Gayle Forman: Engedj el

Gayle Formantől eddig csak ötcsillagos könyveket olvastam, szóval nem volt kérdés, hogy erre is benevezek.

Fülszöveg: Mindazoknak a nőknek, akik valaha is álmodtak arról, hogy hazafelé elhúznak a lehajtó mellett, és nem loholnak haza vacsorát főzni, mindazoknak, akik elképzelték már, hogy felszállnak egy vonatra, és elmennek egy olyan helyre, ahol senki sem követel örökös odafigyelést, bemutatjuk Maribeth Kleint, a meghajszolt dolgozó anyát, aki olyan lelkiismeretesen gondoskodik a férjéről és az ikreiről, hogy még azt sem veszi észre, amikor szívrohamot kap.

Ám, amikor megdöbbenésére azt kell tapasztalnia, hogy lábadozása teher azoknak, akik eddig mindenben rá támaszkodtak, Maribeth megteszi az elképzelhetetlent: becsomagol és elmegy. De mint ez oly gyakran megtörténik, amint eljutunk oda, ahova menni szeretnénk, egészen más szemszögből látjuk az életünket. Távol a család és a foglalkozás állandó elvárásaitól, és a felszabadító új barátságoknak köszönhetően Maribeth végre veszi a bátorságot azoknak a rejtélyeknek a megismeréséhez, amelyeket mindeddig titkolt szerettei és önmaga elől.

Ha nem Gayle Forman nevéhez fűződik a könyv, valószínűleg soha nem olvasom el, vagy maximum húsz év múlva, amikor öreg leszek, és talán nekiállnak foglalkoztatni a negyvenévesek gondjai. De Gayle Forman realista fikciói mindig varázslatosak, mindig elbűvölnek, így az első felnőtteknek szóló könyvétől sem vártam mást.

És megkaptam.

A férjem szokta mondani, hogy a sebhelyek olyanok, mint a tetoválások, csak jobb sztorikkal.

Ez a nő tud írni! Annyira, hogy kocsányon lógó szemekkel olvastam, ahogy olyan hétköznapi problémákról írt, hogy elkapták a tetűt az óvodában a gyerekek vagy hogyan készülnek a hálaadás-napi vacsorára. Ezek olyan pillanatok, amik minden családos ember életében jelen vannak, és nincs mit szépíteni rajtuk: unalmasak. De Gayle Forman olyan köntösbe öltözteti, hogy ugyan továbbra is unalmasnak állítja be őket, de valahogy mégis úgy adja át az olvasónak, hogy azt lekösse.

Az Engedj el igazából egy ragtapasz, ami lerántja a mézesmázos fantáziáról a valóságot, amit általában a fikciók szeretnek az agyunkba plántálni, hogy a családos élet micsoda öröm és boldogság. Nem, nem az. Pontosan ezért döbbenet számomra, hogy a közfelfogás szerint ez egy nő útja, sőt, egyenesen az életcélja. Engem kvázi mindenki kiröhög, mikor közlöm, hogy nem, nem ez, és jönnek azzal, hogy majd meggondolom magam, nem, nem fogom, és én kajak nem értem, miért csapnak az emberek ekkora hűhót az egész téma körül. Ez nem úgy van, mint a könyvekben, filmekben, hogy aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk, sőt… És ez a könyv eleinte azt mutatja be, hogy milyen egy kizsákmányolt anyának lenni, akinek még akkor is másokat kell kiszolgálnia, amikor egy szívrohamot pihenne ki.

Persze Gayle Forman drasztikusan ábrázolja Maribeth összeomlását azzal, hogy a karakter fogja magát és egyszerűen otthagyja a családját egy szó nélkül − az ilyen rossz anyának neveznénk, és nem lehet csak úgy megtenni. 

Olyan ritka az életben, hogy a dolgok pontosan úgy alakulnak, amilyennek megálmodjuk őket.

De aztán kiderül, hogy ez a könyv sokkal többről szól: a haláltól, magánytól való rettegéstől, az elhagyás lehetőségétől, az eltávolodó kapcsolatok veszélyéről. Mert az élet ilyen, ahol változnak a dolgok, amibe nincs beleszólásunk, csak történnek maguktól. Gayle Forman nagyon szépen vonja párhuzamba a mindenféle elhagyást, ami szóba kerül a regényben, és használja fel arra, hogy a főszereplője tovább tudjon lépni az életben. Tetszett, hogy úgy istenigazából nem történik semmi egetrengető, inkább csak lehetőségeket lebegtet be, és közben megismerjük Maribeth múltját a számára két legfontosabb emberrel, a férjével, Jasonnel és a legjobb barátnőjével, Elisabeth-tel.

Természetesen a regény érzelmekkel gazdagon, fantasztikus stílusban megírt, ami az írónál alap. A sztori egyébként engem Rainbow Rowell Landline c. könyvére emlékeztet, az is hasonlóan taglalja a házasság utáni időszakot, hogy egyáltalán megéri-e a sok áldozathozatal. Szóval akinek tetszett a kettő közül valamelyik, annak a másikat is érdemes elolvasni.

Én imádtam, pedig tényleg, annyira nem az én világom.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  Leave Me

Kiadó: GABO

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 356

Fordította: Sóvágó Katalin

Olvass tovább!

Nicola Yoon: Minden, minden

A regényt a filmadaptáció apropóján olvastam el, és mert oly sok jót mondanak róla.

Fülszöveg: Nagyon ​ritka, de nagyon híres betegségben szenvedek. Gyakorlatilag az egész világra allergiás vagyok. Sosem lépek ki a házból. Már tizenhét éve. Csak anyu és az ápolónőm, Carla van itt velem.

Aztán egy napon egy költöztető cég teherautója áll meg a szomszéd ház előtt. Kinézek az ablakomon, és akkor meglátom őt. Magas, vékony, és csak feketét visel – fekete a pólója, a nadrágja, az edzőcipője, sőt még a kötött sapkája is, ami alól egyáltalán nem lóg ki a haja. Észreveszi, hogy őt figyelem, és megakad rajtam a tekintete. Csak nézzük egymást. Olly a neve.

Lehet, hogy nem lehet megjósolni a jövőt, de azért ezt-azt mégis meg lehet. Például nagyjából biztos vagyok benne, hogy bele fogok szeretni Ollyba. És szinte biztos, hogy annak katasztrófa lesz a vége.

A Minden, minden egy kellemesen egyszerű stílusban megírt könyvecske, amit feldobnak az illusztrációk, a chatbeszélgetések, az orvosi fecnik. Gyorsan lehet vele haladni, és a szerző olyan gondolatokat fejteget benne, ami sok embert megfoghat. A téma pedig ütős: a lány mindenre allergiás, és sosem teheti ki a lábát a házból, ami nagy szívás, ha szerelmes lesz az ember.

Minden adott volt ahhoz, hogy kedvenc lehessen. De nem lett az.

Fogalmam sincs, mikor idegesített fel utoljára egy történet ennyire.

Igen,  csak ennyire:

Kezdjük azzal, hogy el akarnak itt nekem adni egy hatalmas love storyt, amitől a józan ész megy a kukába, de nem sikerült. Icikepicikét sem. Tegyük félre most azt az apróságot, hogy mikor is fordulna elő valaha is olyan, hogy a helyes szomszéd fiú beleszeret a lányba, aki sosem hagyhatja el a házat. Ettől függetlenül sem értettem/tapasztaltam/tűnt fel, hogy ezek mégis mitől/mikor/hogyan/miért szerettek egymásba. Nem jöttek át az érzelmek, csak a regény egy pontján bumm, csöpögni kezdtek a nyálas dumák, leszáll rájuk a szerelem rózsaszín köde, meg is fojtja őket, más nem is számít. Ha nekem ebből semmi nem jött át, akkor hogyan azonosulhatnék velük? Hogyan érthetném meg a tetteiket, vágyaikat?

A válasz: sehogy.

Már itt billegett a történet, de ami a végső összeomlást okozta, az a vége. Ami egyébként teljesen kiszámítható, annyira adja magát, hogy ez lesz, még úgy is, hogy az ember tiltakozik, hogy neeeeeeeeeeeee, mert ez szörnyen béna (és hihetetlen, hiteltelen, logikátlan, mit számít?!). És de. Csakazértis. De nem is konkrétan a befejezéssel van gondom, hiába nem tetszik önmagában, hanem azzal, hogy utólagosan minősíti a karakterek viselkedését, és más megvilágításba helyezi, hogy az olvasó bólogathasson: ez így van jól. De hé, nem tudjuk, hogy ez fog történni! Madeleine nem tudja, hogy ez fog történni!

– Az elméleted szerint az ember a poggyász?
– Igen.
– Folytasd!
– Van, aki idő előtt lepottyan a szalagról. Van, aki olyan súlyosan megsérül a fejére zuhanó többi poggyásztól, hogy többé nem képes funkcionálni. Van, aki elvész, vagy elfelejtik, és örökkön-örökké körbe-körbe jár.
– És akiért jönnek?
– Arra csodálatos élet vár egy szekrény mélyén.

Szóval Madeleine, mivel beteg, folyamatosan az anyjára és az ápolójára van szorulva. Érzékeltem, hogy a szerző igyekszik megmagyarázni, hogy higgyük el, a karakterek teljesen racionálisan viselkednek. De kérem szépen, ha te ápoló vagy, és tudod, hogy a beteged milyen súlyos betegségben szenved, akkor megengeded, hogy találkozzon a szomszéd fiúval? Ez még hagyján, történnek más dolgok is…

Aztán Madeleine. Ez egy akkora önző egy … Van egy mondat a könyvben: "Lehet, hogy a felnőtté válás azt jelenti, csalódást okozunk a szeretteinknek." Ez a mondat ugyan nem Madeleine szájából hangzik el, de úgy éreztem, az egész regényre vonatkozik. Azt tukmálja az olvasó agyába, hogy ha szerelmesek leszünk, akkor nyugodtan tojjunk a családtagjaink fejére, ne foglalkozzunk az érzéseikkel, csak a sajátjainkkal, LEGYÜNK ÖNZŐK! És ez a történet lényegében semmi másról nem szól, csak hogy Madeleine magán kívül nem törődik mással, és a végén megkapom a jóváhagyást, hogy igen, Madeleine minden döntése helyes, jár a nagy taps. Ma is tanultam valamit: az önzőség kifizetődik! Akkor már értem, miért ilyenek az emberek, és miért ilyen elcseszett a világ! Yoon továbbá az alapvető életösztönről sem hallott. Persze itt is megmagyarázza, hogy Madeleine miért teszi, amiket tesz, de nagyon nem hiteles. Írjon akkor meg egy depressziós karaktert, akinek halálvágyon kívül nincs már más az életében. Ja, de akkor nem lehetne szerelmi szál, mert ütné a kettőt.

Az élet ajándék. Ne felejts el élni!

És a legeslegvége is megér egy misét. SPOILER Madeleine lényegében tök egyedül marad. Sosem járt még a világban, nem élt emberek között, az immunrendszere olyan szinten le van épülve, hogy talán még normális sem lesz soha, de atyaég, micsoda hepiend, a szerelmével lehet! Mit számít, hogy zéró tapasztalat, zéró munkalehetőség, zéró jövőkép! Mit számít, hogy van egy anyja, aki súlyos mentális beteg! Az anyja, akivel szoros kapcsolata volt eddig, most maga a sátán, tehát Madeleine teljes joggal leköpheti, és úgy tehet, mintha nem is létezne. De örüljünk, mert legalább volt a könyvben szexjelenet, hiszen tök logikus, hogy aki egész életében a négy fal között élt, és szociálisan teljesen visszamaradott, azonnal szexelni akar! És a szexért már megérte szó nélkül lelépni otthonról és ellopni az anyja pénzét (ó, bocs, igényelt magának hitelkártyát, mert az aztán fedezet nélkül tök reális)! SPOILER VÉGE

Bónusz: a könyv- és filmspoilerek. Most komolyan? Jó lenne erről már leszokni. Mi a jó abban, hogy valaki másnak elrontjuk a szórakozását, aki még nem élvezte az adott médiumot?

Pontosan ilyen szerelmi történeteket kell hirdetni fiataloknak és nem fiataloknak. Ahol semmi más nem számít, csak a szerelem (ami egy hónap után kipukkad, mint egy lufi, mindenképpen megéri érte eldobni az egyéb emberi kapcsolatokat). Nem baj. Ezt a könyvet is úgy néz ki, hogy a nagy többség imádja, és legalább filmben is terjesztik az igét.

Értékelés: 1/5

Borító: 4/5

Eredeti cím:  Everything, Everything

Kiadó: GABO

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 336

Fordította: Szabó Luca

Olvass tovább!

Charlie N. Holmberg: A papírmágus

A GABO kiadó friss megjelenése nem szokványos mágiából építkezik, az újdonság varázsa pedig mindig eléggé motiváló ok, hogy kíváncsi legyek egy regényre.

Fülszöveg: Ceony Twill összetört álmokkal érkezik meg Emery Thane mágus házába. A varázslóképző iskolában évfolyamelsőként végzett lány fémmágusnak készült, most mégis papírmágiára kárhoztatják – de hát mi haszna a papírnak egyáltalán?

Azonban a varázslatok, amelyeket Ceony a csodabogár Thane keze alatt megtanul, rácáfolnak előítéleteire. Ahogy kibomlik előtte a papírmágia csodálatos világa, megismeri tanára sötét múltját és egy olyan tiltott és veszedelmes mágiafajtát, amellyel szemben szinte semmi reménye nem lehet felvenni a versenyt. Mégis muszáj megtennie, mert hamarosan szó szerint Thane szíve lesz a tét.

A papírmágus és én abszolút guilty pleasure puszipajtásokként köszöntünk el egymástól. Magyarán tök jól belemerültem a sztoriba, és kellemes élményként könyvelem el, de ez a könyv nemes egyszerűséggel nem jó. Egyáltalán nem.

De nem akarok senkit sem lelombozni, úgyhogy két részre szedem a véleményemet. Először hadd sorakoztassam fel a pozitív tulajdonságait.

A papírmágia

Romantikus, rózsaszín szemüveges hozzáállással megközelítvén a papírmágiának egyszerűen bája van, mintha egy tündéri fodros szoknya lenne, ami minden mozdulatnál kecsesen libben egyet. (Azt a, micsoda hasonlat!) Önmagában a hajtogatásnak van egy varázslatos aurája, ahogy egyetlen papírból élőlények és tárgyak sora elevenedik meg. Régen imádtam űzni az origamit, és a könyv nosztalgikus hangulatba ringatott.

Továbbá érdekes a mágia bázisa, hogy a varázslások különböző anyagokhoz kötődnek, bár csak apró morzsákat potyogtat a könyv. Eleve a kiinduló szituáció kiváló, hogy Cenynak le kell mondania az álmáról, és olyan anyag mellett kell elköteleznie magát, amit kevésre tart (aztán persze megváltozik a véleménye).

A tanár-diák kapcsolat

Gyengém a tanár-diák kapcsolat romantikus vonatkozásban, noha itt egyelőre még nem sok érdemleges történik. Ceonyról nem sok mindent tudunk meg azonkívül, hogy szeret főzni, de Emery egy összetett, kellemes karakter.

A felbukkanó ötletek

Például nagyon tetszett, hogy a papírmágusok több réteg papírból álló élőlényeket tudnak készíteni, amik úgy cselekszenek, mintha igaziak lennének (lehet Köményt nem szeretni?). Ceony szíven keresztül megtett útja, a különböző érzelmi állapotokkal való találkozása is érdekes. 

És akkor következzenek azok az ismerős pontok, amikben a történet megbukott:

A papírmágia

Bármennyire is ötletes, ha jobban belegondolunk, az egész papírmágiának nem sok értelme van, és nem is célszerű. Mire jó az, hogy ha mágiát akarsz gyakorolni, akkor előtte hetekig kell valamit hajtogatnod, minden darabot precízen, különben nem is fog működni? Végig az járt a fejemben (főleg, hogy akadtak ilyen szituációk), hogy még elképzelni is nevetséges, amikor veszélybe kerülsz, pár másodpercnyi reakcióidőd van, és nekiállsz hajtogatni, hogy megvédd magad. Abszurd. Ráadásul a papír nem praktikus anyag, hiszen pillanatok alatt tönkremegy, mint ahogy a történetben nem egyszer megesik.

A tanár-diák kapcsolat

 A regény annyira kidolgozatlan, hogy a kapcsolatuk nincs felépítve, így nem érteni, hogy Ceony miért cselekszik úgy, ahogy, és a férfi a könyv végén miért reagál úgy, ahogy. (Egy-egy csontként odavetett mondat a motiváció, de ez közel sem elég). Ráadásul az egész történet Emery körül forog, mintha ő lenne az atyaúristen, és ezzel Ceonyt teljesen alárendelt női státuszba szorítja. Folyamatosan főz a pasira, takarít utána, mert ugye ez egy nő dolga, és minden gondolata a férfi megmentésén jár, mert… miért is? Mert ismeri egy hete?

A világfelépítés

Mert nincs? Az égadta világon semmit nem tudunk a mágiarendszerről, a társadalomban betöltött szerepükről, és egyáltalán arról, mi az a menet, amit Ceony a könyv felétől kezdve lenyom. Ezzel szemben viszont fontos részletes leírásokban ecsetelni, hogy készül a kaja.

A történetvezetés

Mivel trilógiáról beszélünk, a szerző nem gondolta úgy, hogy illene az olvasó elé valami koherens történetet vágni. Konkrétan a könyv felétől kezdve az egész egy látomásfolyam, amiben Emery háttértörténetét ismerjük meg, de a konkrét eseményekhez nem kapcsolódik szorosan, és ha kihagytam volna a fél könyvet, sem vesztettem volna sokat a főszál tekintetében. A végén viszont még csak egy fordulat sem akadt, hiszen abban a pillanatban tudható volt, hogy mi lesz a bonyodalom feloldása, hogy Ceony elindult a házból. Így viszont olyan, mintha egy fél könyvet olvastam volna, és összességében sem érződik a regény egy trilógia első részének, hanem inkább egy félbehagyott könyvnek. Rövid idő alatt játszódik, és Ceony konkrétan semmit nem haladt a kitűzött célja felé.

Mint láthatjátok, éppen abban gyenge a regény, amiben erős is. Összességében a negatívumok többet nyomnak a latban, és erősen jelzik, hogy bizony, A papírmáguson bőven lehetett volna még dolgozni. Ettől függetlenül mégis megtaláltam benne azt, ami miatt nem zavartak annyira a hiányosságai, mint egy hasonszőrű könyvnél éreztem volna.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  The Paper Magician

Sorozat: A papírmágus trilógia #1

Kiadó: GABO

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 240

Fordította: Márton Zsófia

Olvass tovább!

Tommy Wallach: Kösz, hogy…

Tommy Wallach nevével még a debütáló aszteroidás könyve kapcsán találkoztam pár éve, amit ezek után mindenképpen olvasni fogok, mert lekenyerezett a stílusával.

Fülszöveg: Parker Santé ajkát már öt éve egyetlen szó sem hagyta el. Miközben osztálytársai fényes jövőjüket tervezgetik, ő csak sodródik, szállodákban bámészkodva üti el az idejét, a vendégeket figyeli. Amikor azonban megismerkedik Zelda Tothtal, egy ezüsthajú lánnyal, aki állítása szerint jóval idősebb, mint amennyinek kinéz, a fiú ráébred arra, hogy talán mégis van a világban néhány dolog, amiért érdemes élni.

A Kösz, hogy… tökéletes példa arra, miért szeretek férfi szerzőtől egy kamaszfiú E/1-es nézőpontjában olvasni. Olyan jó a fejükben lenni: lazák és humorosak, de mégis szorul beléjük némi érzékenység mondjuk egy lány idegesítő melodrámájával szemben.

Tommy Wallach ezzel az egy könyvével elérte, hogy felkerüljön a bármit ír, érdekel listámra. Nagyon jó a stílusa, beszippantja az embert, és olyan köntösben tud megfogalmazni fontos gondolatokat, hogy irigylem az írói vénáit. Ilyenekről beszélek:

– Sosem értettem azokat, akik feketén isszák a kávéjukat. Hát nem elég keserű így is az élet?
Pontosan ezt szeretem benne. Hogy az élet nem valami cukormázas dolog. Akkor meg miért édesíteném meg a kávét?

Mellékes megjegyzés: mindig is tetszett a kifejezés, hogy „agyonütni az időt”. Mintha az idő valamiféle gonosz sárkány lenne, akit le kell gyilkolni. Sajnálatos módon, az életben az idő természetes módon halálozik el, évről évre, óráról órára, másodpercről másodpercre, ahogy az minden mással is történik. A való világban irgalmatlan időmészárlás folyik.

A „tökéletes” szóval mindenki jó dolgokra szokott utalni: egy hibátlan dolgozatra, egy félévre, amelyben egyszer sem hiányzott, egy maximális pontszámmal teljesített 1080° Snowboarding menetre. Szerintem viszont akkor használjuk a legprecízebben, ha olyasmit írunk le vele, ami pontosan az, aminek lennie kell – még ha ez a bizonyos dolog elég szar is. Tökéletes reggeli szájszag. Tökéletes másnaposság. Tökéletes szomorúság.

Az ember sosem szűnik meg fiatalnak érezni magát. Lehet, hogy elkezdesz dolgozni, lesz férjed és saját házad, de ez az egész felnőttség csak színjáték. Mindannyian úgy teszünk, mintha felnőttünk volna. Tudod, melyik a legkegyetlenebb tárgy, amit valaha feltaláltak? – A fejemet rázta. – A tükör. Mert megtöri az illúziót.

Aztán meg az ilyenek, amiken felröhögtem:

Most komolyan, mi az isten van a gyümölcsökkel? Ki döntötte el, hogy a művészet legméltóbb tárgya csakis egy ezüsttálba odacsapott szőlőfürt meg egy gránátalma lehet? Mert az a fazon megérdemelné, hogy agyonverjék egy éretlen körtével.
Általában a pucérság az egyetlen dolog, ami segít ébren maradnom. Egy átlagos múzeumban mindig jelentős mennyiségű meztelen nő van közszemlére téve, bár ilyen képekből messze nincs annyi, mint gyümölcstálasokból. Vannak életnagyságú, meztelen hölgyeket ábrázoló márványszobrok, amelyek olyan makulátlan fehérek, mint egy frissen kibontott szappan. Vannak vízesések alatt pucéran fürdőző asszonyságokról készült olajfestmények. Vannak szögletes, kubista meztelen nők, akikről mindezt csak azért tudjuk, mert a cím elárulja: „Lépcsőn felfelé tartó meztelen nő”.

Kibaszottul utálom a virágokat. Miféle seggfej vesz valamit, aminek aztán gondját kell viselni? „Tessék, szerelmem feltételezett tárgya, hadd ajándékozzalak meg egy kis plusz felelősséggel.” És ha kötelességed teljesítése közben kudarcot vallasz, akkor ott állsz egy virág-hullával. Na szép! Ez az ajándék ellentéte. Ez valami kicseszett anti-ajándék!

Hogy az ember szülei is voltak fiatalok, erre gondolni épp olyan, mint arra, hogy Micimackó vécére megy: egyszerűen csak cseszettül ciki.

Tele van az egész könyv ilyenekkel, minden lapját öröm volt olvasni.

Ami a történetet illeti: a kivitelezés remek. Tulajdonképpen a szöveg egy esszé, amiben Parker részletesen összefoglalja a felvételi bizottságnak, hogy mi sarkallta arra, hogy egyetemre jelentkezzen, mikor korábban esze ágában sem volt. Oké, lássuk be, az életben nem vennének fel senkit egyetemre, aki leírja például hogy vesztette el a szüzességét. De ahhoz képest Wallach abszolút reálisan mutatja be a Parker döntéséhez vezető rövid időszakot. Nincs két nap alatti örök szerelem, nincs az, hogy minden megváltozik és mindenki hepi. Lényegében Parker megismerkedik Zeldával, és a lány állapotából eredő teljesen más életszemlélete rávezeti arra, hogy elgondolkodjon a saját életén, és felnyíljon a szeme: a változás csak akkor jön el, ha tesz érte, máskülönben csak eltékozolja.

A könyv vége valaminek a kezdete, egy ígéret, hogy Parkernek egyszer egy jobb, boldogabb élete lehet, amin nem ül árnyként a múlt: az édesapja halála. A regény eleje és vége egyébként nagy kontraszt, mert Parker messze nem tökéletes karakter, hiszen lop, mégis látjuk, hogy jó srác, és szerethető, és csak hiszi, hogy nem kedvelik az emberek, és nem tud mit kezdeni azzal, hogy az anyja alkoholista.

Nagyon tetszett, hogy sokáig nem lehet eldönteni, hogy paranormális aspektusa van-e a regénynek, vagy Zeldának mentális gondja van, vagy csak szeret kitalálni dolgokat. Ahogy Parker a végén megjegyzi, ez igazából nem is lényeges, de élveztem, hogy bizonytalanságban tartott. A lány impulzív, olyan dolgokra veszi rá fiút, amire magától nem lenne hajlandó, ráébreszti, hogy kézzel fogható távolságban vannak a barátnak való emberek, akik társaságában nem kell magányosnak lennie. Zelda közben arra vár, hogy lezáródjon a saját ügye, és elérje megmásíthatatlan célját. Szerettem a beszélgetéseiket.

A másik, ami megfűszerezte a regényt, az Parker pszichoszomatikus betegsége. A némasága érdekes szituációkat eredményezett, és nagyon szerettem a sztoriba ágyazott meséit; önmagában is megállta volna a könyv a helyét, de e szösszenetek megszínesítették. Parker nem tanul meg a regény végére beszélni, sőt, Zelda kedvéért sem tud megszólalni egyszer sem, de szembesül azzal, hogy ez azért van, mert talán ő nem akarja.

Összességében a Kösz, hogy… egy nagyon jó stílusban megírt, jópofa ifjúsági regény, ami bizony elgondolkodtat arról, hogy csak és kizárólag a jelenben éljünk.Nagyon ajánlom!

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím:  Thanks for the Trouble

Kiadó: GABO

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 300

Fordította: Gázsity Mila

Olvass tovább!

Jeanne Ryan: Idegpálya

Évekkel ezelőtt már szemeztem ezzel a könyvvel, de nem voltak épp pozitívak az értékelései. Most, hogy film készült belőle Emma Roberts és Dave Franco főszereplésével, ismét terítékre került.

Fülszöveg: Amikor a kissé visszahúzódó Vee egyszer csak belecsöppen egy interneten követhető bátorságpróba-játékba, hirtelen azzal szembesül, hogy a névtelen irányítók mindent tudnak róla. Olyan nyereményekkel kecsegtetik, melyek után az EzVagyokÉn oldalán vágyakozott, majd a számára tökéletes pasival, a dögös Iannel szervezik egy csapatba. Először jó mókának tűnik a dolog – a rajongók buzdítására egyre kockázatosabb feladatokat hajtanak végre, egyre értékesebb jutalmakért. De az események komoly fordulatot vesznek.

Ez egy igazán jó könyv volt. Abból a szempontból, hogy mindenkinek a kezébe nyomnám példamutatásként, hogy olvassa el, és így NE viselkedjen, ahogy Vee. Pedig a lány szimpatikusnak tűnik az elején. Tipikus YA főhős: penészvirág a népszerű barátnője árnyékában, aki egy helyes fiú után ácsingózik. Olyan lány, akinek csak szurkolni lehet, hogy sikerüljön elérnie a történet végére, amit szeretne. Az író még meg is támogatja ezt a karakterképet azzal, hogy Vee sminkesként a háttérben, értitek, a háttérben dolgozik egy darab munkálatain, és a babérokat a színészek aratják le, nem ő.

Aztán Vee belekeveredik a MERSZ nevű játékba, aminek az a lényege, hogy különböző nyereményekért valami idióta feladatot kell teljesíteni. Első körben Vee-nek a fejére kell öntenie egy pohár vizet egy nyilvános helyen, és valami cikis kommentárral kell megtoldania. És csak úgy heccből megteszi, aztán jönnek az újabb és újabb feladatok, és mindig igazolja magának, miért kell igent mondania, míg végül teljesen belegabalyodik ebbe az ördögi körforgásba.

A könyv legszánalmasabb része, hogy mindez a társadalmi helyzet fokmérőjeként szolgáló, ám egyébként haszontalan tárgyak birtokba sajátításáért történik. Olyan fontos dolgokért, amik nélkül nem lehet élni: menő telefon, drága cipő, ami manapság is elég sok ember életcéljaként szolgál. Mert kéthavonta új telefon meg márkás csuka az aztán létszükséglet. Azt hiszem, mindent elárultam azzal kapcsolatban hogy vélekedem erről a témáról, és az ilyen emberekről; értelemszerűen Vee-vel sem tudtam mit kezdeni, egy ostoba, anyagias kis liba. A halál adná ki magát prostituáltak, a büszkeségem többet ér!

Vee nem létező kedvelhetőségét az is tovább rontotta, hogy mint az óvodában, félpercenként változtatja, hogy éppen kibe szerelmes. A könyv elején még Matthew a minden, és az amúgy nem éppen patyolattiszta srác miatt rág be a legjobb barátnőjére, akit egyébként undorítóan irigyel is (milyen barátnő az ilyen?) Aztán három órával később elhangzik Vee szájából, hogy Matthew már történelem, mert itt van a MERSZ partnere, a szexi Ian, akivel pár órás ismeretség után dúl az instalove, ja mert hogy egyébként az egész cselekmény vagy három napot ölel fel. Nem elég, hogy Vee önmagától sötét, de Ian még rátesz egy lapáttal; ahányszor a lányban megcsillanna az értelem halovány szikrája, Ian mindig kioltja belőle, hiszen a saját önző érdekei vezérlik. Kedves 15 évesek! Azért remélem, nem követitek Vee példáját, aki simán elfurikázik egy vadidegen sráccal, mert ha jól rémlik, már a 4 éves gyerekeknek is megtanítják, hogy ezt nem szabad.

Azért fontos elolvasni ezt a könyvet, mert meg kell érteni, hogy nem érdemes feláldozni magunkból egy darabot azért, hogy haszontalan tárgyak határozzák meg, mennyit érünk. Egy telefon nem hoz boldogságot az életünkbe. És azért is fontos, hogy lássuk, hogyan nem szabad használni az internetet, hogyan nem szabad mindenféle információt megosztani magunkról, amikhez bárki hozzáférhet. Számomra még mindig megdöbbentő, hogy emberek miket el nem árulnak magukról, milyen képeket posztolnak, és bele se gondolnak abba, hogy később visszaüthet, mert IQ gyökkettő az intelligenciájuk. Az a szomorú, amikor az ember konstatálja, hogy a rokonai és a barátai is ilyenek. Vee folyamatosan azon értetlenkedik, hogy a MERSZ hogyan szerez tudomást az ügyeiről, amikor a közösségin éli az életét. Ja, hogy azt onnan fel lehet használni? Erre még nem sikerült rájönnöd, kicsi Vee?

Az író jobban rátenyerelhetett volna ennek az üzenetnek a közvetítésére, mint ahogy tette. A könyv olvastatta magát, de mivel nem áll másból, csak a feladatok teljesítéséből, egy idő után ellaposodik, lévén nem voltak túl izgalmasak, a végére pedig nekem már kifejezetten banálissá vált. (És az a fordulat, te jó ég, szörnyű volt!) De már a prológus is „érdekes”: felrúgja a történetmesélés alapvető szabályát, és egy olyan karakter ténykedését mutatja be, aki sosem kerül elő a cselekményben, azt sem tudjuk kicsoda, hogy mit csinált, és hogy mi lett a sorsa. Ilyennel sem találkoztam még. Az is nagyon furcsa, amikor kiderül, hogy Vee miért van szobafogságban, a szülők viselkedése érthetetlen és irreális, és annak fényében, amit a motivációról megtudunk, még értelmetlen is.

A könyv elolvasása után megnéztem a trailert is, az alapgondolaton kívül semmi köze nincs az alapanyaghoz. És jobb is ez így, ígéretesebbnek tűnik. Mindenesetre kíváncsi vagyok, mit érezhet az író, mikor azzal a hozzáállással adaptálják a könyvét, hogy az eredetinél tudnak ők sokkal jobbak, és ezért rá sem lehet ismerni, hogy miből lett az, ami.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: Nerve

Kiadó: GABO

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 300

Fordította: Lacza Katalin

Olvass tovább!