2014 legjobb sorozatai

Bele sem merek gondolni, hány órát töltöttem sorozatokkal 2014-ben, bár biztos vagyok benne, hogy jóval kevesebbet, mint tavaly. Mondjuk így elég nehéz összeszedni tízet, amit nagyon szerettem. Igazából csalok, nincs is ennyi.

Az idei szezonban nem sok újonc ragadta meg az érdeklődésem, és szépen lassan minden olyan széria sorra került már, ami tényleg, igazán érdekelt. Emiatt is néztem jóval kevesebbet, mint az előző években. A lista nem csak idei sorozatokat tartalmaz, hanem azokat, amiket én néztem idén.

10. The Originals

Ez csak azért kerül fel, mert valaminek fel kell. :D Persze a TO sem rossz, de számomra már nem hozza azt a szintet, amit az első évad első felében, holott a második évad jobbnak érződik, mint az első évad második fele. Akadtak ütős wtf momentumok, de nekem azt hiszem az alappal vannak problémáim: mindenki meghal, feltámad, egyik testből a másikba vándorol, komolyan erre kell építeni egy sorozatot? Klaus árnyalása viszont nagyon tetszik, Elijah-é már kevésbé.  

9. Arrow

A második évadot imádtam, főleg az Olicity pillanatokért. Miután csúcsra járatták a fináléban, a lehető legrémesebb módon tették semmissé egy tollvonással, és ezzel be is tettek a sorozatnak. Főleg, hogy idén itt sincs semmi irány, nem tudom, hova tartunk, csak Ray Palmer karaktere és Felicity beszólásai színesítik a sorozatot. (Ja meg Stephen Amell még mindig jól néz ki.)

 

8. Supernatural
Még mindig szeretem, bár az évad első négy része elég semmilyenre sikeredett, hiányzott belőle a tűz. Főleg annak tükrében, hogy nyáron ledaráltam az első öt évadot, és mintha nem is ugyanaz lenne a két sorozat. Valahogy lelassult, nincs meg az az izgalmas feszültség, ami évekkel ezelőtt jellemezte. Ha nem azok lennének a karakterek, akik, szerintem már halálra untam volna magam. De a 200. résztől valami megváltozott, és azóta jobb epizódok készültek, noha még mindig nem látom az irányt, ahová tartunk. (Amúgy csak nekem tűnik úgy, vagy mostanában tényleg ez a jellemző a The CW-s sorozatoknál? Régebben volt egy évadon áthúzódó probléma, most meg mintha több kisebb lenne.)

7. Chasing Life
Erről valahogy mindig a Csillagainkban a hibára asszociálok.Néha túl optimistának és butának érzem a főszereplőt, Aprilt (vagy a készítők a nézőket), ám jó látni, hogy nem adja fel, és küzd. A sorozatot egyértelműen a karakterek adják el. April egy kedvelhető főhős, a szerelmi háromszögben baromi jó kémia van, imádom a barátnőjét és a családját. Pedig igyekeznek a készítők mindent beleszuszakolni a cselekménybe, amit csak lehet: biszexuális húg, eltitkolt féltestvér, anya-nagybácsi szerelmi viszony. Ezt mégis el tudják adni a karakterek, és nem érzem idegesítőnek. Jó kis feelgood dráma ez. A karácsony májusban például tök aranyos ötlet volt.


6. Invasion
Ebből anno még tévében láttam pár epizódot, és már akkor is tetszett, elvégre ufók vannak benne. Nem mellesleg Eddie Cibrian a főszereplő, aki durván 15 éve nagy szerelmem volt. Azt nyújtotta a sorozat, amit elvártam tőle, szépen adagolta a rejtély faktort részről részre. Annak ellenére, hogy elkaszálták, és a sztori végül nem futott ki sehová, abszolút kellemes kikapcsolódást nyújtott. Még anyu is cseszegetett, hogy mikor nézzük már a következő részt, pedig ritka, hogy ráfüggjön valamire.

5. In The Flesh
Jaj, hát ez a sorozat abszolút szívem csücske. Ha csak első blikkre nézzük, szimpla zombis sorozatnak néz ki. De egyrészt fogja a már rég lerágott csontként létező témát, és teljesen új megközelítésben tárgyalja azt: a zombiság betegség, amiből meg lehet gyógyulni. De ez mind a felszín, és a rétegekben rejlik a lényeg. Az In The Flesh olyan társadalomkritika, amit bármilyen közegbe interpretálhatunk, csak kicseréljük a zombi szót egy másik embercsoportra. Erről lesz majd egy hosszas kivesézés… egyszer. Nézzétek meg, mert lenyűgöző a fényképezése, az atmoszférája (nem feledni, ez egy brit sorozat), és hihetetlen élményt nyújt. Ez a második évad jobban bejött, mint az első.


4. The Carrie Diaries
Ez az a sorozat, amiről az életben nem gondoltam volna, hogy megnézem, de már nagyon nem volt mit, és azt hallottam, jó kis feelgood cucc. És tényleg az. Csak az első évadot daráltam le, a másodikat ínségesebb időkre tartogatom. Majd valamikor kritika is kerül ki róla, ha eljutok a posztolásig. A TCD annyira cuki és aranyos, hogy imádtam minden percét. A szerelmi szálon olvadoztam, a drámai témák nem estek át a ló túloldalára, mindemellett viszont jópofa és vicces is. AnnaSophia Robb bűbájos Carrie, és köze nincs az egésznek a Szex és New Yorkhoz (hálistennek).

3. Person of Interest
Ez a sorozat eleinte abszolút nem érdekelt, amíg meg nem hallottam azt a szót, hogy sci-fi. Persze igazából nem volt az, mert ez is tulajdonképpen egy nyomozós sorozat, ahol a mesterséges intelligencia adja a pluszt, ám mégis bejött, pedig darálva nézem minden évben. Aztán nyáron, mikor letoltam a harmadik évadot, oda meg vissza voltam a gyönyörtől. A PoI akkora szintet lépett, hogy minden részt ámulattal néztem. A heti ügyek elsorvadtak, a HR szálat lerendezték és a surveillance mélységei kerültek előtérbe. Még az új szereplőket is megszerettem idővel, pedig az elején a frász kerülgetett tőlük. Aztán a 4. évadban visszakerültünk a nyomozáshoz és az átívelő szál mérsékléséhez, ám még így is imádtam minden egyes eddigi részt. Azt szeretem a legjobban ebben a sorozatban, hogy elgondolkodtató: azt tükrözi, hogy egyre inkább e jövő felé tartunk, és ez valahogy senkit sem zavar igazán.


2. The Flash
Ezen a blogon már számtalanszor elcsöpögtem, hogy mennyire imádom Barry Allent és a megformálóját, Grant Gustint. Maradjunk annyiban, hogy ez mit sem változott. Az év egyik szórakoztató sorozata hétről hétre, és nem mellesleg szuperhősös. Mondtam már, hogy imádom a szuperhősöket? Engem az sem zavar, ha ilyen marad, csak így tovább. A sorozatról itt és itt írtam.

1. Jane The Virgin
Emlékszem, mikor olvastam a berendelt sorozatok premisszáját, megütköztem a The CW csatorna merészségén. Szűz lányt véletlenül mesterségesen megtermékenyítenek? És mindez egy telenovellán alapszik? Atyaég, gondoltam, mi sülhet ki ebből. Messze nem hittem akkor, hogy az év legnagyobb meglepetése lesz. Olyannyira meglepetés, hogy a csatorna sorozatai közül az első, mely Golden Globe-jelölést kapott. A mostani repertoárban a Jane The Virgin annyira különc, hogy már ezzel levett a lábamról. A humora furcsa és túlzó, arra a műfajra reflektál egyfajta öniróniával, amiből építkezik, és hát mondanom sem kell, zseniális. Minden egyes részen folynak a könnyeim a nevetéstől. Jane apja, Rogelio De La Vega pedig az év karaktere.

Kihagyott ziccer:
Extant: Az első 2-3 részt imádtam, aztán teljes lejtmenetbe kezdett. Halle Berry pedig borzalmas színésznő, korábban csak szinkronnal láttam filmekben, és nem tudtam, hogy eredetiben ilyen idegesítő.

Legnagyobb csalódás:
Hart of Dixie: Az első két évadban a kedvenc sorozatom volt. A harmadik évadra viszont olyan szinten átesett a ló túloldalára, hogy amit jópofának és viccesnek tartottam, tök gagyi lett, és el is kaszáltam. Ráadásul az arcomat kapartam, ahányszor Joel megjelent a képernyőn. Azért még gondolkodom rajta, hogy visszaszállok valamikor, főleg, ha a 4. az utolsó évad.

Olvass tovább!

2014 legjobb filmjei

Jó volt filmes szempontból ez az év. Több tetszetős alkotás is készült, várt adaptációk és remake-k, amiktől féltem, hogy rosszul sülnek el, ám nem így lett. Ezekből tízet összeszedtem egy listára. Egy-két szemrevaló film hiányozhat, azokig még sajnos nem jutottam el, majd jövőre.

10. 22 Jump Street
Agyatlan Channing Tatum-Jonah Hill film, ami annyira szar, hogy szar, de valamiért mégis jó. De lehet csak azért, mert CHANNING TATUM, emberek! Szóval ne vegyétek komolyan ezt a 10. helyet, valamit ide kellett raknom.

9.  Sráckor
A film, ami semmiről sem szól, és mégis mindenről. Az a vicc, hogy annak ellenére, hogy nagy hatással volt rám ez a semmi, az életben meg nem nézném még egyszer. De ti azért nézzétek, legalább egyszer!

8. A könyvtolvaj
Nem szeretem a háború idején játszódó filmeket, de néha kivételt teszek, és megnézek egyet-egyet. Ezt mindenképpen érdemes. 

7. Transformers: A kihalás kora 

Tudom, hogy divat savazni a Transformers-filmeket, de őszintén szólva nem érdekel. Én a negyedik részt is imádtam, hiába vagyok tisztában azzal, hogy ugyanazt a sztorit nyomták le a torkomon, csak kicserélték a neveket. Az új szereplőgárda sokkal jobban bejött, mint a régi, a vicces egysorosokon jót nevettem, imádom az effekteket, a hangokat, a CGI-t, a látványt, a zúzást, amit egy ilyen guilty pleasure filmtől elvárok. A zene pedig csúcs, az Imagine Dragons Battlecry c. számára felhúzott téma fantasztikus. És a dínóbotok, hajaj!

6. Mr. Banks megmentése
Nem gondoltam volna, hogy ez tetszeni fog, mégis így lett. A film tud valamit, mert Emma Thompsont speciel ki nem állhatom. 

5. A beavatott
YA adaptáció a jobb fajtából. Teljesen könyvhű lett, vizuálisan rendben volt, kellően pörgött. Mondjuk Négyes castingját még mindig nem emésztettem meg, de ez legyen a legkisebb bajom.

4. Godzilla
Jaj, imádom Godzillát, és a remake-je nagyon faja lett. Erről is lesz majd poszt egyszer. 

3. Így neveld a sárkányod 2
A mese, amin bőgtem egy jót. Szerintem simán überelte az első részt annak ellenére, hogy az egyik fordulattal nagyon nem vagyok kibékülve (utálom már azt a klisét, de nagyon). Fogatlan még mindig annyira cukicukicuki, hogy elolvadok rajta.

 2. Csillagainkban a hiba
A film, ami egyszerre volt vicces és szomorú, romantikus és drámai. Ansel Elgort fantasztikusan hozta az imádott Augustus Waterst.

1. A holnap határa

Az év sci-fije Tom Cruise-zal, akit szeretek, olyan témára épülve, ami a kedvencem. Sülhetett ki ebből a párosításból rossz? Persze, hogy nem. A végét mondjuk azóta sem értem, de nem baj.

Legnagyobb csalódás: 
Vámpírakadémia: Aki a könyvet adaptálta, szerintem nem értette, hogy a könyv miről szólt. Feláll a hátamon a szőr, ha rágondolok. Szerencse, hogy nem gyalázzák tovább. 
A galaxis őrzői: Huh, nagyon vártam, nagy pofáraesés volt. Se nem vicces, se nem jó. Ellenben Chris Pratt tetszett, szóval kíváncsian várom, mit alakít a Jurassic Park 4-ben. 

Legrosszabb film:

A vihar magja: Hogy miért? Tessék elolvasni itt.

Legelborultabb film:

Időhurok: Azóta is emésztem, hogy lehetett ilyen elborult sztorit kiagyalni. Ez már nem kreativitás, ez egyszerűen beteg, és kész. Ráadásul leesett a csavar a grandiózus finálé előtt, és végig fogtam a fejem, hogy wtf, ez meg mi a szent isten. 

Olvass tovább!

Jane By Design

A Jane by Design egy méltatlanul elhanyagolt sorozat, pedig olyan tulajdonsággal rendelkezik, amivel a mai tiniszériák többsége nem: ízig-vérig feelgood. Az előítélet nem alaptalan, hiszen feltehetjük magunknak a kérdést: mégis mit nyújthat egy divatmagazinos és sulis közegben játszódó, tinglitangli popzenével megtűzdelt tinisorozat?

A válasz nagyon egyszerű: folyamatos mosolyt az arcodra. A Jane by Design az egyik olyan sorozatom, amiből ha megnézek egy részt, még egy vacak napot is képes elfeledtetni velem. Odaszögez a képernyő elé, és úgy festek, mint akire ráragasztottak egy levakarhatatlan vigyort.

A Jane by Design 2011-ben indult az ABC Familyn. Nem olvastam készítői interjúkat, szóval csak tippre állítom azt, hogy az Ugly Betty szellemében és annak úgymond folytatásaként készülhetett el. A párhuzam olyan szembetűnő, hogy csak annak nem szúrja ki a szemét, aki vak. A hangulat, a humor, és még a karakterek zöme is az Ugly Bettyt hozza, és ez abból a szempontból kiváló, hogy az Ugly Betty is az egyik kedvenc sorozatom teljesen ugyanezen okokból. Tehát, ha nem szerettétek az Ugly Bettyt, valószínűleg ezt sem fogjátok. 

A sztori ott kezdődik, hogy a 17 éves Jane, aki él-hal a divatért, még a ruháit is maga varrja, és mindig stílusosan öltözködik, jelentkezik a Donovan Deckerhez gyakornoknak. Egy kis félreértés következtében azonban Grey asszisztenseként köt ki részmunkaidős állásban. Mivel a tesójával közös háztartásban amúgy is anyagi gondjaik vannak, és Jane álma, hogy a divatszakmában dolgozzon, az apró kommunikációs problémát nem simítja el, hanem inkább a személyijét  hamisítja meg. Kezdődhez a titkos élet: dolgozó, ifjú nő egy divatcégnél kontra lúzer gimis csaj.

A koncepcióból kiindulva evidens, mire számíthatunk a sorozattól. Jane szárnypróbálgatásainak lehetünk szemtanúi, ahogy csetlik-botlik az új munkájában, és mindig beüt a krach, aminek következtében azt hiszi, hogy akkor vége az álmának, aztán persze mégis megoldódik minden, mert ugyebár ilyen az élet. Vannak felvetett nevetséges problémák; például amikor a konfliktus abból adódik, hogy a széria főellensége, India felismeri Jane gimis legjobb barátját, Billyt, amiből egyenesen következik, hogy Jane iskolába jár. Biztos nem lehetnek egy huszonéves lánynak tinédzser barátai, az tényleg annyira vállalhatatlanul elképzelhetetlen. Vagy amikor Jane elhatározza, hogy egyszerre megy a ruhabemutatóra és a gimis bálra, és elfelejti lecserélni a ruhát – tiszta 27 idegen igen – és végül az ő ruháját mutatják be a bemutatón. De ezeket csak egy kézlegyintéssel elintézzük, hiszen az effajta megközelítés a formátum rajongóinak simán elnézhető. 

Az egész olyan, mint egy elnyújtott színes-cukros romantikus film, amitől sokan sikítva menekülnek. Én viszont imádom ezeket, hiába tudom, hogy bugyuták, a valóságtól elrugaszkodottak, de mégis olyan kis feelgood hangulatot teremtenek, amit nem tudok nem szeretni. Pedig előkerülnek a gimis létből fakadó klisék. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: kiközösítés, senkiből valakivé válás öt percre, népszerű csaj vs lúzer, társadalmi különbségek, hülye félreértések. Nem állítom, hogy mindenkinek be fog jönni, mert nyilván nem, de nekem ez a sorozat a tiniszériák között az etalon. Talán pont azért, mert két közegben játszódik, és egyszerre ütközteti a tinilétet a felnőtt léttel a főszereplő személyén keresztül. 

A Jane By Designban nem egy konkrét szerelmi szál van előtérben, hanem a különböző kapcsolatok, amik változnak a sorozat folyamán. A sztori elsősorban Jane és Billy barátságára épül. Ami tökéletes lehetne – tényleg, mindenki olyan önfeláldozó kedves srácra vágyik, mint Billy, pedig amúgy egy lázadó lélek – de nem látjuk a kapcsolatot a másik oldalról, így egy kicsit egyirányúnak tűnik, mintha Jane állandóan kihasználná a legjobb barátját, de ezért nem nyújt cserébe semmit. Külön frissítő volt, hogy semmilyen romantikus érdeklődést nem csempésztek ebbe a párosba, hanem mindegyiknek kiépítettek egy kapcsolatot. Már kezdtem azt hinni, hogy végre megjátsszák a fiú és lány között tényleg lehet barátság ütőkártyát, de sajnos a készítőknek nem volt jobb ötletük, és az első tervezett fináléra csak úgy a semmiből hirtelen megpengették ezt a nem várt fordulatot. 

A kapcsolatok közül azonban nem Jane és nem is Billy illetve a kettejük közti szál az, ami a legjobb, hanem Jane bátyja, Ben és a Miss Shaw közt kialakuló vonzalom. Tényleg, ők az a páros, akiknek végig drukkoltam az egész sorozat alatt, annyira helyesek, és alig vártam, hogy Ben, a két lábon járó felnőtt gyerek végre meghódítsa a gimis éveiben kigúnyolt Ritát. Ben egyébként a kedvenc karakterem, mindig akadt valami jó beszólása vagy tette, ami mosolyt csalt az arcomra, és ő aztán nem olyan unalmas, mint a felnőttek úgy általában. Ő az, aki nem veszi komolyan az életet, ugyanakkor mégis felelősségteljes, és nem szürkül bele a hétköznapi tömegbe. Azon különösképpen meghatódtam, mikor rájön, hogy Jane teljes állásban dolgozik a Donovan Deckernél, és támogatja, hogy folytassa a munkát, mert ő feladta a saját álmát azért, hogy a húga a saját álmát valóra válthassa. Mondhatjuk, hogy a húga álma az ő álma is. Igazi testvéri szeretetnek lehetünk tanúi ebben a sorozatban. 

A másik kedvenc karakterem Billy, aki mindig ott van Jane-nek, és bár egy időre elvesztette a szimpatikusságát azáltal, hogy hajlandó volt beáldozni az egyéniségét, leginkább azt testesíti meg, hogy mindig add önmagad, és tojd le, hogy mások mit gondolnak rólad. Nem számít, hogy ki vagy, és honnan jöttél, mert nem a múlt és mások határoznak meg téged, hanem te magad. 

Jane az, akinél nekem kicsit kilóg a lóláb. Valahogy nem tudtam megkedvelni, pedig Erica Dasher szerintem nagyon jól hozza a szerepet, de így külsőleg nekem kicsit… nem tudom megfogalmazni. Az összkép nem tett rám nagy benyomást. Azt viszont nem teljesen értem, hogy Jane miért tartozik a lúzerek közé. A divatmániája miatt? Mert amiatt pont inkább a menő csajok között kéne tipegnie. Vagy a Billyvel való barátsága miatt? Vagy meg csak, ahogy a sorozatban nevezik: furcsa? Gondolom így egyszerűbb volt a készítőknek, ha a számkivetettek közé sorolják, mert több szituációt tudtak teremteni.

Vicces, hogy Jane főnöke, Grey lenne divatfronton az a karakter, akinek nagy súllyal kéne bírnia, de nem érte el a kitűzött célt. Nem elég szigorú, nem hozza azt a fajta keménységet, amire számítunk, hogy ez majd megedzi Jane-t. India azonban ott van a szeren, folyamatosan azon ármánykodik, hogy megfúrja Greyt, hiszen ezt tanulta tőle. Ő az, aki a „gonoszságával” megszínesíti a sorozatot és megnehezíti Jane életét. Jeremynek, a divattervezőnek igazából nincs sok funkciója, de a brit akcentusával nem csak a történeten belüli nőket veszi le a lábukról. Érdekes, hogy Jane-nek az összes pasijelölttel van kémiája, még ha ezek mértéke változó is. Mégis Nickkel, Billyvel, Jeremyvel és Eli-jal is érezhető az a bizonyos szikra, amiből akár több is lehetne, ha a készítők egy tollvonással többet húztak volna.

Első körben a sorozat 10 részes berendelést kapott, így két részre bonthatjuk az első – és egyetlen – évadot.  Az 1×10 eleve finálénak készült, így jó kis függővéggel zárul, és a feloldás illetve az azt követő 8 epizód olyan, mintha már egy második évadot néznénk. Teljesen más irányba indul el a sorozat, vadiúj személyek jelennek meg, mint Eli, Jane és Ben anyja, Zoe és Amanda, a karakterek is új helyzetbe kényszerülnek. A színvonal persze változatlan, csak kissé furcsa a sok változás ahhoz képest, hogy még mindig ugyanarról az évadról beszélünk. Mivel a sorozat nem kapott lezárást, egy függővéggel szakad meg, bár ez a függővég arra az alapszituációra épül, amire maga a sorozat, tehát a feloldása körülbelül a második évad első percében megtörtént volna. Az viszont nem annyira tetszett, hogy a félévad záróját konkrétan inverzben eljátszották még egyszer.

A csattanó az, hogy én utálom a divatot, és konkrétan rosszul vagyok az olyan lányoktól, mint Jane, akik a tűsarkújukban, karjukon a nőcis táskát billegetve tipegnek. Mint ahogy a félpercenként felhangzó nyálas popzenétől is leginkább levetném magam egy szikláról. Mégis, az egész ebben a sorozatban annyira egyben van, jól összegyúrt, hogy 100 %-osan élveztem. Micsoda paradoxon, emberek! Mérhetetlenül sajnálom, hogy lesújtott erre a sorozatra a kaszás, azt pedig még inkább, hogy nem ismerik az emberek. 

Értékelés: 5/5

Olvass tovább!