Üdvözlés

Szia!
Rileey vagyok, örülök, hogy idetaláltál, annak még jobban, ha máskor is visszanézel. Mostanában főként könyvekről szedem össze a gondolataimat, de ha olyan kedvem van, filmekről és sorozatokról is megejtek egy-egy posztot. Sokat olvasok angolul, így ne lepődj meg, ha nem túl ismert könyvekkel találkozol errefelé. A célom, hogy felkeltsem ezekre a figyelmet, hátha egyszer kis hazánkban is a könyvesboltok polcaira kerülhetnek. Kellemes böngészést kívánok! :)

Ha szeretnél kapcsolatba lépni velem, a nagyító ikon alatt lapuló űrlap segítségével megteheted, vagy használhatod közvetlenül az e-mail címemet: rileey.smith[kukac]gmail.com

Népszerű bejegyzések

Címkék

1 pontos 2 pontos 3 pontos 4 pontos 5 pontos ABC ABC Family adaptáció After the End Agave agorafóbia akció alakváltók alternatív történelem angol angyalok animációs anime Anna és a francia csók apokaliptikus Arrow barátság blog book tag borító borítómustra boszorkányok Cartaphilus CBS chick-lit Ciceró Courtney Summers crossover családon belüli erőszak Dan Wells Daredevil démonok depresszió design díj disztópia dráma Dream válogatás Éles helyzet erotikus fanborítóm fantasy felnőtt film Forma-1 FOX földönkívüliek Főnix Könyvműhely Francesca Zappia francia Fumax GABO Gayle Forman Hard Selection Harper Teen Hex Hall high fantasy horror humor időutazás írás istenek Jane The Virgin Jennifer Niven John Cleaver karácsony katasztrófa képregény klasszikus komédia Kossuth Könyvmolyképző krimi leltár lovak Lucifer Maggie Stiefvater mágia mágikus realizmus magyar szerző Matthew Quick Maxim megjelenések mentális betegség misztikus Netflix new adult novella nyár öngyilkosság pánikbeteség paranormális pilot posztapokaliptikus pszichológia pszichothriller Rainbow Rowell Razorland realista Red Queen Richelle Mead romantikus sci-fi Scolar Silber skizofrénia sorozat steampunk Supernatural Syfy szerelmi háromszög szörnyek tanár-diák természetfeletti The 100 The Chemical Garden The CW The Dust Lands The Flash The Selection thriller toplista történelmi tündérek Twister Media Ulpius urban fantasy vámpírok vérfarkasok Victoria Schwab vígjáték vírus Vörös Pöttyös Wither young adult zombik

Most olvasom

Blogok

Üzemeltető: Blogger.

Küldj üzenetet!

Név

E-mail *

Üzenet *

2014. december 29.

2014 legjobb sorozatai

Bele sem merek gondolni, hány órát töltöttem sorozatokkal 2014-ben, bár biztos vagyok benne, hogy jóval kevesebbet, mint tavaly. Mondjuk így elég nehéz összeszedni tízet, amit nagyon szerettem. Igazából csalok, nincs is ennyi.

Az idei szezonban nem sok újonc ragadta meg az érdeklődésem, és szépen lassan minden olyan széria sorra került már, ami tényleg, igazán érdekelt. Emiatt is néztem jóval kevesebbet, mint az előző években. A lista nem csak idei sorozatokat tartalmaz, hanem azokat, amiket én néztem idén.


10. The Originals
Ez csak azért kerül fel, mert valaminek fel kell. :D Persze a TO sem rossz, de számomra már nem hozza azt a szintet, amit az első évad első felében, holott a második évad jobbnak érződik, mint az első évad második fele. Akadtak ütős wtf momentumok, de nekem azt hiszem az alappal vannak problémáim: mindenki meghal, feltámad, egyik testből a másikba vándorol, komolyan erre kell építeni egy sorozatot? Klaus árnyalása viszont nagyon tetszik, Elijah-é már kevésbé.  

9. Arrow
A második évadot imádtam, főleg az Olicity pillanatokért. Miután csúcsra járatták a fináléban, a lehető legrémesebb módon tették semmissé egy tollvonással, és ezzel be is tettek a sorozatnak. Főleg, hogy idén itt sincs semmi irány, nem tudom, hova tartunk, csak Ray Palmer karaktere és Felicity beszólásai színesítik a sorozatot. (Ja meg Stephen Amell még mindig jól néz ki.)
 

8. Supernatural
Még mindig szeretem, bár az évad első négy része elég semmilyenre sikeredett, hiányzott belőle a tűz. Főleg annak tükrében, hogy nyáron ledaráltam az első öt évadot, és mintha nem is ugyanaz lenne a két sorozat. Valahogy lelassult, nincs meg az az izgalmas feszültség, ami évekkel ezelőtt jellemezte. Ha nem azok lennének a karakterek, akik, szerintem már halálra untam volna magam. De a 200. résztől valami megváltozott, és azóta jobb epizódok készültek, noha még mindig nem látom az irányt, ahová tartunk. (Amúgy csak nekem tűnik úgy, vagy mostanában tényleg ez a jellemző a The CW-s sorozatoknál? Régebben volt egy évadon áthúzódó probléma, most meg mintha több kisebb lenne.)

7. Chasing Life
Erről valahogy mindig a Csillagainkban a hibára asszociálok.Néha túl optimistának és butának érzem a főszereplőt, Aprilt (vagy a készítők a nézőket), ám jó látni, hogy nem adja fel, és küzd. A sorozatot egyértelműen a karakterek adják el. April egy kedvelhető főhős, a szerelmi háromszögben baromi jó kémia van, imádom a barátnőjét és a családját. Pedig igyekeznek a készítők mindent beleszuszakolni a cselekménybe, amit csak lehet: biszexuális húg, eltitkolt féltestvér, anya-nagybácsi szerelmi viszony. Ezt mégis el tudják adni a karakterek, és nem érzem idegesítőnek. Jó kis feelgood dráma ez. A karácsony májusban például tök aranyos ötlet volt.


6. Invasion
Ebből anno még tévében láttam pár epizódot, és már akkor is tetszett, elvégre ufók vannak benne. Nem mellesleg Eddie Cibrian a főszereplő, aki durván 15 éve nagy szerelmem volt. Azt nyújtotta a sorozat, amit elvártam tőle, szépen adagolta a rejtély faktort részről részre. Annak ellenére, hogy elkaszálták, és a sztori végül nem futott ki sehová, abszolút kellemes kikapcsolódást nyújtott. Még anyu is cseszegetett, hogy mikor nézzük már a következő részt, pedig ritka, hogy ráfüggjön valamire.

5. In The Flesh
Jaj, hát ez a sorozat abszolút szívem csücske. Ha csak első blikkre nézzük, szimpla zombis sorozatnak néz ki. De egyrészt fogja a már rég lerágott csontként létező témát, és teljesen új megközelítésben tárgyalja azt: a zombiság betegség, amiből meg lehet gyógyulni. De ez mind a felszín, és a rétegekben rejlik a lényeg. Az In The Flesh olyan társadalomkritika, amit bármilyen közegbe interpretálhatunk, csak kicseréljük a zombi szót egy másik embercsoportra. Erről lesz majd egy hosszas kivesézés… egyszer. Nézzétek meg, mert lenyűgöző a fényképezése, az atmoszférája (nem feledni, ez egy brit sorozat), és hihetetlen élményt nyújt. Ez a második évad jobban bejött, mint az első.


4. The Carrie Diaries
Ez az a sorozat, amiről az életben nem gondoltam volna, hogy megnézem, de már nagyon nem volt mit, és azt hallottam, jó kis feelgood cucc. És tényleg az. Csak az első évadot daráltam le, a másodikat ínségesebb időkre tartogatom. Majd valamikor kritika is kerül ki róla, ha eljutok a posztolásig. A TCD annyira cuki és aranyos, hogy imádtam minden percét. A szerelmi szálon olvadoztam, a drámai témák nem estek át a ló túloldalára, mindemellett viszont jópofa és vicces is. AnnaSophia Robb bűbájos Carrie, és köze nincs az egésznek a Szex és New Yorkhoz (hálistennek).

3. Person of Interest
Ez a sorozat eleinte abszolút nem érdekelt, amíg meg nem hallottam azt a szót, hogy sci-fi. Persze igazából nem volt az, mert ez is tulajdonképpen egy nyomozós sorozat, ahol a mesterséges intelligencia adja a pluszt, ám mégis bejött, pedig darálva nézem minden évben. Aztán nyáron, mikor letoltam a harmadik évadot, oda meg vissza voltam a gyönyörtől. A PoI akkora szintet lépett, hogy minden részt ámulattal néztem. A heti ügyek elsorvadtak, a HR szálat lerendezték és a surveillance mélységei kerültek előtérbe. Még az új szereplőket is megszerettem idővel, pedig az elején a frász kerülgetett tőlük. Aztán a 4. évadban visszakerültünk a nyomozáshoz és az átívelő szál mérsékléséhez, ám még így is imádtam minden egyes eddigi részt. Azt szeretem a legjobban ebben a sorozatban, hogy elgondolkodtató: azt tükrözi, hogy egyre inkább e jövő felé tartunk, és ez valahogy senkit sem zavar igazán.


2. The Flash
Ezen a blogon már számtalanszor elcsöpögtem, hogy mennyire imádom Barry Allent és a megformálóját, Grant Gustint. Maradjunk annyiban, hogy ez mit sem változott. Az év egyik szórakoztató sorozata hétről hétre, és nem mellesleg szuperhősös. Mondtam már, hogy imádom a szuperhősöket? Engem az sem zavar, ha ilyen marad, csak így tovább. A sorozatról itt és itt írtam.

1. Jane The Virgin
Emlékszem, mikor olvastam a berendelt sorozatok premisszáját, megütköztem a The CW csatorna merészségén. Szűz lányt véletlenül mesterségesen megtermékenyítenek? És mindez egy telenovellán alapszik? Atyaég, gondoltam, mi sülhet ki ebből. Messze nem hittem akkor, hogy az év legnagyobb meglepetése lesz. Olyannyira meglepetés, hogy a csatorna sorozatai közül az első, mely Golden Globe-jelölést kapott. A mostani repertoárban a Jane The Virgin annyira különc, hogy már ezzel levett a lábamról. A humora furcsa és túlzó, arra a műfajra reflektál egyfajta öniróniával, amiből építkezik, és hát mondanom sem kell, zseniális. Minden egyes részen folynak a könnyeim a nevetéstől. Jane apja, Rogelio De La Vega pedig az év karaktere.

Kihagyott ziccer:
Extant: Az első 2-3 részt imádtam, aztán teljes lejtmenetbe kezdett. Halle Berry pedig borzalmas színésznő, korábban csak szinkronnal láttam filmekben, és nem tudtam, hogy eredetiben ilyen idegesítő.

Legnagyobb csalódás:
Hart of Dixie: Az első két évadban a kedvenc sorozatom volt. A harmadik évadra viszont olyan szinten átesett a ló túloldalára, hogy amit jópofának és viccesnek tartottam, tök gagyi lett, és el is kaszáltam. Ráadásul az arcomat kapartam, ahányszor Joel megjelent a képernyőn. Azért még gondolkodom rajta, hogy visszaszállok valamikor, főleg, ha a 4. az utolsó évad.

2014. december 26.

2014 legjobb filmjei

Jó volt filmes szempontból ez az év. Több tetszetős alkotás is készült, várt adaptációk és remake-k, amiktől féltem, hogy rosszul sülnek el, ám nem így lett. Ezekből tízet összeszedtem egy listára. Egy-két szemrevaló film hiányozhat, azokig még sajnos nem jutottam el, majd jövőre.


10. 22 Jump Street
Agyatlan Channing Tatum-Jonah Hill film, ami annyira szar, hogy szar, de valamiért mégis jó. De lehet csak azért, mert CHANNING TATUM, emberek! Szóval ne vegyétek komolyan ezt a 10. helyet, valamit ide kellett raknom.

9.  Sráckor
A film, ami semmiről sem szól, és mégis mindenről. Az a vicc, hogy annak ellenére, hogy nagy hatással volt rám ez a semmi, az életben meg nem nézném még egyszer. De ti azért nézzétek, legalább egyszer!


8. A könyvtolvaj
Nem szeretem a háború idején játszódó filmeket, de néha kivételt teszek, és megnézek egyet-egyet. Ezt mindenképpen érdemes. 

7. Transformers: A kihalás kora 
Tudom, hogy divat savazni a Transformers-filmeket, de őszintén szólva nem érdekel. Én a negyedik részt is imádtam, hiába vagyok tisztában azzal, hogy ugyanazt a sztorit nyomták le a torkomon, csak kicserélték a neveket. Az új szereplőgárda sokkal jobban bejött, mint a régi, a vicces egysorosokon jót nevettem, imádom az effekteket, a hangokat, a CGI-t, a látványt, a zúzást, amit egy ilyen guilty pleasure filmtől elvárok. A zene pedig csúcs, az Imagine Dragons Battlecry c. számára felhúzott téma fantasztikus. És a dínóbotok, hajaj!


6. Mr. Banks megmentése
Nem gondoltam volna, hogy ez tetszeni fog, mégis így lett. A film tud valamit, mert Emma Thompsont speciel ki nem állhatom. 

5. A beavatott
YA adaptáció a jobb fajtából. Teljesen könyvhű lett, vizuálisan rendben volt, kellően pörgött. Mondjuk Négyes castingját még mindig nem emésztettem meg, de ez legyen a legkisebb bajom.


4. Godzilla
Jaj, imádom Godzillát, és a remake-je nagyon faja lett. Erről is lesz majd poszt egyszer. 

3. Így neveld a sárkányod 2
A mese, amin bőgtem egy jót. Szerintem simán überelte az első részt annak ellenére, hogy az egyik fordulattal nagyon nem vagyok kibékülve (utálom már azt a klisét, de nagyon). Fogatlan még mindig annyira cukicukicuki, hogy elolvadok rajta.


 2. Csillagainkban a hiba
A film, ami egyszerre volt vicces és szomorú, romantikus és drámai. Ansel Elgort fantasztikusan hozta az imádott Augustus Waterst.

1. A holnap határa
Az év sci-fije Tom Cruise-zal, akit szeretek, olyan témára épülve, ami a kedvencem. Sülhetett ki ebből a párosításból rossz? Persze, hogy nem. A végét mondjuk azóta sem értem, de nem baj.

Legnagyobb csalódás: 
Vámpírakadémia: Aki a könyvet adaptálta, szerintem nem értette, hogy a könyv miről szólt. Feláll a hátamon a szőr, ha rágondolok. Szerencse, hogy nem gyalázzák tovább. 
A galaxis őrzői:
Huh, nagyon vártam, nagy pofáraesés volt. Se nem vicces, se nem jó. Ellenben Chris Pratt tetszett, szóval kíváncsian várom, mit alakít a Jurassic Park 4-ben. 

Legrosszabb film:
A vihar magja: Hogy miért? Tessék elolvasni itt.

Legelborultabb film:

Időhurok: Azóta is emésztem, hogy lehetett ilyen elborult sztorit kiagyalni. Ez már nem kreativitás, ez egyszerűen beteg, és kész. Ráadásul leesett a csavar a grandiózus finálé előtt, és végig fogtam a fejem, hogy wtf, ez meg mi a szent isten. 

2014. december 24.

2014. december 23.

Anna Sheehan: Hosszú álom

Immáron jó pár éve fenn "porosodik” ez a könyv a fejemben létező listán, csak aztán valamiért nem került rá sor. Mikor megtudtam, hogy a könyv megjelenik a Könyvmolyképző kiadó gondozásában, nagyon megörültem, és aztán mikor a könyvtár megszerezte, le is csaptam rá.

Rose-t egyik nap felkeltik a sztázisból, ami számára megszokott eljárás, az már viszont kevésbé, hogy a legutolsó alkalom óta eltelt hatvankét év. Erre mondják azt, hogy nehéz ügy, hiszen az ő emlékei hatvankét évvel ezelőttről olyan élesek, mintha tegnap történtek volna, azonban a szülei, a szerelme már mind régesrég meghaltak. Amíg aludt, beköszöntött a Sötét Kor, járványok tizedelték a népességet, de mindez már a múlté. Rose-nak nem maradt senkije, egy szál maga van a világban, neki pedig meg kell tanulnia ezzel együtt élni, és a sok változással megbirkózni. Még az a szerencséje, hogy gazdag örökös, így legalább van mit ennie, és hol laknia. Sikerül-e újrakezdeznie mindent elölről?

Ha valaki ódzkodik a klasszikus mesei feldolgozástól, és Csipkerózsika történetének modern környezetbe való bemutatására számít, annak mindenképpen tudnia kell, hogy a Hosszú álom nem az a könyv, nem úgy használja a mesealapot, mint mondjuk a Cinder. Tágabb megközelítésben viszont ténylegesen egy Csipkerózsika-parafrázissal van dolgunk, ami felhasználja az eredeti történet elemeit, meg is említi azokat, de saját törvényszerűségek szerint működik. Főhősünket Rose-nak hívják (Csipkerózsika=Briar Rose), aki hatvankét év után ébred álmából egy szőke herceg, Bren csókja által. Bren ugye herceg, mert befolyásos házaspár gyermeke, és a suliban a vezetők kasztján „uralkodik”.  Ez a fizikai aspektus, viszont a történet tartalmaz egy metaforikus megközelítést is, és ezáltal mindjárt három potenciális hercegünk is akad. Xavier is herceg, mert számtalan alkalommal felébresztette Rose-t az altatásból, amivel a szülei sújtották. Otto is herceg, mert neki köszönhetően képes Rose száz év után felnyitni a helyzetével kapcsolatban a szemét: felébred abból az éber álomból, amibe saját magát ringatta a szüleivel, az életével, a képességeivel kapcsolatban. A tövis és az átok okozójának szerepe is kiosztásra kerül, egy másfajta elgondolásban, mint amihez hozzászoktunk.

Ez megint az a könyv, amitől azt vártam, hogy instant szerelem lesz, de a csalódottság győzedelmeskedett. Az első felét kifejezetten nem szerettem. Ennek a legfőbb oka, hogy Rose-t egyáltalán nem tudtam megkedvelni. Ez azért különösen érdekes, mert a jelleme, a passzivitás az elég ismerős számomra, és pont emiatt kellett volna a leginkább azonosulnom vele. Viszont a személyiségének másik fele, az önáltatás és a bemagyarázás kifejezetten taszító és felfoghatatlan. A passzivitásnak is vannak határai,és én Rose-t egyáltalán nem tudtam sajnálni. Meg akarják ölni, és ő inkább elhiteti önmagával, hogy az egészet képzelte, ez annyira fájdalmas volt olvasva, hogy az hihetetlen. Mégis, valamilyen szinten érthető az egész, tudom jól. Folyamatosan azt hallhattuk tőle, hogy ő alapjáraton buta, de a könyv végére kikerekedik, hogy azért ez nem ilyen egyszerű.

Nem tudtam, milyen történetet kapok egy ilyen alapra építkezvén, úgyhogy csak hagytam, hogy kibontakozzon, és bár nem volt egy nagy cselekmény, a könyv gyorsan olvastatta magát, és kíváncsian vártam, hogy mi fog történni. A karakterek kerültek az előtérbe, ami nem lett volna baj, de a kivitelezés nekem egyszerűen nem állt össze.

Mivel Rose számára az emlékek nem koptak meg, a fájdalom folyamatosan mardossa a szívét, és visszaemlékezések révén ismerjük meg a közös történetét Xavierrel, a fiújával. Kicsit Az időutazó felesége beütése volt, ami nagyon tetszett, és szerettem olvasni ezeket az emlékeket. Rose-nak rövid ideig volt valamije, amit önhibáján kívül elveszített, és most fel kell dolgoznia, hogy már nincs többé, csak a mélységes gyász, amit nem könnyít meg a lezárás hiánya. Szívbemarkolóak voltak ezek a jelenetek annak tudatában, hogy Xavier nincs többé. Viszont volt egy pont, ahol a bimbózó románc kialakulása miatt ültem tűkön, de ez olyan szinten össze lett csapva, hogy semmilyen érzelmi hatást nem váltott ki. Nem volt meg Rose részéről az az egyszer csak többet érez, mint ami megközelítés, hanem Xavier egyik alkalommal csak rávetette magát, és akkor ők együtt vannak, nesze nektek olvasó. Nem, ez nekem így nem tetszett.

A jelenben persze Rose mindjárt összekeveredik egy másik fiúval, Brennel, és gondoltam, hogy jaj, ne, Xavierre emlékezik, de Brennel pikk-pakk összemelegednek, annyira szánalmas. Bevallom, nekem az elején elképesztően furcsa és illúzióromboló volt, hogy a Xavierről szóló gondolatokkal a fejében mindjárt vonzódik Brenhez, és randizni akar vele. Nagyon örültem, mikor erre racionális magyarázatot kaptunk. Ami a leginkább tetszett a könyvben, hogy nincsen szerelmi szál, ami átíveli a történetet, csak a régmúltból visszamaradt szeretet, ifjúsági könyvben ilyen megoldással még nem találkoztam, és ez mindenképpen dicséretreméltó. Ebben a történetben azon volt a hangsúly, hogy Rose e négyágú (Rose-Xavier-Bren-Otto) szociális háló révén hogyan találta meg önmagát, és hogyan zárta le a múltat.

Az Ottóval való kapcsolat belebegtetése eleinte egy bizarr szerelmi háromszögnek tűnt, de mint feljebb írtam, Otto inkább az a karakter volt, aki segített Rose-nak az önreflexiójában. A viszonyuk leginkább a mai netes társadalomra emlékeztetett – attól függetlenül, hogy itt ennek fizikai gátló oka volt –, hogy chaten minden lelki problémát megbeszélnek egymással, szemtől szemben meg alig váltanak pár szót. Ezekkel a beszélgetésekkel csak annyi bajom volt, hogy nagyon sterilnek tűnt a szöveg, ahogy több oldalon át tartott, ezért már egy idő után eléggé untam, rövidebb és gyakoribb alkalmak talán jobban működtek volna.

A karakterek mellett a történetet az adja, hogy egy robot meg akarja ölni Rose-t, nem tudjuk, hogy miért, és ki programozta erre. Hogy ki hogy van ezzel, nem tudhatom, de számomra ezek a jelenetek végtelenül nevetségesek voltak, ahelyett, hogy ijesztően vagy izgalmasan hatottak volna. Az ehhez kötődő megoldás meglepő volt, bár így utólag már az elején rá lehetett volna jönni egy teljesen nyilvánvaló utalásból.

A második felére hihetetlenül sokat javult a könyv, ahogy megkaptuk a magyarázatot, és jöttek a fordulatok, és rendesen fel is húzta az egészet. Az egyik fordulat nekem nem ütött akkorát, mert szerintem lehetett ilyesmire számítani, és nem volt eléggé kidolgozva ez a része annyira, hogy tényleg wtf érzés legyen, mégpedig a hiány miatt. Csakhogy egy analógiával éljek: elolvasol egy krimit, megtudod ki a gyilkos, és utána megkérdezed magadtól, hogy az meg ki, és mikor szerepelt a könyvben. Na, valahogy itt is így történt.

Rose szüleinek megismerése viszont egy olyan problémára hívja fel a figyelmet, amivel tényleg érdemes foglalkozni, mert általános jelenség a világban. Egyrészt rávilágított a konfliktuskezelés problémájára. Milyen könnyű lenne, ha valami bajunk van, inkább homokba dugjuk a fejünket, és nem foglalkozunk a problémával, mert úgy egyszerűbb. Nem mintha most nem ezt csinálnánk, csak más eszközöket alkalmaznak az emberek, például erre való a trendi alkoholizálás. Másrészt bemutatja azokat a szülőket, akik önzőek, sosem a gyerek érdekeit nézik, hanem a saját magukét, és belenevelik a gyerekbe, hogy ő soha semmihez sem elég jó, és ne legyen soha önálló akarata, csak az lehet, amit a szülei akarnak, az élő-lélegző bábjuk. Belegondolni is szörnyű, hogy tényleg léteznek ilyen szülők, és hiába biztosítanak a gyereknek kényelmet, halmozzák el ajándékokkal, ha a szabad akaratot korlátozzák.

A végére hadd essen egy-két szó a fordításról. Vannak könyvek, amiknél erősen érzi az olvasó, hogy a fordítás teljesen félrement, ami a könyvélmény rombolásához vezet. Sajnos ennél a könyvnél ez a helyzet áll fenn, számomra annyira irritáló a fordító stílusa és nemtörődömsége, hogy keserű szájízzel forgattam a lapokat. Egyrészt rengeteg a szóismétlés, ami mondjuk csak általános iskolai tananyag, hogy hanyagoljuk. Előfordult, hogy egy két-háromsoros szövegben négyszer-ötször ismétlődött a volt szó. Rengeteg passzív szerkezet jellemzi a szöveget, hogy csak egy példát mondjak: ”Bólintottam, próbálva megérteni, amit mond.” Nem lett volna sokkal szebb a próbáltam? Félrefordítás ki tudja mennyi lehetett benne, de a szleng rémes, a kékezéstől megőrültem, nem hiszem el, hogy nem lehetett volna kreatívabban megoldani. Félrefordításra egy nagyon szép velős példám van, amit szerintem szintén általános iskolában elsajátít az ember:
– Ne haragudj. (…)
– Én is.
Nos, angolban lehet, hogy az I’m sorry-ra Me, too-val reagálunk, de akkor vagy fordítsuk  „te se” verzióra, vagy maradjon meg az eredeti sajnálom.
Én még mindig nem értem, ilyen munkát hogy adhat ki akárki a kezéből, és miért nem zavar senkit, hogy papíralapú formát ölthet. Szerintem sokkal jobban tetszett volna a regény eredeti nyelven.

A történet önálló, ugyanakkor a mai világban közel sem meglepő, hogy kapott folytatást, ami nemrégiben jelent meg. Erről bővebben Abstractelfnél olvashattok. Én a magam részéről úgy teszek, mintha nem létezne.

Értékelés: 4/5
Borító: 3/5

Eredeti cím: A Long, Long Sleep
Sorozat: UniCorp #1
Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2013
Oldalszám: 368
Fordította: Cziczelszky Judit

2014. december 18.

Sráckor

A Sráckorral a filmművészet újabb mérföldkövéhez érkezett. Amikor azt hinnénk, már mindent láttunk, jön egy rendező, aki ráébreszt minket arra, hogy ez koránt sincs így. Ezt a monumentális alkotást mindenkinek látnia kell!

Richard Linklater nagy fába vágta a fejszéjét 2002-ben. Elhatározta, hogy készít egy olyan filmet, ami valós időben mutatja be ahogy a karaktereken nyomot hagy az idő. Semmi nem garantálta, hogy nem fuccsol be végül az elképzelés. De eltelt 12 év, és megcsinálta.


A filmben Mason felcseperedését követhetjük. Amikor először találkozunk vele, mindössze hat éves, és amikor elbúcsúzunk tőle, a főiskolát kezdi. Megdöbbentő élmény a saját szemünkkel látni, ahogy kisfiúból fiatal férfivá érik. Meghatározó pillanatképek színesítik az idő múlását, például amikor megjelenik az új Harry Potter könyv, vagy arról beszélgetnek, mennyire nem szeretik a Twilightot.  A színészek valós idejű öregedése hitelességet kölcsönöz a filmnek, ami tulajdonképpen nem is film.

A Sráckor egyfajta tükörkép, maga az élet. Semmiről sem szól, és mégis mindenről. A mindennapos, szürke életünket eleveníti fel előttünk egy kissrác szemszögén keresztül, ami távol áll a forgatókönyvekbe írt megkonstruált valóságtól. Mert az életben nincs dramaturgia, nincsenek éles fordulópontok és irányvonalak. Az életben csak telnek a végtelen hosszúságú, egyforma napok, nincs kezdet és nincs cél, csak haladunk előre apró léptékkel. És ez fel sem tűnik. Csak néha ráeszmélünk, hogy idősebbek lettünk.


A forgatás részben improvizáción alapult. Nem volt kész szövegkönyv, amit a szereplők szájába adtak, hanem a felvételek elkészülése előtt ötletbörzéztek. A beszélgetések olyanok, mint a hétköznapokban: természetesek, jellegtelenek, semmiségekről szólnak.

Fantasztikus látni, ahogy a szereplők nőnek, és változnak, ahogy előrehaladunk a történetben. Máshogy néznek ki, átalakul a frizurájuk, híznak-fogynak. Olyan, mintha egy rég nem látott családot látogatnánk meg. Nem vagyunk tisztában az életük egészével, mert nem vettünk részt a mindennapjaikban, csak bizonyos szegmenseit látjuk. Mason anyja férjeket fogyaszt, továbbképzi magát, tanár lesz, és a végén mégis úgy érzi, hogy kiüresedett az élete. Mason apja egy megbízhatatlan alak, akinek az évek folyamán benő a feje lágya, és megkomolyodik. Ahogy változunk és tanulunk, mások lesznek a prioritások az életben.

És mi a tanulság a végén? Az, hogy nem mi ragadjuk meg a percet, hanem az ragad meg minket. Bármi is adatik nekünk, az életünket éljük tovább napról napra.   

Értékelés: 5/5
Eredeti cím: Boyhood
Megjelenés éve: 2014
Játékidő: 165 perc

2014. december 13.

The Flash - Arrow crossover

Képzeljük el, milyen lenne, ha a favorizált sorozatainkból összeeresztenék a kedvenc karaktereinket, és együtt bandáznának. Szép álom, nem? Néha ilyen-olyan formában valóra is válik, és merem kijelenteni, hogy a crossoverek a sorozatok kánaánját képezik.

Mi is az a crossover? Lényegében, amikor az egyik sorozat szereplői felbukkannak egy másikban. Ez leginkább a spin-offoknál jellemző, ahol az új sorozatot az anyasorozat szereplőivel promotálják, ilyenkor egy vagy több karakter látogatást tesz az új szériába. Az egyik ilyen hírhedt crossover mindenképpen a CSI érdeme: három részen át húzódott, Las Vegasban, New Yorkban és Miamiban. A különlegesebbek közé tartozik az a típus, mikor nem testvérsorozatok crossovereznek. Eddig egyszer volt ilyenhez szerencsém, és ahhoz sem valós időben. Anno még tévében láttam, hogy a Vészhelyzet szereplői átruccannak a Harmadik műszakba és fordítva.

A The CW még a pilot elkészülte előtt bemutatta Barry Allent az Arrowban, így annyira nem meglepő, hogy a The Flash szoros kapcsolatot ápol az ugyanabban az univerzumban játszódó íjászos sorozattal. Hét rész alatt kétszer bukkant fel egy-egy szereplő Starling Cityből. Így hát csak idő kérdése volt, mikor fognak össze a hősök, és alkotnak csapatot egy-egy ügy erejéig.


Mielőtt rátérnék a The Flash 1×08-ra és az Arrow 3×08-ra, ejtenék pár szót külön-külön a két sorozat eddigi epizódjairól. A The Flash megmaradt ugyanazon a szinten, mint a pilotban. Egy jópofa, könnyed geek műsor, ami még mindig heti ügyes, ennek ellenére hétről hétre kellemes kikapcsolódást nyújt. Egy dolog van, ami eléggé bosszant: a Barry-Iris szál, ami egy az egyben Lois és Clark kapcsolatának replikája a Smallville-ből, csak ott maszat volt, itt meg csík. Tudom, hogy eltelt már pár év az ugyanezen a csatornán futó Smallville óta, de akkor is. Az Arrow viszont elég lagymatag ebben a szezonban. Bár tavaly sem voltam érte oda meg vissza, mint mindenki más, és leginkább az Olicity ship tartotta fenn a figyelmem, ám most, hogy ezt lezúzták, már semmi sem maradt. Úgy érzem, nem haladunk semerre, hiába lenne benne potenciál. (Ennek ellenére szeretem ám, meg várom, hogy nézhessem, de mégsem az igazi.)


És, hogy mi sült ki az Íjász és Villám összeeresztéséből? Tömör gyönyör. A The Flashben sokkal jobban működött a duó, mert a készítők még ezt is az eltérő stílusjegyek alapján oldották meg. Oliver meg is fogalmazta ezt: Central Cityben minden napfény, móka és kacagás, Starling City viszont koránt sem ilyen. És pontosan emiatt tetszett jobban a crossover Central Cityben játszódó fele – a komorság hiányában egy rendkívül vicces epizódot kaptunk, aminek minden pillanatában vigyorogtam. Még a karaktereket is kicserélték: Oliver rengeteget mosolygott, és jóval oldottabbnak tűnt, az Olicity kémia is újfent jelen volt, és Diggle egysorosai vitték a pálmát.

 Barry és Oliver annyira eltérő személyiségek, mégis együtt remek párost alkotnak, jót derültem rajtuk. A heti ügy az nem volt sem jobb, sem rosszabb, mint máskor, és a Flash vs Arrow csatával próbáltak egy kis ínyencséget csempészni a crossoverbe. Az Íjász kilétének felfedése mondjuk elég béna volt, és őszintén szólva eléggé zavar, hogy egy tucat ember tudja már a titkot, régen volt már, mikor Diggle volt az egyetlen. Mondjuk nem kell sok sütnivaló kitalálni: megjelenik az Íjász és Felicity a városban, aztán Oliver mindenhol Felicityvel császkál. Ennyi erővel a fejére is tetováltathatná: hahó mindenki, én vagyok Arrow!


Bár a crossover másik fele nem ért fel a The Flashben látottakhoz, Barry, Caitlin és Cisco jelenléte még így is sokat dobott az epizódon az átlaghoz képest. A flashback ezúttal is felesleges volt. Tulajdonképpen jó ideje az, utoljára az első évadban éreztem létjogosultságát, most már legszívesebben áttekerném mind. Annyira erőltetetten kapcsolják a jelenben húzódó történtekhez, hogy a szándék visszafelé sül el. Egyébként azt hittem, hogy a két részben ugyanazon az ügyön dolgoznak majd a srácok. Ám az is rendben volt, hogy a The Flashben feldobták a bumerángos rosszfiút, aki ott csak marginálisan volt jelen, és végül az Arrowban intézték el. Az meg tök jó, ahogy a zenei témák felbukkantak mindkét sorozatban, és spéci intrók is készültek.


A csatornának sikerült elérnie a célját: a crossover meghúzta az Arrow nézettségét. Úgyhogy remélem, hogy a közeljövőben még számíthatunk ilyen találkozóra.

2014. december 11.

Revenge – 4×10: a félévadfinálé

A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.

David Clarke-nak lenni nem könnyű, valamilyen formában mindig bosszúkhoz kötődik a sorsa. Emily letudta a maga kis hadjáratát az elmúlt évben, hát Victoria gondolt egyet, és kitalálta, hogy őt használva vesz revansot a sok rosszért, amit a Grayson család elszenvedett.

Még így 10 rész elteltével is némileg felfoghatatlan számomra, hogy az írók hogyan gondolhatták ezt komolyan. Mint ahogy azt sem értem, miért kezelik úgy a karaktereket, mintha a velük történtek nem 20 éve, hanem tegnap zajlottak volna. Az évad első részeiben az izzadtságszagú családi találkozó halogatásán volt a hangsúly, majd lehullt a lepel az Aput övező titokról.

A félévadfináléban pedig egy meglepő (?) esemény is történt, amiről spoileresen a tovább mögött ejtenék pár szót.

2014. december 6.

Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos

Szeretem az újszerűen hangzó történeteket. Ifjúsági könyvben nem találkoztam még olyan főhőssel, aki a sorozatgyilkosok fanatikus rajongója, és egyben szociopata. Mondjuk még másik könyvben se nagyon, itt meg főleg abszurdnak hangzik, hogy egy tini ezzel foglalkozzon. Az unokahúgom oda meg vissza volt a könyvtől, úgyhogy gondoltam, nosza, vágjunk bele!

Főszereplőnk a 15 éves John Wayne Cleaver, akit egy színészről neveztek el, de ő szereti bemagyarázni magának, hogy valójában egy sorozatgyilkos nevét örökölte. Egy unalmas kisvárosban él, ahol soha semmi nem történik, de egy nap az egyik lakos brutális gyilkosság áldozatául esik. John rögtön rájön – még a rendőrség előtt –, hogy egy sorozatgyilkos lehet a ludas, mert a téma megszállottja. Ismeri a leghíresebb eseteket, de nemcsak lexikális tudást halmozott fel, hanem a pszichológiába is beásta magát, így tisztában van a sorozatgyilkosok viselkedési mintáival és pszichés mozgatórugóival. John egészen fellelkesül a városi gyilkosság hírére, és szépen neki is áll nyomozni, hogy ki a tettes.

Én azt hittem, hogy ez ilyen tinikrimi lesz, ahol a főszereplő természetesen sokkal okosabb, mint a rendőrök, és egy szál magában oldja meg az ügyet, és ez éppenséggel nem tűnt kecsegtetőnek. Ez így is történik, de ebben a sztoriban nem a nyomozáson van a hangsúly, és ettől válik a könyv igazán nagyszerű olvasmánnyá. Dan Wells pszichológiai megközelítésben tárgyalja a dolgokat, és ezt a szándékot nem is titkolja, hiszen elég hamar lelepleződik előttünk, hogy ki a gyilkos, amivel egyébként így nincs is gond. Én csak azt sajnáltam, hogy a természetfeletti szálra idejekorán előreutalt, már a gyilkos kilétének felfedése előtt, pedig jó lett volna meglepődni, hogy hoppá, itt még ennél is többről van szó, ez de jó!

Úgy érzem, hogy ellenkező esetben, fordított megközelítéssel, a krimi szálra helyezve a hangsúlyt nem jött be volna ennyire a könyv. De itt nem a nyomozás mikéntje volt az érdekes, hanem a karakterek szembenállása.
John E/1 szemszöge egyszerűen zseniálisan van megírva. A fiú terapeutához jár a fura viselkedése és a sorozatgyilkos mániája miatt, konkrétan csak ezzel foglalkozik, még a házi dolgozatait is gyilkosokról írja, ami persze mindenkit kiakaszt. A terapeuta ki is mondja, hogy szociopata, közel sem úgy látja a világot, mint a hétköznapi emberek, mert nincsen meg benne az empátia képessége. 

„Azt mondta, szociopata vagyok? – ez valahogy királyul hangzott. Mindig is gyanítottam, de jó hallani egy rendes szakvéleményt.”

És ez látszik a nézőpontján, olyan tárgyilagos, racionálisan elemez mindent, egy cseppnyi érzelem sincs sehol. Arról nem beszélve, hogy gyilkolásra való hajlammal bír, és ezt tudja is magáról, ennek megelőzésére szabályokat állít fel. Ezeket a szabályokat megismerjük a terapeutával folytatott beszélgetések közben, és nagyon tetszett, ahogy aprólékosan elemezte magában, hogy például nem szabad felfigyelnie az emberekre. Ahogy ezek a szabályok semmivé lesznek, úgy uralkodik el Johnon egyre inkább az ölés vágya, és ezt a folyamatot nagyon jól mutatja be Wells, tényleg érezzük, hogy már csak egy pillanat kell hozzá, hogy John átlendüljön a túloldalra, és azzá váljon, amivé nem akar. Vannak emberek, akik úgy szörnyetegek, hogy észre sem veszik, de vannak olyanok, akik tisztában vannak, mi lakozik bennük, és csak rajtuk múlik, hogy megállítják-e a szörnyeteget vagy sem.   

„Apró mélyedéseket karcoltam a falba, amelyeket nem mertem tovább repeszteni. Ugyanis egy szörnyeteget rejtegettem a fal mögött, erősre építettem, hogy féken tartsam; most mozgolódni kezdett, és nyújtózott egyet álmában.”

A hűvös elbeszélésmód a halottasházban folyó balzsamozás leírásakor is megjelenik, konkrétan tiszta bizarr, ahogy John fejében ülve véreztetjük ki, és rendezgetjük a holttesteket. Ez egyébként elgondolkodtatott – és halványan a könyvben is előkerül –, hogy mennyiben befolyásolta John személyiségét az, hogy egy halottasházban járva-kelve nőtt fel. Hiszen ha már lényegében fiatalon immúnissá válik a halálra, akkor nem csoda, ha érzéketlen lesz, és mondjuk érdekelni kezdi, hogy mi okozza azt.

A Nem vagyok sorozatgyilkos érdekessége az is, ahogy szembeállítja a szociopatát és a gyilkost a szerző. A gyilkos valamikor egész életeket kobzott el, de egyszerre csak egyetlen emberét. Most viszont azért öl rövid időközönként, mert muszáj neki a jelenlegi életformája fenntartása érdekében. És mindezt azért teszi, mert annyira szeret valakit, akit nem akar elveszíteni. Egyfajta dilemmával néz szembe a gyilkos – valószínűleg életében először –, amiben az a kérdés, hogy hajlandó-e egy csomó ártatlant ölni, ha azért teszi, hogy a szerettével maradhasson. Igen, nyilván hajlandó, nem is biztos, hogy valaha is érdekelte az egész helyessége, de most főleg nyomós oka van rá. És ez az, amit John empátia hiányában egyszerűen képtelen megérteni, és nagyon érdekes volt nyomon követni, ahogy John kutatja a miértekre a válaszokat, és amikor megkapja azokat, még akkor is értetlenül áll az egész előtt. És maga az ambivalencia is érdekes: adott John, aki gyilkolásra szomjazik, de uralkodik önmagán, viszont szeretetre nem igazán képes, és adott a gyilkos, aki nem a gyilkolás élvezetéért öl, hanem a túlélésért, és ezúttal a szeretet vezérli. Kettejük közül mégis Johnnak van egyfajta bűntudata, hogy a benne lakozó szörnyet alig tudja kordában tartani. Látszik, hogy Wells elmerült a pszichológiában, és tanulmányozta a szociopaták érzelmi reakcióit és szocializációs hiányosságait. Az írásmódot is meg kell említenem, a hangulatábrázolása kitűnő, és Wells nagyon szépen, olvasmányosan ír. 

A könyv közepén kezdtem megijedni, hogy lesz benne szerelmi szál, de ez szerencsére elmaradt, inkább John pszichopata énjének kidomborodását segítette, elég hátborzongató volt, ahogy a csajra gondolt néha. A természetfeletti szál engem nagyon meglepett, mert tényleg egyszerű nyomozós könyvre számítottam, és bevallom, nagyon tetszett az, amit Wells alkotott, az ok, amiért a gyilkosnak ölnie kellett. 

Imádtam a könyvet – több pszichológiai témájút kéne olvasnom –, és nagyon várom a folytatást! Ajánlom mindenkinek, aki egy olyan főhős fejébe szeretne belelátni, akit megértenünk magunktól elég nehéz. 

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5

Eredeti cím: I Am Not a Serial Killer
Sorozat: John Cleaver #1
Kiadó: Fumax
Megjelenés éve: 2012
Oldalszám: 240
Fordította: Szebegyinszki Szilvia

2014. december 4.

2014-es őszi leltár

Rémes, hogy milyen gyorsan telnek a hónapok. Én még lemaradtam ott, hogy vége a nyárnak. Hogy lehet már tél? No de lássuk milyen olvasmányokhoz volt szerencsém az ősszel.

A szeptember olvasás szempontból igencsak termékeny volt. Visszaszorítottam a nézett sorozatok számát, és leginkább csak olvastam, így 11 könyvet nyomtam le a hónapban. Érdekesség, hogy zömében csak angol nyelvű könyveket olvastam, szám szerint 8-at. Négy sorozatot fejeztem be, ami jónak mondható.

Augusztus végén kezdtem bele az Oppositionbe. A Luxen sorozat minden részét ötpontosra értékeltem, és bár ez is tetszett, a felállított alaphelyzethez képest elég komolytalannak és egyszerűnek találtam, így végül nem eufóriában búcsúztattam a szériát. A következő olvasmányom a Graduation Day volt, a The Testing fináléja. Nem használok nagy szavakat, rémes volt, és kész. Ezután az After the End következett, amit nagyon vártam azóta, hogy hallottam róla. Szerencsére nem csalódtam, mert kellemesnek könyveltem el. A Kiss of Deceptiont már kevésbé, viszont egy csodálatos interjú elkészítésére sarkallt a főhőssel, amin a mai napig röhögök, ha elolvasom (tudom, elég egoista dolog, de hát vicces, na). A Fractured már évek óta kinézett darab volt, ami most végül sorra került, mert el akartam kicsit szakadni a YA irodalomtól. Nos, nem ez a könyv fog meggyőzni a felnőtteknek szóló regények szépségeiről, leginkább ilyen Nora Robert-Danielle Steele stílusban mozgott, amit utálok. Egyébként azóta kiderült számomra, hogy ez a könyv megjelenik Összetörve címmel a Gabo kiadó gondozásában. Mindig kicsit furcsán érzem magam, amikor elolvasom x című könyvet, és utána nem sokkal megtudom, hogy amúgy 1-2 hónapon belül jön magyarul.


Ebben a hónapban bővelkedtem mazochista könyvekben. Az említettekhez még hozzácsapódott az Uninvited, amire sok szót nem érdemes vesztegetni, olvassátok el, amit írtam róla. Folytattam és egyben befejeztem Az emlékek őre sorozatot, ami hullámzó minőséget mutatott fel, de a végére szép, kerek lezárást produkált az írónő. Ezután kedvet kaptam ahhoz, hogy visszatérjek kicsit Cora Carmack jó humorú világába, így az egyik novellájába kezdtem bele, a Seeking Herbe, ami pont nem volt vicces. Így jártam.  Befejeztem a The Hybrid Chronicles-trilógiát is: az Echoes of Us kellemes lezárás volt, noha korántsem tökéletes. 


Októberben visszatértek a heti sorozataim, így az olvasások száma is jelentősen megcsappant, mindössze öt könyvön rágtam át magam. Nem is tudom, hogy lehet megfelelően lavírozni, ha az embernek két olyan időigényes (ám kissé haszontalan) hobbija van, mint a film/sorozatnézés és az olvasás. Nem könnyű. A Hosszú álom is jó ideje várós könyv volt már, és egy furcsán tetszetős történetet kaptam, amiben értékeltem a szerelmi szál hiányát. Az Expedíció következett ezután, aminek leginkább az atmoszférája és a misztikussága jött be. Rájöttem, hogy hamarosan jön Az Éhezők Viadala harmadik része a mozikba, és emiatt érik az újraolvasás, úgyhogy ismét elmerültem A kiválasztottban, ami egyébként szerintem a legrosszabb része a trilógiának. Gondolkoztam azon, hogy mivel ketté van szedve a film, félig olvassam-e, de aztán persze nem tudtam, meg nem is akartam abbahagyni. Az Akkor szakítsunkról sok rosszat hallottam, és mivel Leiner Laura előző könyvétől, a Bábeltől sem voltam elragadtatva, meg sem lepődtem attól, amit kaptam. Az októbert A Skorpió Vágtával zártam, ami megdöbbentő volt. Méghozzá azért, mert nem nagyon tetszett, pedig Maggie Stiefvater könyveit imádom. 


November első olvasmánya egy Julie James könyv volt. Nagyon sok pozitív véleményt olvastam az írónőről, hogy milyen jópofa, vicces, könnyed sztorikat tálal a regényeiben. Nos, a Gyakorlat teszi a mesterkedőt című könyvében én ezt nem fedeztem fel. Az ezután következő Hová tűntél, Bernadette? már egy sokkal kellemesebb kikapcsolódás volt, egyszerre fura és érdekes. A Hervadás is már nagyon-nagyon régóta listára tett könyv volt, és bevallom, bár tetszett, de sokkal többet vártam tőle. Ebben a hónapban ismét csurrant egy angol könyv: a Beware the Wild egy átlagos olvasmány volt, aminek creepy hangulata kellemesen borzongatta az idegeimet. Hó végén kedvem támadt derülni egyet, ezért az Anna és a francia csók folytatására vetettem magam. Mindenkinek igaza van abban, hogy a Lola és a szomszéd srác nem ér fel elődjéhez, ugyanakkor voltak bohókás, szórakoztató pillanatai. 

Befejezett sorozatok: Luxen, The Hybrid Chronicles, The Testing, Az emlékek őre
Elkezdett sorozatok: After the End, Expedíció, Hervadás 
Legjobb könyvek: After the End, Echoes of Us, Hosszú álom, Expedíció, A kiválasztott, Hová tűntél, Bernadette?, Hervadás
Legrosszabb könyvek: Graduation Day, Kiss of Deception, Uninvited, Akkor szakítsunk
Legnagyobb csalódás: Opposition, A Skorpió Vágta, Valahol, messze, Seeking Her

Összesen 21 könyvet olvastam az ősszel, ebből 4 sorozatzáró volt, és 3 új sorozat nyitókötete. A 21 könyvből 11-et szeptemberben olvastam, októberben és novemberben csupán 10-et. A 21 könyvből 9 angol nyelvű, ami nagyon jó arány.

2014. december 2.

Új design

Új designt kapott az oldal, gondolom ez eddig fel sem tűnt senkinek. Még nem tökéletes, ha levetkőzöm a lustaságom, csiszolgatok rajta. Nekem jobban tetszik, mint az előző, letisztultabb és a színei is jobban bejönnek, remélem ezzel nem vagyok egyedül. :) Hamarosan jövök az őszi leltárral.