Supernatural – 12×08: Ünnepi pihenő

A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.

Kezd körvonalazódni egyfajta sorminta, amiben az eredeti öt évad nem játszik: két gyengébb szezon után érkezik egy jó, tehát most léptünk be a harmadik ilyen ciklusba. Ugye nem ezt a színvonalat kell nézni újabb két évig?

Nem látom, hogy merre halad ez a sztori. Komolyan, az évad eddig olyan, mintha maguk az írók se lennének képben, mit is akarnak kihozni ebből, és menet közben várják, hogy megjöjjön az ihlet. Lenne itt két szál – az Egyetemesek és Lucifer –, de egyiket sem használják, csak lógnak a levegőben.
Az Egyetemesekről annyit tudunk, hogy az egyik tag a tesók nyomában koslat, befejezi a piszkos munkát, ha ők nem, Lucifer meg egyik testből ugrál a másikba. Az újonnan formálódott Castiel-Crowley duó igyekszik felkutatni a bukott angyalt, és ha úgy adódik, Sam és Dean is beszáll a buliba, amikor éppen foglalkozni kéne a főszállal, hogy emlékezzünk, olyan is van.

A legérthetetlenebb viszont, hogy Mary-t is parkolópályára tették – akkor mi értelme volt őt visszahozni? Azt hittem, felrázza az eddigi dinamikát a jelenléte, hoz egy kis vérfrissítést, erre semmi. Ne már, hogy tényleg csak azért kell, hogy évad végén megöljék, ezzel új táptalajt szolgáltatva a srácok motivációjának.

Lucifer szó szerint alkotott a téli szünet előtt, erről bővebben a tovább mögött.

Olvass tovább!

Lucifer – 2×10: Chloe titka

A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.

Amikor őszi műsorrendbe került a Lucifer, aggódni kezdtem. Midseasonben remekül megállta a helyét, de kibővített epizódszámmal félő volt, hogy hullámzani kezd a minőség. Jelentem, ez nem történt meg – igaz, a félévad-záróig még hátra van 3 rész.

Az első évadban is ennyire sziporkázott a sorozat? Mert most annyi benne a muníció poénfronton, hogy el is felejtem, hogy nem komédiát, hanem nyomozós sorozatot nézek. Sőt, nem is érdekelnek az ügyek, szinte nem is figyelek a megoldásukra, a karakterek viszik a pálmát, és okozzák az örömteli perceket.
Mindig sikerül megtalálni azt a határt, amikor még nem száll el teljesen a humor, és még az olyan dolgok is mosolyfakasztóak, mint amikor Lucifer kitalálta, hogy olyan lesz, mint Detective Douche.

Tom Ellis kisajátítja magának a képernyőt, és minden megszólalása derültséget okoz, de a kiválóan megválasztott főszereplőn kívül a mellékszereplők is nagyban hozzájárulnak, hogy hétről hétre várjam a részeket. Ella színt hozott a csapatba, az öreg motorosok közül pedig a démon Maze-t és a pszichológus Lindát emelném ki, és persze azért is jár a pacsi, hogy a gyerekszereplő irtó aranyos – sajnálom, hogy Trixie mostanában kevés játékidőt kap.

Spoileresen a tovább mögött folytatom.

Olvass tovább!

Veronica Rossi: Riders

A Supernatural legjobb időszaka villogott a szemem előtt, mikor a Riders fülszövegét olvastam. Az apokalipszis lovasai, a világvége nagyon izgalmas téma, és már tűkön ülve vártam, hogy lehengereljen.

Gideon érettségi után beáll az amerikai hadseregbe, hogy ranger legyen. Az egyik katonai gyakorlat rosszul sül el. Későn nyílik ki az ejtőernyője, és a becsapódás következtében meghal. Aztán csodával határos módon felébred. A karján egy különös karperecet talál, ami sehogy sem akar lejönni. De nem ez a legfurcsább, hanem az, hogy miután hazamegy, kezd szűnni a fájdalom, eltört csontjai összeforrnak. Egy fősulis buli közepén beállít Daryn, a titokzatos lány, aki figyelmezteti, hogy el kell tűnniük, mert veszélyben vannak. Miután sikerül elmenekülniük, Gideon megtudja, hogy ő a négy lovas egyikének inkarnációja, Háború. Gideon és Daryn elindulnak felkutatni a többi lovast.

Nagyon vártam ezt a könyvet, de nagy csalódás volt. Még az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, de annyira érdekelt a téma, hogy nem tudtam. Szerencsére a második felére javult. Vagy csak én rázódtam bele.

Az alapelgondolás mindenképpen ötletes, a világ is érdekes, nagyon tetszettek a srácok képességei, és a lovak! Olyan jó volt elképzelni a lovakat, főleg Gideonét, a makrancos Riotot (ő van a borítón), főleg úgy, hogy Gideon rajta ül. Sajnos összességében ennyi pozitívumot mondhatok a Ridersről.

Már az elején meg kellett küzdenem a rosszul megválasztott elbeszélésmóddal. Sokáig nem értettem, miért döntött Rossi e megoldás mellett. Elismerem, a történések függvényében van létjogosultsága, de sokat veszített miatta a történet. Két szálon fut: Gideon a jelenben idézi fel egy ügynöknek, hogyan lett lovas, hogy találkozott a többiekkel, miket csináltak. Az elmesélő jelleg miatt távolinak érződnek az események, nem élhető át úgy, mintha most történne, és nehezen lehet kötődni a karakterekhez.  Pluszban még előre spoilerez, hogy véletlenül se legyen semmi váratlan.

A főszereplő, Gideon sem lett a szívem csücske. Azt vettem észre magamon mostanában, hogy sokkal jobban szeretek férfi szemszögből olvasni, de ez női íróknál ugye problémás pont, mert hajlamosak feminim vonásokkal felruházni a karakterüket. Nos, ez a helyzet itt nem áll fenn, pont ellenkezőleg. Úgy éreztem, Rossi nagyon erőlködött, hogy Gideon markánsan férfias legyen, és már-már idegesítően macho ahhoz, hogy szeretni tudjam. (Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy ehhez képest állandóan a pretty szót használja quiet, very, bloody és egyéb társai helyett, ami elég fura, eléggé kizökkentett.)

Ilyen alapfelállással elég nehezen tudtam egy hullámhosszra kerülni a könyvvel. Az első fele annyira érdektelen! Ugyanaz ismétlődik: meg kell keresni az aktuális lovast, aki nem akar csatlakozni, és elmenekül; aztán megjelennek a gonoszok, és együtt menekülnek, az aktuális lovas meg beadja a derekát. Az akció után Daryn előadja, hogy nem mondhat semmit arról, mi folyik itt, mi a céljuk, majd akkor, ha mindenki megvan, és a rejtélyeskedés akarná az izgulós faktort szolgáltatni, de lássuk be, rühellem, ha egy karakter visszatartja az információt. Jó, utólag értem, miért, de akkor is. Ezt háromszor sikerül eljátszani, és ez teszi ki a könyv kb. 60%-át. A harmadik alkalommal erősen elgondolkodtam azon, miért nem lehetett az eseményeket összetömöríteni egyetlen könyvbe, mert ez a repetitivitás eléggé kikezdte a türelmemet.

Meglepő módon, miután összeverbuválódott a csapat, a történet jobb lett. Pedig ha jobban belegondolok, igazából ezután sem történt sokáig semmi, mert csak tréningeztek, viszont összekovácsolódtak. Nem mondom, hogy olyan hű, de sokat tudunk meg a srácokról, de mindegyik különálló személyiség, és sokkal jobban bírtam őket, mint a főhőst. Kapcsolati téren a leggyengébb láncszem mindenképpen a szerelmi szál. Pozitívum, hogy elég lájtos, nincs nagy romantikázás, de szörnyű, hogy mennyire nincs kémia Gideon és Daryn között.

Az akció berobbanásától vált izgalmassá a történet. Enyhén szólva hüledeztem, mit szenvedett el Gideon, és hogy mi történt az egyik szereplővel. Utóbbi az egyik fontos félbehagyott szál, ami a folytatásban a motivációt szolgáltatja majd, mert összességében azon kívül, hogy kiderült, mit akarnak a démonok, a könyv más lényeges dolgot nem képes felmutatni, cselekményt nagyítóval kell keresni. A végén van egy féléves összegzős időugrás, ami eléggé kizökkentő, és semennyire sem vetíti előre, mi történik legközelebb. Sejtésem szerint kb. ugyanez mínusz rekrutálás.

Úgy érzem, a Riders kihagyott ziccer egy remek alapötlettel és pár jó pillanattal. Bár nem voltam elragadtatva tőle, de az utolsó harmad és a téma miatt azt hiszem a folytatásra is benevezek, ami váltott POV lesz Gideonnal és Darynnel, és egyúttal lezáró kötet is.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Riders #1

Kiadó: Tor Teen

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 384

Olvass tovább!

Supernatural: vége a 10. évadnak

A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.

Vajon vannak-e még elvárásaink egy 10 évados sorozattal szemben? Minden sorozat megkopik egyszer, ez tény. Újra és újra ugyanazokat a köröket futja, tudjuk jól, és mégis mi, hű rajongók folyamatosan hiszünk abban, hogy talán egyszer olyan lesz, mint fénykorában.
Vagy ha nem is pont olyan, de tud hozni egy szintet, mely a régi felé konvergál. A Supernatural egyszer már kimászott a gödörből, de úgy tűnik, idén elfogyott a lendület.

Ha egy szóval kéne jellemeznem ezt az évadot, azt mondanám, hogy felejthető. Nemrég ért véget, és csak pár epizód történése rémlik előttem, annyira nem hagyott bennem nyomot.

A remény a 200. epizódnál csillant fel, amit az évad egyik legjobbjának tartok, igazi ajándék volt a rajongók számára, aztán a Cluedós tippelgetős rész a régi időket idézte, amikor még sikerült szórakoztató heti ügyes részeket szállítani. Ilyenkor látszik, hogy, ha a készítők nagyon akarnak, képesek letenni az asztalra azt, amit elvárunk tőlük. A szezon egészét nézve viszont a sorozat a középszer tájékán mozgott.

Pedig adott volt egy ütős felütés a 9. évad WTF-cliffhangerje után, amit nem sikerült jól kihasználni. Hosszabb ideig végigvihették volna a démonszálat, bár kvázi örülhetünk, hogy nem rögtön az első részben oldották fel. Így viszont maradt a “le kell szedni Káin jelét, mert különben baj lesz”-küldetés, ami főszálnak nem volt elég erős.

Spoileresen folytatom a tovább mögött.

Olvass tovább!

Supernatural 200. rész

Nem fogom elmondani kétszázadszorra, hogy mennyire imádom a Supernaturalt – hoppá, mégis megtettem –, de mindenképpen meg kell emlékeznem a jubileumi 200. részről. A kerek számok minden sorozat életében hatalmas mérföldkőnek számítanak, de 10 évadot nagyon kevés él meg. Úgyhogy bármi is történik, a Supernatural mindig különleges marad a televíziózás történelmében. 

Amikor bejelentették, hogy az ünnepi rész musical epizód lesz, döbbenten keresgéltem az állam a padlón. Egyrészt a musical mint műfaj nem a szívem csücske, mert nem szeretem, ha a dialógust megtöri az ének és a tánc, és egy ilyen kaliberű sorozatba passzírozva fájdalmas paródiának tűnhet, hiába szállítottak már a készítők remek különc epizódokat. Nagy tapasztalatom nincs ezzel, tulajdonképpen csak a Xenában emlékszem, hogy láttam ilyet nagyon régen, és nem mondhatni, hogy el voltam tőle ragadtatva. Mivel promókat nem nézek, és előzetesen sem tájékozódom, hogy az élmény minden pillanata meglepetésként hasson, el sem tudjátok képzelni, mennyire megkönnyebbültem, hogy nem úgy lett musical.
  

Dean és Sam egy eltűnt tanárnő ügyében nyomoznak, és a gimiben, ahol az eset történt, pont a Carver Edlund könyvein alapuló Supernatural musicalt próbálják csupa lány szereplővel. Már itt éreztem, hogy ez a rész kecsegtető ígéretet hordoz magában, mert a metafikciós, rajongókhoz való kikacsintásokkal operáló epizódok mindegyikét imádom, emlékszünk még a könyvek létét leleplező epizódra vagy a Supernatural Con-ra. Az az arckifejezés, amit a srácok levágtak a musicalbe csöppenve (Dean meg úgy az egész részben), minden pénzt megér. 

Már a kezdés lefekteti, hogy egy ünnepi epizódról van szó: megjelenik a szokásos akkor felirat, és a pilot forgatókönyvének fedőlapja, hogy aztán a mostra váltson – honnan hova jutottunk 10 év és 199 rész alatt.

A Supernatural intróját imádom. Minden évben alig várom, hogy vajon milyen új felirattal rukkolnak elő, és minden évben eláll tőle a lélegzetem. Na, most el tudjátok képzelni, mit éreztem akkor, mikor összezsúfolták az eddig összes feliratot, és egyben megnézhettem őket. És nem csak az állandókat, hanem a speciális epizódokét is, mint amilyen ez is volt. 

A részen belüli musical kiváló eszköz arra, hogy felvonultassa azokat a pillanatokat, amik a sorozatot jellemzik, felidézte a régmúltat, ahonnan indult 2005-ben. Milyen rég volt már, mikor Sam jogászhallgató volt a Stanfordon, és Dean beugrott hozzá, hogy keressék meg az eltűnt apjukat. Akkor még ki gondolta volna, hogy ez a Monster of the Week-re épülő sorozat ilyen hosszú utat tesz meg. Jellegzetes elemek tűntek fel, mint a madárijesztő (az egyik kedvenc részem), Dean nyaklánca, ami a testvérével való kapcsolatát szimbolizálja, és Dean kidobta a kukába, a sorozat szállóigéjének zenébe interpretálása és a Ghostfacers. 

Másrészt a musical kiszolgálta a hűséges fandomot is. Eleget tettek a vérfertőzésre fittyet hányó Dean/Sam shippereknek és a sokkal populárisabb Destiel shipnek is, én ezeken szakadtam a röhögéstől, főleg amikor Sam elkezdte fejtegetni, hogy miért nem más a karakterek shippelt elnevezése. 

Maga a heti ellenség teljesen jellegtelen volt, de ebben az epizódban nem ez volt a lényeg, hanem a nosztalgia, aminek tökéletesen eleget tett. Azt mondjuk sajnáltam, hogy nem hoztak vissza régebbi szereplőket, sőt, még Cas sem volt jelen, csak a diáklányok által játszott musical szereplőként.

A Carry On My Wayward Son, ami annyira meghatározó dala a sorozatnak, a végén csodálatos volt, és gyönyörűen reflektált a testvérek kapcsolatára, mint ahogy az egyes dalok – amik jók voltak –, a karakterekre, például, amikor Dean sírását jellemezték, miután visszatért a Pokolból, és lelkileg teljesen szét volt esve.

Jókat mosolyogtam és derültem ezen a részen, simán hozza azt a szintet, mint a többi komolytalanabb különleges epizód. Az viszont valahol szomorú, hogy az eddig teljesen érdektelen 10. évadban ez volt az egyetlen értékelhető rész, ami megmozdított bennem valamit. 

Értékelés: 5/5

Olvass tovább!

Constantine pilot

Az idei szezon eddig nem fekszik nekem. Mindössze három sorozat érdekelt a kínálatból, és abból is csak egy ment át a rostán, a Flash – a Constantine is a Gotham sorsára jutott. Nem volt olyan rettenetes a pilot, hogy egyből kukázzam, de egyáltalán nem is tetszett, pedig olyan lelkesen szerettem volna megtekinteni.

Fogalmam sincs, hogy mennyire alapszik a film és a sorozat a képregényen, melyik a hűbb (talán a sorozat), de a tény a következő: a Keanu Reeveses filmet imádtam, ellenben ezt nem. Ebben nagy szerepet játszott a főszereplő, akinek az egész lénye irritált, olyan volt, mint egy Supernaturalből szabadult Castiel paródia, lévén az öltözéke majdnem stimmelt. Misha a kisujjából kirázta volna a szerepet, de ettől a pasitól felállt a hátamon a szőr, ahányszor csak megszólalt. A brit akcentus fellengzőssége amerikai sorozatban szívem csücske, de itt furcsán hatott, és a színész játéka azt az érzetet nyújtotta, hogy nagyon erőlködve igyekszik visszaadni a karakter lényét, de inkább olyan mű lett az egész próbálkozás, mintha beszívott volna.

A történet is elég gyenge volt, főleg annak fényében, hogy a női karakter, akinek felnyílik a szeme a másvilágra, eredetileg állandó szereplő lett volna, de végül kiírták. A nő behozatalát alapozták meg ezerrel, és ez többé-kevésbé sikerült is, így viszont, hogy a végén elbúcsúztunk tőle, eléggé értelmetlenné váltak magában a pilotban történtek. Kiindulópontnak lényegében annyit kaptunk, hogy megtudtuk, miért van Constantine kárhozatra ítélve. Eleve a történetvezetés sem stimmelt, nem volt elég komplexen összerakva, olyan darabos volt az egész. Néha nem értettem, hogy mi az adott jelenet, mi célt szolgál az összkép tekintetében.

Ez így egyelőre nagyon heti ügyesnek néz ki, és sok opciót nem látok, minden részt fel lehet fűzni egy-egy ördögűzésre, ami nem tűnik túl izgalmasnak. Főleg így, hogy megszabadultunk a női főhőstől, és Constantine csak egymagában lesz. Ez ugye nem túl szerencsés, ha frászt kapok a színésztől, és nem lesz mellette senki, aki ezt kompenzálja. A színesbőrű angyallal se szimpatizálok egyelőre semennyire sem, a démonokból sem kaptuk még semmi jelentőset, úgyhogy innen akármerre lehet tovább indulni. Arra kíváncsi leszek, hogyan érzékeltetik a dohányzást, aminek aktusát ugye nem mutathatják meg országos televízión a törvényi szabályozások miatt.

A téma adott lenne ahhoz, hogy ez egy jó kis sorozattá nőhesse ki magát, mert rengeteg lehetőség rejlik a világban, és én abszolút nem unom az angyalok-démonok szembenállást, hiába vesézték ki ezt alaposan a Supernaturalban.

Mindenesetre, bármennyire is nem nyerte el a tetszésem, még egy esélyt adok neki, hátha összeszedettebb lesz a következő rész, mint a pilot. Bízom benne, hogy jobb lesz, mert „vicces” lenne, hogy még egy ilyen potenciállal bíró sorozatot ne nézzek, ahogy a Sleepy Hollow-val is jártam.

Értékelés: 3/5

Olvass tovább!