Moira Young: Raging Star

Tartalmi összefoglalót kéne írnom, de már azt sem tudok, mert hogy írjak valamiről, amiben nem történik semmi, és még a fülszöveg sem segít, igen, csak ennyire siklott félre ez a sorozat. Ami biztos, hogy Saba hazudik mindenkinek, és azt hiszem ez a plot.

Kíváncsi voltam, mi lesz a vége, úgyhogy átrágtam magam a Raging Staron. Tisztában voltam egy-két dologgal, mert legutóbb annyira felcsesztem az agyam, hogy rám nem jellemző módon kutakodtam egy kicsit. És még így is sikerült kiakasztani a végén, szóval ha ideges akarok lenni, akkor lehet újraolvasom az egész sorozatot még egyszer (isten ments!).

Mivel Young a befejező részben sem nagyon tudta, hogy teremtsen feszültséget, ezért a második rész végén bevetett ismeretlen szemszöget végighúzta erre a könyvre, gondolta a vörös hering elég lesz arra, hogy fenntartsa a figyelmet. Hát nem nagyon sikerült, és engem már csak azért is bosszantott, mert Emmi is kapott egy külön szemszöget, ahol tisztában voltunk azzal, hogy a kislányról van szó.

Az izgisnek szánt szál tehát az, hogy van egy áruló Sabáék között, aki összedolgozik DeMalóval, valaki, aki közel áll hozzájuk, a nézőpontjából csak az egyértelműsíthető, hogy férfi az illető. Young azzal akarja az idegeinket húzni, hogy egy másik karakterre tereli a gyanút, mikor olyasvalakiről van szó, akire sose gondolnánk. Amikor kiderül a személye, az sokk, de akkor meg már csak vakargatjuk a fejünket, hogy mégis mi értelme ennek az egész sorozatnak, mert már képtelenség találni benne akármit is. Mert a motivációnak igazából nem sok értelme van, és nem értem ezt a kényszert, ami a karaktert hajtja. Vagyis azt értem, hogy a gyűlölet nagy hajtóerő, de pontosan mi is a gyűlölet forrása? Mert az sosem derül ki, sőt, az sem tisztázódik, hogy a karakterrel mi történt, amitől olyan lett, amilyen.

Legalább örülhetünk annak, hogy a szappanopera kibontakozhat tovább, megtaláljuk Tommo igazi apját, és ezzel a gyönyörű húzással meg is döntjük a hatalmat, mert csak ennyi kell, nem több, vége mindennek. Mert három köteten át nem sikerült észrevenni, hogy Tommo mennyire hasonlít az apjára, csak most. De van itt minden, hálás vetélés, nem várt, de örömteli terhesség, amiben lélek és vér tovább élhet, és a legjobb a Suzanne Collins féle haláleset, ami nem sokkoló, nem megrázó, hanem az egész sorozatot értelmetlenné teszi. De tényleg. Annyira nagyon. Úgy éreztem, mintha képen töröltek volna.

Itt már egyébként érdekelt volna a világfelépítés, ami abból a szempontból érdekes, hogy DeMalo saját maga is elhitte a demagóg szövegeit, viszont bocsánat, amiért nem tudom elfogadni, hogy így sikerült elrendezni az egészet, miután olvastam a nagy semmit.

Amennyire szerettem Saba és Jack kapcsolatát a Blood Red Roadban, mostanra annyi kémia maradt köztük, mint két döglött béka között, az egészet tönkretette Saba hazudozása, Jack is úgy változtatja a véleményét, mint egy napraforgó, és persze sosem tudjuk meg, hogy a szívkő miért melegedett fel Saba szíve vágya közelében. Mesés elem, mit akarok én magyarázatot, de ha érteném, miért vonatkozott két pasira is…

A karakterek kapcsolatai amúgy nem tudom, mit árulnak el a szerzőről, de nagyon durván nyomja. SPOILER
– A 18 éves Sabába szerelmes a 14 éves Tommo, akinek DeMalo az apja, aki matek alapján min. 30 éves. Saba lefeküdt DeMalóval, és teherbe is esett tőle, aki Tommo testvére lett volna, ha Saba nem vetél el.

– A 18 éves Lugh összejön a 27 éves Mollyval, és gyereket csinál neki.

– A 27 éves Mollynak és a nem tudjuk mennyivel fiatalabb Jacknek, aki Saba pasija, volt egy gyereke. SPOILER VÉGE

Konklúzió: elvesztegetett idő volt ez a sorozat. De azért próbálok emlékezni arra, hogy szerettem az első részt.

Értékelés: 2/5

Borító: 3/5

Sorozat: Dust Lands #3

Kiadó: Margaret K. McElderry

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 432

Olvass tovább!

Supernatural: kezdett a 11. évad

A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.

A CW leghosszabban futó sorozata, a pubertáskorba lépett Supernatural immáron a 11. évadját tapossa. Népszerűsége töretlen, a masszív rajongói bázis még mindig falja a Winchester fivérek megfáradt kalandjait.

A középszerű és mostanra már feledésbe merült 10. évadot sikerült kihúzni a mocsárból egy ütős fináléval, ami lehetőségek széles tárházát hintette el, és elérte azt, hogy kellő bizalommal, izgatottan várjam az októbert.

Az évadnyitó megtekintése után fogalmam sincs, mit gondoljak. Adott egy új főellenség, a Sötétség, akit már rögtön úgy vezettek fel, hogy megkössék a srácok kezét. Ez a része még viszonylag érdekes, de a velejárója olyasmi, amivel egyelőre nem tudok mit kezdeni.

 Elképzelem, ahogy az ötletbörze megkezdődött az írószobában. Mi legyen, ami még nem volt? – tűnődhettek dörzsölt íróink. Nem érkezett a megvilágosodás, így hát…, de ezt már csak a tovább mögé írhatom le, ahol spoileresen folytatom.

Olvass tovább!

E. Lockhart: A hazudósok

Eredetileg nem szándékoztam elolvasni A hazudósokat. Gyakran szembetaláltam magam vele a goodreadsen, de nem csigázott fel a fülszöveg, az angol borító egyáltalán nem tetszik. Aztán a Ciceró kihozta gyönyörű köntösbe csomagolva Rudolf Anna fordításában, aki a fantasztikus Gayle Forman könyveket és az Amíg éleket követte el (több fordítást neki, de tényleg!). Kiderült, hogy megmásíthatatlan elhatározásom mégsem annyira megmásíthatatlan.

Cady az előkelő Sinclair család sarja, a családé, melyben a tökéletesség, a látszat, a hazugságok generációról generációra öröklődnek. A nyarat minden évben a magánszigetükön töltik szülők, lányok, testvérek, unokák. Cady két korabeli unokatestvérével, Mirrennel és Johnnyval, illetve Johnny barátjával, Gattel kapcsolódik ki a vakáció során; barátságuk örökérvényű, de kizárólag a szigetre és a nyárra korlátozódik. Aztán a tizenötös nyáron történik egy baleset, aminek következtében Cady fejsérülést szenved, és elfelejt dolgokat. Két év elteltével Cady visszatér a szigetre, és válaszokat keres. Nem érti, miért nem kereste a szerelme, Gat, akivel összejött, miközben a srácot barátnő várta otthon. Nem érti, miért változott meg a családtagjai viselkedése. Próbálja kibogozni a titkokat, összerakni a tizenötös nyár történéseit, és rájönni, hogyan állnak Gattel.

Így utólag meg kell mondjam, sajnáltam volna, ha kimarad ez a könyv az életemből. Teljesen levett a lábamról. Olyan az írói stílus, amit szeretek: kusza, zavaros, kissé elborult, éppen olyan, amit elvárhatunk egy megbízhatatlan narrátortól, aki a migrénjétől szenved, és nem mindig tud koherens gondolatokat kicsikarni magából. Még ha nem is okozott katarzist, nem dobtam hátast a fordulatoktól, a különleges fogalmazás, a hangulat, a bizonytalanság érzése maradéktalanul kielégítette minden igényemet. Rendkívül tetszettek a költői túlzások, remekül fokozták a főhős kiszolgáltatott állapotát. Egy példa:

„Aztán elővett egy pisztolyt, és mellen lőtt. Az előkertben álltam, ott estem össze. A seb szélesre nyílt és a szívem kihullott a bordáim közül, lebucskázott a virágágyásba. Vér lüktetett ütemesen a nyílt sebemből,
aztán a szememből,
a fülemből,
a számból.”

A hazudósoknak nulla információ birtokában a legjobb nekiállni, szóval ennek tudatában olvassátok tovább, amit írok. A bejegyzés nem tartalmaz spoilereket, de felsejlenek a könyvből kiragadott elemek a családdal meg a dramaturgiával kapcsolatban, amik előrevetítenek, hogy olvasáskor minek lesz jelentősége. Ismétlem, nem spoiler, nem lövök le semmit a cselekményből, csak jobb, ha semmit sem tud az ember.  

Köztudott, hogy ez a könyv a nagybetűs FORDULATról híres. Nem tudtam, mi az, csak hogy van benne valami, amitől sokan lehidaltak. Ennek ismeretében már az elején rájöttem, hogy miről van szó, ha az ember egy kicsit is gondolkodik, nem nehéz kitalálni. Lockhart képes volt arra, amire Lauren Oliver nem, úgy passzintotta össze az eseményeket, hogy logikusak és értelmesek legyenek. Működtek a dialógusok, és nem azt éreztem, mennyire izzadva erőlteti az egészet a nagy fináléra. Igazából egyetlen jelentős árulkodó nyom volt, de ha az ember gyanútlan, simán átsiklik rajta. Bár lelőttem a poént, de élveztem a mondatokban megbúvó rejtjeleket, Cady nyomozását, a karakterek reakcióit. És amikor kiderült, pontosan mi történt, sokkot kaptam, pedig már előtte a felvezetés is alaposan elborzasztott. De ez, hogy egy nemes szándék a meggondolatlanság miatt mibe torkollott, igazi arcul csapás volt. Remekül építette fel Lockhart azt az alapot, ami mindent megmagyaráz: a cím, a gazdag család álszent hozzáállása, ahol a pénzért mindenki hazudozik, és többnek mutatja magát, mint ami. Valahol elgondolkodtató és szomorú ez a színjáték, főleg, hogy a valóságban is biztos így van.

„A családban az öregek – anyu, a nagynénik, Papa – életcélja a szép tárgyak felhalmozása. Az nyer, akinek a legtöbb cucca van, amikor meghal.

 De mit nyer? Ezt szeretném tudni.”

Már-már gyomorforgató volt, ahogy összetört az idilli kép. A könyv eleje csalóka, elhiteti velünk, hogy milyen összetartó ez a család, hiszen együtt töltik a nyarukat. Aztán előkerül a kalapból Cady, Mirren és Johnny szüleinek pénzéhsége, ahogy a nagymama vagyona miatt marakodnak egymással, és az apjuknak nyaliznak, hogy őket részesítse több ellátásban. Egyikük sem tett le semmi maradandót az életben, mégis természetesnek veszik, hogy apu pénzeli őket. És ami még rosszabb, hogy a gyerekeiket eszközként használják a nagypapa megpuhítására, és ezt az attitűdöt állítják be követendő példának. Lockhart idealistán ütközteti a becstelen felnőtteket a még romlatlan gyerekekkel, akik igyekeznek kitartani az elveik mellett; még nem hagyják, hogy a pénz legyen az úr az életükben, ami miatt mindenen és mindenkin átgázolnak. De aztán bebizonyosodik, hogy néha a jó szándék sem ér fabatkát sem.

 

A romantika nem kap hangsúlyos szerepet, inkább olyan csupasz váz, mint Cady és Gat kapcsolata is, hiszen ahogy Gat megjegyzi, a szigeten kívül nem is ismerik egymást, és alapvető dolgokkal nincsenek tisztában a másikról. A letisztultság ebben a vonatkozásban is nagyon tetszett, bár ebből kifolyólag sem igazán kötődtem a pároshoz meg a többi szereplőhöz sem. Gat karaktere kapcsán Lockhart még két fontos témát boncolgat:előkerül a rasszizmus és kiérződnek a társadalmi különbségek is.

 

A könyv színes részét meseblokkok képezik: ismert meséket írt át Lockhart úgy, hogy a történet tanulsága az egyes eseményekhez kötődjön. Nagyon ötletes megoldás ez, minden közbeékelés során sokat dobott a sztorin. A mesék jól rávilágítanak a „tökéletes” Sinclair család hibáira: kívülről hiába tűnik mesésnek az életük, valójában közel sem az, mindegyiküknek megvan a saját szennyese, amit igyekeznek elfedni, hazudnak és tettetnek, hogy minden rendben.

Különleges és egyedi könyv ez, szorongató, baljós hangulattal és egy megoldásra váró rejtéllyel. Aki szereti az ilyesmit, annak bátran ajánlom.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  We Were Liars

Kiadó: Ciceró

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 246

Fordította: Rudolf Anna

Olvass tovább!

2015. októberi megjelenések

Angol fronton október tájékán sincs sok érdekesség. Viszont eszembe jutott, hogy hajlamos vagyok elfeledkezni kicsiny hazánkról is, pedig nem kéne. Nagyban zajlik a megjelenés dömping, hiszen a karácsony már settenkedik, úgyhogy összeszedtem a magyar újdonságokat is. Főleg az Agave az, ami engem érdeklő könyveket nyomat a hónapban.

Jennifer Walkup: This Ordinary Life

Megjelenés: október 1.
Kiadó: Luminis Books

Néha a remény a legkülönlegesebb adomány.

A sulirádiós Jasmine Torres életének nagy részét diszfunkcionális családja tölti ki, de ha sikerül megcsípnie álmai gyakornoki állását a New York-i rádióállomásnál, minden megváltozhat. Aztán a tesója, Danny rohama miatt lekési az interjút, és visszakényszerül a végtelen körforgásba: hiányzik a suliból az orvosi kezelések miatt, próbálja rendbe szedni az anyja alkohol uralta életét, és Danny jövője miatt stresszel.

Aztán találkozik Wesszel. Aki az okos, aranyos és vicces jelzők tökéletes kombinációja. Ráadásul neki is epilepsziája van, mint a lány öccsének. Wes a betegsége ellenére normális életet él, és ez reményt ad Jasmine-nek Dannyvel kapcsolatban. De annak emléke, hogy az expasija megcsalta, távol tartja a randitól Wesszel, nem számít, a srác hányszor hívja meg.

Jasmine nem tud mindent irányítani. Azt sem, hogy ki töltse be a gyakornoki állást, az anyja függőségét, az öccse egészségét, de még azt sem, merre vezeti a szíve. Azt kívánja, bárcsak átlagos élete lenne, de lehet, hogy amije most van, az végül is éppen jól különleges.

Igazából nem is tudom, ez miért került fel a listára, de egye fene, szokásos contemporary YA adag. Amúgy a borító iszonyatosan tetszik (lehet ezért?), nagy vágyam, hogy értsek annyira az Illustratorhoz, hogy tudjak ilyet csinálni.

Sarah J. Schmitt: It’s a Wonderful Death

Megjelenés: október 6.
Kiadó: Sky Pony Press

A 17 éves RJ mindig megkapja, amit akar. Így amikor a lelkét véletlenül begyűjti a Kaszás, akinek elterelték a figyelmét, valaki a túlvilágon jobb, ha kitalálja, hogyan küldje vissza a halálból vagy fejek fognak hullani. De a halandóságért folytatott küldetésében gyalog lesz a túlbuzgó arkangyal és a halál játszmájában. A törvényszék két lehetőséget kínál számára: maradhat az eredeti élettartamának lejártáig az előcsarnokban, ahol a lelkek feldolgozásra várnak, vagy újraélhet három pillanatot az életében, és olyan döntéseket hozhat, melyek megteremtik a jövőt, amiben megmentésre érdemes. Az egész magától értetődőnek tűnik. Jár egyet az emlékösvényen. Mégis milyen nehéz lehet megváltoztatni a jövőjét?

De RJ élete minden változtatással egyre jobban szétesik, mígnem az önkényesen kikiáltott méhkirálynő szociális kitaszítottá nem válik. Azon kezd tűnődni, vajon megéri-e az élők között járni, ha az elkövetkező hatvan évet kívülállóként kell töltenie. RJ túl hamar a pokol tornácán találja magát, és a földön töltött ideje ismét vita tárgya lesz.

Kaszás? Angyalok? Választás élet vagy halál között? Ilyen mindig jöhet, bár előre látom, hogy a főszereplő ellenszenves lesz.

Erika Johansen: Tear királynője (Tear királynője #1)

Megjelenés: október 6.
Kiadó: Agave

A tizenkilenc éves Kelsea Glynn pontosan olyan, mint a többi hasonló korú lány: engedetlen, meg van győződve a saját igazáról és mindig mindent jobban tud az idősebbeknél. De tőlük eltérően ő éppen egy királyságot készül megörökölni: egy királyságot, ami korrupt, romlott és veszélyes. Vagy a legrettegettebb uralkodójává válik, vagy már az első héten orgyilkosok áldozata lesz – minden rajta múlik, és azon, hogy milyen döntéseket képes meghozni.

Ezt már angolul is nézegettem, úgy annyira nagyon nem érdekelt, de így viszont, hogy az Agave kihozza, már repült is az olvasandó listámra.

Dan Wells: Az ördög egyetlen barátja

Megjelenés: október
Kiadó: Fumax

John Wayne Cleaver démonokra vadászik: megölték a szomszédait, a családját, és a lányt, akit szeretett, mégis mindig győzelmet aratott fölöttük. Most egy titkos kormányzati elitcsapatnak dolgozik, és arra használja az adottságait, hogy a lehető legtöbb szörnyeteggel végezzen…

…csakhogy a szörnyetegek rájöttek, hogy üldözik őket, és a csendes macska-egér játék totális természetfeletti háborúvá készül kirobbanni.

Johnnak nem tetszik ez az életmód. Nem akar az FBI bábja lenni, nem akarja, hogy egyetlen barátját egy elmegyógyintézeti szárnyba zárják, nem akar szembenézni a magát A Vadásznak nevező, rettenetes kannibállal és legfőként nem akar embereket ölni. De ahogy a mondás tartja, nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz. Ezt a saját kárán tanulta meg, ahogy azt a ruháján egyre csak szaporodó vérfoltok is bizonyítják.

Amikor John ismét szembeszáll a gonosszal, tudni fogja, mit kell tennie.

A kedvenc sorozatom új trilógiájának kezdőkötete? Ide vele most azonnal! Itt méltattam meg itt meg majd egyszer eljutok addig, hogy posztoljam a harmadik részről írt ajnározásomat.

Nick Cutter: Mélység

Megjelenés: október 13.
Kiadó: Agave

Különös járvány tizedeli a világot: a Kórtól az emberek elkezdenek felejteni. Előbb apró dolgokat, mint például hol hagyták a kulcsaikat, majd később egészen komolyakat, kezdve a vezetéstől a beszédig. Végül a testük elfelejt működni, és meghalnak. Gyógymód nincs – egészen egy szenzációs felfedezésig.

Kutatók a Csendes-óceánban, a Mariana-árok mélyén találnak egy ambróziának elnevezett anyagot, ami az első vizsgálatok alapján nem csak a Kórt, de minden más betegséget is képes meggyógyítani.

Az óceán mélyén felállított különleges laboratóriummal azonban megszakad a kapcsolat. Egy kis létszámú mentőcsapat indul útnak, hogy kiderítsék, mi történt, és hamarosan olyan borzalmakkal szembesülnek, melyekhez képest a Kór általi halál már egyáltalán nem tűnik ijesztőnek.

Csak el kell olvasni a fülszöveget, hát nem iszonyatosan izgi?! Már eleve ez a különös járvány, de hogy megszakad a laboratóriummal a kapcsolat, hűűű.

Rainbow Rowell: Fangirl

Megjelenés: október 20.
Kiadó: Scolar

Cath imádja Simon Snow-t.

Oké, Simon Snow-t mindenki imádja…

Ám Cath-nek az egész élete abból áll, hogy rajong – amihez nagyon ért. Cath és Wren, az ikrek kisiskolás korukban menekültek a Simon Snow-sorozathoz, miután az anyjuk elment.

Elolvasták a könyveket. Újraolvasták őket. Beköltöztek a Simon Snow-fórumokra, továbbírták Simon Snow történeteit, az összes premieren valamelyik szereplőnek öltöztek.

Cath nővére nagyjából kinőtt a rajongásból, de Cath nem bír. Nem is akar.

Most, hogy felvették őket a főiskolára, Wren megmondja Cath-nek, hogy nem akar egy szobában lakni vele. Cath kikerül a védelmi zónájából, ettől fogva egyedül kell megállnia a lábán. Lesz egy mogorva szobatársa, akinek a kedves fiúja örökké náluk lebzsel; egy regényíró professzora, aki szerint a fanfickel bealkonyult a civilizációnak; egy jóképű évfolyamtársa, aki csak a szavakról akar dumálni… és közben folyamatosan izgulhat lágyszívű, érzékeny apjáért, aki még sose volt igazán egyedül.

Tehát az a nagy kérdés: kibírja-e Cath úgy, hogy Wren nem fogja a kezét? Elég nagy már ahhoz, hogy a saját életét élje? Egyáltalán fel akar-e nőni, ha a felnőtté válás ára az, hogy le kell válnia Simonról?

Rowelltől az Eleanor és Park tetszett is meg nem is, szóval kap egy újabb esélyt, hogy bizonyítson. Meg hát fangirlködni is tudok. Na nem ennyire, mint a könyv főhőse, de fangirlködni szolidan is jó.

Ernest Cline: Armada

Megjelenés: október 27.
Kiadó: Agave

Zack Lightman egész életében arról álmodozott, hogy egyszer vele is megtörténik az, ami a legkedvesebb sci-fi könyveiben, filmjeiben és számítógépes játékaiban: hogy kamaszkora unalmas, kertvárosi monotóniájából egy nap felrázza egy fantasztikus, világrengető űrbéli kaland.

Ugyan mi rossz lehet egy kis ábrándozásban? Zack eddig elég jól elboldogult azzal, hogy tudja, mi a különbség a valóság és a képzelet között. Tisztában van vele, hogy a való világban nem a dühkezelési problémákkal küzdő, céltalan kamaszok szokták megmenteni az univerzumot.

Egészen addig, amíg egy nap meg nem pillant egy repülő csészealjat. Ami ráadásul megszólalásig hasonlít az Armada nevű videojátékban szereplő ellenséges földönkívüli űrhajóra. Kizárt, hogy tévedjen, mivel Zack történetesen a világ egyik legjobb Armada-játékosa, minden szabad percét ezzel a játékkal tölti…

Ez néhány hónappal ezelőtt már az angol listámon is helyet kapott. Az Agave nem cécózott, és jó hamar hozza a könyvet. Amikor először megláttam a borítót, teljesen elaléltam, hogy milyen szuper, még az eredetire is köröket ver. (Egyébként hihetetlen, hogy az Agave sokszor az eredeti újragondolásával milyen fantasztikus borítókkal áll elő, egyfajta minimalitásra törekednek, de valami iszonyat hatásosan csinálják, külcsínben szerintem vezetnek a piacon.) Éppen most olvasom a Ready Player One-t, amit imádok, szóval azóta még jobban akarom.

Olvass tovább!

Ha ősz, akkor sorozatok

Ősz van. Tisztára lehangoló.

A héten viszont megkezdődik a sorozatos szezon. Oké, valójában tart már egy ideje, de engem elsősorban a The CW kínálata érint, ők meg ugye októberben premiereznek. Ami szerintem jó döntés volt néhány éve, legalább nincsenek olyan sűrű szünetek évad közben.

Általában a sorozatok jelentik az őszöm fénypontját (más örülnivaló nincs benne), idén viszont nem vagyok túlzottan lelkes. Mostanában nem nagyon nézegetek sorozatokat. Tavasz végén-nyár elején még darálgattam, de már hetek óta nincs kedvem. Nyári sorozatokba belenéztem ugyan, de a Zoo és a The Whispers is repült pár rész után. Egyedül a Scream maradt állandó, az elején még tetszett is, de most már bánom, hogy végigkövettem, főleg, hogy meg se lepett a gyilkos kiléte. Illetve még a Chasing Life-ot néztem hétről hétre, de miután kiírták a két legjobb karaktert, veszített a fényéből. Attól még szívesen elnézegettem volna, de sajnos – ahogy várható volt – megkapta a kaszát.

A tavalyi kaszálások (csatorna illetve saját) után eléggé megcsappant a heti sorozataim száma, de ezúttal nem bánom, ez is épp elég lesz.

Supernatural: Ez nyilván alap. Nyáron újranéztem a 6-7. évadot, és a 8. is tervben volt, de akkor jött a nincs kedvem időszakom, úgyhogy csak a szezonkezdetig jutottam. Igazából rájöttem, hogy ez a 6-7. évad sem volt semmivel sem rosszabb, mint mondjuk az előző, sőt, éppenséggel érdekesebb/izgalmasabb heti ügyeket rántottak össze. Azért bizakodom, mert a 10. évados finálé jó volt, és az új főellenség talán hoz némi vérfrissítést. Mondjuk remélem nem a posztert veszik alapul (jó, nyilván nem, de rossz ómen), mert az valami förtelem. A tavalyi sem volt nagy szám, de ez… új fotósorozatra is telhetne már. Bezzeg a 9. évados!

The Flash: Ez az egyik kedvencemmé nőtte ki magát az elmúlt évben, és a fináléra aztán minden tartalékot összeszedtek az írók, és ránk zúdítottak. Lehet, hogy újra is kéne nézni? Nem is rossz ötlet. Azt még nem tudom mi sül majd ki a párhuzamos univerzumokból, és remélem, nem jut az Arrow sorsára, amit ugye kaszáltam.

Jane The Virgin: A tavalyi fő kedvencem, a heti 40 perc jókedvadagom, maradjon mindig ilyen.

Amit még elvileg nézni fogok, az a Z Nation. Már lement pár része, de semmi kedvem nem volt hozzá, szóval talán majd egyszer valamikor, mikor nagyon nem tudok mit kezdeni magammal.

Az országos újoncok közül nem nagyon izgultam rá egyikre sem, egyedül a Supergirl került be a pre-pilot alapján a valszegnézős kategóriába. Egy-kettő akad, amibe talán belenézek egyszer. A Blood & Oil már megvolt Scott Michael Foster miatt, de azt hiszem, felejtős, főleg, hogy negatív karaktert alakít, és ebben a szerepben nem tetszik, a sorozat meg nem elég jó.

Amik érdekelnek:

Limitless: A filmet végül is szerettem, ez egy elég jó érv mellette.

Heroes Reborn: Az a baj ezzel, hogy még emlékszem a 3. évadra, ami szörnyű volt. És valahogy az új karakterek sem szimpatikusak. Meg olvastam kritikákat. De azért érdekel, mert hát szuperképességek, na.

Blindspot: Ez egy elég nagy talán, szóval lehet, sose kerül rá sor.

Ezeken kívül még a Minority Report és a Scream Queens érdekelt. A Minority Report filmet nagyon szeretem, de a sorozatról még egy jó szót nem hallottam, meg amúgy is szimpla nyomozós, úgyhogy inkább passzolom. A Scream Queens ígéretesnek hangzott, horror is meg gyilkolászós is, minden benne lenne, amit a Screamből hiányoltam, de ahogy olvasgattam róla, mégsem horror, és a valós műfaja nem az én világom.

Midseasonben tér vissza a The 100 és a Person of Interest. És lesz még egy-két ínyencség, ami (talán) érint:

DC’s Legends of Tomorrow: kezdek megcsömörleni a szuperhősöktől, úgyhogy csak belekukkantok, aztán meglátjuk.

Containment: járvány, karanténba zárt város! Ahwww, azok a csodás felcsigázó kulcsszavak. Aztán a feketelevest hozó kulcsszó: Julie Plec. Belenézek, aztán majd kiderül, mikor jönnek a szerelmi tetraédeerek.

The X-files: mert ufós-összeesküvéses, és 100 éve szerettem. Ma már mondjuk csak gyermeki nosztalgia szerintem, de ez éppen elég.

Ti miket fogtok nézni?

Olvass tovább!