Veres Attila: Odakint sötétebb

Veres Attila első regényével üstökösszerűen robbant be a piacra: az Odakint sötétebb már a könyvheti megjelenésekor akkora port kavart, hogy elkapkodták az Agave kiadó standjairól − állításuk szerint korábban ilyen még nem fordult elő −, és jelen pillanatban a molyon 103 csillagozást és 143 olvasást tudhat magáénak.

Fülszöveg: 1983-ban ​minden megváltozott Magyarországon. Az egyik erdőben újfajta állatok jelentek meg, hosszú csápjaikkal a faágakon kapaszkodva. Sehol a világon nem láttak még hozzájuk hasonlót. Életműködésük érthetetlen – nincs szükségük élelemre, de imádják a cukrot, meg lehet őket érinteni, de nem lehet lefényképezni. Emésztőváladékuk sokak szerint gyógyítja a rákot. De ami talán a legkülönösebb: nem lehet őket kivinni az országból.

Csoda történt, vagy csupán nem vettünk észre valamit, ami végig a szemünk előtt volt?

Miután csaknem kiirtottuk őket, telepeket hoztunk létre, hogy a fennmaradtakat biztonságban tudjuk. Gábor egy ilyen telepre érkezik dolgozni. Felelősség nélküli munkának tűnik: délelőtt etetés és trágyalapátolás, majd hosszú, unalmas délutánok langyos sörök és külföldi fiatalok társaságában, akik Gáborhoz hasonlóan mind menekülnek valami elől, legyen az egy régi szerelem, vagy a felnövéssel járó felelősség.

De Gábort az állatok választották ki. Senki sem gondolja, hogy ez jelentőséggel bír… de mi van, ha mégis? Ha az egyszerű nyári munka hamarosan bizarr, iszonyattal, halállal teli rémálommá válik, melynek a tétje sokkal nagyobb, mint azt bárki gondolta volna?

Az érdekesen hangzó történet pluszban kapott egy nagyon egyszerű, de nagyon ütős külcsínt − minden tiszteletem Faniszló Ádámé, aki a kiadó borítóit tervezi, zseniálisak és csodaszépek ezek a minimalista munkái.

Minden adott volt ahhoz, hogy bevonzzon engem is a könyv, és amikor elkezdtem olvasni, megemeltem a nem létező kalapomat Veres Attila előtt. A magyar vonatkozástól valahogy közelebb éreztem magamhoz az eseményeket, jobban bele tudtam vonni magam a cselekménybe, amit még a regény különleges atmoszférája is megspékelt. Nem horror, nem thriller, még csak nem is apokaliptikus, mégis érezni, hogy van valami a levegőben, egy folytonos feszültség, amihez elég egy szikra, hogy lángra kapjon.

Bárcsak ne lett volna az a szikra…

A regény első fele nagyon jó. Ahogy Gábor megérkezik a telepre, összeismerkedik a lényekkel, ahogy keringenek a különféle furcsa történetek. A beékelt rémsztorik nagyon ötletesek, színesítik a regényt, és alaposan megtámogatják ezt a különleges feszültségterhes atmoszférát. Nagyon tetszettek a különböző könyvekből, interjúkból bepakolt szemelvények, amik háttérsztorit kovácsolnak a cellofoidák nyolcvanas évekbeli megjelenésének és fogadtatásának, és hogy a jelenlétük azóta is milyen hatást gyakorol többféle szempontból.

Aztán ahogy haladtunk előre, azon kaptam magam, hogy várok valamire, amit a történet nem képes megadni, nem akar szintet lépni, nem akar valami igazán nagy dolog történni. Aztán átváltunk valami pszichedelikus, elszállt izére, amihez nekem nincs elég agyi kapacitásom.

Az Odakint sötétebb egy az egyben olyan élmény volt, mint Vandermeer könyve. Tetszett (az első felében), amit olvastam, holott nem mindig voltam tisztában azzal, hogy mit olvasok, vagy mi akar ez az egész lenni, és nem vagyok benne biztos, hogy volt értelme kidobni a korrektül megírt részt az ablakon valami olyasmiért, amit az olvasóközönség nem feltétlenül fog tolerálni. Akkora a kontraszt a viszonylagos realizmus és a szürrealizmus között, mintha felhúztak volna egy szakadékot a regény két fele közé, és a végére vonatként siklik ki a történet, szétesnek az események, a karakterek, az ötletek, és ez látszik például azon, ahogy részletekbe menő belezés és önkényes szexjelenet kerül be, de hogy minek?

A bedobott ötletek kiaknázatlanok maradnak (hanglemez, üzenetek az újságban, időkiesés, magyar beszéd, kártyaparti, kristálytej alkalmazása), mint ahogy a karakterek is csak felskicceltek, ténferegnek a történetben, nem tudni róluk az égvilágon semmit. Bedob morzsákat, amikkel aztán a későbbiekben nem foglalkozik (a biztonsági őr, Robin stb.).

Még a főszereplő is üres. Folyamatos visszaemlékezései vannak egy Rita nevű csajról, olyan gyakran, hogy már kezdtem elveszíteni a türelmem. Nem azért, mert gondom lenne a flashbackekkel, hanem mert Rita a végére is csak egy testet öltetlen név maradt. Ennyi derül ki róla: Gábor exe, aki elhagyta, ja és jó volt vele az ágyban. Semmi jellemvonás, vagy hogy mit szeretett rajta, hogy érezni lehessen, ez egy húsvér személy, és oka van annak, hogy Gábor utána sóvárog. Minderre rátett még egy lapáttal az új szerelem Lena személyében, ami valami hihetetlen semmilyen módon lett beleszőve a történetbe, és sokat nem tett hozzá.

Lehet, hogy ennek a regénynek ez az ambivalencia, az exponenciális zuhanás volt a szerzői koncepciója, mert a szövegben is visszaköszön. Elkezdtem olvasni, és elégedetten hümmögtem, mennyire stílusos a szöveg, micsoda képeket használ. Aztán amikor a hasonlatok csak jöttek és jöttek, abszolút nem odaillően és feleslegesen (egy értékelésben valaki jól összefoglalta a szitut: olyan, mintha a szerző az évek alatt kiagyalt hasonlattárat rögtön el akarta puffogtatni), már csak a bosszankodás maradt . Hát még a regény utolsó részében, amikor eltűnik a dialógus, és csak az elborult narráció marad, ami filozófiai olvasmányaimat idéz fel a létezőről és a nemlétezőről.

Összességében azt gondolom, kár volt így elszállni ezzel az egésszel, de nyilván ez egyéni ízlés kérdése. Kíváncsi leszek, hogyan fogadja ezt majd az olvasóközönség többsége, ők is elszalasztott potenciálnak látják-e vagy általam meg nem értett korszakalkotó műnek.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Kiadó: Agave

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 272

Olvass tovább!

Ania Ahlborn: Vértestvérek

Nemrég jelentette meg az Agave Ania Ahlborn művét. Szép a borító, így kezdődött sekélyes kapcsolatom a könyvvel. Aztán beleolvastam, és innentől már történelem.  

Fülszöveg: Az ​​Appalache-hegység mélyén található egy ház, messze a civilizációtól. A Morrow család lakja, akik magányos, maguknak való emberek. Csak néha mennek be a legközelebbi városba, egyébként senkit nem zavarnak. S épp ezért senki nem megy hozzájuk kérdéseket feltenni, amikor eltűnik egy-egy fiatal lány. Pedig elég lenne csak felásni a környéküket, és Nyugat-Virginia állam legkegyetlenebb gyilkosai lepleződnének le.

A tizenkilenc éves Michael is kötelességtudóan részt vesz családja erőszakos tevékenységében, de sosem lelte örömét benne. A fákon át visszhangzó sikolyoktól sokszor kirázza a hideg. Normális életre vágyik, és bízik benne, hogy egyszer meg is kapja… Mikor a szomszédos kisváros lemezboltjában találkozik Alice-szel, azonnal megigézi valami, és meglátja a kiutat. Egy pillanatra elfelejt minden szörnyűséget, ami az életét kísérte. Azonban a családja rögtön emlékezteti, hogy hol a helye.

A Vértestvérek nyitánya tényleg olyan, ami megragad, és nem ereszt. Kikerekedett szemmel olvastam a megdöbbentő első fejezeteket, amit aztán makacs grimaszolás követett végig. Még azt is megkérdezték itthon, miért vágok ilyen képet. Valahogy így nézhettem ki olvasás közben:

Brutális ez a könyv. Végig döbbentem olvastam az eseményeket, és próbáltam megérteni a szereplőket. Miért gyilkolják meg a lányokat? Miért kell ebben a vállalkozásban mindenkinek részt venni? Elborzadva olvastam a leírásokat és a metódust, ahogy egymás között felosztják a munkát. Amikor kiderült, hogy nem pusztán a szórakozás öröméért teszik, amit tesznek, na ott felfordult a gyomrom, és később, a leleplezésnél még egyszer. Vannak kiakasztó, beteg részek. Kiderül, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, és az elszenvedett sérelmeket így vezetik le, de akkor is, hogy lehet ilyen elfajzott egy család, és benne mindenki?

Még a főhős, Michael is az, hiába képvisel egyfajta ártatlanságot azzal, hogy az áldozati bárány képében tetszeleg. Zokszó nélkül teszi azt, amit a szülei és a testvére, Reb mondanak, sosem kérdőjelezi meg a gyilkosságokat, és azt, hogy neki kell eltakarítania a holttesteket. Már beletörődött abba, hogy az élete erről szól. Annyira eltorzult a családképe, hogy Reb vele szembeni rettenetes viselkedését normálisnak, barátinak és testvérinek tartja. Ó, ha tudná! És a regény első felében még mi sem tudjuk…

Az erős felütés után egy picit leült a regény, amikor Alice és Lucy bejött a képbe. De nem zavart a lassabb tempó, kellett az idő, hogy feldolgozzam az érzelmeimet, melyek végig magas lángon égtek. Szerettem és gyűlöltem a könyv atmoszféráját, ezt az undorkeltő, nyomasztó, kilátástalan közeget, amit a szerző aprólékosan felfestett, és a kettősséget, amit Michael karaktere képviselt. Egyszerre vetettem és szántam a fiút. Tudja, hogy rossz, amit tesznek, de nem mer, nem tud és nem is akar tenni ellene, hiszen egész életében ez vette körül, és a családján kívül nincs semmije és senkije – ez jutott neki, ezzel elégszik meg, különben csak a magány maradna.

Amikor Alice megjelenik, felvillan a remény, hogy talán Michael elmehetne. De ott van a nővére, Misty Dawn; Michael kötelessége, hogy vigyázzon a lányra, nehogy Mama áldozatául essék. És ha el is menne, hogyan törölhetné el a múltját? Hogyan élhetne normális életet? Hiszen nem is ismeri a világot, számára a ház és az erdő a világ. A kapcsolata Alice-szel talán kissé instant vonzódás szagú, de nincs kimondott romantika, az nem illene ebbe a véres, baljós történetbe, viszont az összképhez szükségeltetik.

Reb egy szociopata állat, akiről nem is sejtjük, milyen grandiózus tervet visz véghez, és bár bizonyos része kitalálható volt, a végső megoldást nem sejtettem, és totál kiakasztott. Úgy tátogtam, mint egy hal. A vége gyomorszájon vágott, még most sem akarom elhinni, hogy így kellett ezt befejezni, hogy így kell vezekelni.

És tudjátok, mi nyűgöz le a legjobban? Hogy ezt a sokkoló regényt egy nő írta. Abszolút nem látszik rajta, és ezért elismerésem a szerzőnek. Ajánlom mindenkinek ezt a könyvet, aki el akar szörnyedni, és minden vágya, hogy végig grimaszolhassa a könyvet, mint én – garantált, hogy a Vértestvérek nem hagy majd hidegen. 

Értékelés: 5/5
Borító: 5/5

Eredeti cím: Brother

Kiadó: Agave

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 256

Fordította: Beke Zsolt

Olvass tovább!

Nick Cutter: Mélység

Ritkán olvasok horrort. Nem azért, mert nem műfajom, hanem mert nem akad utamba olyan, aminek az alaptörténete megszólít. Nick Cutter könyvével most viszont ez történt.

A világon eluralkodott a Kór. Az emberek elkezdenek felejteni, először csak jelentéktelen dolgokat, majd fontosakat, aztán már a létezés legalapvetőbb mechanizmusaira sem emlékeznek. A mélyben tudósok felfedeztek egy különös anyagot, az ambróziát, ami meggyógyítja a betegségeket, köztük a Kórt is. Ám a lenn tartózkodókkal elveszítették a felszíniek a kapcsolatot, köztük a főhős, Luke bátyjával is, így hát egy kisebb felderítőcsapatot küldenek, hogy kiderítsék, mi történt.

Már elképzeltem lelki szemeim előtt, ahogy a levegőt kapkodom, miközben filmszerűen zajlanak az események. A Mélység fülszövege annyira izgalmasan hangzott! Bárcsak a történetről is elmondhatnám ugyanezt, de hiába próbálom megerőszakolni magam, keresni benne valamit, ami az ötleten kívül tetszett, semmit sem találok. Persze ezt az elején még nem tudtam. Rákészültem, hogy milyen szuper, feszültséggel teli könyv lesz, de csalódnom kellett. A könyvvel kapcsolatos érzéseim egy grafikán ábrázolva a közönyös tartományból indulnak. Majd megesik egy biztató kitörés (ez a leereszkedés rész). Majd olyan mély zuhanásba kezdett, hogy elérte a Mariana-árkot.

Az egész sztori beleférne maximum 70 oldalba, és még akkor sem feltétlen rágnánk le a körmünket. Halálosan komolyan mondom. A többi része mind sallang: túlburjánzanak a leírások, az álom/hallucinációjelenetek, a flashbackek. Nem elég erős az alapötlet, hogy elvigye a hátán a regényt, nincs kidolgozva, nincs lendület, nincs megteremtve a feszültség. Kihagyott ziccerre jó példa a fülszövegben is felbukkanó Kór, ami hangsúlyos szerepet nem kap a történet során, néha említésre kerül, és ennyi. A szerző még arra sem vette a fáradtságot, hogy összekösse a főszereplő múltjával. A Kór léte semmivel sem ad többet, mintha abszolút nem lett volna belepakolva (és ezt még a karakterei szájába is rakja, hogy bizonyítsa az igazam).

Végig olyan érzésem volt, hogy ezt már olvastam valahol, ja igen, egész pontosan azért, mert Michael Crichton A gömb című könyvében olvastam (persze nem csak onnan merített a szerző, érződtek benne más hasonló témájú filmek is, amiket láttam). Ez nem lett volna baj, de isten, annyira rémesen van megírva!

Tehát a stílus. Oké, a semmi szét van húzva egy 400 oldalasnál több hosszúságú könyvre, az egy dolog. De még a semmit is meg lehet úgy írni, hogy azt lehessen élvezni, én viszont oldalról oldalra akadtam ki egyre jobban. Eleinte azt mondtam volna, hogy a könyv nagy részét kitevő flashback szál úgy, ahogy van felesleges, de a végkifejlet birtokában csökkentsük ezt a számot 90%-ban feleslegesre. Semmit nem tesznek hozzá a sztorihoz. Nem érik el, hogy közelebb kerüljenek hozzám a karakterek. Ami azt illeti, Luke túl normálisnak tűnik ennyi trauma után. Sajnos flashback fronton sikerül még beletuszkolni egy szemforgatós fordulatot a végére, aminek az első felére simán rá lehet jönni, csak talán az elszenvedő fél személye a meglepetés. De bennem csak az a kérdés motoszkált: ez most mivel mozdította előre a cselekményt?

A túlcsorduló leírások egy idő múlva elérték, hogy a szememmel átugorjam a sorokat. Több oldalas magyarázással sikerül kivitelezni azt, amit max. két mondattal el lehetne rendezni. Az álomjelenetek is rétestésztaként nyúlnak el, és a funkciójuk annyi, amit a következő bekezdésben tárgyalok.

A horror lényege, hogy iszonyatot és izgalmat keltsen az olvasóban, de én halálra untam magam. Nem sikerült nyomasztóvá tenni a jeleneteket. Undorítónak undorítóak, ez tény, de korántsem kellemesen, hanem hatásvadászón, mintha az író dicsekedne, bibibi, én ilyen csudirészletesen tudok gusztustalanságokat ecsetelni. Hát ez szuper, ha közben belepusztulok az unalomba, és nem érdekel, mi lesz a karakterekkel.

Nem segített az sem, hogy a szerző a saját célkitűzésének ás alá azzal, hogy folyamatosan kizökkenti az olvasót a sűrűn előforduló hasonlataival. Igényelem én a hasonlatokat, de nem ilyen mértékben, és nem így. Olyan helyeken alkalmazza, ahova nem illik, olyan példákat használ, amiknek sokszor értelmük sincs. Példa:

„A teste nem engedelmeskedett, az izmai bénák voltak, akár egy széttört edényszárító.”

És még elemezzünk is egy kicsit egy másik példát:

„Sűrű vérköteg lőtt ki a {karakter} szájából, újévi bulis, skarlátvörös szerpentinként göngyölődve.”

Szituáció: A karakter éppen élete utolsó perceit járja. Ehhez tartozik egy ilyen totálisan nem odaillő szerpentines hasonlat. 1, minek? 2, senkit nem zavar, hogy HALDOKLIK, az újévi szerpentin pedig pozitív jelentéssel bíró? Nem nagy kicsit a kontraszt?

Rátett minderre egy lapáttal, hogy a magyar fordítás sincs a topon. A fordítónak nem sikerült egy húron pendülnie az idiómákkal, így voltak pillanatok, amikor nem tudtam, mit is akart az adott karakter mondani. Sok helyen kilóg a lóláb (kid=öcsi? Atyaég, ennél még a kölyök is jobb, még akkor is, ha magyarul ezt nem használja senki), és a kutya M-kézéstől az arcomat kapartam.

Ja, és ha már itt tartunk, visszakanyarodom kicsit a szerzőhöz: ezek a hangeffektus átiratok (Pl.: HáTÁMP, Hjákk-jákk,SHRÁÁÁKKK, TTTRRÁÁÁÁCSIIIIKKK stb.) borzalmas ötletnek bizonyultak (komolyan senkinek nem jutott eszébe, hogy ezt nem kéne?). Fogalmam sincs, eredetiben milyenek lehetnek, de a fordításban engem nem ijesztgettek, hanem halálra röhögtem magam rajtuk. És annyiszor írom már ezt a halálra így, halálra úgy dolgot, hogy csoda, hogy nem én pusztultam előbb a karaktereknél.

Isten látja lelkem, én bizakodó maradtam. Hittem, hogy az agyonírás után bedob valami akkorismegérte befejezést a szerző. Hát nem. Banális. Annyira nagyon banális. De még ez a banális is működhetett volna, ha feszes, filmszerű a cselekmény, nincs agyonrizsázva.

Összességében ezt a könyvet eladta a fülszövegben megfogalmazott ígéret, aminek a történet minimálisan sem tudott megfelelni. És ez azért fájó, mert annyira jó lehetett volna. De a végén a kulcsszó az marad, hogy volna.

Értékelés: 2/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: The Deep

Kiadó: Agave

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 432

Fordította: Tillinger Zsófia

Olvass tovább!

2014 legjobb könyvei

2014 könyves szempontból visszaesés az előző évekhez képest. Ennek több oka is volt, de azért úgy gondolom, ez a mennyiség nem vállalhatatlan.

Összesen 75 könyvet olvastam el az évben. Ebből 26-ot angol nyelven. Rágyúrtam a sorozatokra, így 17-et fejeztem be, és mindössze 12-t kezdtem el (ezekből 2-t egyúttal végig ledaráltam). Természetesen csak azok a sorozatok tartoznak ide, amiket folytatni szándékozok, mert akadt jó pár kaszált is. Klasszikus irodalmat sajnálatos módon nem olvastam, ezen idén változtatni szeretnék. A Száll a kakukk fészkérét akartam nagyon, de a nyelvezete annyira irritált, hogy muszáj volt félbehagynom. Fogadalmaim nincsenek, mert néha így is azt érzem, hogy a mennyiségért olvasok, és egy jó könyv közben is azon kattog az agyam, hogy mikor olvashatom már a következőt, ahelyett, hogy élvezném.

Összeszedtem 10 könyvet, amit nagyon szerettem 2014-ben. A sorrend nincs kőbe vésve, de azért próbálok valami hierarchiát felállítani.

10. Hex Hall
Az év utolsó olvasmányaként megkoronázta 2014-et. A frappáns humora kellemes órákat okozott, és ismét rájöttem, hogy még eladható számomra a nagyon tinis YA.

9. A hűséges
Annyira lehúzták ezt a könyvet külföldön és itthon is, hogy féltem, mit kapok. Azóta sem értem a fanyalgókat, mert Veronica Roth képes volt arra, hogy még egyszer csavarjon a sztorin, és ezzel elérte, hogy leessen az állam. Ráadásul merész volt, és meghúzott egy olyat, amihez az írók többsége nem elég bátor. (Szerintem a fogadtatás válasz is arra, hogy miért.)

8. Az emlékek őre
Nem mostanában íródott ez a könyv, és azt hittem túl gyerekes lesz. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Egyszerű, letisztult stílusa ellenére olyan súlyos gondolatokat tartalmaz, hogy átszellemülve végeztem ki. Később az egész sorozatot is elolvastam. Nem értek fel az első részbeli tökélyhez.

7. 1.4
Ezt csak azért nem teljes ámulatban tettem magamévá, mert ha úgy vesszük az első rész ismétlése. Ezáltal nem nyújthatta már ugyanazt a wtf érzést, de még így is remek volt.

6. Szólit a szörny
Nem gondoltam volna, hogy bekönnyezek egy mesén, de megtörtént. Megérinti az ember szívét-lelkét ez a könyv. Az illusztrációk nem rosszak.

5. A szukkubusz éjszakája
Noha semmiről sem szólt, mégis imádtam ezt a könyvet, és ez volt a sorozat utolsó darabja, amiben nem csalódtam. Ezután már nem voltam maradéktalanul elégedett a történetfolyammal.

4. Felszabadulás
Nem ért fel az első részhez, de ugyanazt a hangulatot hozta, és ez bőven elég volt. A világfelépítés pedig még mindig fantasztikus.

3. A hollófiúk
Ettől a könyvtől is tartottam, mert sokan állítják, hogy nem Stiefvateres. Nem tudom, hogy ők mit olvastak, de a stílusa pontosan olyan volt, ami a szerzőre jellemző, és ennek megfelelően lassú tempójú, de hatásos atmoszférával megáldott olvasmány.

2. Anna és a francia csók
Ennek a könyvnek hála pár óra erejéig ismét szerelmes tini lettem, és pillangók repkedtek a gyomromban. A folytatása már nem volt képes megközelíteni ezt a feelinget, amire azóta is szívesen gondolok vissza.

1. Nem vagyok sorozatgyilkos
Annyira meglepődtem ezen a témán, aztán meg az év legjobb olvasmánya lett. Imádom.

Olvass tovább!

Top 10 író, akiktől sose olvasok többé

Az olvasáshoz hozzátartozik, hogy néha kifogunk egy-egy rosszabb könyvet, amit aztán vagy elfelejtünk, amint becsuktuk vagy annyira bemászik a bőrünk alá, hogy még sokkal később is csak idegesen gondolunk vissza rá. Utóbbi esetben a rossz könyves élmény társul az író személyével, és amint meglátjuk a nevét, fejvesztve menekülünk, csak újabb könyve ne kerüljön a kezünkbe.

Ez olyan jelenség, amivel nem tudunk mit kezdeni.  Alapvetően úgy állunk hozzá, hogy az illető következő könyve is hasonló lesz, és akkor a mazochista énünk határait feszegetjük, ha mégis a kezünkbe vesszük. De van már olyan, ami annyira rettenetes, hogy esélyt sem adunk az írónak, hátha fejlődött közben. Mert nem, és kész, olvasóként jogunk, hogy ne várjunk érdemi fejlődésre. Olyan ez, mint amikor beleharapunk egy csokiba, és keserűen nyeljük le a falatot, mert förtelmes az íze. Ha az adott márka egy csokija minőségileg ezt a szintet üti meg, akkor mi az esély arra, hogy egy más töltelékű csoki finomabb lesz?

Nézzük csak, kik azok, akiktől az életben nem kívánok olvasni többé. Vannak itt tényleg egy könyv után soha többé szerzők, és akadnak olyanok is, akiknél több mű alapján döntöttem így. A lista teljesen szubjektív és teljesen sorrendmentes, értelemszerűen a teljesség igénye nélkül.

 

Szurovecz Kitti:
Tőle csak a Gyémántfiúhoz volt szerencsém, ami már rögtön a legelső oldalon kiverte a biztosítékot azzal, hogy a Robert Pattinsonról mintázott színész halálát súlyosabbnak állította be a 2001-es amerikai terrortámadásnál. El nem tudom képzelni, hogy egy felnőtt ember hogyan írhat ilyet, és hogyan hagyhatta benne a szerkesztő. A könyv maga egyébként olyannyira rémes volt, a szappanopera elemekkel, a dagályos és kisiskolás fogalmazással és a bosszantó karakterekkel, hogy végig sem bírtam rendesen olvasni, és könyörögtem már, hogy legyen vége, pedig már úgy lapozgattam csak. Azóta sem olvastam több könyvet az írónőtől, és nem is fogok. (Az sem volt túl szimpatikus, hogy az ebben a regényben szereplő történetet kiemelte, és kanyarított köré egy újabb trilógiát. Ez annyira fura.)

Jamie McGuire:
A Gyönyörű sorscsapás című könyve tényleg sorscsapás volt, csak közel sem gyönyörű. Amikor olvastam, a molyon 90% felett állt, és döbbenten konstatáltam, hogy azt az idegbeteg férfi főhőst, akit megteremtett, a nők romantikus férfiideálként bálványozzák. Aztán még csodálkozunk, hogy ennyi családon belüli erőszak van... Ezt a könyvet is a végén már csak átfutottam, a stílusa és a nagy mennyiségű párbeszéd, a jellegtelen karakterek olvashatatlanná tették. Azóta belefutok a Goodreadsen újabb és újabb könyvekbe, amiket McGuire írt, és amiről jókat szólnak, de amint meglátom, hogy ki a szerző, gyorsan szaladok is el a böngészőablaktól.

Sophie Jordan:
Ez még egészen friss élmény, nagyon nem tudok mit ragozni rajta, tessék elolvasni a kritikámat. Az Uninvited című könyve annyira pocsék volt, hogy elment a kedvem tőle. Főleg, hogy a Tűzláng című könyvéről sem hallottam sok jót, és csak később esett le, hogy azt is Jordan írta.

Laurell K. Hamilton:
Azt hittem, az Anita Blake sorozata tetszeni fog, mert sokan dicsérik, de nagyon darabosnak éreztem a regényt, és azóta se éreztem a késztetést, hogy folytassam. Főleg, hogy kitudjahánynagyonsok részes, és ahogy hallottam a történet idővel elsorvadt és szexközpontúvá vált. A másik általam olvasott sorozata, a Merry Gentry kezdőkötete viszont már szexcentralizáltan indult, úgyhogy e két könyv után el is búcsúztunk egymástól.

Lisa Jane Smith:
Nagy Vámpírnaplók rajongó voltam annak idején a sorozat fénykorában (azóta már elkaszáltam), és a mai napig emlékszem, mennyire megdöbbentem, hogy mi ez a regénynek csúfolt valami, és ennek mi köze a belőle adaptált sorozathoz. Arról nem beszélve, hogyan nevezhetünk valakit írónak, aki ilyen csodálatos hasonlatokkal operál: "Persze annyira sem tűnnek erősnek, mint a vécépapír… de keményebbek, mint gondolnád, és akkor a legkeményebbek, amikor valamelyikük veszélyben forog."
A könyvek az esetek nagy részében sokkal jobbak, mint a belőlük adaptált mozgóképes anyagok, L.J. Smithnél ellenben elképesztő, hogy a könyveiből nézhető alkotásokat tudtak létrehozni a készítők. A The Secret Circle című sorozat nem váltotta meg a világot, elég butuska volt, de azért szerettem, viszont annyira már nem ment el az eszem, hogy a TVD-s kínzás után elolvassak belőle egy sort is. 

E. L. James:

A világhírű Twilight fanfic író. Komolyan, nem semmi, amit ez a nő elért. Egy elismert saga sikerén felkapaszkodva írt egy ponyva trilógiát, ami valamilyen teljesen érthetetlen okból, amit még szociológiai-pszichológiai kutatások sem tudnának megmagyarázni, világsikert aratott. Pedig ilyen élvezetesen kisiskolás is tud írni, csak hát az nem pornó. Fogalmam sincs, minek olvastam végig az egész trilógiát, a harmadik rész már nagyon nehezen csúszott. Mindenesetre a film a trailerek alapján érdekel, főleg, hogy Jamie Dornan baromi jónak tűnik Mr. Greyként.

Cassandra Clare:
Sosem voltam a rajongója sem neki, sem a Csontvárosnak, de idővel megkedveltem valamennyire a sorozatot. Történt még mindez azelőtt, mielőtt futószalagként kezdte el ontani a könyveit. A Végzet ereklyéit még elvileg befejezem (miért ilyen hosszú, MIÉRT?), aztán soha többet nem akarok Cassandra Clare-től olvasni, még akkor sem, ha képes lesz előrukkolni egy új világban játszódó történettel. (Képes lesz rá?)

Abbi Glines:
Ő is megint egy olyan író, akinek hatmillió könyve van, és mégis, egyetlen elég volt ahhoz, hogy sietősen kilépjek az oldalról, ha egy borítón meglátom a nevét. Az Existence című könyve annyira bődületesen rossz volt, hogy az életben nem akarom, hogy közöm legyen akármilyen könyvhöz is, ami hozzá fűződik. Komolyan, mintha egy 12 éves fanficjét adták volna ki, olyan szintű az írás. És bugyuta, fájdalmasan bugyuta.

 

Claudia Gray:
Az Evernightból csak annyi maradt meg, hogy milyen nevetséges fordulatot alkalmazott a szerző: E/1-es narrációban a főhős elfelejtett közölni egy olyan apróságot, ami az egész lényét meghatározza, és ez volt a wtf moment. Ott és akkor annyira ideges lettem, hogy egy nagy nem, ahányszor meglátom egy-egy új könyvét.

Becca Fitzpatrick:
A Csitt, csitt is igencsak populáris sorozat, de nekem nem tetszett, noha már nem emlékszem miért. De bennem munkálkodik az érzés, hogy nem szeretem, és nem akarok Fitzpatrickot olvasni soha többé. Nem tudom megmagyarázni az okát, csak ott van ez az érzés, és hallgatok rá.

Olvass tovább!

Richelle Mead: Vámpírakadémia

Rólam és a könyvről röviden annyit árulnék el, hogy a "hanyagolom a vámpíros irodalmat hadművelet" részeként nem állt szándékomban elolvasni a Vámpírakadémiát. Aztán az egyik barátom állandóan nyaggatott, hogy ezt nekem el kéne olvasnom, mert hogy neki nem igazán tetszett, én meg beadtam a derekam, mert kíváncsi voltam, mi akasztotta ki ennyire. Oké, tudom, hogy igazából ebben semmi logika nincs, nem is kell keresni benne, mert a normális emberek a jó ajánlásokra vetik rá magukat, de szeretem néha kínozni magam rossz könyvekkel. Úgyhogy nem is tudom kettőnk közül melyikünk lepődött meg jobban, mikor csont nélkül bejött a Vámpírakadémia - és később az egész sorozat is.

A Dermesztő ölelés közben viccesen elejtettem egy megjegyzést, miszerint, ha Richelle Mead az oroszlánok étkezési szokásairól rittyentene könyvet, nekem még az is tetszene, és ezt azért jegyzem meg újból, mert a sorozat sikere számomra elsősorban az írónő fergeteges stílusából fakad. Nem szép barokk körmondatokban, oldalakon át tartó érzelemábrázolásokkal ír, de neki nem is kell. Helyette egy kötetlen, laza, kellemes atmoszférát teremt, ami olyan érzéseket kelt bennem, mintha egy jó társaságban kikapcsolódva tölteném el az időt, és ez a rá oly jellemző sajátos hangulat a karakterek szellemes párbeszédeiben csúcsosodik ki. A szereplők remekül bánnak a szavakkal, mindenre van valami frappáns megnyilvánulásuk (főleg Rose-nak), amin csak derülni lehet, és ez még a hatodik kötetre sem laposodik el egyáltalán. Ami azt illeti Richelle szukkubuszos sorozatának ugyanez a fő erőssége, és ugyanezen okok miatt szeretem azt is nagyon.

A másik oka a sorozat sikerének egyértelműen a színes karakterek. Mindegyiküknek saját külön személyisége van, nem egysíkúak, senki sem fekete vagy fehér, vannak jó és rossz tulajdonságaik. Rose, a főhős egy erős női harcos, ugyanakkor egy egoista, beképzelt, nagyszájú, idegesítő liba, aki néha lotyóként viselkedik, nem éppen az ideális viselkedés megtestesülése. El nem tudom mondani, hogy mennyire ki nem állhattam az első könyvben, időnként megcsapkodtam volna egy jó nagy büdös ponttyal, hogy tanuljon már meg tiszteletet mutatni mások iránt, és nőjön fel. Hál'istennek gyönyörűen elindul a személyiségfejlődés útján, megmutatkozik az ereje, hogy mennyi mindent megtenne a szeretteiért, ugyanakkor mégis megmarad az idegesítő pimaszsága, de ekkor már egészen megkedveli az ember. A többi karakter is hasonló változásokon esik át, és igazából Lissán kívül nem is tudok olyat mondani, akit ne kedveltem volna meg. De mindenképpen ki kell emelnem Christiant a mindig szarkasztikus modorával és Adriant, akik remek szituációkat hoznak össze Rose-zal, mikor egy társaságba kerülnek.

 Ami a szerelemi szálat illeti, szerintem remekül bontakozik ki az első kötetekben. Nem nyálas, nem sok, bár ez főleg Rose és Dmitrij tanár-diák kapcsolatának köszönhető, ami nem engedi, hogy elfajuljanak az érzelmek, inkább csak lopott pillanatokhoz vezetnek. Persze ez a tökéletes recepet arra, hogyan tartsuk fel az olvasó figyelmét, el kell húzni előtte a mézesmadzagot időnként, hogy aztán türelmetlenül várhasson a beteljesülésre. Ami egyébként pont akkor és pont úgy következik be, ahogy az el is várható - az az egyik kedvenc részem -, aztán a kötelező bonyodalommal sikerül meg is semmisíteni azt. Ebbe nem akarok részletesen belemenni, a húzás remek és megdöbbentő, de talán jobb lett volna annyiban hagyni a dolgokat, és más irányba terelgetni a történetet. Ez persze furán hangozhat, mert önmagammal szemben támasztott ellentmondás, amiért azt mondom, hogy talán jobb lett volna, na nem mintha nem lennék elégedett a kivitelezéssel, csak talán sok volt így már a kavarás, nem tudom. Azt mondanom sem kell, hogy az egész sorozatból Dmitrij a szívem csücske a vállig érő selymes hajával, a meleg barna szemeivel, az antiszociális természetével és az orosz akcentusával. Gyimka szerénységének, ugyanakkor mérthetetlen erejének kombinációja nem csak Rose-ra, de rám is nagy hatással volt, konkrétan a kedvenc könyves pasik listáján rögvest az élre is száguldott.

A fent írtak azok, amik kellenek ahhoz, hogy jobbá tegyék a cselekményt, mert abban azért vannak hiányosságok. Igazából csak annyiba tudok belekötni a történetvezetéssel kapcsolatban, hogy sok helyen kiszámíthatóság jellemzi, mindig van egy pont, ahol ki lehet sakkozni, merre lendül tovább a sztori, és lehetne benne több leesik az ember álla jellegű fordulat. De annyira nem zavaró ez sem, mert a stílus és a karakterek szerintem tényleg kompenzálják ezt, és Richelle még így is tud valamit, mert hat köteten át sem ül le a sztori, végig van valami akció, ami felkavarja az állóvizet. Ezen kívül kiválóan építi be az új szereplőket a történetfolyamba, és az egész koncepció elég átgondoltnak tűnik.

 A lényeg a lényeg, én imádom ezt a sorozatot, és még belegondolni is rossz, hogy ha rajtam múlik, megfosztom magam tőle. Mindenkinek bátran ajánlom, hogy kezdjen bele, és ha az első kötet annyira nem is tetszik, mert Rose a halálba idegesít, akkor is érdemes belevetni magunkat a folytatásba.

Értékelés: 5/5
Borító: 4/5

Eredeti cím: Vampire Academy
Kiadó: Agave
Megjelenés éve: 2009
Oldalszám: 240
Fordította: Farkas Veronika

Olvass tovább!