Colleen Hoover: Szívcsapás

Colleen Hooverről sok jót hallottam. Leginkább azt, hogy milyen érzelmi katarzisba taszítja az olvasót, és fantasztikusan viszi papírra a drámát. A Szívcsapást már a Goodreadsen kinéztem magamnak évekkel ezelőtt, mikor még szó sem volt magyar kiadásról.

Layken az édesanyjával és a kisöccsével, Kellel Texasból Michiganbe költözik az apukája pár hónappal ezelőtt bekövetkezett szívrohama után. Az egész olyannyira váratlanul érte, és mélységesen sújtotta a lányt, hogy még mindig a feldolgozási fázisban van. Ám a fájdalom enyhül abban a szent percben, amikor behajt az új házuk feljárójára, és kiszáll a kocsiból. Ugyanis azonnal megismerkedik élete szerelmével, a szomszéd srác Willel. De az élet gonosz dög: kiderül, hogy a 21 éves Will éppen abban az iskolában tanít, ahol Layken megkezdi a végzős évét. Fuccs a sírig tartó lávnak!

A könyvvel kapcsolatos érzéseim egy csomó nem tudommal függnek össze. Nem tudom, min alapul Layken és Will földöntúli szerelme. Nem tudom, Eddie miért lett Layken legjobb barátnője. Nem tudom, miért van oda minden szereplő Laykenért. Nem tudom, miért imádják mások ezt a könyvet.

Azt mondják, Colleen Hoover stílusa megnyitja a könnycsatornákat. Jó pár olyan könyvet olvastam már, ahol a csigatempójú cselekményt az író olyan hangulatban prezentálja, hogy minden érzelmet kifacsar belőlem. Itt is valami ilyesmit vártam, de ez az egész olyan felületes és egysíkú volt, hogy csak a vállamat vonogattam. Nem jöttek át az érzelmek. Olvastam róluk, de a szavak nem voltak képesek arra, hogy hassanak rám. Layken sír. Layken hisztizik szenved. Én meg kábé: és akkor? Haladjunk. Az írásmód fájón pongyola, alig akadnak benne hasonlatok.

A könyv szájhúzogatóan hatásvadász nyakig öntve halmozott drámával, ráadásul teljesen irreális. Nem is emlékszem, mikor olvastam ennyire hatásvadász elemekkel operáló könyvet. Egész végig azon kattogtam, hogy lehet így megkínozni a főszereplőt. Erről ki szeret olvasni? És nem, nincsenek ennyire hasonló sorsok, és kész.

Kezdjük Layken és Will „szerelmével”. Az első napon megismerkednek, és onnantól kezdve kész, ők szerelmesek egymásba. Nem vonzódnak egymáshoz, nem kedvelik egymást, semmi ilyesmi, hanem ez egy mély érzéseken alapuló kapcsolat. Ez szerelem, emberek! Eltelik három nap, és kiderül, hogy Will tanár, és ez olyan hatalmas drámai elem, hogy Layken utána semmi mást nem csinál, csak hisztizik szenved. Igaz még e három nap során is csak egy randi mennyiségű időt töltöttek együtt, a többi napon nem is találkoztak. Önmagában elég problémás, ha ilyen „stabil” alapra építkezik egy könyv, és én ezek után próbáljam meg komolyan venni?

Aztán azt is furcsállottam, hogy oké, Layken és Will kisöccse összebarátkoznak, de akkor állandóan együtt is vannak, Will viszi őket iskolába. De így kábé rögtön. Az anyuka ezen kicsit sem akad ki, hogy egy kvázi vadidegen ilyen nagy szerepet vállal a fia életében. Mert ha mondjuk még eltelt volna 1-2 hónap, és már jobban megismerik egymást, oké, de így…

Willről egyébként azt kell tudni, hogy a szülei meghaltak 19 éves korában, és feladta az álmait azért, hogy felnevelhesse a kisöccsét. De még ez is tisztára filmbeillően van leírva, egy futballmeccs közepén a labdát bámulva eszmélt rá, és azonnal otthagyta a meccset, hogy az öccséhez szaladhasson. Mert az öccsének a bátyjára volt szüksége, nem arra, hogy tető legyen a feje felett, vagy kaja a szájában, ugyebár. Ez a vérkötelék mindent összetartó ereje, a testvéri szeretet csodája! (Én meg fájón fogtam a fejem.)

A konfliktust Will helyzete generálja: nem akarja elveszíteni az állását, mert etetnie kell az öccsét, így hát hiába szerelmes Laykenbe, fuccs a lávnak. Szóval Layken és ő szenvednek Layken hisztizik, mert erkölcsi okokból nem teljesülhet be a vágyuk. (Mondjuk Layken fejében egyszer sem fordult meg, hogy átiratkozik egy másik suliba. Jó, tudom, akkor nem lett volna könyv!) Általában nem vagyok oda az ilyen külső tényező miatt nem jöhetünk össze megoldásokért, de ez alól kivételt képez a tanár-diák viszony, ahol nyilvánvalóak az okok. Tehát ezt a fajta tiltott vágyakozást imádom. Itt viszont ezt sem sikerült jól ábrázolni, ami mondjuk egyáltalán nem lep meg. Layken és Will szerelme az idő múlásával sem jött át a lapokról. Voltaképpen fogalmam sincs, hogy az egész könyvben mi miatt ment a hiszti.

Azt hittem, hogy akkor ez a könyv ennyiből áll, hogy a főszereplőink kerülgetik egymást, lesznek aranyos jeleneteik (hol?), közben drámáznak egy sort, majd a végén összejönnek. De aztán kapunk egy FORDULATOT, amire számítani lehet, de az író eltereli a figyelmet egy lehetséges verzió felé. Persze nem az következik be, amire utalgat, hanem olyasmi, ami meg sem fordul a fejünkben. A FORDULATNÁL a könyv úgy kicsapta nálam a biztosítékot, hogy a falat kapartam. Nem hittem el, hogy ezt most komolyan beleírta a szerző, még irreálisabb mélységbe taszítva a történetet. Eleve mennyi az esélye a bekövetkezett párhuzamnak? Valahol példát akart állítani Laykennek Willen át, de szerintem az egész kérdés teljesen el volt bagatellizálva. De tudom, az amerikai tiniregényekben nem számítanak olyan apróságok, mint a pénz vagy a felelősség. És az a vicc, hogy igazából a főszereplő fájdalma nem közvetítődött, csak annyit szűrtem le, hogy most már nem csak Will miatt, hanem a FORDULAT utáni tények miatt is hisztizik egy sort, és kész.

Nem csak érzelmi mélysége nincs a könyvnek, de a karakterekről sem tudunk semmit. Eddie (aki szintén hátrányos helyzetű) leszólítja Laykent, és hoppá, máris legjobb barátnők. Már az első megnyilvánulása alapján kikövetkeztettem, hogy Javier lesz a rosszfiú Layken életében. Nick Laykenre nyomul, mert csak, és állandóan a Chuck Norrisos vicceivel traktálja. A viccek a könyv újabb mélypontját jelentették. Nem értettem őket, abszolút nem.

A könyvben megjelenik a slam poetry, de mivel nem merülünk el a témát illetően különösebb mélységekbe, ezért nem tudtam vele mit kezdeni. A vége felé a költéseket már csak átfutottam (az Avett Brothers dalszövegekkel hasonlóképpen jártam el), se nem szépek, se nem rímelők nem voltak. Az ezzel kapcsolatos vége jelenet meg tipikusan a nagyon fáj kategóriába tartozik. Beleborzongok, ha visszagondolok rá. 

Nem tudom, hogy ezek után merjek-e valaha újra az írónőtől olvasni. Állítólag a Reménytelen ennél jobb, de majd még meglátom. A Szívcsapás folytatását kihagyom, ez már biztos. 

Értékelés: 3/5

Borító: 3/5

Eredeti cím: Slammed

Sorozat: Slammed #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 294

Fordította: Barthó Eszter

Olvass tovább!

Tammara Webber: Egyszeregy (+Exkluzív interjú)

Már sokadik eset, amikor egy külföldön és itthon is imádott könyv végére érek, és napokig töröm a fejem azon, hogy mit szeretnek rajta az emberek. És képtelen vagyok megfejteni. Az Easy is ilyen könyv.

Tudom, hogy nem vagyunk egyformák, és nem tetszhet mindenkinek ugyanaz. De elsősorban az a bajom, hogy képtelen vagyok egyetlen érvet felsorakoztatni egy pro-kontra listán e könyv mellett. Mert ha legalább gyönyörű lenne a fogalmazás, vagy megnyerő a stílus vagy valami, akkor érteném, de stilisztikai és dramaturgiai vonalon sem nyújt semmi kiemelkedőt. Így hát maradt az, hogy én vagyok a fura lány, akinek már megint nem tetszik.

Tényleg kezdem azt érezni, hogy a New Adult irodalmat nem nekem találták ki. Eddigi olvasmányaimból egyet tudok kiemelni, ami tetszett, Cora Carmack Szakítópróba sorozatát, ott is elsősorban a humor fogott meg. Azt hiszem, az agyonsztárolt A soha határa végképp kimarad az életemből, különben még tovább elmélkednék az emberi diverzitás szeszélyességén.

Nézzük az Easy sztoriját! Jacqueline egy egyetemi buli után egyedül megy vissza a kocsijához, amikor az egyik ismerőse a kocsiba lökve majdnem megerőszakolja. Azért csak majdnem, mert felbukkan a szexisten Lucas, aki megmenti a lányt. De Jacqueline nem akar feljelentést tenni, csak élni tovább az életét, és folytatni a szenvedést a pasija, Kennedy miatt, aki azért dobta, hogy szexuális vágyait majd ne a jövőben élje ki, mert az rossz fényt vetne leendő befolyásos pozíciójára. Az egész majdnem nemi erőszaknak annyi haszna van, hogy Jacqueline elkezd bukni a rosszfiús Lucasra, és elhatározza, hogy összejön vele.

Ennek a könyvnek a nemi erőszak a központi témája, némi feminista felhanggal. Az üzenete jó: a nemi erőszak sosem a nő hibája. A szerző igyekszik bemutatni dolgokat, mint, hogy a potenciális áldozat nem cselekszik helyesen, az elkövető nem áll le soha, a jövőre nézve érdemes önvédelmi tanfolyamra járni, és persze ott van az a pont, mikor a trauma után az áldozat újra képes megbízni egy férfiban.

De ez olyan komolytalanul van tálalva, hogy számomra elvette az egész könyv szándékolt tanítását. Egyrészt semmilyen pszichológiai hatása nincs az átélteknek, pedig önmagában a szándék olyan trauma, ami nyomot hagy az emberben. Félelmet és szorongást kelt, ÁLLANDÓAN, nem csak akkor, ha alkalomadtán feltűnik az erőszaktevő. A könyv mondanivalója egy ponton visszafelé sül el, mert nekem teljesen úgy jött le az egész, hogy Lucas a saját személyes példája miatt érti meg azt, amin Jacqueline keresztülmegy, amúgy meg minden pasi félvállról veszi a nemi erőszak súlyosságát. De hogy ez másoknak miért nem tűnik fel? Az rejtély.

Ja, hogy esetleg azért, mert kapunk egy szexi, tetkós, piercinges rosszfiút, perverz vágyaink megtestesülését, akitől azt kívánjuk, hogy a könyökével az ajtóhoz szegezzen minket, miközben kitör belőle, hogy bassza meg, és visz is az ágyba? Ha ilyen perspektívából nézzük, akkor nem csoda, hogy mindenki imádja ezt a könyvet. Csak értitek, még mindig ott van az a tény, hogy egy nemi erőszak majdnem áldozatáról beszélünk, és ilyen esetben nekem ez a túlzott szexcentrikusság nagyon nem gyere be, mert nem tartom hitelesnek.

Nézzük csak a főhős, Jacqueline válaszain keresztül, hogy mi bajom van ezzel a történettel.

Interjú Jacqueline-nal:

– Szia, Jackie! Az Easyben történtekről szeretnék beszélgetni veled, hogy az olvasók még inkább betekintést nyerhessenek azokba az eseményekbe, amiken keresztülmentél.

– A nevem Jacqueline!

– Jaj, ne haragudj. Miért változtattad meg a nevedet?

– Az az igazság, hogy nulla személyiségem van, és hagytam, hogy a csodálatos pasim, Kennedy formálja az akaratomat. Ő azt mondta, hogy Jackie vagyok, hát Jackie lettem. Mikor dobott, úgy véltem, érett felnőtt módjára megszabadulok a tőle kapott becenévtől, nem számít, hogy az elmúlt három évben így hívott mindenki. Ha én úgy döntök, nem hallgatok rá, akkor nem hallgatok rá! És hadd tegyem hozzá, az Easy egyik fő fordulatának megértéséhez szükséges volt, hogy személyes példával álljak elő, hátha buták az olvasók, és máshogy nem fogják fel.

– Hát jól van, Jackie izé Jacqueline. Szóval egy halloweeni buli volt mindennek a kezdete. Te éppen a kocsidhoz tartottál, és a táskádban kotorásztál a kulcsaid után, mikor felbukkant Buck. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy megpróbált megerőszakolni.

– Igen, így történt. Teljesen kétségbeestem. De szerencsém volt, mert ott termett Lucas, aki megmentett, és péppé verte Buckot. Erre én köszönetképpen őt is nemierőszaktevőnek bélyegeztem, majd miután hazavitt, még annyit sem mondtam neki, hogy köszi.

– És lehurrogtad, amikor a rendőrséget akarta hívni.

– Nos, igen.

– Miért? Az érzelmi sokk? Megbénultál?

–  Te meg mi a frászról beszélsz?  Szerinted mit gondoltak volna rólam a csoporttársaim, a barátaim? Éppen buliztak, még nem is fogyaszthattak volna alkoholt, és totál megszívták volna, ha kijönnek a zsaruk. És akkor mi lett volna velem? Kiközösítenek a köreikből, azt nem éltem volna túl!

– Így is kiközösítettek, miután szakítottál Kennedyvel. Nem mellesleg milyen barátok azok, akik emiatt elfordulnak tőled?

– Ööö… *fellapozza az értelmező szótárat, és kikeresi belőle a barátság szócikket*

– Tehát hagytad, hogy Buck megússza a dolgot. Az eszedbe sem jutott, hogy esetleg megpróbálkozik vele még egyszer, vagy másvalaki lesz az áldozat.

– Természetesen, hiszen a nemi erőszak nem nagy ügy. Biztos csak rossz napja volt, megesik az ilyen.

– Amit átéltél, elég traumatikus élmény.

– Á, baromság. Nem mondom, hogy nem jutott eszembe néha-néha, főleg, amikor megláttam Lucast meg Buckot, de igazából másnapra túl is tettem magam rajta. Még csak tünetek sem jelentkeztek, nem undorodtam a pasiktól vagy az érintéstől. Éppen ellenkezőleg, inkább csak fokozta a libidómat!

– Azaz élted tovább az életed, mintha mi sem történt volna?

– Aha, buliztam és vedeltem tovább, ahogy eddig. Még mindenféle pasival is táncoltam. Ráadásul ekkortájt ismerkedtem meg Lucasszal, a buta egyetemistával meg Landonnal, az okos korrepetítorral. Mindkettejük iránt heves szexuális érdeklődést mutattam, mi több, azon agyaltam, melyikkel kéne összejönnöm.

– Te aztán gyorsan felejtesz! Az incidens előtt két héttel szakítottál a gimis barátoddal, Kennedyvel. Elég hamar túltetted magad rajta.

– Dehogyis! A nemi erőszak eszembe sem jutott, annyira csak a szakításunk rémes tényével foglalkoztam. Két hétig nem mertem bejárni közgázra, mert nem akartam összefutni vele. Ennyi idő alatt egyébként úgy lemaradtam az anyaggal, hogy hetekig tartott pótolnom, és különtanárra volt szükségem.

– Így ismerkedtél meg Landonnal.

– Jaja. Igaz, egyetlen tárgyilagos e-mailje miatt egy felfuvalkodott hólyagnak tartottam, de aztán pár tök felületes, többnyire tanulással kapcsolatos e-mail alapján vonzódni kezdtem hozzá. Persze halványlila gőzöm sem volt róla, hogy néz ki, de olyan jófej volt a feladatlapok küldözgetése közben, hogy attól elaléltam.

– De közben egy másik vasat is tartottál a tűzben: Lucast.

– Hát ha egyszer annyira, de annyira szexi volt! Elkezdtünk smsezni, és a kommunikációnk olyan magasröptű volt, hogy egy-két szóból állt. Érted, szavak nélkül is megértjük egymást, mi ez, ha nem szerelem? Így hát megdumáltam a barátnőimmel, hogy én most elcsábítom, és lefekszem vele. Mert mint mondtam, a nemi erőszak gondolata jót tett a libidómnak. Emlékszem, még a nevét sem tudtam, mikor táncoltam vele, de erre gondoltam: „A srác keze nem tágított a testemtől, hirtelen olyan vágyat gerjesztett bennem, amilyet nem csak az utóbbi négy-öt hétben, de már nagyon régóta nem éreztem.”

– Szóval csak a szex, szex, szex. Rosszabbak ezek az egyetemisták, mint a hormontúltengésben szenvedő kamaszfiúk. Vagy csak ezen az egyetemen?

– Fogalmam sincs, de az tuti, hogy mi csak azzal foglalkozunk, ki kivel fekszik össze. Az összes barátnőmmel ez a közös témám. Kennedy is azért dobott, hogy másokkal szexelhessen, Lucas sem fogadott éppen cölibátust, hiszen több nap alatt összesen talán egy órát ha beszéltünk, mégis tök hamar kikötöttünk az ágyban, még ha azt a határt nem is léptük át. Lucasszal kapcsolatban így éreztem: „Riadtan jöttem rá, mit jelez zsigeri reakcióm: féltékenységet. Egy srác miatt, akit alig ismerek, akivel több nyálat váltottam, mint szót.” 

– Amikor visszagondolsz a történtekre, eszedbe jut, hogy mit éreztél, miken gondolkodtál?

– Nem, a fölösleges részletek leírásának megjegyzésével voltam elfoglalva. Mit éreztem, mit gondoltam? Kit érdekel? Az sokkal fontosabb, hogy hova akasztotta Lucas az ujját, meg hogy nem a bal, hanem a jobb kezével simított végig a hasamon, és a kisujja körmével hogyan karcolgatta a bőrömet, miközben az ujján lévő szőrszál is hozzáért a lapockámhoz. Ezt igyekeztem annyira megjegyezni, hogy egy ilyen cselekvésleírásban legalább hat vessző legyen, ha felidézem. 

–  Amikor ahhoz a ponthoz érkeztünk, hogy először váltotok e-mailt Landonnal, azonnal nyilvánvaló az ő kiléte. Miért tartott neked olyan sokáig rájönni?

– Jaj már, ezek szerint te baromi okos vagy.

– Oké, de nem rökönyödtél meg rajta? Nem borultál ki? Nem gondoltad azt, hogy ha egy könyvben találkoznál egy ilyen fordulattal, mennyire übergáz lenne?

– Á, szerintem zseniális. Persze méltatlankodtam rajta, de még azon sem akadtam fenn, mikor kvázi közölte, hogy ő nem tudta, hogy a személye nem ismert tény számomra.

– Ebbe nem akarok részletesen belemenni, de nekem ez a magyarázat nagyon sántít, ne haragudj.

– Akkor veled van a baj, szerintem abszolút nem volt creepy.

– Lucasszal meg smseztetek.

– Ja. Tudod, a telefonálás olyan bonyesz. Meg mivel úgyis két szóban meg tudtuk egymással beszélni a dolgainkat, nem tudtunk volna mit mondani beszédben.

– Nem zavar, hogy úgy zúgtál bele a srácba, hogy semmit sem tudtál róla? De egyáltalán semmit? A történet végére ugyan megismerted a gyerekkorának tragikus történetét, de ennél semmi több nem volt. És fordítva is fennáll ugyanez.

– Ez tök butaság. Olyan szexi volt meg a tetkói is szexik voltak, nekem ez bőven elég. Ő meg tudott rólam annyit, hogy nagybőgőzök.

– Térjünk vissza kicsit Buckra. Miután futni hagytad, nem állt le.

– Nem hát. És még azután sem tettem semmi komolyabb lépést, mikor másodszor is megkörnyékezett a lépcsőházban. Tulajdonképpen a szobatársam ötlete volt, hogy iratkozzunk be önvédelmi tanfolyamra. Én először nem vágtam, minek.

– Nagy szerencsédre Lucas volt a tanfolyam egyik oktatója.

– A tíz munkája, a tanulás meg a rajzolás mellett még erre is volt ideje. Tuti kölcsönkérte Hermione időnyerőjét.

– Szerintem a könyv végén a zsaruk is kölcsönkérték, azért jelentek meg két perc alatt.

*Jackie izé Jacqueline furán mereszti a szemét*

– Tehát mi a tanulság, ha nemi erőszakot akarnak elkövetni egy nőn?

– Pasizzunk, szexeljünk, bulizzunk. Az élet nem állhat meg!

– Köszönöm ezt a tanulságos interjút.

Értékelés: 1/5
Borító: 4/5

Eredeti cím: Easy

Sorozat: A szív körvonalai #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 334

Fordította: Komáromy Rudolf

Olvass tovább!

Jessica Sorensen: The Secret of Ella & Micha

Valaki tiltson már le a Goodreadsről! Mindig megfogadom, hogy nem nézegetem a nekem szóló ajánlásokat, sem az új megjelenéseket, sem a listákat, de rosszabb vagyok, mint egy alkoholista, esküszöm. És az olyanoknak, mint én, még elvonó sincs! 

Még ilyen kacifántos sztorit sem hallottatok szerintem, mint a közös történetünk ezzel a könyvvel. Szóval az úgy volt, hogy a nyavalyás Goodreadsen kattintgattam ide-oda, aztán valahogy rábukkantam Jessica Sorensen The Coincidence of Callie and Kayden c. könyvére, ami nagyon jó értékeléseket kapott. Hát jól van, gondoltam, akkor várólistára tesszük. Pedig semmi extra nincs a fülszövegben, ami rávett volna arra, hogy olvasni akarjam, szóval az értelem meg én nem egy lapon említendő fogalom. Főleg, hogy utánanéztem milyen más könyveket írt még az írónő, és erre kiszúrtam ezt a sorozatát, amiben szintén semmi hű, de érdekes nincs, erre elkezdtem olvasni! Ki érti ezt? Mostantól ünnepélyesen megfogadom, hogy fél évig a Goodreads felé sem nézek. (Hiszi a piszi.)

Ella valaha egy nagyszájú, szélsőséges megnyilvánulású, öntörvényű lány volt. Ám az anyja öngyilkossága után önmagát hibáztatja, és attól retteg, hogy olyanná válik, mint az anyja volt, ezért egyetemre menekül. Drasztikusan megváltoztatja a külsejét és a viselkedését, mindenkivel szemben távolságtartóan viselkedik, még a kollégiumi szobatársa sem ismeri a valódi énjét. Ella egy szó nélkül hagyta ott legjobb barátját, Michát, aki már több volt, mint csupán barát, mert a kapcsolatukban kezdtek elmosódni a határok. Nyolc hónap múlva Ella visszatér és a kérdés, hogy képes-e megbirkózni azzal, ami elől elhúzta a csíkot.

Sokat gondolkoztam azon, hogy hány pontosra értékeljem (az első felében megvolt az négy is), végül a három mellett döntöttem, mert nem akartam lehúzni sem.Tulajdonképpen nem nyújtott sem többet, sem kevesebbet, mint vártam, egy átlagos történet, tele klisékkel, amiket a szerző nem alkalmaz jól, sőt, a vége felé egyre jobban halmozódnak és idegesítettek. Mindettől függetlenül azonban kellemes kikapcsolódást nyújtott, mert titkon reménytelenül romantikus lélek vagyok, és imádok arról olvasni, ahogy két ember összejön, és ez ugyebár váltott szemszögből, E/1-ben általában telitalálat. Még a szöveg letisztult mivolta és a leírások hiánya sem zavart különösebben, pedig észrevettem ám a sas szememmel, és nagyon háklis vagyok az ilyesmire. Szerintem ha magyarul olvastam volna, akkor a végére sem érek. Az érzelemábrázolás is lehetett volna több, jobb, érzelgősebb, de akkor az már nem ilyen könnyű limonádé lett volna, és ez nem lett többnek szánva. Arra jó, hogy az ember kicsit ilyen átszellemült állapotba kerüljön, és izgulhasson, hogy ezek végre mikor jönnek össze, addig meg futó érintésekkel és hasonlókkal birizgálják a fantáziáját.

Kicsit hasonlított a Pushing The Limitsre, itt is mindkét főhős múltjában akad valami, ami kihatással van a jelenlegi életükre, de elég langyosan sikerült ezt a dolgot tálalni. Micha részéről különösen erőltetettnek éreztem, és olyan hangsúlyos nem is volt, inkább csak kellett dísznek. Ella az, aki teljesen elcseszett, megvannak a maga démonai, amiken nem tud felülkerekedni, és ezért eltaszít magától mindenkit. Én megértem azt, hogy nehéz dolgokon ment keresztül, de ez nem magyarázta meg a Michával szemben folytatott viselkedését. Alapból örülnie kellett volna, hogy ott van neki valaki, aki bármit, ismétlem bármit megtenne érte (sokan nem ilyen szerencsések), és ő ahelyett, hogy ezt a maga javára fordítaná, inkább folyamatosan ellöki magától, ezzel folyamatosan problémát generálva. Nem pont az lenne a lényeg, hogy elvonja valami a figyelmét, és jól érezze magát? De lehet, hogy ez csak olyan dolog, amit beszűkült látásmódom miatt nem tudok felfogni, sosem értettem, hogy miért mondják emberek, hogy félnek elveszíteni azt, akit szeretnek, és végül emiatt veszítik el őket végleg. És ha egyszer véget is ér, nem érik meg közben az addig gyűjtögetett emlékek? Nem éri meg a pillanatnak élni?

Ez a baj a szerelmi szállal, hogy bonyolult, ami egyszerű. Ella szerelmes Michába, Micha szerelmes Ellába, ennyi. 1+1=2. De Ella nem hiszi el, hogy Micha iránta való érzései ilyen komolyak. Vagyis talán nem az a gondja, hogy nem hiszi el, hanem nem akarja elhinni vagy nem tudom. Törtem ezen a fejen, de nem igazán jöttem rá az okra, Ellának szimplán nincs ki a négy kereke. Szóval ott van a legjobb barátja, akiről teljesen nyilvánvalóan süt, hogy szerelmes belé, el is mondja neki állandóan, ki is fejezi a megnyilvánulásaival, akkor nem tudom, még mi kell neki, írja a homlokára? Mármint, ha a legjobb barátja minden lehetséges egyezményes jellel tudomására hozza, hogy ELLA, SZERETLEK, akkor ne már, hogy ő ezt viccnek fogja fel. A legjobb barátja nem egy random pasi, egy ismerős, aki azért mond ilyeneket, mert ágyba akarja dugni. A legjobb barátja, könyörgöm, ha az ő szájából hangzik el, az vajon nem a színtiszta igazság? Ella nyilvánvalóan nem lett a szívem csücske, viszont Michát nagyon kedveltem. (Amúgy mostanában ezekre a tetkós, piercinges rosszfiúkra buknak a nők, hogy minden második könyvben ilyen a főszereplő? Hát ez fura.)

Az a rémesen nehéz és rettenetes titok, amire néha-néha utalgatnak, nagyon súlytalan, el is veszik a történetben, aztán egyszer csak véletlenül felbukkan. Mármint hirtelen csak úgy megtörik a cselekmény, és kapunk egy fejezetet, ami a múltban játszódik. A kiesett emlékre, ami a hidas incidens után történt, és a telefonüzenetre is nagyobb durranást vártam, ahhoz képest, hogy milyen erőteljesen odázza el a szerző mindkettőt. De mint mondtam, az egész könyv olyan kis átlagos, annyi, hogy kellemes kémia van a főszereplők között.

Természetesen ez is sorozat, de én úgy döntöttem, nem folytatom, kerek, egész, lezárt ez a könyv, a képzeletemben tovább élnek boldogan, míg meg nem halnak. Meg kell említenem Ella barátnőjét, Lilát és Micha haverját, Ethant, akik a háttérben funkcionáltak mellékszereplőként, sok vizet nem zavartak, de köztük is elindult valami, ami majd kibontakozhat a sorozat egyik kötetében. Ez sem hoz lázba igazán, viszont az írónő másik sorozatára, amit eredetileg kinéztem magamnak, nagyon kíváncsi vagyok.

Értékelés: 3/5
Borító: 3/5

Sorozat: The Secret #1
Megjelenés éve: 2012
Oldalszám: 313

Olvass tovább!