Kerstin Gier: Az álmok első könyve

Kerstin Gier könyveit nagyon szeretem, ha fel akarsz vidulni, bármelyik könyve kerül a kezedbe, garantáltan jókedved lesz.

Fülszöveg: Ez ​vajon tényleg lehetséges?

Liv Silber álmai az utóbbi időben meglehetősen félelmetessé váltak. Az egyik végképp nem hagyja nyugodni. Ebben az álomban egy temetőben járt éjjel, és szemtanúja volt, amint négy fiú komor hangulatú, mágikus rituálét hajt végre. Ezek a fiúk azonban nagyon is valós kapcsolatban állnak Livvel, hiszen Grayson és három barátja tényleg léteznek. Liv nemrég iratkozott be abba az iskolába, ahová ők is járnak. Tulajdonképpen egészen kedvesek. De ami igazán ijesztő – még az éjszakai temetőknél is sokkal ijesztőbb –, az az, hogy a fiúk olyan dolgokat tudnak Livről, amiket nappal soha nem ejtett ki a száján – álmában viszont igen.

Hogy miképpen, az tökéletes rejtély Liv számára, de egy jó kis rejtélynek Liv még soha nem tudott ellenállni…

Ez már a 8. Gier könyvem, és bár akadtak gyengébb történetei, összességében hoz egy olyan színvonalat, amit nem tudok megunni. A Rubinvörös sorozatát olyannyira szerettem, hogy többször is olvastam − és remélem fogom is még −, így már nagyon vártam a Silber-t, főleg, hogy az időutazás után egy másik általam oly kedvelt témát aknáz ki: az álmokat. És nem kellett csalódnom!

Eléggé érződik, hogy a regény a Rubinvörös nyomaiban jár, hasonlóan épül fel, ha kivesszük a meghatározó elemeiket. Adott a cserfes leányzó, aki tudtán kívül kerül egy elképzelhetetlennek tűnő új helyre, és ez kapcsolja össze A FIÚVAL és az életébe betoppanó új emberekkel. Mindez megspékelve egy lökött családdal, egy aranyos kishúggal és sok-sok humorral. Kipróbált, jól működő, isteni recept.

"Sehol nem ismerheted meg jobban az embereket, és sehol nem tudhatsz meg többet a gyenge pontjaikról és a titkaikról, mint az álmaikban."

A történetvezetés is hasonló, a szerző ördögien cselszövögeti a cselekményszálakat. Egyszerűen nem jössz rá, hogy ebben a sakkjátszmában ki hol áll, és mi a szerepe, folyamatosan változtatod a véleményed, és a megválaszolt kérdések újabbakat szülnek. Ez a tipikusan letehetetlen könyv kategória, így nem csoda, hogy két nap alatt kivégeztem, pedig az volt a terv, hogy csak belekezdek, de… borult a napi programom, ez van. Nem jöttem rá, hogy ki lesz a főgonosz a regényben, és a vége magyarázat sem éppen az lett, amire számítottam. Ott van Secrecy személye (tiszta Gossip Girl), akiről megtippelni sem tudom, ki lehet, valamelyik fiú volt a jelöltem, de… egyszerűen nem tudom (már olvasom a második részt, ami még inkább elbizonytalanít).

"Henry szokásához híven egy könyvespolcnak támaszkodott, és karba tette a kezét. Úgy tűnt, Jasper anyukája nagyon kedveli a pasztellszínű szerelmes regényeket, és eléggé zavart, hogy közvetlenül Henry feje mellett olyan címeket lehetett olvasni, mint „Csókolj meg, lázadó!” és „Engedd, hogy erős karjaidban haljak meg!”. Úgy gondoltam, legjobb, ha oda sem nézek."

A szerelmi szál minden cukisága ellenére túl gyors, és Henry nekem nagyon gyanús a titkaival és a viselkedésével, biztos, hogy kiderülnek róla még dolgok (Tisztára, mint Gideon a Rubinvörösben, nem tiszta, mik a céljai és melyik oldalon áll). Ráadásul ott van még az imádnivaló Grayson is, akinek hihetetlen jó a kémiája Livvel, és hiába "testvérek", és lehet csak nagyon belemagyarázom, de ugye ennél több van köztük? Nem semmi fordulat lenne.

Egyébként imádtam a hebehurgya Livet, és az egész lökött pereputtyot (mind jóformán karikatúra karakterek), az abszurd helyzeteket, a poénokat, gyakran kaptam azon magam, hogy mosoly ráncigálja a szám sarkát. Nagyon szerettem a bizarr álomjeleneteket is, és a démonos, megidézős vonal pedig adott az egésznek egy kis creepy hangulatot (és gyanítom, a továbbiakban még előkerül, és kiderül valami agyeldobós dolog.)

Összességében tehát imádtam az egész könyvet, és repülök is a következőre!

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Silber-trilógia #1

Eredeti cím:  Das erste Buch der Träume

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 326

Fordította: Szakál Gertrúd

Olvass tovább!

W. Bruce Cameron: Egy kutya négy élete

Január 26-án érkezik a magyar mozikba az Egy kutya négy élete filmadaptációja. Ennek apropóján újraolvastam a regényt, és másodszorra is ugyanolyan keserédes, aranyos, imádnivaló élményt leltem benne. Figyelem, papírzsepiket előkészíteni! A Könyvmolyképző a premier kapcsán új, filmes borítóval is megjelenteti  a könyvet – szebb, mint az eredeti.

Fülszöveg: Minden ​​kutya a mennybe kerül… kivéve, ha elintézetlen feladatuk maradt itt, a Földön.

Lenyűgöző történetünk főszereplője, egy aranyos kutyus nem egy, de több életen keresztül próbál meg rájönni arra, hogy mi is az élete célja. A Kutyás történet más, mint a többi megszokott, cuki kis kutyusokról szóló megható regény. Az élet legalapvetőbb kérdésére keresi a választ: miért vagyunk itt? Hősünk, Béni maga is megdöbbenve tapasztalta, hogy lenyűgöző szépségű, aranyló szőrű kiskutyaként született újjá, miután végigélte egy korcs, kóbor kutya tragikusan rövid életét. Az új lehetőséget kihasználva eljut a nyolcéves kisfiú, Ethan ölelő karjába. Együtt számtalan lélegzetelállító kalandot élnek át, és közben Béni megtanulja, hogyan legyen jó kutya.

Hősünk kalandja azonban nem ér véget azzal, hogy egy szerető család kedvenc háziállata lett. Ismét újjászületik, és vaksin pislogó kölyökkutyaként megint csak azt szeretné kideríteni, hogy képes lesz-e valaha is rájönni a létezése értelmére.

Három és fél év telt el azóta, hogy először a kezembe foghattam a könyvet. Emlékszem, még a könyvtár polcain böngésztem, amikor kiszúrtam a zöld, kutyusos borítót, és amikor elolvastam a fülszöveget, képtelen voltam nem kikölcsönözni. Korábban még sosem olvastam olyan könyvet, amiben egy állat a narrátor, nem csoda, hogy fellángolt a kíváncsiságom.

A narráció a legnagyobb erőssége a könyvnek – persze nem az egyetlen –, és Cameron zseniálisan oldotta meg a kutyaszemszöget. Lényegében mindegy, mi történik, Béni narrálásában minden szó, minden tett magára ölti a cukiságot. Már az első mondatok olyanok, hogy mosoly öntötte el az arcom. Kutyaként Béni sok mindent nem ért, sok mindent másként értelmez, bájos naivitásán hihetetlen jókat lehet derülni, miközben pontosan ki tudjuk következtetni, mi zajlik az emberek között.

Béni az életeiben kóbor kutya lesz, szeretett öleb, rendőrkutya, hányattatott sorsú kutya. Létezése mindegyik formájában új tudásra tesz szert, és igyekszik jelentőségteljesen kitölteni az életét, de aztán mindig újjászületik, és rájön, hogy mégsem az a célja, amit korábban hitt. A legszeretetteljesebb az Ethan nevű kisfiúval töltött élete, míg a legérdekesebbek a rendőrkutyaként megélt évek. Utóbbit nagyon élveztem olvasni, hogy hogyan képzik a kutyákat, nevelik katonás rendre és utasítják bevetés közben. Ahogy Béni gazdái is cserélődnek, különböző élettörténeteket ismerünk meg: emberek nőnek fel, házasodnak, halnak meg, gyerekek születnek. Önmagában nem lett volna olyan érdekes egyik történet sem, tipikus családregény, ahol telnek-múlnak az évek, de így egyszerre volt humoros, érdekfeszítő és helyenként megrázó.

Olvasás közben a szám aktív mozgástevékenységet folytatott: hol felfelé, hol lefelé görbült. Mindenképpen érdemes kikészíteni a papírzsepit, mert garantáltak a kibuggyanó könyvek. (Amúgy érti valaki, hogy miért vagyunk hajlamosak az állatos történeteken jobban elpityeredni?) Először akkor szakadt meg a szívem, amikor egy kiteljesedett élet után az öreg Bénit eléri a vég. Ott meg kellett állnom, hogy egy nagy, nyugtató levegőt vegyek; az egy annyira érzelmes, megható pillanat volt, hogy elhomályosodott a szemem.

Óhatatlanul is a saját kutyáim jutottak eszembe. Annyira szerves részei az életemnek, hogy el sem tudom képzelni nélkülük. Az egyik most már 10 éves, és a fajtája 12-13 évig húzza, úgyhogy képzelhetitek, milyen gyakran jár ezen az agyam… Néha én is el szoktam tűnődni azon, milyen gondolatokat forgatnak a fejükben, vagy mit szólnak ahhoz, amikor már megint új becenevet kapnak. Még magamat is meglepem, amikor előállok valami hülye névvel, mostanában a Maki meg a Csirke a sláger (ne is kérdezzétek, én sem értem). De hé, hallgatnak rá!

A könyv utolsó része az, ami megérintette a lelkemet. A szerző zseniálisan foglalta keretbe ezt a négy életet, és az utolsó mondattal, „teljesítettem a küldetésem” tökéletesen lefedi a választ arra a kérdésre, amit a könyv és a kutya célul tűzött ki magának. Keserédes érzés volt az utolsó oldalakat olvasni, miközben potyogtak a könnyeim, hiszen a hosszú évek után minden jóra fordult, de semmi sem tart örökké, és Béni pont ott volt, ahol lennie kellett.

Ebből a szempontból egyáltalán nem tetszik, hogy a trailer elspoilerezi a regény végét, mert én olvasás közben nem láttam előre, hogy miben fog Béni sorsa kiteljesedni, és kellemes meglepetés volt. Én már nagyon várom, hogy nézhessem, biztos vagyok benne, hogy egy szívmelengető családi filmhez lesz szerencsénk.

Az újraolvasás másik oka, hogy most már illene rávetnem magam a folytatásra. Amiatt sajnálom a létét, hogy ez így volt kerek, egész, de ha kapok egy hasonló kaliberű történetet, akkor minden meg van bocsátva. A lényeg: zsepiket karnyújtásnyira bekészíteni, és sipirc olvasni ezt a fantasztikus könyvet! Gazdik előnyben!

(Robbant a hír, hogy az Ellie-t alakító németjuhász, Hercules állatkínzásnak esett áldozatul, amit a forgatásról kiszivárgott videó támaszt alá. A videóban jól látszik, hogy a kutya heves ellenkezésével nem törődve tuszkolják bele a sebes áramlatba, aminek a végén úgy érkezik meg, hogy akár vízbe is fulladhatna. Valaki a háttérben megjegyzi, hogy csak simán dobják bele. Az Amblin Entertainment indoklása szerint a kutya korábban minden probléma nélkül végrehajtotta a tőle elvártakat, csak a forgatás napján nem akart engedelmeskedni, így aznap nem is erőltették a folytatást. A nézők felháborodtak (az imdb-n röppennek az egy csillagok), a PETA bojkottálni akarja a filmet, a Universal vizsgálatot indított; a producer, a rendező és a kutya hangja elhatárolódnak az esettől, és meg vannak döbbenve. Én is.)

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: A Dog’s Purpose

Sorozat: Egy kutya négy élete #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 352

Fordította: Varga Csaba

Olvass tovább!

Kevin Hearne: Üldöztetve

Olvasnivaló után kutakodtam a Goodreadsen, és szembejött velem ez a könyv. A fülszöveg elolvasása után mérlegeltem, kell-e ez nekem vagy sem. Mostanában próbálok kilépni a komfortzónámból, és végül a pozitív vélemények meggyőztek, hogy elolvasom.

A 21 évesnek kinéző Atticus valójában 2100 éves, és az utolsó druida a földön. Egy ezoterikus boltot vezet, szabadidejében az ír farkaskutyájával jár vadászni vagy sokoldalú társalgást folytat a közelben lakó öregasszonnyal. Évszázadokkal ezelőtt összetűzésbe került a kelta istennel, Aenghus Óggal, akinek eltulajdonította a kardját, Fragarachot, és most eljött az idő, hogy pont kerüljön az ügy végére. Aenghus Óg embereket küld a kardért, és hogy vessenek véget Atticus életének, de a druida nem adja magát egykönnyen. Segítőtársa hű kutyája, Oberon, és számíthat vérfarkas ill. vámpír ügyvédeire, leendő tanítványára, és a benne lakozó boszorkányra, no meg paktumot köt Morrigannel, a halálistennővel.

Amikor felütöttem a könyvet az első oldalon, elég volt pár mondat, hogy tudjam, ezt a könyvet nekem találták ki. Atticus narrációja pont az a fajta, amit kifejezetten szeretek, és akármilyen történetet el tud adni: megbújik benne a humor, és élvezetesen laza. Olyan lazaság ez, ami különösebb lelki válság nélkül lendíti át a főhőst a holtpontokon, segít megoldani a problémákat, nincs dráma. Elsősorban ezért tetszett az Üldöztetve. Azt elismerem, hogy Atticus több mint 2000 éves létére inkább viselkedik a külsejének megfelelően, néha rettentő éretlen, de ezerszer inkább előnyben részesítem az éretlen embereket, mint a karót nyelteket.

A humorforrás nagy részét Atticus és a kutyája, Oberon traccspartija adja – gondolatban tudnak beszélgetni egymással. Ez egy nagyon jó ötlet volt az író részéről, hiszen ki nem tudna szeretni egy ilyen kutyát, akinek ilyen meglátásai vannak? Azt nem állítom, hogy hangosan röhögős a könyv, de mindenképpen végigmosolygós.

Mit kérsz reggelire?
„Kolbászt.”
Mindig ezt mondod.
„Mert mindig finom.”

Tetszett a képesség kavalkád, amit a druida lét hozott magával: a tetoválásokon át felszívódó energia, amit Atticus a földből nyer, a kötések, amiket az erejével csinál, a képessége, hogy limitált számú állatalakot tud ölteni.

A történet maga igazából nem túl komplex, az Atticus-Anghus Óg nézeteltérésen alapszik, és Fragarach, a kard körül forog. Ami közben kitölti, az a gazdag világ, amit az író úgy ömleszt az olvasóra, hogy csak kapkodja a fejét. Fogott egy csomó mitológiai elemet, beledobta egy kalapba, összerázta, és kijelentette: nesze. A mindenféle lény, a sok istenség cunamija azt érezteti, hogy a törvényeknek nem is kell kőbe vésettnek lenniük, mert itt bármi lehetséges.

Úgy éreztem, hogy ez már túl sok, főleg, hogy a szerző időnként a dialógusokat is öncélúan az infódömpingre használja fel. Tudjátok, mikor a két karakter igazából nem azért beszélget valamiről, mert beszélgetni akarnak, hanem beszélgetniük kell, hogy kiszóljanak az olvasóhoz. Az istenek, a múltbeli történések záporozása és részben Atticus jelleme miatt az egész felületessé válik, csak átrohanunk rajta, nem mélyedünk el benne, és ettől olyan olvasmánnyá válik, amin jót szórakozunk, míg tart, utána viszont se perc alatt elfelejtjük, nem képes nyomot hagyni. Nem cél, hogy epikus fantasy legyen, ami persze nem baj, de a narrációban fellelhető lazaság szétterjed a történeten is, így az eseményeknek nincs súlya, csak megtörténnek, és tudomásul vesszük.

Összességében megvan minden ebben a könyvben, ami kellemes kikapcsolódássá teszi, de ennél többet nem nyújt. Természetesen ugrok majd a folytatásra, ahogy elnéztem jó pár kötet van vissza, egyelőre a magyarul megjelent részeket céloztam be.

Értékelés: 4/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: Hounded

Sorozat: A Vasdruida krónikái #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2013

Oldalszám: 286

Fordította: Acsai Roland

Olvass tovább!

Andy Weir: A marsi

Be kell vallanom, irtó béna vagyok. Többször szembejött velem ennek a könyvnek a címe meg a körülötte csapott felhajtás, és valami idióta okból kifolyólag én egy csomó ideig azt hittem, ez ilyen hardcore sci-fi marslakókkal meg ilyesmi, ami hát lássuk be, nem az én világom. Erre nem is tudom hány hónappal később kiderült számomra, hogy ez ilyen űrhajós, szerencsétlenséges sztori, amit betegesen imádok. Fogalmam sincs, hogy nézhettem be ennyire.

Főhősünk Mark Watney, aki a körülmények szerencsétlen (szerinte röhejes) alakulása következtében a Marson ragad – tök egyedül. Mark tisztában van vele, hogy a Földön mindenki azt hiszi, hogy életét vesztette, de ő nem adja meg azt az elégtételt a Marsnak, hogy feladja. Nincs kommunikáció? Megoldja. Nincs elég kaja? Hát termeszt a Marson. Bármilyen akadály álljon az útjába, Mark Watney oszt, szoroz, kalkulál, szerel, és hazajut, még ha belepusztul is.

„Nem gondoltam, hogy a laptopnak baja lehet odakint. Ez csak elektronika, nem igaz? Elég meleg marad arra a rövid időre, amíg szükségem van rá, levegő pedig egyáltalán nem kell neki.

 Azonnal meghalt. A képernyő még azelőtt elsötétült, hogy kiléptem volna a légzsilipen. Mint kiderült, az „L” az „LCD”-ben annyit tesz, hogy „likvid”. Gondolom, vagy megfagyott, vagy elpárolgott. Lehet, hogy írok majd egy vásárlói értékelést. „A terméket a Mars felszínére hoztam. Nem működött. 0/10”.”

Ez a könyv… ez komolyan mondom hihetetlen. Rohadt jó, értitek? Rohadt jó. Andy Weir egy olyan főhőst teremtett nekünk, aki tökös, aki akkora arc, hogy az ember szeretné, ha ismerné, aki sosem pánikol be (annyira), csak teszi a dolgát. Gondolhatjátok, mekkora abszurdum, hogy egy ember élete a tét, erre végigröhögtem az egész könyvet. Haláli poénok vannak benne, ahogy az idézetek is mutatják. (Személyes kedvencem a Vasemberes, hát azon behaltam. Jó, jó a többin is, de értitek, Vasember!)

„– Milyen érzés lehet? – tűnődött. – Ott ragadt, azt hiszi, teljesen egyedül van, és lemondtunk róla. Milyen hatással van ez egy ember lelkiállapotára?

Visszafordult Venkathoz.

– Vajon mire gondolhat éppen?

NAPLÓBEJEGYZÉS: 61. SOL

Hogy lehet, hogy Aquaman képes irányítani a bálnákat? Hiszen azok emlősök! Ennek semmi értelme.”

Az más kérdés, hogy ilyen ember a világon nincs. Ennyi időt kibírni a Marson egyedül abban a tudatban, hogy bármikor véget érhet az élete, lehetetlen. Kizárt, hogy valaki így viselkedjen. Mondhatjuk, hogy Weir kigyomlálta a negatív dolgokat, és emiatt nem tűnik reálisnak az egész, de hé, ez egy fikció, a Marson se járt soha senki, nem kell túlmisztifikálni, és kész. Mert ez a könyv nem lehetne ilyen jó, ha a főhős végigdepizné az egész könyvet, és öngyilkos lenne az első oldalon.

„És itt jön a vagányság a dologban: idővel elhajtok majd a Schiaparellibe, ahol irányítani fogom az Ares 4 landolóját. Erre senki sem adott nekem konkrét engedélyt, és nem is fognak tudni, amíg nem vagyok az Ares 4 fedélzetén, és nem hozom működésbe a kommrendszerét. Amikor majd felszállok az Ares 4-re azelőtt, hogy beszélnék a NASA-val, egy nemzetközi vizeket lévő járművet fogok eltulajdonítani.

Tehát űrkalóz leszek!

Űrkalóz!”

És miután baromi jó a stílus, még arról is képes vagyok megfeledkezni, hogy van egy komoly negatívuma a könyvnek, ami bizonyos berkekben pont a pozitívuma, és ezért is övezi ekkora rajongás: a precíz leírása. Véleményem szerint egy laikusnak, főleg egy olyannak, aki visítva menekül a reáltárgyaktól, ez a mennyiségű, ilyen mértékben részletezett információ túl sok. Mintha kezembe nyomtak volna pár szakkönyvet, amikből egy mukkot sem értek. Egyedül a botanikai vonatkozás volt érdekes számomra ebből az egészből, de a többi… ha Mark nem lett volna ekkora humorzsák, akkor egészen máshogy vélekednék. Egyébként kis szőrszálhasogatás a koncepcióval kapcsolatban: a naplóbejegyzések olyanoknak készültek, akik járatosak ezekben a témákban, ergo semmi értelme nem volt részletesen elmagyarázni mi micsoda és hogyan működik, stb.

„A „térképem” (már amennyire annak lehet nevezni) használhatatlanul kis felbontású műholdképekből áll, és csak az olyan nagy terepjellegzetességeket látom rajta, mint az 50 kilométer széles kráterek. (…) Ezért most megbízható tájékozódási módszerre van szükségem. (…) Szinte látom magam előtt: kezemben a térképpel vakargatom a fejem, és próbálom kibogarászni, hogy kerültem a Vénuszra.”

Maga a történet bővelkedett izgalmakban, eleve egy jó hosszú időszakot ölelt fel, és mindig voltak jelentősebb fordulópontok. Szóval van bőven alapanyag egy jó filmhez, és kíváncsi vagyok, hogyan ültetik át a sztorit a vászonra (leginkább arra, hogy milyen formában jelenik meg benne a humor). Mondjuk azt érti valaki, miért kellett átnevezni Mentőexpedícióra?

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: The Martian

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 358

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

Jane The Virgin: vége az 1. évadnak

A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.

A Jane The Virgin az évad meglepetése.
E kijelentés bizonyítéka, hogy a szűzként terhes lány története meghozta a CW számára az első Golden Globe-díjat. Ha tömören meg kéne fogalmaznom, mégis mitől ennyire jó ez a sorozat, rávágnám: mert instant móka. Viccesebb, szellemesebb, mint egy szitkom, minden részt végigvigyorog az ember, néha még a könnyeim is kigördültek a nevetéstől.

A Jane The Virgin legnagyobb erőssége, hogy nem veszi komolyan magát, egyfajta öniróniát képviseltet magával és a telenovellás műfajjal szemben, amiből építkezik. Sokaknak azért nem jöhet be a humora, mert szappanoperaszerűen zajlanak a történések, tele abszurditással és túlzással, de pont ettől működik.

Nem lehet szó nélkül elmenni azok mellett az elemek mellett, amelyek még emelnek a sorozat színvonalán: a narráció, az inzertek, Jane képzelgései zseniálisak és baromi szórakoztatóak. Különösen tetszik, hogy bebocsátást kapunk a szappanoperák készítésének világába Jane apján, Rogelión keresztül – aki nem mellesleg a sorozat legviccesebb karaktere –, ezek az insider infók is jópofa pillanatokat szállítanak.

A krimiszál is szolgáltatott izgalmakat, annak ellenére, hogy mekkora abszurdum az egész, akadtak fordulatok rendesen. Túlzónak tűnhet, de ez valóban egy 10/10 körüli első szezon volt. Az évadzáróról spoileresen a tovább mögött.

Olvass tovább!

Sophie Kinsella: Segítség, kísértet!

Ha nevetni akarok, mindig kézenfekvő választásnak tűnik egy Sophie Kinsella könyv. Úgy vagyok velük, mint a romantikus vígjátékokkal: tudom, hogy kissé bugyuták és rózsaszínűek, nem váltják meg a világot, de guilty pleasure szerepben tökéletesen funkcionálnak. Néhanapján pont erre van szükségünk, hogy kikapcsoljuk az agyunkat, és jól érezzük magunkat. Egy Sophie Kinsella limonádé pedig pont ezt a célt szolgálja.

A Segítség, kísértet! már néhány éve ott porosodott a polcomon. Aztán rám jött, hogy na, de régen olvastam Kinsellát, éppen itt az ideje, és felütöttem, hogy aztán rájöjjek megint, mennyire csípem. Azt hiszem, nagyobb szünetekkel mindig jobban üt egy-egy története, hiszen azért többé-kevésbé ugyanolyanok. Ez a 11. könyvem volt az írónőtől, és még most is simán elszórakoztat. Egyedül a boltkóros sorozatával állok hadilábon; az első kötetet imádtam, aztán egyre inkább idegesített a főszereplő hektikus személyisége miatt. Ellenben a szóló kötetei egytől-egyik kedvencekké avanzsáltak.

A történet meglepő módon egy kísértetről, és annak a főhőssel való kapcsolatáról szól. Lara nénikéje, Sadie, akit voltaképpen nem is ismert, 105 éves korában meghal. Sadie nem hagyott nyomot a világban, a temetése a kutyát sem érdekli, a pár rokon csak le akarja tudni az egészet, és menni a dolgára. A temetésen megjelenik Sadie 23 éves szelleme, akivel csak Lara tud kommunikálni. A szellem rendkívül akaratos teremtés, azt akarja, hogy Lara keressen meg neki egy szitakötős nyakláncot, és ezért hagyjon ott csapot-papot. Csakhogy Larát egymás hegyén-hátán követik a csapások, nem elég, hogy a pasija, Josh szakított vele, a cége is a csőd küszöbén áll, mert a partnere csak úgy ukkmukkfukk lelépett.

„Halálosan belefáradtam, hogy senki nem ért meg. Bárcsak egyetlen ember akadna a földön, akivel leülhetnék, és azt mondhatnám: „Nézd, itt van ez a szellem…””

Kezdjük azzal, mi nem tetszett a könyvben: Sadie. Az öntörvényűsége eltúlzott, elképesztően idegesített az akaratossága, hogy egyet csettint, és akkor Larának ugornia kéne. Nem elég, hogy az egész könyvben hisztizik és követelőzik, mint valami hormontúltengésben szenvedő tinédzser, de addig nem hagyja békén Larát, míg rá nem erőszakolja az akaratát. Larának a 20-as évek ruháiban kell pompázni, vadidegennel randizni, mert Sadie addig élni sem hagyja, míg be nem adja a derekát. A könyv ugye Sadie-ről szól, de a viselkedése annyira ellenszenves, hogy szerintem meg sem érdemelte, hogy a mérleg vele kapcsolatban átbillent a túloldalra.

Tetszett, hogy mindennek ellenére végül Sadie nem csak eszközként látja Larát, és Lara sem egy bosszantó földöntúli jelenésként Sadie-t, hanem megszeretik egymást, akárha testvérek lennének. A történet azt mutatja be, hogy a kölcsönös együttműködésük mennyire gyümölcsöző. Sadie végül részesül abban, amire a könyv elején nem is gondolnánk, Lara kudarcai pedig kámforrá válnak, és szép lassan pozitív fejlemények következnek be az élete minden területén.

Larát annak ellenére kedveltem, hogy behódolt Sadie-nek. Róla azt kell tudni, hogy menthetetlenül szerelmes az exébe, Josh-ba, de ami még jobb, hogy a szakítás ellenére azt hiszi, hogy Josh is ugyanígy érez iránta. A viselkedése túlzott megszállottságról árulkodik, de aztán előbb-utóbb szembesül az igazsággal, nem csak Josh-t, hanem önmagát illetően is.

Arányaiban a romantika kaphatott volna több szerepet. Tudom, hogy ez Sadie révbe éréséről szól, de én nagyon élveztem a bimbózó románcot még így is, hogy kevés oldalszámot kapott. A randi spontaneitásán egyébként úgy vigyorogtam, mint a vadalma, hogy ez most komoly? Annyira életszerű, tényleg! (Persze nem is várom, hogy az legyen.)

A humorról mi mást lehetne mondani azon kívül, ami evidens; aki ismeri és szereti Kinsella könyveit, megkapja ugyanazokat a szellemes riposztokat, mint eddig is. Én jókat kuncogtam ezen a könyvön, néha olyan mondatokon is, amik nem voltak viccesek, de megleptek azzal, hogy a semmiből jöttek. Itt egy velős példa:

„– Talán te meg Natalie is írtok majd egy napon könyvet a cégetekről! – mondja anyu, mintha csak olvasna a gondolataimban.
– Nézzétek, mókus! – mutatok ki gyorsan az ablakon.”

Jókor kapott el ez a könyv, pont erre volt szükségem, hogy egy kicsit kiszakadjak a valóságból pár derűs órára.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: Twenties Girl

Kiadó: Kelly

Megjelenés éve: 2011

Oldalszám: 428

Fordította: Béresi Csilla

Olvass tovább!

Rachel Hawkins: Spell Bound

A Hex Hall első részének humoráról csak szuperlatívuszokban tudtam beszélni. A másodikban már éreztem, hogy nem klappol valami, a zárókötetben viszont a humor volt az, ami kicsinálta a könyvet.

A Démonüvegben Sophie megtudta, hogy az anyja a prodigiumok egyik ősellenségénél, a Brannick családnál van, így hát az Itirisen keresztül elindult, hogy megtalálja. Csakhogy közben három hétig tart, míg megérkezik, és fogalma sincs, hogy Thorne Abbey leégését túlélték-e a szerettei.

A harmadik kötetnél jöttem rá, hogy kicsit fura ennek a sorozatnak a szerkesztése. A Démonüvegben és itt is a szerző fogott egy elég wtf elemet, és bedobta a könyv elején, ezzel teljesen új színben láttatva az eseményeket. Nem mondom, hogy ez rossz lenne, csak ami ebben a könyvben kiderül, simán mehetett volna függővégnek a legutóbb, mert innentől kezdve 180 fokos fordulatnak vagyunk szemtanúi, és ezt most nem spoilerezhetem el.

Ez az átfordítás jó, csak az vele a baj, hogy teljesen értelmetlenné teszi azt, ami eddig történt. A könyv végére teljesen elveszítettem a fonalat, a Cassnoffok motivációit nem értettem (hacsak nem az irreális őrület az). Tulajdonképpen fogalmam sincs, miért akartak démonsereget legyártani. Ha valakinek akad valami épkézláb magyarázata, légyszi, ossza meg velem. Két nézet ütközik, és végül a logika nem érvényesül, ráadásul a Szemről semmivel sem tudunk meg többet, mint eddig. A szerző nem fókuszál eléggé a problémákra, a saját világfelépítésére és a felvetett szálakra. Lényeges kérdéseken sellőként siklik át, és végül az egész sorozat óriási hiányérzetet hagy maga után.

A szerelmi háromszög kreálása nem nyerte el az átvezető kötetben a tetszésem, az itteni feszegetése meg túlmegy minden határon. Teljesen életszerű, hogy Sophie-nak fogalma sincs, hogy Archer él-e vagy hal-e, de megcsókolja Calt. Miért is? Mert meg kell felelni a szerelmi háromszög elvárásainak? Eddig semmi ilyen szándékot nem mutatott az irányában. Cal végül fájóan üres karakter maradt, nem ismertük meg közelebbről, és ezt sajnáltam. A sorsa meg… inkább hagyjuk, viszont a megérzésem a szerepével kapcsolatban betalált. Archert most is bírtam, a sátras szerelmi vallomás kifejezetten aranyos volt.

A humor, ami szerves része a Hex Hallnak, ebben a részben egyszerűen nem működött. Tényleg, már az előző kötetben is éreztem, hogy néha kilóg a lóláb, pedig az első könyvben imádtam. És most lett világos, mi volt ez a kényelmetlenség érzet: a szerző megemelte a tétet, és ebbe a komolyabb hangvételű történetbe már nem illett bele ez a fajta poénkodás. Két verzióban működhetett volna a történet igazán: 1, megmarad egy könnyed, laza kis gimis történetnek, ahol a főhősnek meg kell találnia a szerelmet, a barátokat, meg kell birkóznia az erejével és a felnőtté válás problémáival, ebben az esetben maradhatott volna ez a stílus. 2, idomulnia kellett volna a narrációnak a tragikus eseményekhez, és veszítenie kellett volna a viccforrásból. Nem kellett volna teljesen megszabadulni tőle, csak visszaszorítani azt (van egy Vámpírakadémia sorozatunk, ahol tökéletesen össze van a dráma hangolva a könnyedséggel).

Mivel egyik sem történt meg, egész egyszerűen azt éreztem, hogy a szerző elhülyülte a könyvet. Olyan volt, mint egy kicseszett YA bestsellereket kiforgató paródia, kifigurázva és felnagyítva azok gyenge pontjait. A Vámpírakadémiát sűrűn felhozom, és na, a Spell Bound a filmre emlékeztet, aminek ugye semmi köze sincs a könyvhöz, mert pont a vígjáték részére hegyezték ki az egészet. Természetesen ez teljesen befogadófüggő, a Vámpírakadémia film is sokaknak tetszett, és gyanítom, ezzel a könyvvel is így lesz, de én tartom magam ahhoz, hogy drámai helyzeteket ne poénkodjon már el a főhős, mert teljességgel hangulatromboló.

Most komolyan, emberi életek sorsa a tét, ráadásul Sophie olyan eseményekkel nézett eddig is szembe, amiket nem könnyű feldolgozni. Neki viszont élethalál helyzetekben is mindig van valami ütős poén a tarsolyában. És ezek viccesek, nevettem rajtuk, de helytelennek érzem, hogy amikor a főhősnek rettegnie, aggódnia vagy szomorúnak kéne lennie, inkább tréfálkozik. Amikor szorult szituációba kerülnek, Sophie megvonja a vállát, hogy majd úgyis lesz megoldás, és nyilván így is van. Az összes szereplő ezt csinálja a könyvben (a szülők kivételével), és ez engem a végére már nagyon idegesített.

A könyv másik nagy hibája, hogy kidolgozatlan és összecsapott. Az első felében konkrétan semmi sem történik, aztán, mikor visszakerülnek a Hex Hallba, akkor sem sok.  Amikor 60 oldallal a vége előtt még ott tartunk, hogy elmennek a pokolba démonüveget gyűjteni, mert csak az hatásos a démonok ellen, már felnyögtem, hogy mégis hogyan lesz lezárva ez a történet. És hát pontosan úgy, ahogy számítani lehet már rá ezen a ponton: sietősen és felületesen. Ahhoz képest, hogy teljesen lényegtelen dolgokon mennek az oldalas ecsetelések, a fontos momentumokon átrohanunk, mint egy maratonfutó.

Ott van például Sophie erejének visszaszerzése és az akaratkontroll kérdése. Ez egy olyan konfliktus, ami hosszas agóniát teremthetne, hogy akkor mi lesz, hogy lesz, nem szabad, de mégis kell, és így tovább. Sophie-t vonzza a Grimoire, hogy megérintse, és ezáltal visszakapja az erejét; érzékeltetni lehetett volna, hogy mennyire tud ellenállni (egyébként nem értettem, hogy miért csak x idő után kezdett el sóvárogni a Grimoire után, mikor az végig ott volt, de mindegy). De nem, ez pár oldalig terjed ki, különösebben nem is szenved Sophie miatta, de az akaratkontroll még ennél is jobb, kap pár mondatot, és kész.

A pokolbaszállás semmi más, mint a víziók megjelenítésének színtere, eszköz arra, hogy pár karakter múltját megismerjük. Mást nem tudunk meg róla, pedig ott még soha senki sem járt. Annyira nevetséges az egész ábrázolása, hogy szavakkal nem lehet leírni. Elvégre a pokolról beszélünk, és komolyan, csak ennyi? Meg azért beszéltek róla ilyen sokat, hogy lemennek, simán visszajönnek, 13 oldalnyi az egész, és kész?

Ám mindezek után a legszebb, hogy végül csak úgy random kerekedik egy másik megoldás, és a démonüvegekre végül szükség sincs. Akkor mi értelme volt az addigi tervezgetésnek? Mi értelme volt elmenni a pokolba? Sophie apja miért nem a könyv elején állt elő a másik opcióval? A nagy epic csata 20 oldalban lerendeződik, egy teljesen felesleges áldozattal, és mint említettem, egyszerűen nem is értem, hogy mi volt az egésznek a lényege. A lezárásra ugrunk egy teljes hónapot, ami azért egyszerű megoldás, mert így nem kell a felmerülő dolgokkal foglalkozni, hiányzik a levezetés.

Én meg karba tett kézzel duzzogok, hogy lehetett ennyire elrontani ezt a remekül induló, jópofa sorozatot.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 4/5

Sorozat: Hex Hall #3

Kiadó: Hyperion Book CH

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 323

Olvass tovább!

Hogyan írjunk regényt?

A múltkori posztban Tahereh Mafi regényírás előtti 50 pontját tanulmányoztuk; rengeteg hasznos tanács lapult meg köztük. Ha kellőképpen felkészültünk a regényírásra, ideje megropogtatni az ujjainkat, aztán vágjunk bele!. A Shatter Me szerzője a munkafolyamatot 100 pontos listában foglalta össze a blogján.

1. Eldöntöd, hogy írsz egy regényt.
2. Közlöd a családoddal és a barátaiddal, hogy te fikciós regényt írsz, mert az sokkal menőbben hangzik, mint a könyv.
3. Tuti nem nehéz.
4. Megpróbálsz emlékezni arra a néhány irodalmi fogalomra, ami rád ragadt az egyetemen és/vagy a gimiben.
5. A főhős, a cselekmény és a fikciós regény szavakat minél gyakrabban használod a beszélgetéseid során.
6. Megpróbálsz lenyűgözni pár ember.
7. Eldöntöd, mennyire elégedett vagy magaddal.
8. Új göncöt veszel a könyvdedikálásaid tiszteletére, amikre azon nyomban sor kerül, hogy elkezded befejezed a fikciós regényed.
9. Valaki felvilágosít, hogy a fikció és a regény tök ugyanaz.
10. A képébe nevetsz, és elmagyarázod, hogy a fikció egy műfaj, a regény meg a könyv szinonimája.
11. Sóhajtasz.
12. Rájössz, hogy meg kell birkóznod a hozzá nem értéssel.
13. Gyakorolod a köszönőbeszédet azokért a díjakért, amiket a könyved kétségtelenül meg fog kapni.
14. Szerény képet vágsz a tükörben.
15. Veszel egy új laptopot, mert megérdemled.
16. Heteket töltesz el a címválasztással.
17. Mindenkivel megosztod a címet a közvetlen családban, kikéred a véleményüket.
18. A javaslataikra a szemedet forgatod.
19. Rájössz, hogy anyukádnak igaza volt, mikor azt mondta, milyen különleges vagy.
20. Eldöntöd, hogy a jövőbeli irodalmi döntéseket egyedül hozod.
21. Kicsit magányosan kezded érezni magad a zsenilétben, de aztán emlékszel Melville epikus küzdelmeire, és folytatod tovább.
22. Írsz egy bekezdést, vagy kettőt.
23. Reméled, hogy senki sem veszi észre, hogy a főhős tulajdonképpen te vagy.
24. Újraolvasod az első oldalt.
25. Csodálkozol, hogy milyen könnyű volt létrehozni egy ilyen irodalmi remekművet.
26. Bepisilsz egy pöppet, mert annyira izgatott vagy.
27. Mindenkinek megmutatod a munkád, aki meghallgat.
28. Rájössz, hogy halványlila gőzöd sincs, hogy zajlik a könyvkiadás.
29. Kiguglizod.
30. Rábukkansz a Query Shark-ra.
31. Rájössz, hogy a fikciós regény kifejezés helytelen.
32. Kineveted azokat a hülyéket, akik valaha is azt gondolták, hogy helyes.
33. Nyilván te sosem tartoztál közéjük.
34. Figyelmen kívül hagyod a kifogásolható részeket. Butaságnak és furának tűnnek. Majd később foglalkozol vele.
35. Sikerül bezárnod magad a saját szobádba az őrült írnom kell mániáddal, és rittyentesz 100 oldalt.
36. Teljes elragadtatással bámulod a monitorod.
37. Elmondod MINDENKINEK, akit ismersz, hogy írtál 100 KICSESZETT OLDALT SZENT SZAR TE EGY ZSENI VAGY.
38. Próbálod kikalkulálni, hogy 100 MS Word oldal hogyan lesz átültetve a könyv kisebb méretébe.
39. Eldöntöd, hogy kb. 200 oldalt írtál.
40. Felkapod az utolsó Harry Potter kötetet a polcról, és csak bámulod.
41. Rájössz, hogy még 600 oldalt kell írnod.
42. Írsz.
43. Azzal nyaggatod anyukádat, hogy olvassa el, amit írtál.
44. Kikéred magadnak az ilyeneket: „hogy lehet, hogy nem világos?”, „értelmet nyer, ha az 52. oldalra érsz!”, „nem is figyelsz a sztorira!” és „egyszerűen csak nem érted.”
45. A szemedet forgatod a művészetért tett megaláztatásodon.
46. Nem alszol.
47. Őrölt kávét eszel reggelire.
48. Elkezded utálni a rendes munkád.
49. Lenézed a normális embereket, akik körbevesznek. Bosszúsan ráncolod a szemöldököd a filmjeikre és a randivacsijaikra.  Békére lelsz a tudatban, hogy hamarosan ismét a fiktív karaktereiddel lehetsz.
50. Eszedbe jut, hogy a házban él egy férj/feleség/pasi/élettárs/szobatárs/állat.
51. Azon tűnődsz, hogy szabadulj meg tőlük.
52. Elfelejted, hogy kell használni a mosógépet.
53. Rájössz, hogy írtál még 100 oldalt ÚRISTEN! CSAK FIGYELJ ROWLING.
54. GÉPELSZ MINT EGY ELMEHÁBORODOTT.
55. Gépelsz, mint egy megtört ember.
56. Nem veszed fel a telefont.
57. Azon tűnődsz, miért viseled ugyanazt a pár zoknid egész héten.
58. Beteget jelentesz a melóba, mert be kell fejezned a jelenetet, amíg A ZÓNÁBAN vagy.
59. Rájössz, hogy nincs cselekményed.
60. Ráguglizol a cselekmény szóra.
61. Fontolóra veszed a jelentőségét.
62. 200 oldal még túl korai ahhoz, hogy elkezdődjön a cselekmény a 700 oldalas regényedben.
63. Kinyírsz egy karaktert a nem létező cselekményed kedvéért.
64. Megsiratod a veszteséget, amit fiktív barátod okozott.
65. Percekig bámulod a fogkeféd, azon tűnődsz, mikor használtad utoljára.
66. Eléred a 400. oldalt.
67. 400 oldalt írni sokkal jobb, mint megnyerni a házkupát a Griffendélnek.
68. Azon gondolkodsz, hogy meg kéne szabadulni a rendes állásodtól. 400 oldal elég jól jelzi, hogy nyeregben vagy.
69. 500 oldal. ÍRTÁL 500 OLDALT.
70. Igazából fogalmad sincs, hogy mit írtál.
71. Megállsz, és rájössz a zsenialitásod jelentőségére.
72. Majdnem 200 ezer szót írtál. Az egy milliónyi papírnak felel meg.
73. Elcsodálkozol, honnan jön a szag.
73. Leírod, hogy VÉGE, pedig tudod, hogy ez egy ötkötetes sorozat első része.
75. Elmondod anyukádnak, hogy igaza volt.
76. MAGA VAGY A MEGTESTESÜLT ZSENIALITÁS.
77. Írtál egy könyvet.
78. Szavakkal és betűkkel és mondatokkal.
79. Ötletek üldöznek álmaidban, a zuhanyzóban, munkába menet.
80. MENNYIVEL JOBB VAGY, MINT HEMINGWAY és az ő gyengus könyve a pasasról meg a halászatról meg a csónakról.
81. Újraolvasod a könyved, és eldöntöd, hogy tökéletes. Gyönyörű. Briliáns. Millió jelző.
82. Eldöntöd, hogy készen állsz ráguglizni a könyvkiadás menetére. Ideje pénzt keresni.
83. Felfedeznivaló: AbsoluteWrite.
84. Felfedeznivaló: Nathan Bransford.
85. Felfedeznivaló: Janet Reid.
86. The Rejectionist.
87. Pimp My Novel.
88. Kristen Nelson.
89. Rachelle Gardner.
90. Addig olvasol, míg vérben úsznak a szemeid.
91. A könyved bámulod.
92. A netet bámulod.
93. A könyvet bámulod.
94. A netet bámulod.
95. A KÖNYVET BÁMULOD.
96. A NETET BÁMULOD.
97. Sírsz.
98. Sírsz.
99. Sírsz.
100. Nekiállsz a szerkesztésnek.

Olvass tovább!

50 fontos tennivaló regényírás előtt

Mostanában nagyon érdekel a könyvek születésének folyamata, az írás mechanikája, a technikai nüanszok. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy az írók földöntúli emberek, mert képesek arra, hogy megírjanak egy szórakoztató produktumot, amit átlagember nem tud. Ám a blogjaikat fürkészve rá kell jönnöm, hogy mindannyian csak emberek vagyunk. Ők is ugyanazokkal a démonokkal küzdenek, mint bárki más, és ez akkor sem változik, ha van már egy kiadott könyvük. Csak ezt olyan nehéz elhinni, nem?

A minap Tahereh Mafi blogját bújtam ezerrel. Ő a Shatter Me trilógia szerzője, ami egy általam egyszerre imádott és gyűlölt sorozat. Egyszer szeretném majd a polcomon tudni. Gyönyörűk a borítói, és bár nagyon idegesített, de érzelmileg kiszipolyozott, a fogalmazása pedig pont az a gyönyörűség, amitől oda meg vissza vagyok. És WARNER, WARNER, az én pszichopatám, aki nem is olyan pszichopata, mint amilyennek tűnik, és az egyik legjobb karakter, akivel valaha találkoztam. Magyarul Ne érints címmel jelent meg a könyv, de van egy olyan érzésem, hogy a kiadási szándék teljességgel elhalt az alacsony eladási számok miatt, ami igencsak sajnálatos.

Szóval Tahereh Mafi blogján rengeteg motiváló dolgot találtam, nemcsak az íráshoz, hanem általánosságban az életszemlélethez. Az írónőt egyébként twitteren is követem jó ideje; olyan lökött, különc személyisége van, amit én nagyon bírok. Van humora, és ezt nem győz megcsillogtatni! Összeszedte 50 pontban a legfontosabb tennivalókat, amiknek betartása szükséges, ha regényírásra adjuk a fejünket. Mondanom sem kell, hogy a végére szakadtam a nevetéstől. Borítékolható, hogy veletek is így lesz. Tehát lássuk:

1. Megeteted a macskát.
2. Megnézed az e-mailjeid.
3. Frissíted a Facebook állapotod.
4. Tweetelsz valami jópofát. Vársz az ezt követő kukacolásokra.
5. Kávét készítesz.
6. Megnézed az e-mailjeid.
7. Veszel egy új laptopot. Azt mondod az eladó srácnak, hogy regényt fogsz írni.
8. A laptop vásárlás közben veszel egy új cipőt. Lehet, hogy sokat fogsz mászkálni a regényírás közben. Nem biztos, hogy korlátozni kéne magad.
9. A falat bámulod.
10. Megnézed az e-mailjeid.
11. Egy újabb Facebook frissítés révén emlékezteted az embereket, hogy túl elfoglalt vagy az összeröffenésekhez, csak a biztonság kedvéért, ha elfelejtették, hogy regényt fogsz írni.
12. Frissíted a Facebook állapotodat egy a macskádat ábrázoló fotóval.
13. Az olvasatlan blogokat eltünteted a Google Readerből. Az eltüntetés alatt azt értjük, hogy mind a 163-at elolvasod.
14. Felhívod az anyukád.
15. Megnézed az e-mailjeid.
16. Anyukádnak megmondod, hogy nem viszed magaddal turnéra, de mindent köszönsz, a 9 hónapot stb., stb.
17. Sok csoki veszel.
18. Felhívod a barátaid, és tudatod velük, hogy nagyon elfoglalt leszel, ne hívjanak semmire, csak a biztonság kedvéért, ha amúgy akartak, és ezt írják annak számlájára, hogy mennyire lefoglal ennek az új könyvnek a megírása.
19. Sok kávét iszol.
20. Eldöntöd, hogy szükséged van egy új szekrényre, mikor turnéra mész az anyukád nélkül.
21. Fontolóra veszed a felmondást a munkahelyen, mert azt hallottad, hogy az írók egy tonna pénzt keresnek.
22. Bekapcsolod az új laptopot.
23. Fogalmad sincs, hogy kell egy Macet használni. Figyelmen kívül hagyod ezt a tényt.
24. Megeszed a most vett csoki 90%-át.
25. Eltűnődsz azon, mennyi gyereket kell eladnod ahhoz, hogy vehess egy iPad2-t.
26. Megdörzsölöd a halántékod.
27. A polcodon lévő könyveket bámulod. Azon agyalsz, milyen gyorsan csatlakozol soraikhoz.
28. A Word dokumentumot bámulod.
29. Banánt eszel.
30. Első csengésre felveszed a telefonod. Próbáld meggyőzni a hívót, hogy noha rossz számot tárcsázott, amúgy baromi szórakoztató vagy, és esélyt kéne adnia.
31. Megnézed az e-mailjeid.
32. Felállsz.
33. Leülsz.
34. Kibámulsz az ablakon.
35. Számolod, meddig bírod visszatartani a lélegzeted.
36. Megköszörülöd a torkod.
37. Felhívod anyukádat. Megmondod neki, hogy meggondoltad magad, talán eljöhet a turnéra, ha vesz neked egy iPad2-t.
38. Megnézed a híreket. Nehogy rókázz! Gyorsan válts szórakoztató oldalakra, amik Justin Bieber legújabb tettéről informálnak.
39. Megnézed az e-mailjeid.
40. Eltűnődsz rajta, miért nem válaszolt még senki a jópofa tweetedre.
41. Fontolóra veszed, hogy felhívod a barátaid, csak, hogy emlékeztesd őket a zsúfolt napirendedre, ha valami véletlen folytán elfelejtették.
42. Felpróbálod az új cipőd.
43. Véletlenül rálépsz a földön a cipősdoboz mellett hagyott új laptopra.
44. Megvizsgálod, milyen kár esett a laptopban. Eltört.
45. A sorsot átkozod, amiért a regényírás és közéd áll. Annyira készen álltál rá, hogy megírd ezt a könyvet a tragédia bekövetkezte előtt.
46. Mindenkinek elmondod, hogy hiúsult meg a regényírás rajtad kívülálló okok miatt.
47. Az égbe rázod az öklöd.
48. A laptopod javítására vársz.
49. Elmész a megjavított laptopért
50. Az 1-50. pontot ismétled.

Olvass tovább!

Stephanie Perkins: Lola és a szomszéd srác

Hozzám is eljutottak a lelombozó vélemények az Anna és a francia csók úgymond folytatásával kapcsolatban, ami miatt felvértezve estem neki a könyvnek. Hál’istennek azért nem volt ez olyan vészes, mint vártam.

Lola mindössze három apró dolgot szeretne az életében: 1, Marie Antoinette ruhában megjelenni az iskolabálban 2, a szülei fogadják el az öt évvel idősebb pasiját 3, sose lássa többé a Bell ikreket. Ebből mindössze egyetlen valósul meg a történet végére.

Lola legnagyobb bánatára a Bell ikrek visszaköltöznek az otthonukba. Az ikerpár lány tagja, Calliope korcsolyázik, és nem ápol jó viszont Lolával, a fiú, Crickett pedig cserbenhagyta és megbántotta őt annak ellenére, hogy volt köztük valami, ami a barátságnál több. Crickett bár egyetemre jár, és hét közben koleszban van, elég gyakran jár haza ahhoz, hogy állandóan összefusson Lolával. Ez azért necces, mert még mindig szerelmes belé, viszont a lánynak szexis, rocksztár pasija van, és hát maradjunk annyiban, hogy nem könnyű az élet.

Egyértelmű, hogy a Lola és a szomszéd srác nem tudott felnőni elődjéhez. Kicsit elsietettnek és összecsapottnak éreztem, és nem hozta azt az édesaranyos bájt, ami az Anna és a francia csókban megvolt. Ettől még persze egyáltalán nem rossz könyv, mert jót derültem rajta, és többször is mosoly csücsült az arcomon, ahogy haladtam előre a történetben, de semmi kiemelkedőt nem nyújt.

Szerintem Lola megosztó személyisége az oka annak, hogy sokaknak nem tetszett ez a könyv. Mert hát valljuk be: Lola fura. De nem olyan bohókásan, hanem olyan szemöldökfelvonós szinten. Egyedi, persze, de nehéz azonosulni egy ilyen különös gondolkodású és öltözködésű lánnyal. Lehet, nem vagyok eléggé modern felfogású, de képtelen vagyok elképzelni, hogy egy lány állandóan különböző parókákban mászkál dolgozni, suliba, de még otthon is azokban van. Mármint gondoljunk csak bele, hogy eleve mennyire egészségtelen, ahogy a haja ott lapul alatta, és nem kap levegőt. Aztán a göncei nekem nagyon bizarrnak hatottak. Nehezen emésztettem meg, mikor elmegy Cricketthez, és gumicsizmát meg esőkabátot vesz fel, mert az jól áll a ruhájához, pedig nem is esik az eső.

Világosan látom, a könyv azt az értéket közvetíti, hogy vállaljuk fel az egyéniségünket, az egyediségünket, és ne törődjünk azzal, mások mit gondolnak, mert nem az öltözetünk tesz azzá, akik vagyunk. Öltözzünk abba, ami boldoggá tesz minket, ha belenézünk a tükörbe. Lolánál pont az a kérdés vetődik fel, hogy kinek mutatja magát azzal, hogy állandóan más parókákban és különc ruhákban tündököl. Vajon ki az igazi Lola, a maskarába vágott vagy aki a jelmezek alatt rejtőzik? Vagy ez egy komplex kölcsönhatás? Még megspékelődik a dolog azzal, hogy Lolának meleg szülei vannak, amiről rögtön a parádézó, csiricsáré ruhákban császkáló, affektálós sztereotípia ötlik az ember eszébe. A könyv elvonatkoztat ettől, szeretné bizonyítani, hogy ez tévhit, Lola a szüleitől függetlenül is lehet olyan, amilyen. De akkor is, gumicsizma és esőkabát napsütésben?! Áááá.

A másik zavaró tényező Lolával kapcsolatban a mentalitás, amit képvisel. Lola nem ad különösebben a romantikára, a szüzessége elvesztése sem olyan nagy dolog számára. A könyv során végig azt éreztem, hogy imponál neki, hogy felkeltette egy idősebb rocksztár figyelmét ő, a fiatal tinilány. És ezért hajlandó volt behódolni neki. Mikor Crickett felbukkan, azonnal feltámad a régi kémia kettejük között, és amikor a srác színt vall, Lola továbbra is hülyíti, pedig neki is vannak érzései iránta. Mondhatjuk, hogy nem akart kilépni a megszokottból az ismeretlenbe, de ott már rég problémák vannak egy kapcsolatban, ha folyamatosan másra gondolunk, nem? Emiatt viszont kifejezetten bosszantó volt, ahogy játszott Crickettel. Mindezek fényében Lola nem éppen egy kedvelhető karakter. Ellenben Crickett iszonyatosan naiv és aranyos, és emiatt is érthetetlen, miért nem lehet Maxet dobni, amikor ott van Crickett. Mit kell ezen ennyit agyalni?

Anna és St. Clair folyamatos jelenlétének nagyon örültem, folytatták azt, amit a saját könyvükben megkezdtek, és jó volt olvasni az édes pillanataikat, noha néha átmentek nyálba. A mellékszereplőket is kedveltem, főleg Lola apukáit és barátnőjét.

A könyvet teljesen kikapcsolt aggyal olvastam, úgyhogy csak egy kis idő után esett le, hogy voltaképpen ugyanazt a történetet rágta a szerző másodszor a számba, amit az Anna és a francia csókban kaptam. A srácnak tetszik a lány, a lánynak tetszik a srác, ilyen egyszerű a képlet. De ők mégis túlbonyolítják, mert az egyik félnek párja van, és érthetetlen módon ragaszkodik hozzá, ahelyett, hogy belevágna valami újba, amiben sokkal jobban érezné magát. Ebben a könyvben viszont felcserélődnek a szerepek, és a lányon múlik a dolog, mi pedig az ő szemszögéből tapasztaljuk meg a helyzetet. Eltűnődtem azon, hogy vajon St. Clair szemszögéből is ennyire fenomenális lett volna az Anna és a francia csók, és arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg nem. Ez az idegesítő vívódás egyszerűen az ember idegeire megy.

A könyv szerkesztésileg nem volt a legjobban kivitelezett. Úgy vélem, túl gyorsan árulta el az olvasónak, hogy milyen „rémes” dolog történt Crickett és Lola között anno, ezt el lehetett volna húzni, hogy fokozza a várási izgalmakat. Persze nem volt nagy dolog, így ilyen formában később bedobva nem is működött volna. De ez adhatta volna az ütős fordulatot a könyvben, mert hát azok nem nagyon voltak.

Amivel még nem voltam kibékülve, az a pocsék fordítás.. Nem értettem, hogy a Halloweent miért kellett Mindenszentekre fordítani, és a kedvencem a cuki vagy ciki volt a csokit vagy csalok helyett. Anyám, borogass. Konkrétan csak egy idő után esett le, hogy amúgy éppen halloweeneznek a szereplők.

Összességében nem volt ez rossz, egynek elment. Állítólag a harmadik könyv jobbra sikerült, bár nekem az is megfelel, ha legalább ezt a szintet hozza. Csak Isla legyen szerethetőbb főhős, mint Lola.

Értékelés: 4/5

Borító: 3/5

Eredeti cím: Lola and the Boy Next Door

Sorozat: Anna és a francia csók #2

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 336

Fordította: Komáromy Rudolf

Olvass tovább!

Rachel Hawkins: Démonüveg

A Hex Hall jött, látott és győzött, így hezitálás nélkül vetettem rá magam Sophie Mercer kalandjának folytatására. Volt ám biza olyan függővég, mely erre ösztökélt, plusz szerettem volna továbbra is jókat nevetni.

A kapott függővég után kicsit meglepődtem, milyen nagy időugrással találtam szemben magam. Több hónap eltelik, mire újra felvesszük a fonalat, és Sophie a döntése után még mindig csak vár az apjára. Azon is pislogtam egy sort, hogy nem a suliban zajlik tovább az élet. Sophie kikerül a Hex Hallból, és Londonba megy, hogy a nyarat az apjával töltse, és meggondolja magát az elhatározásával kapcsolatban. A legutolsó értesülések szerint Archert Londonban látták felbukkanni, úgyhogy borítékolható volt, hogy találkozunk vele.

Kapunk új szereplőket, de sok változás nem történik ebből a szempontból, mivel Sophie a korábban megismert fél szereplőgárdát is viszi magával, amit mondjuk egy pöppet erőltetettnek éreztem. Az új szereplők nagy szerepet játszanak a történetben, de hozzájuk sem kötődtem különösebben, úgyhogy csak nyugtáztam a jelenlétüket.

Aminek tapsikolva és viháncolva örültem (igen, ez irónia a köbön) az újdonsült szerelmi háromszög léte, és a tény, hogy e romantikus indíttatású geometriai forma nem túlzottan remekelt. És itt jön képbe az, amivel eddig is problémáim voltak: a felületesség, az érzelmi mélység hiánya. A szerelmi háromszög már a levegőben érződött az első részben is olyan lehetne, ha az író úgy gondolná módon, szóval különösebben nem ütköztem meg rajta. Míg ott csak sejthető volt, itt már ténylegesen létezett, de egyszerűen nem jött át Cal részéről. És nem azért, mert Cal ennyire antiszoc, hanem maga az író nem rejtette el azokat az elemeket, amiket talán a szereplők sem vesznek észre, de mi igen. Azt is sajnálom, hogy Cal ennyire háttérbe szorul, alig tudunk róla valamit, pedig lenne benne potenciál.

Archerrel kapcsolatban dettó ez a helyzet áll fenn: olvastam, hogy most elvileg milyen félelmetesen komoly érzelmeik vannak egymás iránt Sophie-val, de nem éreztem a lapokon. Ettől függetlenül a dinamika még mindig pazar a két karakter között, ezen a rájuk tukmált kliséhalom (ellenségek vagyunk, nem lehetünk együtt) sem változtat semmit. A könyv legjobb pillanatait kapjuk, mikor az író összeereszti őket. Voltaképpen egyáltalán nem vágom ezt a triót, hiszen Sophie-nak és Archernek amúgy sem fenékig tejfel az élet, és Sophie az égvilágon semmit sem érez Cal iránt, csak néha eszébe jut, hogy amúgy tök szexi. Maximum valami motivációs indokot tudok elképzelni az egészre, ha Cal csinálna valami hülyeséget vagy áldozatot, ez lehetne az ok.

Még ezzel sem lenne különösebb gond, félretenném magamban, hiszen a sztorit a humor viszi a hátán, csakhogy ez most meg sem közelítette a Hex Hall sziporkázását. Persze megesett, hogy nevettem, szó se róla, csak ahhoz képest, hogy az elődöt végigvigyorogtam, itt nem váltotta ki bennem ezt a reakciót olyan sűrűn.  Meg sem tudom ám magyarázni, miért érzek így, csak annyi biztos, hogy nekem ez a könyv nem nyújtotta ugyanazt a feelinget. Mintha átesett volna e téren a ló túloldalára.

A történetről igazából nem tudok sok mindent mondani. Érdekesen bonyolódnak a szálak, és változnak az emberek, én például csak azért is kitartottam amellett, hogy Sophie apja rosszban sántikál, nem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy jók-e a szándékai avagy sem. Megannyi kérdés vár még megválaszolásra, és türelmesen várom, hogy megkapjam őket a folytatásban.

Értékelés: 4/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: Demon Glass

Sorozat: Hex Hall #2

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 304

Fordította: Acsai Roland

Olvass tovább!

Rachel Hawkins: Hex Hall

Miért nem mondtátok, hogy dobjam félre minden tervezett olvasmányomat, és azonnal kezdjek bele a Hex Hallba? Meg akartatok fosztani egy csodás naptól, amit ezzel a könyvvel tölthettem, mi? Csak, hogy tudjátok, gonoszak vagytok!

Emberek, ez a könyv már a prológus után szerelem lett. Én annyit röhögtem azon a pár oldalon, hogy már folytak a könnyeim; a rossz kutya résznél meg már az oldalam is szúrt. Ha egyszer írok egy ilyen könnyed könyvet, ilyen humorral szeretném, mert ez mindent vitt.

Sophie csapnivaló boszorkány, aki össze akar hozni egy partnert a bálra egy lánynak, akit megszán. Csak hát ez éppenséggel elég rosszul sül el, és most finoman fogalmaztam. Emiatt Sophie a Hekaté aka Hex Hallban köt ki, egy olyan bentlakásos suliban, ahol tündérek, vérfarkasok, alakváltók és boszorkányok, együttes néven prodigiumok élnek, akik Sophie-hoz hasonlóan nem tolják elég flottul a mágiát. A lány összebarátkozik egy vámpírral, kivívja a boszi lánycsorda ellenszenvét, és természetesen totál belezúg a szexi srácba, aki a csorda egyik tagjának fiúja. Már ez sem tűnik kis piskótának, de hab a tortán, hogy a Hex Hallban rejtélyes gyilkossági kísérletek történnek, így a tini problémák mellett más miatt is izgulhatunk.

Mindig, amikor egy olyan könyvbe vágom a fejszémet, ami ízig-vérig tinikről szól, csak Murtaugh-t tudom ismételni a Halálos fegyverből: öreg vagyok én már ehhez. Ám amikor egy ilyen könyvet olvasok, mint a Hex Hall, rájövök, hogy ez tulajdonképpen még sincs így, csak nem mindegy, hogy tálalják nekem a sztorit.

"A vérfarkas, akarom mondani Justin, oldalra döntötte a fejét, és sokkal inkább nézett ki spánielnek, mint torokszaggató fenevadnak.
Erre a gondolatra kuncognom kellett.
A következő pillanatban a sárga szemek rám szegeződtek.
A lény újra felvonyított, és mielőtt felfoghattam volna, mi történt, támadásba lendült.
(…) A felém rohanó vérfarkas láttán azonban csak a következő szavak buktak ki belőlem:
– ROSSZ KUTYA! "

A főhős, Sophie egész életében költözködött, ezért sosem voltak igazából barátai. Ettől függetlenül viszont határozott jelleme van, és mindenhez van valami szarkasztikus megjegyzése. De tényleg, mindenhez. Ezek egy részét hangosan is hajlamos kiejteni a száján, és ezért sűrűn kerül kalamajkába. De nagy részét megtartja magának, és csak minket boldogít vele. És iszonyatosan vicces, milyen hülyeségek jutnak eszébe, végigröhögtem az egész könyvet! De olyan szinten, hogy állandóan megkérdezték tőlem itthon, mikor felszakadt belőlem egy kuncogás, hogy mit nevetek már megint. És ez nálam elég ritka, szóval piros pont a szerzőnek. A konklúzió: a sztori hiába tinis, az a kellemes fajta, amit a Vámpírakadémiánál is éreztem, konkrétan a suliba érkezés adott egyfajta deja vu-t. Ami különösen tetszett Sophie személyével kapcsolatban, hogy az örökös bénázása ellenére ez nem mutatkozik rajta, nem szenved önbizalomhiányban, abszolút nem egy Bella Swan.

"– Hogy mi a baj?! Lássuk csak: ez a szalagavató bálom, és látsz mellettem egyetlen srácot is?
– Nos… éppenséggel nem. De mivel a női mosdóban vagyunk, ez nem is csoda…"

A könnyed hangvétel mindenkire kiterjed. A karakterek a vázlatos megjelenítésük ellenére színes személyiségek ebben a tekintetben, még azokon is csak vihogtam, akik alig szerepelnek, csak egy-egy ütős beszólást nyögtek be, aztán már tovább is álltak. Elodie tipikus antihős, akit már csak azért utálunk, mert annyira gyönyörű és népszerű, aztán Sophie-vel együtt valahogy mégis megkedveljük egy kicsit.

A romantika nem váltja meg a világot, de Sophie és Archer kémiája pazar. Én csak azt sajnáltam, hogy hiányzott az érzelmi mélység a kapcsolatukból, és nem csak abból, hanem az egész könyvből. Bár annak ellenére, hogy Archert sem ismertem meg különösebben, és részéről a vonzalom sem nagyon jött át, inkább csak a haverkodás, imádtam a Sophie-val közös jeleneteit. Annyira édesek voltak, mikor húzták egymást, és olvadoztam azon, mikor már nem. Archer szála meglepett, kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből.

"Archer iránt érzett szerelmem értelemszerűen nyomtalanul elpárolgott. Ha egy srác a mellkasodba rúg akkor ott minden romantikus érzésnek lőttek."

Bár a könyv humoráról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, azért korántsem volt a sztori tökéletes, de simán elnézem neki. Ahogy feljebb célozgattam rá, a karakterek elég sematikusak, és ugye az érzelmi rész ábrázolása is elég problémás. Nem nagyon álltam meg történet közben szomorkodni, annyira a humor dominált. Noha a világfelépítés érdekes, maga a történet nem túl erős. Elég lassú a felvezetés, de én minden lapját örömmel forgattam, és annak ellenére, hogy így vélekedem róla, semmi bajom nem volt ezzel. Nem találtam ki semmit előre, csak ami elég gyanús volt, szóval elvoltam én a fordulatokkal és mindennel. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan folytatódik, úgyhogy azonnal ugrottam is a folytatásra.

Én ezt a könyvet mindenkinek szívvel-lélekkel ajánlom. Amikor olvastam, iszonyatosan pocsék kedvem volt, amit el tudott feledtetni velem pár órára. És még nevettem, amire azt hittem, képes sem vagyok! Ha a prológus bejön, onnantól imádni fogjátok.

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: Hex Hall

Sorozat: Hex Hall #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 272

Fordította: Acsai Roland

Olvass tovább!

Maria Semple: Hová tűntél, Bernadette?

A könyvtárban járva éppen nem találtam semmi kedvemre valót, mikor kiszúrtam ezt a könyvet. Hát jó, gondoltam, akkor kivisszük ezt. Jó választás volt.

Bee egy 15 éves zseni, akinek az anyukája, Bernadette antiszociális, kicsit zizzent, és folytonos összetűzésbe kerül a Galer utcai iskola anyáival. Bernadette minden programból kihúzza magát, és ezért ezek a városi nők teljesen lenézik. Bee kitalálja, hogy az apja és anyja vigye el őt az Antarktiszra, és bár Bernadette beleegyezik, rájön, hogy talán mégsem akar az Antarktiszra menni, mert ott az az aprócska bökkenő, hogy antiszociális.

Nem tudom pontosan megmondani, hogy mi fogott meg ebben a könyvben. Talán a bohókás különcsége, ami nem csak Bee édesanyja, Bernadette személyéből, hanem a könyv struktúrájából is fakad. A történet különböző e-maileken, feljegyzéseken, hivatalos iratokon alapul, amiket Bee narrálása egészít ki. Egy ponton elkezdett zavarni, hogy Bee hogyan tud olyan tényekhez megjegyzést fűzni, amiknél jelen sem volt, de aztán kiderül, hogy tulajdonképpen a Bee által írt könyvet tartjuk a kezünkben. Nagyon szeretem ezt a fajta megoldást, mert nem mindennapos, és Bee mondandójával kiegészülve különleges élményt nyújt.

A könyv stílusa a komoly téma ellenére rendkívül szórakoztató. Gyorsan telnek az oldalak, és bár számomra nem tartalmazott hangosan nevetős poént, azért mégis egy olyan hangulatba taszított, ami növelte a könyv élvezeti értékét.

A szórakoztató stílus elvonja a figyelmet arról, hogy milyen komoly témát feszeget a történet: a minden lében kanál szúnyograj örökös alakoskodásának szembeállítása egy antiszociális, kissé őrült nővel, akivel sok olyan dolog történt, ami ebbe az állapotba juttatta.  Itt a főhős ugyanis nem Bee, hanem az édesanyja Bernadette, ha nem lett volna egyértelmű a címből és a borítóból, ami őt ábrázolja.

Bernadette egykoron sikeres és világhírű építész volt, akit díjjal is elismertek, aztán eltűnt a színről, és Seattle-be költözött a családjával. Ez a nő olyan dolgokon ment keresztül, amik egy életre tönkretették, és végül odáig süllyedt, hogy a Galer utcai iskola anyáinak esküdt ellenségévé vált a visszahúzódó természete miatt. Bernadette nem tud beilleszkedni ebbe az iskolai miliőbe, a szúnyogok közé, ahogy ő nevezi őket.

Remekül ábrázolja a könyv, hogyan viselkednek ezek a háziasszonyok azzal, aki nem illik a stepfordi feleségek mintapéldányai közé. Tipikusan olyan emberek ők, akik mások szemében a szálkát is észreveszik, de a sajátjukban a gerendát nem. Ami számomra érthetetlen, hogy nekik miért fáj az, hogy Bernadette nem szeret emberek között lenni. Nem mindenkinek lételeme, hogy olyan emberek társaságában a semmiről fecsegve üsse el az időt, akiket a háta közepére kíván. Mégis, az alakoskodás a bevett eljárás, és az a számkivetett, aki ennek nem kíván eleget tenni. Furcsa világban élünk.

Tulajdonképpen csak a lánya ismeri őt igazán, és ő az egyetlen, aki megérti az anyja fóbiáit. Bernadette férje, Elgie csak a munkájának él, és észre sem veszi, hogy a felesége honnan hova jutott. A legszomorúbb, hogy Bernadette legjobb „barátja” tulajdonképpen egy virtuális indiai asszisztens, csak neki tudja elmondani, hogy mi nyomja a lelkét. Adott a kérdés: Bernadette megtalálja-e újra önmagát, vagy örökre bennragad a saját szorongó kis világába?

Azt nagyon sajnáltam, hogy a fülszöveg ennyire előrevetít a történetben (meg ugye a cím is), mert az a dolog féltáv után történik. Itt sajnálatos módon átcsap irreálisba a cselekmény, és forgattam a szemem közben, de ettől függetlenül összességében tetszett a regény.

Nem egy hagyományos könyv ez, így mindenkinek ajánlom, aki egy kis vérfrissítésre vágyik az olvasmányaiban.

Értékelés: 4/5 

Borító: 4/5
 

Eredeti cím: Where'd You Go, Bernadette 

Kiadó: Maxim 

Megjelenés éve: 2013 

Oldalszám: 372 

Fordította: Lázár Júlia 

Olvass tovább!