Üdvözlés

Szia!
Rileey vagyok, örülök, hogy idetaláltál, annak még jobban, ha máskor is visszanézel. Mostanában főként könyvekről szedem össze a gondolataimat, de ha olyan kedvem van, filmekről és sorozatokról is megejtek egy-egy posztot. Sokat olvasok angolul, így ne lepődj meg, ha nem túl ismert könyvekkel találkozol errefelé. A célom, hogy felkeltsem ezekre a figyelmet, hátha egyszer kis hazánkban is a könyvesboltok polcaira kerülhetnek. Kellemes böngészést kívánok! :)

Ha szeretnél kapcsolatba lépni velem, a nagyító ikon alatt lapuló űrlap segítségével megteheted, vagy használhatod közvetlenül az e-mail címemet: rileey.smith[kukac]gmail.com

Népszerű bejegyzések

Címkék

1 pontos 2 pontos 3 pontos 4 pontos 5 pontos ABC ABC Family adaptáció After the End Agave agorafóbia akció alakváltók alternatív történelem angol angyalok animációs anime Anna és a francia csók apokaliptikus Arrow barátság blog book tag borító borítómustra boszorkányok Cartaphilus CBS chick-lit Ciceró Courtney Summers crossover családon belüli erőszak Dan Wells Daredevil démonok depresszió design díj disztópia dráma Dream válogatás Éles helyzet erotikus fanborítóm fantasy felnőtt film Forma-1 FOX földönkívüliek Főnix Könyvműhely Francesca Zappia francia Fumax GABO Gayle Forman Hard Selection Harper Teen Hex Hall high fantasy horror humor időutazás írás istenek Jane The Virgin Jennifer Niven John Cleaver karácsony katasztrófa képregény klasszikus komédia Kossuth Könyvmolyképző krimi leltár lovak Lucifer Maggie Stiefvater mágia mágikus realizmus magyar szerző Matthew Quick Maxim megjelenések mentális betegség misztikus Netflix new adult novella nyár öngyilkosság pánikbeteség paranormális pilot posztapokaliptikus pszichológia pszichothriller Rainbow Rowell Razorland realista Red Queen Richelle Mead romantikus sci-fi Scolar Silber skizofrénia sorozat steampunk Supernatural Syfy szerelmi háromszög szörnyek tanár-diák természetfeletti The 100 The Chemical Garden The CW The Dust Lands The Flash The Selection thriller toplista történelmi tündérek Twister Media Ulpius urban fantasy vámpírok vérfarkasok Victoria Schwab vígjáték vírus Vörös Pöttyös Wither young adult zombik

Most olvasom

Blogok

Üzemeltető: Blogger.

Küldj üzenetet!

Név

E-mail *

Üzenet *

2015. január 29.

Dan Wells: Szörnyeteg úr

A tavalyi évben a kedvenc olvasmányom a Nem vagyok sorozatgyilkos lett, így óriási elvárásokat támasztottam a folytatásával szemben. És annyira boldog vagyok, hogy sikerült nekik megfelelnie!

John leszámolt a sorozatgyilkossal, ám énjének másik fele, Szörnyeteg úr, akit eddig kordában tartott, kiszabadult. Szörnyeteg úr semmi másra nem vágyik, csak, hogy megkínozzon és megöljön valakit. Azt szeretné, hogy szakadjanak az inak, vérezzen a hús, megszűnjön a szívdobogás. John emiatt alig alszik, és abban a néhány órában is arról álmodik, hogy a lányt, aki romantikusan érdeklődik iránta, kinyírja. "Szerencsére" a városban egy újabb sorozatgyilkos bukkan fel, és az utána való nyomozás leköti John felesleges energiáit, még mielőtt átlépné azt a határt, amit (nem) akar.

Hihetetlen jó, ahogy Dan Wells ábrázolja a pszichológiai folyamatokat, John metamorfózisát. Azzal, hogy az előző részben megtette azt, amire olyannyira vágyott, mintha Pandora szelencéje nyílt volna fel. John próbál küzdeni, de Szörnyeteg úr erősebb nála, és már nem tudja csak úgy elzárni. Ezért megszegi a szabályait – már megint –, és a piromániában próbálja kielégíteni a vágyait, ám ez csak ideig-óráig működik.

Még mindig iszonyatosan bizarr John fejébe betekintést nyerni. Az a legkülönösebb az egészben, hogy nyilván távol áll az emberektől mindaz, amit képvisel, mégis csábítóan lebilincselő, ahogy a fogaskerekek kattognak az agyában, és mindent hűvösen, érzelemmentesen analizál. Ahogy tombol benne a vágy, mégis van annyi lélekjelenléte, hogy megkérdőjelezi azt, amit annyira megtenne. Kicsit olyan, mintha skizofrén lenne, két szembenálló személyisége van, amik teljesen más álláspontot képviselnek. Van a racionális oldal és az ösztönlény.

Mindeközben valahol próbáljuk megérteni őt, értelmet keresni ebben a vágyódásban, annak ellenére, hogy tudjuk, mennyire helytelen és nem normális. Valamilyen szinten azonosulhatunk vele, hiszen lehetnek olyan vágyaink, amiről tudjuk, bűnösek, de nem szabadulhatunk tőlük, még ha ezek nem is olyan nagy horderejűek, mint valaki megkínzása.

Szépen felmerül a gyilkolás kérdésében a jó és rossz ambivalenciája: a rossz emberek megölése valamilyen szinten bocsánatos bűn, hiszen megszabadítja tőlük a társadalmat. Itt érvényesülhetne a két legyet egy csapásra elv, hiszen John kielégülhetne, és mindenki más is jól járna. Imádtam ezt a belső vívódást, ami az egész könyvet végigkíséri.

Ennek a gondolatmenetnek a legérdekesebb része, hogy nem tudom eldönteni, hogy az író tévképzetbe csalogatott, hagytam magam megvezetni, vagy csak én képzeltem be magamnak az egészet. A könyv első felében, míg le nem hullt a személy a sorozatgyilkos kilétéről, leragadtam annál, hogy Szörnyeteg úr dominánsan van jelen, és ez nem csak a piromániában mutatkozik meg. És talán pont ez volt az egész félrevezetés, és ezért sikerült jól meglepődnöm, mert arra nem számítottam, amilyen irányba terelődött a cselekmény.

Szerettem John Formannel folytatott logikai sakkjátszmáját, azt hiszem, ő képviselte azt, amit korábban Neblin. Kicsit furcsa belegondolni, hogy egy 16 éves srác besasszézik a rendőrörsre és profilozó ötletbörzébe keveredik egy FBI-ossal, akinek ez a szakmája, és számtalan évnyi előnnyel rendelkezik, mégis egyenrangúnak tűntek a szememben.

Szörnyeteg úr jelenléte izgalmasabbá tette az egész könyvet. Már az első részben is teljesen odáig voltam John személyiségének rossz irányba való billenésén, és ez az érzés ismét végigkísérte a metamorfózist. Eleinte csak a pirománia van, aztán sorra szegi meg a szabályait, és megmagyarázza magának, hogy ez már nem is baj, még egy kicsit lehet. Mint valami zugevő. Ez a Brooke-kal való kapcsolatában csúcsosodik ki, mikor randizni mennek. Ott, azon a ponton már minden mindegy: ehet húst, kedvére nézhet a lányra, és hozzá is érhet, mi pedig azt hihetjük, hogy talán mégis minden rendben lesz, John felül tud kerekedni a szociopataságon, mert tényleg kedveli Brooke-ot.

Valahol elképesztő, hogy a viselkedés alapján mennyire félreismerhetők az emberek. John, aki mások megkínzásáról álmodik, és szociálisan totális csőd, a külső szemlélő számára teljesen mást mutat. Curt félénknek hiszi a szótlansága miatt, amit a férfi iránt a fékezhetetlen ellenszenv vált ki. A város lakói hősnek tekintik a Dr. Neblines történet végett vagy amiatt, hogy rohant kihúzni a hullát a vízből. Csak, hogy ő nem azért igyekezett, hogy megmentsen valakit, csak a testet akarta a saját céljai érdekében megvizsgálni. A kedvenc részem pedig Brooke apjának okfejtése volt, hogy John annyira rendes gyerek, és kvázi örül, hogy a lánya az ő társaságában van. Ez olyan groteszk, hogy végigfut a lábamon a libabőr. Brooke ragaszkodása is érthetetlen, a srác kerüli őt, nehogy felkoncolja, ő pedig annál inkább vonzódik hozzá, mert azt hiszi, játssza az elérhetetlent. Annyi elemeznivaló viselkedésmintát mutat fel a könyv, hogy oldalakat megtölthetnék vele.

Érdekes, hogy a könyv végéig nem voltam abban biztos, hogy John megteszi-e, meggyilkol-e valakit, vagy sem. Minden jel arra mutat, hogy meg fogja tenni, csak az volt a kérdés, hogy az író visszakozik-e. Johnt ismét ütközteti a gyilkossal, az új gyilkost a korábbi gyilkossal, egyfajta ok-okozati háromszögbe kényszerítve őket. Nagyon tetszett, hogy felcserélődtek a szerepek, és azt a trükköt, amit John alkalmazott az előző sorozatgyilkossal szemben, most ellene használta az új gyilkos. Egyébként a természetfeletti szál egyre izgalmasabb, és ez az újfajta képesség például tök szuper volt.

Muszáj megemlítenem ismét, hogy nem tudok betelni azzal, ahogy Dan Wells ír. Egyszerűen beszippantja az embert, úgy érzi, ő van a lapokon, és mind a lelki folyamatokat, mind a hangulati ábrázolást elképesztően élethűre csinálja. A hullaházas részeknél vagy a belezős gondolatoknál undorodtam, a tűzről szóló leírásoknál szinte hallottam ropogni a tüzet, és éreztem az illatát.

Az biztos, hogy új kedvenc sorozatot avattam, és remélem, a vége sem okoz csalódást.

Értékelés: 5/5
Borító: 3/5

Eredeti cím: Mr. Monster
Sorozat: John Cleaver #2
Kiadó: Fumax
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 268
Fordította: Szebegyinszki Szilvia

2015. január 23.

Godzilla

A dinós, mutáns gyíkos, óriás szörnyes, sárkányos filmeket imádom. Sajnos nem készül elegendő ilyen témájú film, hogy csillapítsa az éhségemet, bármennyire is szeretném. Amikor anno megtudtam, hogy lesz Godzilla remake és a Jurassic Park is folytatást kap, diszkrét mosolyom mögött belül a rajongó viharként tombolt örömében.

A Godzilla egyébként az a film, amit gyerekkoromban egyszerűen imádtam, volt olyan nap, hogy egymás után háromszor is megnéztem, és több mint harmincszor láttam. Valószínűleg ezért nem volt hozzá szerencsém azóta sem, kicsit túlzásba vittem.


A 2014-es Godzilla hasonlóan kezdődik, mint Roland Emmerich blockbustere: találnak egy nagyon érdekes dolgot, amin mindenki csak hüledezni tud. A remake-ben ekkor egy évvel az eredeti film után járunk, 1999-ben, amikor is egy monumentális csontvázra bukkannak a tudósok, amiben egy lény van. Ezután ugrunk Japánba, ahol főhősünk, Ford még kissrác, és éppen az apukáját akarja felköszönteni szülinapja alkalmából, de az apja annyira szórakozott, hogy erre nem kerül sor. Azután meg főleg nem, hogy az atomerőművet, amiben Ford szülei dolgoznak, rengések rázzák meg, és az anyja a sugárzásban leli halálát.

15 évvel később Ford katona, immáron saját családja van, az apja pedig még mindig nem tudja magát túltenni a múlton. Mikor letartóztatják az öreget, Ford átruccan San Franciscóból Japánba, és ha már ott jár, apuval kettesben elbattyognak a lezárt városrészre, ahol elvileg minden sugárszennyezett az atomerőmű megsemmisülése után. De mint mindig, a kormány ezúttal is hazudik, és az atomerőmű helyén valami rejtélyes tevékenységet folytatnak. Ford apja felismeri, hogy ugyanazok az ómenek jelentkeznek, mint 15 évvel korábban. Ezután elszabadul egy veszedelmes lény.

Aki az égvilágon semmit nem akar tudni a filmről, az semmiképpen se olvassa tovább. A poszt nem lesz spoileres a filmre nézve, viszont van egy információ, amit cselesen  kihagytak a trailerből is, amit láttam, és ez a húzás számomra igazán lehengerlő élményt nyújtott. E sztori erre az információra épül, viszont ezzel a trükkel, hogy a trailerben kiragadtak valamit a kontextusból, engem igazán megleptek, és tényleg csak pislogtam.

A film címe Godzilla, de az Emmerich féle verzióhoz képest fontos tudni, hogy nem Godzilla áll a középpontban, hanem egy másik szörny, a MUTO. Abszolút nem hittem volna, hogy ez egy ilyen szörnyek egymás ellen film lesz, miközben ledózerolják maguk körül a várost. Nem ismerem az eredeti japán Godzilla filmeket meg a mitológiát, amiből építkeznek, csak az amerikai blockbustert, és noha tudtam, hogy újfajta elgondolásban, a japán verziók szellemében készített Garett Edwards remake-t, ez nekem nem sokat jelentett.


Szóval amikor kikelt a MUTO, és a vásznon megjelentek a hosszú lábai, öt percig nem akartam hinni a szememnek, és értetlenkedtem, hogy ugye nem ez Godzilla, mert bár tudtam, hogy újradesignolták, és sokkal gyíkszerűbb lett, nem olyan nagyra nőtt dinó, mint Emmerich Godzillája, azért a mutáns sáskalábak már túl modern újraképzelés lett volna. Aztán azért sikerült felfognom, hogy nem erről van szó, és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és izgatottan vártam, hogy mikor bukkan fel a főszereplőnk, és hogy mekkora szörnybunyó lesz. 

A filmet lehúzó véleményekből kikövetkeztettem, hogy sokaknál az egyik kritikus pont a Godzillával kapcsolatban, amiért úgy definiálják, hogy „szar”, az az, hogy a film címe Godzilla, de Godzilla csak egy óránál bukkan fel, és voltaképpen nem is róla szól a történet. Ez így van, és én is felemás szájízzel fogadtam a dolgot, viszont maga a megjelenése egyszerűen zseniális. Garett sejtelmesen adagolja nekünk Godzillát, először csak hallunk róla, majd amikor képbe kerül, csak részleteiben fedi fel. Mindig egy-egy testrészét látjuk, míg össze nem rakja a kirakóst, és végül megpillanthatjuk teljes egészében a szörnyet. Erre a percre annyira felfokozza a feszültséget, hogy csak döbbenten meredünk a vászonra, libabőr pöttyözi a karunkat, és az a zene, amivel aláfesti az egész pillanatot, attól az ember lélegzete eláll. A film zenéjétől normális esetben a frász kerülgetne – régi filmek zenei aláfestésére emlékeztet, ide viszont tökéletesen passzol a szörnyek megjelenése közben.

A látvány az, amit elvárunk, rombolás, zúzás, városok romokban, szörnycsata, jóval többet is el tudtam volna viselni, amit kaptunk, pedig van pusztítás rendesen. Az viszont tényleg sajnálatos, hogy főként a MUTO-kat látjuk a film nagy részében, és Godzilla hozzájuk képesti képernyőn töltött ideje édeskevés.

A képek iszonyatosan hatásosak némelyik jelenetnél: ahogy a bizarr zene alatt az áram nélkül maradt vadászrepülők egyesével belecsapódnak a vízbe, mint a játékrepülők; és ki kell emelni azt a jelenetet is, ami már a trailerben hangsúlyos szerepet kapott. A katonák kiugranak a repülőből, vörös csíkot húzva zuhannak alá az ismeretlenbe. A felhők takarásában az égvilágon semmit sem látnak, aztán felvillannak a MUTO-k energianyalábai, akár a villámok, hogy végül egy lángokban álló városba érkezzenek, ahol Godzilla megvívja a végső harcot. A csata hangját nem halljuk, csak a katona heves lélegzését. Belebizseregtem ebbe a jelenetbe, komolyan. A másik ilyen lélegzetállító része a filmnek akkor volt, mikor kéken ragyogott fel Godzilla farka, és tüzet okádott, hát emberek, az maga volt a színtiszta gyönyör.


Alapvetően a filmmel két zavaró problémám akadt. Az egyik a vége, amit elég röhejesre sikerült összehozni. Godzilla olyan szerepkörben tűnik fel az emberek szemében, hogy csak pislogsz magad elé, hogy ez komoly-e. Oké, a filmek nem a realitást tükrözi meg úgy általában az emberek síkhülyék, na de ez a reakció részükről érthetetlen, és nem is értem, hogy lehetett beletuszkolni a végébe. Mármint, hogy minek kellett. A másik, ami teljes egészében kivágta a biztosítékot, az egy olyan elem, ami voltaképpen minden filmben kivágja nálam a biztosítékot. A családi dráma.

Tudom, hogy a dramaturgia szempontjából kell, hogy legyen a filmnek egy emberi főhőse, még ha senkit sem érdekel, és egyáltalán nem szorítok érte, hogy túlélje. Mert nem izgat, hogy él-e vagy hal-e. De muszáj, hogy legyen, hiszen az ő nézőpontjából követjük végig az eseményeket. Ez mind szép és jó, de hogy az egész még idegesítőbb legyen, kanyarítanak köré egy picsogó apát, egy feleséget és egy kisgyereket, hogy meglegyen a könnyfakasztó családi dráma. Csak ezzel a baj, hogy egy amúgy tök jó filmet teljesen lehúz ez az emberi picsogás. Tényleg nem értem, miért kell minden filmbe. Minek? Szörnycsatára vagyok kíváncsi, nem a családi újraegyesülésre. Pusztuljanak mind! Ford apja a film elején az agyamra ment a hisztijével (és szerintem erre a szinkron is rátett egy lapáttal, eredetiben talán kevésbé idegesítő). Szurkoltam azért, hogy haljon meg. A feleség és a kissrác is teljesen felesleges volt, és annyira bosszantó, hogy folyamatosan rájuk vágtak, hogy mi történik velük, mikor a szörnyek pusztítását akartam nézni. És a családi könnyes újraegyesülés, annyira meghatódtam, hogy még a könnyeim is folytak… ja, nem így történt. Erről le kéne szokni, és más megoldást alkalmazni, mert rontja a film élvezhetőségét.

Az emberi szál hiányában ötcsillagos élményt nyújthatott volna a film, így viszont nem volt teljesen tökéletes, de azért nagyon tetszett.

Értékelés: 4,5/5
Eredeti cím: Godzilla
Megjelenés éve: 2014
Játékidő: 123 perc

2015. január 17.

Agent Carter pilot

Kicsit félve vártam az Agent Cartert. Egyrészt abban az időszakban játszódik, ami nem éppen a szívem csücske, másrészt még mindig érzem annak a csalódásnak a visszhangját, amit a SHIELD kapcsán tapasztaltam.

Emlékszem, mikor hallottam, hogy a Marvel-univerzum mellé tévésorozatot is terveznek, majd kiugrottam a bőrömből. Imádom a Marvel filmeket, és nem tudok betelni a komplexitásukkal. Mondjuk a diszkrét rajongásom ellenére az elkövetkező évekre kiporciózott tervek tudatában kezd már kicsit csömöröm lenni, de hiába popcorn mozik, elszórakoztatnak Thor, Amerika Kapitány, Vasember meg a többiek kalandjai. Mindezek után elkönyveltem magamban, hogy hú, de jó, lesz ezek mellé egy badass sorozatom is. Aztán a SHIELD pilotja annyira rossz volt, hogy alig bírtam végignézni, és azóta sem láttam belőle több részt, és nem is akarok.

Szerencsére az Agent Carterrel nem így jártam, úgyhogy fellélegezhetek. Nem dobtam hátast a dupla pilottól, ugyanakkor olyan kis kellemes volt, és a közeg, amiben játszódik, pont, hogy inkább előnyére válik, egy kis újdonságot csempész a nézett sorozataim közé.

Az elején azonnal visszakötik a sorozatot az Amerika Kapitányhoz, konkrét jeleneteket látunk a filmből, még Chris Evans is benne van, és ez sokkal jobban segített, hogy ténylegesen tovább éljem a sztorit, mintha csak apró megjegyzések lettek volna. Ami külön nagyon tetszett, hogy megjelent Steve Rogers aktája, benne a képpel, mikor cingár gyerek volt (és ha jól emlékszem, ez a filmben is visszatérő elem), illetve, hogy az egész részt végigkísérte az Amerika Kapitány kalandjai elnevezésű rádiójáték. Ahol csak Peggy megfordult, be volt kapcsolva a rádió, és szembesülhetett életének kiszínezett anekdotáival.

A sorozat úgy kezdődik, hogy Peggy Carter, akinek Amerika Kapitány összekötőjeként fontos szerepe volt a háború során, az ügynökségnél tisztsége ellenére semmi tiszteletet nem kap a munkatársai részéről, akik mind férfiak. Egyszerű titkárnőként kezelik, az érdemeit figyelembe sem veszik, és hiába próbálna kitörni Miss Carter ebből a bánásmódból, nem könnyű. Már ezen a ponton felbukkan az akkori éra szellemisége: a nőknek nincs joguk, nem egyenlők a férfiakkal, nem értenek ahhoz, amihez egy férfi, ez folyamatosan átsüt a pilotból, ahogy Peggyn csattan az ostor. Pedig egyszer már bizonyított, és mégis mit ér?

Rogers elvesztése után Peggy megtört, és azt hiszi, hogy a szerettei miatta halnak meg, ezért nem akar közel kerülni senkihez. Emiatt folyamatosan elutasítja a pincérnőt, aki felajánlja neki, hogy költözzön be a szomszédos lakásba. Peggy ellenkezik, mert kedveli a lányt, és nem akarja, hogy bántódása essék. Ezt egy kicsit erőltetettnek éreztem, de tudjuk be érthetetlen pszichológiai defektusnak, és lépjünk túl rajta.


Drága örök kedvencem, Tony Stark apját, Howard Starkot hazaárulónak bélyegzik, mert a pusztító találmányai ellenséges kezekbe kerültek. De Peggy tudja, hogy hazugság, amit a férfiról állítanak. Amikor Howard és az inasa, Jarvis felkeresik, úgy dönt, hogy beszáll a játszmába, és a saját szakállára nyomozni kezd.

Miss Cartert már az Amerika Kapitányban is kedveltem, és ez mit sem változott. Kicsit olyan 40-es évekbeli Alias ez a sorozat, és tetszik, amit eddig láttam. Howardot szintén bírtam, remélem majd többet lesz a képernyőn. És akit muszáj kiemelnem, az Jarvis! Jarvis olyan szinten feldobja az egész sorozatot, hogy a hiánya óriási érvágás lenne. Az egész jelleme, a beszólásai, a háztartásbelisége haláli.

A hangokat még kicsit szoknom kell, mert eddig csak szinkronnal volt hozzájuk szerencsém. Ritkán mondok ilyent, de szerintem mind Peggynél, mind Howardnál eltalálták a szinkront, sőt, még jellegzetesebb lett tőlük a karakter. Peggy akcentusa kifejezetten idegesít. Talán ha behozza ezt is a Viasat, megoldódik a "probléma", csak nem biztos, hogy én azt meg akarom várni.

Ami még kicsit furcsa, hogy az eszemmel tudom, hogy ez egy televíziós produktum, ami nyilván nem hozhatja egy mozifilm színvonalát, mégis nagy a kontraszt, és látszik rajta nagyon, hogy tévére készült, én meg a mozi folytatását várnám. Ezalatt persze nem azt kell érteni, hogy borzalmas a látvány, mert nem, csak, hogy más, mintha két különböző dolog lenne a kettő, ehhez is szoktatnom kell magam.

Összességében eddig bejön az Agent Carter, folytatni fogom, ebben biztos vagyok.

Értékelés: 4/5

2015. január 15.

Lynne Matson: Nil

Gyönyörű borító, izgalmas koncepció, és én már megint bedőltem nekik. Amikor a fülszövegnél elérkeztem a következő részhez, már gyanítanom kellett volna, hogy nem kéne ehhez a könyvhöz nyúlni. Sőt, még bottal sem piszkálni. „Elveszetten és egyedül, Charley nyomát sem látja másoknak, mígnem találkozik Thaddel, a tinimenekültek csoportjának vezetőjével. Hamarosan Charley megtudja, hogy nehezebb elhagyni a szigetet, mint hitte… szerelmesnek lenni szintén.”

Charley-t, aki a nevét ey-nal írja, és nem szeret egyedül lenni, egyik nap délben a boltba menet bekebelezi egy forró, csillogó levegőáramlat, és Nil szigetén köt ki. Tizenkét napnyi szóló tengődés után összetalálkozik Thaddel és egy másik sráccal, majd Nil City jóravaló polgára lesz. Nil különleges hely, az ottlét olyan, mint egy hosszú vakáció egy álomszigeten, ahol minden móka és kacagás, és ahol Charley megtapasztalhatja az első szerelem édes ízét, mert hát az sokkal fontosabb, mint a túlélés. Szerintem tutira nem látta a Számkivetett című filmet Tom Hanksszel. És ez már csak azért is idevágó, mert abban is volt röplabda.

Szavakba sem tudom önteni, hogy ez a könyv milyen borzalmas volt. Pedig annyira ütősen hangzik a sztori, hogy az ember azonnal olvasni akarja, mert valami lehengerlően izgiset vár, amin tövig rágja a körmét. Figyuzzátok ezt a világfelépítést: Nil egy misztikus sziget, ahová a tinédzserek csak úgy random odakerülnek a levegőkapukon keresztül. Ezután 365 napjuk marad, hogy éljenek; ha nem jutnak át a kapun, meghalnak. A bejövő kapukon emberek mellett állatok és más teremtmények is érkeznek. A kivezető kapukról fogalmuk sincs, hogy a kijáratot jelentik-e vagy sem, de mivel más esélyük nincs, vadásznak rájuk egy meglévő szisztéma szerint. A nehézséget az okozza, hogy nem tudják, hol bukkannak fel a feltételezett szabadságot jelentő átjárók, csak azt, hogy mikor. A szerencsésebbek átjutnak, mások meg nem. A szigetlakók csak a reménybe kapaszkodhatnak, hogy egyszer eljön az ő idejük, és, hogy a barátaik épségben hazatértek.

Ez mind szép és jó így hangzásra, csak annyi a bibi, hogy e könyv brutálsekélyes embereknek készült, mindennemű realitást nélkülözve. Maga a szerző vetette papírra a saját történetében, hogy ez az egész az America’s Next Top Model szigetverziója. Van egy olyan érzésem, hogy ő ezt egyfajta poénnak írta bele, de sajnos tényleg így van. Mint említettem, a sziget gyönyörűséges és az egész ottani élet álomnyaralásnak tűnik elektronikai cikkek nélkül, tele van csinos lányokkal és nyálcsorgatóan jóképű pasikkal. Mindenki izmos és szexi, ez alapkövetelmény, bele lehet programozva a levegőkapuk működésébe. Az már más kérdés, hogy hal- és gyümölcsdiétán mégis hogyan és mitől nőnek azok az izmok, inkább alultápláltnak kéne lenniük, de itt még az is megy, hogy kenyeret süssenek és szappant gyártsanak (miből?). És valami fából még ruhát is varrnak.

Egy wellness szállodához tudnám hasonlítani szegény, hányatott sorsú tinik életmódját. A kellemes ellátás mellett szabadidejükben szörfölnek, futnak, röplabdáznak, maximum amiatt aggódnak, hogy lejár az idejük meg valaki megdézsmálja a bőséges készleteket. Bulit is szoktak rendezni, és ezekre  a lányok ki is sminkelik magukat szépen, mert még sminkszereket is tudnak előállítani, annyi zseni kötött ki ezen a helyen. Meg hát a smink az nagyon fontos, anélkül nem lehet élni. Ha én csak úgy váratlanul egy szigetre kerülnék, tuti bepánikolnék, és minden nap agyonstresszelném magam. Nem tök nyugisan relaxálnék, és nyaralásnak fognám fel az egészet, ahogy a karakterek teszik. Biztosan velem van a baj.

Mindemellett a könyv feszültség hiányában unalmas, tele felesleges jelenetekkel. Halnak meg benne teljesen jelentéktelen emberek, akikkel nem tudtam mit kezdeni, lévén a két főszereplőn kívül mindegyik papírmasé figura. Próbál lenni egy gonoszféle karakter, de hiányzott belőle a puskapor. Aztán még ott vannak Ramia jóslatai, de minek?

Menet közben rájöttem, hogy a Nil gyönyörűen Az útvesztő koppintása, csak az író lecserélte az elemeket. Az alábbi lista alapján nem mondhatni, hogy csak képzelem a hasonlóságot.  (Enyhén spoileres Az útvesztőre!)
1, Nem tudják, hogy kerülnek a szigetre (útvesztőbe).
2, A szigeten vannak mások, akik ugyanúgy érkeztek, mind meztelenül (amnéziásan).
3, A kapukon jönnek be és ki, nem tudják, hova vezet, nem tudják, kijutnak-e (doboz/láthatatlan rés).
4, Változik a kapuk helye (a labirintus).
5, Mindenféle veszélyes lények vannak a szigeten (Siratók).
6, Jelzések vannak a falakon.
7, Charley elkezd logikát látni a kapuk felbukkanásában (Thomas dettó).
8, Számokkal logikázik, térképeket rajzol, és ezeket a térképet egymásra rakva jön rá valami fontosra. (Thomas dettó).
9, A napkitörések szigethez kötése

A karakterek is megérnek egy misét. Főhősnőnk, Charley természetesen dögös, csodálatos, és mindent ő talál ki, ő ismeri ki a szigetet. Folyamatosan azon agonizál, hogy Thadnek hány napja van, ezen kívül nem sok minden rengeti meg a világát. A szerző elkövette azt a hibát, hogy a karaktereket alig ismerjük meg. Helyette mindegyiknek adott egy jellemzőt, amit agyonismétel. Charley állandóan Sprite-ra vágyik, és orrba-szájba a röplabdán agyal. Mert ugye egy kitudjaholvan szigeten, a halál árnyékában az embernek csak azon jár az esze, hogy mit sportol a suliban.

Férfi főhősüknél szintén ugyanez a helyzet, ő snowboard mániás, és csak azzal foglalkozik. Meg Nillel. Már pár oldal után elkezdtem kételkedni a mentális egészségében, mert a szigetről E/3-ban beszél, mintha ember lenne, és egyfolytában, ami el sem tudom mondani, mennyire felborzolta az idegeimet. Nil így, Nil úgy, Nil ezt teszi, Nil azt teszi. Nil Thad agyára ment, Thad pedig az enyémre. A röplabda, snowboard rajongáshoz visszakanyarodva még annyit, hogy az egyik mellékszereplő is legjobban a fociszezont hiányolja, mert majorette. Nem a családjuk, a barátaik, a normális életük hiányzik, hanem a sportok!

A könyv a romantikát helyezi előtérbe, csakhogy egy drágalátos instalove-val van dolgunk, ami teljesen a külsőségeken alapul. Mivel váltott nézőpont van, ez elég kegyetlen, főleg, hogy Charley és Thad hangja szinte teljesen ugyanolyan, és mindig egyszerre találják egymást szexinek, vagy egyszerre akarnak smárolni. A kapcsolatuk fénysebességgel alakul ki.

A szerelemnél a legfontosabb, hogy a srác címlapra való, és mindig úgy néz ki, mint aki egy fotósorozathoz áll modellt. A csaj meg hosszú combú, és olyan gyönyörű, hogy a napra lehet nézni, de rá nem (de ő azért magát tök átlagosnak jellemzi, és komoly pasija se volt soha). Amikor először találkoznak, Charley-nak nem az jár az eszében, hogy 12 nap éhezés után végre először keresztezik az útját emberek, és nem hal meg, hanem hogy jaj, de jó, milyen szexi a srác. El is képzeltem, hogy mi lett volna, ha Katniss Everdeen bekerül az arénába, és nekiáll azon tanakodni, hogy vajon Peeta vagy Cato a szexibb. Aztán meg nekiállt volna őket összehasonlítani Gale-lel.

Egy nap ismeretség után Thadnek csak Charley jár a fejében, állandóan vele tölti az idejét, a lány körül forog a világ. De ami még jobb, hogy öntudatlanra akar verni (!) egy másik srácot, mert Charley-n legelteti a szemét. És bárcsak mondhatnám, hogy sarkítok azzal az egy nappal, de nem.

Instalove ide vagy oda, a beszélgetéseik nem aranyosak, hanem bénák és szemforgatósak. Amikor Charley bekerül a közösségbe büdösen, koszosan, Thad megkérdezi, hogy szeretne-e lefürödni, mert hát éppenséggel nem árt ilyesmit csinálni, ha az ember piszkos. Erre Charley azt hiszi, hogy Thad vele akar együtt fürödni. Ezek a túlfűtött hormonok, amelyek ilyen gondolkodásra késztetik ezt a szegény ártatlan lyányt! Aztán meg azon problémázik, hogy Thad ki akarja a szutykos ruháját mosni, mert az tök ciki egy szexis sráctól. Ezt követően már-már orgazmusa támad attól, hogy Thad felajánlja, megfésüli a haját, mert Charley még a masszázsnál is jobban szereti, ha a haját fésülik. Legerotikusabb ábrándja pedig az, hogy egy szexi fiú teszi mindezt. Most abba ne menjünk bele, hogy egynapi ismeretség után (vagy leginkább valaha) milyen fiú vetemedik ilyesmire, még szerintem egy teljesen feminim beállítottságú sem. De ha tévedek, bocsánat a hajfésülésre vágyó srácoktól!

A gerlepárral kapcsolatban két kedvenc részem volt. Az egyik a következő dialógus, ami arról szól, hogy Charley hogyan írja a nevét. Annyira nyálas, hogy szivárványokat és unikornisokat hánytam. 
„– Mondd, mire végződik… ie vagy ey?
– Ey – feleltem.
Nevetett. 
– Ahogy kell.
– Ez meg mit jelentsen?
Thad bevéste az y-t, és ráfújt a nevemre. Anélkül, hogy megfordult volna, azt mondta:
– Mert nem illik a nevedhez, hogy hazugsággal (=lie/szójáték) végződjön. Te vagy a legvalóságosabb lány, akivel valaha találkoztam Nilen és Nilen kívül.”
Hozzátenném, hogy ez a párbeszéd is egy nap ismeretség után zajlik le. A legvalóságosabb lány, akivel valaha találkozott!

A másik kedvenc részem, mikor Charley szexelni akar, mert hirtelen érzi, hogy eljött az ideje a nagy napnak. Amikor Thad visszautasítja, értetlenkedik egy sort, hogy miért. Na vajon, miért, emberek? Végül is, ha terhes lesz, nem nagy ügy, elvégre se orvos, se semmi nincs a szigeten, plusz el se tudná vinni a gyereket haza. Meg úgy alapból kicsit fiatal anyukának, főleg, ha ennyi agykapacitással rendelkezik. Ezt Thad is levezeti neki, de Charley továbbra is szorgalmazza a dolgot. Őt csak az érdekli, hogy neki Thad legyen az első, a többi nem izgatja. Éljen a felelősségteljes gyerekvállalás! Van egy olyan érzésem, hogy a Kék lagúnát sem látta.

Igazából kínszenvedés volt, mire a végére értem. Az is megfordult a fejemben, hogy félbehagyom a fenébe, de addigra már annyit jegyzeteltem, hogy nem akartam kukába dobni az egészet. Máskülönben nem írhattam volna ilyen szépeket erről a könyvről, nem? És elhiszitek, hogy ez is sorozat?

Értékelés: 1/5
Borító: 5/5

Sorozat: Nil #1
Kiadó: Henry Holt
Megjelenés éve: 2014
Oldal: 384

2015. január 11.

Rachel Hawkins: Hex Hall

Miért nem mondtátok, hogy dobjam félre minden tervezett olvasmányomat, és azonnal kezdjek bele a Hex Hallba? Meg akartatok fosztani egy csodás naptól, amit ezzel a könyvvel tölthettem, mi? Csak, hogy tudjátok, gonoszak vagytok!

Emberek, ez a könyv már a prológus után szerelem lett. Én annyit röhögtem azon a pár oldalon, hogy már folytak a könnyeim; a rossz kutya résznél meg már az oldalam is szúrt. Ha egyszer írok egy ilyen könnyed könyvet, ilyen humorral szeretném, mert ez mindent vitt.

Sophie csapnivaló boszorkány, aki össze akar hozni egy partnert a bálra egy lánynak, akit megszán. Csak hát ez éppenséggel elég rosszul sül el, és most finoman fogalmaztam. Emiatt Sophie a Hekaté aka Hex Hallban köt ki, egy olyan bentlakásos suliban, ahol tündérek, vérfarkasok, alakváltók és boszorkányok, együttes néven prodigiumok élnek, akik Sophie-hoz hasonlóan nem tolják elég flottul a mágiát. A lány összebarátkozik egy vámpírral, kivívja a boszi lánycsorda ellenszenvét, és természetesen totál belezúg a szexi srácba, aki a csorda egyik tagjának fiúja. Már ez sem tűnik kis piskótának, de hab a tortán, hogy a Hex Hallban rejtélyes gyilkossági kísérletek történnek, így a tini problémák mellett más miatt is izgulhatunk.

Mindig, amikor egy olyan könyvbe vágom a fejszémet, ami ízig-vérig tinikről szól, csak Murtaugh-t tudom ismételni a Halálos fegyverből: öreg vagyok én már ehhez. Ám amikor egy ilyen könyvet olvasok, mint a Hex Hall, rájövök, hogy ez tulajdonképpen még sincs így, csak nem mindegy, hogy tálalják nekem a sztorit.

"A vérfarkas, akarom mondani Justin, oldalra döntötte a fejét, és sokkal inkább nézett ki spánielnek, mint torokszaggató fenevadnak.
Erre a gondolatra kuncognom kellett.
A következő pillanatban a sárga szemek rám szegeződtek.
A lény újra felvonyított, és mielőtt felfoghattam volna, mi történt, támadásba lendült.
(…) A felém rohanó vérfarkas láttán azonban csak a következő szavak buktak ki belőlem:
– ROSSZ KUTYA! "

A főhős, Sophie egész életében költözködött, ezért sosem voltak igazából barátai. Ettől függetlenül viszont határozott jelleme van, és mindenhez van valami szarkasztikus megjegyzése. De tényleg, mindenhez. Ezek egy részét hangosan is hajlamos kiejteni a száján, és ezért sűrűn kerül kalamajkába. De nagy részét megtartja magának, és csak minket boldogít vele. És iszonyatosan vicces, milyen hülyeségek jutnak eszébe, végigröhögtem az egész könyvet! De olyan szinten, hogy állandóan megkérdezték tőlem itthon, mikor felszakadt belőlem egy kuncogás, hogy mit nevetek már megint. És ez nálam elég ritka, szóval piros pont a szerzőnek. A konklúzió: a sztori hiába tinis, az a kellemes fajta, amit a Vámpírakadémiánál is éreztem, konkrétan a suliba érkezés adott egyfajta deja vu-t. Ami különösen tetszett Sophie személyével kapcsolatban, hogy az örökös bénázása ellenére ez nem mutatkozik rajta, nem szenved önbizalomhiányban, abszolút nem egy Bella Swan.

"– Hogy mi a baj?! Lássuk csak: ez a szalagavató bálom, és látsz mellettem egyetlen srácot is?
– Nos… éppenséggel nem. De mivel a női mosdóban vagyunk, ez nem is csoda…"

A könnyed hangvétel mindenkire kiterjed. A karakterek a vázlatos megjelenítésük ellenére színes személyiségek ebben a tekintetben, még azokon is csak vihogtam, akik alig szerepelnek, csak egy-egy ütős beszólást nyögtek be, aztán már tovább is álltak. Elodie tipikus antihős, akit már csak azért utálunk, mert annyira gyönyörű és népszerű, aztán Sophie-vel együtt valahogy mégis megkedveljük egy kicsit.

A romantika nem váltja meg a világot, de Sophie és Archer kémiája pazar. Én csak azt sajnáltam, hogy hiányzott az érzelmi mélység a kapcsolatukból, és nem csak abból, hanem az egész könyvből. Bár annak ellenére, hogy Archert sem ismertem meg különösebben, és részéről a vonzalom sem nagyon jött át, inkább csak a haverkodás, imádtam a Sophie-val közös jeleneteit. Annyira édesek voltak, mikor húzták egymást, és olvadoztam azon, mikor már nem. Archer szála meglepett, kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből.

"Archer iránt érzett szerelmem értelemszerűen nyomtalanul elpárolgott. Ha egy srác a mellkasodba rúg akkor ott minden romantikus érzésnek lőttek."

Bár a könyv humoráról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, azért korántsem volt a sztori tökéletes, de simán elnézem neki. Ahogy feljebb célozgattam rá, a karakterek elég sematikusak, és ugye az érzelmi rész ábrázolása is elég problémás. Nem nagyon álltam meg történet közben szomorkodni, annyira a humor dominált. Noha a világfelépítés érdekes, maga a történet nem túl erős. Elég lassú a felvezetés, de én minden lapját örömmel forgattam, és annak ellenére, hogy így vélekedem róla, semmi bajom nem volt ezzel. Nem találtam ki semmit előre, csak ami elég gyanús volt, szóval elvoltam én a fordulatokkal és mindennel. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan folytatódik, úgyhogy azonnal ugrottam is a folytatásra.

Én ezt a könyvet mindenkinek szívvel-lélekkel ajánlom. Amikor olvastam, iszonyatosan pocsék kedvem volt, amit el tudott feledtetni velem pár órára. És még nevettem, amire azt hittem, képes sem vagyok! Ha a prológus bejön, onnantól imádni fogjátok.

Értékelés: 5/5
Borító: 4/5

Eredeti cím: Hex Hall
Sorozat: Hex Hall #1
Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2014
Oldalszám: 272
Fordította: Acsai Roland

2015. január 8.

2014 legjobb könyvei

2014 könyves szempontból visszaesés az előző évekhez képest. Ennek több oka is volt, de azért úgy gondolom, ez a mennyiség nem vállalhatatlan.

Összesen 75 könyvet olvastam el az évben. Ebből 26-ot angol nyelven. Rágyúrtam a sorozatokra, így 17-et fejeztem be, és mindössze 12-t kezdtem el (ezekből 2-t egyúttal végig ledaráltam). Természetesen csak azok a sorozatok tartoznak ide, amiket folytatni szándékozok, mert akadt jó pár kaszált is. Klasszikus irodalmat sajnálatos módon nem olvastam, ezen idén változtatni szeretnék. A Száll a kakukk fészkérét akartam nagyon, de a nyelvezete annyira irritált, hogy muszáj volt félbehagynom. Fogadalmaim nincsenek, mert néha így is azt érzem, hogy a mennyiségért olvasok, és egy jó könyv közben is azon kattog az agyam, hogy mikor olvashatom már a következőt, ahelyett, hogy élvezném.

Összeszedtem 10 könyvet, amit nagyon szerettem 2014-ben. A sorrend nincs kőbe vésve, de azért próbálok valami hierarchiát felállítani.


10. Hex Hall
Az év utolsó olvasmányaként megkoronázta 2014-et. A frappáns humora kellemes órákat okozott, és ismét rájöttem, hogy még eladható számomra a nagyon tinis YA.

9. A hűséges
Annyira lehúzták ezt a könyvet külföldön és itthon is, hogy féltem, mit kapok. Azóta sem értem a fanyalgókat, mert Veronica Roth képes volt arra, hogy még egyszer csavarjon a sztorin, és ezzel elérte, hogy leessen az állam. Ráadásul merész volt, és meghúzott egy olyat, amihez az írók többsége nem elég bátor. (Szerintem a fogadtatás válasz is arra, hogy miért.)


8. Az emlékek őre
Nem mostanában íródott ez a könyv, és azt hittem túl gyerekes lesz. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Egyszerű, letisztult stílusa ellenére olyan súlyos gondolatokat tartalmaz, hogy átszellemülve végeztem ki. Később az egész sorozatot is elolvastam. Nem értek fel az első részbeli tökélyhez.

7. 1.4
Ezt csak azért nem teljes ámulatban tettem magamévá, mert ha úgy vesszük az első rész ismétlése. Ezáltal nem nyújthatta már ugyanazt a wtf érzést, de még így is remek volt.


6. Szólit a szörny
Nem gondoltam volna, hogy bekönnyezek egy mesén, de megtörtént. Megérinti az ember szívét-lelkét ez a könyv. Az illusztrációk nem rosszak.

5. A szukkubusz éjszakája
Noha semmiről sem szólt, mégis imádtam ezt a könyvet, és ez volt a sorozat utolsó darabja, amiben nem csalódtam. Ezután már nem voltam maradéktalanul elégedett a történetfolyammal.


4. Felszabadulás
Nem ért fel az első részhez, de ugyanazt a hangulatot hozta, és ez bőven elég volt. A világfelépítés pedig még mindig fantasztikus.

3. A hollófiúk
Ettől a könyvtől is tartottam, mert sokan állítják, hogy nem Stiefvateres. Nem tudom, hogy ők mit olvastak, de a stílusa pontosan olyan volt, ami a szerzőre jellemző, és ennek megfelelően lassú tempójú, de hatásos atmoszférával megáldott olvasmány.


2. Anna és a francia csók
Ennek a könyvnek hála pár óra erejéig ismét szerelmes tini lettem, és pillangók repkedtek a gyomromban. A folytatása már nem volt képes megközelíteni ezt a feelinget, amire azóta is szívesen gondolok vissza.

1. Nem vagyok sorozatgyilkos
Annyira meglepődtem ezen a témán, aztán meg az év legjobb olvasmánya lett. Imádom.

2015. január 6.

Maria Semple: Hová tűntél, Bernadette?

A könyvtárban járva éppen nem találtam semmi kedvemre valót, mikor kiszúrtam ezt a könyvet. Hát jó, gondoltam, akkor kivisszük ezt. Jó választás volt.

Bee egy 15 éves zseni, akinek az anyukája, Bernadette antiszociális, kicsit zizzent, és folytonos összetűzésbe kerül a Galer utcai iskola anyáival. Bernadette minden programból kihúzza magát, és ezért ezek a városi nők teljesen lenézik. Bee kitalálja, hogy az apja és anyja vigye el őt az Antarktiszra, és bár Bernadette beleegyezik, rájön, hogy talán mégsem akar az Antarktiszra menni, mert ott az az aprócska bökkenő, hogy antiszociális.

Nem tudom pontosan megmondani, hogy mi fogott meg ebben a könyvben. Talán a bohókás különcsége, ami nem csak Bee édesanyja, Bernadette személyéből, hanem a könyv struktúrájából is fakad. A történet különböző e-maileken, feljegyzéseken, hivatalos iratokon alapul, amiket Bee narrálása egészít ki. Egy ponton elkezdett zavarni, hogy Bee hogyan tud olyan tényekhez megjegyzést fűzni, amiknél jelen sem volt, de aztán kiderül, hogy tulajdonképpen a Bee által írt könyvet tartjuk a kezünkben. Nagyon szeretem ezt a fajta megoldást, mert nem mindennapos, és Bee mondandójával kiegészülve különleges élményt nyújt.

A könyv stílusa a komoly téma ellenére rendkívül szórakoztató. Gyorsan telnek az oldalak, és bár számomra nem tartalmazott hangosan nevetős poént, azért mégis egy olyan hangulatba taszított, ami növelte a könyv élvezeti értékét.

A szórakoztató stílus elvonja a figyelmet arról, hogy milyen komoly témát feszeget a történet: a minden lében kanál szúnyograj örökös alakoskodásának szembeállítása egy antiszociális, kissé őrült nővel, akivel sok olyan dolog történt, ami ebbe az állapotba juttatta.  Itt a főhős ugyanis nem Bee, hanem az édesanyja Bernadette, ha nem lett volna egyértelmű a címből és a borítóból, ami őt ábrázolja.

Bernadette egykoron sikeres és világhírű építész volt, akit díjjal is elismertek, aztán eltűnt a színről, és Seattle-be költözött a családjával. Ez a nő olyan dolgokon ment keresztül, amik egy életre tönkretették, és végül odáig süllyedt, hogy a Galer utcai iskola anyáinak esküdt ellenségévé vált a visszahúzódó természete miatt. Bernadette nem tud beilleszkedni ebbe az iskolai miliőbe, a szúnyogok közé, ahogy ő nevezi őket.

Remekül ábrázolja a könyv, hogyan viselkednek ezek a háziasszonyok azzal, aki nem illik a stepfordi feleségek mintapéldányai közé. Tipikusan olyan emberek ők, akik mások szemében a szálkát is észreveszik, de a sajátjukban a gerendát nem. Ami számomra érthetetlen, hogy nekik miért fáj az, hogy Bernadette nem szeret emberek között lenni. Nem mindenkinek lételeme, hogy olyan emberek társaságában a semmiről fecsegve üsse el az időt, akiket a háta közepére kíván. Mégis, az alakoskodás a bevett eljárás, és az a számkivetett, aki ennek nem kíván eleget tenni. Furcsa világban élünk.

Tulajdonképpen csak a lánya ismeri őt igazán, és ő az egyetlen, aki megérti az anyja fóbiáit. Bernadette férje, Elgie csak a munkájának él, és észre sem veszi, hogy a felesége honnan hova jutott. A legszomorúbb, hogy Bernadette legjobb „barátja” tulajdonképpen egy virtuális indiai asszisztens, csak neki tudja elmondani, hogy mi nyomja a lelkét. Adott a kérdés: Bernadette megtalálja-e újra önmagát, vagy örökre bennragad a saját szorongó kis világába?

Azt nagyon sajnáltam, hogy a fülszöveg ennyire előrevetít a történetben (meg ugye a cím is), mert az a dolog féltáv után történik. Itt sajnálatos módon átcsap irreálisba a cselekmény, és forgattam a szemem közben, de ettől függetlenül összességében tetszett a regény.

Nem egy hagyományos könyv ez, így mindenkinek ajánlom, aki egy kis vérfrissítésre vágyik az olvasmányaiban.

Értékelés: 4/5 
Borító: 4/5
 
Eredeti cím: Where'd You Go, Bernadette 
Kiadó: Maxim 
Megjelenés éve: 2013 
Oldalszám: 372 
Fordította: Lázár Júlia 

2015. január 1.

BÚÉK

Minden kedves Látogatónak boldog új évet kívánok!
Legyen 2015 jobb, mint elődje, olvassatok sokat, és nézzetek minél több jóságot.
Én pedig köszönöm, hogy néhanapján felkukkantotok ide, és átfutjátok, amiket pötyögök, remélem ez jövőre sem változik.
BÚÉK! :)