Ann Aguirre: Menedék

Már éppen ideje volt, hogy sort kerítsek erre a disztópiára, ígéretesnek tűnt a felütése.

A felszín lakhatatlanná vált, az emberek leköltöztek a föld alá, szigorú szabályok uralta enklávéban élnek. Pikk, aki egész életét az alagutakban töltötte, végre megkapja jogos nevét. A kívülálló fiú, Fakó mellé osztják be vadászni. Fakó évekkel ezelőtt érkezett, azóta sem érti senki, hogy élte túl egyedül. Az életet a korcsok nehezítik meg, amik élőt és holtat is felfalnak egyaránt. Amikor Pikk és Fakó egy világtalanra bukkannak, aki a három napra lévő Nassauból érkezett, olyan események sora veszi kezdetét, ami Pikk egész életét megváltoztatja.

Belegondolni is rossz, hogy milyen lehet a föld alatt lakni. Állandó sötétség, poshadt levegő, nem érezni a nap melegét az arcunkon… Én télen is nehezen viselem a fény hiányát, utálom, hogy öt órakor az orrom hegyéig nem látni, legszívesebben bevackolnám magam az ágyba, és fel sem kelnék, míg újra el nem jön a tavasz. Elsősorban ezért tetszett a könyv, egy olyan világba kalauzolt el, amivel még könyves élményeim során egyszer találkoztam (Az Alagutak rejtélye), pedig a világfelépítés és maga a történet korántsem tökéletes. Már a szereplők nevei is a szokatlanságokat tükrözik, érdekesnek találtam őket, vagyis a magyar megfelelőiket, az eredeti hangzásuk nem annyira különleges.

Az elején teljesen Az emlékek őre utánérzésem volt. A gyerekek addig nem kapnak nevet, míg el nem érnek egy bizonyos kort. A mostoha körülmények miatt korán meghalnak, a húszas éveik közepén járók már aggnak számítanak az ő mércéjük szerint. Az emlékek őrében nevük ugyan volt, de a számok által meghatározott ceremóniák jelentették az előrelépést, és a felnőttség után a kor nem számított már többé. A Menedékben a számok addig fontosak, míg meg nem kapják a nevet, ami a felnőtt létük jelzője. Aztán akadt itt még szavak őre, aki a múlt írásos emlékeit gyűjti össze, ezzel csak és kizárólag ő foglalkozhat, a harácsolás bűn. A társadalmi felépítés is hasonlít: mindenki a képességeinek megfelelően kap feladatkört. Ez három foglalkozásban merül ki, lehetnek az emberek Építők, Vadászok és Nemzők. Mondjuk nem értettem, miért a Nemzők vannak többségben, akik semmi hasznos feladatot nem látnak el. Gyereket csinálnak, hogy fenntartsák a populációt, és a vakarcsokat nevelik. Aki az Építők és a Vadászok közül nem végzi rendesen a munkáját, azt lefokozzák Nemzőnek. Ez nem igazán állt össze nekem, hiszen a szűk lehetőségek miatt biztosan kevés utódot kell nemzeniük, és noha nem kapunk körvonalas képet sem arról, hogy mekkora az enklávé lakossága, feltételezhetjük, hogy egy maréknyi közösség csupán.

Az sem volt tiszta, hogy a Vadászok mégis honnan szereztek annyi húst. Milyen alagutak ezek, amiben élnek? A konzervek léte is olyan eleme a történetnek, amire csak a szerző jegyzete világított rá, hogy esetleg lehetséges, bár ettől függetlenül sem értettem, hogyan termett évtizedek után annyi konzerv a föld alatt. Még mindig találnak? Hogy kerültek oda a konzervek, ha nem mennek fel a felszínre? Ebbe nem érdemes túlzottan belegondolni, mert úgyis oda lyukadunk ki, hogy a könyvben felvázolt életforma jóformán lehetetlen. Ha valaki nagyon a szívére veszi, akkor nyomban meg is bukhat nála a könyv. (Egyébként érdekes, hogy vannak olyan könyvek, ahol félre tudom mindezt tenni, és ettől függetlenül élvezni a történetet, máskor meg annyira nem veszi be a gyomrom, hogy csak a szemöldökömet rángatom. Ki érti ezt?)

A könyvnek az első fele jobban tetszett, mikor még nem jutottak fel a felszínre (ez nem igazán spoiler, mert benne van a tartalomjegyzékben, és végig tudjuk, hogy Fakó onnan jött). A szokásos disztópikus forgatókönyv szerint zajlanak a dolgok: Pikk vakon hisz a rendszerben, majd rájön, hogy az enklávé hazugságokkal stabilizálja a szabályok betartását. Az enklávét nem izgatja, hogy ehhez időnként fel kell áldozniuk egy-egy ártatlan lakót. Persze amikor Pikk és Fakó megtudja, hogy Nassau a minden eddiginél intelligensebb korcsok áldozatául esett, a vezetőség homokba dugja a fejét, kockára téve az enklávé minden lakójának sorsát. A rendszerbe vetett hit megingathatatlanságát az a jelenet érzékelteti nagyon jól, mikor Pikk feláldozza magát az egyik lejobb barátjáért, Kőért, aki ahelyett, hogy hálás lenne neki, undorodva elfordul tőle.  

Leginkább az hajtott előre, hogy megkapjam a válaszokat: vajon miért és hogy költöztek le a föld alá? Mi történt a felszínen? A szerző a jegyzetében mindössze arra világít rá, hogy dögvész és biológiai fegyverek okozta háború dúlt. Remélem azért ennél több információt kapunk a folytatásokban, nem intézte el ennyivel.

Úgy érzem, túl hamar történt meg a főhősök felszínre érkezése. Talán jobb lett volna, ha el van húzva az egész, és az enklávé titkai és manipulációja körül összpontosul a történet, míg a végén egy drámai megvilágosodás kíséretében jöhetett volna a bomba: a felszín lakható. Mert így az egész addigi cselekmény semmissé lett, az enklávé problémái nem kerültek feloldásra, mintha attól, hogy Pikk elmegy onnan, már nem is számítana.

A felszínnel kapcsolatosan is voltak kötekedésre késztető tények. Pikk egész életét sötétségben töltötte, mégis elég neki egy napszemüveg, hogy lásson, mert amúgy éjszaka tökéletes látással rendelkezik. Nem pont romlania kellett volna a látásának ott lent? Fél- vagy teljesen vaknak lennie? A kaja még mindig könnyen beszerezhető a boltokból mindenhol hosszú-hosszú évek után…

Főhőseinknek szembesülniük kell azzal, hogy a felszínen teljesen más törvények uralkodnak. A területet bandák osztják el egymás között, akiket csak a saját önös érdekeik vezérelnek. A lányoknak annyi a szerepe, hogy megerőszakolják és teherbe ejtik őket, mert a szaporodás náluk is iszonyatosan fontos. (Oké, ez is magas volt egy kicsit.) Plusz hova lettek a felnőttek? Fakó apja mesélt egy menedékről, így hát Pikk és a fiú e mendemondára alapozva jobb híján oda tartanak. Igen, ez egy olyan regény, amiben a szereplők mendegélnek A pontból B-be. Közben összetűzésbe kerülnek egy bandával, és kibővül a csapatuk. Először Teagan csatlakozik hozzájuk, majd a frissiben szerzett ellenségükkel, Kószával kötnek szövetséget egy korcstámadást követően.  

És itt bizony kezdetét vette a szerelmi háromszög *sóhaj*. Pedig a romantika abból a szempontból kellemes része a Menedéknek, hogy abszolút nincs túlsúlyban. Pikk nincs is tisztában az érzéseivel, hiszen a Nemzők dolga az, hogy szeretet mutassanak mások iránt, és ők kerülnek testi kontaktusba más emberekkel, ez mindenki más számára tiltott. Fakó viszont az enklávé tagjaival ellentétben ismerte a szüleit, tapasztalta a kettejük közötti mély köteléket, és ő nem úgy tekint társra Pikk személyében, neki sokkal többet jelent ez a szó. Aztán amikor egy haláleset történik, Fakó magába fordul, és Pikk nem vigasztalja meg, nem nyújt neki támaszt, pedig a fiúnak arra lenne szüksége. Ezt is arra keni a szerző, hogy Pikk nem ért ehhez, nem tartozik a világához, de az ilyesmi ösztönből jön, nem?

Amikor eltávolodnak egymástól, bejön a képbe Kósza, akit természetesen annyira lenyűgöz, hogy Pikk erős nő, nem nemzésre termett. A szerző egy olyan megoldást alkalmaz, amivel nem voltam elégedett. Beköszönt a tél, a szereplők hónapokra megpihennek egy házban, és ezt a hosszú időszakot konkrétan pár sorral letudja, ami után mindjárt meg is változik a status quo: Pikk eltávolodik Fakótól és Kószához kerül közelebb. Kósza pozíciója potenciális szerelmi jelöltként eléggé kicsaphatja a biztosítékot, hiszen egy olyan fiúról beszélünk, aki a lányokat gyengének tartja, és a nemi erőszak elfogadott számára. Pikkre csak azért néz más szemmel, mert egálban van vele a képességeit illetően. Felteszem a találós kérdést: ki tud azonosulni egy nemi erőszaktevővel?

A vége felé a szerző még bedob egy kis fantasy elemet, amivel egyelőre nem tudok mit kezdeni, remélem kapunk rá magyarázatot a későbbiekben, mert így elég furán veszi ki magát.

Negatívumként említeném az információk ismétlését, mintha elsőre az olvasó nem értené meg a dolgokat, és mondogatni kell neki újra és újra. De ezek teljesen lényegtelen tények; tegyük fel, hogy a szerző elfelejtette, amit írt, de akkor a szerkesztő miért nem húzta ki ezeket? Pikk maximalizmusának mantrája is idegesített, felfogtam, hogy mennyire szeretett volna vadásznő lenni, és mennyire örül neki, hogy az lett, nem kell százszor elmondani. Lehet mást ez nem zavar, én nem szeretem az ismétlésfolyamot.

Mint mondtam, a könyv nem volt tökéletes, előfordulnak benne hibák és a karakterekkel is vannak problémák, de maga a történet összességében szórakoztató és a jobb disztópiák közül való, ezért ajánlom mindenkinek olvasásra.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: Enclave

Sorozat: Razorland-trilógia #1

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 274

Fordította: Benes Attila

Olvass tovább!

Kody Keplinger: The DUFF - A pótkerék

Nagyon felkapott volt ez a könyv korábban is, de most, hogy filmet készítettek belőle, mindenki erről beszél. Így hát, amikor lehetőségem nyílt rá, hogy elolvassam, kaptam az alkalmon.

Bianca legfőbb ismertetőjegyei: cinikus, mindent leszól, sokat káromkodik, alacsony és duci, miközben a legjobb barátnői gyönyörűek. Ahogy a rohadék, kangörcsös Wesley rávilágít a Fészek nevű szórakozóhelyen: ő a DUFF. A pótkerék, a sorból kilógó barátnő, aki sosem érhet a szép lányok nyomába. Biancában annyira felmegy a pumpa, hogy ráönti a kóláját Wesleyre, de a következő alkalommal, mikor az egoista srác felhúzza az agyát, Bianca megcsókolja. Aztán, amikor kiderül, hogy a lány szülei válni fognak, Wesley ágyában landol; végül is semmi kivetnivaló nincs abban, hogy úgy menekül a problémái elől, hogy összefekszik a sráccal, akit ki nem állhat.

A sztori tipikusan a New Adult könyvekre hajaz, és jobban is működött volna idősebb szereplőkkel. A saját hasznomat is nézem persze, mert ha tudom, hogy ennyire a szex körül forog, és a szerelmi párosunk összes tevékenysége abból áll az egész könyvben, hogy lefekszenek egymással, akkor hozzá sem nyúlok. Megint beleestem abba a hibába, hogy hittem a dicsérő szavaknak, amik a következőket állították: ez annyira jó könyv! Nem szokványos a főszereplő, nem egy eszményi, idealizált karakter, és marha jó a humora!

Ezen a szexcentrikusságon nem tudok túllépni. Nem vagyok prűd meg ilyesmi, de én egy Young Adult könyvnél nem szexjeleneteket várok, hanem az első szerelem kibontakozását. A The DUFFban teljesen normális, hogy a főszereplő lefekszik egy olyan sráccal, akit szívéből gyűlöl. Ráadásul Bianca azért veti meg Wesleyt, mert bárkivel együtt hál, ha úgy tartja kedve. Ez nem álszentség a köbön? Ha még barátság extrákkal lenne, talán azt mondanám, hogy oké (vagy nem, max. ha felnőtt könyv lenne), de ez így teljességgel kiábrándító. Tényleg érdekelne, hogy Amerikában valóban ennyire elfogadott az aktív szexuális élet a középiskola elejétől kezdve, mint ahogy a filmek/könyvek állítják, vagy azért valamennyire fel van nagyítva a dolog. Azt például abszolút nem értettem, miért szed Bianca három éve fogamzásgátlót. 

Tegyük félre azt, hogy mennyire húzom a számat az alaphelyzeten, és lépjünk a következő napirendi pontra, a könyv üzenetére, amiből egész pontosan kettő van. Az egyik, hogy a DUFF lét nem egy fix dolog, hanem mindenki DUFF életének bizonyos pontján vagy bizonyos helyzetekben, és ez így van jól, hiszen sokfélék vagyunk, és nem lehet mindig mindenhol egy valaki kiemelkedő. Persze nyilván ez egy metafora akar lenni, hiszen nem vehetjük szó szerint. Bianca barátai nem csúnyák és nem is ducik, ergo nem is szabadalmaztatható rájuk a The Designated Ugly Fat Friend elnevezés.

Viszont a másik szándékos (?) üzenet elég furán jött ki: attól, ha valaki fűvel-fával lefekszik, még nem lesz automatikusan kurva, hiába ragasztják rá ezt a címkét. Lehet, csak ezt használja eszközként a problémái elől való elmenekülésre, tehát teljesen természetes dolog, és senkinek semmi köze nincs hozzá. Hát izé… akkor keressen magának egy hobbit. Nézzen sorozatokat például. A szerző mindössze 18 éves volt, mikor a könyvét kiadták, így még inkább lehidalok, hogy milyen üzenetet közvetít ennyi idős fejjel – lassan átcsapok ítélkezésbe. Már csak azért sem tiszta ez a gondolatmenet, mert a végén Bianca elhatározza, hogy most jó ideig nem óhajtja keresni a testi örömöket, mert az felelőtlen dolog; óvszer és fogamzásgátló használata mellett is simán teherbe eshet, mert nincs a védelemre 100%-os garancia. Képzeljetek most ide egymillió kérdőjelet; én semmi mást nem látok, csak villódzó kérdőjeleket a szemem előtt. Pont a komoly párkapcsolat lényege a mélyebb kapcsolat, amit a testi kontaktus okoz, és mivel ezen már úgyis túlestek sokszor, az egésznek semmi értelme. Az meg, hogy még így is terhes lehet? Akkor szerintem egyszerűbb cölibátust fogadni, úgy nincs kockázat.

Biancával egyszerűen nem tudtam azonosulni. A cinikussága jó pont lehetett volna, hiszen egyetértek például a Valentin-nappal kapcsolatos nézeteivel, viszont összességében a stílusa irritált. Utálom, mikor egy könyvben állandóan káromkodnak. Eleget hallom a való életben, történetekben nem vagyok rá kíváncsi, és lehet ez kölcsönöz „hitelességet” a sztorinak, de az én szememben ront az élvezhetőségén.

Bianca végig egy nagy kérdőjel maradt. Most akkor mégis mennyire ronda és kövér? Mert ahhoz képest két pasit is összeszed a könyvben. Igen, mondhatnánk, hogy kisugárzás, a külső nem fontos, blablabla, de egyikükkel sem tölt annyi időt, hogy a csodálatos kisugárzásával el tudja őket bájolni; szókimondó stílusa inkább taszító, mint kedvelhető. Ráadásul Wesley miért akarna egy ilyen állítólag ronda és kövér lánnyal kavarni, ha szó szerint bárkit megkaphat? Wesley dögös, izmos, buknak rá a gyönyörű csajok. Akkor neki miért pont a ronda, kövér lány kell? Tudom, hogy leragadok a külsőségeknél, de ismétlem, nem ismerik Biancával egymást, ergo csak a külső lehet vonzó tényező, ami az első benyomást adja, főleg úgy, hogy Bianca semmi mást nem csinál, csak sértegeti. Nem állja meg a helyét az a magyarázat, hogy Wesleynek aztán mindegy, hogy kivel, csak a numera meglegyen. Egy Adonisznak nem kell a csúnya lány, ha sorban áll ezer másik jelentkező is, hacsak nincs valami fétise, de erről ugye nem szerzünk tudomást a könyvben. Ha már itt tartunk, én egy csomó ideig azt hittem, hogy kiderül, Wesley szoknyapecérsége csak kacsa, a hódításai meg iskolai mítoszok, amikről mindenki beszél, de valójában fele meg sem történt. Tévedtem, szóval nálam a Bianca-Wesley kapcsolat homályos folt maradt.

Miért lettek egymásba szerelmesek? Egyetlen olyan jelenetük sincs, amiből ez kiderülne (ez elég komoly írástechnikai hiba), mindig csak szexelnek. Wesley közben másokkal is csinálja, csak ezt nem láttuk, akkor meg mi a különbség? Miért Bianca, miért nem akármelyik másik lány? Ha ábrázolva lett volna a kapcsolatuk mélyülése, talán hihetőnek tartanám az egészet. Ja, tudom, volt a nagy megmentő akció meg a bizalmas vallomások a családról. Pedig nem kellett volna sok érzékeltetni a folyamatot: egy-egy aranyos jelenet, ami nem torkollik szexbe. Ezek után Wesley viselkedésének állítólagos változása sem tűnt fel; a húga megköszöni Biancának, hogy miatta Wesley megváltozott, de mégis mikor és miben? Én ebből semmi sem láttam. Aggódik Biancáért, persze, de ezen kívül? A levél meg a nyáladzás annyira karakteridegen tőle, mintha elrabolták volna az ufók, és egy hasonmást tettek volna a helyére.

Nemcsak Bianca, hanem úgy kb. az összes karakter viselkedése realitástól elrugaszkodott. Van ugye az apuka, aki elkezd alkoholizálni, amit már abból tudunk, hogy Bianca a könyv elején megemlíti ezt a tényt, mintha tudta volna, mi lesz. Inkább bele se megyek mennyire felületesen volt ez az egész szál kifejtve. 18 év után apuka most kezd el inni csak úgy? Ha ennyi tartása van, már rég meg kellett volna adnia magát akármilyen stresszes/kiakasztó fejlemény miatt. Aztán ott van az anyuka, aki elküldi postán a válási papírokat egyetlen szó nélkül, mert ez ugye így működik. Fontos témák ezek, hogyan küzd meg egy tinédzser a családi gondokkal, de hát mint látjuk, sehogy, inkább tökélyre fejleszti a lepedőakrobatikát.

Abban a tudatban, hogy a szerző tinédzserkorában írta a könyvet, utólag nem lepődök meg a kivitelezésen. Tulajdonképpen ahhoz képest, milyen fiatal volt, egy gördülékeny, gyorsan olvasható könyvet hozott össze, amire abból a szempontból nem lehet panasz, hogy kétszer ennyi idős szerzőktől olvastam már sokkal rosszabbat. Mondjuk lehet, csak azért olvastatta magát, mert nagyon vártam, mikor billen át Bianca és Wesley kapcsolata. Az más kérdés, hogy ennél jócskán többet vártam.

A regény fő pozitívumát a lányok barátsága adja. Elszakad a sztereotípiától, amit a tinisztorik gerjesztenek. Itt nincs a gonosz pompomlány klisé, hanem a szép lányoknak ez a cinikus, mindent utáló bunkó csaj a barátnőjük, akiért állandóan aggódnak. Bár Bianca viselkedését itt sem tudtam megérteni; ahelyett, hogy megbeszélné velük a problémáit, inkább nem törődik velük, csakhogy egy jót kettyinthessen Wesleyvel. Hmm. Mindennek ellenére azért a lányok kitartanak mellette, és ha összevesznek is, találnak megoldást a problémákra, sosem pártolnak el egymástól, és erről jó volt olvasni.

Mindezt kiadva magamból erősen csodálkozom, hogy mégis mit láttak ebben a könyvben, ami lehetővé tette, hogy a filmvásznon kössön ki. Megnéztem a trailert, úgy tűnik, hogy köze nincs az adaptációnak az eredetijéhez, ami miatt általában morgok, ezúttal viszont örülök neki. Lehet, hogy csak egy tucat tinifilm lesz a DUFF lét üzenetére építkezve a Csaj nem jár egyedül és a 10 dolog, amit utálok benned szellemében, de én szeretem ezeket, jobban, mint ezt a könyvet.

Persze aki nem akad ki azon, hogy a könyv nagy része problémakerülés miatti testi örömszerzésből áll tinédzserek között, annak a fent írtak biztos nem fogják kedvét szegni, és akár kedvencet is avathat.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 3/5

Eredeti cím: The DUFF

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 298

Fordította: Szabó Krisztina

Olvass tovább!

12 monkeys 1. évad

A Syfy gondolt egyet, és az 1995-ben Bruce Willisszel, Brad Pittel és Madeleine Stowe-val elkészült klasszist sorozattá adaptálta. Én személy szerint nagyon vártam a 12 monkeyst, hiszen benne volt a pakliban, hogy valami fantasztikus sül ki a dologból, ráadásul menthetetlen időutazás fan vagyok.

James Cole visszautazik 2013-ba, majd 2015-be, hogy megakadályozza egy vírus elterjedését, ami világméretű pusztulást hoz: az emberiség nagy része kipusztul. Meggyőzi Dr. Cassandra Raillyt, hogy segítsen neki a nyomozásban, ugyanis a járványügyis orvos által rögzített hangfelvétel alapján választották ki Cole-t erre a jelentős szerepre. Ők ketten mindent megtesznek azért, hogy megelőzzék az apokalipszist, és a jövő sose következhessen be. A kérdés, hogy sikerül-e vagy eleve elrendeltetett? Elválik-e a sorozat az elődjétől?

Az originál filmet is nagyon szerettem anno. Csak azért nem néztem rongyosra, mert a frász kerülget a zenéjétől. (A sorozat intrójában elhangzó zene meg sem közelíti.) Tudom, béna kifogás. Azt viszont meg kell hagyni, hatásos, hiszen olyan szinte beleivódik az emberbe, hogy azonnal tudja, hogy miről van szó, és egyúttal a főhős zavart elmeállapotára reflektál.

Ez az, ami adott egy csipetnyi fűszerezést a filmnek, se a főhős, se a néző nem tudja egy idő után, mi a valóság, létezik-e a vírus, a jövő nem csak egy borult elme szüleménye. Ez azért emelem ki, mert ez a rész teljesen kimarad a sorozatból; minden adott ahhoz, hogy tudjuk az időutazás tényleg létezik, a vírus el fog szabadulni, és ezt meg kell akadályozni.

Ennek megfelelően a történet két szálon játszódik, 2015-ben és 2043-ban, a főhős e két évszám között ugrál. Mindegyik jelennek megvannak a maga problémái. 2015-ben Cole és Cassie nyomoznak, lassan csipegetik az infókat a vírusról, míg 2043-ban a szereplőknek technikai problémákkal, fosztogatókkal, egyéb közösségekkel kell megbirkózniuk. A jövő a vakbuzgó hit reprezentációja, a hit olyan szinten eluralkodott a múlt megváltoztatásán ügyködő embereken, hogy bármit képesek megtenni azért, hogy a küldetésük sikerrel járjon. Még ölnek is, hiszen ha megváltozik a múlt, úgyis mindegy kinek a halálra szárad a kezükön.

A pilot nagyon tetszett, de a folytatásban nem tudta azt a minőséget felmutatni, holott megmaradt szórakoztató szinten (lehet csak az időutazás öröme miatt, passz). A történet előrehaladtával úgy éreztem egy-egy résznek nem volt sok funkciója, csak annyi, hogy azt hiszik, most mindennek vége lesz, aztán mégsem, csak szereznek egy új infót (akár a jövőben, akár a múltban), ami új irányba tereli a dolgokat.

Mindeközben szépen építik és mutatják be Cole és a legjobb barátja Ramse kapcsolatát, aminek nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, de sokkal több áll mögötte, mint ami. Ehhez egy elég szép wtf feeling párosul, és utólag belegondolva baromira bejött ez a szembeállítás, mert nem számítottam rá. Viszont az egy tollvonással húzott motiváció olyan gyenge lábakon áll, hogy még egy szél is elfújná. Sajnos olyan szinten életszerűtlen és nevetséges az egész, és annyira nem tudom bevenni a sürgető indítékot, és a mindent felrúgunk elvet, amit Ramse vall, hogy nem, és kész. Ennél jobbal kellett volna szolgálnia az íróknak, hiába tetszett, ahová elfajult a dolog. Végig csak arra tudtam gondolni, hogy a remek célt akkor is aláásta a gyatra kivitelezés.

A másik, ami még eléggé zavart, hogy amikor ugyanazt a szereplőt 20-30 évnyi különbséggel látjuk, akkor könyörgöm már ne nézzen ki tök ugyanúgy! Öregítő maszk és fiatalabb színész, az erre a megoldás, de ez így annyira nem. És akkor képesek beleadni karakterek szájába, hogy Cole pontosan ugyanúgy néz ki, mint 30 éve (mert Cole-nak csak pár nap/hét telt el), de a másik karakter, akinek viszont ténylegesen eltelt 20 év, szintén úgy néz ki, mint 20 éve. Erre miért nem lehetett ügyelni? A fináléban egymondatos magyarázatot kaptunk erre, aminek szerintem nem sok értelme van, de legyen ez az én véleményem. Végül is kvázi örülhetünk, hogy van magyarázat a sorozat törvényei szerint.

Amennyire lejjebb esett a színvonal az elején, annyira magára talált azt utolsó részekre, amikor minden epizód után már szívesen néztem volna a következőt. Rendesen összekapták magukat. (Kivéve a hevenyészett, háttérben lopakodó szerelmi szálat, ami eléggé a semmiből jött.)

A filmből még áthozták a visszamaradott emlékezős részt Cole gyerekkorából, ami végigkíséri az egész filmet, hogy aztán a végén lecsapódjon. Itt igazából nem sok haszna volt, inkább csak tisztelgésként szolgált, hiszen ott az adta a végén a csattanót, itt meg inkább el akarta hitetni velünk azt, amit nem akarunk elhinni a jövő megmásíthatatlanságával kapcsolatban.

A finálét ütősen rakták össze, a vége cliffhanger igazi atyaúristen, most meg mi lesz itt bomba volt, ami után nehéz elhinni, hogy mennyit kell várni a második évadra. A folytatásra, ami teljesen tiszta lappal nyit, hiszen bezárult a kör, letudtuk a film eseményeit, és a cselekmény már túl is lépett azon az ismeretlenbe. Itt vannak mindjárt a 12 majom tagjai: a kék emberek egyetlen hatalmas, villogó kérdőjel.

Ha nem is voltam mindig maradéktalanul elégedett, összességében jó volt ez, na!

Értékelés: 4/5

Olvass tovább!

Hogyan írjunk regényt?

A múltkori posztban Tahereh Mafi regényírás előtti 50 pontját tanulmányoztuk; rengeteg hasznos tanács lapult meg köztük. Ha kellőképpen felkészültünk a regényírásra, ideje megropogtatni az ujjainkat, aztán vágjunk bele!. A Shatter Me szerzője a munkafolyamatot 100 pontos listában foglalta össze a blogján.

1. Eldöntöd, hogy írsz egy regényt.
2. Közlöd a családoddal és a barátaiddal, hogy te fikciós regényt írsz, mert az sokkal menőbben hangzik, mint a könyv.
3. Tuti nem nehéz.
4. Megpróbálsz emlékezni arra a néhány irodalmi fogalomra, ami rád ragadt az egyetemen és/vagy a gimiben.
5. A főhős, a cselekmény és a fikciós regény szavakat minél gyakrabban használod a beszélgetéseid során.
6. Megpróbálsz lenyűgözni pár ember.
7. Eldöntöd, mennyire elégedett vagy magaddal.
8. Új göncöt veszel a könyvdedikálásaid tiszteletére, amikre azon nyomban sor kerül, hogy elkezded befejezed a fikciós regényed.
9. Valaki felvilágosít, hogy a fikció és a regény tök ugyanaz.
10. A képébe nevetsz, és elmagyarázod, hogy a fikció egy műfaj, a regény meg a könyv szinonimája.
11. Sóhajtasz.
12. Rájössz, hogy meg kell birkóznod a hozzá nem értéssel.
13. Gyakorolod a köszönőbeszédet azokért a díjakért, amiket a könyved kétségtelenül meg fog kapni.
14. Szerény képet vágsz a tükörben.
15. Veszel egy új laptopot, mert megérdemled.
16. Heteket töltesz el a címválasztással.
17. Mindenkivel megosztod a címet a közvetlen családban, kikéred a véleményüket.
18. A javaslataikra a szemedet forgatod.
19. Rájössz, hogy anyukádnak igaza volt, mikor azt mondta, milyen különleges vagy.
20. Eldöntöd, hogy a jövőbeli irodalmi döntéseket egyedül hozod.
21. Kicsit magányosan kezded érezni magad a zsenilétben, de aztán emlékszel Melville epikus küzdelmeire, és folytatod tovább.
22. Írsz egy bekezdést, vagy kettőt.
23. Reméled, hogy senki sem veszi észre, hogy a főhős tulajdonképpen te vagy.
24. Újraolvasod az első oldalt.
25. Csodálkozol, hogy milyen könnyű volt létrehozni egy ilyen irodalmi remekművet.
26. Bepisilsz egy pöppet, mert annyira izgatott vagy.
27. Mindenkinek megmutatod a munkád, aki meghallgat.
28. Rájössz, hogy halványlila gőzöd sincs, hogy zajlik a könyvkiadás.
29. Kiguglizod.
30. Rábukkansz a Query Shark-ra.
31. Rájössz, hogy a fikciós regény kifejezés helytelen.
32. Kineveted azokat a hülyéket, akik valaha is azt gondolták, hogy helyes.
33. Nyilván te sosem tartoztál közéjük.
34. Figyelmen kívül hagyod a kifogásolható részeket. Butaságnak és furának tűnnek. Majd később foglalkozol vele.
35. Sikerül bezárnod magad a saját szobádba az őrült írnom kell mániáddal, és rittyentesz 100 oldalt.
36. Teljes elragadtatással bámulod a monitorod.
37. Elmondod MINDENKINEK, akit ismersz, hogy írtál 100 KICSESZETT OLDALT SZENT SZAR TE EGY ZSENI VAGY.
38. Próbálod kikalkulálni, hogy 100 MS Word oldal hogyan lesz átültetve a könyv kisebb méretébe.
39. Eldöntöd, hogy kb. 200 oldalt írtál.
40. Felkapod az utolsó Harry Potter kötetet a polcról, és csak bámulod.
41. Rájössz, hogy még 600 oldalt kell írnod.
42. Írsz.
43. Azzal nyaggatod anyukádat, hogy olvassa el, amit írtál.
44. Kikéred magadnak az ilyeneket: „hogy lehet, hogy nem világos?”, „értelmet nyer, ha az 52. oldalra érsz!”, „nem is figyelsz a sztorira!” és „egyszerűen csak nem érted.”
45. A szemedet forgatod a művészetért tett megaláztatásodon.
46. Nem alszol.
47. Őrölt kávét eszel reggelire.
48. Elkezded utálni a rendes munkád.
49. Lenézed a normális embereket, akik körbevesznek. Bosszúsan ráncolod a szemöldököd a filmjeikre és a randivacsijaikra.  Békére lelsz a tudatban, hogy hamarosan ismét a fiktív karaktereiddel lehetsz.
50. Eszedbe jut, hogy a házban él egy férj/feleség/pasi/élettárs/szobatárs/állat.
51. Azon tűnődsz, hogy szabadulj meg tőlük.
52. Elfelejted, hogy kell használni a mosógépet.
53. Rájössz, hogy írtál még 100 oldalt ÚRISTEN! CSAK FIGYELJ ROWLING.
54. GÉPELSZ MINT EGY ELMEHÁBORODOTT.
55. Gépelsz, mint egy megtört ember.
56. Nem veszed fel a telefont.
57. Azon tűnődsz, miért viseled ugyanazt a pár zoknid egész héten.
58. Beteget jelentesz a melóba, mert be kell fejezned a jelenetet, amíg A ZÓNÁBAN vagy.
59. Rájössz, hogy nincs cselekményed.
60. Ráguglizol a cselekmény szóra.
61. Fontolóra veszed a jelentőségét.
62. 200 oldal még túl korai ahhoz, hogy elkezdődjön a cselekmény a 700 oldalas regényedben.
63. Kinyírsz egy karaktert a nem létező cselekményed kedvéért.
64. Megsiratod a veszteséget, amit fiktív barátod okozott.
65. Percekig bámulod a fogkeféd, azon tűnődsz, mikor használtad utoljára.
66. Eléred a 400. oldalt.
67. 400 oldalt írni sokkal jobb, mint megnyerni a házkupát a Griffendélnek.
68. Azon gondolkodsz, hogy meg kéne szabadulni a rendes állásodtól. 400 oldal elég jól jelzi, hogy nyeregben vagy.
69. 500 oldal. ÍRTÁL 500 OLDALT.
70. Igazából fogalmad sincs, hogy mit írtál.
71. Megállsz, és rájössz a zsenialitásod jelentőségére.
72. Majdnem 200 ezer szót írtál. Az egy milliónyi papírnak felel meg.
73. Elcsodálkozol, honnan jön a szag.
73. Leírod, hogy VÉGE, pedig tudod, hogy ez egy ötkötetes sorozat első része.
75. Elmondod anyukádnak, hogy igaza volt.
76. MAGA VAGY A MEGTESTESÜLT ZSENIALITÁS.
77. Írtál egy könyvet.
78. Szavakkal és betűkkel és mondatokkal.
79. Ötletek üldöznek álmaidban, a zuhanyzóban, munkába menet.
80. MENNYIVEL JOBB VAGY, MINT HEMINGWAY és az ő gyengus könyve a pasasról meg a halászatról meg a csónakról.
81. Újraolvasod a könyved, és eldöntöd, hogy tökéletes. Gyönyörű. Briliáns. Millió jelző.
82. Eldöntöd, hogy készen állsz ráguglizni a könyvkiadás menetére. Ideje pénzt keresni.
83. Felfedeznivaló: AbsoluteWrite.
84. Felfedeznivaló: Nathan Bransford.
85. Felfedeznivaló: Janet Reid.
86. The Rejectionist.
87. Pimp My Novel.
88. Kristen Nelson.
89. Rachelle Gardner.
90. Addig olvasol, míg vérben úsznak a szemeid.
91. A könyved bámulod.
92. A netet bámulod.
93. A könyvet bámulod.
94. A netet bámulod.
95. A KÖNYVET BÁMULOD.
96. A NETET BÁMULOD.
97. Sírsz.
98. Sírsz.
99. Sírsz.
100. Nekiállsz a szerkesztésnek.

Olvass tovább!

Ha maradnék (film)

Ismét egy film, amivel kapcsolatban szkeptikus voltam. El nem tudtam képzelni, hogy Gayle Forman csodálatos könyvének szavak keltette érzéseit mégis hogyan lehet filmvászonra önteni. A tanulság: ne legyek mindig pesszimista!

Mia és a családja a hószünet napján együtt akarják tölteni az ajándék időt. A kocsiúton szerencsétlenség éri őket, balesetet szenvednek. Az édesanya a helyszínen meghal, Miát, az öccsét és az apukájukat életveszélyes állapotban szállítják a kórházba. Rövidesen az apa is életét veszti, a gyerekek árván maradnak. Mia testen kívüli élmény részese lesz: mindent lát, ami a kórházban történik, a szüleit, az öccsét, a szerető rokonokat, akik értük aggódnak. A lánynak döntenie kell. Megéri-e életben maradni, ha elveszített mindent? Megéri-e küzdeni, és folytatni tovább?

Emlékszem, mikor a könyvet olvastam, teljesen odavoltam, annyira megrendített érzelmileg, hogy majdnem kibuggyantak a könnyeim. De csak majdnem, aztán a második résznél törött el a mécses (ott azt hiszem bepótoltam az első könyvnél jellemző szárazságot). Meg sem tudom mondani, hogy miért tetszett a könyv, vagy pontosan mi tetszett benne, és ez azért van, mert nem a részletek számítanak, hanem az egész: ez a sorozat egy ÉRZÉS. Ezt tényleg csak akkor lehet megérteni, ha az ember elolvassa. A Ha maradnék egy csodálatos duológia, a stílusa megragadja az ember lelkét, és addig szorongatja, míg nem bírod szusszal. Azt tudom, hogy imádtam benne a zenét, ami a két karakter révén átszövi az egész történetet.

A promóciós anyagokból szerzett előismereteim révén minimális elvárásokkal kezdtem bele a filmbe. Nem voltam megelégedve a castinggal, nem így képzeltem el a szereplőket, és Chloe Grace Moretztől feláll a szőr a hátamon. Persze nálam a casting miatti morgolódás nem úgy csapódik le, hogy akkor most elvből utálni fogom, amit látok, mert van, amikor én is értem, mit láttak a készítők egy-egy színészben. Itt is ez történt. Azt kell, mondjam Mia és Adam is telitalálat lett, amennyire nem jött át a „sármjuk” az előzetes anyagokon, mozgóképen annál inkább. Adamnél is húztam a számat, hogy ne mááár, Adam nem is ilyen, de a színész hangja meg a gesztusai nagyon megragadtak, ő tényleg Adam volt, ezt nekem is be kell látnom. Még így is, hogy a külsejével nem vagyok kibékülve. A színészek külön-külön és együtt is működtek; Adam és Mia irtó aranyosak voltak, és élvezet volt figyelni a fejlődő kapcsolatukat.

Mondtam mennyire imádtam a zenét leírva is? A zene, a zene annyira jó volt, noha sem a klasszikus, sem az Adam féle nem az én műfajom, de annyira élveztem, hogy kimászott a lapokról, és hallhattam őket. Imádtam minden egyes jelenetet, ahol Mia csellózott. Azt hiszem tényleg ez is az egyik oka, hogy imádom ezt a sorozatot, hogy a zene ennyire fontos szerepet képez benne. Hihetetlen, hogy egy dal vagy maga a zenélés folyamata mennyi színt tud csempészni az életbe.

Nem tudom hogyan, de sikerült végigbőgnöm a film második felét. Noha nem vagyok teljesen elégedett, inkább maradjunk annyiban, hogy ez a verzió is nagyon tetszett. Ugyanis a film inkább Mia és Adam kapcsolatáról szól, aminek a zene iránti közös szeretet az alapja. Ez hozza őket össze, és ez is választja szét; mindkettejüknek a zene az élete, de a különböző zenéjük különböző utak felé sodorja őket. Ez a film egy tinirománcot mutat be, ahol azzal a dilemmával szembesülnek, hogy a zenéjük fontosabb-e vagy a szerelmük.

Úgy érzem, eltolódott a fókusz. Mia családja háttérbe szorul, pedig ennek a történetnek nem az a lényege, hogy megtalálja-e a boldog jövőt Mia Adammel. Hanem az, hogy a családja nélkül, akiket nagyon szeretett, van-e értelme még létezni. Annyira Adam van a központban, hogy a családi pillanatok elenyészőek, és engem ez zavart attól függetlenül, hogy így is teljesen a film hatása alá kerültem. Az új megközelítéshez illeszkedik a film vége is, amiből nyilvánvaló, hogy nem lesz második rész. Így viszont az egész inkább egy drámával fűszerezett romantikus történetnek tűnik, szóval nem árt külön kezelni a filmet meg a könyvet.

Nem hittem volna, hogy ennyire jó lesz ez a film, úgyhogy örülök, hogy pozitívan csalódtam. Bátran ajánlom nektek is.

Értékelés: 5/5 
Eredeti cím: If I Stay

Megjelenés éve: 2014

Játékidő: 107 perc

Olvass tovább!

Lauren DeStefano: Hervadás

Egy régóta olvasni vágyott, érdekesen hangzó disztópia, ezt nekem találták ki, gondoltam. Már angolul várólistára került évekkel ezelőtt, de mikor megtudtam, hogy lefordítják a nyelvünkre, kivártam, hogy a polcomon tudhassam.

Mindenképpen a kezeim közé akartam kaparintani a könyvet. Muszáj kiemelnem a borítót: egyszerűen csodálatos a kivitelezése. Nagyon tetszik a felirat, a különböző csíkok, téglalapok fénylő lilája, és hogy maga ez a minta a könyv belsejében is fellelhető. Már csak az a kérdés, mikor jön a folytatás, hiszen a megjelenés óta több mint egy év is eltelt már. Ha egyáltalán jön.

Lássuk a történetet! Az ember mindig a tökély után sóvárog. A tudósok olyan kísérletekbe kezdenek, ami végül az emberiség vesztét okozza. Ahelyett, hogy megteremtették a tökéletes egyedet, a genetikai szárnypróbálgatás következtében az új generációk férfitagjai 25, nőtagjai mindössze 20 évet élnek. A jövőben járunk, ahol a világ nagy része elpusztult, a megmaradt városokban hatalmas szakadék tátong a különböző rétegek között.  Főhősünk, Rhine az ikertestvérével él Manhattanben, ám egy nap elrabolják, és egy előkelő házban Linden Ashby egyik feleségeként végzi. Ám Rhine képtelen elfogadni ezt az új életet, hiába él jobb körülmények között; csak a szökés jár a fejében.

Az alapötlet figyelemfelkeltő, de ha jobban meggondolom, csak a hangzása az, mert ez egy olyan alapszituáció, amibe bármilyen történetet el lehet helyezni, de nem mindegy, hogy mit. Ez sem az a pörgős Éhezők viadala jellegű disztópia; lassan csörgedező menete van, ami egyúttal az előnye és a hátránya is. Depresszív, fojtogató hangulatot áraszt, hiszen a halál Damoklész kardjaként lebeg az emberek feje felett, amiből nincs kiút.

Főleg azt mutatja be, hogy az élet kegyetlen rövidsége nem a társadalom összefogásához vezet amolyan carpe diem alapon, ahol az lenne a cél, hogy az embereknek adatott kevés évet a lehető legnagyobb boldogságban töltsék, hanem éppen ellenkezőleg. A társadalom szétszakad, mindenki önmagával törődik, a túlélésért küzd. A gazdagok fittyet hánynak az alacsonyabb rétegekre, csak az utódnemzés fontossága jár a fejükben. Hogy fenntartsák a vérvonalukat az egyre fogyatkozó emberiségben, semmi más nem számít. A nők helyzete is felettébb kiábrándító, nincsenek jogaik, sem szabad akaratuk, a férfiak kénye-kedve szerint kell tenniük, és a kényszerített poligámia a követendő példa. Rhine-t, Jennát és Cecilyt elrabolják, majd kiválasztják házastársi kötelezettségek teljesítésére. Ezzel voltaképpen jól járnak, az emberkereskedők a profitot nem hozó lányokat egytől egyig agyonlövik.  Rhine, Jenna és Cecily Linden házfelesége lesz, és ebben a házasságban mindhárman más álláspontot képviselnek.

Cecily csupán 13 éves kislány, aki teljesen elfogadottnak tartja a szerepét, amit ráosztanak. Szerinte az a dolga, hogy kielégítse a férje vágyait és gyereket szüljön neki. Megtiszteltetésnek veszi, hogy a kiválasztottak közé sorolja, és nem kell többet hiányt szenvednie semmiben. Cecily viselkedése a mi felfogásunkkal több mint sokkoló. Egyrészt pedofíliának vagyunk tanúi, amit nehéz megemészteni, és azt még inkább, hogy Cecily ebben örömét leli. Túl fiatal még ahhoz, hogy önállóan gondolkodjon, és megkérdőjelezze az egész helytelenségét.  Ebben a világban a lányoknak korán nővé kell érniük, és megtenniük azt, amire rendeltettek. De a testi érés nem egyenlő a szellemi éréssel, és hiába próbál Cecily felnőttnek tűnni, és az ő kötelességeiket ellátni, attól még gyerek. Viszont, ha jobban belegondolunk, Cecily az egész életét egy árvaházban töltötte, és onnan kiszabadulva új élete maga a paradicsom. Nincs semmire gondja, mindent megkap, Linden figyelmében részesül, ez számára maga a boldogság.

Jenna már elfogadta, hogy nőként csak arra való, hogy a férfiak kihasználják. Hagyja nekik, mert már nincs miért küzdenie. Két éve van vissza a halálig, addig csak szeretne átevickélni az időn, ami megadatott neki. Semmi célja nincs az életében, várja, hogy eljöjjön a vég, és megszabaduljon a földi pokol terheitől. Ő az, aki a reménytelenséget képviseli, aki már feladta a küzdelmet, és beletörődik abba, ami jutott neki. Ő a két szélsőség, a Cecily és Rhine közti középút.

Rhine szemén keresztül a könyv a szabadság vágyát fogalmazza meg. Rhine olyan, mint egy kalitkába zárt madár, amit etethetnek a legínycsiklandóbb eleséggel, akkor is a szabadságra áhítozik. Az első naptól kezdve szökni akar, hiába kap meg mindent. Az ő élete a viszontagságok között, az ikerbátyjával volt teljes, és vissza akarja kapni azt. De nem olyan egyszerű ez, mert árgus szemekkel lesik minden mozdulatát, nem hagyhatja el a feleségeknek szánt folyosót, és még ha sikerül is, a birtok végtelen kiterjedésű, még a szolgálók sem tudják, hol a kijárat.

Rhine megismerkedik Gabriellel, a szolgálóval, és romantikus érzéseket kezd táplálni iránta. A Gabriel életével kapcsolatos párhuzam elgondolkoztatja, hogy mennyire könnyű lenne megfeledkezni a kinti világról; Gabriel is onnan jött, és elégedett a szolgálói munkájával. Rhine céljainak elérése érdekében kihasználja a férjét, Lindent, akinek egyértelműen ő a kedvence, és még egy kicsit meg is szereti. Gabrielről nem tudunk meg sok mindent, így nem került közel hozzám, Linden pedig naiv és nyámnyila az apja befolyása alatt, nem egy tipikus férfiideál. 

Szerintem a szerelmi szál azért ilyen végtelenül egyszerű, mert nem is fontos. A két férfi karakter inkább arra szolgál, hogy árnyalja a képet. Mindketten annyi ideje vannak a birtokon, hogy elfeledkeznek a külvilágról, egy biztonságos burokban élnek, és ez nekik tökéletesen megfelel. De Linden egy külön álomvilágban élt egész életében, fogalma sincs a valós világ működéséről, a rendszer problematikájáról. Túl törékeny ahhoz, hogy elviselje a realitás terhét. Gabriel viszont hajlandó a váltásra, feladni a biztonság kényelmét, hogy belevesse magát az ismeretlenbe. A Rhine-nal való kapcsolatuk a lányban végbemenő folyamatokat érzékeltetik: menjen vagy maradjon? Mert bár menni akar, de azért megfordul a fejében, hogy megadja magát a sorsának és belefeledkezik a hazugságba, amiben él.

A Hervadás tehát egy karakterközpontú regény, ami elsősorban a nézőpontok ütköztetésére fókuszál, és nem az akcióra fekteti a hangsúlyt. A történet keretét az adja, hogy Linden apja, Vaughn Házparancsnok rejtélyes kísérleteket végez az alagsorban, amik aggasztják Rhine-t. Közben a feleségnővérek között barátság szövődik, így Rhine-t miattuk is félelem tölti el, megnehezítve a szándékait.

A könyv szinte teljes egészében a birtokon játszódik, és Rhine menekülési szándéka körül összpontosul. Ennek megfelelően nem sok minden történik, de ennek kompenzálására az írás hangulatos, és remekül megragadja a pillanatokat. Ezért szerettem olvasni, ugyanakkor fajsúlyosabb történetet vártam volna. Közben apró információmorzsákat ejt el a szerző a világról, amiket örömmel csipegettem fel.

A vége kicsit összecsapott lett, elég nyitott, és fogalmam sincs, hogy alakul majd a szereplők sorsa. Gondolom világosabb képet kapunk a világról, egy lehetséges gyógymódról. Bár utóbbit borítékolhatónak érzem, én nem feltétlenül szeretném. Kíváncsian várom a folytatást.

Összességében a Hervadás egy különleges könyv a puszta akarás képességéről, a szűnni nem akaró szabadságvágyról, amit Rhine képvisel, és amibe foggal-körömmel ragaszkodik. Ez adja ennek a történetnek a szépségét, hogy hosszú hónapok alatt sem dől be a lány a kényelem nyújtotta illúziónak, ami sosem pótolhatja azt, ami elveszett. És ezért már megérte elolvasni.

(Apró érdekesség, hogy Linden Ashby nevén nem tudtam túltenni magam. Van egy ilyen nevű amerikai színész, aki kiskoromban nagy szerelmem volt, haha.)

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: Wither

Sorozat: Vegyészkert-trilógia #1

Kiadó: Cartaphilus

Megjelenés éve: 2013

Oldalszám: 408

Fordította: Farkas Nóra

Olvass tovább!