Dan Wells: Részlegesek-trilógia

Hosszú ideje ácsingóztam Dan Wells sci-fije iránt, aminek az lett a következménye, hogy egy hét alatt ledaráltam mindhárom részt. Ezúttal rendhagyó módon az egész trilógiát összegzem, természetesen úgy, hogy ne lőjem le a poént azoknak, akik még csak szemeznek a sorozattal, vagy várnak rá a folytatások.

Fülszöveg:  Az ​emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel – az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel – folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immunis csecsemő.

Kira, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot – amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.

A Részlegesek-trilógia legnagyobb "hibája", hogy 2017-et írunk. Valószínűleg, ha a megjelenése idején olvasom, nem azután, hogy túlvagyok a disztópia/posztapokaliptikus/sci-fi YA dömpingen, sokkal jobban tetszett volna, és sokkal inkább hűha élmény lehetett volna. De nem tudom visszaforgatni az idő kerekét, így végeredményben egynek jó volt olvasni a sorozatot, de ennél nem több.

Az a baj ezzel a műfajjal, hogy jól bejáratott panelekkel dolgozik, amiket nem lehet sokféle variánsban alkalmazni. Ezért számomra sajnos nagyon sok ponton kiszámítható volt a cselekmény, és a fordulatok sem ütöttek akkorát, mint kellett volna. Konkrétan a Partials-ban van egy elég nagy horderejű csavar, amit nem feltétlen lehet kitalálni, de számomra annyira adta magát… És sajnos ez végigkísérte mindhárom könyvet, konkrétan a lezáró részt úgy olvastam, hogy a gyógymód logikusan nyilvánvaló volt, és meg kellett várni, míg a karaktereknek is leesik, ami olvasói szempontból sosem túl előnyös.

A történet nem újdonság, és az a "szép" benne, hogy mínuszolva a sci-fi aspektust, bármelyik közegre ráhúzható: a melegekre, a nemzetiségiekre, de azt hiszem a jelenlegi politikai helyzet, a bevándorlók kérdése most a leginkább idevágó téma. A regényben a Részlegesek rasszizmus áldozatai, nem tekintendők egyenrangúaknak az emberekkel, és ez az ellentét szolgáltatott a múltban és a jelenben is okot a két népcsoport közti feszültségre, majd háborúra. Ráadásul az egymás iránti közgyűlölet zsigerből jövő, mélyen gyökerező, amit nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra kiirtani.

Engem leginkább az első rész szerves részét képző Remény törvény döbbentett le. A gyerekek a megszületésük után megbetegszenek és meghalnak, mire a kormánynak mi a reakciója? Szülessen még több gyerek, és kötelezik a terhességre a nőket, nincs apelláta. Ha meghal a gyerek, akkor újra és újra teherbe kell esni… A korhatárt pedig egyre lejjebb szállítják. Ezen így teljesen kiakadtam − pláne annak függvényében, hogy a 21. században élünk, de az a propaganda megy előszeretettel, hogy nőként a kölykök potyogtatása a dolgod  −, mert nem elég, hogy az egésznek semmi értelme az égadta világon, de a saját nőnemű embertársaik egészségét veszélyeztetik!

Igyekeztem elvonatkoztatni attól, hogy ez egy YA regény. Máskülönben röhejessé válik, hogy a 16 éves gyerekek képzett orvosok, hogy a 16 éves főszereplő fedezi fel a gyógymódot és menti meg a világot, mert a felnőttek ugye tök hülyék. Szóval a képzeletemben a szereplők minimum huszonévesként éltek végig, és ez már csak azért sem volt nehéz, mert a sztori kivitelezésileg egyáltalán nem érződik YA-nak. (No igen, és hogy ez könnyen menjen, hozzájárult a magyar fordító is, aki szerint teljesen logikus egy ifjúsági könyvben, aminek tizenévesek a szereplői és tizenéveseknek szól, magázódni.)

Üvölt róla, hogy férfi írta, és ez hatalmas pozitívum sok szempontból. Úgy is mondhatjuk, hogy ez egy fiús széria. A főhős, Kira egy céltudatos, talpraesett lány, aki nem agonizál a pasikon, az unalmas női dolgokon, nem várja el, hogy más oldja meg a problémáit, hanem a kezébe veszi az irányítást. Ugyan van szerelmi szál − egyenesen szerelmi háromszög −, de Wells érintőlegesen kezeli. Nincsenek felesleges kitérők, a főszálat nem érintő mikrosztorik, hanem arra koncentrál, amire kell. A lényeges dolgokat nem mismásolja el, hanem itt kéremszépen komoly − hitelességét tekintve nem tudom mennyire − leírások vannak a vírusokról, és arról, ahogy Kira megfejti a működésüket.

A trilógia egyes darabjai nagyjából ugyanazt a szintet hozzák, de a harmadik részre beütötte a fejét némi minőségromlás. Az előbb emlegetett szerelmi szál kap egy nyálas monológot a végére − eskü nem tudom, miért volt erre a szükség, szerintem eltelt annyi idő, hogy felesleges volt erőltetni a háromszöget −, és sajnos a központi konfliktus ugyan feloldásra kerül, de a lényegi rész kimarad: hogy lesz ezután? A történet végig ezt a témát járja körbe, hogy van két népcsoport, akik képtelenek együttműködni, és minden az ellen szól, hogy ez valaha is megtörténjen, pláne, hogy a sérelmek a trilógia folyamán csak gyűlnek és gyűlnek. Ahelyett, hogy Wells elcsúsztatta volna az arányokat, és arra törekedett volna, hogy kapjunk egy pillantást a jövőbe, hogy elhiggyük a béke a két nép között lehetséges, inkább elnyújtotta az utat − szó szerint. A főszereplők jellemzően egyik helyről mászkálnak a másikra, és többször külön vannak, tehát külön vándorlások is gyakoriak, amik helykitöltőnek alkalmasak, de… úgy éreztem, hogy csak az időhúzás folyik. (Az időhúzásra még jó példa az Isolda-gyerek szál, amit egy az egyben húzni lehetett volna a könyvből, mert csak plot device, és az a szál nem fut ki sehová, vagy Delarosa megállítása, amikor úgyis az lesz a vége, ami).

A másik, ami miatt a trilógia nem tudta magát belopni a szívembe, hogy a karakterek nem sikeredtek túl erősre. Az E/3-as elbeszélőmód inkább a cselekvő leírásokra fókuszál, nem a karakterábrázolásra, nem ismerjük meg őket annyira, hogy érdekeljen a sorsuk. Hiába tökös főhős Kira, nem tudtam hozzá kötődni, Samm a Részleges érzelemmentességéből kifolyólag olyan, mint egy robot, a többiek pedig leginkább csak nevek. A legjobban Marcust bírtam, aki a humort szolgáltatta, és tényleg mindig feldobta a jeleneteket, és Jaydent − akiről egészen sokáig azt hittem az első részben, hogy a szerelmi trió tagja lesz… de nem így alakult.

Összességében többet vártam a szériától, de még így is úgy vélem, érdemes elolvasni. Viszont ha Dan Wellst önmagához mérjük, a John Cleaver sorozata minden szempontból minőségibb − ami már csak azért is érdekes, mert az íródott előbb.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  Partials, Fragments, Ruins

Sorozat: Részlegesek

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2012, 2013, 2014

Oldalszám: 456, 524, 438

Fordította: Bayer Antal

Olvass tovább!

Lauren DeStefano: Fever

A Cartaphilus érdeklődés hiányában dobta a Vegyészkert-trilógiát (pedig úristen, még gyönyörűbb a borítója, mint a Hervadásé!). Szomorú, hogy egy ilyen csodálatos stílussal megáldott sorozat erre a sorsra jutott. De ez engem csak annyiban érint, hogy az első rész továbbra is magányosan fog árválkodni a polcon, a történetet viszont folytattam tovább.

Rhine elérte a hőn áhított célt, Gabriellel együtt megszökött a birtokról. Elkötöttek egy hajót, és útnak indultak a lány otthonába, Manhattanbe, de az édes szabadság egy lélegzetvételnyi ideig tart csupán. Amint megvetik a lábukat a szárazföldön, ismét fogságba kerülnek. Egy bordélyház madame-ja tartja őket rövid pórázon, olyasmire kényszeríti őket, amit nem akarnak. Végül sikerül innen is elszabadulniuk, de a hazaút továbbra sem zökkenőmentes. Rhine-nak lassan szembesülnie kell azzal, hogy a régi élete végleg elveszett és a szabadságról szőtt vágyai elenyésztek.

Szerettem az első részt. Nem volt éppenséggel egy kellemes hangulatú könyv, de ez még annál is depresszívebb. Érdemes előre felkészülni rá, hogy nem lesz könnyű menet. Amikor először nekiálltam, hamar abba kellett hagynom, mert nem voltam abban a lelki állapotban, hogy elviseljem ezt a sok nyomorúságot. De most tényleg, itt vannak ezek az emberek, akiknek alig adatik meg pár év az életben, de minden perce kínszenvedés a gazdag elitréteget leszámítva. Ha úgy vesszük, lényegében örülhetnek, hogy hamar megszabadulnak a hányattatásoktól.

DeStefano szereti kínozni a karaktereit, noha Rhine-t egy bizonyos tekintetben azért elég mesterségesen védi. Itt arra gondolok, hogy ebben a világban, ahol a nők csak babagyárként üzemelnek, a férfiak alárendeltjei, Rhine valahogy éppen mindig megússza, hogy megerőszakolják, vagy intim helyzetekbe kényszerítsék. Mondjuk egy nemi erőszak nem kéne, hogy betetőzze a könyvet, az már túl sok lenne az érzelmi ingerküszöbömnek, csak úgy megjegyeztem ezt az apróságot.

Azt a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy amint Rhine és Gabriel leszállnak a hajóról, azonnal csöbörből vödörbe jutnak. A bordélyházban töltött idejük alatt újabb aspektusát ismerhetjük meg a világnak, hiszen eddig csak a birtok zárt burkából volt némi rálátásunk, Jenna elbeszéléséből kaptunk egy homályos képet arról, amiről most a saját szemünkkel meggyőződhetünk. Persze sosem gondoltam, hogy a szabadság után a Kánaán következik, de ez a könyv csak azt bizonyította, hogy ebben a világban a szabadság olyan, mint az elvek, hiába ragaszkodik hozzá Rhine, nem létező fogalomnak tűnik.

A nők kiszolgáltatott helyzetben vannak, prostitúcióra kényszerítik őket. DeStefano brutálisan festi le a kilátástalanságot, ami végigkíséri az egész életüket, jelen van a tudat, hogy ennél már sosem lesz jobb. Kitér a gyerekek kényes helyzetére is, a genetikai mutáció következtében torzult gyerekeknek jóformán esélyük sincs az életre, az árvaházi gyerekek egyetlen kiútja pedig az, hogy elkerüljenek valahová feleségnek. Ahogy Rhine és Gabriel robognak a céljuk felé, újra és újra bebizonyosodik, hogy mennyire romlott ez a világ, mintha törvénybe lenne fektetve, hogy rossz dolgok történjenek. Az nem élet, ahol semmi jóság sincs. Az egyetlen, ami kimaradt a szórásból, az a férfiak szerepe, ők azok, akik elnyomóként tűnnek fel azáltal, hogy poligámiára kényszerítik a nőket, de arról valahogy el van feledkezve, mi van a többi férfival, ezt a szálat picit hiányosnak érzem. Sarkítva áll hozzá a két nemhez, a férfiakat démonizálja, a nőket tárgyiasítja.

A tempó ezúttal sem pörög fel, a történetfolyam lassan csordogál, de mégis nagyon élveztem. Az atmoszféra adja el a könyvet; Lauren DeStefano roppant módon ért a hangulatkeltéshez, fantasztikus a stílusa. Nagyon szép leírásokat és hasonlatokat használ, és az írásmódja bőven kompenzálja az eseménytelenséget. 

Főleg a könyv utolsó harmadától állt el a lélegzetem. Rhine nem szabadulhat Vaughn házparancsnoktól, hiába remélte, és a könyv címéül szolgáló láz kiemelt szerepet kap. A szerző fantasztikus képiséggel adja át a delírium zűrzavarát, olvasztja egybe a valóságot a tévképzetekkel, a vég, a kilátástalanság terhe csak úgy ömlik a lapokról, komolyan beleborzongtam. Egyébként rengeteg álomjelenet tölti ki a könyvet, amik erősen adják vissza Rhine érzéseit.

Rhine és Gabriel kapcsolata megmarad azon egyszerű keretek között, mint a Hervadásban. Gabriel személyén keresztül közvetítődik, hogy a szabadság illúzió, és a birtokon töltött élet mennyivel jobb volt; talán a legnagyobb hiba volt, amit csak elkövethetett, hogy eljött onnan. Mivel egyetlen jó pillanatuk sincs, Rhine-ban feltámad a bűntudat, hogy belerángatta a fiút az egészbe.Ha felelnem kéne arra a kérdésre, hogy szerelmesek-e egymásba, nem állítanám határozottan, hogy így van. Vonzalom és egyfajta kölcsönös törődés fennáll, de ennél több? Gabriel részéről talán, elvégre olyan fontos neki a lány, hogy a saját kényelmét is feláldozta érte, de Rhine-ban nem vagyok biztos. Üdítő ez a sejtelmesség a kapcsolatukat illetően, ugyanakkor részben emiatt sem tud maximális élményt nyújtani a könyv, mert a párosuk elég érdektelen számomra.

Hiányzik valami ebből a sorozatból, egy olyan adalék, amit pontosan meg sem tudok nevezni. Gyanítom, hogy összefüggésben áll a karakterekkel, nem érzem magam közel hozzájuk, bármennyire is igyekszem. Kapunk néhány új karaktert, akik közül egyedül Silast csíptem valamelyest, a régi szereplők erőteljesen hátraszorulnak, de ezzel nem volt gond, mert őket sem kedveltem különösebben. Gabriel még mindig nem jelent számomra semmit, és Rhine-ban értékelem a tenni akarást, hogy próbál erős lenni, de ennél többet képtelen vagyok kicsikarni magamból.

Erősen érződik, hogy bizony lesz megoldás a vírus problémájára, amit én személy szerint nagyon sajnálok, de más tekintetben világszinten nem lehetne gyökeres változást gyakorolni. Rhine-nak és Rowannek a heterokrómiás szemük révén biztos közük lesz a gyógymódhoz. A véleményeket olvasva kissé tartok a lezáró kötettől, de azért bizakodom, hogy jó lesz.

Összességében a Fever méltó folytatás, ami talán még jobb is az elődjénél, a komor hangulata és a csodálatos stílus mindent visz.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Sorozat: The Chemical Garden #2

Kiadó: Simon & Schuster Children's Publishing

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 341

Olvass tovább!

M. R. Carey: Kiéhezettek

A Kossuth kiadó jóvoltából nemrég jelent meg M. R. Carey Kiéhezettek című könyve, ami a Goodreadsen a posztapokaliptikus címke alatt sűrűn felbukkan a héten legtöbbet olvasott könyvek listáján.

Van egy katonai bázis, a bázison egy különleges lány, Melanie, aki ha nem a cellájában tartózkodik, az idejét az osztályteremben tölti, ahol mohón issza magába a tudást.

Manapság nehéz újszerű zombis könyvet írni, ám M.R. Carey-nek sikerül felmutatnia valami mást, amilyennel én még nem találkoztam. Az angol verzió burkoltan célozgat rá, hogy a könyv központi témájaként az élőhalottak szolgálnak. Ezzel szemben a magyar kiadásban már a cím is elég egyértelmű, a fülszöveg pedig rémesen sokat elárul a történetből, ezért senkinek sem ajánlom, hogy elolvassa. Én speciel csak utólag tettem meg, és nem is számítottam így, ebben a formában arra, amit jól elspoilerez. Arról nem beszélve, hogy hosszú az expozíció, tehát a fülszöveg elég sok információt markol meg. A lényeg, hogy a főszereplő, Melanie egy kiéhezett, de nem tudja magáról, hogy az.

A könyv három jelentős részre tagozódik. Az elején a bázison járunk, ahol megismerjük ezeket a speciális zombi gyerekeket, akiknek agyát nem építette le a szervezetükben jelen lévő kór. Humánusan viselkednek, ugyanúgy tudnak gondolkodni, tanulni, mint a nem fertőzöttek. Az a kérdés, hogy vajon miért? Ők mitől mások? A bázis kutatórészlege arra tette fel az életét, hogy ezt kiderítse, de egyelőre még nincsenek válaszok. A 10 éves Melanie a legkülönlegesebb, imádja a görög mitológiát, és van egy kedvenc tanára Miss Justineau, akit nagyon szeret.

Miss Justineau a jóhiszeműséget testesíti meg. Nehezére esik elvonatkoztatni attól, hogy a gyermekien viselkedő gyermekek valójában nagyon veszélyesek, és tiszta tudatuk ellenére ugyanúgy az emberhúsra éheznek, mint lezüllött, felnőtt társaik. Miss Justineau karaktere lényeges a történet szempontjából, hiszen a Melanie-ba vetett bizalma átruházódik a többi, ellenállást kifejtő karakterre, és Melanie fejlődéséhez is hozzájárul. A lány a bázison töltött idő alatt még nincs tisztában azzal, hogy mi ő, és bár elfogadja az életét olyannak, amilyen, bizonyos aspektusai értetlenséget szülnek benne.

A könyv második része egy szokványos menekülős jelenetsordömping, ami Melanie önazonosságához asszisztál. A kérdés továbbra is adott, bár felfedezi, hogy micsoda, akkor sem tudja, miért más. Ez a hosszabb etap semmiben sem tér el az átlag zombitörténetektől, ahol a túlélés a tét.

A harmadik rész a válaszok bekövetkezte, Melanie világban való helyének megtalálása. A magyarázat, a lezárás a legmegdöbbentőbb pillanata a regénynek, mert egyszerre veszik el és kerül meg a remény. Nem egy szokványos lezárással találkozhatunk, és ezt igencsak nagyra értékeltem.

A történet mondanivalója tulajdonképpen az, ami minden ember életét foglalkoztatja, hogy mi a létezésének értelme, célja, és ha valaki hátrányosan más, az éppen ugyanúgy fontos szerepet tölthet be a gépezetben. Előkerül a jó és a rossz ambivalenciája. Felmerül a szörnyeteg is lehet ember, és az ember is lehet szörnyeteg gondolatkör. Jelen van még az a tény is, hogy nem az határozza meg az egyént, hogy minek születik, hanem a saját akarata.

A szerző aprólékosan kidolgozta a vírus eredetét és működését, ami még hitelesebbé teszi a történetet, ellentétben azokkal a hasonló témájú regényekkel, ahol az egész zombiság minden nemű előzmény nélkül csak be van dobva a kalapba. A különbségek ellenére az egész könyv nagyon emlékeztetett a 28 héttel később című filmre, ami a műfajban igencsak kiemelkedő filmművészeti alkotás nagyon szép fényképezéssel.

Tehát tetszett a könyv, nagyon jó elképzelésre épül, és kreatív megoldásokkal operál, de úgy érzem, valami mégis hiányzott belőle. Valami megfoghatatlan hozzávaló, amit nem tudok pontosan megnevezni, mégis hiányoltam. Az is gond lehetett nálam, hogy a karakterekkel nem mindig tudtam egy hullámhosszra kerülni, és Parks kivételével nem kedveltem őket. Például, amit Gallagher lépett, az annyira értelmetlen és gyenge fordulat volt a szerző részéről, hiszen az első pillanatban tudni lehetett, mi fog történni vele. Hiába mélyítette a karakterét, skiccelte fel az éretlen személyiségjegyeit, mégsem tudok megbarátkozni a végkimenetellel. Néha  leülepedett a történet és unalmassá vált, még a menekülés közben is. Sokat segített volna rajta, ha filmszerűen, mozgalmasan, függőjelenetekkel van megírva, szóval lehetett volna az íráson csiszolni még. De ezt a néhány apróságot leszámítva tényleg egy jó könyvhöz volt szerencsém.

A Kiéhezettek mindenképpen ajánlott zombirajongóknak és azoknak, akik szeretik az elgondolkodtató posztapokaliptikus történeteket.

Értékelés: 4/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: The Girl With All the Gifts

Kiadó: Kossuth

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 456

Fordította: Kisantal Tamás

Olvass tovább!

Patrick Ness: More Than This

Vannak azok a könyvek, ahol megkérdezed magadtól: miért nem olvastam én ezt előbb? A More Than This 2013-ban jelent meg, és már akkor szemet vetettem rá, de mindig elmaradt, és csak most jutott el hozzám ez a remekmű.

Seth megfullad, és a halál után egy elhagyatott helyen ébred meztelenül, furcsa tapaszokkal a testén. Rajta kívül nincs ott senki, minden lepusztult, ami arra utal, hogy régen nem jártak emberek arrafelé. Sethnek fogalma sincs, mi történt vele, fogalma sincs, hogy került oda, ahol van, és fogalma sincs, mit tegyen.

Hogy Janice-t idézzem a Jóbarátokból: Ó. Te. Jó. Ég!

Mégis mi a fészkes fene volt ez a könyv? Kedves Patrick Ness, hogy az atyaúristenben tudtad ezt a sztorit összehozni? Ezt a sztorit így megírni? Nem találom a szavakat. De azért próbálom meglelni őket. Azt mindenképpen közlöm, hogy sipirc most azonnal olvasni a More Than This-t (magyarul Soha nincs vége), ha még nem tettétek meg!

„Egy könyv önmagában is egy külön világ. Szavakból álló világ, ahol élsz egy ideig.”

Azok a történetek a legjobbak, amikben az olvasó a főszereplővel együtt a sötétben tapogatózik, és keresi a válaszokat. Mintha az egész könyv egy térkép lenne, rajta x-szel, ami a kincset, esetünkben a válaszokat jelöli, és az odavezető út egy nagy kaland, teli akadályokkal és elterelésekkel. Itt pontosan ez a helyzet áll fenn. Nem tudunk semmit, nem értünk semmit. És az hagyján, hogy a sztori folyamatosan kérdésekkel bombázza az embert, de olyan feszes tempóban, izgalmasan, hogy nem lehet letenni. Már a Chaos Walking-trilógiában észrevettem, ahogy Ness a remekül megáldott írói vénájával olyan hatásos függőfejezeteket kreál, hogy képtelenség abbahagyni. Amilyen szerencsém van, pont olyan időszakban járt a kezemben a könyv, amikor nem tudtam egyszerre sokat olvasni belőle, és olyan elvonási tüneteim voltak napközben, hogy csak arra tudtam gondolni, mikor folytathatom már.

Teszi Ness mindezt úgy, hogy a történet egy kihalt helyen játszódik, egyetlen szereplővel, dialógusok nélkül. A narráció monotonitását különleges, fontos szereppel bíró flashbackek törik meg, amikben kibontakozik Seth háttértörténete.

„Akart valamit, jön most rá.  Egy másik választ akart, ahelyett, amit kapott. Azt akarta kitalálni, hogy a világnak van célja, egy különleges célja. Amit neki tartogat.”

A történet a mi folyik itt? mederben zubog, áll-leesősen bomlik ki, a fejleményektől és fordulatoktól folyamatosan hátast dobtam. Végig ide-oda kapkodtam a fejem, a főhőssel együtt tűnődtem azon, hogy mi van, hogy mi történik. Amellett, hogy egy izgalmas, tempós regényről beszélünk, a történet filozófiai alappillérekre építkezik, ahol a valóság és a nem valóság ambivalenciája és jelentősége kerül terítékre. Felteszi a kérdést: mi az, ami számít, a hit vagy a tudat? Mi az élet? Van-e válasz bármire is? Számítanak-e a válaszok?

Komoly témákat is feszeget; magabiztos természetességgel szövődik a történetbe a homoszexualitás; ezzel kapcsolatban Seth önelfogadása szembeállítva a közösség szélsőséges reakciójával. Lerántja a leplet az igazi barátságról, bemutatja annak hamisságát, az önzőséget az ártatlan Seth hányattatásain keresztül. Számomra megdöbbentő volt, hogyan viselkednek Seth ún. barátai, mikor kiderül a fiúról, hogy meleg.

„– Annyira akartam, hogy legyen ennél több. Annyira, akartam, hogy legyen a szaros kis életemnél több, hogy már fájt – megrázza a fejét. – És volt. Csak nem vettem észre.”

Önmagában a titokzatosságával is imádtam ezt a történetet, de azzal nyűgözött le igazán, hogy Seth karakterének és egyúttal az olvasónak is megmutatja, hogy mindig van remény, és bármennyire rossz passzban vagyunk, bármennyire összeesküdött ellenünk a világ, az élet még tartogathat meglepetéseket, és mindig lehet ennél több.  Nem számít miképpen, mit gondolunk annak, csak ragadjuk meg, amitől többek leszünk.

És úristen, mi ez a befejezés?! Hogy lehet így vége? Tudom, hogy nem az a lényeg, mi történik ezután, hanem Seth hozzáállása, de ez akkor is igazságtalanság az olvasóval szemben!

Nem lehet erről a regényről rébuszokban értelmesen beszélni, csak áradozni, hogy milyen fantasztikus és mennyire különleges. Ezt olvasni kell!

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kiadó: Walker Books Ltd

Megjelenés éve: 2013

Oldalszám: 480

Olvass tovább!

Ann Aguirre: Helyőrség, Horda

A Razorland-trilógia első részét hibái ellenére szerettem, így, amikor a végére értem, azonnal belevágtam a folytatásba.

Pikk, Fakó, Kósza és Teagan a vándorlás során átélt hányattatások után megkönnyebbülhetnek, elérték a menedéket, Megváltást. Ám ez az új, békés élet nincs Pikk ínyére. Furcsa módon a kolóniában nem hagyják, hogy a munkáját végezze, nem veszik figyelembe a véleményét, gyereknek kezelik. Iskolába kell járnia, amit feleslegesnek tart, hiszen neki a korcs helyzettel kell foglalkoznia. A lánynak a tehetetlenségérzet mellett a magánnyal is meg kell birkóznia. Szívszerelme, Fakó, hónapok óta kerüli, Teagannel is hébe-hóba találkozik. Egyedül az tartja benne a lelket, hogy éjjelente kiszökik Kószával edzeni, hogy formában tartsa magát.

A Helyőrség legérdekesebb része az új társadalmi berendezkedés és a szereplők viszonya hozzá, végigkövetni, hogyan illeszkednek be egy olyan közösségbe, ami teljesen más szabályok szerint működik, mint amik eddig meghatározták az életüket és a cselekedeteiket. Ann Aguirre vallási megközelítéssel teremtette meg Megváltást, ahol az emberek a hitben, Isten jó szándékában keresik a feloldozást a bűneikért, amit elődeik elkövettek. Valahol furcsa belegondolni, hogy egy modern ember önként választja azt, hogy feladja az önállóságát, és alárendeli magát egy a fejében formált elképzelésnek abban bízva, hogy az majd mindent megold. Vegyük csak a nőket. Hosszú időbe telt, míg kivívták a függetlenségüket a férfiakkal szemben, Megváltás első lakói viszont belementek abba, hogy ismét alacsonyrendűnek tüntessék fel magukat az erősebb nemmel szemben. Mert attól aztán huss, eltűnnek a korcsok, az élet kivirágzik és minden csodálatos lesz. A vallási fanatizmus számomra felfoghatatlan fogalom. Így hát ebben a könyvben Megváltás hierarchiája is megemészthetetlen.

Pikk, aki az enklávé védelmére tette fel az életét, belecsöppen ebbe a világba, és képtelen arra, hogy alkalmazkodjon. Rajta kívül Kószának sem tetszik ez a tétlenség, míg látszólag Teagan és Fakó örülnek az ittlétnek.  A nőknek az a dolga, hogy a házimunkát végezzék, mossák a szennyest az urukra, főzzenek, varrjanak, engedelmeskedjenek. Még nadrágot sem viselhetnek, ha a szoknyájukat feljebb húzzák, az szégyenletes tevékenység, tisztára, mint a középkorban. Ez már csak azért is kissé érthetetlen, mert a folyamatos veszélynek kitéve a nők önként választották azt, hogy meggyengítik magukat, és a homokba dugják a fejüket. Vajon a férfiak miért hagyták ezt? Tudom, a hit erősebb, mint a józan ész.

Ami még kiábrándítóbb Megváltás helyzetével kapcsolatban, ahogy a lakók beleringatták magukat ebbe az álomvilágba, amibe az életük beszűkült. Pikk jelenléte rávilágít arra, hogy az emberek mennyire nem veszik komolyan a helyzetüket, a biztonság illúziójának áldozatául estek. Azt már megállapítottuk, hogy a nők milyen gyengék, de az érem másik oldala, hogy mellette a férfiak is puhányok. Nem harcosok, nem képzik magukat, nem úgy állnak hozzá az egészhez, hogy az életük forog kockán, ahogy Pikk teszi.

Tehát Pikk a makrancosságával felborzolja a kedélyeket a kolóniában, a nők kígyót-békát kiáltanak rá. Érdekes aspektusa a regények, hogy míg a férfiak egy része befogadja őt, addig a nők kényelmes megoldásként a saját szemhunyásuk helyett Pikket átkozzák a történtekért azzal érvelve, hogy Istent kiakasztotta a lázadás, amit Pikk a női feladatkörök ellen folytat. Persze a férfiak közül is vannak olyanok, akik örömmel nézik le a nőket. Ismét előkerül a nemi erőszak, ami Pikkel kapcsolatban is felvetődik, így akarják neki bizonyítani, hogy hol a helye, és hogy többre nem való, sosem lehet egyenrangú egy férfival. Ezeknek a férfiaknak és a nőknek a viselkedése megmutatja, hogy mennyire a hitükre támaszkodnak, mennyire elvesztették a fókuszt. A korcs csorda a puszta létüket fenyegeti, és ők még mindig Istentől és a tiszteletére szánt társadalmi berendezkedéstől várják a megváltást, nem a két kezük munkájától.

A gyerekeket is olyan környezetben nevelik, ahol az elméleti tudás a fontos. Elkényeztetik őket, nem készítik fel semmire, támadás esetén a kolónia képtelen lenne arra, hogy megvédje magát, mert senkit sem képeznek ki. Pedig az lenne a logikus, nem? A félrenevelés kiütközik abban is, ahogy a gyerekek Pikket kezelik, csúfolják és kinézik maguk közül azért, mert nem tud a babérjain ülni, és szerinte az iskolapad koptatása csak elvesztegetett idő.

A történet úgy kezdődik, hogy a szereplők már alaposan benne járnak az új életükben, ugyanis több hónap telt el. Felvont szemöldökkel fogadtam a tényt, hogy Pikk és Fakó nincsenek együtt, sőt a megérkezésük óta nem is beszéltek egymással, mert a fiú kerüli Pikk társaságát. Ez már intő jele volt annak, hogy Fakótól mennyire karakteridegen viselkedést várhatunk ebben a könyvben, de akkor még nem gondoltam, hogy ennyire. A szerelmi háromszögnek folytatódnia kell, nemde? Ellenben Kósza mindig ott van Pikknek, és már megint többet képzel bele az edzésbe, mint amit, látszik, hogy lányokkal nem volt még dolga. Fakó ezért olyan távolságtartó, ahelyett, hogy kerek perec kérdőre vonná Pikket, feltételezésekbe bocsátkozik őt és Kószát illetően. Merthogy Pikk delíriumos állapotban nem reagált a szerelmi vallomására, és ezt Fakó nemnek vette. Ez nem erőltetett ok egy kicsit?

Örülhetnénk, amikor Pikk és Fakó ismét összejönnek, de a szerelmi háromszögek betegsége, hogy úgyis tudjuk, hogy kitartanak a harmadik részre, szóval Fakóval kellett kezdeni valamit. Ez a srác nyomokban sem hasonlított arra, akit a Menedékben megismertünk. Az enklávéban a legerősebb vadász volt, a fiú, aki egyedül elvergődött a föld alá, miután az apja meghalt. Most viszont megtört, egyedül van, Pikk sem elég neki. Kósza figyelmezteti is Pikket, hogy hiába választja Fakót, nem passzol hozzá, mert össze fogja törni. Sokat levon a könyv élvezeti értékéből a szerelmi háromszög erőltetése. Fakó durcija idegőrlő, és bosszantott az is, hogy Pikk állítólag semmit sem akar Kószától, de mikor a fiú megkéri, hogy csókolja meg, ő megteszi, utána pedig bűntudata van, hogy már megint bátorítja.

Pikk ebben a részben halálra idegesített a belső monológjaival. Egyrészt a szerelmi háromszög miatti nyűglődéssel, másrészt azzal, hogy mennyire sajnálnom kellett volna, hogy szegénynek semmi sem kell csinálnia, csak gyereknek lennie, és ez mennyire rossz. Nem ám örülne, hogy egy kicsit fellélegezhetne a kötelességek alól. Az viszont tetszett, ahogy rájött, mit jelent az, ha vannak emberek, akiknek sokat jelent, akik szeretik, és bármit megtennének érte, és támogatják, hogy menjen szembe azzal, amiben az egész falu hisz. A Helyőrségben Pikk szert tesz egy családra.

A belső monológ más miatt is idegesített, és ezért pontozom le a könyvet is. Az író stílusa csapnivaló. Már az előző részben is problémás volt a gyakori ismétlés, de ez az egész könyv egy ismétlésfolyam. Részletesen felidézi az első részt. Nem csak képbe helyezi az olvasót, hanem minden apró részletet megoszt, ami abba a könyvben történt. Nem túlzok! Olyan, mintha elolvastam volna a Menedék kivonatát, és így felesleges volt az idő, amit beleöltem. Az elején szó szerint jeleneteket ragad ki a Menedékből. Ráadásul mindent, ami Pikkel történik, folyamatosan az enklávébeli életéhez hasonlít. Olyasmiket, amikről olvastunk már, és magunk is le tudjuk szűrni a különbséget Pikk új élményei alapján, de ő külön magyarázza nekünk. És az a baj, hogy a leglényegtelenebb dolgokkal is párhuzamot von. Egy ponton még azt is megtudjuk, hogy a levegő is mennyire különbözött. Most komolyan?

„Az enklávéban éjjel-nappal dohos és állott volt a levegő, a felszínen viszont rengeteg kellemes illattal ismerkedtem meg. A vadonban mindennek tiszta és friss szaga van, mint a hajnali esőnek.”

Ismétlés ismétlés hátán. Féltávnál már elkezdtem kiírni egy-két példát, csak hogy megmutathassam, mire gondolok.

„Az erdő valósággal bűzlött a korcsoktól – a rothatdó hulláknak van ilyen bukéja, a fertőzött gennyező sebeknek.”

1 oldallal később:

„A tűz fölött nyársra húzott szarvast pörköltek, az égett hús bűze és a korcsok testszaga az egész tisztást betöltötte.”

„Erre a munkára a kolónia valamennyi épkézláb lakója is kevés lett volna, mégsem küldhették velünk az összes őrt, hiszen valakinek az asszonyokra és gyerekekre is vigyázni kellett.” 

„A vetés felügyelete emberpróbáló munkának bizonyult, amihez kétszer-háromszor nagyobb létszámú őrgárda is kevés lett volna.”

„Nekem sose volt vezetéknevem, odalent az ilyesmi nem számított. Kevesen voltunk, és a neveinket a leghétköznapibb tárgyakról kaptuk, amikből sose volt hiány. A szavak őre kölyökkorunktól azt sulykolta belénk, hogy a névadó életünk legfontosabb eseménye, és amelyik tárgyra a vérünk első cseppje hullik, az varázserejű talizmánná válik.
Ma már tudom, hogy az egész mesét ő találta ki, a kártyalapomat mégis megőriztem, biztos, ami biztos. Edmund szerint – neki az ideérkezésünk utáni első napokban mutattam meg a talizmánomat – egy régi kártyapakliból való; múzeumi ritkaság. Az enklávéban azzal fenyegettek minket, hogy ha elveszítjük, a halálnál is rosszabb dolgok történnek velünk.”

„Ezekben a napokban sokat babráltam a vérfoltos kártyalappal a zsebemben; amíg ez megvan, semmi baj nem történhet velem. Az enklávéban legalábbis így hittük. Hogy mit hiszek most? Fogas kérdés. Talán babona volt ez is, mint minden más; kollektív önbecsapás.
Ha odalent valamiben igazán erősen hittünk, az a névadó amulettünk volt. Mintha abba volna zárva a lelkünk, és aki elveszti az amulettjét, az menthetetlenül elkárhozik.
Elkárhozik – a Megváltásban megismert vallási fogalmakkal valahogy így tudnám leírni az enkláve „törvényét”. Csakhogy Kószának és a megváltásbelieknek sosem volt az enyémhez hasonló amulettjük. Vagyis ezeknek az embereknek... nincsen halhatatlan lelkük? Vagy ha mégis van, őket semmi sem védi a kárhozattól? Mégiscsak ostobaság az egész amulett-dolog. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a szavak őre találta ki az egészet.”

„Zachben megvolt az a fajta naiv ártatlanság, amit én régen elvesztettem.”

4 oldallal később:
 „Zach olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek; az ő lelkébe még senki se taposott bele.”

A szerző a stílusával önmagának lőtt öngólt. Pikk egyfolytában azt szajkózza, hogy az iskolában mennyire kinézik a diákok és a tanár is úgy kezeli, mint egy idiótát, mert egy csomó kifejezést nem ismer. Mégis a belső monológjában olyan szavakat használt, amiket EGY MAI TIZENÖTÉVES NEM! Pár példa a teljesség igénye nélkül: stilisztika, lokálpatrióta, komplexitás, monopólium, nüánsz, tendencia, konstruktív, autonómia, prominens, privilégium, inkompetencia, szofisztikált, impulzív, kapitulál.

Sajnos az írói stílus meg a szerelmi háromszög redukálta a szórakozási faktort, pedig maga a történet, a megváltozott helyszet, Pikk ismerkedési fázisa, a korcsokkal kapcsolatos új fordulatok mind-mind tetszettek. Az egész könyvet feszültség jellemzi, tudjuk, hogy az idill átmeneti, és a korcsok valamire készülnek. A szerző sosem hagyna leülepedni a sztorit, a nyugodtabb pillanatokat mindig egy-egy akciójelenet dobja fel, szereplők hullanak el, és Pikk kolóniabeli helyzete is egyre nagyobb feszültségeket szül. Végig izgalmas a cselekmény, ha nem így lett volna, meg is őrültem volna a sok ismétléstől. Viszont  a világfelépítés továbbra is hézagos, kíváncsi vagyok meg fogunk-e többet tudni a korcsok, azaz mutánsok létrejöttéről, és arról, hogyan költözött le az emberiség egy része a föld alá, és hogy legfőképpen miért hazudtak nekik. Bár mivel az a szál már nem létezik, nem vagyok olyan biztos, hogy választ kapok-e arra, ami nem hagy nyugodni. A mutánsokról most már azt is tudjuk, hogy mik ők, eddig csak sejtéseink lehettek, és e két embercsoport összeütközése biztos vagyok benne, hogy sok meglepetést fog tartogatni a folytatásban.

Egy dologgal még mindig nem tudok mit kezdeni, a fantasy elemmel, amit a szerző behozott a Menedékben. Itt volt egy hasonló jelenet, de Pikk csak a képzelete szüleményének tudja be az egészet, míg a tűz táplálásával kapcsolatos intelem nagyon is valós volt. Vajon az csak egy kétségbeesett írói eszköz volt mégis, nem fantasy szál? Vagy az volt, csak most nem lett foglalkozva vele, majd legközelebb? Kíváncsi leszek.

Értékelés: 3/5
Borító: 5/5

Eredeti cím: Outpost

Sorozat: Razorland-trilógia 

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2013

Oldalszám: 334

Fordította: Gálla Nóra
 
A kritika írása óta túl vagyok a harmadik részen is, amiről nem fog külön írás születni, úgyhogy álljon itt egy összegzés:

Ez kínszenvedés volt. Annyira viccesnek tartom, hogy rajtam kívül senkinek sincs problémája azzal, milyen csapnivaló stílusban íródott ez a trilógia, és ez engem így a harmadik kötetre az őrületbe kergetett. Rendesen végig sem bírtam olvasni, muszáj volt átugranom részeket (főleg a csatajeleneteket), annyira unalmasak voltak.
Az is biztos, hogy a szerzőtől nem olvasok többet.

Egyszerűen nem tudtam belehelyezkedni Pikk nézőpontjába. Olyan, mint egy robot, végigdarálja a történéseket, amikhez semennyire sem tudok kötődni, mindent agyonmagyaráz, mintha az olvasó retardált lenne, olyan dolgokra emlékszik vissza, amiket mi is tudunk, mert százszor elmondta már, rengeteget ismétel, mindent összehasonlít mindennel, és ő még azt is világosan tudja, hogy mások mit éreznek egy-egy cselekedetük közben.

Például irtózatosan fontos, hogy Pikk megismerkedik egy új wc típussal. Nekünk tudnunk kell, hogy Soldier-tónál más a wc, mint a korábbi lakhelyein, enélkül az infó nélkül nem tudunk élni!
A romantikától az összes agysejtem elsorvadt, tocsogtam a nyálban.

Az írásmód ellenére a cselekmény még tetszett az előző kötetben, itt viszont? Nem elég, hogy halálra untam magam az egész könyv alatt, és a szemem forgattam, hogy mindenki egy 16 éves kislányt követ, ő egy sereg parancsnoka (muhahahaha, az év vicce, de most komolyan, ezt minek kell erőltetni? Annyira röhejes.), de még a történetvezetés is rossz volt. Megtudtuk, hogyan alakultak ki a mutánsok, aha. És akkor elrendeztük ennyivel, aha. A halálesetek egy fikarcnyit se érdekeltek, súlytalan és közömbös volt az egész könyv.
(Ja, a fantasy szál, ahogy sejtettem, nem volt fantasy szál…)

Akit nem idegesít halálba a szerző stílusa, és szereti a műfajt, annak érdemes bepróbálkozni vele, máskülönben meneküljetek messze.

Értékelés: 2/5
Borító: 5/5

Eredeti cím: Horde

Sorozat: Razorland-trilógia

Kiadó:Fumax

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 480

Fordította: Holló-Vaskó Péter

Olvass tovább!

Moira Young: Raging Star

Tartalmi összefoglalót kéne írnom, de már azt sem tudok, mert hogy írjak valamiről, amiben nem történik semmi, és még a fülszöveg sem segít, igen, csak ennyire siklott félre ez a sorozat. Ami biztos, hogy Saba hazudik mindenkinek, és azt hiszem ez a plot.

Kíváncsi voltam, mi lesz a vége, úgyhogy átrágtam magam a Raging Staron. Tisztában voltam egy-két dologgal, mert legutóbb annyira felcsesztem az agyam, hogy rám nem jellemző módon kutakodtam egy kicsit. És még így is sikerült kiakasztani a végén, szóval ha ideges akarok lenni, akkor lehet újraolvasom az egész sorozatot még egyszer (isten ments!).

Mivel Young a befejező részben sem nagyon tudta, hogy teremtsen feszültséget, ezért a második rész végén bevetett ismeretlen szemszöget végighúzta erre a könyvre, gondolta a vörös hering elég lesz arra, hogy fenntartsa a figyelmet. Hát nem nagyon sikerült, és engem már csak azért is bosszantott, mert Emmi is kapott egy külön szemszöget, ahol tisztában voltunk azzal, hogy a kislányról van szó.

Az izgisnek szánt szál tehát az, hogy van egy áruló Sabáék között, aki összedolgozik DeMalóval, valaki, aki közel áll hozzájuk, a nézőpontjából csak az egyértelműsíthető, hogy férfi az illető. Young azzal akarja az idegeinket húzni, hogy egy másik karakterre tereli a gyanút, mikor olyasvalakiről van szó, akire sose gondolnánk. Amikor kiderül a személye, az sokk, de akkor meg már csak vakargatjuk a fejünket, hogy mégis mi értelme ennek az egész sorozatnak, mert már képtelenség találni benne akármit is. Mert a motivációnak igazából nem sok értelme van, és nem értem ezt a kényszert, ami a karaktert hajtja. Vagyis azt értem, hogy a gyűlölet nagy hajtóerő, de pontosan mi is a gyűlölet forrása? Mert az sosem derül ki, sőt, az sem tisztázódik, hogy a karakterrel mi történt, amitől olyan lett, amilyen.

Legalább örülhetünk annak, hogy a szappanopera kibontakozhat tovább, megtaláljuk Tommo igazi apját, és ezzel a gyönyörű húzással meg is döntjük a hatalmat, mert csak ennyi kell, nem több, vége mindennek. Mert három köteten át nem sikerült észrevenni, hogy Tommo mennyire hasonlít az apjára, csak most. De van itt minden, hálás vetélés, nem várt, de örömteli terhesség, amiben lélek és vér tovább élhet, és a legjobb a Suzanne Collins féle haláleset, ami nem sokkoló, nem megrázó, hanem az egész sorozatot értelmetlenné teszi. De tényleg. Annyira nagyon. Úgy éreztem, mintha képen töröltek volna.

Itt már egyébként érdekelt volna a világfelépítés, ami abból a szempontból érdekes, hogy DeMalo saját maga is elhitte a demagóg szövegeit, viszont bocsánat, amiért nem tudom elfogadni, hogy így sikerült elrendezni az egészet, miután olvastam a nagy semmit.

Amennyire szerettem Saba és Jack kapcsolatát a Blood Red Roadban, mostanra annyi kémia maradt köztük, mint két döglött béka között, az egészet tönkretette Saba hazudozása, Jack is úgy változtatja a véleményét, mint egy napraforgó, és persze sosem tudjuk meg, hogy a szívkő miért melegedett fel Saba szíve vágya közelében. Mesés elem, mit akarok én magyarázatot, de ha érteném, miért vonatkozott két pasira is…

A karakterek kapcsolatai amúgy nem tudom, mit árulnak el a szerzőről, de nagyon durván nyomja. SPOILER
– A 18 éves Sabába szerelmes a 14 éves Tommo, akinek DeMalo az apja, aki matek alapján min. 30 éves. Saba lefeküdt DeMalóval, és teherbe is esett tőle, aki Tommo testvére lett volna, ha Saba nem vetél el.

– A 18 éves Lugh összejön a 27 éves Mollyval, és gyereket csinál neki.

– A 27 éves Mollynak és a nem tudjuk mennyivel fiatalabb Jacknek, aki Saba pasija, volt egy gyereke. SPOILER VÉGE

Konklúzió: elvesztegetett idő volt ez a sorozat. De azért próbálok emlékezni arra, hogy szerettem az első részt.

Értékelés: 2/5

Borító: 3/5

Sorozat: Dust Lands #3

Kiadó: Margaret K. McElderry

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 432

Olvass tovább!

Courtney Summers: Please Remain Calm

Nem igazán értettem, minek kap a This Is Not A Test folytatást, mert Courtney Summers elmesélte azt, amit el akart, és az nem feltétlen az volt, hogy a karakterek túlélik-e, hanem a kérdés, hogy Sloane túl akar-e. Aztán az is kiderült, hogy a folytatás Rhys szemszögéből íródott, de végül úgy voltam vele, hogy egy novella csak nem árthat. Mire a végére értem, egyszerre bántam, és örültem, hogy ilyen rövidke a történet.

Rhys és Sloane elmenekültek az iskolából, és elindultak a feltételezett menedékhelyre, de az út megpróbáltatásokkal terhes. Jó ideje nem aludtak már, fáradtak, benzint kell szerezniük, és zombik mindenhol, mindenhol, mindenhol. Útközben elszakadnak egymástól, és Rhys más túlélőkre bukkan, de nem adja fel Sloane-t, mert csak vele tudja ezt tovább csinálni.

„Félek, hogy minden, ami voltam, eltűnt, és ami maradt, az minden, ami nem vagyok.”

Húúúúú, ez a könyv, még mindig borzongok. Egyszerre előnye és hátránya a hossza, mert olyan szinten vannak összetömörítve az események, hogy nem győzöd kapkodni a fejed, másrészt hosszabb távon biztosan nem bírtam volna elviselni ezt a feszültséget. A mellkasomra telepedett ez a történet, kiszorította belőlem a szuszt, a szívem végig a torkomban dübörgött, miközben a tekintetem nem tudtam elszakítani a pattogós, hatásos mondatokról.

Eleinte nem értettem, mi szükség volt más nézőpontra, de örültem, hogy belehelyezkedhettem Rhys szemszögébe, és kívülről is megfigyelhettem Sloane-t. Az új narrátorral más „íze” lett  a történetnek, és erre az írói eszközök is rájátszanak, az ismétlések és az ellentétes mondatok (ezek voltak a kedvenceim) hatásosan tettek rá még egy lapáttal a feszült helyzetekre.

„– Pisilnem kell – mormogom.

Eltart neki egy percig, és abban a percben ég az arcom, és baromi hülyeség, hogy zavarban vagyok, de amit nem mondok ki, amiatt érzem magam kényelmetlenül. Ki kell mennem, és nem akarok meghalni és visszajönni úgy, hogy kinn van a farkam, szóval…

– Fedezel?”

Én az előző részben sem hiányoltam az akciót, sőt, pont az tetszett benne, hogy a szerző az emberi kapcsolatokra helyezte a hangsúlyt, a megváltozott szituációban mutatott viselkedésükre. Summers ezúttal megmutatta, hogy ő bizony akciót is tud, végig menekülnek a könyvben, a zombik egyre-másra jönnek, nincs megállás, és amikor egy kis időre szusszanni tudnak a szereplők, tudjuk, hogy még valami sokkal rosszabb következik. Ha székben ülve olvastam volna, tuti a karfát szorongatom végig.

Egyedül azt nem értettem, hogy lehet ilyen aljas befejezést írni. Biztosan kimaradt egy pár oldal a könyv végéből, mert ez így nem fair! Ebből a szempontból az első részt igyekszik követni, nem rágja szánkba a befejezést, a képzeletünkre bízza azt, szándékos hiányérzetet hagyva maga után, hogy még sokáig velünk maradjon a könyv.

Courtney Summers írhatna még hasonló könyveket, mert nagyon jó érzéke van hozzá.

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Sorozat: Éles helyzet #2

Kiadó: St Martin’s Griffin

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 96

Olvass tovább!

Moira Young: Rebel Heart

Tudjátok, milyen érzés az, mikor van egy abszolút kedvenc könyvetek, aminek tűkön ülve akarjátok olvasni a folytatását? Bizonyára igen. És tudjátok, milyen az, mikor a folytatás arcon csapás? Remélem nem.

Saba kiszabadította az ikertestvérét, Lugh-t, és most Emmivel együtt elindultak, hogy új életet kezdhessenek. Ám elakadtak útközben, a helyzetük nem olyan rózsás, mint optimista elképzelésük alapján gondolták. Jack elment Mollyhoz, hogy elvigye neki a szomorú hírt, és a terv szerint majd találkozik Sabával. De semmi sem úgy alakul, ahogy kéne, ráadásul a Tontonok terrorizálják a népet, mert DeMalo egy új világ megteremtését álmodta meg.

A Rebel Heart egy jeges vízzel teli vödör, aminek tartalmát a nyakamba öntötték. Eleinte sokkot kaptam, ahogy történtek a dolgok, aztán már olyan ideges voltam, hogy komolyan féltem, kárt teszek valamiben. Mert ez a könyv… ez tönkretett mindent. Moira Young tönkretett mindent. Tönkretette azt a fantasztikus érzést, amit a Blood Red Road közben végigjártam. És most haragszom rá, és csak azt tudom hajtogatni, hogy miért. Miért kellett elvennie tőlem? Mert most már nem tudok úgy gondolni erre a sorozatra, ahogy azt az első rész után tettem. Már nem megy.

Szeretnék egy reális magyarázatot, hogy miért kellett ezt tenni. Miért kellett ebből sorozatot csinálni. Miért kellett egy szappanopera szintjére süllyeszteni. Én csak azt tudom mondani mindenkinek, hogy az első rész után HAGYJÁTOK ABBA A SOROZATOT! Nem éri meg beadni a derekatokat a kíváncsiságotoknak. Nem érdemes folytatni, őszintén mondom, hogy nem. A Blood Red Road többé-kevésbé lezárt könyv, ennyi. Úgy kell tenni, mintha a többi része nem létezne. Ne akarjatok átesni ekkora csalódáson.

Lehetne azzal takarózni, hogy a Rebel Heart a középső könyv szindrómában szenved, de ez az állítás nem állja meg a helyét. Mert ez a könyv rossz, köze nincs az előző részéhez, se karakterileg, se történetileg, se cselekményileg.

A Blood Red Road baromi jól volt összerakva, a végéig izgultam, minden jelenet feszült pillanatokat tartogatott, ez a valami viszont ritka unalmas. Ha szerettétek Sabát azzal a címszóval, hogy végre egy badass főhős, aki bátor, erős, nem állíthatja meg semmi, ugyanakkor messze nem tökéletes. Épp ellenkezőleg, de a könyv végére óriási karakterfejlődésen megy keresztül. Na ezt sürgősen felejtsétek el, itt csak az alteregójával Rinyabával találkozhatunk, aki semmi mást nem csinál, csak siránkozik és hülyébbnél hülyébb döntéseket hoz, nyomaiban sem emlékeztet arra az erős harcosra, aki túlélte a ketrecharcokat.  Az egyik húzása konkrétan olyan pillanat, amitől garantáltan falhoz akarjátok vágni a könyvet. De erre még később visszatérek.

Az egész könyvben semmi nem történik. Saba szellemeket lát, találkozik egy sámánnal, és féltávnál még mindig nem tudjuk, hogy egyáltalán szól-e majd valamiről ez a könyv. Értem ám, hogy Sabának meg kell birkóznia azzal a sok mindennel, amin keresztülment, de valahogy nagyon rosszul van az egész kivitelezve, és az a baj, hogy nem egy átmeneti állapot ez, hanem mintha Saba nem is ugyanaz a személy lenne, aki a Blood Red Roadban volt. Az Emmivel való kapcsolatának fejlődése semmissé lett, a Lugh-Saba viszony pedig katasztrófa.

Lugh egy tapló, meg még képzeljetek ide ezerszer rondább jelzőket. Ki nem állhattam végig, mert úgy viselkedett Sabával, mint egy ronggyal, ok nélkül, amit kicsit a szívemre vettem azok után, hogy Saba min ment keresztül azért, hogy megmentse a srácot. Egész végig azon bosszankodtam, hogy ezért az emberért aztán érdemes volt mentőakciót indítani, érdemes volt másoknak meghalni. Annyira gyűlöltem Lugh-t, hogy azt kívántam, bárcsak hagyták volna elégni a máglyán… Ilyen heves gyűlöletet ritkán tud kiváltani belőlem egy pozitívnak hitt karakter. Lughnak sikerült.

Vörös fejjel röhögök így utólag azon a mondatomon a kritikámban, hogy:”…valahogy nem érződött az a tiniség, ami felbukkan a YA disztópiákban, amit például egy szerelmi háromszög hoz magával (itt szerencsére nincs).”  Hahahahahahaha. Még hogy nincs szerelmi háromszög, csak kérnem kellett. Aki szerette Saba és Jack kapcsolatát és a tényt, hogy nincs szerelmi háromszög, azt most gyorsan tegye a kezét a szeme elé, hogy ne lássa, amit írok. Jack jóformán nincs is a könyvben. Az elején kap E/3-ban egy nézőpontot, van egy nagyon rövid jelenete a könyv közepén, és felbukkan a végén. NEM BAJ! KAPUNK SZERELMI NÉGYSZÖGET! HURRRRÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. Csak hogy megspékeljük kicsit, hogy az első kötet mennyire rendben volt, ez a kárpótlás.

Saba tipikus Mary Sue-vá avanzsálódik, de ha legalább csak érzékelhető vonzalom lenne a hímneműek részéről, még talán lenyelném. De Saba mindhárom pasival smárol a könyvben. Az egyik közülük Tommo, aki mindössze 14 éves gyerek. Most erre úgy mégis mi szükség volt, hogy bele kellett keverni? Mi célt szolgált? De még nem is ez a legdurvább. A cérna ott szakadt el, mikor megtörténik az, és akkor legszívesebben felgyújtottam volna a könyvet. Spoileresen a következő bejegyzésben muszáj írnom erről.

SPOILER Tehát Saba lefekszik DeMalóval. Értitek, DeMalóval, aki a főgonosz. Az egész jelenet a semmiből jön, random összefutnak, még csak átvezetés sincs két jelenet között. Saba utálja Jacket, mert azt hiszi, hogy elárulta, beszélnek két szót, DeMalo kedvesnek tűnik, és akkor Saba rámozdul (igen, jól olvastátok, Saba kezdeményez), és puff, nyomás az ágy. Úgy, hogy Saba élete első 18 évében férfit sem látott a rokonain kívül soha. Oké, kicsit modern gondolkozásom van, de ez az egész annyira a semmiből jött, hogy azóta sem tudom megemészteni. És akkor utána Jack fél mondattal elrendezi, hogy nem baj, ha megcsalta. Persze azt Saba nem mondja el, hogy kivel, hogy a következő kötetben mehessen majd emiatt a dráma, miután kiderül. Nem kell nagyon törni rajta a fejünket, hogy ki fog. És még mindig van hab a tortán! Lehet, hogy Saba terhes DeMalo gyerekével! SPOILER VÉGE

Vajon hogy sikerült ezt összehozni? Elfogyott az ihlet, és amikor Young bekapcsolta a tévét, éppen egy szappanopera ment a tévében? Mert mást nem tudok elképzelni.

A disztópia része a történetnek érdekes volt eddig, hogy a chaal nevű droggal átmossák az emberek agyát. Viszont DeMalonak más tervei voltak, nem engedelmeskedett az uralkodónak, ez látszott. Azt szerettem a karakterében, hogy semmi sem tudtunk róla, olyan kellemesen sejtelmesen volt belebegtetve a gonoszsága, az ereje. Itt viszont DeMalo Seth lett, a nyálgép, aki a tökéletes világot akarja megteremteni, az utópiát, amiben minden arra érdemes boldog. Annyira összeférhetetlen a bennem élő képpel, hogy ezzel sem tudok mit kezdeni.

Lényegében az egész könyvnek semmi értelme sincs, a szerelmi négyszög formálódását tekintve semerre sem halad a történet. Mit mondhatnék még? Nem értem meg, miért. Nem, nem és nem.

Értékelés: 2/5

Borító: 4/5

Sorozat: The Dust Lands #2

Kiadó: Margaret K. McElderry

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 424

Olvass tovább!

Ann Aguirre: Menedék

Már éppen ideje volt, hogy sort kerítsek erre a disztópiára, ígéretesnek tűnt a felütése.

A felszín lakhatatlanná vált, az emberek leköltöztek a föld alá, szigorú szabályok uralta enklávéban élnek. Pikk, aki egész életét az alagutakban töltötte, végre megkapja jogos nevét. A kívülálló fiú, Fakó mellé osztják be vadászni. Fakó évekkel ezelőtt érkezett, azóta sem érti senki, hogy élte túl egyedül. Az életet a korcsok nehezítik meg, amik élőt és holtat is felfalnak egyaránt. Amikor Pikk és Fakó egy világtalanra bukkannak, aki a három napra lévő Nassauból érkezett, olyan események sora veszi kezdetét, ami Pikk egész életét megváltoztatja.

Belegondolni is rossz, hogy milyen lehet a föld alatt lakni. Állandó sötétség, poshadt levegő, nem érezni a nap melegét az arcunkon… Én télen is nehezen viselem a fény hiányát, utálom, hogy öt órakor az orrom hegyéig nem látni, legszívesebben bevackolnám magam az ágyba, és fel sem kelnék, míg újra el nem jön a tavasz. Elsősorban ezért tetszett a könyv, egy olyan világba kalauzolt el, amivel még könyves élményeim során egyszer találkoztam (Az Alagutak rejtélye), pedig a világfelépítés és maga a történet korántsem tökéletes. Már a szereplők nevei is a szokatlanságokat tükrözik, érdekesnek találtam őket, vagyis a magyar megfelelőiket, az eredeti hangzásuk nem annyira különleges.

Az elején teljesen Az emlékek őre utánérzésem volt. A gyerekek addig nem kapnak nevet, míg el nem érnek egy bizonyos kort. A mostoha körülmények miatt korán meghalnak, a húszas éveik közepén járók már aggnak számítanak az ő mércéjük szerint. Az emlékek őrében nevük ugyan volt, de a számok által meghatározott ceremóniák jelentették az előrelépést, és a felnőttség után a kor nem számított már többé. A Menedékben a számok addig fontosak, míg meg nem kapják a nevet, ami a felnőtt létük jelzője. Aztán akadt itt még szavak őre, aki a múlt írásos emlékeit gyűjti össze, ezzel csak és kizárólag ő foglalkozhat, a harácsolás bűn. A társadalmi felépítés is hasonlít: mindenki a képességeinek megfelelően kap feladatkört. Ez három foglalkozásban merül ki, lehetnek az emberek Építők, Vadászok és Nemzők. Mondjuk nem értettem, miért a Nemzők vannak többségben, akik semmi hasznos feladatot nem látnak el. Gyereket csinálnak, hogy fenntartsák a populációt, és a vakarcsokat nevelik. Aki az Építők és a Vadászok közül nem végzi rendesen a munkáját, azt lefokozzák Nemzőnek. Ez nem igazán állt össze nekem, hiszen a szűk lehetőségek miatt biztosan kevés utódot kell nemzeniük, és noha nem kapunk körvonalas képet sem arról, hogy mekkora az enklávé lakossága, feltételezhetjük, hogy egy maréknyi közösség csupán.

Az sem volt tiszta, hogy a Vadászok mégis honnan szereztek annyi húst. Milyen alagutak ezek, amiben élnek? A konzervek léte is olyan eleme a történetnek, amire csak a szerző jegyzete világított rá, hogy esetleg lehetséges, bár ettől függetlenül sem értettem, hogyan termett évtizedek után annyi konzerv a föld alatt. Még mindig találnak? Hogy kerültek oda a konzervek, ha nem mennek fel a felszínre? Ebbe nem érdemes túlzottan belegondolni, mert úgyis oda lyukadunk ki, hogy a könyvben felvázolt életforma jóformán lehetetlen. Ha valaki nagyon a szívére veszi, akkor nyomban meg is bukhat nála a könyv. (Egyébként érdekes, hogy vannak olyan könyvek, ahol félre tudom mindezt tenni, és ettől függetlenül élvezni a történetet, máskor meg annyira nem veszi be a gyomrom, hogy csak a szemöldökömet rángatom. Ki érti ezt?)

A könyvnek az első fele jobban tetszett, mikor még nem jutottak fel a felszínre (ez nem igazán spoiler, mert benne van a tartalomjegyzékben, és végig tudjuk, hogy Fakó onnan jött). A szokásos disztópikus forgatókönyv szerint zajlanak a dolgok: Pikk vakon hisz a rendszerben, majd rájön, hogy az enklávé hazugságokkal stabilizálja a szabályok betartását. Az enklávét nem izgatja, hogy ehhez időnként fel kell áldozniuk egy-egy ártatlan lakót. Persze amikor Pikk és Fakó megtudja, hogy Nassau a minden eddiginél intelligensebb korcsok áldozatául esett, a vezetőség homokba dugja a fejét, kockára téve az enklávé minden lakójának sorsát. A rendszerbe vetett hit megingathatatlanságát az a jelenet érzékelteti nagyon jól, mikor Pikk feláldozza magát az egyik lejobb barátjáért, Kőért, aki ahelyett, hogy hálás lenne neki, undorodva elfordul tőle.  

Leginkább az hajtott előre, hogy megkapjam a válaszokat: vajon miért és hogy költöztek le a föld alá? Mi történt a felszínen? A szerző a jegyzetében mindössze arra világít rá, hogy dögvész és biológiai fegyverek okozta háború dúlt. Remélem azért ennél több információt kapunk a folytatásokban, nem intézte el ennyivel.

Úgy érzem, túl hamar történt meg a főhősök felszínre érkezése. Talán jobb lett volna, ha el van húzva az egész, és az enklávé titkai és manipulációja körül összpontosul a történet, míg a végén egy drámai megvilágosodás kíséretében jöhetett volna a bomba: a felszín lakható. Mert így az egész addigi cselekmény semmissé lett, az enklávé problémái nem kerültek feloldásra, mintha attól, hogy Pikk elmegy onnan, már nem is számítana.

A felszínnel kapcsolatosan is voltak kötekedésre késztető tények. Pikk egész életét sötétségben töltötte, mégis elég neki egy napszemüveg, hogy lásson, mert amúgy éjszaka tökéletes látással rendelkezik. Nem pont romlania kellett volna a látásának ott lent? Fél- vagy teljesen vaknak lennie? A kaja még mindig könnyen beszerezhető a boltokból mindenhol hosszú-hosszú évek után…

Főhőseinknek szembesülniük kell azzal, hogy a felszínen teljesen más törvények uralkodnak. A területet bandák osztják el egymás között, akiket csak a saját önös érdekeik vezérelnek. A lányoknak annyi a szerepe, hogy megerőszakolják és teherbe ejtik őket, mert a szaporodás náluk is iszonyatosan fontos. (Oké, ez is magas volt egy kicsit.) Plusz hova lettek a felnőttek? Fakó apja mesélt egy menedékről, így hát Pikk és a fiú e mendemondára alapozva jobb híján oda tartanak. Igen, ez egy olyan regény, amiben a szereplők mendegélnek A pontból B-be. Közben összetűzésbe kerülnek egy bandával, és kibővül a csapatuk. Először Teagan csatlakozik hozzájuk, majd a frissiben szerzett ellenségükkel, Kószával kötnek szövetséget egy korcstámadást követően.  

És itt bizony kezdetét vette a szerelmi háromszög *sóhaj*. Pedig a romantika abból a szempontból kellemes része a Menedéknek, hogy abszolút nincs túlsúlyban. Pikk nincs is tisztában az érzéseivel, hiszen a Nemzők dolga az, hogy szeretet mutassanak mások iránt, és ők kerülnek testi kontaktusba más emberekkel, ez mindenki más számára tiltott. Fakó viszont az enklávé tagjaival ellentétben ismerte a szüleit, tapasztalta a kettejük közötti mély köteléket, és ő nem úgy tekint társra Pikk személyében, neki sokkal többet jelent ez a szó. Aztán amikor egy haláleset történik, Fakó magába fordul, és Pikk nem vigasztalja meg, nem nyújt neki támaszt, pedig a fiúnak arra lenne szüksége. Ezt is arra keni a szerző, hogy Pikk nem ért ehhez, nem tartozik a világához, de az ilyesmi ösztönből jön, nem?

Amikor eltávolodnak egymástól, bejön a képbe Kósza, akit természetesen annyira lenyűgöz, hogy Pikk erős nő, nem nemzésre termett. A szerző egy olyan megoldást alkalmaz, amivel nem voltam elégedett. Beköszönt a tél, a szereplők hónapokra megpihennek egy házban, és ezt a hosszú időszakot konkrétan pár sorral letudja, ami után mindjárt meg is változik a status quo: Pikk eltávolodik Fakótól és Kószához kerül közelebb. Kósza pozíciója potenciális szerelmi jelöltként eléggé kicsaphatja a biztosítékot, hiszen egy olyan fiúról beszélünk, aki a lányokat gyengének tartja, és a nemi erőszak elfogadott számára. Pikkre csak azért néz más szemmel, mert egálban van vele a képességeit illetően. Felteszem a találós kérdést: ki tud azonosulni egy nemi erőszaktevővel?

A vége felé a szerző még bedob egy kis fantasy elemet, amivel egyelőre nem tudok mit kezdeni, remélem kapunk rá magyarázatot a későbbiekben, mert így elég furán veszi ki magát.

Negatívumként említeném az információk ismétlését, mintha elsőre az olvasó nem értené meg a dolgokat, és mondogatni kell neki újra és újra. De ezek teljesen lényegtelen tények; tegyük fel, hogy a szerző elfelejtette, amit írt, de akkor a szerkesztő miért nem húzta ki ezeket? Pikk maximalizmusának mantrája is idegesített, felfogtam, hogy mennyire szeretett volna vadásznő lenni, és mennyire örül neki, hogy az lett, nem kell százszor elmondani. Lehet mást ez nem zavar, én nem szeretem az ismétlésfolyamot.

Mint mondtam, a könyv nem volt tökéletes, előfordulnak benne hibák és a karakterekkel is vannak problémák, de maga a történet összességében szórakoztató és a jobb disztópiák közül való, ezért ajánlom mindenkinek olvasásra.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: Enclave

Sorozat: Razorland-trilógia #1

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 274

Fordította: Benes Attila

Olvass tovább!

12 monkeys 1. évad

A Syfy gondolt egyet, és az 1995-ben Bruce Willisszel, Brad Pittel és Madeleine Stowe-val elkészült klasszist sorozattá adaptálta. Én személy szerint nagyon vártam a 12 monkeyst, hiszen benne volt a pakliban, hogy valami fantasztikus sül ki a dologból, ráadásul menthetetlen időutazás fan vagyok.

James Cole visszautazik 2013-ba, majd 2015-be, hogy megakadályozza egy vírus elterjedését, ami világméretű pusztulást hoz: az emberiség nagy része kipusztul. Meggyőzi Dr. Cassandra Raillyt, hogy segítsen neki a nyomozásban, ugyanis a járványügyis orvos által rögzített hangfelvétel alapján választották ki Cole-t erre a jelentős szerepre. Ők ketten mindent megtesznek azért, hogy megelőzzék az apokalipszist, és a jövő sose következhessen be. A kérdés, hogy sikerül-e vagy eleve elrendeltetett? Elválik-e a sorozat az elődjétől?

Az originál filmet is nagyon szerettem anno. Csak azért nem néztem rongyosra, mert a frász kerülget a zenéjétől. (A sorozat intrójában elhangzó zene meg sem közelíti.) Tudom, béna kifogás. Azt viszont meg kell hagyni, hatásos, hiszen olyan szinte beleivódik az emberbe, hogy azonnal tudja, hogy miről van szó, és egyúttal a főhős zavart elmeállapotára reflektál.

Ez az, ami adott egy csipetnyi fűszerezést a filmnek, se a főhős, se a néző nem tudja egy idő után, mi a valóság, létezik-e a vírus, a jövő nem csak egy borult elme szüleménye. Ez azért emelem ki, mert ez a rész teljesen kimarad a sorozatból; minden adott ahhoz, hogy tudjuk az időutazás tényleg létezik, a vírus el fog szabadulni, és ezt meg kell akadályozni.

Ennek megfelelően a történet két szálon játszódik, 2015-ben és 2043-ban, a főhős e két évszám között ugrál. Mindegyik jelennek megvannak a maga problémái. 2015-ben Cole és Cassie nyomoznak, lassan csipegetik az infókat a vírusról, míg 2043-ban a szereplőknek technikai problémákkal, fosztogatókkal, egyéb közösségekkel kell megbirkózniuk. A jövő a vakbuzgó hit reprezentációja, a hit olyan szinten eluralkodott a múlt megváltoztatásán ügyködő embereken, hogy bármit képesek megtenni azért, hogy a küldetésük sikerrel járjon. Még ölnek is, hiszen ha megváltozik a múlt, úgyis mindegy kinek a halálra szárad a kezükön.

A pilot nagyon tetszett, de a folytatásban nem tudta azt a minőséget felmutatni, holott megmaradt szórakoztató szinten (lehet csak az időutazás öröme miatt, passz). A történet előrehaladtával úgy éreztem egy-egy résznek nem volt sok funkciója, csak annyi, hogy azt hiszik, most mindennek vége lesz, aztán mégsem, csak szereznek egy új infót (akár a jövőben, akár a múltban), ami új irányba tereli a dolgokat.

Mindeközben szépen építik és mutatják be Cole és a legjobb barátja Ramse kapcsolatát, aminek nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, de sokkal több áll mögötte, mint ami. Ehhez egy elég szép wtf feeling párosul, és utólag belegondolva baromira bejött ez a szembeállítás, mert nem számítottam rá. Viszont az egy tollvonással húzott motiváció olyan gyenge lábakon áll, hogy még egy szél is elfújná. Sajnos olyan szinten életszerűtlen és nevetséges az egész, és annyira nem tudom bevenni a sürgető indítékot, és a mindent felrúgunk elvet, amit Ramse vall, hogy nem, és kész. Ennél jobbal kellett volna szolgálnia az íróknak, hiába tetszett, ahová elfajult a dolog. Végig csak arra tudtam gondolni, hogy a remek célt akkor is aláásta a gyatra kivitelezés.

A másik, ami még eléggé zavart, hogy amikor ugyanazt a szereplőt 20-30 évnyi különbséggel látjuk, akkor könyörgöm már ne nézzen ki tök ugyanúgy! Öregítő maszk és fiatalabb színész, az erre a megoldás, de ez így annyira nem. És akkor képesek beleadni karakterek szájába, hogy Cole pontosan ugyanúgy néz ki, mint 30 éve (mert Cole-nak csak pár nap/hét telt el), de a másik karakter, akinek viszont ténylegesen eltelt 20 év, szintén úgy néz ki, mint 20 éve. Erre miért nem lehetett ügyelni? A fináléban egymondatos magyarázatot kaptunk erre, aminek szerintem nem sok értelme van, de legyen ez az én véleményem. Végül is kvázi örülhetünk, hogy van magyarázat a sorozat törvényei szerint.

Amennyire lejjebb esett a színvonal az elején, annyira magára talált azt utolsó részekre, amikor minden epizód után már szívesen néztem volna a következőt. Rendesen összekapták magukat. (Kivéve a hevenyészett, háttérben lopakodó szerelmi szálat, ami eléggé a semmiből jött.)

A filmből még áthozták a visszamaradott emlékezős részt Cole gyerekkorából, ami végigkíséri az egész filmet, hogy aztán a végén lecsapódjon. Itt igazából nem sok haszna volt, inkább csak tisztelgésként szolgált, hiszen ott az adta a végén a csattanót, itt meg inkább el akarta hitetni velünk azt, amit nem akarunk elhinni a jövő megmásíthatatlanságával kapcsolatban.

A finálét ütősen rakták össze, a vége cliffhanger igazi atyaúristen, most meg mi lesz itt bomba volt, ami után nehéz elhinni, hogy mennyit kell várni a második évadra. A folytatásra, ami teljesen tiszta lappal nyit, hiszen bezárult a kör, letudtuk a film eseményeit, és a cselekmény már túl is lépett azon az ismeretlenbe. Itt vannak mindjárt a 12 majom tagjai: a kék emberek egyetlen hatalmas, villogó kérdőjel.

Ha nem is voltam mindig maradéktalanul elégedett, összességében jó volt ez, na!

Értékelés: 4/5

Olvass tovább!