Üdvözlés

Szia!
Rileey vagyok, örülök, hogy idetaláltál, annak még jobban, ha máskor is visszanézel. Mostanában főként könyvekről szedem össze a gondolataimat, de ha olyan kedvem van, filmekről és sorozatokról is megejtek egy-egy posztot. Sokat olvasok angolul, így ne lepődj meg, ha nem túl ismert könyvekkel találkozol errefelé. A célom, hogy felkeltsem ezekre a figyelmet, hátha egyszer kis hazánkban is a könyvesboltok polcaira kerülhetnek. Kellemes böngészést kívánok! :)

Ha szeretnél kapcsolatba lépni velem, a nagyító ikon alatt lapuló űrlap segítségével megteheted, vagy használhatod közvetlenül az e-mail címemet: rileey.smith[kukac]gmail.com

Népszerű bejegyzések

Címkék

1 pontos 2 pontos 3 pontos 4 pontos 5 pontos ABC ABC Family adaptáció After the End Agave agorafóbia akció alakváltók alternatív történelem angol angyalok animációs anime Anna és a francia csók apokaliptikus Arrow barátság blog book tag borító borítómustra boszorkányok Cartaphilus CBS chick-lit Ciceró Courtney Summers crossover családon belüli erőszak Dan Wells Daredevil démonok depresszió design díj disztópia dráma Dream válogatás Éles helyzet erotikus fanborítóm fantasy felnőtt film Forma-1 FOX földönkívüliek Főnix Könyvműhely Francesca Zappia francia Fumax GABO Gayle Forman Hard Selection Harper Teen Hex Hall high fantasy horror humor időutazás írás istenek Jane The Virgin Jennifer Niven John Cleaver karácsony katasztrófa képregény klasszikus komédia Kossuth Könyvmolyképző krimi leltár lovak Lucifer Maggie Stiefvater mágia mágikus realizmus magyar szerző Matthew Quick Maxim megjelenések mentális betegség misztikus Netflix new adult novella nyár öngyilkosság pánikbeteség paranormális pilot posztapokaliptikus pszichológia pszichothriller Rainbow Rowell Razorland realista Red Queen Richelle Mead romantikus sci-fi Scolar Silber skizofrénia sorozat steampunk Supernatural Syfy szerelmi háromszög szörnyek tanár-diák természetfeletti The 100 The Chemical Garden The CW The Dust Lands The Flash The Selection thriller toplista történelmi tündérek Twister Media Ulpius urban fantasy vámpírok vérfarkasok Victoria Schwab vígjáték vírus Vörös Pöttyös Wither young adult zombik

Most olvasom

Blogok

Üzemeltető: Blogger.

Küldj üzenetet!

Név

E-mail *

Üzenet *

2017. március 25.

Karen Fortunati: The Weight of Zero

Elég jó értékelései vannak a regénynek külföldön, és olyan témát jár körbe egy pici csavarral, amit például a Veled minden hely ragyogó bámulatosan integrált történetbe.

Cath előre felkészül arra, mikor kebelbarátja, Zero, köznapi nevén depresszió ismét rátelepszik. Az ágya alatt dugdossa a gyógyszereit, hogy amikor Zero lecsap, megölhesse magát – a legutóbbi alkalommal nem sikerült. Mielőtt ez bekövetkezne, évek egyedülléte után a töri projekt keretén belül szert tesz élete első pasijára, a terápiás csoportban pedig új emberekkel ismerkedik meg.

Nem igazán értem, miért 4,2-es a könyv goodreadsen. Tény, hogy nem nagy az olvasottsága, de akkor is soknak tartom a méltató szavakat.

Mert a The Weight of Zero egy roskadozó kliséhalmaz.

Semmi eredeti nincs benne az említett apró pici csavart leszámítva, hogy Cath úgy hivatkozik a depressziójára, mintha az egy külön entitás lenne. Fortunati fogja a tipikus, irreális kliséket, és egy csokorba gyűjti. Cathnek jó ideje nincsenek barátai. Amikor elárulta a két legjobb barátnőjének, hogy bipoláris depressziót diagnosztizáltak nála, elfordultak tőle, sőt, az egyik szétkürtölte a hírt a suliban, és azóta is megy részéről a bullying. Erre jön a történelem óra, és azon belül mi más? Csoportmunka, naná, amely során Cath és Michael – aki egyébként már hatmillió éve oda van Cathért, csak nem mert közeledni eddig, mert a cselekmény most kívánta meg – közel kerülnek egymáshoz. Értsd: váltanak pár szót a közös projektjükről, és bumm, már együtt is járnak 20% után. Elismerem, ebből a szempontból nem szokványos a regény, mert nem a szerelmi szálon van a hangsúly, és végig egy párt alkotnak a történet folyamán, de ezzel el is veszik a romantika, merthogy 1, érthetetlen, mire fel jönnek össze 2, nem sikerül köztük kémiát csiholni 3, Michaelben semmi érdekes nincs.

Pasi pipa. Pár nap múlva betoppan az új legjobb barátnő is a képbe. Tudom, tudom, fikció, de ne legyen már ennyire irreális. Innentől kezdve minden szép és jó, Cath élete csodálatos lesz, de ennek törvényszerűségéhez felesleges a mentális betegség, mert egy sokáig magányos, normális ember is éppen ugyanígy éli meg a szituációt.  

Ez volt az egyik nagy bajom a regénnyel. Igazából Cathnek egy olyan időszakát mutatja be, ami a mániákus és a depressziós közti átmenet, így nincs lehetőség egyik szélsőséget sem megismerni, csak némi bűnbánó visszaemlékezés van és a depressziótól való félelem.

A másik problémás rész maga a főszereplő. Valahol értem, hogy a karakterfejlődéséhez szükségesnek kell önzőnek lennie, na de ennyire? Értelemszerűen úgy érzi, hogy ő a világ közepe, hogy a fájdalmát senki sem értheti meg. De azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy lazán elnézi, hogy az anyja két munkahelyen gürizik, hogy az ő gyógykezelését finanszírozni tudja, és még annyit sem tesz meg, hogy csinál némi házimunkát! Ezt csak a depressziós fázisban tartanám indokoltnak, de mint mondtam, abba Cath nem ér el a regény folyamán. A történet egy pontján az anyja teljesen megdöbben, mikor Cath tesz-vesz valamit a házban. De ennél még durvább az a rész, amikor az anyja bejelenti, hogy egyelőre otthagyja a másik állását, mert már nem bírja a két munkát egyszerre, sem azt, hogy alig látja a lányát, Cath meg erre konkrétan számon kéri, hogy mi az, hogy nem akar többé megszakadni. Nem akartam elhinni az olvasottakat. Ráadásul Cath úgy tartja vissza az infót a betegségéről mindenki előtt, mintha ő lenne a szentatyaúristen, értitek, még a terápiás csoportban is. Még az új barátnője előtt is, aki a legszégyenteljesebb problémáját is bevallja neki, és cserébe mit kap? Titokzatoskodást, mert Cath a fejébe vette, hogy őt mindenki utálni fogja, ha megtudják, mi a diagnózisa. (Nyilván a barátnői reakciója miatt, de akkor is túlzás.)

Soknak találtam a történelmi vonatkozást, legalábbis abszolút nem érdekelt az a vonal, hiába használta Cath a leveleket egyfajta önazonosulásra, hogy elfogadja magát olyannak, amilyen, és ne hagyja, hogy a betegsége határozza meg.

A regény üzenete jó: mindenkinek van valami fájdalma, és egyik sem csekélyebb jelentőségű másokénál. De a kivitelezés és Cath ellenszenves személye mellett eltörpül.

A lezáró klisé lényegében az, hogy a szerelem meggyógyítja a mentális betegséget, mert Cath bevallja a betegségét, és úgy dönt, hogy Zero nem jön el, és kész, de szerintem ez nem egészen úgy működik, hogy az ember eldönti, hogy most nem akar depressziós lenni, vita lezárva. 

Azt nem mondom, hogy debütáló regénynek rossz lenne a The Weight of Zero, mert nem az, csak átlagos.

Értékelés: 3,5/5
Borító: 5/5

Kiadó: Delacorte Press
Megjelenés éve: 2016
Oldalszám: 400

2017. március 19.

Stephanie Garber: Caraval

Külföldön hatalmas hype veszi körül a regényt, és a marketingesek mindent megtettek, hogy eladják: gyönyörű borító, csodaszép kiadás, olvasócsalogató fülszöveg. Gondoltam, adok neki egy esélyt.

Scarlett és Tella az apjuktól való félelmükben tengetik életüket. Scarlett úgy hiszi, hogy az egyetlen kiút számukra, ha férjhez megy – az esküvő hat nap múlva esedékes – valakihez, akivel eddig csak írott szót váltott. Ám a terveit felborítja, hogy hosszú évek levelei után Master Legend végre meghívót küld Caravalra. Scarlett és Tella sokat hallottak a nagymamájuktól a mágikus előadásról, és nagy vágyuk volt részt venni rajta. Scarlett már nem akar menni, mert elszabadulna az apjuk haragja. Akarata ellenére Tella egy Julian nevű matróz segítségével kijuttatja az otthonukból a lányt, de a szigetre érve Tellát elrabolják. Mint kiderül, ő lesz a Caraval fénypontja: az ötnapos játékot az nyeri meg, aki megtalálja Tellát. Scarlettnek időben meg kell oldania a feladványokat, hogy még visszaérjen az esküvőjére, és ebben a matróz, Julian lesz a segítségére.

A Caraval-t olvasva elég szélsőségesen lengtek ki az érzelmeim. Bizonyos pontokon meg voltam róla győződve, hogy ez a regény rossz, gyengén kivitelezett, amatőr munka. Ez aztán változott, ahogy kiderültek a dolgok, de végeredményben nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem. Nehéz ezt így összegezni, és csak azok érthetik, akik olvasták, úgyhogy új taktikát alkalmazok.

Lássuk a benyomásaimat sorjában!

A világfelépítés törékeny gyufaszálakból áll. Van itt említés szintjén pár sziget meg hajóval utaznak arra a szigetre, amin a Caraval van, és ennyi. Voltaképpen csak a Caraval bemutatásával törődik a szerző, de igazából a szabályok itt is plot device-ként működnek. Kapunk egy eredettörténetet a nagymama előadásában Legend személyéről – ez fontos a későbbiek fényében –, az viszont homály marad, hogy például hogyan terjed az egész híre meg a meghívók.

Maga a Caraval és Scarlett tapasztalásai Alice Csodaországban áthallás; a mágikus környezet színes-szagos forgataga a regény fő vonzereje. Bár nincs semmi olyasmi, amit annyira különlegesnek tartanék, hogy dicshimnuszokat zengjek róla, de az összkép mégis kellemes élményként marad meg. Egyetlen érdekességet emelnék ki: Scarlett színekben látja az érzelmeit. Ezzel kapcsolatban találkoztam olyan teóriával, hogy Scarlettnek képessége van, de szerintem ez valami spéci szinesztézia lehet.

A gondok 15%-nál kezdődtek, amikor is úgy véltem, kitaláltam a csattanót. Annyira a szánkba volt rágva a karakterek reakcióiból, hogy rögtön adta magát. Na mondom, tuti, hogy ez a felfedezés lesz a regény vége, és még 85% visszavan! De azt sem állítanám, hogy annyira nyilvánvalóan sütött a dolog, ez alatt azt kell érteni, hogy nem mindenki veszi észre, mert közben az író másra is terel, mégis valahogy éreztem rajta az igyekezetet. Lehet ebből érteni egyáltalán valamit? Gondolom nem.

A nyomok keresése nem túlzottan érdekes, és Scarlett folyton csak ugyanazt hajtogatja, amitől repetitív lesz a regény. Ha szavakkal elő tudta volna teremteni Tellát, már a történet elején puff hangú felhőből manifesztálódott volna.


35% körül még jóval Scarlett előtt kitotóztam Legend meghívásának okát. Itt már komolyan húztam a számat, hogy ennyire kiszámítható a regény, mert ez így nagyon gyenge. Mérgelődésemet tovább tetőzte, hogy a szerző előszeretettel fektet energiát a ruhák bemutatására. Ehhez egy nagyon kapóra jövő, bármikor bevethető eszközt használ. Scarlettnek még át sem kell öltöznie, ugyanis egy nagyon menő mágikus öltözéket visel, ami kénye-kedvére alakul át fazonra és színre is, így bőven van miről írni. (Vajon melyik könyv vezette be a habos-babos ruhák trendjét, hogy azóta szeretnek a női szerzők elmerülni az ilyen részletekben? A Párválasztó?)

50%-nál kerül szóba a csattanó, amit a történet végén vártam. Kiderült, hogy nem lett igazam. Ezen a ponton amiatt méltatlankodtam, hogy a szerző túltolja a terelést, átesik a ló túloldalára. Itt van egyrészt a csattanó dolog, másrészt van egy gonosznak bemutatott karakter, akinek beszélő neve van, és állandóan feketében jár, tehát ennél nyilvánvalóbb nem is lehetne, és közben teljesen más, mint amilyennek be van mutatva. Tehát azzal volt bajom, hogy a szerző  látványosan gonosznak állítja be a jókat, és jónak a gonoszokat, és a szituációban a csavar, hogy pont fordítva van. De ez így nagyon a véglet, az a jó, ha nem tudjuk egyértelműen eldönteni, nem?

Juliant bírtam, de a szerelmi szál eleve halálra van ítélve olvasói szempontból, hiszen a Caraval ötnapos rendezvény, amiből ráadásul egy nap ki is esik. El kellene hinnem, hogy milyen hatalmas nagy szerelembe esnek a szereplők négy nap alatt? Ahhoz túlzottan két lábbal állok a talajon. A szerző szándékában áll bizonytalanságban tartani bennünket, hogy Julian érzései valódiak-e vagy sem, ha a személye nem az, akinek látszik. De ez egy YA regény, ami magában foglalja a választ.

A történet legidegesítőbb része, amikor Scarlett megtalálja Tellát. És a saját húga, akinek védelmére az egész életét feltenné, úgy viselkedik, mint egy idióta fruska. Nos, itt már a fejemet vertem a falba, és utáltam a könyvet.


Aztán elérkezett az igazság ideje. A történet elején többször elhangzik, hogy ami Caravalban történik, azt nem szabad elhinni. És tényleg. Utólag a karakterek elmesélik Scarlettnek meg nekem, hogy minden, amit olvastam, nem is úgy történt. Dedukciós képességemen csorba esett, az elméleteim mentek a kukába.

És nem tudom, mit kezdjek ezzel. Egyrészt sokkal több értelme lett volna, ha E/1-ben van megírva a történet. Másrészt nekem a másik sztori jobban tetszett. Így viszont mit nyertem azzal, hogy elolvastam a könyvet? Nem vagyok e narratív technika ellen, de szerintem ez egy kétórás filmben jobban működik. Értelemszerűen a megoldás javít a történet összképén, hiszen kikupálja a problémás hepehupákat, de nem tudok szabadulni a gondolataimtól, amik menet közben befészkelődtek a fejembe.

Hogy mi lesz a folytatásban? Fogalmam sincs, mert egy viszonylag kerek történetet kapunk, egyetlen elvarratlan szál marad csak, de semmi olyan, amitől megenne a fene, hogy tudni akarom rá a választ.

Értékelés: 3,5/5
Borító: 5/5

Sorozat: Caraval #1
Kiadó: Flatiron Books
Megjelenés éve: 2017
Oldalszám: 407

2017. március 15.

Charlie Jane Anders: All The Birds in the Sky

Továbbra is imádom a világvége sztorikat. Ha pluszban a feltét mágikus realizmus, amellett nem lehet csak úgy elmenni, főleg, hogy nem gyakran találkozni ezzel a kombinációval.

Patricia és Laurence felső tagozatban találkoznak; mindketten furcsák a maguk módján, és az iskolatársadalom berkein kívül állnak, így lesznek jó barátok. Laurence egy mesterséges intelligenciát épít titokban a szobájában, míg Patricia egy napon megérti a madarak beszédét. Egyikük gyerekkora sem könnyű, így elsodródnak egymástól, és csak tíz év múlva találkoznak.

Műfajilag különös elegy ez a regény: párhuzamosan fut egymás mellett a fantasy szürrealizmusa és a sci-fi naturalizmusa. A mágiát és a technológiát állítja szembe egymással, és ezzel lényegében napjaink egy fontos problémájára reflektál. Arra, hogy a technológia mennyire eluralkodik az életünkön, és a környezet rovására megy; kiszipolyozzuk, tönkretesszük, és a maradékot a technológiai szeméttel bőségesen ellátjuk.

Az első 30%-ban Patricia és Laurence gyerekkori hányattatásait követhetjük nyomon. E harmadban a regény YA-ként íródott, és azt a célt szolgálja, hogy megalapozza a karaktereket. Bár nem mindig értettem a viselkedésüket, mindkét karaktert megkedveltem. Elsősorban Laurence-n vonogattam a szemöldököm: amikor megbizonyosodik arról, hogy Patricia tényleg ért az állatok nyelvén, elzárkózik előle, nem áll szóba vele. Oké, magamból indulok ki, mert én totál belelkesülnék, és le sem lehetne lőni, hogy ez milyen szuper már. Ha jobban belegondolok, Laurence a tudomány embere, és számára a megmagyarázhatatlan természetfeletti elfogadhatatlan, ezért annyira mégsem csoda, hogy úgy viselkedik, ahogy… de akkor is.

Ebben a gyerekkori részben elég durva dolgok történnek mindkettejükkel, ami talán túlzás is, mert lényegében egyetlen valamire való felnőtt karakter sincs a könyvben. Mindkettejük szülei teljesen korlátoltak, és egyáltalán nem a gyerekeik érdekében cselekszenek. Másrészt viszont a háttérben érzékelhető egy morbid humor, ami enyhíti a sok negatívumot (Lásd a bérgyilkos karaktere. Nagyon fura).

A második részben 10 évvel később járunk, amikor is Patricia elsajátította a mágiát, Laurence pedig egy titkos projekten dolgozik, ami az emberiség kimenekítésére szolgál. A regény ezen pontján nem sok minden történik, itt is inkább a karakterek elmélyítése zajlik, illetve Patricia és Laurence kiújuló barátságának felfestése.

A könyv első fele nagyon tetszett, a hangulat, a mágikus vonás, hogy az egész történet ilyen furcsán elrugaszkodott. Aztán minden elromlott.

Nem emlékszem, mikor találkoztam utoljára ilyen pocsékul strukturált regénnyel. Olyan érzésem volt, mintha a szerző elkezdte volna szépen írni, úgy, ahogy kell, aztán féltávnál rájött, hoppá, még sehol sem tart. Nem akarta ezt húzni-vonni vagy sorozattá bővíteni, így úgy döntött, hogy nagy időugrásokkal random, kohézió nélküli jeleneteket bedobál, és voilá.

A 23. és 24. fejezet között akkora orbitális váltás van, hogy vissza kellett lapoznom megnézni, hova lettek a kihagyott oldalak. Ezt úgy képzeljétek el, hogy a 23. fejezetben Patricia és Laurence csak barátok, Laurence-nek barátnője van, akivel kapcsolatban a házasság gondolata is felmerült. A 24. fejezet viszont úgy kezdődik, hogy éppen szexelnek, és deklarálják egymás iránti szerelmüket. Ez mi???

Tényleg ilyen egyszerű lenne? Végül is így a legkönnyebb egy kapcsolatot létrehozni, nem kell bemutatni sem, minek az, durr bele. Ugyanígy, addig a pillanatig egy szó sem volt apokalipszisről, aztán megtörténik a szex, és hirtelen  a világ véget akar érni.

A fülszöveg is rossz, mert a könyv harmadik részét ígéri az olvasónak, és ez persze izgalmasan hangzik, meg minden, de az előbbiek miatt az egész durván összehányt, kiaknázatlanul maradt terület. Háború sincs, csak két pár oldalban lerendezett összecsapás. Hihetetlen, hogy mennyire vázlatos az egész, és ezt ilyen formában hagyták megjelenni. (Láttátok az új Fantasztikus négyes filmet? Na kb. itt is ilyen a történetvezetés. Nem is értem.)

Összességében azért élveztem az olvasást, voltak benne aspektusok, amiket szerettem. Amit nem értek, hogy miért kellett ezt a szerelmi szálat erőltetni (pláne így), mikor a barátságnak nagyon szépen volt megágyazva, a lényeg elmismásolásához meg ennél többet nem tudok fűzni.

Értékelés: 3/5
Borító: 5/5

Kiadó: Tor Books
Megjelenés éve: 2016
Oldalszám: 320

2017. március 12.

Matthew Quick: Bocsáss meg, Leonard Peacock!

A Napos oldal jó ajánlólevél volt Matthew Quick könyvéhez, és az első oldalon a szürreális csendélet bemutatása már jelezte, hogy ez a könyv instant kedvenc lesz. Szeretem a fura dolgokat, és mi sem bizarrabb, mint a zabkása-náci fegyver kettőse.

Leonard Peacocknak szülinapja van, egész pontosan a 18., ami jelentős fordulópont az ember életében. Különlegessé akarja tenni, ha már senki sem köszönti fel; elindul a náci fegyverrel a suliba, hogy kinyírja a csávót, aki egykor a legjobb barátja volt, és az azt követő napirendi pont az öngyilkosság. Ahogy múlik a nap, és egyre közeleg a cselekvés ideje, fény derül azokra a dolgokra, amik ily drasztikus elhatározásra sarkallták Leonardot.

Valahol nevetségesnek hat, mekkora ügyet csinál Leonard abból, hogy senki nem ünnepli meg születésének jeles napját. De tudjátok mit? Leonardnak rohadtul igaza van. Persze nem kell bosszúból ezért kinyírni mindenkit (nyilván nem is ezért teszi, csak éppen ez a tökéletes nap), de képzeljétek már bele magatokat kicsit a helyzetébe. Szerintem ezt csak azok nem értik, akiket minden évben torta vár meg 150 Facebook üzenőfali poszt, amitől inkább már unják az egész hajcihőt, semmint értékelik. De az igazság az, hogy szívás, ha nem köszöntenek fel a szülinapodon. Olyan érzés, mintha tök fölöslegesen lennél a világon, mert senkit nem érdekelsz (és ez éppenséggel elég bizonyíték, azt hiszem.) Saját tapasztalatból beszélek, ugyanis már évek óta az a jellemző, hogy alig pár embernek jut eszébe a nap, mikor egy évvel öregebb leszek. Pár éve megkaptam a kioktatást, hogy mit akarok, ha egyszer nincs kiírva a Facebookra, én meg azt mondom, mindenki feldughatja a Facebook emlékeztetős kívánságait magának, és igenis joggal várom el, hogy bizonyos emberek TUDJÁK. De egyébként már nem érdekel, eleget csalódtam az emberi fajban. Kifakadás vége. 


Szóval én annyira, de annyira megértettem Leonardot! Az érzéseit, az egyedüllétet, azt, hogy mennyire szerette volna, ha valaki csak úgy tudná, hiába semmi realitása nincs ennek a vágynak, ha egyszer nem kötötte senki orrára. Annyira megértettem, mennyire magányosnak érzi magát, és úgy sajnáltam, hogy a szomszéd bácsi a legjobb barátja, annyival többet érdemelt volna. Azt mondjuk bírtam, hogy fekete-fehér film és Bogart rajongók mindketten, és filmből vett idézetekkel beszélgettek. Persze a világ úgy működik, hogy aki csak egy kicsit is kilóg a sorból, teljesen mindegy, hogy jó ember-e, azt kinézik a társai, és éppen ilyen esetek vezethetnek öngyilkossághoz. Mert egyébként könnyű azt mondani, hogy majd a giminek vége lesz egyszer, és az ember maga mögött hagyja az egészet, csak ha továbbra sem tud beilleszkedni, egy ördögi mókuskerékben reked, amiből lehetetlen kitörni. És ez egyedül, támogató család, barátok nélkül iszonyat nehéz, hiába bízol benne, hogy majd találkozol olyan emberekkel, akik megértenek. De mi van, ha mégsem?


Ez a vágy fogalmazódik meg a jövőből írt levelekben, ami legelső alkalommal alaposan kizökkentett az olvasásból. Komolyan, még utána is néztem, hogy átváltunk-e posztapok történetbe. Lehet, hogy volt előtte említés a házi feladatról, csak nem figyeltem annyira. Nagyon-nagyon tetszett ez az ötlet. Remekül illeszkedik a történések közé, hogy Leonard titkon hiszi, hogy ő is részesülhet egyszer családban és boldogságban. Végső soron a saját történetei testesítik meg mindazt, amit sikerül elérnie a könyv végére, hogy nem adja fel a reményt.

A könyv klassz ötleteket vonultat fel, például a csodabogár Leonard perverz követési hajlamát, ahogy felnőtt szerepbe öltözik, és a metrón utazókat figyeli. Megállapítja, hogy a felnőttlét szar, és ezzel csak egyetérteni tudok. Én is a mai napig tűnődöm azon, hogy a felnőttek boldogtalanok és unalmasak, képtelenek megbecsülni azt, amelyikük van, és folyamatosan azt kívánom, bárcsak ne tartoznék közéjük (sajnos attól még felnőtt lettem, bármennyire is nem akartam, és még mindig végtelenül unalmasnak tartom őket, mert már elfelejtettek álmodozni, viccelődni, csak nyavalyognak és másokat szidnak).


Ahogy haladunk előre a történetben, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, mi készteti Leonardot arra, hogy végezzen a volt legjobb barátjával és önmagával. Amikor kiderült az ok, az érzelmi sokkhatásként ért, főleg az, hogy az anyja, akit az egész könyvben ütni tudtam volna, homokba dugta a fejét, mintha mi sem történt volna. Nagyon komoly dologról beszélünk, így nem meglepő, milyen sebeket ejtett Leonardon. Még csodálom is, hogy ilyen összeszedettnek tudja mutatni magát a külvilágnak.

Különösen az nyerte el a tetszésem, hogy nincs románc, csak egy ügyetlen próbálkozás, amiben ugyancsak kikerekedik Leonard furcsasága. Itt nem úgy van, mint általában, hogy a lúzer srác találkozik a lánnyal, hihetetlen módon meghódítja, és a lány rávezeti, hogy találja meg önmagát. Nem a lány hatására jut arra a felfedezésre, hogy megpróbál kilábalni a gödörből. A tanára kap ebből a szempontból kiemelkedő szerepet; nem ő az eredője, de példaként jelenik meg Leonard előtt, hogy ha nem adja fel, talán ő is elérheti ugyanazt, mint Mr. Silverman. Nagyon tetszett, hogy nem történik egetrengető pálfordulás a regény végére, és igazából a jövő a képzeletünkre van bízva. Leonard ugyanúgy egyedül marad, semmi sem változik, és ezáltal bizonyítja, hogy egyedül a puszta akarat hozhat változást, nem egy külső esemény, egy külső személy, mert az csak a mesékben létezik. 


 Azért szeretek férfi szerzőtől olvasni, mert annyira máshogy adja vissza egy fiú főhős a történetet, mint amikor női főhős szemszögéből olvasok. Olyan jó és szokatlan a stílus, ahogy Leonard gondolkozik: habókos, fura, csapongó, és ettől olyan élvezetes.

Ezt a könyvet mindenkinek olvasnia kéne, hogy kicsit jobban megértsék azokat az embereket, akiknek egy boldog szülinapot néha az egész világot jelentené.

Értékelés: 5/5
Borító: 3/5

Eredeti cím:  Forgive Me, Leonard Peacock
Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 268
Fordította: Stern Gábor

2017. március 5.

Cynthia Hand: Amikor búcsúzunk

Az Angyalsors-trilógia lezárásában olyan szinten csalódtam, hogy jó időre elment a kedvem Cynthia Hand könyveitől. Miután letelt a gyászidő, ismét megpróbálkoztam vele, és sikerült eszembe juttatni, miért is szerettem én az Angyalsorsot annyira anno.

Fülszöveg: Alexis egy középiskolás kitűnő tanuló, akit felvettek a híres MIT egyetemre, matematika szakra. Öccse öngyilkossága óta azonban semmi sincs rendbe a családjában. Anyja egyfolytában sír és azt mondja, hogy véget ért az élete. Apja még a tragédia előtt elhagyta őket egy fiatalabb nőért. Alexis pedig dühös, ugyanakkor magát hibáztatja öccse, Ty haláláért, néha pedig az az érzése, hogy öccse szellemként követi őt. Alexis pszichológusa, Dave azt javasolja a lánynak, hogy kezdjen el naplót írni, hátha így könnyebben meg tud birkózni öccse öngyilkosságával. És ahogy Alexis papírra veti fájdalmát, kétségeit, emlékeit, úgy tárul fel az olvasó előtt a múlt, a jelen és a jövő.

Az Amikor búcsúzunk egy érzelmi atombomba, ami gombafelhőt eregetve semmisíti meg az embert. Olyan nyomorúságos a hangulata, hogy egyszerűen rossz olvasni – és itt most a rosszat teljesen pozitív értelemben értem. Már persze ha az ember szereti deprimáltan érezni magát. Hand nem először bizonyítja be, hogy mennyire ért az érzelemábrázoláshoz, a melankolikus atmoszféra megteremtéséhez – voltaképpen ez az erőssége, a markáns cselekmény kidolgozása pedig az gyengesége.

A történet két szálon fut. A jelenben Lexie érzelmileg teljesen beszűkült, a barátaival nem tud mit kezdeni, csak zavarják őt, a fiújával szilveszter éjjelén szakított. Ty halála óta egyetlen könnyet sem ejtett, közönyösen tengeti mindennapjait, és még az sem tudja felvillanyozni, hogy az álma, az MIT ott toporog a küszöbön. Pszichológusa tanácsára naplóírásba kezd – ez a másik szál –, ami a múlt eseményeit tárja fel: Lexie próbálja megragadni az öccséhez kötődő fontos momentumokat, a mérföldköveket, amik a halálához vezettek, hátha megérti a miértet.


A történet lényegében a romokról szól, amiket Ty az öngyilkosságával maga után hagyott. Nem érezte jól magát a bőrében, ezért véget vetett az életének, ugyanakkor önző is volt, mert bele sem gondolt abba, hogy a szeretteinek milyen fájdalmat okoz. Eszébe sem jutott, hogy majd magukat hibáztatják azok is, akik nem tehetnek arról, hogy fegyvert ragadott a garázsban.

Ty súlyos, a külvilág számára láthatatlan depresszióban szenvedett. Ami a legszomorúbb, hogy a szülei elbagatellizálták a problémát, sőt, valójában észre sem vették, el voltak foglalva a saját kis életükkel. Apuka félrelépett, anyuka pedig próbált apuka kedvében járni, hogy ne hagyja el, de végül, amikor szétmentek, akkor is csak önmagával törődött, azzal semennyire sem, hogy Tyt mennyire megviselte az apja árulása. Azt sem vették komolyan, amikor Ty először kísérelt meg öngyilkosságot. Nem tudom, én azt követően, ha a gyerekem véget akart volna vetni az életének, biztos árgus szemekkel figyelném, nem úgy kezelném, hogy upsz, csak egy botlás volt.

 Az eredeti nagyon tetszetős borító. Bár a magyar is szép, sok köze nincs a történethez (főleg, hogy nem parton játszódik).

Cselekményileg nem sok minden történik a könyvben. A történések poroszkálnak, és bevallom, féltávnál már tényleg elapadt a lendület, és picit untam is, de ezt kompenzálja az emocionális ereje. A mozgalmasság helyett inkább azzal szembesülhetünk, ahogyan Lexie kiönti magából az érzelmeit, és a múlt ütközik a jelennel. Szívettépő olvasni a lány gondolatait, ahogy végigkalauzolja önmagát a gyász különböző fázisain. Ty halála után Lexie teljesen egyedül marad: az anyja elmerül a depressziójában, az apjával, akinek az új családja a prioritás, beszélgetni sem tud. Bűntudata van, hogy nem volt ott Tynak, amikor a fiúnak nyilvánvalóan segítségre lett volna szüksége, mert lefoglalta a szerelmi élete, és ha észrevette volna a jeleket, akkor megakadályozhatta volna. Azzal, hogy szakít Steve-vel, lényegében önmagát bünteti.

Nagyon tetszett, hogy a gyász mellett nem fityegett be a szerelmi szál, nem az segítette át a főhőst a traumán. Persze megismerjük kettejük történetét, hogy hogyan jöttek össze, de a jelenben semmi sincs. A regény katartikus jelenete, hogy a naplót, aminek tartalmát olvashatjuk, a végén Lexie odaadja Steve-nek – hát ott bizony összefacsarodott a szívem, és elmorzsoltam egy-két könnycseppet.


Lexie-nek rá kell jönnie, és a családját is szembesítenie kell a ténnyel, hogy nem hagyhatják, hogy Ty döntése romba taszítsa az ő életüket is, mert attól a fiú nem jön vissza. Meg kell tanulniuk tovább élni nélküle, bármennyire is fájdalmas és nehéz lesz. Szörnyű volt arról olvasni, hogy a szerző is ugyanígy veszítette el a testvérét, el sem tudom képzelni, milyen borzalmas lehet, bőven elég volt nekem ezt fikcióként átérezni, megnyomorgatta a lelkem rendesen.

Elsősorban azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik jól tűrik a szomorúságot, és nem egy cselekményes történetet várnak, mert azt itt nem fogják megkapni.

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5

Eredeti cím:  The Last Time We Say Goodbye
Kiadó: Maxim
Megjelenés éve: 2015
Oldalszám: 376
Fordította: Loósz Vera

2017. március 2.

2017. márciusi megjelenések

Itt a tavasz, hurrá!
 
Colleen Oakley: Close Enough to Touch
Megjelenés:  március 7.
Kiadó: Gallery Books
Egyszer megcsókolt egy fiú, és majdnem meghaltam…

Így kezdődik egy fiatal nő, Jubilee Jenkins története, akinek ritka és súlyos betegsége van: allergiás az emberekre. Egy megalázó halálközeli gimis élmény után Jubilee remete lett; az elmúlt 9 évben a New Jersey-i kisváros szélén élt egy házban, amit a nemtörődöm anyja ráhagyott, amikor lelépett egy Long Island-i üzletemberrel. Most viszont az anyja meghalt, és az anyagi támogatása nélkül Jubilee arra kényszerül, hogy elhagyja az otthonát és szembenézzen a világgal – és a benne élő emberekkel –, ami elől rejtőzik.

Az egyik közülük Eric Keegan, egy férfi, aki most költözött a városba egy munka miatt. Tönkrement házasságából van egy lánya, aki nem áll vele szóba, és egy zseniális, de pszichológiai problémákkal küszködő, örökbefogadott fia. Eric azt próbálja kibogozni, hogy siklott félre ennyire az élete, és hogy legyen az az édesapa – és férfi –, aki oly kétségbeesetten lenni szeretne. Aztán egy nap találkozik egy rejtélyes nővel, akit Jubilee-nek hívnak, és egyedi az élethelyzete.  

Nicola Yoon könyve óta most az agorafóbia a divat? Bár azt a könyvet nem olvastam (de tisztában vagyok a végével, maradjunk annyiban, hogy no comment), a téma továbbra is érdekel, és még mindig nem sikerült olyat találnom, amivel maradéktalanul elégedett lehetek. Szóval most ebben bizakodom, és ráadásul nem is YA.

Meg Horwey: The Wanderers
Megjelenés:  március 14.
Kiadó: G.P. Putnam's Sons
Négy éven belül a Prime Space eljuttatja az első embereket a Marsra. Helen Kane-nek, Yoshi Tanakának és Sergei Kuznetsovnak be kell bizonyítania, hogy ők a megfelelő legénység, mindezt úgy, hogy 17 hónapot töltenek el a legrealisztikusabb szimulációban, amit valaha is készítettek.

A NASA-tól visszavonulva Helen-t nem képezték ki arra, hogy lényegtelen dolgokban vegyen részt. Senkinek sem hibája, hogy legjobb formáját az űrben képes hozni, de a lánya folyamatosan hibáztatja. A MarsNOW misszió Helen utolsó esélye, hogy visszatérjen az egyetlen helyre, ahol igazán otthon érzi magát. Yoshinak ez egy lehetőség, hogy méltónak bizonyuljon a felesége szemében, akit feltétel nélkül szeret, még ha nem is megfelelően. Sergei hajlandó 17 hónapot eltölteni egy kis fémdobozban, ha ezzel eljuthat a Marsra. Legalább a kimerülés határáig próbára teszik, és ezt a példát fogja állítani a fiainak.

Ahogy a napokból hónapok lesznek, a valóság és az illúzió közti határ összemosódik, és az asztronauták megtanulják, hogy a belső térben lévő bonyodalmak nem kevésbé rémisztőek, mint a külső térben.

Bár A marsival reklámozzák a könyvet, biztos vagyok benne, hogy köze nincs hozzá. Szerintem inkább a lelki oldaláról fogja ábrázolni a történéseket, és most így hirtelen nekem a Csodák kora ugrik be, ami hasonlóan közelített a világvégéhez, szóval valami hasonlót várok. Aztán lehet, hogy tévedek, előzetesen annyit olvastam róla, hogy lassú, nem cselekményes.

Laini Taylor: Strange the Dreamer (Strange the Dreamer #1)
Megjelenés:  március 28.
Kiadó: Little, Brown Books for Young Readers
A Strange the Dreamer egy

istenek és emberek közti háború következményének
egy rejtélyes városnak, amit megfosztottak a nevétől
egy mitikus hősnek, kezén vérrel
egy fiatal könyvtárosnak egyetlen álommal
egy lánynak, aki épp annyira veszélyes, amennyire veszélyben van
alkímiának és vércukornak, rémálmoknak és isteni ivadékoknak, molylepkéknek és szörnyeknek, barátságnak és árulásnak, szerelemnek és vérontásnak

a története.

Nem mintha ebből a fülszövegből bármi hasznos is kiderülne, de azok a kulcsszavak! És Laini Taylornak olvastam már egy novelláját, ami nagyon tetszett.

Rosalyn Eves: Blood Rose Rebellion (Blood Rose Rebellion #1)
Megjelenés:  március 28.
Kiadó: Knopf Books for Young Readers
A 16 éves Anna Ardent kirekesztették a társadalomból tökéletlen vére miatt. Bár a családja a Luminate, a mágia erőteljes használóinak részese, a lány egy Barren, aki a legegyszerűbb bűbájt sem tudja végrehajtani. Anna bármit megtenne, hogy közéjük tartozzon. De a sorsa más utat vesz, amikor véletlenül megtöri a húga elsőbálozó bűbáját – egy előkelő fiatal nőnek fontos alkalom, hogy megmutassa a vitézségét  mágiával – , Annát száműzik a családja egykoron erőteljes, de mostanra omladozó szülőföldjére, Magyarországra.

Az életének akár vége is lehetne.

Magyarországon Anna felfedezi, hogy semmi sem az, aminek látszik. Sem az őt körülvevő emberek, a tartózkodó unokatestvérétől, Noémitól kezdve a heves és jóképű Romani Gáborig. Sem a társadalom, amit egész életében ismert, a Luminate-tel elégedetlenkedők a földet söprögetik. Sem mágiájának hiánya. Az egyetlen őt érdeklő világtól elszigetelve Anna még mindig megtöri a varázst.

Ahogy lázadás terjed szét a régióban, Anna egyedi képessége lesz a katalizátor, amit mindenki keres. Nemesek, forradalmárok és a Romanik társaságában választania kell: megtagadja különleges erejét, és ragaszkodik a mindig vágyott élethez, vagy magába fogadja a képességét, és örökre megváltoztatja a világot.

Ez a könyv abszolút nem érdekelne sztori alapján, de ez milyen már, hogy Magyarországon játszódik, magyar nevekkel? Azt még nem tudom, hogy el is fogom-e tényleg olvasni, de bele fogok lapozni. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon szeretek angolul magyar vonatkozású regényeket olvasni, főleg, ha még magyar szavak is vannak benne.