Andy Weir: Artemis

Mint sokaknak, nekem is nagy kedvencem volt néhány éve A marsi, így kíváncsian vártam Andy Weir új könyvét. Hát jó nagyot koppantam…

Fülszöveg: Jazz ​Bashara bűnöző.

Vagy valami olyasmi. Az élet ugyanis elég kemény Artemisen, a Hold első és egyetlen városában, hacsak nem vagy gazdag turista vagy excentrikus milliárdos. Némi ártalmatlan, de tiltott áru becsempészése nem eget verő bűn, ugyebár? Főleg, ha különböző adósságokat kell törlesztened, mivel a hordári munkádért kapott fizetés a lakbért is alig fedezi.

A dolgok akkor kezdenek megváltozni, amikor Jazznek páratlan lehetősége adódik a tökéletes bűntény elkövetésére, amely akkora nyereséggel kecsegtet, hogy képtelenség lenne visszautasítani. A lehetetlen végrehajtása azonban még csak a kezdet: ráébred, hogy egyenesen egy összeesküvés kellős közepébe csöppent, amelynek célja nem kevesebb, mint átvenni a hatalmat egész Artemis fölött.

Ha pedig túl akarja élni, bele kell mennie élete legbrutálisabb játszmájába, olyan tétekkel, amelyek már egyáltalán nincsenek az ínyére.

Ebben a könyvben annyi minden volt rossz, hogy szét kell szednem pontokba, mik azok, amiktől fogtam a fejem. Úgy éreztem, mintha a szerkesztő meg a kiadó is nagy ívben tett volna arra, hogy a végeredmény mennyire nem korrekt, mert olyan amatőr dolgok vannak benne, amin simán lehetett volna javítani.

Karakterek: Az hagyján, hogy lövésem sincs, hogy a karakterek hogy néznek ki, az égvilágon semmit nem tudni róluk, és nagyrészük  megnyilvánulásai simán felcserélhetőek lennének, de egyik karakter idegesítőbb, mint a másik. Egyedül Svobodát kedveltem.

De ami még ennél is "jobb": a főhős, Jazz. Úristen, hogy mennyire az agyamra ment az a nőszemély. Aki egyébként NEM NŐ. Viccesnek találtam, hogy a köszönetnyilvánításban még meg is van emberkéknek köszönve a segítség a hitelességet illetően.

El is gondolkoztam rajta, hogy vajon minek kellett a főszereplőnek nőnek lennie, ha Weir semennyire sem tud női karaktert írni. Hát azért, hogy ne süthessék rá, hogy Mark Watney 2.0 (nyugi, így is Mark Watney 2.0).

A regény elején meg voltam róla győződve, hogy Jazz transzvesztita, mert úgy viselkedik, mint egy férfi, úgy gondolkodik, mint egy férfi, úgy beszél, mint egy férfi (meg mint egy alpári kocsis, erre gyanítom a fordítás is rápakolt), úgy áll a szexhez, mint egy férfi, és bármit csinál, úgy csinálja, mint egy férfi. Szóval képzelhetitek a megrökönyödésemet, amikor olvasom, hogy "kislánykoromban". Ja jó. Lehet Weir szerint az elég, hogy beleírja a regénybe, hogy kb. háromszor elsírta magát (de akkor sem az érzelmeit, csak magát a szót, hogy zokogott), és attól a karaktere nő lesz, de nem lesz az.

Tökös nő akart lenni, de ha egy nő tökös, attól még nem lesz férfi, csak férfias nő. Jazz férfi lett és kész.

Minek kellettek a szexuális vonatkozások? A KONDOM? Rettentő kínos volt. Mert nem az jött le, hogy Jazz fiatal nő, akinek joga van szabadon élvezni a szexet, hanem egy lotyó, aki mindennap fűvel-fával összefekszik (és ezt persze mindenki meg is jegyzi neki, még a tulajdon apja is).

Azon is vonogattam a szemöldököm, hogy a regény nagy részében azt kellett olvasnom, hogy Jazz ilyen okos, Jazz olyan okos, én viszont nem láttam mást, csak egy link, nagypofájú, antipatikus nőt.

Stílus, nézőpont: Említettem már, hogy Jazz Mark Watney 2.0? Csak az a baj, hogy ami A marsiban működött, itt inkább roppant idegesítő volt. Watney E/1-es narrációja azért állta meg a helyét, azért ütöttek a poénjai, mert a helyzete lehetővé tette, kellett a túléléséhez a Marson, ahol tök egyedül volt.  Itt semmi ilyesmiről nincs szó, és inkább kellemetlen.

A kiszólásokról nem is beszélve. Szörnyen kizökkentőek voltak. (És azok a megjegyzések: egy FÉRFIÉ.)

És akkor beszéljünk a választott E/1-ről, ami minden szempontból elvérzett. A kedvencem az a rész volt, amikor az E/1-es regény közepén kapunk egy olyan jelenetet, ahol a főhős ott sincs. Ritka amatőr megoldás. Ja merthogy a regényt E/3-ban kellett volna megírni? És akkor nem lett volna annyira hiteltelen az, amit most fogok felróni írói hibaként?

Mondok egy példát. Én magyar vagyok, ami azt jelenti, hogy a viselkedésemet, a szokásaimat, a környezetemet NEM HASONLÍTGATOM a japánokéhoz, még akkor sem, ha már jártam ott 20 évvel ezelőtt. Gondolom, érthető MIÉRT. De ezek szerint Weirnek meg a szerkesztőjének nem volt az, így folyamatosan kaptunk ilyen erőltetett összehasonlításokat, hogy a Földön így, a Holdon úgy… AMATŐR.

Történet: Az eleje kegyetlen unalmas megfűszerezve a sok technikai blablával, ami engem nem érdekelt. Olyan fél távtól indult be, és a végére, mikor élet-halál kérdés forgott kockán, kifejezetten jó lett, de egyszerűen nem tudta ellensúlyozni a fent említett bénázásokat.

Összességében lehetett volna ez egy jó könyv, ha mindenki, aki rajta dolgozott, komolyabban vette volna, így viszont a rosszul megválasztott karakterrel és az idegesítő stílussal sikerült kicsinálni az amúgy ígéretes alapanyagot.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  Artemis

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 318

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

William Golding: A Legyek Ura

Sokat hallottam erről a klasszikusról, és mivel bizonyos vonatkozásban hasonlóságot mutat a Battle Royale-lal és Az Éhezők Viadalával, kíváncsi voltam, mit tud felmutatni.

A történet dióhéjban annyi, hogy egy csoport gyerek lezuhan egy lakatlan szigeten. Magukra maradnak kicsik és nagyobbak, és felnőttek nélkül kell boldogulniuk. Az idő múlásával bebizonyítják, hogy a gyermeki természet sem olyan ártatlan, mint hittük, és ugyanazokat a hibákat követik el, mint a felnőttek.

Szeretem a lakatlan szigeten játszódó történeteket; végigkísérni a főhősöket, ahogy küzdenek a túlélésért, hogy próbálják nem feladni a reményt. De nekem ez valahol kimaradt ebből a regényből, és nem csak ez, hanem sok minden más is.

Alapvetően Golding azt akarja bemutatni, hogy a gyerekek semmivel sem különbek a felnőtteknél, és ha összezárják őket egy szigetre, és nincs, aki irányítsa őket, megvadulnak. Itt elvileg értelmes, tanult angol gyerekekről van szó, őket süllyeszti vissza egyfajta törzsi létezés primitív szintjére. Kegyetlenül megfosztja őket a gyermeki ártatlanságuktól, a tisztaságuktól. Ez egy tökéletes pszichológiai kísérlet lehetne. Vajon tényleg ez történne, ha fognánk egy csoportot, és izolálnánk őket a társadalomtól? Naiv vagyok, és szeretném hinni, hogy nem.

A történet elején tüstént megtörténik a társadalom alapjának lefektetése, hiszen hatalom nélkül nincs rend. A hatalom a józan vezéregyéniség Ralph kezébe kerül, és szimbóluma a kagyló lesz. Amíg a kagyló ép és használatban van, a hatalom létező fogalom, de amint a társadalmi berendezkedés megdől, a kagyló is összetörik.  Kezdetben még minden rendben van, a gyerekek optimisták, és jól érzik magukat. Naivitásuk abban nyilvánul meg, hogy a repülőszerencsétlenséget klassz dolognak fogják fel, a sziget pedig a saját játszóterük, a szabadság színtere, ahol felnőttek irányítása nélkül bármit megtehetnek.

Ebben az önfeledt mókában Ralph társa Jack, akivel azonnal jóbarátok lesznek. Jack később teljesen kifordul magából, és totális antihőssé válik. Ez az átváltozás hirtelen, egyik pillanatról a másikra megy végbe. Érződik, hogy Jacknek nem tetszik, hogy Ralph az a személy, akire mindenki felnéz, és, hogy ő osztogatja a parancsokat, hiába testesül meg a demokrácia azzal, hogy a szócső, a kagyló kézről kézre járhat. Ezt tartom a regény gyengeségének. Egy olyan feladatra vállalkozik, amit nem tud teljesíteni; nem adja át ezeket a lelki folyamatokat, amiken a szereplők átesnek, és ami a végkifejlethez vezet.

Ralph és Jack között Röfi áll. Röfi tipikusan az a személyiség, aki intelligenciája miatt kitűnik a tömegből, de testi defektusai olyan mértékben hátráltatják, hogy az összes szereplő számára antipatikus. Ő az, aki tudja, mit kell tenni, de sosem volt, és sosem lesz vezéregyéniség, inkább olyan, aki a háttérben osztja az észt, biztonságos távolságból, de mikor kereszttűzbe kerül, azonnal meghátrál.

Ez a kapcsolati háromszög formálódik a cselekmény előrehaladtával. Először Ralph és Jack kötődnek egymáshoz, és Röfi rekesztődik ki, majd a háromszög átgördül, és a Ralph-Röfi páros lesz a talapzaton, a csúcsra pedig Jack kerül, így állnak szemben egymással. Megindul a hatalmi játszma, ami végül Jack malmára hajtja a vizet, dühödt tébolyultságában saját népet toboroz magának, aminek az ura lehet.

A karakterek viselkedésének mozgatórugója a félelem − a félelem, ami a képzeletük szüleménye, és a fantázia szülöttét kiterjesztik a valóságba is. Jack ez használja ki, a félelmének áldoz a Legyek Ura megteremtésével. Megadja magát a félelemnek, és megfosztja magát a józan észtől. Egyfajta ösztönállati szintre süllyed vissza, ahol csak a vaddisznók megölése számít, semmi más.

Ralph a félelem ellenére is folyamatosan a megmenekülésen dolgozik – ebben Röfinek is nagy szerepe van –, bár idővel kezdi elfelejteni, hogy miért is kell megrakni a tüzet, aminek a füstjével jelet adhatnak. De mégsem társul be a többiekhez, pedig lehet, úgy egyszerűbb lenne.

A könyv metaforaként is felfogható: a sziget az emberi elme, és a kitalált szörny a sok aggodalom és rémkép, amikkel nap mint nap mérgezzük magunkat. Ha megadjuk magunkat neki, mi is kifordulunk magunkból, és a legrosszabb formánkat nyújtjuk.

A Legyek Urának nagyobb volt a füstje, mint a lángja – ez most pont ideillő –, mert mindenhol olyan véleményekkel szembesültem, hogy mekkora brutalitást mutat be. Fogalmam sincs, kik rukkoltak elő ilyen elrugaszkodott állítással, mert ez a könyv minden, csak nem brutális. Azt hittem, hogy a fél csoport gyereket legyilkolják, csak úgy mókából, de ez közel sem így történik. Az első szándékos gyilkosság malacjáték, de a felvezetése miatt abszolút nem üt, számítani lehet rá. A hatása sokkal jobban hatott rám: ahogy mindenki elhiteti magával, hogy semmi sem történt, ott sem voltak, az a tipikus elfojtás, ami szükséges ahhoz, hogy az ember képes legyen tovább élni.

Az biztos, hogy nagyobb fajsúlyossággal kellett volna ábrázolni a lelki folyamatokat, például a néha túlírt leírások és az ismétlések helyett. A szerző nagyon a szánkba akarta rágni, hogy a megmenekülés kulcsa a füst, ezt csak ezerszer mondják el az egész könyvben, ami elég unalmas. Úgy tudnám összefoglalni, hogy az egész cselekmény Ralph és Jack céljait kántálja: legyen tűz, öljünk disznót, legyen tűz, öljünk disznót.

A vég is elég kiszámítható: az ösztönszintre csupaszodott gyerekekkel való szembesülés ideje. A konkrét befejezés elég fura, mintha csak úgy a jelenet közepén vége és kész.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 1/5

Eredeti cím:  Lord of The Flies

Kiadó: Európa

Megjelenés éve: 2009

Oldalszám: 244

Fordította:  Déry Tibor

Olvass tovább!

Veres Attila: Odakint sötétebb

Veres Attila első regényével üstökösszerűen robbant be a piacra: az Odakint sötétebb már a könyvheti megjelenésekor akkora port kavart, hogy elkapkodták az Agave kiadó standjairól − állításuk szerint korábban ilyen még nem fordult elő −, és jelen pillanatban a molyon 103 csillagozást és 143 olvasást tudhat magáénak.

Fülszöveg: 1983-ban ​minden megváltozott Magyarországon. Az egyik erdőben újfajta állatok jelentek meg, hosszú csápjaikkal a faágakon kapaszkodva. Sehol a világon nem láttak még hozzájuk hasonlót. Életműködésük érthetetlen – nincs szükségük élelemre, de imádják a cukrot, meg lehet őket érinteni, de nem lehet lefényképezni. Emésztőváladékuk sokak szerint gyógyítja a rákot. De ami talán a legkülönösebb: nem lehet őket kivinni az országból.

Csoda történt, vagy csupán nem vettünk észre valamit, ami végig a szemünk előtt volt?

Miután csaknem kiirtottuk őket, telepeket hoztunk létre, hogy a fennmaradtakat biztonságban tudjuk. Gábor egy ilyen telepre érkezik dolgozni. Felelősség nélküli munkának tűnik: délelőtt etetés és trágyalapátolás, majd hosszú, unalmas délutánok langyos sörök és külföldi fiatalok társaságában, akik Gáborhoz hasonlóan mind menekülnek valami elől, legyen az egy régi szerelem, vagy a felnövéssel járó felelősség.

De Gábort az állatok választották ki. Senki sem gondolja, hogy ez jelentőséggel bír… de mi van, ha mégis? Ha az egyszerű nyári munka hamarosan bizarr, iszonyattal, halállal teli rémálommá válik, melynek a tétje sokkal nagyobb, mint azt bárki gondolta volna?

Az érdekesen hangzó történet pluszban kapott egy nagyon egyszerű, de nagyon ütős külcsínt − minden tiszteletem Faniszló Ádámé, aki a kiadó borítóit tervezi, zseniálisak és csodaszépek ezek a minimalista munkái.

Minden adott volt ahhoz, hogy bevonzzon engem is a könyv, és amikor elkezdtem olvasni, megemeltem a nem létező kalapomat Veres Attila előtt. A magyar vonatkozástól valahogy közelebb éreztem magamhoz az eseményeket, jobban bele tudtam vonni magam a cselekménybe, amit még a regény különleges atmoszférája is megspékelt. Nem horror, nem thriller, még csak nem is apokaliptikus, mégis érezni, hogy van valami a levegőben, egy folytonos feszültség, amihez elég egy szikra, hogy lángra kapjon.

Bárcsak ne lett volna az a szikra…

A regény első fele nagyon jó. Ahogy Gábor megérkezik a telepre, összeismerkedik a lényekkel, ahogy keringenek a különféle furcsa történetek. A beékelt rémsztorik nagyon ötletesek, színesítik a regényt, és alaposan megtámogatják ezt a különleges feszültségterhes atmoszférát. Nagyon tetszettek a különböző könyvekből, interjúkból bepakolt szemelvények, amik háttérsztorit kovácsolnak a cellofoidák nyolcvanas évekbeli megjelenésének és fogadtatásának, és hogy a jelenlétük azóta is milyen hatást gyakorol többféle szempontból.

Aztán ahogy haladtunk előre, azon kaptam magam, hogy várok valamire, amit a történet nem képes megadni, nem akar szintet lépni, nem akar valami igazán nagy dolog történni. Aztán átváltunk valami pszichedelikus, elszállt izére, amihez nekem nincs elég agyi kapacitásom.

Az Odakint sötétebb egy az egyben olyan élmény volt, mint Vandermeer könyve. Tetszett (az első felében), amit olvastam, holott nem mindig voltam tisztában azzal, hogy mit olvasok, vagy mi akar ez az egész lenni, és nem vagyok benne biztos, hogy volt értelme kidobni a korrektül megírt részt az ablakon valami olyasmiért, amit az olvasóközönség nem feltétlenül fog tolerálni. Akkora a kontraszt a viszonylagos realizmus és a szürrealizmus között, mintha felhúztak volna egy szakadékot a regény két fele közé, és a végére vonatként siklik ki a történet, szétesnek az események, a karakterek, az ötletek, és ez látszik például azon, ahogy részletekbe menő belezés és önkényes szexjelenet kerül be, de hogy minek?

A bedobott ötletek kiaknázatlanok maradnak (hanglemez, üzenetek az újságban, időkiesés, magyar beszéd, kártyaparti, kristálytej alkalmazása), mint ahogy a karakterek is csak felskicceltek, ténferegnek a történetben, nem tudni róluk az égvilágon semmit. Bedob morzsákat, amikkel aztán a későbbiekben nem foglalkozik (a biztonsági őr, Robin stb.).

Még a főszereplő is üres. Folyamatos visszaemlékezései vannak egy Rita nevű csajról, olyan gyakran, hogy már kezdtem elveszíteni a türelmem. Nem azért, mert gondom lenne a flashbackekkel, hanem mert Rita a végére is csak egy testet öltetlen név maradt. Ennyi derül ki róla: Gábor exe, aki elhagyta, ja és jó volt vele az ágyban. Semmi jellemvonás, vagy hogy mit szeretett rajta, hogy érezni lehessen, ez egy húsvér személy, és oka van annak, hogy Gábor utána sóvárog. Minderre rátett még egy lapáttal az új szerelem Lena személyében, ami valami hihetetlen semmilyen módon lett beleszőve a történetbe, és sokat nem tett hozzá.

Lehet, hogy ennek a regénynek ez az ambivalencia, az exponenciális zuhanás volt a szerzői koncepciója, mert a szövegben is visszaköszön. Elkezdtem olvasni, és elégedetten hümmögtem, mennyire stílusos a szöveg, micsoda képeket használ. Aztán amikor a hasonlatok csak jöttek és jöttek, abszolút nem odaillően és feleslegesen (egy értékelésben valaki jól összefoglalta a szitut: olyan, mintha a szerző az évek alatt kiagyalt hasonlattárat rögtön el akarta puffogtatni), már csak a bosszankodás maradt . Hát még a regény utolsó részében, amikor eltűnik a dialógus, és csak az elborult narráció marad, ami filozófiai olvasmányaimat idéz fel a létezőről és a nemlétezőről.

Összességében azt gondolom, kár volt így elszállni ezzel az egésszel, de nyilván ez egyéni ízlés kérdése. Kíváncsi leszek, hogyan fogadja ezt majd az olvasóközönség többsége, ők is elszalasztott potenciálnak látják-e vagy általam meg nem értett korszakalkotó műnek.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Kiadó: Agave

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 272

Olvass tovább!

Anne Bishop: Vörös betűkkel

A molyon és goodreadsen is nagy népszerűségnek örvend Anne Bishop sorozatának első része. Felnőtt urban fantasyre bármikor vevő vagyok, és a Kate Daniels sorozat körüli hajcihő is valósnak bizonyult, így nagy várakozással álltam elébe.

A recenziós példányt köszönöm a Twister Media kiadónak!

Megrendelem!

 

Fülszöveg: Meggie Corbyn cassandra sangue, vagyis vérpróféta, azaz ha a bőrén vágás nyomán kiserken a vér, látja a jövőt. Meggie ezt a különleges képességét inkább átoknak, mint áldásnak tekinti. Meg nem szabad ember. Tartógazdája rabszolgaságban őrzi, hogy csak ő szerezhessen tudomást látomásairól. Meggie azonban megszökik és az egyetlen biztonságos hely, ahol elrejtőzhet, a Lakeside Udvar nevű üzleti negyed, amit a Mások működtetnek.

Az alakváltó Simon Wolfgard vonakodik felvenni az Emberi összekötő állásra jelentkező idegent. Egyrészt azért, mert úgy érzi, hogy valami titkot rejteget, másrészt azért, mert nincs emberi prédaszaga. Ám egy erősebb ösztön arra készteti, hogy mégis alkalmazza Meggie-t. Amikor megtudja róla az igazat, és azt is, hogy a kormányhatóság körözi, Simonnak el kell döntenie, vajon megéri-e, hogy bekövetkezzen az emberek és a Mások között szinte elkerülhetetlen harc.

A Vörös betűkkel legnagyobb erőssége a világ, amiben játszódik. Egyelőre csak a felszínt kapargatjuk, és ez a kötet egy erős ígéret, hogy a benne rejlő potenciál hangsúlyosabban mutatkozik majd meg a folytatásban. De már ez is bőven elegendő ahhoz, hogy felszítsa a kíváncsiságot.

Ebben a világban az emberek a Mások elnyomása alatt élnek. Kapunk egy kis világleírást az elején, amiből megtudhatjuk, hogyan alakult ki ez a felállás, ezt nagyon érdekesnek találtam. Nincs habos-babos lávsztori, semmi romantikus fennköltség, az emberek kaja alapanyagok, nem több, nem fűzik a Másokat hozzájuk érzelmek. Ezt Bishop igyekszik demonstrálni a történetben ahogy csak tudja, hogy ne legyenek illúzióink.

Az egy picit túlzás, hogy Bishop beszélő nevekkel dolgozik (Wolfgard, Crowgard stb.), de tök jó, hogy ilyen széles repertoáron mozognak a különböző lények, és nekem az is külön bejött, hogy mindig kiemeli, mennyire nem szeretnek emberi formájukban meglenni. Általában az alakváltókkal foglalkozó történetekben a szereplők emberi alakban mozognak, és csak néha öltenek állati alakot, itt pont fordítva. Ezen a fronton is csak alapozás van még ebben a kötetben, egy átfogó képet fest fel a klánokról, arról, hogyan működnek együtt, melyikek erősebbek/gyengébbek.

A karakterekben szintén sok lehetőség rejlik, többen önmagukban is érdekes háttértörténettel rendelkeznek, amiket jó lenne jobban megismerni. Például remekül van végighúzva a regényen, hogy nem tudni pontosan, micsoda Tess, és az a vicc az egészben, hogy bár kiderül ez-az, de a végére sem leszünk semmivel sem okosabbak.

Meggie képességéről sem tudunk meg túl sokat, a visszaemlékezései nem konkrétumok, csak teaserek, és a könyv végén fellelhető információ birtokában még sok megválaszolatlan kérdés merül fel a lánnyal kapcsolatban. Jóformán misztikum övezi az egész vérpróféta létet (kik ők, honnan erednek és ehhez hasonló kérdések).

Ja igen! Számomra abszolút pozitívum, hogy nincs szerelmi szál, csak a vonzalom jelei mutatkoznak meg, de az is csak az egyik oldalról.

A Vörös betűkkel tipikusan az a sorozatkezdő kötet, ami elhúzza előttünk a mézesmadzagot, hogy mindenképpen igényt tartsunk a folytatásra.

Számos pozitív vonatkozása mellett alapvetően viszont volt két gondom a regénnyel.

1, Borzasztóan túlírt. 200 oldalt lecsapva egy pörgős, letehetetlen sztori kerekedett volna belőle, így viszont jelentősen belassította a sok felesleges jelenet. Nem hiszem el, hogy ennyit kellett rászánni arra, hogy Meggie hogyan szortírozza a postát meg eteti a lovakat. Ebből kifolyólag ismétlődés is felütötte a fejét, ugyanazok a gondolatok köszönnek vissza Simonnál, Asiánál, de még a rendőröknél is.

2, Meggie förtelmesen Mary Sue karakter. Ezzel úgy alapjáraton nem is lenne baj, engem annyira nem szokott zavarni, de a történet rövid időt ölel fel − pár hetet −, és így nem tudott leülepedni e tény.

Meggie-t mindenki szereti. És a mindenki alatt mindenkit értek, aki nem antagonista. Szeretik az Elementálisok, akik mindenkivel szemben szeszélyesen viselkednek. Erebus nagyapa, aki egy remete, és senkit nem enged közel magához, a vámpírok területére konkrétan tiltott a belépés, de Meggie-nek lehet. A farkasgyerek, aki két éve nem változott át emberré, mert egy traumatikus élményen ment keresztül, és azóta nem meri elhagyni a ketrecét, amiben lakik. Ki sem találjátok, hogy mi történik kb. két nappal azután, hogy megismeri Meggie-t…

De még ez is egy dolog, ami úgy ahogy elmenne a rövid idő ellenére is… ugyanakkor nem tudjuk meg, hogy MIÉRT. Mert Meggie-ről semmi sem derül ki azon kívül, hogy jól szortírozza a postát. Vagyis akár ez is lehet az ok, mert ahogy Erebus nagyapa megjegyzi: "jól szállítja ki a filmeket", és a Darryl nevű karakter is mond valami ilyesmit: "kedvelem, mert alaposan összekötözi a leveleket".

Hát ez… oké.

A végén pedig egyenesen úgy hivatkoznak Meggie-re, hogy a MI Meggie-nk. De úgy kb. mindenki. Jesszus.

Viszont Meggie személyének hozadéka egy olyan változás a végén, ami tetszett. A Mások a maguk módján elkezdenek egy kicsit törődni azokkal az emberekkel, akikkel kapcsolatban vannak az Udvarban. Kíváncsi vagyok ez a szál majd hogyan alakul a későbbiekben.

Összességében ez egy jó kezdés, és szerintem a folytatásban megmutathatja, mire képes valójában.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  Written in Red

Kiadó: Twister Media

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 512

Fordította: Bozai Ágota

Olvass tovább!

Charlie N. Holmberg: A papírmágus

A GABO kiadó friss megjelenése nem szokványos mágiából építkezik, az újdonság varázsa pedig mindig eléggé motiváló ok, hogy kíváncsi legyek egy regényre.

Fülszöveg: Ceony Twill összetört álmokkal érkezik meg Emery Thane mágus házába. A varázslóképző iskolában évfolyamelsőként végzett lány fémmágusnak készült, most mégis papírmágiára kárhoztatják – de hát mi haszna a papírnak egyáltalán?

Azonban a varázslatok, amelyeket Ceony a csodabogár Thane keze alatt megtanul, rácáfolnak előítéleteire. Ahogy kibomlik előtte a papírmágia csodálatos világa, megismeri tanára sötét múltját és egy olyan tiltott és veszedelmes mágiafajtát, amellyel szemben szinte semmi reménye nem lehet felvenni a versenyt. Mégis muszáj megtennie, mert hamarosan szó szerint Thane szíve lesz a tét.

A papírmágus és én abszolút guilty pleasure puszipajtásokként köszöntünk el egymástól. Magyarán tök jól belemerültem a sztoriba, és kellemes élményként könyvelem el, de ez a könyv nemes egyszerűséggel nem jó. Egyáltalán nem.

De nem akarok senkit sem lelombozni, úgyhogy két részre szedem a véleményemet. Először hadd sorakoztassam fel a pozitív tulajdonságait.

A papírmágia

Romantikus, rózsaszín szemüveges hozzáállással megközelítvén a papírmágiának egyszerűen bája van, mintha egy tündéri fodros szoknya lenne, ami minden mozdulatnál kecsesen libben egyet. (Azt a, micsoda hasonlat!) Önmagában a hajtogatásnak van egy varázslatos aurája, ahogy egyetlen papírból élőlények és tárgyak sora elevenedik meg. Régen imádtam űzni az origamit, és a könyv nosztalgikus hangulatba ringatott.

Továbbá érdekes a mágia bázisa, hogy a varázslások különböző anyagokhoz kötődnek, bár csak apró morzsákat potyogtat a könyv. Eleve a kiinduló szituáció kiváló, hogy Cenynak le kell mondania az álmáról, és olyan anyag mellett kell elköteleznie magát, amit kevésre tart (aztán persze megváltozik a véleménye).

A tanár-diák kapcsolat

Gyengém a tanár-diák kapcsolat romantikus vonatkozásban, noha itt egyelőre még nem sok érdemleges történik. Ceonyról nem sok mindent tudunk meg azonkívül, hogy szeret főzni, de Emery egy összetett, kellemes karakter.

A felbukkanó ötletek

Például nagyon tetszett, hogy a papírmágusok több réteg papírból álló élőlényeket tudnak készíteni, amik úgy cselekszenek, mintha igaziak lennének (lehet Köményt nem szeretni?). Ceony szíven keresztül megtett útja, a különböző érzelmi állapotokkal való találkozása is érdekes. 

És akkor következzenek azok az ismerős pontok, amikben a történet megbukott:

A papírmágia

Bármennyire is ötletes, ha jobban belegondolunk, az egész papírmágiának nem sok értelme van, és nem is célszerű. Mire jó az, hogy ha mágiát akarsz gyakorolni, akkor előtte hetekig kell valamit hajtogatnod, minden darabot precízen, különben nem is fog működni? Végig az járt a fejemben (főleg, hogy akadtak ilyen szituációk), hogy még elképzelni is nevetséges, amikor veszélybe kerülsz, pár másodpercnyi reakcióidőd van, és nekiállsz hajtogatni, hogy megvédd magad. Abszurd. Ráadásul a papír nem praktikus anyag, hiszen pillanatok alatt tönkremegy, mint ahogy a történetben nem egyszer megesik.

A tanár-diák kapcsolat

 A regény annyira kidolgozatlan, hogy a kapcsolatuk nincs felépítve, így nem érteni, hogy Ceony miért cselekszik úgy, ahogy, és a férfi a könyv végén miért reagál úgy, ahogy. (Egy-egy csontként odavetett mondat a motiváció, de ez közel sem elég). Ráadásul az egész történet Emery körül forog, mintha ő lenne az atyaúristen, és ezzel Ceonyt teljesen alárendelt női státuszba szorítja. Folyamatosan főz a pasira, takarít utána, mert ugye ez egy nő dolga, és minden gondolata a férfi megmentésén jár, mert… miért is? Mert ismeri egy hete?

A világfelépítés

Mert nincs? Az égadta világon semmit nem tudunk a mágiarendszerről, a társadalomban betöltött szerepükről, és egyáltalán arról, mi az a menet, amit Ceony a könyv felétől kezdve lenyom. Ezzel szemben viszont fontos részletes leírásokban ecsetelni, hogy készül a kaja.

A történetvezetés

Mivel trilógiáról beszélünk, a szerző nem gondolta úgy, hogy illene az olvasó elé valami koherens történetet vágni. Konkrétan a könyv felétől kezdve az egész egy látomásfolyam, amiben Emery háttértörténetét ismerjük meg, de a konkrét eseményekhez nem kapcsolódik szorosan, és ha kihagytam volna a fél könyvet, sem vesztettem volna sokat a főszál tekintetében. A végén viszont még csak egy fordulat sem akadt, hiszen abban a pillanatban tudható volt, hogy mi lesz a bonyodalom feloldása, hogy Ceony elindult a házból. Így viszont olyan, mintha egy fél könyvet olvastam volna, és összességében sem érződik a regény egy trilógia első részének, hanem inkább egy félbehagyott könyvnek. Rövid idő alatt játszódik, és Ceony konkrétan semmit nem haladt a kitűzött célja felé.

Mint láthatjátok, éppen abban gyenge a regény, amiben erős is. Összességében a negatívumok többet nyomnak a latban, és erősen jelzik, hogy bizony, A papírmáguson bőven lehetett volna még dolgozni. Ettől függetlenül mégis megtaláltam benne azt, ami miatt nem zavartak annyira a hiányosságai, mint egy hasonszőrű könyvnél éreztem volna.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  The Paper Magician

Sorozat: A papírmágus trilógia #1

Kiadó: GABO

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 240

Fordította: Márton Zsófia

Olvass tovább!

Karen Fortunati: The Weight of Zero

Elég jó értékelései vannak a regénynek külföldön, és olyan témát jár körbe egy pici csavarral, amit például a Veled minden hely ragyogó bámulatosan integrált történetbe.

Cath előre felkészül arra, mikor kebelbarátja, Zero, köznapi nevén depresszió ismét rátelepszik. Az ágya alatt dugdossa a gyógyszereit, hogy amikor Zero lecsap, megölhesse magát – a legutóbbi alkalommal nem sikerült. Mielőtt ez bekövetkezne, évek egyedülléte után a töri projekt keretén belül szert tesz élete első pasijára, a terápiás csoportban pedig új emberekkel ismerkedik meg.

Nem igazán értem, miért 4,2-es a könyv goodreadsen. Tény, hogy nem nagy az olvasottsága, de akkor is soknak tartom a méltató szavakat.

Mert a The Weight of Zero egy roskadozó kliséhalmaz.

Semmi eredeti nincs benne az említett apró pici csavart leszámítva, hogy Cath úgy hivatkozik a depressziójára, mintha az egy külön entitás lenne. Fortunati fogja a tipikus, irreális kliséket, és egy csokorba gyűjti. Cathnek jó ideje nincsenek barátai. Amikor elárulta a két legjobb barátnőjének, hogy bipoláris depressziót diagnosztizáltak nála, elfordultak tőle, sőt, az egyik szétkürtölte a hírt a suliban, és azóta is megy részéről a bullying. Erre jön a történelem óra, és azon belül mi más? Csoportmunka, naná, amely során Cath és Michael – aki egyébként már hatmillió éve oda van Cathért, csak nem mert közeledni eddig, mert a cselekmény most kívánta meg – közel kerülnek egymáshoz. Értsd: váltanak pár szót a közös projektjükről, és bumm, már együtt is járnak 20% után. Elismerem, ebből a szempontból nem szokványos a regény, mert nem a szerelmi szálon van a hangsúly, és végig egy párt alkotnak a történet folyamán, de ezzel el is veszik a romantika, merthogy 1, érthetetlen, mire fel jönnek össze 2, nem sikerül köztük kémiát csiholni 3, Michaelben semmi érdekes nincs.

Pasi pipa. Pár nap múlva betoppan az új legjobb barátnő is a képbe. Tudom, tudom, fikció, de ne legyen már ennyire irreális. Innentől kezdve minden szép és jó, Cath élete csodálatos lesz, de ennek törvényszerűségéhez felesleges a mentális betegség, mert egy sokáig magányos, normális ember is éppen ugyanígy éli meg a szituációt.  

Ez volt az egyik nagy bajom a regénnyel. Igazából Cathnek egy olyan időszakát mutatja be, ami a mániákus és a depressziós közti átmenet, így nincs lehetőség egyik szélsőséget sem megismerni, csak némi bűnbánó visszaemlékezés van és a depressziótól való félelem.

A másik problémás rész maga a főszereplő. Valahol értem, hogy a karakterfejlődéséhez szükségesnek kell önzőnek lennie, na de ennyire? Értelemszerűen úgy érzi, hogy ő a világ közepe, hogy a fájdalmát senki sem értheti meg. De azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy lazán elnézi, hogy az anyja két munkahelyen gürizik, hogy az ő gyógykezelését finanszírozni tudja, és még annyit sem tesz meg, hogy csinál némi házimunkát! Ezt csak a depressziós fázisban tartanám indokoltnak, de mint mondtam, abba Cath nem ér el a regény folyamán. A történet egy pontján az anyja teljesen megdöbben, mikor Cath tesz-vesz valamit a házban. De ennél még durvább az a rész, amikor az anyja bejelenti, hogy egyelőre otthagyja a másik állását, mert már nem bírja a két munkát egyszerre, sem azt, hogy alig látja a lányát, Cath meg erre konkrétan számon kéri, hogy mi az, hogy nem akar többé megszakadni. Nem akartam elhinni az olvasottakat. Ráadásul Cath úgy tartja vissza az infót a betegségéről mindenki előtt, mintha ő lenne a szentatyaúristen, értitek, még a terápiás csoportban is. Még az új barátnője előtt is, aki a legszégyenteljesebb problémáját is bevallja neki, és cserébe mit kap? Titokzatoskodást, mert Cath a fejébe vette, hogy őt mindenki utálni fogja, ha megtudják, mi a diagnózisa. (Nyilván a barátnői reakciója miatt, de akkor is túlzás.)

Soknak találtam a történelmi vonatkozást, legalábbis abszolút nem érdekelt az a vonal, hiába használta Cath a leveleket egyfajta önazonosulásra, hogy elfogadja magát olyannak, amilyen, és ne hagyja, hogy a betegsége határozza meg.

A regény üzenete jó: mindenkinek van valami fájdalma, és egyik sem csekélyebb jelentőségű másokénál. De a kivitelezés és Cath ellenszenves személye mellett eltörpül.

A lezáró klisé lényegében az, hogy a szerelem meggyógyítja a mentális betegséget, mert Cath bevallja a betegségét, és úgy dönt, hogy Zero nem jön el, és kész, de szerintem ez nem egészen úgy működik, hogy az ember eldönti, hogy most nem akar depressziós lenni, vita lezárva. 

Azt nem mondom, hogy debütáló regénynek rossz lenne a The Weight of Zero, mert nem az, csak átlagos.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Kiadó: Delacorte Press

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 400

Olvass tovább!

Stephanie Garber: Caraval

Külföldön hatalmas hype veszi körül a regényt, és a marketingesek mindent megtettek, hogy eladják: gyönyörű borító, csodaszép kiadás, olvasócsalogató fülszöveg. Gondoltam, adok neki egy esélyt.

Scarlett és Tella az apjuktól való félelmükben tengetik életüket. Scarlett úgy hiszi, hogy az egyetlen kiút számukra, ha férjhez megy – az esküvő hat nap múlva esedékes – valakihez, akivel eddig csak írott szót váltott. Ám a terveit felborítja, hogy hosszú évek levelei után Master Legend végre meghívót küld Caravalra. Scarlett és Tella sokat hallottak a nagymamájuktól a mágikus előadásról, és nagy vágyuk volt részt venni rajta. Scarlett már nem akar menni, mert elszabadulna az apjuk haragja. Akarata ellenére Tella egy Julian nevű matróz segítségével kijuttatja az otthonukból a lányt, de a szigetre érve Tellát elrabolják. Mint kiderül, ő lesz a Caraval fénypontja: az ötnapos játékot az nyeri meg, aki megtalálja Tellát. Scarlettnek időben meg kell oldania a feladványokat, hogy még visszaérjen az esküvőjére, és ebben a matróz, Julian lesz a segítségére.

A Caraval-t olvasva elég szélsőségesen lengtek ki az érzelmeim. Bizonyos pontokon meg voltam róla győződve, hogy ez a regény rossz, gyengén kivitelezett, amatőr munka. Ez aztán változott, ahogy kiderültek a dolgok, de végeredményben nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem. Nehéz ezt így összegezni, és csak azok érthetik, akik olvasták, úgyhogy új taktikát alkalmazok.

Lássuk a benyomásaimat sorjában!

A világfelépítés törékeny gyufaszálakból áll. Van itt említés szintjén pár sziget meg hajóval utaznak arra a szigetre, amin a Caraval van, és ennyi. Voltaképpen csak a Caraval bemutatásával törődik a szerző, de igazából a szabályok itt is plot device-ként működnek. Kapunk egy eredettörténetet a nagymama előadásában Legend személyéről – ez fontos a későbbiek fényében –, az viszont homály marad, hogy például hogyan terjed az egész híre meg a meghívók.

Maga a Caraval és Scarlett tapasztalásai Alice Csodaországban áthallás; a mágikus környezet színes-szagos forgataga a regény fő vonzereje. Bár nincs semmi olyasmi, amit annyira különlegesnek tartanék, hogy dicshimnuszokat zengjek róla, de az összkép mégis kellemes élményként marad meg. Egyetlen érdekességet emelnék ki: Scarlett színekben látja az érzelmeit. Ezzel kapcsolatban találkoztam olyan teóriával, hogy Scarlettnek képessége van, de szerintem ez valami spéci szinesztézia lehet.

A gondok 15%-nál kezdődtek, amikor is úgy véltem, kitaláltam a csattanót. Annyira a szánkba volt rágva a karakterek reakcióiból, hogy rögtön adta magát. Na mondom, tuti, hogy ez a felfedezés lesz a regény vége, és még 85% visszavan! De azt sem állítanám, hogy annyira nyilvánvalóan sütött a dolog, ez alatt azt kell érteni, hogy nem mindenki veszi észre, mert közben az író másra is terel, mégis valahogy éreztem rajta az igyekezetet. Lehet ebből érteni egyáltalán valamit? Gondolom nem.

A nyomok keresése nem túlzottan érdekes, és Scarlett folyton csak ugyanazt hajtogatja, amitől repetitív lesz a regény. Ha szavakkal elő tudta volna teremteni Tellát, már a történet elején puff hangú felhőből manifesztálódott volna.

35% körül még jóval Scarlett előtt kitotóztam Legend meghívásának okát. Itt már komolyan húztam a számat, hogy ennyire kiszámítható a regény, mert ez így nagyon gyenge. Mérgelődésemet tovább tetőzte, hogy a szerző előszeretettel fektet energiát a ruhák bemutatására. Ehhez egy nagyon kapóra jövő, bármikor bevethető eszközt használ. Scarlettnek még át sem kell öltöznie, ugyanis egy nagyon menő mágikus öltözéket visel, ami kénye-kedvére alakul át fazonra és színre is, így bőven van miről írni. (Vajon melyik könyv vezette be a habos-babos ruhák trendjét, hogy azóta szeretnek a női szerzők elmerülni az ilyen részletekben? A Párválasztó?)

50%-nál kerül szóba a csattanó, amit a történet végén vártam. Kiderült, hogy nem lett igazam. Ezen a ponton amiatt méltatlankodtam, hogy a szerző túltolja a terelést, átesik a ló túloldalára. Itt van egyrészt a csattanó dolog, másrészt van egy gonosznak bemutatott karakter, akinek beszélő neve van, és állandóan feketében jár, tehát ennél nyilvánvalóbb nem is lehetne, és közben teljesen más, mint amilyennek be van mutatva. Tehát azzal volt bajom, hogy a szerző  látványosan gonosznak állítja be a jókat, és jónak a gonoszokat, és a szituációban a csavar, hogy pont fordítva van. De ez így nagyon a véglet, az a jó, ha nem tudjuk egyértelműen eldönteni, nem?

Juliant bírtam, de a szerelmi szál eleve halálra van ítélve olvasói szempontból, hiszen a Caraval ötnapos rendezvény, amiből ráadásul egy nap ki is esik. El kellene hinnem, hogy milyen hatalmas nagy szerelembe esnek a szereplők négy nap alatt? Ahhoz túlzottan két lábbal állok a talajon. A szerző szándékában áll bizonytalanságban tartani bennünket, hogy Julian érzései valódiak-e vagy sem, ha a személye nem az, akinek látszik. De ez egy YA regény, ami magában foglalja a választ.

A történet legidegesítőbb része, amikor Scarlett megtalálja Tellát. És a saját húga, akinek védelmére az egész életét feltenné, úgy viselkedik, mint egy idióta fruska. Nos, itt már a fejemet vertem a falba, és utáltam a könyvet.

Aztán elérkezett az igazság ideje. A történet elején többször elhangzik, hogy ami Caravalban történik, azt nem szabad elhinni. És tényleg. Utólag a karakterek elmesélik Scarlettnek meg nekem, hogy minden, amit olvastam, nem is úgy történt. Dedukciós képességemen csorba esett, az elméleteim mentek a kukába.

És nem tudom, mit kezdjek ezzel. Egyrészt sokkal több értelme lett volna, ha E/1-ben van megírva a történet. Másrészt nekem a másik sztori jobban tetszett. Így viszont mit nyertem azzal, hogy elolvastam a könyvet? Nem vagyok e narratív technika ellen, de szerintem ez egy kétórás filmben jobban működik. Értelemszerűen a megoldás javít a történet összképén, hiszen kikupálja a problémás hepehupákat, de nem tudok szabadulni a gondolataimtól, amik menet közben befészkelődtek a fejembe.

Hogy mi lesz a folytatásban? Fogalmam sincs, mert egy viszonylag kerek történetet kapunk, egyetlen elvarratlan szál marad csak, de semmi olyan, amitől megenne a fene, hogy tudni akarom rá a választ.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Caraval #1

Kiadó: Flatiron Books

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 407

Olvass tovább!

Charlie Jane Anders: All The Birds in the Sky

Továbbra is imádom a világvége sztorikat. Ha pluszban a feltét mágikus realizmus, amellett nem lehet csak úgy elmenni, főleg, hogy nem gyakran találkozni ezzel a kombinációval.

Patricia és Laurence felső tagozatban találkoznak; mindketten furcsák a maguk módján, és az iskolatársadalom berkein kívül állnak, így lesznek jó barátok. Laurence egy mesterséges intelligenciát épít titokban a szobájában, míg Patricia egy napon megérti a madarak beszédét. Egyikük gyerekkora sem könnyű, így elsodródnak egymástól, és csak tíz év múlva találkoznak.

Műfajilag különös elegy ez a regény: párhuzamosan fut egymás mellett a fantasy szürrealizmusa és a sci-fi naturalizmusa. A mágiát és a technológiát állítja szembe egymással, és ezzel lényegében napjaink egy fontos problémájára reflektál. Arra, hogy a technológia mennyire eluralkodik az életünkön, és a környezet rovására megy; kiszipolyozzuk, tönkretesszük, és a maradékot a technológiai szeméttel bőségesen ellátjuk.

Az első 30%-ban Patricia és Laurence gyerekkori hányattatásait követhetjük nyomon. E harmadban a regény YA-ként íródott, és azt a célt szolgálja, hogy megalapozza a karaktereket. Bár nem mindig értettem a viselkedésüket, mindkét karaktert megkedveltem. Elsősorban Laurence-n vonogattam a szemöldököm: amikor megbizonyosodik arról, hogy Patricia tényleg ért az állatok nyelvén, elzárkózik előle, nem áll szóba vele. Oké, magamból indulok ki, mert én totál belelkesülnék, és le sem lehetne lőni, hogy ez milyen szuper már. Ha jobban belegondolok, Laurence a tudomány embere, és számára a megmagyarázhatatlan természetfeletti elfogadhatatlan, ezért annyira mégsem csoda, hogy úgy viselkedik, ahogy… de akkor is.

Ebben a gyerekkori részben elég durva dolgok történnek mindkettejükkel, ami talán túlzás is, mert lényegében egyetlen valamire való felnőtt karakter sincs a könyvben. Mindkettejük szülei teljesen korlátoltak, és egyáltalán nem a gyerekeik érdekében cselekszenek. Másrészt viszont a háttérben érzékelhető egy morbid humor, ami enyhíti a sok negatívumot (Lásd a bérgyilkos karaktere. Nagyon fura).

A második részben 10 évvel később járunk, amikor is Patricia elsajátította a mágiát, Laurence pedig egy titkos projekten dolgozik, ami az emberiség kimenekítésére szolgál. A regény ezen pontján nem sok minden történik, itt is inkább a karakterek elmélyítése zajlik, illetve Patricia és Laurence kiújuló barátságának felfestése.

A könyv első fele nagyon tetszett, a hangulat, a mágikus vonás, hogy az egész történet ilyen furcsán elrugaszkodott. Aztán minden elromlott.

Nem emlékszem, mikor találkoztam utoljára ilyen pocsékul strukturált regénnyel. Olyan érzésem volt, mintha a szerző elkezdte volna szépen írni, úgy, ahogy kell, aztán féltávnál rájött, hoppá, még sehol sem tart. Nem akarta ezt húzni-vonni vagy sorozattá bővíteni, így úgy döntött, hogy nagy időugrásokkal random, kohézió nélküli jeleneteket bedobál, és voilá.

A 23. és 24. fejezet között akkora orbitális váltás van, hogy vissza kellett lapoznom megnézni, hova lettek a kihagyott oldalak. Ezt úgy képzeljétek el, hogy a 23. fejezetben Patricia és Laurence csak barátok, Laurence-nek barátnője van, akivel kapcsolatban a házasság gondolata is felmerült. A 24. fejezet viszont úgy kezdődik, hogy éppen szexelnek, és deklarálják egymás iránti szerelmüket. Ez mi???

Tényleg ilyen egyszerű lenne? Végül is így a legkönnyebb egy kapcsolatot létrehozni, nem kell bemutatni sem, minek az, durr bele. Ugyanígy, addig a pillanatig egy szó sem volt apokalipszisről, aztán megtörténik a szex, és hirtelen  a világ véget akar érni.

A fülszöveg is rossz, mert a könyv harmadik részét ígéri az olvasónak, és ez persze izgalmasan hangzik, meg minden, de az előbbiek miatt az egész durván összehányt, kiaknázatlanul maradt terület. Háború sincs, csak két pár oldalban lerendezett összecsapás. Hihetetlen, hogy mennyire vázlatos az egész, és ezt ilyen formában hagyták megjelenni. (Láttátok az új Fantasztikus négyes filmet? Na kb. itt is ilyen a történetvezetés. Nem is értem.)

Összességében azért élveztem az olvasást, voltak benne aspektusok, amiket szerettem. Amit nem értek, hogy miért kellett ezt a szerelmi szálat erőltetni (pláne így), mikor a barátságnak nagyon szépen volt megágyazva, a lényeg elmismásolásához meg ennél többet nem tudok fűzni.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Kiadó: Tor Books

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 320

Olvass tovább!

John Corey Whaley: Highly Illogical Behavior (Nagyon logikátlan barátság)

Hamarosan megjelenik a Maxim kiadó gondozásában John Corey Whaley legújabb regénye Nagyon logikátlan barátság címmel. A könyvet még a nyáron olvastam, a témája azonnal felkeltette az érdeklődésem.

A 16 éves Solomon szorongásos zavarban szenved, pánikbeteg és agorafóbiás, három éve ki sem tette a lábát az otthonából. Lisa mindenáron be akar jutni a választott egyetemére, hogy pszichológiát tanulhasson. Kitalálja, hogy meggyógyítja Solomont, és az erről készült dokumentációval pályázik. A fiúját, Clarkot is belerángatja a hadműveletbe, és végül mindhárman jó barátok lesznek. De ahogy az idő múlásával Sol és Clark egyre közelebb kerülnek egymáshoz, Lisa elkezdi megkérdőjelezni a saját kapcsolatát Clarkkal, és az erkölcs kérdése is fenyegetően merül fel.

A Highly Illogical Behavior kellemes kikapcsolódást nyújt, jó a hangulata, az olvasót beszippantják a lapok, rövidsége miatt gyorsan olvasható. Az írónak van egyfajta kellemes stílusa, amitől a karakterek megelevenednek, a beszélgetéseiket élvezet olvasni. E/3-ban két nézőpontból követhetjük végig a történéseket: Lisáéból és Solomonéból.

Lisát egyáltalán nem kedveltem. Az a fajta ambiciózus embertípus, aki a céljai elérése érdekében mindenen és mindenkin átgázol, és egy pillanatra sem fordul meg a fejében, mennyire helytelen, amit tesz. Solt az orránál fogva vezeti, a barátjának tetteti magát, és az nem mentség, hogy a színjáték egy idő után valódi barátsággá alakul. Mondhatjuk úgy is, hogy Lisa az egész társadalmat testesíti meg egy személyben, azokat, akik nem tudják, és igazából nem is akarják megérteni az agorafóbiát és a vele járó szorongást. Szerintük minden csak az akaraton múlik, és aki nem tud az elvárásoknak megfelelően viselkedni, az gyenge.

 Sol egy aranyos, kedvelhető srác. Ami a legjobb, hogy kocka, imádja a Star Treket, és bár nem hagyja el a házat, nem érzi úgy, hogy valami mélységesen hiányzik az életéből.  

Ezt furcsának találtam. Persze nem minden ember egyforma, de azért lássuk be, ha valaki három éve képtelen elhagyni a házat, akkor óhatatlanul is felmerülnek bizonyos gondolatok. Hogy mások milyen életet élnek, és ezzel szemben Sol milyen életet él. Hogy lemarad olyan dolgokról, amik a tinédzserlét elengedhetetlen, örömteli velejárói. Az otthon menedéke biztonságérzetet nyújt, a kinti világban csak rossz érné. Így ha elkerüli a negatív tapasztalatokat, akkor minden rendben lesz – egyfajta önjutalmazás ez, ami állandósítja a problémát. Mégis hihetetlennek tartom, hogy az agorafóbiája, a szorongása és a pánikrohamai összessége nem vezetett depresszióhoz, hanem Sol egy életvidám srác maradt. Ugyanezen okból furcsa, hogy nulla szociális élettel ilyen könnyen beengedi Lisát és Clarkot az életébe. Egyáltalán nem is gátlásos ilyen téren. Akkor meg mégis miért nem meri elhagyni a házat?

Whaley annyira a jelenre koncentrált, hogy nem is törődött a magyarázattal. Sosem derül ki, hogy mi a betegség katalizátora. Talán lehetne az, hogy Solomon meleg, és emiatt nem bír megmaradni emberek között, mert fél, mit gondolnak róla. De ha ez így lenne, nem vállalná fel nyíltan a családja és az újdonsült barátai előtt. Hiányoltam a kiváltó okokat.

Jó pont, hogy Whaley nem próbálta meg nevetségesen idealizálni az agorafóbia és a pánikbetegség problémáját. Általában a hasonló könyvekben, ha jön az első szerelem vagy a főszereplő találkozik valakivel, aki óriási benyomást gyakorol rá, a mentális betegsége egy szempillantás alatt felszívódik. De ez a valóságban nincs így. És ebben a történetben sem. Sol nem gyógyul meg csak azért, mert barátai lettek. Whaley valóságosan ábrázolja a pánikrohamok nyomasztó eluralkodását, és a házból kilépés miatti félelmet. Kívülről nevetségesnek tűnhet ez a viselkedés, de a történet Sol karaktere révén segít jobban megérteni, hogy milyen érzés lehet azoknak, akik ebben a betegségben szenvednek. Gondolhatnánk, hogy a könyv végére előrelépés történik Sol „ügyében”, de mivel ebbe évek munkáját kell feccölni, ez nem történik meg, és emiatt elveszik a könyv üzenete.

De ez valószínűleg tudatosan van így, specifikus céllal, hogy se előzmény, se végkimenetel, és ez egyediséget kölcsönöz a regénynek. Akit ez nem zavar különösebben, annak nem lesz hiányérzete.

A szülők miatt méltatlankodva csóváltam a fejem. Struccpolitikát folytatnak, Sol betegségét kezeletlenül hagyják. A fiú nem szed gyógyszert, nem jár pszichoterápiára, nem sportol, nem csinál semmit annak érdekében, hogy gyógyuljon. Élik a saját kis életüket, randizni járnak, amikor a gyerekük három éve a négy fal között rekedt, mindennap meg kell küzdenie a rohamaival, és ignorálják, hogy a pánikrohamok milyen egészségügyi károsodást okozhatnak Solban. (Bár a tünetei valódi szervi kárral nem járnak, csak borzasztó érzésként éli meg, ám hosszútávon a testre gyakorolt folyamatos stressz már igen.) A történetben viszont jófejnek vannak feltüntetve, akik lazán fogadják, ahogy a fiúk coming outol nekik. Olvastam egy interjút Whaley-vel, amiben azt mesélte, hogy direkt írt normális szülőket Solnak, mert a legtöbb YA regényben a szülők defektesek vagy csak kellékek. Bevallom, ezen megdöbbentem, mert mondhatjuk azt, hogy milyen jó, hogy tiszteletben tartják Sol arra vonatkozó igényét, hogy ne kelljen szenvednie a kinti világban, de az előbb említett okok miatt bátran kijelenthetjük, hogy ez felelősségteljes szülőnél nem így működik.  

Kapunk még egy furcsa szerelmi háromszöget is. Ez igazából nem definiálható klasszikus idegőrlős háromszögnek, szerencsére a könyv inkább a barátságra helyezi a hangsúlyt, semmint a romantikára, úgyhogy ez senkit se ijesszen meg. A Sol és Clarke közötti interakciók jópofák és szórakoztatóak, Lisa vergődése pedig már-már komikumba hajlik.

Összességében ez egy korrekt regény, ami betekintést enged bizonyos mentális betegségekbe, és mindezt jó stílusban teszi. A néhol hiteltelen ábrázolások, mint Sol személyisége vagy a szülők viselkedése viszont annyira zavart, hogy nem lett kedvenc.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Kiadó: Dial Books

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 256

Olvass tovább!