Matthew Quick: Boy 21

Úgy látszik, Matthew Quick nem tud olyan könyvet írni, amit ne szeretnék.

Fülszöveg: Finley élete sosem volt könnyű. Két dolog azonban mindig tartotta benne a lelket: a kosárlabda és a barátnője. Aztán megérkezik az életébe egy harmadik dolog: Russ. Egy finoman szólva is furcsa fiú, aki azt állítja, a világűrből érkezett, és bár az ország egyik legjobb ifi kosarasa, a világért sem volna hajlandó pályára lépni. Finley mindenkinél jobban megérti Russ-t, segítene is rajta, de van egy bökkenő: Russ minél jobban lesz, Finley annál rosszabbul. A két fiú mégis összebarátkozik, és ennek egészen váratlan következményei lesznek…

Matthew Quick írásaiban azt szeretem elsősorban, hogy nem áll neki magyarázni a regényeiben. Csak bedobja az olvasót az eseményekbe, hogy előrehaladva összerakosgassa a történéseket. Nincsenek tömérdek leírások, nincsenek ütős szóképek, a fejezetei rövidek, de tartalmasak.

Ebben a regényben azt szerettem a legjobban, hogy egy barátságra épül. Russt Finley nyakába sózza az edzője, és neki − mivel betegesen imádja a kosárlabdát −, az edző óhaja parancs. Nagyon szerettem Finley-ben, hogy úgy fogadja el Russt, ahogy van: Boy21-ként, aki totál kettyós meg állandóan a világűrről hadovál, és ezzel egyetemben Russ is elfogadja a szószátyár fiút.  Ráadásul Finley-t az a veszély fenyegeti, hogy Russ miatt a kispadra kerül, de nem hagyja cserben ekkor sem, és azután sem, hogy ez megtörténik. (A kosárlabdának itt tényleg szerepe van.) A történet egyik érdekes kérdése az: Russ tényleg idegösszeomlást kapott attól, hogy meghaltak a szülei vagy csak megjátssza magát?

A másik, ami végig fenn tartja az érdeklődést, hogy Finley és a családja miért olyan búvalbélelt. Az apja megtört, a vacak munkáján kívül az életében nincs más, és Finley-vel ketten gondoskodnak a nagypapáról, akinek nincsen lába. Végig lehet érezni, hogy történt itt valami komoly, ami örökre rányomta a bélyegét erre a családra, de ez nyilván csak a végén derül ki.

Nagyon tetszett, hogy a regényben nincs szerelmi szál (ez már a második ilyen Matthew Quick regény, tök jó, hogy elszakad a sémától), ugyanis már a történet elején Finley-nek egy stabil, működő kapcsolata van Erinnel, ám ez mégsem unalmas. Főleg, hogy kapunk egy pici csavart ezzel kapcsolatban, amit nem lövök le, nekem meglepetés volt Finley hozzáállása.

Bevallom őszintén, hogy Russ szövegelését én végig kétértelműnek találtam, és azt hittem, hogy a regény nagy fordulópontja az lesz, hogy öngyilkosságot kísérel meg elkövetni. Ám tévedtem, és a valódi változásnak közelében jártam.

És ez a fordulópont nem jó. Azért nem, mert Quick végül nem váltja be az írói ígéretét, és megváltozik a fókusz. Már nem Finley és Russ barátsága marad a középpontban, és nem az, hogy Russ helyrejön-e vagy sem, hanem Finley és Erin kapcsolata kerül előtérbe. És én ezen a ponton úgy éreztem, hogy becsaptak, nem kellett volna a barátságról a szerelemre áthelyezni a hangsúlyt, mert az első felében a regény egyáltalán nem arról szól, amiről a második felében. Megkapjuk a Finley családját érintő válaszainkat, és nekem annyira, de annyira nem tetszett így a vége, mert én azt akartam, hogy ez egy barátságról szóljon, ne erről, ami lett belőle végül.

Ettől függetlenül szerettem a regényt, jól van összerakva, csak ez a váltás okozott némi csalódást, nem feküdt nekem, nem is értem, Quick miért döntött úgy, hogy inkább ebbe az irányba tereli a cselekményt. 

Összességében ajánlom mindenkinek, aki szereti Quick munkásságát, és a realista YA irodalmat meg persze a fiúszemszöget, ami mindig feldob egy történetet.

Értékelés: 5/5

Borító: 3/5

Eredeti cím:  Boy21

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 256

Fordította: Stern Gábor

Olvass tovább!

Matthew Quick: Bocsáss meg, Leonard Peacock!

A Napos oldal jó ajánlólevél volt Matthew Quick könyvéhez, és az első oldalon a szürreális csendélet bemutatása már jelezte, hogy ez a könyv instant kedvenc lesz. Szeretem a fura dolgokat, és mi sem bizarrabb, mint a zabkása-náci fegyver kettőse.

Leonard Peacocknak szülinapja van, egész pontosan a 18., ami jelentős fordulópont az ember életében. Különlegessé akarja tenni, ha már senki sem köszönti fel; elindul a náci fegyverrel a suliba, hogy kinyírja a csávót, aki egykor a legjobb barátja volt, és az azt követő napirendi pont az öngyilkosság. Ahogy múlik a nap, és egyre közeleg a cselekvés ideje, fény derül azokra a dolgokra, amik ily drasztikus elhatározásra sarkallták Leonardot.

Valahol nevetségesnek hat, mekkora ügyet csinál Leonard abból, hogy senki nem ünnepli meg születésének jeles napját. De tudjátok mit? Leonardnak rohadtul igaza van. Persze nem kell bosszúból ezért kinyírni mindenkit (nyilván nem is ezért teszi, csak éppen ez a tökéletes nap), de képzeljétek már bele magatokat kicsit a helyzetébe. Szerintem ezt csak azok nem értik, akiket minden évben torta vár meg 150 Facebook üzenőfali poszt, amitől inkább már unják az egész hajcihőt, semmint értékelik. De az igazság az, hogy szívás, ha nem köszöntenek fel a szülinapodon. Olyan érzés, mintha tök fölöslegesen lennél a világon, mert senkit nem érdekelsz (és ez éppenséggel elég bizonyíték, azt hiszem.) Saját tapasztalatból beszélek, ugyanis már évek óta az a jellemző, hogy alig pár embernek jut eszébe a nap, mikor egy évvel öregebb leszek. Pár éve megkaptam a kioktatást, hogy mit akarok, ha egyszer nincs kiírva a Facebookra, én meg azt mondom, mindenki feldughatja a Facebook emlékeztetős kívánságait magának, és igenis joggal várom el, hogy bizonyos emberek TUDJÁK. De egyébként már nem érdekel, eleget csalódtam az emberi fajban. Kifakadás vége. 

Szóval én annyira, de annyira megértettem Leonardot! Az érzéseit, az egyedüllétet, azt, hogy mennyire szerette volna, ha valaki csak úgy tudná, hiába semmi realitása nincs ennek a vágynak, ha egyszer nem kötötte senki orrára. Annyira megértettem, mennyire magányosnak érzi magát, és úgy sajnáltam, hogy a szomszéd bácsi a legjobb barátja, annyival többet érdemelt volna. Azt mondjuk bírtam, hogy fekete-fehér film és Bogart rajongók mindketten, és filmből vett idézetekkel beszélgettek. Persze a világ úgy működik, hogy aki csak egy kicsit is kilóg a sorból, teljesen mindegy, hogy jó ember-e, azt kinézik a társai, és éppen ilyen esetek vezethetnek öngyilkossághoz. Mert egyébként könnyű azt mondani, hogy majd a giminek vége lesz egyszer, és az ember maga mögött hagyja az egészet, csak ha továbbra sem tud beilleszkedni, egy ördögi mókuskerékben reked, amiből lehetetlen kitörni. És ez egyedül, támogató család, barátok nélkül iszonyat nehéz, hiába bízol benne, hogy majd találkozol olyan emberekkel, akik megértenek. De mi van, ha mégsem?

Ez a vágy fogalmazódik meg a jövőből írt levelekben, ami legelső alkalommal alaposan kizökkentett az olvasásból. Komolyan, még utána is néztem, hogy átváltunk-e posztapok történetbe. Lehet, hogy volt előtte említés a házi feladatról, csak nem figyeltem annyira. Nagyon-nagyon tetszett ez az ötlet. Remekül illeszkedik a történések közé, hogy Leonard titkon hiszi, hogy ő is részesülhet egyszer családban és boldogságban. Végső soron a saját történetei testesítik meg mindazt, amit sikerül elérnie a könyv végére, hogy nem adja fel a reményt.

A könyv klassz ötleteket vonultat fel, például a csodabogár Leonard perverz követési hajlamát, ahogy felnőtt szerepbe öltözik, és a metrón utazókat figyeli. Megállapítja, hogy a felnőttlét szar, és ezzel csak egyetérteni tudok. Én is a mai napig tűnődöm azon, hogy a felnőttek boldogtalanok és unalmasak, képtelenek megbecsülni azt, amelyikük van, és folyamatosan azt kívánom, bárcsak ne tartoznék közéjük (sajnos attól még felnőtt lettem, bármennyire is nem akartam, és még mindig végtelenül unalmasnak tartom őket, mert már elfelejtettek álmodozni, viccelődni, csak nyavalyognak és másokat szidnak).

Ahogy haladunk előre a történetben, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, mi készteti Leonardot arra, hogy végezzen a volt legjobb barátjával és önmagával. Amikor kiderült az ok, az érzelmi sokkhatásként ért, főleg az, hogy az anyja, akit az egész könyvben ütni tudtam volna, homokba dugta a fejét, mintha mi sem történt volna. Nagyon komoly dologról beszélünk, így nem meglepő, milyen sebeket ejtett Leonardon. Még csodálom is, hogy ilyen összeszedettnek tudja mutatni magát a külvilágnak.

Különösen az nyerte el a tetszésem, hogy nincs románc, csak egy ügyetlen próbálkozás, amiben ugyancsak kikerekedik Leonard furcsasága. Itt nem úgy van, mint általában, hogy a lúzer srác találkozik a lánnyal, hihetetlen módon meghódítja, és a lány rávezeti, hogy találja meg önmagát. Nem a lány hatására jut arra a felfedezésre, hogy megpróbál kilábalni a gödörből. A tanára kap ebből a szempontból kiemelkedő szerepet; nem ő az eredője, de példaként jelenik meg Leonard előtt, hogy ha nem adja fel, talán ő is elérheti ugyanazt, mint Mr. Silverman. Nagyon tetszett, hogy nem történik egetrengető pálfordulás a regény végére, és igazából a jövő a képzeletünkre van bízva. Leonard ugyanúgy egyedül marad, semmi sem változik, és ezáltal bizonyítja, hogy egyedül a puszta akarat hozhat változást, nem egy külső esemény, egy külső személy, mert az csak a mesékben létezik. 

 Azért szeretek férfi szerzőtől olvasni, mert annyira máshogy adja vissza egy fiú főhős a történetet, mint amikor női főhős szemszögéből olvasok. Olyan jó és szokatlan a stílus, ahogy Leonard gondolkozik: habókos, fura, csapongó, és ettől olyan élvezetes.

Ezt a könyvet mindenkinek olvasnia kéne, hogy kicsit jobban megértsék azokat az embereket, akiknek egy boldog szülinapot néha az egész világot jelentené.

Értékelés: 5/5

Borító: 3/5

Eredeti cím:  Forgive Me, Leonard Peacock

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 268

Fordította: Stern Gábor

Olvass tovább!

Matthew Quick: Every Exquisite Thing

A Bocsáss meg, Leonard Peacock! után alig vártam, hogy ismét Matthew Quicktől olvashassak.

Nanette mindig is a tökéletes gyerek volt: jó tanuló, élsportoló, a szülők álma. De nem érzi jól magát a bőrében, belefáradt abba, hogy másoknak kell megfelelnie. Amikor a tanára neki ajándékozza a The Bubblegum Reaper c. könyvet, a történet egyenesen megszólítja a lányt. A főhős éppen olyan, mint ő, és innentől kezdve Nanette már nem akarja fenntartani a tökéletes gyerek látszatát. Megismerkedik a könyv írójával, akivel barátok lesznek, és rajta keresztül találkozik Alex-szel, aki éppen olyan kívülállónak érzi magát, mint a lány.

Ezt a könyvet sokáig fogom emészteni. Sokrétű, és többféle témát feszeget, de leginkább arról szól, hogy milyen az, amikor nem találjuk a helyünket a világban, és milyen módszerekkel próbálunk tenni ellene.

A The Bubblegum Reaper a történet motorja. Nanette, Alex és a 14 éves Oliver fanatikus megszállottjai lesznek a könyvek, rengetegszer elolvassák, a benne található gondolatokat kisajátítják, és életfilozófiájukká teszik – persze nem egyenlő mértékben. Egy könyvmolynak olvasni arról, hogy mennyire szeretik a karakterek a könyvbeli könyvet, maga a mennyország. Nagyon sok mindenben együtt bólogattam a szereplőkkel, azonosulni tudtam velük, sőt, még a The Bubblegum Reaper főszereplőjével, Wrigley-vel is.

Quick némileg túlzásba vitte az introvertált szereplők, és a normalitást megtestesítő extrovertált szereplők szembeállítását. Van is egy igencsak velős mondat: „Köszi, hogy megmentetted Nanette-et attól, hogy egyedi legyen.”

A könyv szerint akkor vagy normális, ha szexelsz és bulizol agyba-főbe, és ha ezt nem érzed szórakozásnak, veled van a baj. Nem mondom, hogy ebben nincs igazság, elég csak a saját egyetemi éveimre gondolni, ahol mindennap azt hallgattam, ki, mikor, kivel milyen kocsmában itta le a sárga földig magát, és absztinensként én voltam mindenkinek a csodabogár. (Nem vicc, még tanár is pislogott, miért nem iszom.) De azért túlzás ez így, hiszen nemcsak a két véglet létezik, van köztes út is, amit mintha a regény elfelejtett volna.

„És aztán egy nap magadat keresed a tükörben, és többé már képtelen vagy felismerni önmagad, csak másokat látsz majd. Tudni fogod, hogy azt tetted, amit ők akartak. Olyanokká váltál, mint ők. És gyűlölni fogod magad érte, mert túl késő lesz.”

A „másság” azt eredményezi, hogy a kívülállóknak nincsenek igazi barátai, csak kirakatkapcsolatai, és mindent, amit tesznek, a társadalom elvárásai alapján teszik. Magyarán nem lehetnek önmaguk. Ez Nanette változásán kitűnően van szemléltetve, és a hozzá használt narrációs eszköz zseniális. A lánynak betelik a pohár: abbahagyja a focit, lekoptatja a kamubarátokat, és megpróbál önmaga lenni, de valójában nem tudja, hogy ki is ő, nem tudja, hogy mit akar az életben, és válaszokat akar. De aztán Alex bemocskolja az új életfilozófia tisztaságát, és Nanette visszasüllyed a régi, kényszeresen mindenki másnak meg akar felelni állapotba. Ekkor az E/1-es nézőpontban írt regény hirtelen E/3-ba vált, érzékeltetve azt, amit a pszichológus tanácsolt Nanette-nek, hogy szemlélje kívülről önmagát. Így hát mi is úgy szemléljük, és azt a lányt látjuk, akit a szülők, a barátok, a világ lát, azt a normálisnak címkézett emberpéldányt, amit a társadalom elvár.

Ám a regény ezen pontján annyira kiérződött az amerikai sznobság, hogy elveszítettem a Nanette iránti együttérzésemet. Érthető volt a pszichológus, de végig úgy jött le, hogy nem az a bizonyos dolog miatt volt rá szükség, és Nanette depressziója sem amiatt alakult ki, hanem a kiváltó ok, hogy a könyv iránt táplált vágyai nem teljesültek be.

Alex egy olyan többrétegű karakter, aki eredendően jó, de az élet igazságtalansága miatt elveszítette a fókuszt, és már nem tudja eldönteni, hogy mi a helyes. Gyerekkorában az iskolában bántalmazták, az élményeit versekben önti ki magából, és próbálja megvédeni Olivert, mert a fiúban önmagát látja. Quick az ő személyében azt az embertípust jeleníti meg, akinek az őt ért traumák miatt elhomályosul az ítélete, azt hiszi, hogy jót cselekszik, és nem látja, hogy közben kárt okoz. És mindehhez a The Bubblegum Reapert és az élményeit használja fel önigazolásként. Amikor megismerkedtünk vele, nem gondoltam, hogy ez fog vele történni, és teljesen megdöbbentem.

„– Miért nem kapok egyenes választ?

– Azért, mert olyan nem létezik. Megtanulod, amikor felnősz. Senki sem tudja a válaszokat. Senki.”

Ez a könyv arról szól, hogy tesszük a dolgunkat annak megfelelően, ahogy a szüleink irányítanak, hiszen ezt szoktuk meg gyerekkorunktól kezdve. Majd egyszer csak a felnőtt lét küszöbén elkezdünk válaszokat keresni: kik vagyunk, hol a helyünk az életben, mi a célunk? És ezek a válaszok nem akarnak maguktól jönni, mert az élet ilyen. Lutri.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Kiadó: Little, Brown Books for Young Readers

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 265

Olvass tovább!

Matthew Quick: Napos oldal

Matthew Quick könyve tökéletes szemléltetője annak, hogy nem kell hozzá semmilyen segédeszköz, másik személy vagy akármilyen rajtunk kívül álló dolog ahhoz, hogy napfényben fürödve lássuk a világot, csak a puszta önálló akarat. Mondjuk az elhatározás megszilárdításához nem árt esetlegesen egy kis motiváló erő, jelen esetben a különidő végetérése, és Nikki visszaszerzése.

Szóval van ez a Pat nevű tag, aki éppenséggel nemrég szabadult az elmegyógyintézetből, de mivel ez csúnyán hangzik, nevezzük csak egyszerűen borús helynek. Azt, hogy miért került oda, vagy az Ő Nikkije hol van, és mit csinál, nem tudjuk, csak annyit, hogy Pat megfogadta, hogy jobb emberré válik azért, hogy ismét Nikkivel lehessen. Változtatásokat eszközöl a viselkedésében, Ő az örök optimista, aki rózsaszínben látja a világot, és hisz a hepiendben. Szerinte az élet egy film, és a cselekménynek természetesen cukros véggel kell zárulnia, és mivel ő a főszereplő, ezért az út végén mi más várhatná, mint Nikki szerelme.

Be kell vallanom, elsősorban Pat szemléletmódja ragadott meg, ugyanis én is filmszerűen látom a világot. Lehet nem kéne ilyeneket a nyilvánosság elé teregetnem? Még a végén én is a sárga épületben kötök ki. De ha már így megnyíltam, megmondom, hogy nálam ez miben nyilvánul meg: amikor úgy érzem, hogy az életem egy bizonyos vágányon van, vagy éppenséggel rosszabb már nem lehet, mindig jön egy fordulat, ami bebizonyítja, hogy mindig van rosszabb. Én meg ilyenkor azon agyalok, hogy ez valami rossz film, ami épp kezdett unalomba fulladni, ezért fel kell dobni egy kis drámával, hogy az a néző „ott fenn” jól szórakozzon.

Szóval úgy érzem Pat meg én picit rokonlelkek vagyunk, csak én nem hiszek a hepiendben, hanem pont ellenkezőleg. Mintha én meg örök pesszimista lennék, mi? Meglehet, hogy így van. Pat ugyanakkor számomra elég gyerekesnek tűnt olykor, és ez a fajta naiv hozzáállás egészen új perspektívában láttatta velem a történetet, mely nem volt kifejezetten eseménydús (szerintem jobban nem is lehetett volna), ezzel azonban befogadhatóvá tették számomra. Az egyszerűsége és az ismétlések ellenére is úgy érzem megfelelő mértékben próbált arra ösztönözni, hogy én is naposnak lássam a világot, még akkor is, mikor úgy érzem, minden összeesküszik ellenem.

A különidő okának kiderülése némi hiányérzetet okozott, kicsit jobban is ki lehetett volna dolgozni a végén azt a részt meg az egész emlékezetvesztés dolgot. Tulajdonképpen azt hittem, hogy maga a fordulat az lesz, hogy Nikki meghalt, így kicsit meglepett, hogy más áll a háttérben. A szerelmi szál sem volt az igazi Pat részéről, de egye fene, itt úgysem ez volt a lényeg. Tiffany karaktere lehetett volna némileg hangsúlyosabb, nem éreztem a személyét elég erőteljesnek.

Egyetlen negatívumot tudok megemlíteni, mégpedig a foci ennyire központba helyezését. Engem roppantul idegesített, hogy állandóan az ment, hogy Eagles így, Eagles úgy, de konkrétan nem is a sport szeretetével akadt problémám, hanem ennek primitív megnyilvánulásával. Mondom mindezt úgy, hogy én is sportszerető ember vagyok, csak én az autósportokat kedvelem, de így sem tudtam megemészteni ezeket az örökös csatakiáltásokat, táncokat meg énekeket, azt meg főleg nem, ahogy a meccseken viselkedtek. Pat apjának karaktere meg teljes egészében érthetetlen volt számomra.A funkcióját nyilván megértettem, csak kicsit furcsa volt a viselkedése, hogy a hangulata teljes egészében a meccsek kimenetelétől függött. Neki is kellett volna egy pszichológus, nem csak Patnek.

A könyv után megtekintettem a filmet is, és itt megragadnám az alkalmat, hogy figyelmeztessek mindenkit: előbb a könyvet olvassátok el! Döbbenten konstatáltam, hogy a film 13. percében lelőtték a könyv végét, és ezzel a főhős motivációja értelmét is veszítette, vagy maradjunk annyiban, hogy sokkal kevésbé volt értelme. Ráadásul bármennyire szeretem Bradley Coopert, Pat személyisége egyáltalán nem jött át...

A lényeg: a könyv ezúttal is jobb, mint a film, és tök mindegy, hogy optimisták vagy pesszimisták vagytok, olvassátok el, mert azzal csak nyerhettek.

Értékelés: 4/5
Borító: 5/5

Eredeti cím: The Silver Linings Playbook
Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 321
Fordította: Stern Gábor

Olvass tovább!