Julie Kagawa: A halhatatlanság szabályai

Már nagyon régen kinéztem ezt a könyvet goodreadsen. Ugyan a vámpíros téma már lerágott csont, és annyira nem is epedezem érte, de ez a könyv nagyon jó értékeléseket kapott. Julie Kagawa Vastündérek sorozatába már belekóstoltam, szóval nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok.

Fülszöveg:  Megmentheted az emberiséget, ám válj érte azzá, amitől a legjobban rettegtél. Te mit tennél?

Ha életben akarsz maradni e pusztuló világban, át kell adnod magad a sötétségnek…

Allison Sekemoto a fallal körülvett város legkülső körében, a peremen él. Nappal társaival együtt előmerészkednek, és élelem után kutatnak, éjszaka azonban bármelyikükből áldozat válhat, és nem tudják biztosan, megérik-e a holnapot. Ebben a világban a vámpírok két lábon járó vérzsáknak tekintik az embereket, Allie-t pedig az irántuk érzett gyűlölet tartja életben. Aztán egy éjszaka Allie meghal, és maga is szörnyeteggé változik.

Bár maga mögött hagyja a várost, titkolnia kell új énjét. Továbbra is embernek adva ki magát csatlakozik egy elcsigázott felmentőcsapathoz. Allie válaszút elé kerül, és döntenie kell, hogy miért – és legfőképpen kiért – éri meg feláldoznia halhatatlanságát.

Kerek perec kijelentem: nem vagyok elragadtatva ettől a könyvtől, és a pozitív fogadtatása is fejvakarós tény számomra. A halhatatlanság szabályai semmi olyat nem tud felmutatni, amit korábban nem láttunk már, és az igazság az, hogy még be is csapja az olvasóit. Ez egy posztapokaliptikus történet, ahol vannak vámpírok, emberek meg zombik (csak nem zombiknak hívják őket), a vámpírok jelenléte a sztori folyamán főhősünket leszámítva nem sok. És még azok is jóformán mind gonoszak, csak a hópihe főhősnő nem.

Kicsit furcsa ennek a könyvnek a felépítése. Az elején elég hosszan bemutatja Allison emberként töltött életét, és aztán az ember- és a vámpírlét közti átmenetet, amivel el is megy a könyvnek kb. a fele. Valahol értem, hogy ezt miért kellett aprólékosan felvezetni, hiszen szükséges megalapozni, hogy Allison nem lesz az a csúnya, gonosz vámpír, aki simán kiszívja az emberekből az életet. Ha a trilógia egészét veszem, akkor elenyésző mennyiségről beszélünk, de mivel annak egyetlen harmadáról van szó, valahogy nem klappol ez a megoldás.

Emiatt nem is marad sok idő azokra az eseményekre, amik azután történnek, hogy Allison csatlakozik az embercsoporthoz (és ez a fülszövegben is benne van, abszolút spoiler, olyan későn esedékes). A szerelmi szál (vagy mondjuk csak inkább vonzalomnak), így nem sok hatást ér el nálam, a fiú főhős pedig annyira fájdalmasan jófiúnak lett megírva, hogy borzasztóan untatott. Allison mentorának, Kaninnak a szála sokkal érdekesebbnek bizonyult volna, erre a szerző hagyta annyiban az egészet, hogy majd a következő kötetben kerülhessen rá sor. Ahhoz képest meg a mendegélés az emberekkel eléggé unalmas volt.

Allison elképesztően idegesített. Tipikusan az a csaj, aki badass karakter LENNE, de inkább egy kis beképzelt némber, aki azt hiszi, körülötte forog a világ, megy a feje után, mindenkinek beszólogat… nem, nagyon nem menő. Mivel az ő fejében kellett végig lennem, és ez inkább kínzás volt, mint jó élmény, a regény élvezeti színvonalát is jelentősen lezüllesztette. Ráadásul végig az van szajkózva a könyvben, hogy a vámpírok sosem maradnak emberiek, minél előbb el kell engedni a múltat, és úgy szomjaznak a vérre, hogy simán megölhetnek másokat, ha pedig nem fogyasztanak eleget, megőrülnek, és semmi sem állíthatja meg őket a vérengzéstől… ehhez képest Allison, a hópihe, simán ellavírozott. Kezdőként. Az sem tetszett, hogy mennyire nem tudta a szerző átadni Allison öngyűlöletét. Sőt, nem is volt neki. Allison a regény elején úgy van beállítva, hogy mélységesen gyűlöli a vámpírokat. Nem hajlandó nekik vért adni, inkább guberál. Az, hogy a vámpírságot választja, az élethez ragaszkodásnak tudható be − ha az ember a halálán van, és mindenáron élni akar, abban a momentumban bármi megfelel neki. Viszont ezt a döntést utólag meg lehet bánni, amikor ráeszmél, hogy mit tett: azzá vált, amit legtisztább szívéből gyűlöl. Ez nem olyasmi, amit könnyen el lehet fogadni, mélységes önmarcangoláshoz vezet. De Allisonnál? Ugyan, semmi lelki következménye nincs, lazán elfogadja a szabályokat meg azt, hogy akkor neki innentől vért kell innia emberekből, és kész. Nagyon hiteltelennek éreztem én ezt.

Egyéb következetlenségek is felmerülnek: például a csoport találkozik Allisonnal egy olyan világban, ahol vámpírok és veszettek vannak, ahol nincsen étel, ezek meg: "gyere, most már a csoport része vagy, ami a miénk, az a tiéd is!" És ezt az írónő kétszer is gyönyörűen eljátszotta.

A történetben egy csomó lehetőség rejlik: egyrészt ott van a veszettek kérdése, a vámpírok terméketlensége, az egész vámpírhierarchia a városokon belül, és Allison mentora. Az első kötetben lezáródik egy cselekményszál, szóval önmagában simán is élvezhető a történet, mert mondjuk úgy, Allison új kalandra indul, aminek konfliktusa természetesen felvetődik ebben a történetben.

Összességében egynek elment, de legfőképpen az idegesítő főhős miatt a továbbiakban nem hinném, hogy kíváncsi leszek a folytatásra (pedig Kanint bírtam!).

Értékelés: 5/5

Borító: 2/5

Eredeti cím:  The Immortal Rules

Sorozat: Éden-trilógia #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 458

Fordította: Mergl-Kovács Bernadett

Olvass tovább!

Matthew Quick: Boy 21

Úgy látszik, Matthew Quick nem tud olyan könyvet írni, amit ne szeretnék.

Fülszöveg: Finley élete sosem volt könnyű. Két dolog azonban mindig tartotta benne a lelket: a kosárlabda és a barátnője. Aztán megérkezik az életébe egy harmadik dolog: Russ. Egy finoman szólva is furcsa fiú, aki azt állítja, a világűrből érkezett, és bár az ország egyik legjobb ifi kosarasa, a világért sem volna hajlandó pályára lépni. Finley mindenkinél jobban megérti Russ-t, segítene is rajta, de van egy bökkenő: Russ minél jobban lesz, Finley annál rosszabbul. A két fiú mégis összebarátkozik, és ennek egészen váratlan következményei lesznek…

Matthew Quick írásaiban azt szeretem elsősorban, hogy nem áll neki magyarázni a regényeiben. Csak bedobja az olvasót az eseményekbe, hogy előrehaladva összerakosgassa a történéseket. Nincsenek tömérdek leírások, nincsenek ütős szóképek, a fejezetei rövidek, de tartalmasak.

Ebben a regényben azt szerettem a legjobban, hogy egy barátságra épül. Russt Finley nyakába sózza az edzője, és neki − mivel betegesen imádja a kosárlabdát −, az edző óhaja parancs. Nagyon szerettem Finley-ben, hogy úgy fogadja el Russt, ahogy van: Boy21-ként, aki totál kettyós meg állandóan a világűrről hadovál, és ezzel egyetemben Russ is elfogadja a szószátyár fiút.  Ráadásul Finley-t az a veszély fenyegeti, hogy Russ miatt a kispadra kerül, de nem hagyja cserben ekkor sem, és azután sem, hogy ez megtörténik. (A kosárlabdának itt tényleg szerepe van.) A történet egyik érdekes kérdése az: Russ tényleg idegösszeomlást kapott attól, hogy meghaltak a szülei vagy csak megjátssza magát?

A másik, ami végig fenn tartja az érdeklődést, hogy Finley és a családja miért olyan búvalbélelt. Az apja megtört, a vacak munkáján kívül az életében nincs más, és Finley-vel ketten gondoskodnak a nagypapáról, akinek nincsen lába. Végig lehet érezni, hogy történt itt valami komoly, ami örökre rányomta a bélyegét erre a családra, de ez nyilván csak a végén derül ki.

Nagyon tetszett, hogy a regényben nincs szerelmi szál (ez már a második ilyen Matthew Quick regény, tök jó, hogy elszakad a sémától), ugyanis már a történet elején Finley-nek egy stabil, működő kapcsolata van Erinnel, ám ez mégsem unalmas. Főleg, hogy kapunk egy pici csavart ezzel kapcsolatban, amit nem lövök le, nekem meglepetés volt Finley hozzáállása.

Bevallom őszintén, hogy Russ szövegelését én végig kétértelműnek találtam, és azt hittem, hogy a regény nagy fordulópontja az lesz, hogy öngyilkosságot kísérel meg elkövetni. Ám tévedtem, és a valódi változásnak közelében jártam.

És ez a fordulópont nem jó. Azért nem, mert Quick végül nem váltja be az írói ígéretét, és megváltozik a fókusz. Már nem Finley és Russ barátsága marad a középpontban, és nem az, hogy Russ helyrejön-e vagy sem, hanem Finley és Erin kapcsolata kerül előtérbe. És én ezen a ponton úgy éreztem, hogy becsaptak, nem kellett volna a barátságról a szerelemre áthelyezni a hangsúlyt, mert az első felében a regény egyáltalán nem arról szól, amiről a második felében. Megkapjuk a Finley családját érintő válaszainkat, és nekem annyira, de annyira nem tetszett így a vége, mert én azt akartam, hogy ez egy barátságról szóljon, ne erről, ami lett belőle végül.

Ettől függetlenül szerettem a regényt, jól van összerakva, csak ez a váltás okozott némi csalódást, nem feküdt nekem, nem is értem, Quick miért döntött úgy, hogy inkább ebbe az irányba tereli a cselekményt. 

Összességében ajánlom mindenkinek, aki szereti Quick munkásságát, és a realista YA irodalmat meg persze a fiúszemszöget, ami mindig feldob egy történetet.

Értékelés: 5/5

Borító: 3/5

Eredeti cím:  Boy21

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 256

Fordította: Stern Gábor

Olvass tovább!

Victoria Schwab: The Near Witch

Victoria Schwab az egyik kedvenc írónőm − nem véletlenül. Hát milyen debütáló regénnyel kezdte meg írói pályafutását? Mert hogy a The Near Witch nem egy kezdőre vall, az is biztos.

A faluba egy rejtélyes idegen érkezik, és ezzel egy időben éjszakánként gyerekek tűnnek el az otthonukból. Mindenki a jövevényt gyanúsítja, a fiút, akit körbeleng a szél, de Lexi tudja, hogy nem ő a tettes. De akkor ki? És mi köze a szélnek mindehhez?

Legelőször a regény fantasztikus atmoszféráját kell kiemelnem. Hihetetlen ügyességgel ragadja meg a népmese effektust, Schwab teremt egy vészjósló, kellemesen borzongató atmoszférát, ami a boszorkányság sajátja. A sztori egy láp melletti kis faluban játszódik, ahol teljesen begyöpösödött az emberek gondolkodása, az elszigetelt környezet olyan, mintha más település nem is létezne a világon, egy misztikus-mágikus burok. Különösen tetszett, ahogy beleszőtte a helyi meséket, amik szájról szájra örökítődnek generációkon át, és végül jelentőségük lesz.

Már ennél a regénynél érződik, hogy Schwab milyen jól válogatja meg a szavakat, és rakja egymás után a mondatokat, hogy azok összeállva erős érzelmi tónust adjanak a történetnek. Ebből kifolyólag lassú lefolyású cselekményről beszélünk, ahol nem történnek állóvizet felkavaró események, sőt, igazából alig történik valami, de ez így, ebben a formában tökéletes annak, aki szereti az ilyesmit. Én le vagyok nyűgözve − már megint.

A főszereplő, Lexi igazából eléggé semleges, hiába ő a narrátor, egyedül a kishúgával való kapcsolata írható a figyelemfelkeltő jellemzők számlájára. A regény legérdekesebb karaktere az idegen, Cole, akinek a végtelen szomorúsága és a rejtélyessége tartja fenn az izgalomfaktort, majd a különleges képessége, hogy kapcsolatban áll a széllel (ezeket a részeket egyszerűen imádtam olvasni), legvégül pedig a felkavaró múltja, ami tőrként hatol az olvasó szívébe. Ingyen  letölthető pdf-ben egy kiegészítő előzménynovella Cole szemszögéből, amit természetesen rohantam olvasni, amint a végére értem a The Near Witchnek, hogy még jobban megismerhessem ezt a szegény fiút. A novella is szuper természetesen, bár az E/3-as elbeszélő mód miatt a karakter távolinak érződik, ami nem feltétlen baj, így kevésbé élhetjük bele magunkat abba a szörnyű bánásmódba, amin keresztülment, és ami kirobbantotta a szörnyű következményeket. Az a helyzet, hogy igazából még ez sem elég, annyira szívesen olvasnék ennek a srácnak a szemszögéből! Bármit, de tényleg.

A történet pár napos mivolta miatt instalove-ról beszélünk, de a regény egyéb kiváló aspektusai miatt erről most nem vettem tudomást, plusz a mese jelleg révén is megbocsátható "bűn". Persze vannak dolgok, amikbe bele lehetne kötni, de én itt valahogy nem éreztem, hogy szőrszálhasogatnom kéne, annyira elvarázsolt a könyv.

Nem is tudok mit írni róla: a Schwab hangulat megvett kilóra, megint, szóval kissé csőlátással szemlélem ezt a könyvet, mert minden megvan benne, ami miatt ennyire szeretem az írónőt, és követem a munkásságát. Ajánlom!

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Kiadó: Hyperion Books

Megjelenés éve: 2011

Oldalszám: 284

Olvass tovább!

William Golding: A Legyek Ura

Sokat hallottam erről a klasszikusról, és mivel bizonyos vonatkozásban hasonlóságot mutat a Battle Royale-lal és Az Éhezők Viadalával, kíváncsi voltam, mit tud felmutatni.

A történet dióhéjban annyi, hogy egy csoport gyerek lezuhan egy lakatlan szigeten. Magukra maradnak kicsik és nagyobbak, és felnőttek nélkül kell boldogulniuk. Az idő múlásával bebizonyítják, hogy a gyermeki természet sem olyan ártatlan, mint hittük, és ugyanazokat a hibákat követik el, mint a felnőttek.

Szeretem a lakatlan szigeten játszódó történeteket; végigkísérni a főhősöket, ahogy küzdenek a túlélésért, hogy próbálják nem feladni a reményt. De nekem ez valahol kimaradt ebből a regényből, és nem csak ez, hanem sok minden más is.

Alapvetően Golding azt akarja bemutatni, hogy a gyerekek semmivel sem különbek a felnőtteknél, és ha összezárják őket egy szigetre, és nincs, aki irányítsa őket, megvadulnak. Itt elvileg értelmes, tanult angol gyerekekről van szó, őket süllyeszti vissza egyfajta törzsi létezés primitív szintjére. Kegyetlenül megfosztja őket a gyermeki ártatlanságuktól, a tisztaságuktól. Ez egy tökéletes pszichológiai kísérlet lehetne. Vajon tényleg ez történne, ha fognánk egy csoportot, és izolálnánk őket a társadalomtól? Naiv vagyok, és szeretném hinni, hogy nem.

A történet elején tüstént megtörténik a társadalom alapjának lefektetése, hiszen hatalom nélkül nincs rend. A hatalom a józan vezéregyéniség Ralph kezébe kerül, és szimbóluma a kagyló lesz. Amíg a kagyló ép és használatban van, a hatalom létező fogalom, de amint a társadalmi berendezkedés megdől, a kagyló is összetörik.  Kezdetben még minden rendben van, a gyerekek optimisták, és jól érzik magukat. Naivitásuk abban nyilvánul meg, hogy a repülőszerencsétlenséget klassz dolognak fogják fel, a sziget pedig a saját játszóterük, a szabadság színtere, ahol felnőttek irányítása nélkül bármit megtehetnek.

Ebben az önfeledt mókában Ralph társa Jack, akivel azonnal jóbarátok lesznek. Jack később teljesen kifordul magából, és totális antihőssé válik. Ez az átváltozás hirtelen, egyik pillanatról a másikra megy végbe. Érződik, hogy Jacknek nem tetszik, hogy Ralph az a személy, akire mindenki felnéz, és, hogy ő osztogatja a parancsokat, hiába testesül meg a demokrácia azzal, hogy a szócső, a kagyló kézről kézre járhat. Ezt tartom a regény gyengeségének. Egy olyan feladatra vállalkozik, amit nem tud teljesíteni; nem adja át ezeket a lelki folyamatokat, amiken a szereplők átesnek, és ami a végkifejlethez vezet.

Ralph és Jack között Röfi áll. Röfi tipikusan az a személyiség, aki intelligenciája miatt kitűnik a tömegből, de testi defektusai olyan mértékben hátráltatják, hogy az összes szereplő számára antipatikus. Ő az, aki tudja, mit kell tenni, de sosem volt, és sosem lesz vezéregyéniség, inkább olyan, aki a háttérben osztja az észt, biztonságos távolságból, de mikor kereszttűzbe kerül, azonnal meghátrál.

Ez a kapcsolati háromszög formálódik a cselekmény előrehaladtával. Először Ralph és Jack kötődnek egymáshoz, és Röfi rekesztődik ki, majd a háromszög átgördül, és a Ralph-Röfi páros lesz a talapzaton, a csúcsra pedig Jack kerül, így állnak szemben egymással. Megindul a hatalmi játszma, ami végül Jack malmára hajtja a vizet, dühödt tébolyultságában saját népet toboroz magának, aminek az ura lehet.

A karakterek viselkedésének mozgatórugója a félelem − a félelem, ami a képzeletük szüleménye, és a fantázia szülöttét kiterjesztik a valóságba is. Jack ez használja ki, a félelmének áldoz a Legyek Ura megteremtésével. Megadja magát a félelemnek, és megfosztja magát a józan észtől. Egyfajta ösztönállati szintre süllyed vissza, ahol csak a vaddisznók megölése számít, semmi más.

Ralph a félelem ellenére is folyamatosan a megmenekülésen dolgozik – ebben Röfinek is nagy szerepe van –, bár idővel kezdi elfelejteni, hogy miért is kell megrakni a tüzet, aminek a füstjével jelet adhatnak. De mégsem társul be a többiekhez, pedig lehet, úgy egyszerűbb lenne.

A könyv metaforaként is felfogható: a sziget az emberi elme, és a kitalált szörny a sok aggodalom és rémkép, amikkel nap mint nap mérgezzük magunkat. Ha megadjuk magunkat neki, mi is kifordulunk magunkból, és a legrosszabb formánkat nyújtjuk.

A Legyek Urának nagyobb volt a füstje, mint a lángja – ez most pont ideillő –, mert mindenhol olyan véleményekkel szembesültem, hogy mekkora brutalitást mutat be. Fogalmam sincs, kik rukkoltak elő ilyen elrugaszkodott állítással, mert ez a könyv minden, csak nem brutális. Azt hittem, hogy a fél csoport gyereket legyilkolják, csak úgy mókából, de ez közel sem így történik. Az első szándékos gyilkosság malacjáték, de a felvezetése miatt abszolút nem üt, számítani lehet rá. A hatása sokkal jobban hatott rám: ahogy mindenki elhiteti magával, hogy semmi sem történt, ott sem voltak, az a tipikus elfojtás, ami szükséges ahhoz, hogy az ember képes legyen tovább élni.

Az biztos, hogy nagyobb fajsúlyossággal kellett volna ábrázolni a lelki folyamatokat, például a néha túlírt leírások és az ismétlések helyett. A szerző nagyon a szánkba akarta rágni, hogy a megmenekülés kulcsa a füst, ezt csak ezerszer mondják el az egész könyvben, ami elég unalmas. Úgy tudnám összefoglalni, hogy az egész cselekmény Ralph és Jack céljait kántálja: legyen tűz, öljünk disznót, legyen tűz, öljünk disznót.

A vég is elég kiszámítható: az ösztönszintre csupaszodott gyerekekkel való szembesülés ideje. A konkrét befejezés elég fura, mintha csak úgy a jelenet közepén vége és kész.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 1/5

Eredeti cím:  Lord of The Flies

Kiadó: Európa

Megjelenés éve: 2009

Oldalszám: 244

Fordította:  Déry Tibor

Olvass tovább!

Stephanie Perkins: There's Someone Inside Your House

Én nagyon szeretem Stephanie Perkinst, tényleg. De az utóbbi két könyve után kezdem levonni a konzekvenciát, hogy egy olyan irányba halad, ami nekem nem fekszik, és ennek a hírnek nem örülök.

Az Osborne Gimi diákjait valaki sorra gyilkolássza. Makami a nyáron összejött Ollie-val, bár beszélni nem beszéltek, csak smároltak meg még szexre is sor került, ám a suli kezdetével valahogy úgy alakult a szitu, hogy egyikük sem vesz tudomást a másikról. Pedig Makaminak még mindig bejön a magának való Ollie, aki körül rengeteg pletyka kering. Míg hullanak a tinik, Makami és Ollie újra közel kerülnek egymáshoz, viszont Makaminak van egy szörnyű titka, amit nem szeretne, ha bárki is megtudna.

A There's Someone Inside Your House-ról azt kell tudni, hogy hat, ismétlem hat év munkája van benne, vagy legalább ennyi idő telt el Perkins bevallása szerint azóta, hogy elkezdte foglalkoztatni a sztori, és kutatómunkát végzett. Hat év egy ilyen borzasztó könyvre, döbbenet.

A történet ott vérzik el, hogy az egész kivitelezése olyan, mintha egy paródia lenne (mondjuk a Sikolyé), ami szándékosan ki akarja figurázni a műfajt, de sajnos Perkins ezt vér komolyan gondolta, én meg csak fogtam a fejem. Ismeritek azt a jelenséget, amikor egy horrorban megmondják a szereplőnek, hogy mit ne csináljon, és csak azért is azt teszi, és a gyilkos kezére játssza magát? Na itt is ilyen az összes tinédzser, mert ha egy sorozatgyilkos mászkál a városban, akkor nyilván ez kicsit sem rengeti meg az ember lelkivilágát, sőőőőt, a gyilkos után indul, mert miért ne, és még mindeközben pasizásra is van idő.

Már az elején úgy éreztem, hogy ez nem egy horror, amibe ékelődik egy lanyha szerelmi szál, hanem romantikus történet némi gyilkolászós mellékszállal, ami már rég rossz. El vannak tolódva az arányok: az elején Makani és Ollie közös múltját ismerhetjük meg, ami szintén egy olyan trendi vonás, amit Perkins úgy látszik ezentúl alkalmazni fog a regényeiben (és még mindig visszasírom, hogy a gyerekes bájosságát szerettem anno). Lehet, hogy én vagyok túl öreg vagy prűd, de nem tudom elképzelni, hogy két tizenéves két szó után egymás szájában köt ki, és utána hetente egyszer ezt művelik a bolt mögötti utcában, aztán hopp, pár alkalom után mennek pettingelni, majd szexelni. Aztán meg egy banális nem megbeszélés miatt − végül is azt nem tudják, hogy kell − beköszönt a csendkirályság, aztán újra láthatjuk, hogy izzik be ez a kapcsolat.

Mellékesen embereket gyilkolásznak, de hát az kit érdekel, izgis téma, amiről lehet dumcsizni a suliban. Egy pillanatra eszükbe nem jut, hogy esetleg ők lennének a következők, vagy mittudomén. Úgy a harmadik alkalommal kezdik egy kicsit komolyabban venni a dolgot. Szóval már az első negyedben sikerült rájönnöm, hogy ez a könyv nem lesz túl jó.

A karaktereket sem tudtam megkedvelni. Makani a szörnyűséges titka miatt költözött a nagymamájához, és változtatta meg a vezetéknevét. Nagyon utálom, amikor a szerző úgy próbálja fenntartani a figyelmet, hogy a szereplő folyamatosan azt szajkózza, hogy jaj, mit tett, de semmi többet. Nem szép lassan adagolja a múltját, csepegteti az infókat, hogy összeálljon a kép, hanem ismétli, hogy tett valamit, és ez rossz, és mi lesz, ha megtudják. Szerintem ez egy nagyon gyenge szerzői megoldás, és engem halálba idegesít. Erre még rátett egy lapáttal, mikor kiderült a titok: SPOILER levágta a barátnője haját egy késsel SPOILER VÉGE, folytak a könnyeim a nevetéstől, hogy jól olvastam-e, amit olvastam. (Persze, persze megértem a szörnyű vonatkozását, de végeredményben akkor is nevetséges az egész.)

Nem egészen értettem, hogy Perkins mit akart azzal elérni, hogy a főszereplő srácnak rózsaszín a haja. (Megmagyarázza a borítót.) Mármint tudom, legyél önmagad, blablabla, de nem, egyáltalán nem cuki meg szexi egy rózsaszín hajú srác (és ha itt tartunk, akkor lány sem), szóval ahányszor csak elképzeltem szerencsétlent, röhögő görcsöm támadt. Pedig Ollie meg a tesója, Chris volt az egyetlen értékelhető karakter az egész történetben, pláne, hogy Makani barátai, akikben megvolt a potenciál, eléggé kidolgozatlanok maradtak.

Az írás szerkezeti felépítettségének újabb furcsasága, hogy féltávnál kiderül a gyilkos személye − olyasvalaki, aki kábé senkit sem érdekel, mert csak egy random mellékkarakter vicc motivációval. Az, amikor a karakterek a motivációt találgatják, is nevetséges pontja a történetnek, de amikor kiderül a valódi, hát jesszus, újabb röhögő görcs − most hogy így belegondolok, vagy fogtam a fejem, vagy szétröhögtem ezen a könyvön. Természetesen mondani sem kell, hogy feszültség az zéró, és semmi izgulnivaló nincs a könyvben. A gyilkos ténykedése abból áll, hogy átpakolgatja a cuccokat, ami ha fel is tűnik valakinek, akkor 1, azt hiszi, mentális beteg 2, a vele egy háztartásban élőről hiszi azt, hogy mentális beteg. A gyilkosságokat Perkins izgisnek akarja beállítani a gyilkolási metódussal, de nem azok. Ja és még azzal is bepróbálkozik, hogy a férfi főszereplőre terelje a gyanút.

De hogy jót is mondjak erről a gyöngyszemről: a dialógusok Ollie és Makani között élvezetesek voltak, olyan tipikus Perkinsesek. Az más kérdés, hogy baromira nem illettek egy horrorba, főleg, hogy túl sok volt belőlük.

Összességében azt mondanám, hogy nagyon sok minden buta ebben a történetben: a karakterek, Makani titka, a gyilkos, a motiváció, az oda nem illő romantika − és ettől bizony elsüllyedt az egész, mint egy ágyú.  Hardcore Stephanie Perkins rajongóknak ajánlott, de egyébként csak kidobott idő.

Értékelés: 2/5

Borító: 5/5

Kiadó: Dutton Books for Young Readers

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 289

Olvass tovább!

Dan Wells: Részlegesek-trilógia

Hosszú ideje ácsingóztam Dan Wells sci-fije iránt, aminek az lett a következménye, hogy egy hét alatt ledaráltam mindhárom részt. Ezúttal rendhagyó módon az egész trilógiát összegzem, természetesen úgy, hogy ne lőjem le a poént azoknak, akik még csak szemeznek a sorozattal, vagy várnak rá a folytatások.

Fülszöveg:  Az ​emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel – az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel – folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immunis csecsemő.

Kira, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot – amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.

A Részlegesek-trilógia legnagyobb "hibája", hogy 2017-et írunk. Valószínűleg, ha a megjelenése idején olvasom, nem azután, hogy túlvagyok a disztópia/posztapokaliptikus/sci-fi YA dömpingen, sokkal jobban tetszett volna, és sokkal inkább hűha élmény lehetett volna. De nem tudom visszaforgatni az idő kerekét, így végeredményben egynek jó volt olvasni a sorozatot, de ennél nem több.

Az a baj ezzel a műfajjal, hogy jól bejáratott panelekkel dolgozik, amiket nem lehet sokféle variánsban alkalmazni. Ezért számomra sajnos nagyon sok ponton kiszámítható volt a cselekmény, és a fordulatok sem ütöttek akkorát, mint kellett volna. Konkrétan a Partials-ban van egy elég nagy horderejű csavar, amit nem feltétlen lehet kitalálni, de számomra annyira adta magát… És sajnos ez végigkísérte mindhárom könyvet, konkrétan a lezáró részt úgy olvastam, hogy a gyógymód logikusan nyilvánvaló volt, és meg kellett várni, míg a karaktereknek is leesik, ami olvasói szempontból sosem túl előnyös.

A történet nem újdonság, és az a "szép" benne, hogy mínuszolva a sci-fi aspektust, bármelyik közegre ráhúzható: a melegekre, a nemzetiségiekre, de azt hiszem a jelenlegi politikai helyzet, a bevándorlók kérdése most a leginkább idevágó téma. A regényben a Részlegesek rasszizmus áldozatai, nem tekintendők egyenrangúaknak az emberekkel, és ez az ellentét szolgáltatott a múltban és a jelenben is okot a két népcsoport közti feszültségre, majd háborúra. Ráadásul az egymás iránti közgyűlölet zsigerből jövő, mélyen gyökerező, amit nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra kiirtani.

Engem leginkább az első rész szerves részét képző Remény törvény döbbentett le. A gyerekek a megszületésük után megbetegszenek és meghalnak, mire a kormánynak mi a reakciója? Szülessen még több gyerek, és kötelezik a terhességre a nőket, nincs apelláta. Ha meghal a gyerek, akkor újra és újra teherbe kell esni… A korhatárt pedig egyre lejjebb szállítják. Ezen így teljesen kiakadtam − pláne annak függvényében, hogy a 21. században élünk, de az a propaganda megy előszeretettel, hogy nőként a kölykök potyogtatása a dolgod  −, mert nem elég, hogy az egésznek semmi értelme az égadta világon, de a saját nőnemű embertársaik egészségét veszélyeztetik!

Igyekeztem elvonatkoztatni attól, hogy ez egy YA regény. Máskülönben röhejessé válik, hogy a 16 éves gyerekek képzett orvosok, hogy a 16 éves főszereplő fedezi fel a gyógymódot és menti meg a világot, mert a felnőttek ugye tök hülyék. Szóval a képzeletemben a szereplők minimum huszonévesként éltek végig, és ez már csak azért sem volt nehéz, mert a sztori kivitelezésileg egyáltalán nem érződik YA-nak. (No igen, és hogy ez könnyen menjen, hozzájárult a magyar fordító is, aki szerint teljesen logikus egy ifjúsági könyvben, aminek tizenévesek a szereplői és tizenéveseknek szól, magázódni.)

Üvölt róla, hogy férfi írta, és ez hatalmas pozitívum sok szempontból. Úgy is mondhatjuk, hogy ez egy fiús széria. A főhős, Kira egy céltudatos, talpraesett lány, aki nem agonizál a pasikon, az unalmas női dolgokon, nem várja el, hogy más oldja meg a problémáit, hanem a kezébe veszi az irányítást. Ugyan van szerelmi szál − egyenesen szerelmi háromszög −, de Wells érintőlegesen kezeli. Nincsenek felesleges kitérők, a főszálat nem érintő mikrosztorik, hanem arra koncentrál, amire kell. A lényeges dolgokat nem mismásolja el, hanem itt kéremszépen komoly − hitelességét tekintve nem tudom mennyire − leírások vannak a vírusokról, és arról, ahogy Kira megfejti a működésüket.

A trilógia egyes darabjai nagyjából ugyanazt a szintet hozzák, de a harmadik részre beütötte a fejét némi minőségromlás. Az előbb emlegetett szerelmi szál kap egy nyálas monológot a végére − eskü nem tudom, miért volt erre a szükség, szerintem eltelt annyi idő, hogy felesleges volt erőltetni a háromszöget −, és sajnos a központi konfliktus ugyan feloldásra kerül, de a lényegi rész kimarad: hogy lesz ezután? A történet végig ezt a témát járja körbe, hogy van két népcsoport, akik képtelenek együttműködni, és minden az ellen szól, hogy ez valaha is megtörténjen, pláne, hogy a sérelmek a trilógia folyamán csak gyűlnek és gyűlnek. Ahelyett, hogy Wells elcsúsztatta volna az arányokat, és arra törekedett volna, hogy kapjunk egy pillantást a jövőbe, hogy elhiggyük a béke a két nép között lehetséges, inkább elnyújtotta az utat − szó szerint. A főszereplők jellemzően egyik helyről mászkálnak a másikra, és többször külön vannak, tehát külön vándorlások is gyakoriak, amik helykitöltőnek alkalmasak, de… úgy éreztem, hogy csak az időhúzás folyik. (Az időhúzásra még jó példa az Isolda-gyerek szál, amit egy az egyben húzni lehetett volna a könyvből, mert csak plot device, és az a szál nem fut ki sehová, vagy Delarosa megállítása, amikor úgyis az lesz a vége, ami).

A másik, ami miatt a trilógia nem tudta magát belopni a szívembe, hogy a karakterek nem sikeredtek túl erősre. Az E/3-as elbeszélőmód inkább a cselekvő leírásokra fókuszál, nem a karakterábrázolásra, nem ismerjük meg őket annyira, hogy érdekeljen a sorsuk. Hiába tökös főhős Kira, nem tudtam hozzá kötődni, Samm a Részleges érzelemmentességéből kifolyólag olyan, mint egy robot, a többiek pedig leginkább csak nevek. A legjobban Marcust bírtam, aki a humort szolgáltatta, és tényleg mindig feldobta a jeleneteket, és Jaydent − akiről egészen sokáig azt hittem az első részben, hogy a szerelmi trió tagja lesz… de nem így alakult.

Összességében többet vártam a szériától, de még így is úgy vélem, érdemes elolvasni. Viszont ha Dan Wellst önmagához mérjük, a John Cleaver sorozata minden szempontból minőségibb − ami már csak azért is érdekes, mert az íródott előbb.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  Partials, Fragments, Ruins

Sorozat: Részlegesek

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2012, 2013, 2014

Oldalszám: 456, 524, 438

Fordította: Bayer Antal

Olvass tovább!

Jenna Evans Welch: Love & Gelato − Firenzei nyár

Nyáron az ember fagyira és egy könnyen emészthető, cuki, romantikus történetre vágyik. A Love & Gelato kiváló választás erre a célra.

Fülszöveg: Lina ​az idei nyarat Toszkánában tölti, jóllehet, eleinte semmilyen érdeklődést nem mutat az ország napsütötte, varázslatos tájai iránt. Csupán édesanyja utolsó kívánságának eleget téve érkezett addig nem látott apjához. De milyen apa az olyan, aki tizenhat évig a gyereke felé sem néz? Lina ezért nem is vágyik másra, mint hazatérni, amilyen gyorsan csak lehet. Aztán a kezébe kerül egy napló, amit édesanyja az itáliai tartózkodása idején vezetett. A lány előtt hirtelen feltárul egy csodás világ, amely titkos románccal, műalkotásokkal és eldugott pékségekkel van teli. Mindez arra ösztönzi Linát, hogy újdonsült barátjával, Rennel, anyja nyomdokain haladva felfedjen egy titkot, melyről már rég tudomást kellett volna szereznie. A titok pedig azonnal más megvilágításba helyezi az anyjáról, az apjáról, sőt még az önmagáról alkotott képet is. Valaki egyszer azt mondta neki, hogy az emberek a szerelem és a fagylalt miatt mennek Olaszországba – néha azonban ennél sokkal többet találnak.

Az Anna és a francia csókhoz hasonlítják a regényt, amit nagyon szeretek − nem alaptalanul, így nem volt kérdéses, hogy lecsapok rá. És egyáltalán nem csalódtam. Jenna Evans Welchet Stephanie Perkinsszel azért nem említeném egy lapon, mert utóbbinak van egy utánozhatatlan bája, de ettől függetlenül ha szerettétek Anna párizsi kalandját, akkor szerintem Lina firenzei kiruccanását is fogjátok.

Alapjáraton azt mondanám, hogy írói erőltetést éreztem az alapötletben, és annak kivitelezésében, de szemet lehet hunyni felette, ugyanis a cselekmény mindössze egy hetet ölel fel. Én simán el tudom hinni, hogy Linának érzelmileg megterhelő egyszerre végigolvasnia a naplót.

A történet keretét, a nyomozást ugyanis Lina édesanyjának a naplója adja. A napló a kulcsa annak, hogyan ismerkedett meg és jött össze az anyuka Howarddal, Lina apjával, akiről Lina csak azután szerzett tudomást, hogy az édesanyja megbetegedett. Amit meg kell jegyeznem írástechnikai szempontból, hogy nagyon jól működnek ebben a regényben a horgok. Pont megfelelő helyen vannak, és mindig olvasásra sarkallnak. Csak azt sajnáltam, hogy több információ lett elszórva, mint kellett volna, és jóval Lina előtt sikerült összerakni a képet.

"A felnőttekben túlteng az igyekezet a jelenlétemben. Azt hiszik, ha nagyon kedvesek hozzám, elfedhetik a szomorú valóságot, hogy elvesztettem az anyukámat."

A történetvezetésben nincsenek üresjáratok, nem mutatkoznak a debütáló művek gyermekbetegségei. Bár a fogalmazás, az írói stílus nem nyújtott semmi extrát, nagyon jó volt bejárni az olasz helyszíneket, átjött az atmoszféra, a nyári hangulat. Azt kicsit sajnáltam, hogy ennyire rövid idő alatt játszódik, hiszen ebben a viszonylatban mindig kissé gyorsnak, elhamarkodottnak és kevesebb jelentőséggel bírónak érzem az eseményeket. Például bármennyire is bírtam Lina és Ren párosát, illetve Lina és Howard bimbózó apa-lánya kapcsolatát, valahogy olyan meseszerűnek érződött pár nap alatt. De mint mondtam, a szerkezeti felépítés miatt indokolt, hogy ennyi idő alatt történjenek a dolgok.

"Világossá vált számomra, mennyire találó is a „beleesetem valakibe" kifejezés, mert amikor megtörténik, pontosan erről van szó: a zuhanásról."

A végén pedig hadd ejtsek egy-két szót a romantikáról. Meglepő, de nem az van a középpontban, hanem a nyomozással párhuzamosan halad. És… annyira cuki volt! Komolyan, semmi nyál, semmi túlzás, nem egyik pillanatról a másikra megjelenő instalove − pedig papagáj üzemmód: rövid az idő −, hanem fokozatosan épül fel, barátságból alakul át, és minden közös perc bugyuta mosolygást csempész az olvasó arcára. Rent nagyon bírtam, olyan aranyos és jópofa srác, és biza minden lány vele szeretne szerintem Firenzében városnézésre menni…

Összességében a maga műfajában (értékelés is eszerint) ez egy habkönnyű, édes alkotás, ami főleg nyáron kiváló kikapcsolódást nyújt − romantikus lelkűek előnyben.

Értékelés: 4,5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  Love & Gelato

Kiadó: Maxim

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 320

Fordította:  Vince Judit Andrea

Olvass tovább!

Nicola Yoon: Minden, minden

A regényt a filmadaptáció apropóján olvastam el, és mert oly sok jót mondanak róla.

Fülszöveg: Nagyon ​ritka, de nagyon híres betegségben szenvedek. Gyakorlatilag az egész világra allergiás vagyok. Sosem lépek ki a házból. Már tizenhét éve. Csak anyu és az ápolónőm, Carla van itt velem.

Aztán egy napon egy költöztető cég teherautója áll meg a szomszéd ház előtt. Kinézek az ablakomon, és akkor meglátom őt. Magas, vékony, és csak feketét visel – fekete a pólója, a nadrágja, az edzőcipője, sőt még a kötött sapkája is, ami alól egyáltalán nem lóg ki a haja. Észreveszi, hogy őt figyelem, és megakad rajtam a tekintete. Csak nézzük egymást. Olly a neve.

Lehet, hogy nem lehet megjósolni a jövőt, de azért ezt-azt mégis meg lehet. Például nagyjából biztos vagyok benne, hogy bele fogok szeretni Ollyba. És szinte biztos, hogy annak katasztrófa lesz a vége.

A Minden, minden egy kellemesen egyszerű stílusban megírt könyvecske, amit feldobnak az illusztrációk, a chatbeszélgetések, az orvosi fecnik. Gyorsan lehet vele haladni, és a szerző olyan gondolatokat fejteget benne, ami sok embert megfoghat. A téma pedig ütős: a lány mindenre allergiás, és sosem teheti ki a lábát a házból, ami nagy szívás, ha szerelmes lesz az ember.

Minden adott volt ahhoz, hogy kedvenc lehessen. De nem lett az.

Fogalmam sincs, mikor idegesített fel utoljára egy történet ennyire.

Igen,  csak ennyire:

Kezdjük azzal, hogy el akarnak itt nekem adni egy hatalmas love storyt, amitől a józan ész megy a kukába, de nem sikerült. Icikepicikét sem. Tegyük félre most azt az apróságot, hogy mikor is fordulna elő valaha is olyan, hogy a helyes szomszéd fiú beleszeret a lányba, aki sosem hagyhatja el a házat. Ettől függetlenül sem értettem/tapasztaltam/tűnt fel, hogy ezek mégis mitől/mikor/hogyan/miért szerettek egymásba. Nem jöttek át az érzelmek, csak a regény egy pontján bumm, csöpögni kezdtek a nyálas dumák, leszáll rájuk a szerelem rózsaszín köde, meg is fojtja őket, más nem is számít. Ha nekem ebből semmi nem jött át, akkor hogyan azonosulhatnék velük? Hogyan érthetném meg a tetteiket, vágyaikat?

A válasz: sehogy.

Már itt billegett a történet, de ami a végső összeomlást okozta, az a vége. Ami egyébként teljesen kiszámítható, annyira adja magát, hogy ez lesz, még úgy is, hogy az ember tiltakozik, hogy neeeeeeeeeeeee, mert ez szörnyen béna (és hihetetlen, hiteltelen, logikátlan, mit számít?!). És de. Csakazértis. De nem is konkrétan a befejezéssel van gondom, hiába nem tetszik önmagában, hanem azzal, hogy utólagosan minősíti a karakterek viselkedését, és más megvilágításba helyezi, hogy az olvasó bólogathasson: ez így van jól. De hé, nem tudjuk, hogy ez fog történni! Madeleine nem tudja, hogy ez fog történni!

– Az elméleted szerint az ember a poggyász?
– Igen.
– Folytasd!
– Van, aki idő előtt lepottyan a szalagról. Van, aki olyan súlyosan megsérül a fejére zuhanó többi poggyásztól, hogy többé nem képes funkcionálni. Van, aki elvész, vagy elfelejtik, és örökkön-örökké körbe-körbe jár.
– És akiért jönnek?
– Arra csodálatos élet vár egy szekrény mélyén.

Szóval Madeleine, mivel beteg, folyamatosan az anyjára és az ápolójára van szorulva. Érzékeltem, hogy a szerző igyekszik megmagyarázni, hogy higgyük el, a karakterek teljesen racionálisan viselkednek. De kérem szépen, ha te ápoló vagy, és tudod, hogy a beteged milyen súlyos betegségben szenved, akkor megengeded, hogy találkozzon a szomszéd fiúval? Ez még hagyján, történnek más dolgok is…

Aztán Madeleine. Ez egy akkora önző egy … Van egy mondat a könyvben: "Lehet, hogy a felnőtté válás azt jelenti, csalódást okozunk a szeretteinknek." Ez a mondat ugyan nem Madeleine szájából hangzik el, de úgy éreztem, az egész regényre vonatkozik. Azt tukmálja az olvasó agyába, hogy ha szerelmesek leszünk, akkor nyugodtan tojjunk a családtagjaink fejére, ne foglalkozzunk az érzéseikkel, csak a sajátjainkkal, LEGYÜNK ÖNZŐK! És ez a történet lényegében semmi másról nem szól, csak hogy Madeleine magán kívül nem törődik mással, és a végén megkapom a jóváhagyást, hogy igen, Madeleine minden döntése helyes, jár a nagy taps. Ma is tanultam valamit: az önzőség kifizetődik! Akkor már értem, miért ilyenek az emberek, és miért ilyen elcseszett a világ! Yoon továbbá az alapvető életösztönről sem hallott. Persze itt is megmagyarázza, hogy Madeleine miért teszi, amiket tesz, de nagyon nem hiteles. Írjon akkor meg egy depressziós karaktert, akinek halálvágyon kívül nincs már más az életében. Ja, de akkor nem lehetne szerelmi szál, mert ütné a kettőt.

Az élet ajándék. Ne felejts el élni!

És a legeslegvége is megér egy misét. SPOILER Madeleine lényegében tök egyedül marad. Sosem járt még a világban, nem élt emberek között, az immunrendszere olyan szinten le van épülve, hogy talán még normális sem lesz soha, de atyaég, micsoda hepiend, a szerelmével lehet! Mit számít, hogy zéró tapasztalat, zéró munkalehetőség, zéró jövőkép! Mit számít, hogy van egy anyja, aki súlyos mentális beteg! Az anyja, akivel szoros kapcsolata volt eddig, most maga a sátán, tehát Madeleine teljes joggal leköpheti, és úgy tehet, mintha nem is létezne. De örüljünk, mert legalább volt a könyvben szexjelenet, hiszen tök logikus, hogy aki egész életében a négy fal között élt, és szociálisan teljesen visszamaradott, azonnal szexelni akar! És a szexért már megérte szó nélkül lelépni otthonról és ellopni az anyja pénzét (ó, bocs, igényelt magának hitelkártyát, mert az aztán fedezet nélkül tök reális)! SPOILER VÉGE

Bónusz: a könyv- és filmspoilerek. Most komolyan? Jó lenne erről már leszokni. Mi a jó abban, hogy valaki másnak elrontjuk a szórakozását, aki még nem élvezte az adott médiumot?

Pontosan ilyen szerelmi történeteket kell hirdetni fiataloknak és nem fiataloknak. Ahol semmi más nem számít, csak a szerelem (ami egy hónap után kipukkad, mint egy lufi, mindenképpen megéri érte eldobni az egyéb emberi kapcsolatokat). Nem baj. Ezt a könyvet is úgy néz ki, hogy a nagy többség imádja, és legalább filmben is terjesztik az igét.

Értékelés: 1/5

Borító: 4/5

Eredeti cím:  Everything, Everything

Kiadó: GABO

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 336

Fordította: Szabó Luca

Olvass tovább!

Dan Wells: Csak a holttesteden át

Dan Wells az előző trilógiát a negyedik résszel ott folytatta, ahol abbahagyta, így semmi okom nem volt arra, hogy ne egy hasonlóan ütős sztorit várjak a folytatásban.

Fülszöveg:  Miután John és Brooke magára maradt, városról városra stoppolva vadásznak Amerika közép-nyugati részén a még megmaradt utolsó Sorvadtakra. Csakhogy a Sorvadtak is vadásznak rájuk, ráadásul az FBI is a nyomukban van. Minden újabb várossal, minden újabb kamionos pihenővel, minden újabb autópályával egyre közelebb kerülnek egy olyan kegyetlen gyilkoshoz, akire John semmilyen jól bejáratott analitikus és előrejelző módszere nem alkalmazható. Közben Brooke meghasadt pszichéje az elméjén osztozó több százezer halott személyiségtől túlterhelve tántorog az összeomlás peremén. Hol birtokában van szellemi képességeinek, hol nem, és minden nap új nevek, gondolatok és emlékek törnek felszínre benne, mígnem felbukkan az a személyiség, akire John végképp nem számított: Senki utolsó áldozata, csapdába esve John egyetlen megmaradt barátjának testében.

Mégis csalódnom kellett. A sorozatok szarvashibája, hogy nehéz kötetről kötetre ugyanazt a színvonalat tartani, mindig van egy léc, amit meg kell ugrani, és ez most Dan Wellsnek nem sikerült. Javítom magam: nem is csalódás ez, amit érzek, hanem csak úgy vagyok vele, hogy megérkeztünk a realitás szintjére. Egyszer ennek is be kellett következnie, és innentől csak felfelé vezethet az út − mégiscsak egy lezárásról beszélünk, abba pedig belead apait-anyait, nem?

Mégis mi volt a baj? Szerkezetileg nem állt össze a regény. Epizodikus krimibe hajló sorozat ez, amit John gondolkozásmódja fűszerez meg, és ez ebben a részben borult. Az első fele kegyetlen unalmas, nem történik semmi, az újításként behozott road trip jelleg sem hozzátesz, hanem inkább elvesz a történetből. John és Brooke csak lézeng, sodródik ide-oda, és fogalmuk nincs, hogy micsoda események részesei.

 Az eredeti borító. Hát nem sokkal szebb?

Ez a kulcsszó, ami kicsit megölte a regényt: fogalmuk nincs. Pont azt szeretem ebben a sorozatban, hogy John kilogikázza a dolgokat, terveken agyal, és ez itt ezen okból hiányzik. És mivel a feléig nem történik semmi, vagyis, ami történik, annak a főszereplők nincsenek tudatában, a regény másik fele elsietettnek érződik, és a Sorvadt személye, ügyködése totál érdektelenné válik. És az ismétlések. Öt kötet után fárasztóak. A tűz már unalmas.

De, hogy szép dolgokat is mondjak, vannak jó ötletek a regényben. Tetszett a Sorvadt képessége, és az, hogy megint egy olyan szituáció állt elő, amiben a Sorvadt személye nem minősíthető feltétlenül gonosznak. Tetszett John és Brooke kapcsolata, illetve az, hogy John megint milyen karakterfejlődésen ment keresztül, mire elismerte azt, amit. Tetszett, hogy Mary ismét bejött a képbe, és ez mennyire felkavarta Johnt. No meg a regény második fele hozta a megszokott pörgést, csak ez az aránytalanság ne lett volna.

Kíváncsian várom, mi történik majd a lezárásban. Augusztusban a Fumax meg is jelenteti a következő kötetet.

Értékelés: 4/5

Borító: 2/5

Eredeti cím:  Over Your Dead Body

Sorozat:  John Cleaver #5

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 328

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

Jandy Nelson: Az ég a földig ér

Évekkel korábban szemezgettem ezzel a könyvvel, sokan dicsérték külföldön, de amikor megláttam, hogy egy szerelmi háromszög a központi téma, elvetettem az olvasási szándékot. Azután elolvastam Jandy Nelson Neked adom a napot c. könyvét, amiből kiderült, hogy olyan stílusban ír, amit imádok. Ezek után nem volt kérdéses, hogy minden berzenkedésem ellenére teszek vele egy próbát.

Fülszöveg:  Kár, hogy a szerelemhez nem jár időzítő szerkezet, mint a bombákhoz. Legalábbis Lennie szerint. A tizenhét éves lány nemrég vesztette el imádott nővérét, és semmire sem vágyik kevésbé, mint hogy egyszerre két fiú is feldúlja addigi békés, eseménytelen (mondjuk ki: unalmas) életét. Mégis ez történik. Lennie-t a közös veszteség egyre közelebb sodorja Bailey vőlegényéhez, de közben felbukkan Joe, ez a fantasztikus, szenvedélyes srác, akinek a gitárjátéka virtuóz, az életöröme ragadós, és akinek minden egyes csókjától mintha felrobbanna a világ…

Az egyik fiú emlékezni segít, a másik felejteni. De szabad-e egyáltalán boldognak, szerelmesnek lennie, amikor épp gyászol?

A stílus ezúttal is mindent vitt. Jandy Nelson olyan szépen bánik a szavakkal, hogy az én szememben képes egyensúlyozni a történet és a karakterek gyengeségeit. Az írása hangulatot teremt, a szóképei érzelmeket ragadnak meg, és élővé varázsolja az eseményeket. Egyszerűen képes vagyok annyira elveszni benne, hogy még arról is megfeledkezem, hogy péklapáttal ütném a főszereplőt.

Az igazság az, hogy Az ég földig ér nem a hagyományos értelemben vett szerelmi háromszöget vonultatja fel. Voltaképpen nem is szerelmi háromszög ez. Egyfelől ott van Joe, akibe Lennie életében először szerelmes lesz − mondjuk ez a rész nem volt túl jól kidolgozva, a végére sem értettem, hogy mégis mi a fene ez a nagy "szerelem". Másrészt ott van Lennie nemrég elhunyt nővérének vőlegénye, Toby, akihez Lennie fizikai feszültséglevezetéshez menekül (azta micsoda megfogalmazás!). Tehát Lennie az egyik fiút szereti, a másikat nem, de míg a Joe iránti érzelmei megijesztik és bűntudatot keltenek benne − hiszen hogyan is lehetne boldog, ha a nővére nincs többé −, addig Toby karjaiban lenni valahogy helyénvaló, mert közel érzi magát a nővéréhez.

Nem csodálom, hogy sokaknál kicsapta a biztosítékot ez a felállás. Én az elején még megértettem, hogy Lennie és Toby egymásban keresik a vigaszt, még ha egyet nem is értettem vele. De amikor Joe bekerül a képbe, ott már nem igazán vágtam Lennie gondolkodását (főleg, amikor majdnem szexbe torkollott a dolog), és pláne kiakasztott, hiszen tudta jól, hogy Joe min ment keresztül az előző barátnőjével, és csak azért is csinálta.

Lennie a sajnálatfaktorral együtt sem kedvelhető főhős. A tettei még hagyján, de az egész lénye az önzőségről szól. Úgy képzeli, körülötte forog a világ, és eszébe sem jutna egyszer sem, hogy a nővére nem csak az ő szerette volt, hanem a családjában mindenki másé is, és ezek az emberek is éppen olyan rémesen érzik magukat, mint ő. Hiába veszi a jelet a végére, hogy hoppá, ezt így nem kéne, már késő, hogy javítson is valamit a megítélésén, miután egy egész könyvet ennek az önző lánynak a fejében kell eltölteni.

Szerencsére azért akadtak szeretnivaló karakterek, Joe-ért nem lehet nem odalenni, bár ilyen fiú a világon  nincs, az is biztos, és Lennie családját is kedveltem. Tetszett az is, ahogy a "vándorgéneket" hordó anya bekerült a képbe, és ahová ez a szál kifutott. Tovább színesítették a történetet azok a fecnik, amikre Lennie a bánatát öntötte ki, és szerteszét dobálta mindenfelé, amerre járt (és fontosabb szerepet is kaptak, mint amire az elején számítani lehet).

Összességében karakter fronton nem túl erős a regény, köszönhetően az irritáló főhősnek és a furcsa szerelmi triónak, de Jandy Nelson remekül mutatja be a gyászt, adja vissza a lapokon ezt a mélabús hangulatot, és ezért mindenképpen érdemes adni neki egy esélyt.

Értékelés: 4/5

Borító: 3/5

Eredeti cím:  The Sky Is Everywhere

Kiadó: Móra

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 352

Fordította: Todero Anna

Olvass tovább!

Julie Anne Peters: Amikor ezt olvasod, én már nem leszek

A cím alapján nem kellett hozzá sok sütnivaló, hogy egy kemény témájú, nem habos-babos végű könyvhöz lesz szerencsém. Gyűjtöttem egy kis lelkierőt, és belevágtam.

Daelyn az iskolai kegyetlenkedések céltáblája, tele van lelki sérülésekkel, komplexusokkal. Egy sikertelen öngyilkossági kísérlet miatt nem tud beszélni, a némaság magánya veszi körül. Szeretne elmenekülni az iskolától, a szüleitől, az életétől… Korábbi öngyilkossági kísérletei kudarcot vallottak, de miután rátalál egy honlapra, amely öngyilkosságot tervezők számára készült, már tudja, ezúttal sikerrel jár majd. 23 napja marad, hogy esetleg változtasson a döntésén. Rögtön az első napon találkozik valakivel: egy különös fiúval, aki barátkozni szeretne vele, aki segíteni akar rajta. Megkezdődik a visszaszámlálás.

E hosszú című könyv, most jól lehúzta az amúgy sem szikrázó életkedvemet. Néha nem tudom, minek olvasok ilyeneket. Na jó, pontosan tudom.

Igazából több oldalról meg lehet közelíteni a problémát: Daelynnek igaza van, Daelyn egy önző kis fruska. Mindkettőben van némi igazság, de mivel Daelyn szemén át látjuk a világot, rém egyszerű a válasz: Daelyn látásmódját az őt ért atrocitások eltorzították. Nincs ezen mit túlragozni. Akik átmentek már akármilyen lelki bántalmazáson, legyen az iskolai, családon belüli, azok kb. pavlovi kondicionálásnak esnek áldozatul, és ezen baromi nehéz változtatni.

Egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy Daelyn nem tud megbízni az emberekben, hogy úgy érzi az élete mindig szar lesz, és sosem lesznek barátai. Főleg a szülőkkel kapcsolatos álláspontja az, aminek leginkább két oldala van. A történet egy pontján kiderül, hogy Daelyn kvázi csodagyerek, mert a szülők úgy tudták, hogy nem lehet utóduk, így nem meglepő, ha olyan dolgokra kényszerítették Daelynt, amiről úgy gondolták, hogy majd jót tesz neki. Annyira a saját elképzeléseik lebegtek a szemük előtt, hogy nem hallották meg a lányuk ellenkezését. Rossz szülők lennének? Nem, de mivel rossz élményei a szülei kizárólagos döntésének köszönhetők, Daelyn összetársította a kettőt. Persze ha a szülők is nyitottabbak lettek volna, akkor talán másképp alakultak volna a dolgok. (Tudom, miről beszélek: az én szüleim, amikor nem tudtak mit kezdeni egy problémámmal, akkor lerendezték annyival, hogy csak kitalálom, az nem is úgy történt, valójában felnagyítom a dolgokat, mert így egyszerűbb volt, mint istápolni a fokozatosan elapadó önbecsülésemet.)

– A szavak leperegnek rólad.
Tévedés. A szavak gyilkolnak.

Nem tudom, hogy ma Magyarországon ilyen mértékű méreteket ölt-e már a bullying (a tippem a gyengébb iskolákban egy igen lenne), de ha nincs fizikai bántalom, csak a folyamatos megjegyzések, ne mondja nekem senki, hogy azok csak úgy le tudnak pattanni az emberről, még ha próbálkozik is.

Daelyn nem akar élni, mert szar az élet? Igazából sosem értettem azokat, akik jönnek a közhelyekkel, hogy van értelme, meg egyszer majd jobb lesz, elmúlik a fájdalom blablabla. Nem akarok senkit sem öngyilkosságra buzdítani, de rühellem a közhelyeket, amik a témát övezik, és általában azok a szószólói, akiknek fogalmuk nincs, milyen, amikor tényleg már csak azt szeretnéd, hogy vége legyen. A regényben kapunk egy párhuzamot Daelyn és Santana kapcsán, ami egy kiváló szembeállítás arra, hogy Daelynt elgondolkoztassa. Ugyanakkor a történet ragaszkodik a valósághűséghez, nincsen a szerelem meggyógyítja a betegséget című röhejes klisé vagy a mindent elfelejtő csók. Ez már csak azért is hiteltelenné tette volna a sztorit, mert Santana felbukkanása Daelyn életében erőltetettnek hat, eléggé érződik a karakteren, hogy az író rángatja, nem pedig magától cselekszik. Avagy nem is ismerjük meg Santanát eléggé ahhoz, hogy értsük, miért tapad egy olyan lányra, aki nem beszél, állandóan lepattintja, és még jól sem néz ki (bár gyanítom Daelyn közel sem olyan ronda, mint amilyennek önmagát látja). Az nem elég ok, hogy magányos, mert ezer másik diákot is kipécézhetett volna magának a suliból.

A különböző halálnemek részletes kifejtése eléggé hangulatgyilkos, pláne, hogy Daelynnek több öngyilkossági kísérlete is volt. Kissé kidolgozatlan a regény, mert például jó lett volna belelátni abba, hogy a korábbiaknál mik voltak a körülmények, mikor szakadt el a cérnaszál, és hogyan érezte magát utánuk. A karakterizálás sem túl erős, szóval megcsiszolgatva még jobb lehetett volna a történet, bár így is megállja a helyét.

A könyv vége nagyon tetszett, ugyanis nincs megoldás, nem tudni, hogy Daelyn megteszi-e vagy sem. Én úgy gondolom, hogy végül az élet mellett dönt, találtam erre irányuló jeleket, mégis tök jó, hogy mindenki a saját elképzelése szerint választhatja meg Daelyn sorsát.

Kissé csapongtak a gondolataim, de a depresszió és az öngyilkosság kombója nem könnyű téma, olyan, ami erősen megoszlatja az emberek véleményét, de aki szeretne a bullyingról olvasni, annak mindenképpen ajánlom.

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím:  By The Time You Read This, I'll Be Dead.

Kiadó: Móra

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 248

Fordította: M. Szabó Csilla

Olvass tovább!