Én azt hittem, hogy ez ilyen tinikrimi lesz, ahol a főszereplő természetesen sokkal okosabb, mint a rendőrök, és egy szál magában oldja meg az ügyet, és ez éppenséggel nem tűnt kecsegtetőnek. Ez így is történik, de ebben a sztoriban nem a nyomozáson van a hangsúly, és ettől válik a könyv igazán nagyszerű olvasmánnyá. Dan Wells pszichológiai megközelítésben tárgyalja a dolgokat, és ezt a szándékot nem is titkolja, hiszen elég hamar lelepleződik előttünk, hogy ki a gyilkos, amivel egyébként így nincs is gond. Én csak azt sajnáltam, hogy a természetfeletti szálra idejekorán előreutalt, már a gyilkos kilétének felfedése előtt, pedig jó lett volna meglepődni, hogy hoppá, itt még ennél is többről van szó, ez de jó!
Úgy érzem, hogy ellenkező esetben, fordított megközelítéssel, a krimi szálra helyezve a hangsúlyt nem jött be volna ennyire a könyv. De itt nem a nyomozás mikéntje volt az érdekes, hanem a karakterek szembenállása.
John E/1 szemszöge egyszerűen zseniálisan van megírva. A fiú
terapeutához jár a fura viselkedése és a sorozatgyilkos mániája miatt,
konkrétan csak ezzel foglalkozik, még a házi dolgozatait is gyilkosokról írja,
ami persze mindenkit kiakaszt. A terapeuta ki is mondja, hogy szociopata, közel
sem úgy látja a világot, mint a hétköznapi emberek, mert nincsen meg benne az
empátia képessége.
„Azt mondta, szociopata vagyok? – ez valahogy királyul hangzott. Mindig is gyanítottam, de jó hallani egy rendes szakvéleményt.”
És ez látszik a nézőpontján, olyan tárgyilagos, racionálisan elemez mindent, egy cseppnyi érzelem sincs sehol. Arról nem beszélve, hogy gyilkolásra való hajlammal bír, és ezt tudja is magáról, ennek megelőzésére szabályokat állít fel. Ezeket a szabályokat megismerjük a terapeutával folytatott beszélgetések közben, és nagyon tetszett, ahogy aprólékosan elemezte magában, hogy például nem szabad felfigyelnie az emberekre. Ahogy ezek a szabályok semmivé lesznek, úgy uralkodik el Johnon egyre inkább az ölés vágya, és ezt a folyamatot nagyon jól mutatja be Wells, tényleg érezzük, hogy már csak egy pillanat kell hozzá, hogy John átlendüljön a túloldalra, és azzá váljon, amivé nem akar. Vannak emberek, akik úgy szörnyetegek, hogy észre sem veszik, de vannak olyanok, akik tisztában vannak, mi lakozik bennük, és csak rajtuk múlik, hogy megállítják-e a szörnyeteget vagy sem.
„Apró mélyedéseket karcoltam a falba, amelyeket nem mertem tovább repeszteni. Ugyanis egy szörnyeteget rejtegettem a fal mögött, erősre építettem, hogy féken tartsam; most mozgolódni kezdett, és nyújtózott egyet álmában.”
A hűvös elbeszélésmód a halottasházban folyó balzsamozás leírásakor is megjelenik, konkrétan tiszta bizarr, ahogy John fejében ülve véreztetjük ki, és rendezgetjük a holttesteket. Ez egyébként elgondolkodtatott – és halványan a könyvben is előkerül –, hogy mennyiben befolyásolta John személyiségét az, hogy egy halottasházban járva-kelve nőtt fel. Hiszen ha már lényegében fiatalon immúnissá válik a halálra, akkor nem csoda, ha érzéketlen lesz, és mondjuk érdekelni kezdi, hogy mi okozza azt.
A Nem vagyok sorozatgyilkos érdekessége az is, ahogy szembeállítja a szociopatát és a gyilkost a szerző. A gyilkos valamikor egész életeket kobzott el, de egyszerre csak egyetlen emberét. Most viszont azért öl rövid időközönként, mert muszáj neki a jelenlegi életformája fenntartása érdekében. És mindezt azért teszi, mert annyira szeret valakit, akit nem akar elveszíteni. Egyfajta dilemmával néz szembe a gyilkos – valószínűleg életében először –, amiben az a kérdés, hogy hajlandó-e egy csomó ártatlant ölni, ha azért teszi, hogy a szerettével maradhasson. Igen, nyilván hajlandó, nem is biztos, hogy valaha is érdekelte az egész helyessége, de most főleg nyomós oka van rá. És ez az, amit John empátia hiányában egyszerűen képtelen megérteni, és nagyon érdekes volt nyomon követni, ahogy John kutatja a miértekre a válaszokat, és amikor megkapja azokat, még akkor is értetlenül áll az egész előtt. És maga az ambivalencia is érdekes: adott John, aki gyilkolásra szomjazik, de uralkodik önmagán, viszont szeretetre nem igazán képes, és adott a gyilkos, aki nem a gyilkolás élvezetéért öl, hanem a túlélésért, és ezúttal a szeretet vezérli. Kettejük közül mégis Johnnak van egyfajta bűntudata, hogy a benne lakozó szörnyet alig tudja kordában tartani. Látszik, hogy Wells elmerült a pszichológiában, és tanulmányozta a szociopaták érzelmi reakcióit és szocializációs hiányosságait. Az írásmódot is meg kell említenem, a hangulatábrázolása kitűnő, és Wells nagyon szépen, olvasmányosan ír.
A könyv közepén kezdtem megijedni, hogy lesz benne szerelmi szál, de ez szerencsére elmaradt, inkább John pszichopata énjének kidomborodását segítette, elég hátborzongató volt, ahogy a csajra gondolt néha. A természetfeletti szál engem nagyon meglepett, mert tényleg egyszerű nyomozós könyvre számítottam, és bevallom, nagyon tetszett az, amit Wells alkotott, az ok, amiért a gyilkosnak ölnie kellett.
Imádtam a könyvet – több pszichológiai témájút kéne olvasnom –, és nagyon várom a folytatást! Ajánlom mindenkinek, aki egy olyan főhős fejébe szeretne belelátni, akit megértenünk magunktól elég nehéz.
Értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Eredeti cím: I Am Not a Serial Killer
Eredeti cím: I Am Not a Serial Killer
Sorozat: John Cleaver #1
Kiadó: Fumax
Megjelenés éve: 2012
Oldalszám: 240
Fordította: Szebegyinszki Szilvia
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése