Gotham pilot

Gotham City bűzlik a korrupciótól és a bűnözők mocskától, de még nincs Batmanje, aki eltakarítsa a piszkot. Csak Jim Gordon nyomozóra számíthat, aki nem akar belesüppedni a rendőrségen és a városban eluralkodott posványba, és egyedül próbál küzdeni a bűn ellen – róla szól a Gotham. Meg persze a Batman univerzumban ismert főgonoszok karrierjének állomásairól. 

Az országos újoncok közül ez volt az egyik olyan sorozat, aminek a pilotját már nagyon vártam. Noha bennem bujkált egy kis félsz, mert volt egy olyan sejtésem, ez szimpla nyomozós sorozat lesz Batman előzményként eladva, és hát van ebben némi igazság. Csak nem bírtam megállni, hogy ne nézzem meg az első részt, de hogy a közeljövőben folytatom-e, az még kérdéses. Egynek elment, de én ettől bizony nem dobtam hátast.

A Gothamnek teljesen gengszterkrimi beütése van, ami azért rossz, mert nem igazán komálom ezt a műfajt. Nyilván nem vártam ugyanazt, mint a Batman filmektől. Bár azokban is jelen volt a korrupció és minden, ami ezt a sorozatot jellemzi, ott volt pluszban Batman, a magányos hős, aki az akciózásával ellensúlyozta ezt, a hiánya viszont pont azt az alapot hagyta maga után, ami nekem nem elég.

Ami meglepett, hogy nem a Nolan féle Batmant vették példának a hangulati alapozáshoz, hanem sokkal inkább hajaz a Burton filmekre a színvilág és a város képe is. Kifejezetten bejövős ez az atmoszféra, és ez a régies noir jellegű hatás. A városról mutatott nagytotálok jól néznek ki, és a sikátorok útvesztője is tényleg azt az érzetet keltette, hogy átmész, és biztosan bajod esik. Az is nagyon kreatív, hogy egy alternatív valóságot hoztak létre, mintha a 80-as, 90-es években játszódna, erről árulkodik például Gordon társának keménykalapja (akkoriban hordtak ilyesmit), és a kockaautók, de például attól még létezik mobiltelefon, ez a kevertség pedig időtállóvá teszi a sorozatot – egyszerre régi és új.

Már az elején sem spóroltak a leendő bűnözőkkel, megkaptuk Macskanőt, Pingvint, Rébuszt és Méregcsókot is, akik mind szerepeltek az előző filmekben. Ezek közül egyelőre Pingvin szála volt részletesebb, ő konkrétan mindenkit lejátszott a képernyőről, nagyon jól elkapta a színész a figurát, és végig uralta a teret, mikor jelen volt. A leendő Macskanő Wayne utáni ácsingózása szerintem eléggé felesleges volt. Ez a szál ezek szerint összekapcsolódik a későbbiekben? Remélem nem azért követte csak úgy random, hogy képernyőn legyen. Hosszan lehetne vitatkozni erről, hogy mennyire volt szájbarágós és túlzsúfolt az első rész, én úgy gondolom, hogy a tejet lopó lány, aki kiissza a doboz tartalmának nagy részét, mielőtt megeteti egy cicával és végig háztetőkön meg ilyen helyeken ugrál, az igencsak olyan megoldás, hogy a képünkbe akarja tukmálni, hogy igen, ő a leendő Macskanő, te buta néző. Épphogy csak nincs a fejére írva.

Ami kicsit problémás volt a gengszterkedés mellett, az a színészi játék. Általában ezzel nem szokott gondom lenni, de itt néha annyira mű volt a színészkedés címszóval végbevitt arc- és testjáték, hogy nem azt éreztem, hogy a karaktert látom, hanem hogy egy színész játszik egy karaktert. Nem egy színésznél éreztem ezt, és a bökkenő az, hogy még a főszereplőnél is, pedig amúgy Ben McKenzie-t elfogadható választásnak tartom Gordon szerepére. Alfredot már kevésbé, persze még van pár éve rendesen megöregedni, de az eddigi filmekben látott komornyikokhoz képest a stílusa itt meglehetősen vehemens volt. De az is elképzelhető, hogy csak a lebutított dialógusok miatt éreztem ennyire a színészi játék mesterkéltségét. A végén a jelenet, mikor Gordon odatolta Bruce-nak a jelvényét, szerintem elég röhejes volt, meg úgy az egész, ahogy fogadkozott egy tizenakárhányéves kissrácnak, hogy kvázi oldozza már fel, amiért nem találta meg a szülei gyilkosát. Arra nagyon kíváncsi vagyok, hogy Bruce történetszála hogyan fog működni a sorozatban.

Ez egyelőre olyan átlagos volt nekem, nem ragadott meg, nem éreztem azt a bizonyos pluszt, ami arra késztetne, hogy nagyon akarjam tovább nézni, de mivel Batman előzmény, biztosan próbálkozni fogok még vele.

Értékelés: 3,5/5

Olvass tovább!

"Itt van az ősz, itt van újra...

...S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból. Szeretem? de szeretem." Az ősznek megvan a maga szépsége: a melankolikus hangulat, a színes-szagos forgatag. A megrögzött junkie-k azonban korántsem emiatt nem hullatnak krokodilkönnyeket a nyár után. Ha beköszönt az ősz, az egyet jelent azzal, hogy visszatérnek a kedvenc sorozataink a képernyőre, illetve új favoritokat is avathatunk.

Nem mintha nyáron hiányt szenvednénk bármiben is, hiszen a tévécsatornák kínálatában számos ígéretes sorozat közül válogathatunk kedvünkre. De az igazi junkie életérzés mégis ősszel borít el bennünket, mikor egyre korábban kezd el sötétedni, egyre hidegebb van, egyre több időt kell bent töltenünk, tehát jóval több epizódot fogyaszthatunk.

A szezon már el is startolt, én pedig elhatároztam, hogy összegzem, idén hány sorozattal lesz dolgom, és milyen újoncokkal akarok ismerkedni. Ahogy nézegettem a listámat, rájöttem, hogy a meggyőződésemmel ellentétben nem is nézek vészesen sok sorozatot. (Hüledezek azokon a junkie-kon, akik hetiben 30 részt lenyomnak. Néha még a saját fogyasztásomat is soknak érzem.)

Tavalyhoz képest megfogyatkozott a sorozataim száma, ennek oka, hogy az újoncaimat elkaszálták (The Tomorrow People, Star-Crossed – bár utóbbit amúgy se folytattam volna), illetve én is erős voltam, és elhatároztam, hogy nem kell nekem olyan sorozatokat néznem, amik már semmi örömet nem okoznak. Így repült többek között a Vampire Diaries, amit régen nagyon-nagyon szerettem, a kedvenceim között volt, de a színvonal olyan mélyre esett, hogy annak a szakadéknak már alja sincs. Sokáig halogattam a kaszát, próbáltam neki esélyt adni, hátha jobb lesz, és bár volt egy-két történetszál, amiből lehetett volna hova fejlődni, inkább elbagatellizálták az egészet. Hasonló szívfájdalmam volt a Hart of Dixie, amin mindig vigyorogtam, de a harmadik évadra már nem azt éreztem, hogy milyen megmosolyogtatóan aranyos, hanem, hogy mennyire bugyuta. Repült még a Beauty And The Beast és a Following is.

Amiket idén mindenképpen nézni fogok: Supernatural 10. évad, Arrow 3. évad, Revenge 4. évad.

A Supernaturalt imádom, a legkedvencebb sorozatom. Tény, hogy sokat veszített a fényéből, mégsem tudom megunni, akármennyire rossz részeket szállítanak. És én még mindig azt mondom, hogy a 6-7. évadbeli mélypontról sikerült elrugaszkodni, és szintet lépni, ez pedig egy évtizedes sorozattól nem rossz teljesítmény. Már csak azért is, mert nagyon ritkán tartok ki egy sorozat mellett ennyi ideig—talán ez a 3. ilyen a Stargate és a Smallville mellett. Utóbbi mondjuk már rettenetes volt a végére. Június óta darálom a Supnatot megint, és ismét rájöttem, hogy én mennyire, de mennyire odavagyok ezért a sorozatért. Nincs még egy ilyen a mostani felhozatalban. És arról se feledkezzünk meg, ha Jensen Ackles megjelenik a képernyőn, én teljesen paff vagyok, imádom a pasi mimikáját, a rekedtes hangját, Misha Collins-szal karöltve simán elviszi a hátán a sorozatot. (És ez azért vicces, mert öt teljes éven át nem értettem, hogy mit esznek rajta az emberek. Aztán elkezdtem Supnatot nézni, és megvilágosodtam.) Megesz a kíváncsiság mit hoznak ki az új Dean Winchesterből.

Az Arrow remélem, tartja ezt a színvonalat, mint eddig, tavaly a heti várós sorozatok közül a második helyen volt. A Revenge-t a 2. évadban nagyon nyögvenyelősen néztem, de a 3. egész jó volt, azonban a végén hoztak egy olyan csavart, ami abszolút nem jött be, annyira szappanos, szóval előre félek, hogy hova fut ki ez a reboot jelleg, amit most a történet kap.

Ezenkívül a Reignben, a Person of Interestben, az Originalsban és a 100-ban vagyok érintett, ezeket egyelőre tömbösített darában szándékozom nézni, a PoI-t meg évad végén szoktam(noha ki tudja, bírok-e várni, mert fantasztikus volt a 3. évad), de aztán meglátjuk mennyi időm, kedvem lesz, mert az őszi sorozataim mellett úgy tervezem, nézek régebbi cuccokat is. A Reign tömbösítve jobban csúszott, a tavaly még heti nézős Originals kezdett TVD irányt felölteni, ezért raktam ideiglenes parkolópályára, pedig az évad első fele nagyon ütősre sikeredett. A 100-at elég bugyuta tinisorozatnak tartom, de ha egyszer sci-fi kerettörténettel rendelkezik, amit szeretek elnézegetni, gondoltam nosza, folytassuk, lesz, ami lesz.

Tulajdonképpen a tavalyi újoncok közül az Originals, a 100 és a Reign maradt, a többit, amit elkezdtem, kaszálták, vagy olyan nézhetetlen volt számomra, hogy abbahagytam. Ilyen volt a Sleepy Hollow, aminek a papírforma szerint be kellett volna jönnie, de szenvedős volt minden egyes rész. Ez nagy szívfájdalmam volt az Agents of SHIELD-del egyetemben, amit izgatottan vártam, hogy aztán döbbenten konstatáljam, hogy egy részt alig bírtam végignézni. Volt széria, amiből csak a pilotig jutottam (Crisis), másban meg néhány rész után sem éreztem a szikrát (Intelligence).

A pókérzékeim összezavarodtak, mint egy iránytű, mert újoncok tekintetében is abban a hitben éltem, hogy egy rakat vár majd rám, de közel sem.

Amik érdekelnek:

CW – Flash
Ezt azóta várom, mióta Barry Allen felbukkant az Arrowban. Grant Gustin telitalálat a szerepre, azonnal megszerettem a karaktert, és keresztbe tett ujjakkal szorítottam, hogy rendeljék be a Flasht sorozatnak. A képregényhőst magát is csípem, úgyhogy minden klappol. A kiszivárgott pilotot már megnéztem, és tetszett, amit láttam, úgyhogy ez megy is a heti nézősök közé, a többinél még bizonytalan vagyok.

NBC – Constantine
A DC-s Hellblazer képregényen alapuló feldolgozás, főhőse a démonvadász Constantine. Ugye ebből készült egy film Keanu Reeves főszereplésével, amit szerettem (újra is kéne nézni), na meg hát az angyal-démon mitológiát imádom, úgyhogy ezt nekem találták ki.

FOX – Gotham
BATMAN! Igen, Batman az egyik fő kedvenc képregényhősöm, tehát ez a sorozat instant nekem való, noha Gordon nyomozó lesz a középpontban. Trailert nem láttam, szóval annak ismeretének hiányában reménykedem benne, hogy egy sötét tónusú film noiros hangulatú darab lesz. Attól azért félek, hogy ebben a körítésben egy újabb nyomozós krimit kapunk, bár úgy hallottam, lesz benne átívelő szál. Na majd meglátjuk.

CW – Jane The Virgin
Ennek a sztorija olyan abszurdul hangzik, hogy már ezért érdekel. Egy vallásos lány egy véletlen megtermékenyítés útján teherbe esik, ez egy olyan alap, amire egy rettenetesen feelgood cselekményt lehet építeni. Ugly Betty szerű vígjáték drámát várok, remélem, azt kapok.

A többi sorozat, ami felkerült a nézendő listámra, csak a midseasonben kezdődik, a következő:

CW – IZombie
CW – The Messengers
ABC – The Whispers

Ez persze nem a teljes lista, van még egy-két jelölt, amikkel kapcsolatosan figyelemmel fogom követni a kritikákat, és annak megfelelően döntöm el, hogy belekezdjek-e majd a jövőben valamikor (esetleg a nyáron) vagy sem. Nem egy tetszetős sorozatra leltem már így, amit alapjáraton meg sem néztem volna a műfajbeli ízléskülönbség miatt. Az látható, hogy elsősorban a képregényes, sci-fi, fantasy és természetfeletti sorozatokat kedvelem, de mindig jöhetnek kivételek. Bízom benne, hogy idén is rábukkanok új kedvencekre, és a régiek sem okoznak csalódást.

Olvass tovább!

Sophie Jordan: Uninvited

A Skarlát betű és a Különvélemény találkája a bestseller szerző, Sophie Jordan új regényében, amiben egy tinédzserlány sorsa elrendeltetett: a jövőben gyilkossá válik. Ez az egy mondat elég volt ahhoz, hogy olvasni akarjam a könyvet. Hogy én milyen ostoba vagyok!

Davy élete tökéletes: a barátja az iskola menő szépfiúja, aki után minden lány epekedik. A tanulmányaiban kiemelkedő, zenei tehetsége páratlan. A jövője is kézzel fogható távolságban lebeg előtte, érettségi után a Juilliardon fejleszti tovább magát, hogy még csodálatosabb előadóművész lehessen, a fiúja pedig a New York-i Egyetemre fog járni. A fényes jövő ígéretét elviszi a szél, mikor kiderül, hogy Davyben megvan a HTS, azaz a gyilkos hajlamú gén, ami miatt a jövőben ölni fog.

Nézzük csak az alapvető fogalmak meghatározásait, amiket ebből a könyvből tanultam. Most már tudom, mi a baj az életemmel, teljesen más normák szerint próbáltam eddig eltengődni a világban. De most, hogy ez a csodálatos könyv felnyitotta a szememet, mindent máshogy fogok csinálni. Nem is értem, hogy nézhettem be az egészet ennyire, ilyen sok éven keresztül!

Barátság:
Az a kapcsolat a felek között, mikor alig várod, hogy a legjobb barátnőd eltakarodjon egyetemre az ország másik végébe, mert akkor végre nem fog nyaggatni, hogy ne csak a pasiddal töltsd az időt, hanem vele is. A másik fél részéről pedig olyan szoros kötelék, hogy amikor kiderül rólad, hogy gyilkos gén hordozó vagy, akkor azonnal úgy kezeled a legeslegjobb barátnődet, mint egy leprást. Nem esetleg hüledezel, és nem hiszed el, mert ismered a barátnőd, és ő nem lehet olyan.

Szülői szeretet:
Amikor megtudod, hogy a lányod gyilkos gén hordozó, akkor véletlenül se hitetlenkedsz, és azzal jössz, hogy ez minden bizonnyal tévedés, vagy ha igaz is, a te lányod akkor sem az, és kész. Hanem elkezdesz neki gyilkosozni meg szociopatázni. Aztán meg szóba se állsz vele, sőt, el is kerülöd, véletlenül se biztosítsd a támogatásodról. 

Szerelem:
Amikor össze akartok költözni a barátnőddel, de kiderül róla, hogy gyilkos gén hordozó, akkor azonnal dobod, de gondolod, előtte azért megfekteted egy kicsit. Ha a lánynak véletlenül nincs kedve hozzá, és felpofoz, hogy mekkora tuskó vagy, akkor jelentsd fel, hogy ez a génjei miatt történt, hátha megbillogozzák.

Előítélet:
Ha benned van a gyilkos gén, akkor elkezdesz azon gondolkozni, hogy mindenkit félreismernek, mert te nem vagy olyan. Ez a gondolat egészen addig tart, míg meglátsz egy pasit, aki fenyegetőnek néz ki, és persze rögtön megállapítod, hogy ő tuti gyilkos, téged meg csak félreértenek. 

Karrier:

Ha tudsz énekelni meg hangszeren játszani, simán toboroznak bérgyilkosnak!

A történet már az elején hatásvadász elemekkel operál. Megtudjuk, hogy Davy pasija, Zac milyen übermenőcsodálatos, és mennyire irigykedik az összes ösztrogénnal rendelkező emberi lény arra, hogy Davyt szereti. Azt is az orrunkra kell kötni, hogy ők együtt fognak a koliban lakni New Yorkban. És ez még hagyján, Zac még maga sem tudja, hogy miért, hirtelen kényszert érez ahhoz, hogy bevallja Davynek, hogy szereti. Még soha, de soha nem mondta ki, hogy szeretlek, de most muszáj. Zac, hogy lehetsz ilyen amatőr, hogy nem érted? Fel kellett nagyítani a jelenet súlyát, hiszen Davy húsz perc múlva megtudja, hogy gyilkos lesz!

Még mielőtt megtörténik a nagy felfedezés, Davy elmeséli nekünk, hogy ő milyen fantasztikus, zseniális, csodálatos, istenkirály lány, és mellesleg nagyon szerény is. Menő pasi pipa, gazdag szülők pipa, barátok és csodálók pipa, bezsákolt egyetem pipa, és ezeken kívül iszonyatosan tehetséges a zenében, minden hangszeren lélegzetállítóan játszik, amihez hozzáérinti a kisujját, és az énekhangja is olyan szívszaggatóan gyönyörű, hogy mindenki áhítattal hallgatja. De, hogy még inkább bemutassa, hogy az ő személye mennyire csodálatos, párhuzamba állítja az eredményeit a saját testvérével, akit elmond mindenféle lúzernek, csak, hogy értsük, a köztük tátongó hatalmas szakadék példáján át, hogy Davy milyen fantasztikus, és miért kéne nekünk, olvasóknak is körüllihegnünk. És ha mindez nem elég, a női gyilkos gén hordozók száma kevés, de hát persze Davy egy közülük, hurrá! Minden olvasó ilyen tökéletes főhősnőről akar olvasni, úgy imádjuk az egoizmust! Halkan azért megsúgom, hogy az önimádat nem teljesen egyenértékű a határozott, magabiztos, erős főhőssel. Szóval picit sikerült átesni a ló túloldalára.

Felfogtuk Davy, hogy csodálatos vagy. Nem kell ezerszer megismételni!
 

Miután kiderül, hogy Davyben benne van a gén, egészen különleges reakciókkal szembesülünk. A testvére – akit az imént említettem, hogy viszonyul Davy hozzá – az egyetlen, aki elfogadja őt olyannak, amilyennek. Hiszen lássuk be, attól, hogy hivatalosan megállapítják, hogy benne van ez a gén, attól még Davy ugyanaz az ember marad, aki tegnap volt. Tegnap is genetikailag hibás volt, csak annyi volt a különbség, hogy erről senki sem tudott. Tehát ebből kiindulva számomra a karakterek reakciója teljesen irreális. Én megértem, hogy a szerző elsősorban az emberek félelmére reflektál, hiszen a média és a kormány csak tüzeli a rettegést, és az emberek ilyen helyzetekben mindig gondolkodás nélkül reagálnak, hogy magukat védjék. Itt viszont a családtagok és Davy barátai konkrétan egyik percről a másikra kiközösítik a lányt, mintha leprás lenne. Én nem tudom elképzelni, hogy egy szülő, aki elvileg feltétel nélkül szereti a gyerekét, így kezelje, ahogy Davy anyja és apja őt. Csak hogy egy példát mondjak, egy tényleges gyilkost, még ha minden bizonyíték ellene irányul, azok, akik igazán szeretik, akkor is próbálják mentegetni, hogy az biztos nem úgy volt, mert az egyszerűen lehetetlen, hogy az ő szerettük ilyet kövessen el bárki ellen is. A barátoknál teljesen ugyanez a helyzet áll fenn, Davy minden barátja azonnal eltűnik mellőle, még a legeslegjobb barátnője is. Ez egyébként remek barátság lehetett, mikor az egyik azt akarta, hogy menjen már végre egyetemre, hogy ne kelljen vele foglalkoznia, a másik meg, hogy látni sem akarja többé, miután kiderült a dolog. Még Zac volt az, aki fogjuk rá, hogy elvárhatóan reagált, de aztán ez a húzás, hogy csak addig kellett neki a lány, hogy megfektesse, teljesen kiverte nálam a biztosítékot. És ahogy a szerző ezt felhasználta, azon fogtam a fejemet, de erről majd a későbbiekben.

A világfelépítés bár ígéretes, teljesen homályos. Nem tudunk meg részleteket, nem tudjuk, honnan ered az egész genetikai mutáció, és ez bár nem lett volna feltétlen lényeg, de valami magyarázat nem ártott volna a körülmények megértése miatt. Mert itt mindenki, akinél megállapítják a HTS-t, azonnal kikerül az iskolából vagy onnan, ahol van, a társadalom kiveti magából, és konkrétan az egész jövőjük odavész, mert úgy kezelik őket, mintha bűnözők lennének. A szerző persze próbálja itt nekünk bizonygatni ilyen hivatalos dokumentumokkal, hogy a bűntettek nagy részét a HTS-esek követték el, de ez nem elég ahhoz, hogy ezt a bánásmódot jogossá tegye. Valaki, valamikor kitalált egy skatulyát, amibe  az összes gyilkos génnel rendelkező személyt belezsuppolják, nem számít, hogy sosem mutatott deviáns viselkedést vagy erőszakot másokkal szemben, ő gyilkos lesz, mert ez van megírva a genetikai kódjában, és kész. Amit normális tudományos magyarázat nélkül nehezen hiszek el.

Azt hittem, valami érdekes bontakozik ki az alapszituációból, de ehelyett a könyv első felében gimibe járnak a szereplők, annyi a különbség, hogy egy olyan teremben folyik az oktatás, aminek nincsenek ablakai, és a termen belül egy lánccal elkülönített zárkában vannak az asztalok és székek. A tanárokkal nincsen semmilyen kontaktus, van egy közvetítő, aki a helyiségben felügyel. Olyan, mintha a diákok már most börtönben lennének, pedig nem tettek semmit. És itt elérkezünk ahhoz a problémához, amit a szerző fejtegetni akar, hogy az előítélet miatt ördögi kör áldozatául esnek a génhordozók. Lehet, hogy alapjáraton nem tennének semmit, de a rendszerbe kerülve a bánásmód és az emberek hozzáállása miatt megváltozik az attitűdjük, és végül emiatt töltik be a szerepüket a nekik rendelt sorsban, amit egy egyszerű DNS vizsgálat okozott. Hiszen ha gyilkosnak titulálják őket, akkor nem csoda, hogy végül nagy esetben tényleg hajlamosak lesznek az erőszakra, tulajdonképpen megadják az embereknek azt, amire amúgy is számítottak tőlük. Ez sima pszichológia. 

A sulis jelenetek rém unalmasak, de legalább a romantikus aspektus elkezd körvonalazódni, mikor Davy megismerkedik Seannal. Itt is képbe kerül az előítélet – ahogy már feljebb említettem –, Davy egyszerűen nem akarja elfogadni, hogy ő egyszer gyilkos lesz, és elgondolkozik azon, hogy talán mégsem mindenki olyan, amilyennek korábban hitte. Ekkor meglátja Seant, aki olyan gonosznak meg félelmetesnek néz ki, meg van egy tetkója, ami egyfajta billog, amiből mindenki láthatja, hogy az illető tettleges bántalmazást követett el. Az első gondolata rögtön az, hogy Ő, Davy persze kivétel, de Sean az tuti gyilkos HTS-es, fúj. De persze azért, mikor egy osztályba kerülnek, folyton azon jár az esze, hogy vajon Sean nézi-e őt, és mi a véleménye róla, és ekkor még pasija is van mondjuk, de nem baj. És miután Zacnek annyi, akkor is állandóan Seanon kattog az agya, és szerintem az egész szerelmi szál vicc, szemernyi kémia sincs a két karakter között. A legelcsépeltebb klisével kényszeríti az író őket arra, hogy szóba álljanak egymással, ez pedig a közös projekt, ami itt annyiból állna, hogy egymásról kell infót gyűjteniük. Ha tényleg ezek a feladatok az amerikai középiskolai oktatásban, akkor nem csodálom, hogy azt hiszik, Európában még lovaskocsival járnak. Nyilván a valóságban nem, de ez megint egy olyan írói erőltetés, ami messziről bűzlik, és csak azt a célt szolgálja, hogy például Davy tudomást szerezzen róla, hogy Sean nehézkes körülmények között él, nem egy olyan kis elkényeztett hercegnő, mint ő.

Az egyik legröhejesebb momentum, mikor a szerző megpróbálja ábrázolni azt, amikor a HTS-eseket félreértik Davy példáján keresztül, hogy bemutassa az előítélet másik oldalát. Davy ugye felpofozta Zacet, és ezt ő és a barátai lejelentették az ügynökségnek, aki a HTS-eseket felügyeli. Davy pedig kap egy ugyanolyan tetkót, mint Sean, és az égadta világon senkit nem érdekel, hogy miért történt a pofon, és még az anyja is úgy néz rá, mint egy ufóra, ahelyett, hogy megkérdezné, miért viselkedett így Zackel. Zac volt a szemét és Davy kapott érte billogot, hát majdnem sírtam ezen az abszurd szituáción meg amit érzékeltetni akart vele a szerző. A nők helyzete egyébként felettébb lealacsonyító az egész könyvben, végig úgy vannak beállítva, hogy bármelyik pillanatban megerőszakolhatják őket, és ez az égvilágon senkit sem fog zavarni, hiszen a génhordozóknak nincsenek jogai. Konkrétan végig azt hallgatjuk Sean szájából, hogy Davynek egy erős férfi védelmére van szüksége, mert egyedül állandó veszély fenyegeti. 

A cselekményt egyébként megtörik hivatalos dokumentumok, SMS transzkriptek, amik a háttérben folyó eseményeket akarják bemutatni, de én elég feleslegesnek éreztem őket. A lényeg, hogy ezekből is kiderül, hogy történt egy nagy esemény, amiben a szereplőink nem vettek részt, de kihatással van az életükre, úgyhogy vége a sulis napoknak. Nagy váltás, Davy megy kiképzésre bérgyilkosnak, mert olyan jól tud zenélni és énekelni! Ez a kettő hogy függ össze, azt inkább passzolnám. Hogy a szerző ezt hogy gondolhatta komolyan, azt sem tudom. Értem én, hogy a főhőse csodálatos meg tökéletes, és hogy emiatt toborozták, de ha bérgyilkossá való képzésről beszélünk, akkor hiába vették fel a jelöltet jó korán egyetemre, ha az a Juilliard, nem pedig mondjuk az MIT, és hiába lenyűgözően tehetséges a saját szakterületén, ha ez a zene. De ezen a ponton már nehézkes lett volna átírni a fél könyvet, úgyhogy gondolta benne hagyja ezt az orbitális baromságot, hátha nem vesszük észre. Nem sikerült elszaladnom felette, bocsi. Muszáj megemlítenem azt a zseniális írói húzást, amellyel Sean is bekerül a kiképzőtáborba teljesen evidens módon. Davy megkéri az ügynökség emberét, hogy ugyan már hadd jöjjön a haverja is ebbe az exkluzív csapatba, az meg hezitálás nélkül rábólint.

 „Légysziiiiiii, hozzátok Seant is, tudom, hogy szeretni fogjáááátok!” „Oké-zsoké, ha te mondod.”

A tökéletes főhőséből a manapság olyan népszerű kemény csajszit akart csinálni a szerző, nem csak mentálisan, hanem fizikailag is, de ez a váltás annyira éles, és semmiből jött volt, hogy azóta is emésztem. De az a baj, hogy itt sem történt semmi, összeakasztották a bajszukat más szereplőkkel, és Davy végül egy olyan helyzetbe került, amiből már nem volt kiút, de ezen kívül erre mire volt szükség? Jó kérdés. 

Maga az írás egyébként rettenetes. Gyerekes fogalmazás, és. Nagyon. Izgalmas. Tőmondatok. Hogy. Repülne. Fel. Mindenki. A. Holdra. Aki. Így. Ír. Darabos lesz tőle a szöveg, és rendkívüli módon zavaró. Ez a fogalmazás általános iskolába való és teljességgel olvasásromboló. Pláne ha egy ilyen fantasztikummal párosul, mint ez a sztori!

Senkit ne vezessen meg a fülszöveg, vagy a Különvélemény párhuzam, inkább olvassatok valami mást a végtelen könyves listátokról, jobban jártok. 

Értékelés: 1/5
Borító: 4/5

Sorozat: Uninvited #1
Kiadó: Harper Teen
Megjelenés éve: 2014
Oldal: 384

Olvass tovább!

Mary E. Pearson: The Kiss of Deception (+Exkluzív interjú)

A Kiss of Deception fogadtatása a Goodreadsen meglehetősen jó, én pedig valami friss megjelenésre vágytam, valami szokatlanra, ami nem abban a zsánerben íródott, amit általában kedvelek. Ígéretes fülszövegű, szép borítójú high fantasy, kukkantsuk meg, gondoltam. A szerzővel  Az imádott Jenna Fox után amúgy is szemezek egy ideje, ezek után viszont közel sem biztos, hogy olvasni akarom a másik történetét, amit már évekkel ezelőtt kinéztem magamnak.

Néha komolyan nem értem a Goodreadset. Vagy az embereket úgy általánosságban. Vagy tényleg nekem van ennyire más ízlésem? Nem vagyunk egyformák, ez természetes, de elképesztő, hogy olyan könyvek vannak piedesztálra emelve, amik rettenetesek. És mondjuk még irodalmi értékük sincs. Példákat hadd ne soroljak, de nem egy agyonsztárolt könyvvel jártam már így. Oké, a Kiss of Deception pontozása még eshet lejjebb, hiszen nemrég jelent meg, de egy ötezer ember által négypontosra értékelt könyvtől többet várok.

Arabella a Morrighan ház elsőszülött leánya, akinek az apja, a király elrendezett egy frigyet Dalbreck hercegével – az esküvő a két birodalom közti szövetség megpecsételése lenne. A történet elején a hercegnő éppen az esküvőjére készül, vár rá a nagy nap. Mivel méltánytalannak tartja, hogy akaratán kívül hozzáadják egy vadidegenhez, akit nem szeret, fittyet hány a kötelességeire, és az utolsó pillanatban elmenekül a szolgálójával, Paulinával. Arabella elvileg különleges képességgel rendelkezik, ami nővé válásakor mutatkozik meg, de nála még nem történt semmi, ez is ürügyet szolgáltat a kötelességei cserbenhagyására. Paulina szülővárosába, Teravinba mennek, hogy ott kezdjenek új életet. Eközben a lány keresésére indul a herceg, mert bár ő sem epedezett a nászért, most már kíváncsi a menyasszonyára. Meg akarja ismerni azt a lányt, aki sokkal bátrabb nála, merthogy képes volt megtenni azt, amit ő nem – elszökni a házasság béklyója elől. Közben egy harmadik fél is becsatlakozik a keresésbe, egy orgyilkos, aki ki akarja iktatni a hercegnőt, hogy Venda politikai csapást mérjen a Morrighan királyságra. A dolgok bonyolódni kezdenek, mikor a herceg és az orgyilkos is romantikus érzelmeket kezd táplálni a lány iránt, aki szintén vonzódik hozzájuk.

Hogy némi pozitívumot is mondjak, az írásmód színvonalas, tartalmaz szép mondatokat, de az már rég rossz, ha csak ennyi jót találtam az egész könyvben. És sajnos ennél többre nem futotta. Lássuk, miért is utáltam én a Kiss of Deceptiont.

Az a helyzet, hogy ebben a könyvben történet nem nagyon van, hiába telnek az oldalak, semmi érdekesre nem kerül sor. Időnként akad néhány fordulatnak szánt valami, de csak megvontam a vállam, hogy mennyire nem izgi. A legjobb az egészben, hogy a könyv második felében csak mennek-mendegélnek, Lia, az egyik pasijelölt és egy csomó ember, aztán egyszer csak vége van egy olyan fordulattal, amit ugye már mi rég tudtunk, csak Lia nem, ezért bocsánat, hogy nem csorgatom a nyálam a folytatásért. Úgy istenigazából lezárás sincs, a szálak csak úgy lógva maradnak, nincs íve az egész könyvnek, nem oldódik meg egy központi konfliktus.

A történetet négy nézőpont révén ismerjük meg. Az írónő próbált nagyon csalafinta narrátori eszközt alkalmazni, amit ő minden bizonnyal a kreativitás szóval jellemezne, én viszont mással, a jelzőt inkább nem árulom el. Kezdem a legfeleslegesebb szemszöggel, Paulináéval, ugyanis erre a könyv 90%-nál kerül sor, egyetlen fejezet erejéig. Nem látom át, hogy mi szükség volt erre azon kívül, hogy a Paulinát körülvevő karakterek abban az időpontban pont máshol tartózkodtak, így az olvasó nem tudhatta, hogy Paulina mit csinál – engem nem is érdekelt –, és akkor ezt így sikerült megoldani. Mivel a történetszálak egyikét sem varrta el az írónő, ezért a narratíva ilyen megtörésének semmi értelmét nem látom. 

A másik három nézőpont a főhősünk, Arabella, azaz a becenevén Lia, a herceg és az orgyilkos. Ez mind szép és jó, de itt jön a csavar: a három fél között szövődő szerelmi háromszögben Lia sincs tisztában a helyzettel, és az olvasó sem tudja, hogy Kaden és Rafe közül melyik a herceg és melyik az orgyilkos. Amikor Kaden és Rafe fejében járunk, a szerző mindig bizonytalanságban tart minket, nem árul el olyan információt, amiből egyértelműen rájöhetnénk, hogy ki kicsoda. Amikor megoszt velünk valamit, akkor az adott fejezetnél nem a neveket tünteti fel, hanem csak annyi van odaírva, hogy herceg vagy orgyilkos. Ez a megoldás azért bődületesen rossz, mert most töprengjünk el már két másodpercig, hogy vajon melyik pasiba fog Lia beleesni. Szerintetek? A hercegbe vagy az orgyilkosba? Nem hinném, hogy sokat kell ezen törni a fejünket. Így az egész szituáció viszont akkora paradoxon, hogy fognunk kell a fejünket, hogy miért. Én legalábbis így voltam vele. Ebben a történetben ugyanis nem a klasszikus háromszög a jellemző, hanem bár Lia mindkét jelölthöz vonzódik, mert jól néznek ki, igazából csak az egyik pasi dobogtatja meg a szívét. 

Ez a regény a karakterekre épül, csak hát éppenséggel a karakterek rettenetesek. A szerelmi háromszög alapját az adja, hogy a herceg és az orgyilkos öt másodpercnyi ismeretség után halálosan szerelmes lesz Liába. Az ellenséges királyság elküldi az orgyilkost, hogy vágja át a lány torkát, de ő húzza-halassza a dolgot, mert annyira megtetszik neki a hercegnő egy szempillantás alatt, aztán persze nem képes megtenni, amit kell. Milyen béna orgyilkos az ilyen? A herceg motivációján meg sírva röhögtem az elején. Nem ám örülne, hogy nem kell elvennie a csajt, mert a háta közepére kívánta ő is az egész elrendezett házasság dolgot, ő utánamegy, mert meg kell ismernie ezt a bátor teremtést, aki el merte őt hagyni! Lát ebben valaki egy szemernyi logikát? Mert én nem. Hogy még viccesebb legyen az egész alapfelállás, Kaden és Rafe úgy érkeznek meg Teravinba, hogy találkoztak útközben, és a fogadóban, ahol megszállnak, még lakótársak is lesznek, és ugye mindketten ugyanabban a szent percben esnek bele a hercegnőbe. Annyira reális az egész, hogy az elképesztő. Ezt a dramaturgiát hogy lehet megálmodni, emberek! A szerző hasonló füvet szívhatott, mint Stephenie Meyer, mikor csillogó diszkógömbökké herélte ki a vámpírokat.

Nem elég, hogy a herceg és az orgyilkos idegesítő, Lia, az Ostobaság=Sötétség Hercegnője is megér egy misét. Olyannyira, hogy úgy vélem, érdemes részletesebben megismerkedni vele. Ezért készítettem egy fiktív interjút eme imádott főhősnővel, amiben kidomborodik a jelleme, hogy minden világosabb legyen.

Interjú Arabella Celestine Idris Jezeliával, a Morrighan ház elsőszülött leányával

– Arabella…

– Kikérem magamnak, a nevem Lia!

– Van 15 keresztneved, ezt természetesen megértem. De ez általában úgy működik, ha az embernek több neve van, akkor a hivatalos nevét használja, nem pedig öncélúan valamelyiket, amit utólag kitalál.

– Én ezt nem kitaláltam! Anya nevezett el Jezeliának, ami olyan, de olyan, de olyan egyedi név, hogy csak nekem van az egész világon, bibibi. Apám ellenezte, de anya ragaszkodott hozzá. És mivel lázadó tinédzser vagyok, én is ragaszkodom hozzá, a francba az apámmal!

– Nagyon úgy tűnik, hogy a kapcsolatod nem felhőtlen az édesapáddal.

– Utálom, egy önző rohadék! Ahelyett, hogy velem foglalkozna, és istápolná a pici lelkemet, olyan felesleges dolgokra pazarolja az idejét, mint az uralkodás. Hogy lehet ilyen rossz apa? Miért fontosabb neki a királyság, mint hogy éjjel-nappal az én talpamat nyalja?

– Ez fogós kérdés.

– De én mióta az eszemet tudom, mindig is túljártam az eszén. *mosolyog*

– Megkérdezhetem, milyen eszközökkel?

– Elszakított a barátaimtól, megtiltotta, hogy fiúkkal smároljak. Ezért igyekeztem neveletlenül viselkedni, és a tudta nélkül kiszöktem pókerezni meg ilyesmi.

– Ez igencsak érett, leendő királynéhoz való viselkedés.

– Tudom, hogy csodálatos vagyok, nem kell mondani. *önelégülten vigyorog*

– Mi késztetett arra, hogy otthagyd a palotát?

– Ez is arra vezethető vissza, hogy apám mekkora egy szemétláda. Azt akarta, hogy menjek férjhez valami vadidegen, trottyos pasihoz, akit még életemben nem láttam, de azért ezerszázalékos bizonyossággal tudom, hogy öreg és csúnya is. És aki öreg és csúnya, az nem ember.

– Nem gondolod, hogy ennek köze lehetett ahhoz az aprósághoz, hogy hercegnőként ez a kötelességed?

– Kötelesség, fúj, ki kéne vetni a lexikonból ezt a szót a tradícióval együtt! Senki sem kötelezhet arra, hogy férjhez menjek egy ismeretlen pasihoz szerelem nélkül. Rohadtul nem érdekel, hogy egész életemben arra neveltek, hogy ez a dolgom, rohadtul nem érdekel, hogy emberek százezreinek sorsa múlik azon, hogy a két királyság egyesüljön, és együttes erővel kiálljon az ellenséges királysággal szemben, hogy ne tudjanak lemészárolni annyi ártatlan embert. 

– A diktafon rögzíti a szavaidat. Nem szeretnéd, hogy visszajátsszam neked, amit az imént mondtál? Elég önzőnek hangzik, hogy őszinte legyek.

– Még hogy önző?! Elment az eszed? Apám az önző, amiért arra kényszerít, hogy szerelem nélkül házasodjak. Mert úgy nem élet az élet!

– Ugye tudod, hogy csak a mesékben létezik az örök szerelem és blablabla?

– Egy Young Adult könyv, aminek az igéző szépségű főszereplője vagyok. Szerinted?

– Oké, elismerem, ott a pont. Mégis, arra nem gondoltál, hogy megpróbálhatnád, hátha megkedveled a herceget? És mondjuk, ha nem jön össze, utána passzolod az egészet?

– Dehogy. Mondom, hogy a pasi öreg és ronda, fúj, hogy mondhatsz ilyen hülyeséget.

– Ha te mondod. Szóval az esküvő előtt rájöttél, hogy neked ez nem megy, képtelen vagy végigcsinálni. Mivel a cseléded egy hullámhosszon van veled, egy pillantásból megállapította, hogy nektek most azonnal le kell lécelnetek, és se perc alatt elrendezte a dolgot. Így történt?

– Ó, igen, Paulina a világ legjobb talpnyalója barátnője! Imádom őt! Olyan, mint egy pincsikutya, bármit csinálok, a nyomomban van, és ugrik, ha csettintek.

– Tényleg ez egy csodálatos barátság alapja. Én is így látom. Képes volt ott hagyni az állását, a szerelmét, magára haragította a királyi udvart a te kedvedért, te pedig cserébe hazudsz neki.

– Én nem hazudtam, hogy állíthatod ezt? Csak megszépítettem az igazságot, ez totálisan más. Az teljesen evidens, amit ő tett értem, nem érdemel szót. 

– És ha mégis megtudja az igazat Mikaelről?

– Megbocsát, és tovább nyalja a talpamat, ez biztos.

– Úgy döntöttetek, hogy Paulina szülővárosába szöktök el, ahonnan ezer éve elkerült, és már nem is emlékezett tisztán az útra. Nem volt kicsit elhamarkodott az elhatározás?

– Egyáltalán nem. Tíz perc alatt simán el lehet tervezni az ilyesmit, és mint mondtad, Paulina abból már tudta, hogy nem bírom végigcsinálni az ostoba esküvőt, hogy a szemembe nézett. Oké, kicsit bizonytalan volt útközben, de aztán minden eszébe jutott, és pikk-pakk odataláltunk, mindezt GPS nélkül! Én pedig annyira istenkirály vagyok, hogy félrevezető nyomokat hagytam, hogy ha valaki utánunk próbált volna jönni, ne találhasson meg bennünket. Igaz, közben tönkretettem az esküvői tradícióban évtizedek óta használatos ruhát, de az meg engem különösebben nem izgat. Hiszen volt rá okom, apám egy önző dög!

– Ahhoz képest elég sokan elég hamar megtaláltak: az orgyilkos, a herceg, a bátyád, a tanácsos embere. Nem kellett volna továbbállni Teravinből?

– Persze, hogy nem, nem volt nagy ügy. A királyság katonái, akik hetekig kutattak utánam, abszolút nem találtak meg, annyira übermenő vagyok, ahogy már említettem. Az álcázó képességeim is lenyűgözőek: ha lemosom a bőrömről a retket, és tiszta ruhát veszek fel, akkor úgy nézek ki, mintha más ember lennék. Annyira, hogy fel sem ismernek. Jobban tolom ezt az álcázós dolgot, mint egy kaméleon.

– Egy fürdőtől tényleg megújul az ember. Pauline-nal elkezdtétek új életeteket Teravinben. Mesélj erről egy kicsit.

– Ó, hát nagyon szupcsi volt, de most komolyan. Egész életemben arról álmodoztam, hogy a királyi kényelmet feladjam, és egy fogadóban felszolgálóként dolgozzak, mások mocskát takarítsam, és másokat szolgáljak ki. Ha előbb tudom, hogy ez ennyire fantasztikus, már sokkal korábban elszöktem volna. Életem végéig ezt akarom csinálni. Tulajdonképpen az csak egy hülye indok volt, hogy a szerelem miatt húztam el a csíkot otthonról, valójában gyerekkorom óta figyeltem a cselédeket, és arról álmodoztam, hogy egyszer a nyomukba léphetek.

– Hűha, micsoda karrierista vagy, Lia! Mi a helyzet a szerelmi életeddel?

– Beindultak a dolgok. Tudtam, hogy el kell szöknöm, és azonnal felbukkant két szexi pasi, akik mind belém estek öt másodperc ismeretség után. Barátok és lakótársak voltak, de még mielőtt lenéznél, hogy orgiába kezdtem, tisztáznom kell a dolgot, nem akarom, hogy folt essen a nevemen. Nem vívódtam a két pasi között a szerelmi háromszögünkben. Persze, mindkettőt helyesnek találtam, de igazából csak az egyik dobogtatta meg a szívem. Igaz, hogy alig ismertem, nem tudtam róla semmit, de szedtünk együtt szedret, aztán meg smároltunk meg minden. Ez igaz szerelem. Egyértelműen jól tettem, hogy otthagytam a palotát.

– Ez nagyon jól hangzik, gratulálok a boldogságodhoz. Azonban volt egy jelenet, amikor Gwyneth felhívta a figyelmedet arra, hogy egy orgyilkos ki akarja oltani az életed, te viszont körberöhögted. Nem kellett volna hanyatt-homlok menekülnöd a biztonság kedvéért?

– Dehogyis kellett volna. Olyan nyilvánvaló, hogy baromságot mondott. Miért hallgassak egy hülye pletykára?

– De hát tényleg rád talált az orgyilkos. Voltaképpen már azelőtt ott volt, hogy Gwyneth figyelmeztetett.

– Ööö….

– Az is érdekelne, hogy miért loptad el a tanácsos könyveit a szökésed előtt, mikor fogalmad sem volt róla, hogy mik azok.

– Nem nyilvánvaló? Heccből. Meg kellett a cselekmény szempontjából. Hogy rájöjjek, milyen csodálatosan különleges vagyok.

– Hogy érezted magad, miután a felszarvazott pasijelölt kimutatta a foga fehérjét?

– Olyan szexi volt, nem hittem el, hogy ezt tette velem. Nem viselkedhet így, hiszen szexi!

– Féltél az új környezetben?

– Egyáltalán nem. Jártattam a nagy számat, mintha mindenki felett állnék. Visszafeleseltem ahelyett, hogy meghúztam volna magam. Elvégre bátor vagyok.

– Nem tartottál a nemi erőszaktól? Én biztos csendben gubbasztottam volna a sok tolvaj, rabló, gyilkos között, mintha láthatatlan lennék.

– Az mi? Nekem eszembe sem jutott. 

– Rájöttél, hogy ki a választott pasid igazából. Mit éreztél abban a pillanatban? Nem akartad felpofozni magad, hogy megspórolhattunk volna egy egész könyvet?

– Máskülönben hogyan próbálhattam volna ki magam álmaim szakmájában?

– Azért jól esett megcsókolni a másik pasit is. Hiába nem értesz egyet a nézeteivel.

– Az nem számít, smárolni jól tud.

– Biztos a választásod?

– Ki tudja, lehet, hogy bevágom a durcit, és a másik mellett horgonyzok le végül. Soha ne mondd, hogy soha.

– Sok sikert az új életedhez, biztosan továbbra is olyan idegesítő és sötét leszel, mint eddig.

– Köszi, igyekezni fogok. 

Nos, én ezt a könyvet senkinek sem ajánlom, meneküljetek, míg kedves az életetek.

Értékelés: 1/5

Borító: 5/5

Sorozat: The Remnant Chronicles #1

Kiadó: Henry Holt

Megjelenés éve: 2014

Oldal: 492

Olvass tovább!

Jane By Design

A Jane by Design egy méltatlanul elhanyagolt sorozat, pedig olyan tulajdonsággal rendelkezik, amivel a mai tiniszériák többsége nem: ízig-vérig feelgood. Az előítélet nem alaptalan, hiszen feltehetjük magunknak a kérdést: mégis mit nyújthat egy divatmagazinos és sulis közegben játszódó, tinglitangli popzenével megtűzdelt tinisorozat?

A válasz nagyon egyszerű: folyamatos mosolyt az arcodra. A Jane by Design az egyik olyan sorozatom, amiből ha megnézek egy részt, még egy vacak napot is képes elfeledtetni velem. Odaszögez a képernyő elé, és úgy festek, mint akire ráragasztottak egy levakarhatatlan vigyort.

A Jane by Design 2011-ben indult az ABC Familyn. Nem olvastam készítői interjúkat, szóval csak tippre állítom azt, hogy az Ugly Betty szellemében és annak úgymond folytatásaként készülhetett el. A párhuzam olyan szembetűnő, hogy csak annak nem szúrja ki a szemét, aki vak. A hangulat, a humor, és még a karakterek zöme is az Ugly Bettyt hozza, és ez abból a szempontból kiváló, hogy az Ugly Betty is az egyik kedvenc sorozatom teljesen ugyanezen okokból. Tehát, ha nem szerettétek az Ugly Bettyt, valószínűleg ezt sem fogjátok. 

A sztori ott kezdődik, hogy a 17 éves Jane, aki él-hal a divatért, még a ruháit is maga varrja, és mindig stílusosan öltözködik, jelentkezik a Donovan Deckerhez gyakornoknak. Egy kis félreértés következtében azonban Grey asszisztenseként köt ki részmunkaidős állásban. Mivel a tesójával közös háztartásban amúgy is anyagi gondjaik vannak, és Jane álma, hogy a divatszakmában dolgozzon, az apró kommunikációs problémát nem simítja el, hanem inkább a személyijét  hamisítja meg. Kezdődhez a titkos élet: dolgozó, ifjú nő egy divatcégnél kontra lúzer gimis csaj.

A koncepcióból kiindulva evidens, mire számíthatunk a sorozattól. Jane szárnypróbálgatásainak lehetünk szemtanúi, ahogy csetlik-botlik az új munkájában, és mindig beüt a krach, aminek következtében azt hiszi, hogy akkor vége az álmának, aztán persze mégis megoldódik minden, mert ugyebár ilyen az élet. Vannak felvetett nevetséges problémák; például amikor a konfliktus abból adódik, hogy a széria főellensége, India felismeri Jane gimis legjobb barátját, Billyt, amiből egyenesen következik, hogy Jane iskolába jár. Biztos nem lehetnek egy huszonéves lánynak tinédzser barátai, az tényleg annyira vállalhatatlanul elképzelhetetlen. Vagy amikor Jane elhatározza, hogy egyszerre megy a ruhabemutatóra és a gimis bálra, és elfelejti lecserélni a ruhát – tiszta 27 idegen igen – és végül az ő ruháját mutatják be a bemutatón. De ezeket csak egy kézlegyintéssel elintézzük, hiszen az effajta megközelítés a formátum rajongóinak simán elnézhető. 

Az egész olyan, mint egy elnyújtott színes-cukros romantikus film, amitől sokan sikítva menekülnek. Én viszont imádom ezeket, hiába tudom, hogy bugyuták, a valóságtól elrugaszkodottak, de mégis olyan kis feelgood hangulatot teremtenek, amit nem tudok nem szeretni. Pedig előkerülnek a gimis létből fakadó klisék. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: kiközösítés, senkiből valakivé válás öt percre, népszerű csaj vs lúzer, társadalmi különbségek, hülye félreértések. Nem állítom, hogy mindenkinek be fog jönni, mert nyilván nem, de nekem ez a sorozat a tiniszériák között az etalon. Talán pont azért, mert két közegben játszódik, és egyszerre ütközteti a tinilétet a felnőtt léttel a főszereplő személyén keresztül. 

A Jane By Designban nem egy konkrét szerelmi szál van előtérben, hanem a különböző kapcsolatok, amik változnak a sorozat folyamán. A sztori elsősorban Jane és Billy barátságára épül. Ami tökéletes lehetne – tényleg, mindenki olyan önfeláldozó kedves srácra vágyik, mint Billy, pedig amúgy egy lázadó lélek – de nem látjuk a kapcsolatot a másik oldalról, így egy kicsit egyirányúnak tűnik, mintha Jane állandóan kihasználná a legjobb barátját, de ezért nem nyújt cserébe semmit. Külön frissítő volt, hogy semmilyen romantikus érdeklődést nem csempésztek ebbe a párosba, hanem mindegyiknek kiépítettek egy kapcsolatot. Már kezdtem azt hinni, hogy végre megjátsszák a fiú és lány között tényleg lehet barátság ütőkártyát, de sajnos a készítőknek nem volt jobb ötletük, és az első tervezett fináléra csak úgy a semmiből hirtelen megpengették ezt a nem várt fordulatot. 

A kapcsolatok közül azonban nem Jane és nem is Billy illetve a kettejük közti szál az, ami a legjobb, hanem Jane bátyja, Ben és a Miss Shaw közt kialakuló vonzalom. Tényleg, ők az a páros, akiknek végig drukkoltam az egész sorozat alatt, annyira helyesek, és alig vártam, hogy Ben, a két lábon járó felnőtt gyerek végre meghódítsa a gimis éveiben kigúnyolt Ritát. Ben egyébként a kedvenc karakterem, mindig akadt valami jó beszólása vagy tette, ami mosolyt csalt az arcomra, és ő aztán nem olyan unalmas, mint a felnőttek úgy általában. Ő az, aki nem veszi komolyan az életet, ugyanakkor mégis felelősségteljes, és nem szürkül bele a hétköznapi tömegbe. Azon különösképpen meghatódtam, mikor rájön, hogy Jane teljes állásban dolgozik a Donovan Deckernél, és támogatja, hogy folytassa a munkát, mert ő feladta a saját álmát azért, hogy a húga a saját álmát valóra válthassa. Mondhatjuk, hogy a húga álma az ő álma is. Igazi testvéri szeretetnek lehetünk tanúi ebben a sorozatban. 

A másik kedvenc karakterem Billy, aki mindig ott van Jane-nek, és bár egy időre elvesztette a szimpatikusságát azáltal, hogy hajlandó volt beáldozni az egyéniségét, leginkább azt testesíti meg, hogy mindig add önmagad, és tojd le, hogy mások mit gondolnak rólad. Nem számít, hogy ki vagy, és honnan jöttél, mert nem a múlt és mások határoznak meg téged, hanem te magad. 

Jane az, akinél nekem kicsit kilóg a lóláb. Valahogy nem tudtam megkedvelni, pedig Erica Dasher szerintem nagyon jól hozza a szerepet, de így külsőleg nekem kicsit… nem tudom megfogalmazni. Az összkép nem tett rám nagy benyomást. Azt viszont nem teljesen értem, hogy Jane miért tartozik a lúzerek közé. A divatmániája miatt? Mert amiatt pont inkább a menő csajok között kéne tipegnie. Vagy a Billyvel való barátsága miatt? Vagy meg csak, ahogy a sorozatban nevezik: furcsa? Gondolom így egyszerűbb volt a készítőknek, ha a számkivetettek közé sorolják, mert több szituációt tudtak teremteni.

Vicces, hogy Jane főnöke, Grey lenne divatfronton az a karakter, akinek nagy súllyal kéne bírnia, de nem érte el a kitűzött célt. Nem elég szigorú, nem hozza azt a fajta keménységet, amire számítunk, hogy ez majd megedzi Jane-t. India azonban ott van a szeren, folyamatosan azon ármánykodik, hogy megfúrja Greyt, hiszen ezt tanulta tőle. Ő az, aki a „gonoszságával” megszínesíti a sorozatot és megnehezíti Jane életét. Jeremynek, a divattervezőnek igazából nincs sok funkciója, de a brit akcentusával nem csak a történeten belüli nőket veszi le a lábukról. Érdekes, hogy Jane-nek az összes pasijelölttel van kémiája, még ha ezek mértéke változó is. Mégis Nickkel, Billyvel, Jeremyvel és Eli-jal is érezhető az a bizonyos szikra, amiből akár több is lehetne, ha a készítők egy tollvonással többet húztak volna.

Első körben a sorozat 10 részes berendelést kapott, így két részre bonthatjuk az első – és egyetlen – évadot.  Az 1×10 eleve finálénak készült, így jó kis függővéggel zárul, és a feloldás illetve az azt követő 8 epizód olyan, mintha már egy második évadot néznénk. Teljesen más irányba indul el a sorozat, vadiúj személyek jelennek meg, mint Eli, Jane és Ben anyja, Zoe és Amanda, a karakterek is új helyzetbe kényszerülnek. A színvonal persze változatlan, csak kissé furcsa a sok változás ahhoz képest, hogy még mindig ugyanarról az évadról beszélünk. Mivel a sorozat nem kapott lezárást, egy függővéggel szakad meg, bár ez a függővég arra az alapszituációra épül, amire maga a sorozat, tehát a feloldása körülbelül a második évad első percében megtörtént volna. Az viszont nem annyira tetszett, hogy a félévad záróját konkrétan inverzben eljátszották még egyszer.

A csattanó az, hogy én utálom a divatot, és konkrétan rosszul vagyok az olyan lányoktól, mint Jane, akik a tűsarkújukban, karjukon a nőcis táskát billegetve tipegnek. Mint ahogy a félpercenként felhangzó nyálas popzenétől is leginkább levetném magam egy szikláról. Mégis, az egész ebben a sorozatban annyira egyben van, jól összegyúrt, hogy 100 %-osan élveztem. Micsoda paradoxon, emberek! Mérhetetlenül sajnálom, hogy lesújtott erre a sorozatra a kaszás, azt pedig még inkább, hogy nem ismerik az emberek. 

Értékelés: 5/5

Olvass tovább!

The Tall Man

Cold Rock egy rejtélyes kisváros, ahol a gyerekek nyomtalanul eltűnnek, senkinek sincs a leghalványabb elképzelése se arról, hogy ki viszi el őket. A kétségbeesés annyira elburjánzott, hogy legenda szövődik a titokzatos eltűnések mögé – akik hisznek a létezésében a Magas Embert tartják felelősnek. Tényleg a Magas Ember a felelős? Létezik egyáltalán?

A Tall Man 2012-ben készült Pascal Laugier rendezésében. Elsősorban Jessica Biel miatt néztem meg, aki az egyik kedvenc színésznőm. De maga a témája is érdekesnek tűnt, különösen a misztikum és a természetfeletti szál ígérete miatt. Nos, nem teljesen az sült ki a dologból, amire számítottam. Vagyis egyáltalán nem.

Az özvegy Julia ápolónőként látja el a betegeket a városban. A felütésből azonnal megtudjuk, hogy az ő gyereke is áldozatául esett a Magas Ember ténykedésének, és e flashforward után a film végigvezet bennünket a fordulópont előtti eseményeken. Julia családokat látogat meg, hogy meggyőződjön a hogylétükről. Az egyik ilyen családban lakik Jenny, akinek a nővérét teherbe ejtette iszákos és erőszakos barátja. Julia rögtön a film elején lebonyolítja a szülést, és ezzel szépen bemutatják az emberi reakciót arra, hogy mennyire félnek attól, hogy az újszülöttet is megkaparintja a Magas Ember, és egyben pedig szemléltetik a családokban fennálló abuzív kapcsolatokat. Az emberek nehéz körülmények között élnek, és emiatt a stresszt és a feszültséget alkoholba fojtják, és egymáson vezetik le. Jenny nem beszél, csak a naplójával kommunikál, és szkeccseket készít a Magas Emberről. 

Szeretem az ilyen filmeket, mint a Tall Man. Úgy vezeti a cselekményt, hogy folyamatosan meglepi az embert, az egyik nézőpontról bebizonyosodik, hogy nem az, aminek látszik, aztán a másik nézőpont megint csavar egyet a sztorin, és a végére oda lyukadunk ki, amiből az első háromnegyed órából nem is gondoltuk volna. A flashforwardben mutatott jelenet képsora előrevetít valamit, amiből mi kialakítunk magunknak egy történetet, hogy mi történik Juliával, és vajon mi vezetett oda. Erről teljesen a Kulesov-effektus jut eszembe, hogy a képet az előinformációnk birtokában értelmezzük, és teljesen máshogy látjuk, mintha ugyanazt a képet több információval néztük volna. Nagyon cseles ez a képi eszközhasználat és szándékos félreinformálás, ettől üt nagyot a film.

Ma már nagyon kevés film képes ezt az igazi leesik az ember álla hatást kiváltani bennem. Ez alatt persze nem azt értem, hogy nem készülnek ilyen filmek, mert nyilván készülnek, hanem magamra vonatkoztatva állítom. Ahogy öregszem, és egyre több és több filmet illetve sorozatot tudhatok a hátam mögött, megtanulom felismerni a jeleket gondolkodás nélkül is, és már előre kitalálok egy meglepőnek szánt csavart, pedig nem úgy ülök le filmet nézni, hogy ezen agyalok, csak egyszerűen akaratomon kívül jön bennem a kósza scenario, ami aztán meg is valósul. Itt viszont nem ez volt a helyzet.

Spoiler nélkül nehéz írni erről, de ahogy a történet megpendítette a természetfeletti szálat, és hogy a kisváros hogyan áll az egészhez, mikor a főhős gyerekét elrabolták, az nem volt semmi főleg azután, ami kiderült. És azért különösen nagy dicséretet érdemel a film, hogy egészen a végéig kétségben hagyja a nézőket, és egészen a legvégéig húzza a Magas Ember kilétét. A bizonytalanságot tovább növeli, hogy egy olyan narrátort kapunk, aki magában a filmben egyrészt nem beszél, másrészt a film nem róla szól, és csak egy mellékszereplő, ezáltal érthetetlen, miért ő a mesélő, hogy aztán a végére megvilágosodjuk, hogy ez a történet voltaképpen róla szólt. Mondom, az egész filmet ilyen csalafinta terelés jellemzi, ami nagyon jót tesz neki.

A képi világ remekül hozza a sötét, komor hangulatot, a kisvárosban uralkodó szomorúságot, illetve a nyomorgó lakosok monoton mindennapjait, ahol családon belüli erőszak van, az élet elől az alkoholba menekülnek. 

Mindenkinek ajánlom ezt a filmet, mert tényleg nem szokványos, és garantálom, hogy meg fogtok lepődni a csavarokon. 

Értékelés: 5/5

Olvass tovább!

2014-es nyári leltár

Kitaláltam, hogy szeretnék alkalmanként leltárt csinálni az olvasmányaimról, hogy összegezzem, milyen gyöngyszemre bukkantam épp, vagy milyen könyvből csinálnék gyújtóst. Viszont elgondolkoztam azon, hogy nem akarok minden hónapban muszájból címsorolást tartani, ezért minderre csak évszakonként fog sor kerülni. Tehát lássuk, mit tartogatott az idei nyár!

Összesen 16 (12 magyar, 4 angol) könyvet olvastam a nyári nem létező forróságban. Ez átlagosan nagyjából heti egy könyvet jelent, ami mondjuk a tavalyi olvasási ütememhez képest elég kevésnek mondható, de igyekszem kevesebb időt fordítani az olvasásra. 

A június rendhagyó hónap volt, ugyanis megtiltottam magamnak, hogy könyvet vegyek a kezembe 2-3 hétig, mert másra kellett koncentrálnom. Sajnos olyan ember vagyok, aki az élete, a problémái, a bánata elől nem az alkoholba, hanem a könyvekbe és a sorozatokba menekül (sorozatot sem néztem akkor). És igen, képes vagyok elhanyagolni miatta a fontos dolgokat, illetve azzal áltatni magam, hogy majd később, mert ráérek még, persze. Végül is, ha nem viszem semmire az életben, legalább dicső tettemként felhozhatom, mennyi történetbe ástam el magam, hurrá. (Lehet, a Guiness-rekordra hajtok.) 

Szóval júniusban folytattam kedvelt írónőm Maggie Stiefvater Hollófiúk sorozatát a második résszel, ami érdekes volt abból a szempontból, hogy önálló kötetként imádtam, de mint egy sorozat következő darabja nem voltam annyira elragadtatva tőle. Aztán sor került az Angyalsors trilógia befejező darabjára, az Angyalvágyra, amit már nagyon vártam, de akkora csalódást okozott az a rózsaszín nyáltenger, hogy azonnal repült is a legrosszabb sorozatzárók polcra. De legalább a borító passzol a sztorihoz, ha optimistán állok hozzá. A Reboot kétrészes sorozat lezáró kötete is eléggé csalódást keltő volt. Mostanában nincs túl sok szerencsém a lezáró kötetekkel.

De azért hál’istennek akadnak kivételek, így júliusban végre befejeztem A beavatott trilógiát, amitől viszont rettegtem, hiszen annyira negatív kritika született róla, mind a magyar, mind a külföldi oldalakon, és ezért lepődtem meg nagyon-nagyon, hogy imádtam a könyvet. Imádtam, hogy Veronica Roth képes volt még egyet csavarni a sztorin, és imádtam, hogy nem szokványos befejezéssel találkoztunk (igen, főleg ezt nehezményezték sokan). A Kalitkába zárt álmok Ruta Sepetyis előző könyve után olyan érzés volt, mintha nem is ugyanattól olvastam volna. Az emlékek őrét sokat kerülgettem, de végül csak rászántam magam, és nem bántam meg, remélem a folytatásaira is sort keríthetek a közeljövőben. Folytattam az Altered című sorozatot is a következő résszel, ami nem ért fel az elődjéhez, de azért kellemes szórakozás volt a hibái ellenére is. 

Mostanában sorozatcsökkentő tevékenységet folytatok, aminek következtében elkaszáltam egy csomó sorozatot. Olyanokat is, amikből már csak egy kötet volt hátra, de már nem nagyon emlékeztem az előző részekre, úgyhogy akkor lehúztam őket a listámról, mert így tényleg nem sok értelme lenne rájuk pazarolni az időt. Azok is repültek, amik érdekelnek, de mégsem volt bennük meg az a plusz, a sok kötetes folytatásokkal egyetemben. Kezd kicsit herótom lenni a sorozatoktól, mert az addig még oké, hogy trilógia, csak aztán jönnek az ilyen kiegészítő novellák, olyan spin-off regények, még pluszplusz folytatások, és van már egy pont ahol megcsömörlök (filmeknél dettó. Komolyan mondom, ez a futószalagontermelés, ami folyik a szórakoztatóiparban elképesztő) Másrészt igyekszek sort keríteni a befejező kötetekre is, úgyhogy mostanában sok ilyen került a kezembe.

A Csontszüretről már annyit hallottam, hogy meg kellett róla győződnöm a saját szememmel. Inkább ne tettem volna. De arra jók ezek a könyvek, hogy inspiráljanak, hogy ha az ilyesmit ennyien szeretik, akkor bárkiből lehet író, csak írnia kell. Július utolsó könyve Az Archívum volt, a nagy szívszerelmem, amit tavaly még angolul olvastam, és imádtam, és a Főnix Könyvműhely remek akciójának köszönhetően magyarul is beszereztem magam a folytatásával, a Felszabadulással együtt, ami már augusztusban került terítékre. És bár nem érte el az első rész szintjét, mégis hozta ugyanazt a hangulatot, szóval csillagos ötös könyv lett.

Tehát augusztusban ezután ismét egy sorozat befejező része került sorra, és a Treatment ezennel meg is kapja a nyár legrosszabb könyve címet is, és a legnagyobb csalódás címet is, mert én még nem találkoztam olyan sorozattal, aminek az első része ötpontos volt, a második része pedig egy pontot produkált. Ez nagyobb eltérés, mint a nappali-éjszakai hőingadozás a sivatagban! Ezután egy rég a polcomon álló könyvet kezdtem el, az Anna és a francia csókot, amiről szintén rengeteg pozitívumot hallottam, és ezeknek minden szava igaz volt. Párizs és az egész könyv édesaranyos hangulata megmelengette a szívemet, és mosollyal az arcomon lapoztam végig a könyvet. Imádom az ilyen könyveket, szóval ha tudtok hasonlót, ajánljátok nyugodt szívvel. 

Mivel szeptemberben jön a film, ezért épp itt volt az ideje, hogy nekikezdjek Az útvesztőnek, és most áldom az eget, amiért végül nem vettem meg magamnak a könyvet, mert sajnos nekem nem nyerte el annyira a tetszésemet, mint másoknak. Pedig a sztori jó volt, csak az író stílusa nem igazán feküdt az ízlésemnek. A Nem vagyok sorozatgyilkost az unokahúgom lelkendezése nyomán olvastam el, és nem gondoltam volna, hogy ennyire imádni fogom, úgyhogy simán landolt is a nyár legjobb könyvei között. A Hadd mondjam el…-től ugyanazt a hatást vártam, mint a Jégviráglányoktól, így bánatosan tapasztaltam, hogy ez az érzés elmaradt. Szót kell említenem a Love Letters to the Deadről, amibe belekezdtem (annyira, de annyira gyönyörű a borítója), és bár imádtam ezt a keserédes, szomorkás hangulatot, a stílust, és a zseniális szerkesztési ötletet, de a cselekmény elemei olvasásgyilkosak voltak, és ezért 25%-nál feladtam. A nyár utolsó könyve a Timestorm lett, ugyancsak egy lezáró kötet, ami annyira „jó” volt, mert a szerző semmit sem idézett fel az első két részből, így semmit sem értettem, és az időutazás is olyan bonyolult lett, hogy nem tudtam követni. 

Legjobb olvasmányok: A hűséges, Az emlékek őre, Az Archívum, Felszabadulás, Anna és a francia csók, Nem vagyok sorozatgyilkos

Legrosszabb olvasmányok: Angyalvágy, Csontszüret, The Treatment, Timestorm

Nagyon vártam, de csalódtam: Angyalvágy, Rebel, The Treatment, Az útvesztő, Timestorm

Összegzés: Hat könyvet nagyon szerettem, négyet utáltam, ez nálam nem is olyan rossz arány, bár ha összemossuk a csalódást keltő könyvekkel, akkor ez a szám már mindjárt felduzzad. 

A könyvek egy részéről lesz kritika a későbbiekben

Olvass tovább!