Ritkán olvasok horrort. Nem azért, mert nem
műfajom, hanem mert nem akad utamba olyan, aminek az alaptörténete megszólít. Nick
Cutter könyvével most viszont ez történt.
Már
elképzeltem lelki szemeim előtt, ahogy a levegőt kapkodom, miközben filmszerűen
zajlanak az események. A Mélység fülszövege annyira izgalmasan hangzott!
Bárcsak a történetről is elmondhatnám ugyanezt, de hiába próbálom
megerőszakolni magam, keresni benne valamit, ami az ötleten kívül tetszett,
semmit sem találok. Persze ezt az elején még nem tudtam. Rákészültem, hogy
milyen szuper, feszültséggel teli könyv lesz, de csalódnom kellett. A könyvvel
kapcsolatos érzéseim egy grafikán ábrázolva a közönyös tartományból indulnak. Majd
megesik egy biztató kitörés (ez a leereszkedés rész). Majd olyan mély zuhanásba
kezdett, hogy elérte a Mariana-árkot.
Az egész
sztori beleférne maximum 70 oldalba, és még akkor sem feltétlen rágnánk le a
körmünket. Halálosan komolyan mondom. A többi része mind sallang: túlburjánzanak
a leírások, az álom/hallucinációjelenetek, a flashbackek. Nem elég erős az
alapötlet, hogy elvigye a hátán a regényt, nincs kidolgozva, nincs lendület,
nincs megteremtve a feszültség. Kihagyott ziccerre jó példa a fülszövegben is felbukkanó
Kór, ami hangsúlyos szerepet nem kap a történet során, néha említésre kerül, és
ennyi. A szerző még arra sem vette a fáradtságot, hogy összekösse a főszereplő
múltjával. A Kór léte semmivel sem ad többet, mintha abszolút nem lett volna
belepakolva (és ezt még a karakterei szájába is rakja, hogy bizonyítsa az
igazam).
Végig olyan
érzésem volt, hogy ezt már olvastam valahol, ja igen, egész pontosan azért,
mert Michael Crichton A gömb című
könyvében olvastam (persze nem csak onnan merített a szerző, érződtek benne más
hasonló témájú filmek is, amiket láttam). Ez nem lett volna baj, de isten,
annyira rémesen van megírva!
Tehát a
stílus. Oké, a semmi szét van húzva egy 400 oldalasnál több hosszúságú könyvre,
az egy dolog. De még a semmit is meg lehet úgy írni, hogy azt lehessen élvezni,
én viszont oldalról oldalra akadtam ki egyre jobban. Eleinte azt mondtam volna,
hogy a könyv nagy részét kitevő flashback szál úgy, ahogy van felesleges, de a
végkifejlet birtokában csökkentsük ezt a számot 90%-ban feleslegesre. Semmit
nem tesznek hozzá a sztorihoz. Nem érik el, hogy közelebb kerüljenek hozzám a
karakterek. Ami azt illeti, Luke túl normálisnak tűnik ennyi trauma után.
Sajnos flashback fronton sikerül még beletuszkolni egy szemforgatós fordulatot
a végére, aminek az első felére simán rá lehet jönni, csak talán az elszenvedő
fél személye a meglepetés. De bennem csak az a kérdés motoszkált: ez most mivel
mozdította előre a cselekményt?
A
túlcsorduló leírások egy idő múlva elérték, hogy a szememmel átugorjam a
sorokat. Több oldalas magyarázással sikerül kivitelezni azt, amit max. két
mondattal el lehetne rendezni. Az álomjelenetek is rétestésztaként nyúlnak el,
és a funkciójuk annyi, amit a következő bekezdésben tárgyalok.
A horror
lényege, hogy iszonyatot és izgalmat keltsen az olvasóban, de én halálra untam
magam. Nem sikerült nyomasztóvá tenni a jeleneteket. Undorítónak undorítóak, ez
tény, de korántsem kellemesen, hanem hatásvadászón, mintha az író dicsekedne, bibibi, én ilyen csudirészletesen tudok
gusztustalanságokat ecsetelni. Hát ez szuper, ha közben belepusztulok az
unalomba, és nem érdekel, mi lesz a karakterekkel.
Nem segített
az sem, hogy a szerző a saját célkitűzésének ás alá azzal, hogy folyamatosan
kizökkenti az olvasót a sűrűn előforduló hasonlataival. Igényelem én a
hasonlatokat, de nem ilyen mértékben, és nem így. Olyan helyeken alkalmazza,
ahova nem illik, olyan példákat használ, amiknek sokszor értelmük sincs. Példa:
„A teste nem
engedelmeskedett, az izmai bénák voltak, akár egy széttört edényszárító.”
És még
elemezzünk is egy kicsit egy másik példát:
„Sűrű
vérköteg lőtt ki a {karakter} szájából, újévi bulis, skarlátvörös szerpentinként
göngyölődve.”
Szituáció: A
karakter éppen élete utolsó perceit járja. Ehhez tartozik egy ilyen totálisan
nem odaillő szerpentines hasonlat. 1, minek? 2, senkit nem zavar, hogy
HALDOKLIK, az újévi szerpentin pedig pozitív jelentéssel bíró? Nem nagy kicsit
a kontraszt?
Rátett
minderre egy lapáttal, hogy a magyar fordítás sincs a topon. A fordítónak nem
sikerült egy húron pendülnie az idiómákkal, így voltak pillanatok, amikor nem
tudtam, mit is akart az adott karakter mondani. Sok helyen kilóg a lóláb
(kid=öcsi? Atyaég, ennél még a kölyök is jobb, még akkor is, ha magyarul ezt
nem használja senki), és a kutya M-kézéstől az arcomat kapartam.
Ja, és ha
már itt tartunk, visszakanyarodom kicsit a szerzőhöz: ezek a hangeffektus
átiratok (Pl.: HáTÁMP, Hjákk-jákk,SHRÁÁÁKKK, TTTRRÁÁÁÁCSIIIIKKK stb.) borzalmas
ötletnek bizonyultak (komolyan senkinek nem jutott eszébe, hogy ezt nem kéne?).
Fogalmam sincs, eredetiben milyenek lehetnek, de a fordításban engem nem
ijesztgettek, hanem halálra röhögtem magam rajtuk. És annyiszor írom már ezt a
halálra így, halálra úgy dolgot, hogy csoda, hogy nem én pusztultam előbb a
karaktereknél.
Isten látja
lelkem, én bizakodó maradtam. Hittem, hogy az agyonírás után bedob valami akkorismegérte befejezést a szerző. Hát
nem. Banális. Annyira nagyon banális. De még ez a banális is működhetett volna,
ha feszes, filmszerű a cselekmény, nincs agyonrizsázva.
Összességében
ezt a könyvet eladta a fülszövegben megfogalmazott ígéret, aminek a történet
minimálisan sem tudott megfelelni. És ez azért fájó, mert annyira jó lehetett
volna. De a végén a kulcsszó az marad, hogy volna.
Értékelés: 2/5
Borító: 4/5
Eredeti
cím: The Deep
Kiadó:
Agave
Megjelenés
éve: 2015
Oldalszám:
432
Fordította:
Tillinger Zsófia
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése