Francesca Zappia: Eliza and Her Monsters

Francesca Zappia debütáló regénye, a Made You Up az egyik kedvencem volt 2015-ben, így igencsak nagy elvárásokkal kezdtem bele a történetbe.

A 18 éves Eliza a Monstrous Sea, a népszerű webképregény alkotója. Eliza online élete pörög, az idejét azzal tölti, hogy a barátaival chatel, és a képregényt rajzolja. Ám a valóság közel sem izgalmas, sosem voltak barátai, a szülei mindenáron rá akarják kényszeríteni, hogy sportoljon, az öccseivel nincs túl jó kapcsolata, és a suliban mindenki szerint ő a fura lány. Aztán egy nap új diák érkezik, Wallace, aki nem beszél emberek között, és maga is Monstrous Sea rajongó − mi több, az egyik legnépszerűbb fanfiction író a fórumon. Eliza akkor sem árulja el neki, hogy ő a képregény szerzője, amikor barátok lesznek. Ahogy a való és az online élet keveredik, Eliza világa teljesen felborul.

Ó, te jó ég! Bíztam abban, hogy Zappia újfent megcsinálja, és megcsinálta. Egyszerűen nem értem, milyen írói véna kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen szerethető, feelgood történetet írjon, amit ekkora öröm olvasni, és ami érzelmileg ennyire meg tud ragadni − egyszerre melengeti meg és facsarja ki az ember szívét.

Mintha a gimis életemről olvastam volna. Még a ruházkodás iránti érdektelenség is stimmelt, én is elvoltam a kis iskolán kívüli világomban, miközben ott meg rám aggatták a csendes stréber jelzőt, akit igazából senki sem akart megismerni. Teljesen át tudtam érezni Eliza érzéseit, a problémáit, az egyedüllétét, a szerencsétlenkedéseit, a folytonos aggódást, amit mások társaságában érzett, a kontrasztot, amit az igazi és az online élete jelent (mit szépítsek, most is ez a helyzet).

Zappia nagyon jól ábrázolja azt a szakadékot, ami az internet előtti és utáni generáció között húzódik. A szülők nem értik meg, hogy Eliza két online barátja, akikkel még sosem találkozott, olyan közel állnak hozzá, mintha a szomszédban laknának. Nagyon tetszett a korkülönbség, Eliza legjobb barátja egy 22 éves srác, a legjobb barátnője pedig egy 14 éves túl okos lányka, Eliza a híd köztük a maga 17 évével. Amin persze el lehet csodálkozni: mégis mit akar egy 22 éves férfi egy 14 éves kislánytól? De a net ugyebár kortalan, 20 éves koromban nekem is voltak 14 éves barátaim, és sosem éreztem őket kevesebbnek nálam. És bár nem tudom, manapság, amikor már mindenki nethasználó, ezek az online kapcsolatok mennyire tartósak, de nekem olyan barátságaim születtek anno, amik 10 éve tartanak, és rendszeresen kommunikálunk (úgy, hogy egyszer vagy egyszer sem találkoztunk) − ez valami hihetetlen jó dolog.

A könyv első felénél durván Fangirl utánérzésem volt, mert nagyjából ugyanazt a sémát hozza, ugyanazzal az üzenettel, ami nem baj, mert a Fangirlt is imádtam ugyanezen okokból. Aztán Zappia elkanyarodik, és egy egész sor olyan témát érint, ami elsősorban az introvertáltaknak szól, pontosabban a művészi hajlamúaknak. Legelőször nyilván az eszképizmus kerül szóba. Az online élet a boldogság színtere, ezért igyekszik Eliza is ott tölteni az ideje nagy részét, hiszen nincs, mi a valóságban tartsa. Zappia az alkotás kérdését boncolgatja, hogy miért alkotunk, kinek, és mit akarunk vele elérni, és mikortól lesz az alkotás a boldogság vagy a szomorúság forrása. Amikor már nem is azért alkotunk, hogy a lelkünkből a világnak adjunk egy darabot, hanem, hogy megfeleljünk vadidegeneknek. A regény, ami egy internet függő lányról szóló regénynek indul, olyan durván csap át a művészet okozta mentális betegség témakörébe, hogy nem győzzük összeszedegetni az összetört szívünk darabkáit.

"A megtört emberek nem rejtőznek el a szörnyeik elől. A megtört emberek hagyják, hogy megegyék őket."

Úgy éreztem, Zappia önmagát tette a történetbe, művészként a saját élményeit fűzte bele, és adta vissza Eliza gondolatai közt. Csak ittam a csodásabbnál csodásabb mondatokat, amik úgy éreztem, nekem szólnak, mintha szóról szóra a sajátjaimat olvasnám vissza. Eliza szörnyei az én szörnyeim is, és mindenkié, aki alkotómunkát végez − és nem egy egoista, nárcisztikus személy −, mert alkotni valamit a semmiből akkor is rohadt nehéz, ha tehetséges vagy, és ösztönösen tudod, mit kell tenned, mert mindig, MINDIG megkérdőjelezed magad. (Én például nem tudom objektíven megítélni a munkáimat, mert akkor is rossznak látom őket, ha nem feltétlen azok).

Minden méltató szavam ellenére a könyv mégsem volt tökéletes. A kétharmadától kezdve úgy éreztem, szerkezetileg szétesik, a végén Zappia nagyon összesűríti a dolgokat, és ez a történet rovására megy, érezni a különbséget a szépen strukturált első fele és a vége közt. Talán érdemes lett volna kicsit bővebben kifejteni azokat a részeket, mert így egy kicsit összecsapottnak éreztem.

Ettől függetlenül az Eliza and Her Monsters egy fantasztikus könyv, és minden művészléleknek és fandom tagnak ajánlom.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kiadó: HarperCollins

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám:400

Olvass tovább!

Francesca Zappia: Made You Up

Az úgy történt, hogy megláttam ennek a könyvnek a borítóját. Villámcsapás, földindulás. Szerelmes lettem. Aztán elolvastam a fülszöveget, és olyan fura volt. És a fura az jó, mert én is fura vagyok. Kicsit tartottam attól, hogy szokványos gimis románc lesz, amiben a betegség csak ilyen marginális dolog, hogy eladhatóbb legyen a könyv, de a belső ezúttal éppen olyan, mint a külső. Különleges.

Alex skizofréniában szenved, emiatt az élete némileg hektikusabb, mint az átlagembereké. A lánynak komoly erőfeszítéseket kell tennie, hogy megkülönböztesse a valóságot és a képzeletet, ráadásul a paranoiája sem mondhatni, hogy megkönnyíti az életet. Milyen lenne, ha mindennap a nácik miatt kéne szoronganunk, meg attól félnünk, hogy vajon megmérgezi-e az anyánk a kajánkat? De Alex kitartó, minden vágya, hogy az állapota ellenére bekerüljön az egyetemre. Amikor új suliba kezd járni, találkozik Miles-szal, akit mindenki utál, és Alex nem tudja eldönteni, hogy képzelte-e a srácot vagy sem.

A fülszöveg kissé csalóka. Azt szűrtem le belőle, hogy a könyv egyik központi témája az lesz, hogy Alex nem tudja eldönteni, hogy Miles képzeletbeli barát vagy sem, de nem egészen erről van szó, pedig ez a verzió sem lett volna rossz. A cselekmény központi kérdését a prológus teszi fel.

Hatásosan nyit a könyv, már ennyiből leszűrtem, hogy a Made You Up tetszetős lesz.  A hétéves Alex, akinek homárvörös haja van (ez fontos elem!), a szupermarketben beleveti magát a nagy homárkiszabadítási akcióba, hiszen milyen már az, hogy a homárok fogságban élnek egy szupermarket közepén. A hadművelet közben találkozik egy kékszemű fiúval, akivel nyomban barátok is lesznek. A történet nagy kérdése az, hogy Miles volt-e az a kisfiú vagy valójában nem is létezett. Az édesanyja szerint csak kitalálta az egészet.

„Néha úgy gondolom, az emberek természetesnek veszik a valóságot.”

Amikor utánanéztem Francesca Zappiának, azt olvastam, hogy gyerekkorában kezdte el írni ezt a történetet, és a szereplők léteztek először, a történetet úgy kellett köréjük kanyarítania. Ez látszik is. A két főhős, Alex és Miles színes-szagok karakterek, akik elviszik a hátukon ezt az aranyos, jópofa történetet. Imádtam őket, annyira élőek és szerethetőek, messze nem tökéletesek (ó, Miles még mennyire nem!), és a romantika pont tökéletes ebben a formában: lassan kibontakozó, sallangoktól mentes, nincsenek nagy érzelmi megnyilvánulások, sem kinyilatkoztatások, hanem csak történnek a dolgok, éppen ahogy kell. Jóval a vége előtt jönnek össze, és még így sincs kötelező dráma a kapcsolatban, amiért végtelenül hálás voltam.

Alex és Miles eleinte nem szívlelik egymást, és ez a kölcsönös szívatásban mutatkozik meg, aztán valahogy a kapcsolatuk szép lassan átbillen a másik oldalra. De itt az utállak-szeretlek klisé kissé máshogy van kivitelezve, mint az megszokott, nem annyira kézzel fogható, amit szerintem az első csókjelenetük is bizonyít. És ez annyira fantasztikus volt, az a fajta rózsaszín feelinges, amit annyira szeretek, mikor már tűkön ülve várom, hogy jöjjenek össze, és amikor megtörténik, akkor hatalmas elégedettség és ezígyvanjól érzés tölt el. Alex és Miles külön-külön is különc, és e közös pont lehet az oka, hogy félelmetesen jól működik a párosuk.  

Az, hogy Alex fejében lehetettem, számos izgalmat tartogatott, a random paranoid gondolatai és hallucinációi már-már viccesnek hatottak. Az jutott eszembe, hogy az ő világa, amiben él, a hozzáállásától függ, hiszen mennyivel izgalmasabb, mint a miénk. A könyv vonzóereje számomra ebben rejlik, én is szeretek képzelődni és álmodozni, hogy elmeneküljek a szürke hétköznapokból, és a történet ezt a vágyat testesítette meg számomra. Hogy milyen lehetne, ha tényleg nem tudnék különbséget tenni.

Mivel Alex nem látja, mi igaz és mi nem, ezért fényképeket készít, ám kiderül, azok sem túlságosan megbízhatóak. Kellemesen furcsa, ahogy Zappia megbízhatatlan narrátora összemossa a képzeletet és a valóságot, úgy, hogy mi sem tudjuk megkülönböztetni a kettőt. A könyv tisztázza, hogy Alex 100%-osan tisztában van a betegségével, nem próbálja elfojtani a tényt, csak normális életet szeretne élni. De ez nem könnyű, hiszen tudjuk, milyenek az emberek, főleg a gonosz tinédzserek. Ha egyszer a suliban kipattan a betegségének híre, akkor mindenki kiközösíti, és Alex nem szeretne rivaldafényben lenni, nem akarja, hogy ő legyen a beszédtéma, bármerre is jár. Igyekszik idomulni a tünetekhez, és azzal együtt az emberekhez. Figyelemreméltó, hogy Alex milyen érett döntést hoz a könyv végén, ezért megemelem előtte a kalapom.

Kedveltem Alexet, de egyértelmű, hogy Miles az érdekesebb. A srác iszonyatosan okos, nagyon magának való, nincsenek barátai (legalábbis azt hiszi), ellenben vannak határozott céljai és imádnivaló német akcentusa. Zappia nagy rajongója Németországnak, mert az egész könyvet átszövi az európai ország, és nekem már megint kedvem támadt németül tanulni. Milest rejtély övezi, és ettől olyan érdekes. Alexszel egyetemben én is kíváncsi voltam, hogy vajon ő-e a homármentő srác, kíváncsi voltam, miért ilyen különc, milyen okból utálja mindenki. Bármilyen hülyeséget bevállal, ha megfizetik, és tudni akartam ennek az okát. Milesban azt szerettem a legjobban, hogy kicsit olyan, mint én, nehezen értelmezi az érzelmeket, próbálja kitalálni, mások mit miért tesznek. A legnagyobb erénye, hogy Alexet elfogadja úgy, ahogy van az összes defektjével, a betegségével. Az ő háttértörténete érintett meg jobban, amikor kiderül, miért csinálja ezeket a balhékat.

Mégis a komoly témák ellenére számomra pozitív volt a történet lecsengése. Nem a drámai részeket éreztem magamhoz közel, nem gyűrt maga alá teljesen a sajnálat a szereplők iránt, hanem inkább a boldog pillanatokba kapaszkodtam. Alex betegségét sem úgy éltem meg ebben a könyvben, hogy milyen rettenetes lehet ezzel küszködni nap, mint nap, hanem egyfajta bohókás hangulatot árasztott a paranoia- és hallucinációözön. A paranoiáról az jutott eszembe, amikor nekem szoktak ilyen idióta megérzéseim lenni, hogy biztos kukucskál valaki az ablakban, mikor fürdök. A hallucinációk kapcsán pedig inkább csak kínos érzésem támadt, hogy milyen bosszantóan zavaró lenne, ha sosem tudnám, mi igaz, és mi nem.

Tudom, hogy a skizofrénia komoly betegség, a hallucinációk sem mókásak, nem is veszem félvállról, csak tényleg, úgy éreztem, Zappia próbálta a pozitívabb feléről megfogni a témát. A kaland részét ragadta meg, hogy ebből az állapotból ki lehessen hozni a legjobbat. Lehetett volna Alex egy depis csajszi is, aki otthon ülve a négy fal között beszélget egy kitalált óriásléggyel, de ő inkább úgy döntött, hogy megpróbál még így is normális lenni. De mi a normális? Lélegzetállító, ahogy Miles Alex betegségére reflektál:

„Ha semmi sem valóságos, mit számít? – mondta. – Itt élsz. Ez nem teszi elég valóságossá?”

Ez, ahogy én megéltem a történetet, nekem pont megfelelt, mert azt az érzést kelti bennem, hogy bármennyire szar az életem, érezhetem jól magam benne bizonyos pillanatokban, mert megérdemlem, hogy legyenek bizonyos pillanataim. Éppen úgy, ahogy a főhősök is megérdemlik, mert bármi is legyen, legalább ott vannak egymásnak, és ettől valahogy sokkal jobbnak tűnik az életük. Zappia azt akarja elmesélni, hogy a valóságban nem úgy történik, mint a filmekben, hogy találkozol valakivel, és utána minden problémád megoldódik, sikeres leszel és boldogan éltek, míg meg nem haltok. Hanem azt, hogy ha találkozol valakivel, akivel egy hullámhosszon vagy, a problémáid megmaradnak, de az életed könnyebbnek érződik, mert ott van melletted az a valaki, aki egy kicsi boldogságot képes csempészni belé, mikor minden összeesküdik ellened.

Persze a könyv bemutatja, hogy Alex élete nem fenékig tejföl, és ő is szállít erős érzelmeket dráma vonalon, ami ugyan előre kitalálható, mert a témából adódóan adja magát, de még így is minden elismerésem a szerzőnek.

Alex hallucinációin kívül van még egy kalandfaktor, a suli eredményjelző táblájának rejtélye, ami után Alex nyomoz, de engem ez a szál foglalkoztatott a legkevésbé, annyira kielégítő volt a regény többi része.

Nagyon-nagyon szerettem a Made You Up-ot minden szempontból, és biztosan jegyet váltok a szerző következő írására is.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kiadó: Greenwillow Books

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 448

Olvass tovább!

Borítómustra: Made You Up

Nem a külső számít, hanem a belső – ez könyveknél hatványozottan fontos. De! Ismerjük azt az érzést, mikor meglátunk egy csodálatos borítót, és ellenállhatatlan vágyat érzünk arra, hogy a magunkénak tudhassuk? Hogy levegyük a polcról, és bágyadt vigyorral nézegessük, hogy milyen szép? És ez a gyönyörűség csakis a miénk? Ilyenkor senkit sem érdekel, mit takar a belső, pont.

A könyvnél a borító a legfontosabb, az hívja fel a figyelmünket arra, hogy érdeklődni kezdjünk a történet iránt, hogy elolvassuk a fülszöveget. Ha nem fog meg minket a fülszöveg, a borító akkor is cselesen rávehet arra, hogy megvegyük a könyvet. Nálam ez még akkor is jelentkezik, amikor az angol ebookok között válogatok, holott ebookban aztán annyira mindegy, milyen a külcsín, mikor úgysem foghatom a kezembe, és mégis. Kéne alapítani egy Anonim Könyvborítófüggők Klubját, sok tagja lenne, azt hiszem.

De vajon mit takarnak a borítók? Mit közvetítenek az olvasónak? Hogyan hatnak ránk, és mit ragadnak ki a történetből? A Borítómustra egy rovatféleség lesz, ahol időnként kiválasztok egy-egy borítót, és próbálom kicsit értelmezni, amit látok rajta. Jó móka lesz!

A mostani áldozatom Francesca Zappia Made You Up című könyve – tegnap fejeztem be, imádtam –, aminek a borítója szerelem volt első látásra. A borító miatt határoztam el, hogy nem érdekel, miről szól, én elolvasom, és kész. Nagyon sok gyönyörű grafikával találkozom, de ez még azok közül is kiemelkedik, talán az esőhöz való vonzalmam miatt, vagy mert imádom a türkizt, nem tudom, de nem tudok betelni vele.

A kompozíció egy vörös hajú lányt takar, a főhőst, Alexet, aki egy esernyőt tart a feje fölé a lezúduló eső ellen. Az eső nagyon erős sugárban érkezik, nem is valódi eső, hanem élénk színű festékcsík. Ilyen formában a skizofrén Alex képzeletében létezik, ahol minden sokkal élénkebb, szokatlanabb, ő akár ilyennek is láthatja az esőt. Viszont maga az eső voltaképpen nem is eső, hiszen nem egyenletesen oszlik szét, hanem pontosan Alexre ömlik. Olyan mintha nyakon öntenék vele, és ez a valóságot testesíti meg, a tényt, hogy Alexnek szembe kell néznie a valósággal, fel kell fognia, hogy bizonyos dolgok valójában nem úgy vannak, mint hitte, és ez a felismerés olyan, mint egy vödör jeges víz a nyakába. Van is egy ilyen mondat a könyvben, ami szó szerint megfogalmazza ezt (és még nem tartottam ott, mikor ez a bejegyzés született):

„Amikor visszatekintve rájössz, hogy milyen könnyen meghalhattál volna, anélkül, hogy felfogtad volna, milyen halálos a lény, ami megölhetett volna, az olyan, mintha egy vödör jeges vizet öntenének az arcodba.”

Az esernyő áll Alex és a valóság útjába, egy védőpajzs, ami egy ideig képes távol tartani a valóságot, de abból, hogy Alex szemét nem látjuk az esernyő alatt, leszűrhető, hogy már gyülekeznek a felhők a feje felett. A szem hiánya komor hangulatot kölcsönöz a képnek, azt sugallja, hogy Alexnek nincs könnyű élete a betegsége miatt, és ezt még betetőzi az anyja hozzáállása is. Másrészt ez a valóság a többiek valósága is, amelyikben nincsenek tisztában az igazsággal. Alex menedéket keres az esernyő alatt, hogy mások ne tudhassák meg, hogy skizofrén, de ez csak idő kérdése, ezt ő is tudja jól.

A Made You Up cím pont az esernyőn jelenik meg, ami a választóvonal képzelet és valóság között, és arra utal, ami a könyvben végighúzódó kérdés: vajon Alex kitalálta a kék szemű srácot, akivel ki akarta szabadítani a homárokat vagy sem?

Olvass tovább!