Matthew Quick: Bocsáss meg, Leonard Peacock!

A Napos oldal jó ajánlólevél volt Matthew Quick könyvéhez, és az első oldalon a szürreális csendélet bemutatása már jelezte, hogy ez a könyv instant kedvenc lesz. Szeretem a fura dolgokat, és mi sem bizarrabb, mint a zabkása-náci fegyver kettőse.

Leonard Peacocknak szülinapja van, egész pontosan a 18., ami jelentős fordulópont az ember életében. Különlegessé akarja tenni, ha már senki sem köszönti fel; elindul a náci fegyverrel a suliba, hogy kinyírja a csávót, aki egykor a legjobb barátja volt, és az azt követő napirendi pont az öngyilkosság. Ahogy múlik a nap, és egyre közeleg a cselekvés ideje, fény derül azokra a dolgokra, amik ily drasztikus elhatározásra sarkallták Leonardot.

Valahol nevetségesnek hat, mekkora ügyet csinál Leonard abból, hogy senki nem ünnepli meg születésének jeles napját. De tudjátok mit? Leonardnak rohadtul igaza van. Persze nem kell bosszúból ezért kinyírni mindenkit (nyilván nem is ezért teszi, csak éppen ez a tökéletes nap), de képzeljétek már bele magatokat kicsit a helyzetébe. Szerintem ezt csak azok nem értik, akiket minden évben torta vár meg 150 Facebook üzenőfali poszt, amitől inkább már unják az egész hajcihőt, semmint értékelik. De az igazság az, hogy szívás, ha nem köszöntenek fel a szülinapodon. Olyan érzés, mintha tök fölöslegesen lennél a világon, mert senkit nem érdekelsz (és ez éppenséggel elég bizonyíték, azt hiszem.) Saját tapasztalatból beszélek, ugyanis már évek óta az a jellemző, hogy alig pár embernek jut eszébe a nap, mikor egy évvel öregebb leszek. Pár éve megkaptam a kioktatást, hogy mit akarok, ha egyszer nincs kiírva a Facebookra, én meg azt mondom, mindenki feldughatja a Facebook emlékeztetős kívánságait magának, és igenis joggal várom el, hogy bizonyos emberek TUDJÁK. De egyébként már nem érdekel, eleget csalódtam az emberi fajban. Kifakadás vége. 

Szóval én annyira, de annyira megértettem Leonardot! Az érzéseit, az egyedüllétet, azt, hogy mennyire szerette volna, ha valaki csak úgy tudná, hiába semmi realitása nincs ennek a vágynak, ha egyszer nem kötötte senki orrára. Annyira megértettem, mennyire magányosnak érzi magát, és úgy sajnáltam, hogy a szomszéd bácsi a legjobb barátja, annyival többet érdemelt volna. Azt mondjuk bírtam, hogy fekete-fehér film és Bogart rajongók mindketten, és filmből vett idézetekkel beszélgettek. Persze a világ úgy működik, hogy aki csak egy kicsit is kilóg a sorból, teljesen mindegy, hogy jó ember-e, azt kinézik a társai, és éppen ilyen esetek vezethetnek öngyilkossághoz. Mert egyébként könnyű azt mondani, hogy majd a giminek vége lesz egyszer, és az ember maga mögött hagyja az egészet, csak ha továbbra sem tud beilleszkedni, egy ördögi mókuskerékben reked, amiből lehetetlen kitörni. És ez egyedül, támogató család, barátok nélkül iszonyat nehéz, hiába bízol benne, hogy majd találkozol olyan emberekkel, akik megértenek. De mi van, ha mégsem?

Ez a vágy fogalmazódik meg a jövőből írt levelekben, ami legelső alkalommal alaposan kizökkentett az olvasásból. Komolyan, még utána is néztem, hogy átváltunk-e posztapok történetbe. Lehet, hogy volt előtte említés a házi feladatról, csak nem figyeltem annyira. Nagyon-nagyon tetszett ez az ötlet. Remekül illeszkedik a történések közé, hogy Leonard titkon hiszi, hogy ő is részesülhet egyszer családban és boldogságban. Végső soron a saját történetei testesítik meg mindazt, amit sikerül elérnie a könyv végére, hogy nem adja fel a reményt.

A könyv klassz ötleteket vonultat fel, például a csodabogár Leonard perverz követési hajlamát, ahogy felnőtt szerepbe öltözik, és a metrón utazókat figyeli. Megállapítja, hogy a felnőttlét szar, és ezzel csak egyetérteni tudok. Én is a mai napig tűnődöm azon, hogy a felnőttek boldogtalanok és unalmasak, képtelenek megbecsülni azt, amelyikük van, és folyamatosan azt kívánom, bárcsak ne tartoznék közéjük (sajnos attól még felnőtt lettem, bármennyire is nem akartam, és még mindig végtelenül unalmasnak tartom őket, mert már elfelejtettek álmodozni, viccelődni, csak nyavalyognak és másokat szidnak).

Ahogy haladunk előre a történetben, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, mi készteti Leonardot arra, hogy végezzen a volt legjobb barátjával és önmagával. Amikor kiderült az ok, az érzelmi sokkhatásként ért, főleg az, hogy az anyja, akit az egész könyvben ütni tudtam volna, homokba dugta a fejét, mintha mi sem történt volna. Nagyon komoly dologról beszélünk, így nem meglepő, milyen sebeket ejtett Leonardon. Még csodálom is, hogy ilyen összeszedettnek tudja mutatni magát a külvilágnak.

Különösen az nyerte el a tetszésem, hogy nincs románc, csak egy ügyetlen próbálkozás, amiben ugyancsak kikerekedik Leonard furcsasága. Itt nem úgy van, mint általában, hogy a lúzer srác találkozik a lánnyal, hihetetlen módon meghódítja, és a lány rávezeti, hogy találja meg önmagát. Nem a lány hatására jut arra a felfedezésre, hogy megpróbál kilábalni a gödörből. A tanára kap ebből a szempontból kiemelkedő szerepet; nem ő az eredője, de példaként jelenik meg Leonard előtt, hogy ha nem adja fel, talán ő is elérheti ugyanazt, mint Mr. Silverman. Nagyon tetszett, hogy nem történik egetrengető pálfordulás a regény végére, és igazából a jövő a képzeletünkre van bízva. Leonard ugyanúgy egyedül marad, semmi sem változik, és ezáltal bizonyítja, hogy egyedül a puszta akarat hozhat változást, nem egy külső esemény, egy külső személy, mert az csak a mesékben létezik. 

 Azért szeretek férfi szerzőtől olvasni, mert annyira máshogy adja vissza egy fiú főhős a történetet, mint amikor női főhős szemszögéből olvasok. Olyan jó és szokatlan a stílus, ahogy Leonard gondolkozik: habókos, fura, csapongó, és ettől olyan élvezetes.

Ezt a könyvet mindenkinek olvasnia kéne, hogy kicsit jobban megértsék azokat az embereket, akiknek egy boldog szülinapot néha az egész világot jelentené.

Értékelés: 5/5

Borító: 3/5

Eredeti cím:  Forgive Me, Leonard Peacock

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 268

Fordította: Stern Gábor