Dan Wells: Részlegesek-trilógia

Hosszú ideje ácsingóztam Dan Wells sci-fije iránt, aminek az lett a következménye, hogy egy hét alatt ledaráltam mindhárom részt. Ezúttal rendhagyó módon az egész trilógiát összegzem, természetesen úgy, hogy ne lőjem le a poént azoknak, akik még csak szemeznek a sorozattal, vagy várnak rá a folytatások.

Fülszöveg:  Az ​emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel – az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel – folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immunis csecsemő.

Kira, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot – amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.

A Részlegesek-trilógia legnagyobb "hibája", hogy 2017-et írunk. Valószínűleg, ha a megjelenése idején olvasom, nem azután, hogy túlvagyok a disztópia/posztapokaliptikus/sci-fi YA dömpingen, sokkal jobban tetszett volna, és sokkal inkább hűha élmény lehetett volna. De nem tudom visszaforgatni az idő kerekét, így végeredményben egynek jó volt olvasni a sorozatot, de ennél nem több.

Az a baj ezzel a műfajjal, hogy jól bejáratott panelekkel dolgozik, amiket nem lehet sokféle variánsban alkalmazni. Ezért számomra sajnos nagyon sok ponton kiszámítható volt a cselekmény, és a fordulatok sem ütöttek akkorát, mint kellett volna. Konkrétan a Partials-ban van egy elég nagy horderejű csavar, amit nem feltétlen lehet kitalálni, de számomra annyira adta magát… És sajnos ez végigkísérte mindhárom könyvet, konkrétan a lezáró részt úgy olvastam, hogy a gyógymód logikusan nyilvánvaló volt, és meg kellett várni, míg a karaktereknek is leesik, ami olvasói szempontból sosem túl előnyös.

A történet nem újdonság, és az a "szép" benne, hogy mínuszolva a sci-fi aspektust, bármelyik közegre ráhúzható: a melegekre, a nemzetiségiekre, de azt hiszem a jelenlegi politikai helyzet, a bevándorlók kérdése most a leginkább idevágó téma. A regényben a Részlegesek rasszizmus áldozatai, nem tekintendők egyenrangúaknak az emberekkel, és ez az ellentét szolgáltatott a múltban és a jelenben is okot a két népcsoport közti feszültségre, majd háborúra. Ráadásul az egymás iránti közgyűlölet zsigerből jövő, mélyen gyökerező, amit nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra kiirtani.

Engem leginkább az első rész szerves részét képző Remény törvény döbbentett le. A gyerekek a megszületésük után megbetegszenek és meghalnak, mire a kormánynak mi a reakciója? Szülessen még több gyerek, és kötelezik a terhességre a nőket, nincs apelláta. Ha meghal a gyerek, akkor újra és újra teherbe kell esni… A korhatárt pedig egyre lejjebb szállítják. Ezen így teljesen kiakadtam − pláne annak függvényében, hogy a 21. században élünk, de az a propaganda megy előszeretettel, hogy nőként a kölykök potyogtatása a dolgod  −, mert nem elég, hogy az egésznek semmi értelme az égadta világon, de a saját nőnemű embertársaik egészségét veszélyeztetik!

Igyekeztem elvonatkoztatni attól, hogy ez egy YA regény. Máskülönben röhejessé válik, hogy a 16 éves gyerekek képzett orvosok, hogy a 16 éves főszereplő fedezi fel a gyógymódot és menti meg a világot, mert a felnőttek ugye tök hülyék. Szóval a képzeletemben a szereplők minimum huszonévesként éltek végig, és ez már csak azért sem volt nehéz, mert a sztori kivitelezésileg egyáltalán nem érződik YA-nak. (No igen, és hogy ez könnyen menjen, hozzájárult a magyar fordító is, aki szerint teljesen logikus egy ifjúsági könyvben, aminek tizenévesek a szereplői és tizenéveseknek szól, magázódni.)

Üvölt róla, hogy férfi írta, és ez hatalmas pozitívum sok szempontból. Úgy is mondhatjuk, hogy ez egy fiús széria. A főhős, Kira egy céltudatos, talpraesett lány, aki nem agonizál a pasikon, az unalmas női dolgokon, nem várja el, hogy más oldja meg a problémáit, hanem a kezébe veszi az irányítást. Ugyan van szerelmi szál − egyenesen szerelmi háromszög −, de Wells érintőlegesen kezeli. Nincsenek felesleges kitérők, a főszálat nem érintő mikrosztorik, hanem arra koncentrál, amire kell. A lényeges dolgokat nem mismásolja el, hanem itt kéremszépen komoly − hitelességét tekintve nem tudom mennyire − leírások vannak a vírusokról, és arról, ahogy Kira megfejti a működésüket.

A trilógia egyes darabjai nagyjából ugyanazt a szintet hozzák, de a harmadik részre beütötte a fejét némi minőségromlás. Az előbb emlegetett szerelmi szál kap egy nyálas monológot a végére − eskü nem tudom, miért volt erre a szükség, szerintem eltelt annyi idő, hogy felesleges volt erőltetni a háromszöget −, és sajnos a központi konfliktus ugyan feloldásra kerül, de a lényegi rész kimarad: hogy lesz ezután? A történet végig ezt a témát járja körbe, hogy van két népcsoport, akik képtelenek együttműködni, és minden az ellen szól, hogy ez valaha is megtörténjen, pláne, hogy a sérelmek a trilógia folyamán csak gyűlnek és gyűlnek. Ahelyett, hogy Wells elcsúsztatta volna az arányokat, és arra törekedett volna, hogy kapjunk egy pillantást a jövőbe, hogy elhiggyük a béke a két nép között lehetséges, inkább elnyújtotta az utat − szó szerint. A főszereplők jellemzően egyik helyről mászkálnak a másikra, és többször külön vannak, tehát külön vándorlások is gyakoriak, amik helykitöltőnek alkalmasak, de… úgy éreztem, hogy csak az időhúzás folyik. (Az időhúzásra még jó példa az Isolda-gyerek szál, amit egy az egyben húzni lehetett volna a könyvből, mert csak plot device, és az a szál nem fut ki sehová, vagy Delarosa megállítása, amikor úgyis az lesz a vége, ami).

A másik, ami miatt a trilógia nem tudta magát belopni a szívembe, hogy a karakterek nem sikeredtek túl erősre. Az E/3-as elbeszélőmód inkább a cselekvő leírásokra fókuszál, nem a karakterábrázolásra, nem ismerjük meg őket annyira, hogy érdekeljen a sorsuk. Hiába tökös főhős Kira, nem tudtam hozzá kötődni, Samm a Részleges érzelemmentességéből kifolyólag olyan, mint egy robot, a többiek pedig leginkább csak nevek. A legjobban Marcust bírtam, aki a humort szolgáltatta, és tényleg mindig feldobta a jeleneteket, és Jaydent − akiről egészen sokáig azt hittem az első részben, hogy a szerelmi trió tagja lesz… de nem így alakult.

Összességében többet vártam a szériától, de még így is úgy vélem, érdemes elolvasni. Viszont ha Dan Wellst önmagához mérjük, a John Cleaver sorozata minden szempontból minőségibb − ami már csak azért is érdekes, mert az íródott előbb.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  Partials, Fragments, Ruins

Sorozat: Részlegesek

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2012, 2013, 2014

Oldalszám: 456, 524, 438

Fordította: Bayer Antal

Olvass tovább!

Dan Wells: Csak a holttesteden át

Dan Wells az előző trilógiát a negyedik résszel ott folytatta, ahol abbahagyta, így semmi okom nem volt arra, hogy ne egy hasonlóan ütős sztorit várjak a folytatásban.

Fülszöveg:  Miután John és Brooke magára maradt, városról városra stoppolva vadásznak Amerika közép-nyugati részén a még megmaradt utolsó Sorvadtakra. Csakhogy a Sorvadtak is vadásznak rájuk, ráadásul az FBI is a nyomukban van. Minden újabb várossal, minden újabb kamionos pihenővel, minden újabb autópályával egyre közelebb kerülnek egy olyan kegyetlen gyilkoshoz, akire John semmilyen jól bejáratott analitikus és előrejelző módszere nem alkalmazható. Közben Brooke meghasadt pszichéje az elméjén osztozó több százezer halott személyiségtől túlterhelve tántorog az összeomlás peremén. Hol birtokában van szellemi képességeinek, hol nem, és minden nap új nevek, gondolatok és emlékek törnek felszínre benne, mígnem felbukkan az a személyiség, akire John végképp nem számított: Senki utolsó áldozata, csapdába esve John egyetlen megmaradt barátjának testében.

Mégis csalódnom kellett. A sorozatok szarvashibája, hogy nehéz kötetről kötetre ugyanazt a színvonalat tartani, mindig van egy léc, amit meg kell ugrani, és ez most Dan Wellsnek nem sikerült. Javítom magam: nem is csalódás ez, amit érzek, hanem csak úgy vagyok vele, hogy megérkeztünk a realitás szintjére. Egyszer ennek is be kellett következnie, és innentől csak felfelé vezethet az út − mégiscsak egy lezárásról beszélünk, abba pedig belead apait-anyait, nem?

Mégis mi volt a baj? Szerkezetileg nem állt össze a regény. Epizodikus krimibe hajló sorozat ez, amit John gondolkozásmódja fűszerez meg, és ez ebben a részben borult. Az első fele kegyetlen unalmas, nem történik semmi, az újításként behozott road trip jelleg sem hozzátesz, hanem inkább elvesz a történetből. John és Brooke csak lézeng, sodródik ide-oda, és fogalmuk nincs, hogy micsoda események részesei.

 Az eredeti borító. Hát nem sokkal szebb?

Ez a kulcsszó, ami kicsit megölte a regényt: fogalmuk nincs. Pont azt szeretem ebben a sorozatban, hogy John kilogikázza a dolgokat, terveken agyal, és ez itt ezen okból hiányzik. És mivel a feléig nem történik semmi, vagyis, ami történik, annak a főszereplők nincsenek tudatában, a regény másik fele elsietettnek érződik, és a Sorvadt személye, ügyködése totál érdektelenné válik. És az ismétlések. Öt kötet után fárasztóak. A tűz már unalmas.

De, hogy szép dolgokat is mondjak, vannak jó ötletek a regényben. Tetszett a Sorvadt képessége, és az, hogy megint egy olyan szituáció állt elő, amiben a Sorvadt személye nem minősíthető feltétlenül gonosznak. Tetszett John és Brooke kapcsolata, illetve az, hogy John megint milyen karakterfejlődésen ment keresztül, mire elismerte azt, amit. Tetszett, hogy Mary ismét bejött a képbe, és ez mennyire felkavarta Johnt. No meg a regény második fele hozta a megszokott pörgést, csak ez az aránytalanság ne lett volna.

Kíváncsian várom, mi történik majd a lezárásban. Augusztusban a Fumax meg is jelenteti a következő kötetet.

Értékelés: 4/5

Borító: 2/5

Eredeti cím:  Over Your Dead Body

Sorozat:  John Cleaver #5

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 328

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

Dan Wells: Az ördög egyetlen barátja

John Wayne Cleaver visszatért! Az új trilógia nyitókötete minden kételkedő hümmögésemet elsöpörte, és nyomban visszataszított abba az elragadtatott állapotba, amit csak Dan Wells sorozatgyilkosos szériája képes kiváltani belőlem.

John 17 éves, és az FBI-jal dolgozik: egyik városból a másikba költözve a Senkihez hasonló Sorvadtakat cserkészik be, figyelik ki, és ha eljön a megfelelő idő, segítenek nekik akaratuk ellenére eltávozni az élők sorából. Brooke az informátoruk, aki már nem teljesen önmaga, benne élnek tovább Senki emlékei – orvosi felügyeletre van szüksége. A városban, ahol éppen tartózkodnak, sorban kerülnek elő az új Sorvadtak, megnehezítve a csapat dolgát. Ráadásként megjelenik egy új sorozatgyilkos, a Vadász, akiről még Brooke és egy másik Sorvadt segítségével sem tudják megállapítani, kicsoda.

Hűűűűűűűűűűűűű. Ez a summázott reakcióm.

Akik olvassák a blogot, azok tudják, hogy az eredeti John Cleaver-trilógia a szívem csücske, minden részét maximálisra pontoztam, és ez nálam már-már nem létező dolog, a tökély ritka. Nyilván, amikor jött a hír, hogy Dan Wells további folytatásokat szándékozik illeszteni egy fantasztikus sorozathoz, fellobbant a szkepticizmus lángja, az olyan gondolatoké, hogy „majd úgyis jól elrontja, és degradálja a korábbi élményt”, „ebben a történetben már nincs több nafta” meg „újabb bőrlehúzás, megint csak a pénzpénzpénz”. Utóbbi mondjuk, igaz lehet, de kit érdekel? Ha ilyen színvonalat tud hozni, akkor minden dollárt megérdemel, ami a bankszámlájára kerül.

Meglepetés volt a nyitány. Valamit nagyon benéztem, kajak az élt bennem, hogy John a negyedik részben már felnőtt lesz (huszonéves eleje), de mindössze egyetlen év telt el. De szerintem ez nem egyéni félretévelyedés, mert rémlik, hogy a folytatás hírénél általánosságban volt szó erről, vagy csak mindenki erre asszociált a tény kapcsán, hogy John FBI alkalmazott. Ha jobban belegondolok, izgalmas lehetett volna, ha Wells korosztályt ugrik – mind műfaj, mind célközönség terén –, és a két különálló trilógia nem zárja ki egymást, tehát nem kell egyiket ismerni a másik megértéséhez. (Vajon volt már ilyenre precedens?)

 Az eredeti borító.

Az elején bele kellett rázódnom: új környezet, új szereplők, régi-új célok. A regénynek hiába volt ugyanaz az esszenciája, mint eddig – nyomozás, aztán a Sorvadt likvidálása –, az új felállásban mégis változást hozott magával, és ezt szokni kellett. Összességében nem is volt ugyanolyan, mint a korábbi kötetek. Hiányzott a magánéleti szál, a John életében korlátozottan szerepet játszó emberek, akikkel ugyan szociopata mibenlétéből kifolyólag semennyire sem törődött, de akaratától függetlenül hatottak rá valamilyen szinten. Konkrétan semmi sem derült ki abból, hogy mi van a nővérével és a nagynénjével, vagy hogy egyáltalán hogyan lett ez az új munka az élete. Pedig amennyi visszautalás volt a korábbi történésekre, bőven elfért volna ez az információ is.

Így viszont mi maradt ez a regény? Egy szimpla természetfeletti krimi. De abból a jóféle. Nagyon is. Abszolút ugyanazt éreztem, amit a Nem akarlak megölni olvasása közben. Csak kapkodtam a fejem ide-oda, semmit sem találtam ki, az újabb és újabb fejlemények mind megdobták a vérnyomásomat, és az utolsó 100 oldalon már buzogott bennem az adrenalin. Az új sorozatgyilkos, Vadász nem könnyíti meg a helyzetet, zavarbaejtő nyomokat hagy és fellengzős leveleket, amik nem segítenek, hogy profilt állíthassanak el fel róla, és nem jutnak közelebb a megtalálásához sem.  Remekül végigzongorázott krimi ez, baromi izgalmas nyomon követni, ahogy John kilogikázza az eseményeket, ahogy elméleteket állít fel, és cáfol meg, ahogy a pszichológia eszköztárát felhasználja.

És persze továbbra is ott van az a tény, hogy szociopata, akit csak egy hajszál választ el attól, hogy maga is gyilkossá váljon. Nyilván ez a „probléma” nem oldódott meg, ebben a regényben is tovább él, és míg világ a világ, Johnnak örökös küzdelem lesz, hogy legyőzze az ösztöneit. Nagyon tetszett, és nem is gondoltam volna, hogy a regény vége ismét ebben a kérdésben csúcsosodik ki, és a jó „öreg” John nem hazudtolja meg önmagát.

Bár a Vadász szerint ő és John egyforma, én sokkal inkább véltem felfedezni John és Elijah között a párhuzamot. Elijah egy olyan Sorvadt, aki nem akar kárt tenni az emberekben, ezért a halottakból szerzi meg mindazt, amihez az életben maradáshoz szüksége van.  Elijah jósága terítékre kerül, és ő egy olyan szinten áll, ahová John sosem emelkedhet, de mindketten próbálnak ellenszegülni az ösztöneiknek, ragaszkodnak ahhoz, hogy így a helyes, bármennyire nehéz is. Nem meglepő, hogy John megkedveli Elijah-t, pedig korábban Maryn kívül még sosem érzett pozitív érzelmeket más irányába. Eddig annyira nem érdekelt az eredeti és az új trilógiát átkötő novella, de Elijah karaktere olyan mélységeket tartogat, hogy mindenképpen végigszaladok rajta.

A Sorvadtak eddig misztikus természetfeletti lényekként lebegtek a történetben, ám most csurran-cseppen némi információ, hogy mik ők, honnan jöttek, miért úgy működnek, ahogy. Remélem, az eredetük még jobban kidomborodik a folytatásban, és biztosan sokat megtudunk még a fajtájuk között fennálló háborúról is. Egyértelmű, hogy akadnak még olyanok, mint Elijah, akik a jók táborát erősítik, és akár egy szövetség is kialakulhat John és köztük.

A végére felgyorsulnak az események, tetőfokára hág az izgalom, hullanak az emberek – beleborzongtam. Mondjuk az egyik lehulló lepel az én szememben nagyon adta magát, de Vadász és John konfrontációja megkoronázza az egész történetet, újra felfedi John emberi oldalát teljesen függetlenül attól, hogy milyen utat választ. Azt hiszem, még azóta sem tudtam kiereszteni a bennem ragadt szuszt.

Dan Wells nem hagyott cserben. Aki szerette a korábbi krimi aspektust, ezt a kötetet is élvezni fogja, én pedig kíváncsian várom, hogy mivel ejt ámulatba legközelebb. 

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: The Devil’s Only Friend

Sorozat: John Cleaver #4

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 310

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

Dan Wells: The Hollow City

A héten egyik kedvenc íróm, Dan Wells, akinek többek között a fantasztikus John Cleaver sorozatot köszönhetjük, Magyarországon járt. Távol élő vidéki lévén nem volt lehetőségem eljutni a rendezvényre, de gondoltam, az író tiszteletére az egyik régóta olvasni vágyott könyvével kezdem a hetet. Méghozzá ezúttal egy felnőtteknek szóló regénnyel.

Michael a kórházban tér magához. Nem tudja, hogy került oda, és mi történt vele, az utolsó két hét kiesik az emlékezetéből. Korábban depresszióval és szorongásos problémával kezelték, ezúttal skizofréniát diagnosztizálnak nála, ugyanis egyfolytában paranoiásan viselkedik, és az őt üldöző arctalan emberekről hadovál. Közben a városban rejtélyes gyilkosságok történnek, az áldozatok arcát lenyúzzák.

Óriási elvárásokkal álltam neki a könyvnek, kíváncsi voltam Dan Wells mit tud alkotni akkor, ha nem fiatalok bizalmát kell elnyernie. Ezzel az élménnyel gazdagodva kicsit sajnálom, hogy inkább a YA irodalmat preferálja, mert éppen annyira fantasztikusan és kreatívan tud írni felnőtteknek is. Atyaég, hogy én mennyire imádtam a The Hollow Cityt!

A központi téma Michael skizofréniája. Wells hihetetlenül jól adja át az olvasó számára a betegséget, és a vele járó tüneteket. Mindezt E/1-ben teszi, tehát benne ragadunk a főszereplő fejében, és esély sincs eldönteni, hogy akkor most Michael tényleg skizofrén-e vagy sem, amit lát azokból mi igaz, és mi nem. Nagyon erősen van ez a zavarodottság írásilag megtámogatva, hagy jeleket, de közel sem egyértelműeket. Például egy esetben nyilvánvaló volt számomra, hogy egy személyt csak hallucinál, de úgy vezeti fel, hogy kettőre vonatkoztatható, és nem lehet eldönteni, hogy melyik lesz az. Nagyon tetszett ez a skizofrénia uralta rész, hiszen jómagam is teljesen elvesztettem a fonalat – főleg a prológus tudatában –, aztán amikor meggyőztem magam, hogy jól gondolom a dolgot, Wells csavart egyet rajta, és megint összezavarodtam. Csomó kérdés motoszkált az én fejemben és Michaelében is. Kik azok az arctalan emberek? Miért látja őket Michael? Hogy jön a sorozatgyilkos a képbe? Vajon Michael az? Nem, nem lehet. Vagy mégis? És akkor még ott van a Hollow City rejtélye is. Létező hely vagy sem? Vagy ez csak metafora az elméjére? Michael próbálja megfejteni, mi történt vele abban a két hétben, amire nem emlékszik, és ez jóval több, mint amire számít.

Végül szintet ugrott a sztori, és olyan komplex, messzire nyúló vizekre evezett, amit az égvilágon senki nem tudna kitalálni a könyv elején. Nagyon tetszett az ötlet, a kivitelezés, az új elemek, és annyira izgalmasan van megírva az egész, hogy majdnem lerágtam az összes körmömet.

És a vége! Huh. A végét nagyon hatásosnak találtam, hiszen lett, ami lett végül, és Michael ebben az állapotban érte el a boldogságot, azért ez elég durva.

Annak, aki hozzám hasonlóan Imádja az írót, lelkesen ajánlom ezt a regényét is, mert igen, annyira jó! Mind a pszichológiai, mind a thriller aspektusa. Nagyon várom már a következő felnőtt írását, az Extreme Makeovert is, ami novemberben fog megjelenni.

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Kiadó: Tor Books

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 336

Olvass tovább!

Nem vagyok sorozatgyilkos - A film

Csinnadratta nélkül érkezett a hír, hogy film készül a Nem vagyok sorozatgyilkosból, és megtörtént a casting. Később valamikor hallottam és elcsodálkoztam rajta, hogy már forgatják. És ugyanilyen felhajtás nélkül sunyiban kijött a film, teljesen véletlenül futottam bele.

Elégszer adtam nyomatékosan hangot arról, hogy az originál Nem vagyok sorozatgyilkos-trilógia mennyire jó, képes volt produkálni azt a bravúrt, hogy mindegyik részét öt csillagra értékeltem. Szégyenteljes, hogy a folytatást még azóta sem olvastam, de ami késik, nem múlik.

Ilyen hátszéllel óvatosan és félelemittasan vártam Dan Wells sorozatgyilkosos regényfolyamából az adaptációt. Lássuk be, ennek a szériának a sava-borsa a szociopata főszereplő, John Cleaver, és az ő nagyon szélsőséges gondolkodású narrációja, amit lehetetlen filmvászonra vinni. Billy O’Brien viszont volt olyan tökös, és vállalkozott rá.

És úristen, hogy ez mennyire fantasztikus film lett!

Nem akartam hinni a szememnek!

Főleg manapság, amikor egy épkézláb filmet nem tudnak összerakni úgy, hogy működjön a történet (Batman v Superman, khm), és mindent felemészt a CGI-ben fuldokló látványvilág. Ez a film viszont bemutat a középső mutatóujjával, mert igenis lehetséges képileg fajsúlyosan olyan lehengerlően elmesélni egy sztorit, hogy kiesik a könyv leglényegibb eleme, de a szellemisége mégsem csorbul szemernyit sem.

Zseniális a képi megvalósítás. A fakó színek a 80-as éveket idézik, tudjátok, amikor még nem szűrőzték szét a filmeket, hogy minél színesebbeknek és földöntúlibbnak tűnjenek az emberek, tárgyak, a környezet. Olyan unalmas, jellegtelen, mint a valóságban, alaposan megteremti a szürke kisvárosi hangulatot, amiben sosem történik semmi – egészen mostanáig. Hihetetlen, hogy egy olyan egyszerű elem, mint az utcán gomolygó füst, milyen erős hangulati töltettel bír. Minden a helyén van: a vágás, a kameraszögek, különösen tetszett, hogy sok a nagytotál és a kistotál, hogy sok a csendes jelenet, ahol a tettek számítanak, nem a szavak. A végén a CGI az, ahol durván kilóg a lóláb, de az a pár filmkocka kibírható, lévén nem több tíz millió dollárból készült produkcióról beszélünk.

Zseniális a zenei megvalósítás. Tovább fokozza ezt a retro feelinget, olyan feszültség pattan ki tőle, hogy szabályszerűen igazi horrorként éltem meg a kiélesített pillanatokat, még most is jólesően borzongok meg, ha rágondolok. A kép és a zene kombója amúgy a nyár sikersorozatára, a Stranger Things-re emlékeztetett, mit emlékeztetett, szinte ugyanolyan volt. Mindkettőről azt tudom elmondani, hogy olyan erős atmoszférával bírnak, ami eksztatikus élményt jelent az elejétől a végéig. Túlmutat önmagán, beleránt a világába, és ott lélegzel-létezel, amíg a stáblistához nem érkezel.

A szereplőket nagyon jól eltalálták. Bár Johnt nem így képzeltem el, Max Records kitűnően alakítja a szociopata főhőst, akiről így, a belső monológjai hiányában is lejön, hogy nem komplett. A Dokit, akarom mondani Christopher Lloydot mindig jó látni, bárhol is legyen. Talán a kapcsolatuk nem lett olyan mélyen bemutatva, mint a könyv hozta, de a konfrontációk, a közös szituációk olajozottan működtek. Nem ez volt az egyetlen, amire nem jutott elég játékidő, Brooke elég keveset szerepelt, és John hozzá fűződő érzései sem kerültek terítékre. Így viszont egy bosszantó kis csaj maradt, aki mindig Johnra kapaszkodik, és nem nagyon lehetett érteni, hogy miért. Iskolában játszódó jelenet minimálisan van, a cselekmény fókusza a gyilkos tetteinek bemutatásán, és John ténykedésén van.

Az adaptáció a játékidő kötöttsége miatti hiányoktól eltekintve szigorúan könyvhű. Egyedül a végével kapcsolatban nem vagyok biztos, hogy nem történt-e némi módosítás, remélem valaki jótét lélek, aki még emlékszik a könyv befejezésére, felvilágosít.

Kellemesen meglepődtem és örülök, hogy ilyen formában sikerült filmre vinni az egyik kedvenc könyvemet, főleg manapság, amikor minőségileg halódik a filmipar.

Értékelés: 5/5

Eredeti cím: I Am Not A Serial Killer

Megjelenés éve: 2016

Rendezte: Billy O’Brien

Szereplők: Max Records, Christopher Lloyd, Laura Fraser, Karl Geary

Olvass tovább!

Dan Wells: Nem akarlak megölni

Az eredeti John Cleaver-trilógia befejező részének címe rossz. Dan Wells engem határozottan meg akart ölni ezzel a könyvvel. Mi volt ez a befejezés, emberek? Teljes sokkban ülök itt! Ezt még emésztem egy darabig, azt hiszem.

John úgy döntött, hogy kezébe veszi a dolgokat, és üzenetet intézett Senkinek, hogy keresse meg. A célja, hogy leszámoljon vele, és ezzel még az ölés utáni vágyát is kielégítheti. Úgy tűnik, Senki válaszol a hívó szóra, egy új sorozatgyilkos bukkan fel az álmos kisvárosban. John nekiáll nyomozni, tervet kovácsolni, és közben észrevétlenül szert tesz egy igazi barátnőre is Mary személyében. De semmi és senki nem az, aminek látszik, és John nem csak a gyilkossal kapcsolatban tesz új felfedezést, hanem önmagával is.

Be kell, valljam, a könyv első felében nem voltam túlzottan elégedett. Nem azért, mert rossz volt a sztori, hanem nagyobb durranásra vártam a lassabb építkezés helyett, amivel alapjáraton nem lett volna gondom, de harmadszorra már nem hatott rám az újdonság erejével. De bíztam benne, hogy a könyv második fele kárpótol, és mondanom sem kell, hogy ezt bőven megtette. 

Az ominózus első félben kissé furcsállottam, hogy John élete mennyire hétköznapian tinédzser létté szelídül. Persze eleinte a Maryvel való kapcsolata szövetségnek indul, amiben végre valakinek előadhatja a teóriáit és a nyomozása részleteit, és ez szép lassan átvált valami többé, ami hozzájárul John személyiségfejlődéséhez. Eleinte nem is értettem, honnan jött most így Mary hirtelen a képbe, főleg, hogy Johnt mindig is Brooke érdekelte, de a végére nagyon megszerettem a párosukat. Valahogy ebben a részben különösen szerettem a dialógusokat, John egyszerűen sziporkázott.

Viszont volt egy nagy hiányom: Szörnyeteg úr eltűnt. Ahhoz képest, hogy az előző részt végig uralta, miatta imádtam azt a könyvet, itt egyszer kap említést. Világos, hogy az előző kötet eseményei vezettek ehhez, de szerintem túlságosan háttérbe húzódott, és John viszonylag normálisnak tűnt, ahhoz képest, milyen volt idáig.

Eddig csak ezerszer mondtam el, Dan Wells milyen jól ír, és ezt most is meg kell tennem. A gyilkosságok és a nyomozás remekül vannak végigvezetve a könyvön. Nagyon szerettem találgatni, hogy ki lehet a ludas, és Wells nem könnyítette meg a dolgomat, mert lassan mindenki gyanúsnak tűnt, de tényleg, másrészt mégsem tudtam határozottan eldönteni, hogy ki lehet az. Amikor kiderült, hogy mi van, csak lestem ki a fejemből, hogy milyen jól van összerakva a könyv, és szándékosan cselezik az olvasóval.

Bővelkedik fordulatokban rendesen, noha van, amit kitaláltam, van, amit csak sejtettem, és az egyik lerendezésével nem is vagyok teljesen elégedett. A sorozatgyilkossal való találkozás kissé bugyuta forgatókönyvet követ, de mindenképpen nagy horderejű hatása van, ami hozzátevődik az egyik későbbi történéshez, és a kettő együtt érvényesül.

A könyv a vége felé dramaturgiai vonalon nagyon erős, ahogy olyasmit meghúz, amire álmunkban nem gondoltunk volna. Konkrétan a tetőpont az sokk, és olyan szépen köti az egészet John jelleméhez, és olyan szép ívet nyer tőle a történet, hogy az hihetetlen. Ha végigtekintek mindhárom könyvön, elképesztő az út, amit John bejárt, ahogy tisztába jött önmagával. Különleges élmény volt, ahogy olvasóként végigkövethettem ennek a szociopata fiúnak a hűvös gondolkodását. (Az még mindig creepy, ahogy balzsamozni akarja a barátnőjét, de ismerjük a mondást: senki sem tökéletes).

Ez egy fantasztikus trilógia, amiért minden elismerés megilleti a szerzőt, és kíváncsian várom a folytatást, remélem, az is hozza ezt a színvonalat.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: I Don’t Want to Kill You

Sorozat:  John Cleaver #3

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 310

Fordította: Szebegyinszky Szilvia

Olvass tovább!

Dan Wells: Szörnyeteg úr

A tavalyi évben a kedvenc olvasmányom a Nem vagyok sorozatgyilkos lett, így óriási elvárásokat támasztottam a folytatásával szemben. És annyira boldog vagyok, hogy sikerült nekik megfelelnie!

John leszámolt a sorozatgyilkossal, ám énjének másik fele, Szörnyeteg úr, akit eddig kordában tartott, kiszabadult. Szörnyeteg úr semmi másra nem vágyik, csak, hogy megkínozzon és megöljön valakit. Azt szeretné, hogy szakadjanak az inak, vérezzen a hús, megszűnjön a szívdobogás. John emiatt alig alszik, és abban a néhány órában is arról álmodik, hogy a lányt, aki romantikusan érdeklődik iránta, kinyírja. "Szerencsére" a városban egy újabb sorozatgyilkos bukkan fel, és az utána való nyomozás leköti John felesleges energiáit, még mielőtt átlépné azt a határt, amit (nem) akar.

Hihetetlen jó, ahogy Dan Wells ábrázolja a pszichológiai folyamatokat, John metamorfózisát. Azzal, hogy az előző részben megtette azt, amire olyannyira vágyott, mintha Pandora szelencéje nyílt volna fel. John próbál küzdeni, de Szörnyeteg úr erősebb nála, és már nem tudja csak úgy elzárni. Ezért megszegi a szabályait – már megint –, és a piromániában próbálja kielégíteni a vágyait, ám ez csak ideig-óráig működik.

Még mindig iszonyatosan bizarr John fejébe betekintést nyerni. Az a legkülönösebb az egészben, hogy nyilván távol áll az emberektől mindaz, amit képvisel, mégis csábítóan lebilincselő, ahogy a fogaskerekek kattognak az agyában, és mindent hűvösen, érzelemmentesen analizál. Ahogy tombol benne a vágy, mégis van annyi lélekjelenléte, hogy megkérdőjelezi azt, amit annyira megtenne. Kicsit olyan, mintha skizofrén lenne, két szembenálló személyisége van, amik teljesen más álláspontot képviselnek. Van a racionális oldal és az ösztönlény.

Mindeközben valahol próbáljuk megérteni őt, értelmet keresni ebben a vágyódásban, annak ellenére, hogy tudjuk, mennyire helytelen és nem normális. Valamilyen szinten azonosulhatunk vele, hiszen lehetnek olyan vágyaink, amiről tudjuk, bűnösek, de nem szabadulhatunk tőlük, még ha ezek nem is olyan nagy horderejűek, mint valaki megkínzása.

Szépen felmerül a gyilkolás kérdésében a jó és rossz ambivalenciája: a rossz emberek megölése valamilyen szinten bocsánatos bűn, hiszen megszabadítja tőlük a társadalmat. Itt érvényesülhetne a két legyet egy csapásra elv, hiszen John kielégülhetne, és mindenki más is jól járna. Imádtam ezt a belső vívódást, ami az egész könyvet végigkíséri.

Ennek a gondolatmenetnek a legérdekesebb része, hogy nem tudom eldönteni, hogy az író tévképzetbe csalogatott, hagytam magam megvezetni, vagy csak én képzeltem be magamnak az egészet. A könyv első felében, míg le nem hullt a személy a sorozatgyilkos kilétéről, leragadtam annál, hogy Szörnyeteg úr dominánsan van jelen, és ez nem csak a piromániában mutatkozik meg. És talán pont ez volt az egész félrevezetés, és ezért sikerült jól meglepődnöm, mert arra nem számítottam, amilyen irányba terelődött a cselekmény.

Szerettem John Formannel folytatott logikai sakkjátszmáját, azt hiszem, ő képviselte azt, amit korábban Neblin. Kicsit furcsa belegondolni, hogy egy 16 éves srác besasszézik a rendőrörsre és profilozó ötletbörzébe keveredik egy FBI-ossal, akinek ez a szakmája, és számtalan évnyi előnnyel rendelkezik, mégis egyenrangúnak tűntek a szememben.

Szörnyeteg úr jelenléte izgalmasabbá tette az egész könyvet. Már az első részben is teljesen odáig voltam John személyiségének rossz irányba való billenésén, és ez az érzés ismét végigkísérte a metamorfózist. Eleinte csak a pirománia van, aztán sorra szegi meg a szabályait, és megmagyarázza magának, hogy ez már nem is baj, még egy kicsit lehet. Mint valami zugevő. Ez a Brooke-kal való kapcsolatában csúcsosodik ki, mikor randizni mennek. Ott, azon a ponton már minden mindegy: ehet húst, kedvére nézhet a lányra, és hozzá is érhet, mi pedig azt hihetjük, hogy talán mégis minden rendben lesz, John felül tud kerekedni a szociopataságon, mert tényleg kedveli Brooke-ot.

Valahol elképesztő, hogy a viselkedés alapján mennyire félreismerhetők az emberek. John, aki mások megkínzásáról álmodik, és szociálisan totális csőd, a külső szemlélő számára teljesen mást mutat. Curt félénknek hiszi a szótlansága miatt, amit a férfi iránt a fékezhetetlen ellenszenv vált ki. A város lakói hősnek tekintik a Dr. Neblines történet végett vagy amiatt, hogy rohant kihúzni a hullát a vízből. Csak, hogy ő nem azért igyekezett, hogy megmentsen valakit, csak a testet akarta a saját céljai érdekében megvizsgálni. A kedvenc részem pedig Brooke apjának okfejtése volt, hogy John annyira rendes gyerek, és kvázi örül, hogy a lánya az ő társaságában van. Ez olyan groteszk, hogy végigfut a lábamon a libabőr. Brooke ragaszkodása is érthetetlen, a srác kerüli őt, nehogy felkoncolja, ő pedig annál inkább vonzódik hozzá, mert azt hiszi, játssza az elérhetetlent. Annyi elemeznivaló viselkedésmintát mutat fel a könyv, hogy oldalakat megtölthetnék vele.

Érdekes, hogy a könyv végéig nem voltam abban biztos, hogy John megteszi-e, meggyilkol-e valakit, vagy sem. Minden jel arra mutat, hogy meg fogja tenni, csak az volt a kérdés, hogy az író visszakozik-e. Johnt ismét ütközteti a gyilkossal, az új gyilkost a korábbi gyilkossal, egyfajta ok-okozati háromszögbe kényszerítve őket. Nagyon tetszett, hogy felcserélődtek a szerepek, és azt a trükköt, amit John alkalmazott az előző sorozatgyilkossal szemben, most ellene használta az új gyilkos. Egyébként a természetfeletti szál egyre izgalmasabb, és ez az újfajta képesség például tök szuper volt.

Muszáj megemlítenem ismét, hogy nem tudok betelni azzal, ahogy Dan Wells ír. Egyszerűen beszippantja az embert, úgy érzi, ő van a lapokon, és mind a lelki folyamatokat, mind a hangulati ábrázolást elképesztően élethűre csinálja. A hullaházas részeknél vagy a belezős gondolatoknál undorodtam, a tűzről szóló leírásoknál szinte hallottam ropogni a tüzet, és éreztem az illatát.

Az biztos, hogy új kedvenc sorozatot avattam, és remélem, a vége sem okoz csalódást.

Értékelés: 5/5

Borító: 3/5

Eredeti cím: Mr. Monster

Sorozat: John Cleaver #2

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 268
Fordította: Szebegyinszki Szilvia

Olvass tovább!

Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos

Szeretem az újszerűen hangzó történeteket. Ifjúsági könyvben nem találkoztam még olyan főhőssel, aki a sorozatgyilkosok fanatikus rajongója, és egyben szociopata. Mondjuk még másik könyvben se nagyon, itt meg főleg abszurdnak hangzik, hogy egy tini ezzel foglalkozzon. Az unokahúgom oda meg vissza volt a könyvtől, úgyhogy gondoltam, nosza, vágjunk bele!

Főszereplőnk a 15 éves John Wayne Cleaver, akit egy színészről neveztek el, de ő szereti bemagyarázni magának, hogy valójában egy sorozatgyilkos nevét örökölte. Egy unalmas kisvárosban él, ahol soha semmi nem történik, de egy nap az egyik lakos brutális gyilkosság áldozatául esik. John rögtön rájön – még a rendőrség előtt –, hogy egy sorozatgyilkos lehet a ludas, mert a téma megszállottja. Ismeri a leghíresebb eseteket, de nemcsak lexikális tudást halmozott fel, hanem a pszichológiába is beásta magát, így tisztában van a sorozatgyilkosok viselkedési mintáival és pszichés mozgatórugóival. John egészen fellelkesül a városi gyilkosság hírére, és szépen neki is áll nyomozni, hogy ki a tettes.

Én azt hittem, hogy ez ilyen tinikrimi lesz, ahol a főszereplő természetesen sokkal okosabb, mint a rendőrök, és egy szál magában oldja meg az ügyet, és ez éppenséggel nem tűnt kecsegtetőnek. Ez így is történik, de ebben a sztoriban nem a nyomozáson van a hangsúly, és ettől válik a könyv igazán nagyszerű olvasmánnyá. Dan Wells pszichológiai megközelítésben tárgyalja a dolgokat, és ezt a szándékot nem is titkolja, hiszen elég hamar lelepleződik előttünk, hogy ki a gyilkos, amivel egyébként így nincs is gond. Én csak azt sajnáltam, hogy a természetfeletti szálra idejekorán előreutalt, már a gyilkos kilétének felfedése előtt, pedig jó lett volna meglepődni, hogy hoppá, itt még ennél is többről van szó, ez de jó!

Úgy érzem, hogy ellenkező esetben, fordított megközelítéssel, a krimi szálra helyezve a hangsúlyt nem jött be volna ennyire a könyv. De itt nem a nyomozás mikéntje volt az érdekes, hanem a karakterek szembenállása.

John E/1 szemszöge egyszerűen zseniálisan van megírva. A fiú terapeutához jár a fura viselkedése és a sorozatgyilkos mániája miatt, konkrétan csak ezzel foglalkozik, még a házi dolgozatait is gyilkosokról írja, ami persze mindenkit kiakaszt. A terapeuta ki is mondja, hogy szociopata, közel sem úgy látja a világot, mint a hétköznapi emberek, mert nincsen meg benne az empátia képessége. 

„Azt mondta, szociopata vagyok? – ez valahogy királyul hangzott. Mindig is gyanítottam, de jó hallani egy rendes szakvéleményt.”

És ez látszik a nézőpontján, olyan tárgyilagos, racionálisan elemez mindent, egy cseppnyi érzelem sincs sehol. Arról nem beszélve, hogy gyilkolásra való hajlammal bír, és ezt tudja is magáról, ennek megelőzésére szabályokat állít fel. Ezeket a szabályokat megismerjük a terapeutával folytatott beszélgetések közben, és nagyon tetszett, ahogy aprólékosan elemezte magában, hogy például nem szabad felfigyelnie az emberekre. Ahogy ezek a szabályok semmivé lesznek, úgy uralkodik el Johnon egyre inkább az ölés vágya, és ezt a folyamatot nagyon jól mutatja be Wells, tényleg érezzük, hogy már csak egy pillanat kell hozzá, hogy John átlendüljön a túloldalra, és azzá váljon, amivé nem akar. Vannak emberek, akik úgy szörnyetegek, hogy észre sem veszik, de vannak olyanok, akik tisztában vannak, mi lakozik bennük, és csak rajtuk múlik, hogy megállítják-e a szörnyeteget vagy sem.   

„Apró mélyedéseket karcoltam a falba, amelyeket nem mertem tovább repeszteni. Ugyanis egy szörnyeteget rejtegettem a fal mögött, erősre építettem, hogy féken tartsam; most mozgolódni kezdett, és nyújtózott egyet álmában.”

A hűvös elbeszélésmód a halottasházban folyó balzsamozás leírásakor is megjelenik, konkrétan tiszta bizarr, ahogy John fejében ülve véreztetjük ki, és rendezgetjük a holttesteket. Ez egyébként elgondolkodtatott – és halványan a könyvben is előkerül –, hogy mennyiben befolyásolta John személyiségét az, hogy egy halottasházban járva-kelve nőtt fel. Hiszen ha már lényegében fiatalon immúnissá válik a halálra, akkor nem csoda, ha érzéketlen lesz, és mondjuk érdekelni kezdi, hogy mi okozza azt.

A Nem vagyok sorozatgyilkos érdekessége az is, ahogy szembeállítja a szociopatát és a gyilkost a szerző. A gyilkos valamikor egész életeket kobzott el, de egyszerre csak egyetlen emberét. Most viszont azért öl rövid időközönként, mert muszáj neki a jelenlegi életformája fenntartása érdekében. És mindezt azért teszi, mert annyira szeret valakit, akit nem akar elveszíteni. Egyfajta dilemmával néz szembe a gyilkos – valószínűleg életében először –, amiben az a kérdés, hogy hajlandó-e egy csomó ártatlant ölni, ha azért teszi, hogy a szerettével maradhasson. Igen, nyilván hajlandó, nem is biztos, hogy valaha is érdekelte az egész helyessége, de most főleg nyomós oka van rá. És ez az, amit John empátia hiányában egyszerűen képtelen megérteni, és nagyon érdekes volt nyomon követni, ahogy John kutatja a miértekre a válaszokat, és amikor megkapja azokat, még akkor is értetlenül áll az egész előtt. És maga az ambivalencia is érdekes: adott John, aki gyilkolásra szomjazik, de uralkodik önmagán, viszont szeretetre nem igazán képes, és adott a gyilkos, aki nem a gyilkolás élvezetéért öl, hanem a túlélésért, és ezúttal a szeretet vezérli. Kettejük közül mégis Johnnak van egyfajta bűntudata, hogy a benne lakozó szörnyet alig tudja kordában tartani. Látszik, hogy Wells elmerült a pszichológiában, és tanulmányozta a szociopaták érzelmi reakcióit és szocializációs hiányosságait. Az írásmódot is meg kell említenem, a hangulatábrázolása kitűnő, és Wells nagyon szépen, olvasmányosan ír. 

A könyv közepén kezdtem megijedni, hogy lesz benne szerelmi szál, de ez szerencsére elmaradt, inkább John pszichopata énjének kidomborodását segítette, elég hátborzongató volt, ahogy a csajra gondolt néha. A természetfeletti szál engem nagyon meglepett, mert tényleg egyszerű nyomozós könyvre számítottam, és bevallom, nagyon tetszett az, amit Wells alkotott, az ok, amiért a gyilkosnak ölnie kellett. 

Imádtam a könyvet – több pszichológiai témájút kéne olvasnom –, és nagyon várom a folytatást! Ajánlom mindenkinek, aki egy olyan főhős fejébe szeretne belelátni, akit megértenünk magunktól elég nehéz. 

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: I Am Not a Serial Killer

Sorozat: John Cleaver #1

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 240

Fordította: Szebegyinszki Szilvia

Olvass tovább!