehezíti az olvasó dolgát, ugyanis nincsenek szerethető szereplők. Mindkét lány gyenge, és idegesítően sokat hibáznak. Egyikük fejében sem szerettem lenni. Van két unokahúgom, akik hajlamosak panaszkodni a másikra, és egy szituációt totál ellentétesen beállítani, amiben természetesen mindig a másik fél a hibás, te meg döntsd el, mi az igazság. Ebben a történetben is ugyanez van: Dara irigy Nickre, amiért jó gyerek, prominens tanuló, ám ahelyett, hogy a nővére nyomdokaiba lépne, elmerül az alkohol és a drogok világában. Nick szerint viszont Dara az, aki népszerű, aki szép, akit mindenki szeret, bármit megtehet, amit csak akar. A viselkedésük és a tetteik alapján egyikükkel sem tudtam azonosulni, inkább szánni mindkettőjüket, hogy képtelenek arra, hogy igazából szeressék egymást. Tudom, hogy van ilyen, de furcsa belegondolnom, mikor világéletemben szerettem volna egy korban hozzám közel álló testvért, akivel bármit megoszthatok. Egyszerűen csak nem tudom megérteni, hogy akiknek ez megadatott, miért nem becsülik meg.

„Néha az emberek már nem szeretnek többé. Ezt a sötétséget sosem lehet helyrehozni, nem számít hányszor kel fel a hold, hányszor tölti meg gyenge fénnyel az eget.”

A történések két idősíkon futnak: azelőtt és azután, mégis az azelőtti jelenetek nem túl erősek, nem alapozzák meg a régi szoros köteléket, ami korábban létezett a lányok között, csak a baleset körül "sertepertélnek". Mondjuk Nick egy csomószor visszaemlékszik jelentéktelen gyerekkori emlékekre, amikből megtudjuk, hogy Nick, Dara és Parker állandóan hármasban játszottak.

A romantika sem működött nálam ebben a könyvben. Elég hamar nyilvánvaló, hogy Nick legjobb barátja, Parker lesz minden konfliktus fő katalizátora, és személy szerint semmit sem utálok jobban, mint a testvérek közötti szerelmi háromszöget. Nekem ez így gyomorforgató a köztes fél részéről, másrészt szomorú a testvérek részéről. Miért rivalizálnak egymással, miért nem a testvéri kötelékük fontosabb? A felállás miatt nem tudtam megkedvelni a srácot, a háromszöges huzavona meg az őrületbe kergetett a végére.

A vége! A Vanishing Girls vége megér egy misét. Ez azon könyvek egyike akar lenni, aminek a végén eldobod az agyad, alig kapsz levegőt a sokktól, és próbálod megemészteni, hogy mi történt. Jó lett volna ezzel az érzéssel elbúcsúzni, mikor az utolsó laphoz értem. Sajnos a probléma ott kezdődik, hogy a könyv elején kitaláltam a gigászi csattanót, annyira logikusnak tűnt. De persze elvetettem, mert Oliver olyan trükköt alkalmaz, ami ellehetetleníti ezt az elképzelést. Mégis, minden nyilvánvaló képtelensége ellenére kerestem a jeleket, a nyomokat, és sajnos annyira szemet szúróak voltak, hogy még féltávnál sem jártam, már 100%-ig biztos voltam benne. Úgy, hogy Oliver ellentmondott nekem. De hiába tette, tudtam, hogy átver, és amikor már eltántoríthatatlanul ragaszkodtam ahhoz, hogy igazam van, nem kellett hozzá sok sütnivaló, hogy összeragasztgassam a történet darabkáit, nyomban meglettek az okok, meglett az esemény, már csak a hogyan kérdése volt kétséges. És ez a hogyan hajtott tovább előre meg a pontos részletek iránti érdeklődés.

Két fő rejtély van végigráncigálva a könyvön: az ominózus baleset, és hogy milyen dolgot művelt Nick és kivel, ami szigorúan titkos. Ezek nem egyszer vannak megemlítve a könyvben, hanem idegesítően túl van hangsúlyozva a fontosságuk. Ezek nélkül nem lenne könyv. A stratégia az lehetett, hogy amikor az olvasó elunja magát, be kell dobni csontként a varázsszavakat, hogy az olvasó ráharapjon, és a kíváncsisága ne múljon el. Az gondolom egyértelmű, hogy nem éppen egy feszültséggel teli, akciódús sztoriról beszélünk.

És itt jön a képbe, ami nem működött nálam a történetben: az információkivágás. Ez egy jól bevált írói eszköz lehet abban az esetben, ha valami olyan szörnyűség történik a főhőssel, amivel nem akar szembesülni, és amikor megtörténik az olvasó beavatása, a karakter elért arra a pontra, hogy képes továbblépni. Fontos szempont, hogy senki más nem tudja, mi történt a főhőssel! A Vanishing Girlsben mindenki tisztában van az eseménnyel, és mégis mindenki rébuszokban beszél. Fogalmam sincs, hogy feltűnt-e volna, ha nem jövök rá a csattanóra, de a tudás birtokában a dialógusok mesterségesnek és precízen megtervezettnek hatottak, sütött belőlük az írói kétértelműség, és ha távolról szemlélem az egészet, egyáltalán nem tűnik logikusnak. Természetes, hogy lábujjhegyen járkálnak az emberek a téma körül, a baleset részletei körül, Dara könnyelmű viselkedése és a Nick-Dara kapcsolat körül, de itt bárki, aki csak megemlíti, pont úgy reagál, hogy véletlenül se derüljön ki semmi az olvasó számára. Ráadásul két szemszög van, és mindketten balesetként hivatkoznak rá, ha eszükbe jut (bár ez még a kevésbé problémásabb, hogy miért, az menet közben kiderül.)

Mindehhez szervesen illeszkedik a Madeline Snow sztori, amivel kapcsolatban szintén azt éreztem, hogy a létezése csak a Nick-Dara kapcsolatot szolgálja, egyéb funkciója nincs. Ha nem létezne, nélküle Nick nem vonhatná le azokat a következtetéseket, amiket megtesz. Nem tudom, mennyire világos, amit mondani akarok. Nyilván ez egy történet, ami így lett kitalálva, hogy egyik eleme kapcsolódik a másikhoz, de olvasás közben az író szándékát éreztem, nem magát a történetet, ahogy a szálak összesimulva egybefonódnak, és ez kizökkentett rendesen.

Szóval nem tudom, hogyan vélekednék a csattanóról, ha nem jövök rá. Vannak, akik gyanútlanok maradtak, vannak, akiknek hozzám hasonlóan leesett. Azon gondolkoztam, hogy talán Oliver direkt, ilyen nyilvánvalóan írta meg ezt így, hogy egy kicsit hülyét csináljon az olvasójából, aki tudja, amit tud, pedig az lehetetlen. Nem az író hibája, de pont néhány könyvvel ezelőtt olvastam ugyanezt a fordulatot, a különbség viszont az, hogy abban a történetben megvolt a létjogosultsága az egésznek, és ez a szembeállítás még inkább kiemeli ennek a könyvnek a hibáit. Pedig ott is rájöttem a dologra, bár közel sem ilyen hamar, de mégsem vont le az élvezeti értékéből, mert azt kell mondjam, jóformán  elvárás volt.

 A lényeg, hogy az információ birtokában nem tudott működni nekem ez a könyv, nem tudtam más szemmel nézni rá, úgy tenni, mintha meg kéne lepődnöm. Ettől függetlenül jó olvasmánynak tartom, ha csak a stílusa miatt, akkor amiatt. Azt hiszem, a Vanishing Girls mindenképpen egy olyan könyv, amiről érdemes beszélni, és ami valamit mindenképpen ki fog váltani az olvasóból.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Kiadó: HarperCollins

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 357

Olvass tovább!

Jasmine Warga: My Heart and Other Black Holes

Figyelemfelkeltő cím, figyelemfelkeltő borító, figyelemfelkeltő tartalom, kizárt volt, hogy Jasmine Warga debütáló regényét ne olvassam.

Aysel apja borzasztó tettet követett el, aminek Aysel is issza a levét. Az emberek elfordulnak tőle, nincsenek barátai, az édesanyja és a féltestvére is más szemmel néznek rá. Nincs oka arra, hogy éljen, hiszen semmi örömet nem okoz már számára, ezért elhatározza, hogy véget vet az egésznek. A kedvenc oldala a Smooth Passages, ahol hozzá hasonló emberek kommunikálnak egymással. Ezen az internetes platformon az öngyilkosságra szomjazók párt keresnek maguknak, hogy motiválják egymást a cél eléréséhez. Aysel meglátja Roman hirdetését, és úgy tűnik a sorsuk eldöntetett: április 7-én közösen távoznak el az élők sorából.

Bármennyire is lehangoló a könyv kiinduló szituációja, azt meg kell hagyni, mindenképpen ötletes és újszerű felütéssel operál. Lelkierő kell ahhoz, hogy egyáltalán belevágjunk ebbe a történetbe, amit már az elejétől kezdve súlyosan depressziós gondolatok szőnek át. Aysel borús gondolatai rátelepedtek a mellkasomra, és kiszorították belőlem a levegőt, holott megértettem, miért akarja feladni. Azt állítják öngyilkosnak lenni gyávaság, de akik nem ismerik a magányt, azok könnyen osztják az észt. Ezzel csak oda akarok kilyukadni, hogy nem ítélem el azokat, akik véget akarnak vetni az életüknek, mert lehet, tényleg van az a pont.

„Gondoltál már rá? Mi van, ha ez nem a vég, és még egy ennél is rosszabb helyre kerülünk?”

A regény egy oppozíción keresztül érzékelteti az öngyilkossági vágy különböző okait. Aysel egyedül van, nincsenek barátai, a suliban pletykák keringenek róla. Ezzel szemben Roman népszerű, a szülei szeretik, tehetséges a baseballban, mindene meglehetne, de olyan bűntudata van, amivel nem képes együtt élni.

Aysel az én életkedvemet is a feketelyukába nyelte el, de a kíváncsiság hajtott előre, tudni akartam, mi történt, mit tett az apja, hogy a lánya élete ilyen mértékben kisiklott. Ez a szándékos információ visszatartás sarkallt arra, hogy faljam a sorokat, pedig néha kedvem lett volna félretenni és emészteni a rengeteg negativitást.

Ahogy haladtam előre, egyszer csak rájöttem, hogy Aysel bemagyarázza magának az egészet, és a saját félelmeit vetíti ki másokra, így szembesíti magát velük. Minden, amit hisz, nem valós, csak a képzeletének terméke. Az őt körülvevő emberek egyáltalán nem rekesztik ki, csak nem engedi be őket, és azt hiszi, senkit sem érdekel. A félelme, hogy olyanná válik, mint az apja, legyűri, és meg akarja szabadítani a világot attól a sötétségtől, ami benne lakozik, és bármikor eluralkodhat rajta.

„A pályaválasztási tanácsadók imádják mondogatni: gondolkodj pozitívan, de ez lehetetlen, mikor ez a valami benned elfojt minden cseppnyi boldogságot, amit termelsz. A testem egy hatékony boldog-gondolat-gyilkoló gépezet.”

Roman bűne viszont teherként nehezedik rá, és nem tud szabadulni tőle. Hiába részesül osztatlan figyelemben, hiába magyarázzák el neki, hogy nem az ő hibája, megbocsátanak, ő nem képes magának. És mivel nem tudja magát túltenni magát a felelőtlenségén, úgy érzi, nem érdemli meg, hogy éljen. Úgy fair, ha ő is meghal, csak így egyenlítheti ki a számlát.

Jól érzékelhető a két véglet: Aysel nincs tisztában a környezetével, Roman viszont nagyon is tisztában van vele, és ennek megfelelően hozzák meg ezt a súlyos döntést.

Tehát adott két depressziós tinédzser, az egyiküknél a halálvágy képzelt, a másikuknál pedig valós okon alapul, akiket összeeresztünk. Vajon mi történik? Összedolgoznak és a végén mindketten meghalnak? Vagy rájönnek, hogy élni mégis érdemes?

Nyilvánvalóan az együtt töltött idő során egy változási folyamat veszi kezdetét, amit Aysel narrálásában követhetünk végig. Megkedveli Romant, fontos lesz neki a fiú, valahogy ismét felbukkannak az örömteli pillanatok az életében, melyekért talán mégis érdemes folytatni. A történet egy fokozatosan felfelé haladó íven halad, ahogy Aysel egyre inkább kezdi máshogy látni a világot. Mert ez a kulcs: a világ attól függően látszik szépnek, ahogyan nézzük.

 Imádtam Aysel gondolataiban lubickolni, ahogy a halálról elmélkedik, és ezeket a gondolatokat összeköti kedvenc tantárgyával, a fizikával. A fizikával, ami sosem volt szívem csücske, de ebben a történetben örömmel ízlelgettem a fizikai természetű gondolatokat. A potenciális energiánk mozgási energiává alakul, és a mozgási energia visszaalakulhat potenciális energiává, de vajon mi történik az energiánkkal a halálunk után? A fizika törvényei szerint az energia sosem elenyészik el, hanem átalakul, ez pedig azt jelenti, hogy halálunk után is itt maradunk. Nagyon tetszett az a rész, mikor Aysel az élettel kapcsolatban párhuzamba vonja Einstein relativitáselméletét és Milton Elveszett paradicsomát. Fizika és irodalom egy kontextusban, az azért nem semmi.

„De igazából Milton és Einstein nagyjából ugyanazt mondta. Minden szubjektív az emberi elmében. Az érzelmeink, a véleményünk, mind relatívak. A nézőponttól függ.”

Lebilincselő az út, amin Aysel keresztülmegy, és vele mi is. Reményt ad arra, hogy érdemes küzdeni, és élni, mert van miért. Roman helyzete viszont teljesen más, mert nem a koholt félelmei vezérlik. Érdekes, hogy tényleg, mindenki mellette áll, de mindhiába, kizárja az embereket az életéből. Nincs senki sem, aki ki tudná húzni a mélyvízből. Az a kérdés, hogy Aysel képes lesz-e rá, hiszen ott van a saját romokban heverő élete, amit újra fel kell építeni.

A szerelmi szál nem túl domináns, mégis nagyon szép, ahogy a szeretet kibontakozik e két megtört fiatal között. Eljutnak arra a pontra, mikor meg akarnak halni, de azt viszont nem akarják, hogy a másik meghaljon. Ez a könyv a szeretetről is tartalmaz gondolatokat, elmondja, mik azok a tünetek, amik jelentkeznek, mikor igazán törődünk valakivel. Hogy a legapróbb hülyesége is fontos lesz számunkra, csak mert a szerettünk szereti.

A könyv hűen mutatja be a depressziót tüneteit, amikor az ember annyira elhagyja magát, hogy semmi sem érdekli, nincs életkedve, és csak otthon ül a négy fal között. Aysel kívülről inkább egyszerűen csak zárkózottnak tűnik, aki állandóan viccelődik és nevet, de őszintén, örömmel mosolyogni egyáltalán nem képes. És azt is jól bemutatja, ahogy megindul a változás folyamata egyik napról a másikra.

A My Heart and Other Black Holes a szerző debütáló regénye, és azt kell mondjam, hogy le a kalappal. Csodálatosan ír, a stílusa gyönyörű, és végig az érzelmeimmel játszott. Olvassátok!

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kiadó: HarperCollins/Balzer + Bray

Megjelenés éve: 2015

Oldal: 302

Olvass tovább!