Julie Kagawa: A halhatatlanság szabályai

Már nagyon régen kinéztem ezt a könyvet goodreadsen. Ugyan a vámpíros téma már lerágott csont, és annyira nem is epedezem érte, de ez a könyv nagyon jó értékeléseket kapott. Julie Kagawa Vastündérek sorozatába már belekóstoltam, szóval nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok.

Fülszöveg:  Megmentheted az emberiséget, ám válj érte azzá, amitől a legjobban rettegtél. Te mit tennél?

Ha életben akarsz maradni e pusztuló világban, át kell adnod magad a sötétségnek…

Allison Sekemoto a fallal körülvett város legkülső körében, a peremen él. Nappal társaival együtt előmerészkednek, és élelem után kutatnak, éjszaka azonban bármelyikükből áldozat válhat, és nem tudják biztosan, megérik-e a holnapot. Ebben a világban a vámpírok két lábon járó vérzsáknak tekintik az embereket, Allie-t pedig az irántuk érzett gyűlölet tartja életben. Aztán egy éjszaka Allie meghal, és maga is szörnyeteggé változik.

Bár maga mögött hagyja a várost, titkolnia kell új énjét. Továbbra is embernek adva ki magát csatlakozik egy elcsigázott felmentőcsapathoz. Allie válaszút elé kerül, és döntenie kell, hogy miért – és legfőképpen kiért – éri meg feláldoznia halhatatlanságát.

Kerek perec kijelentem: nem vagyok elragadtatva ettől a könyvtől, és a pozitív fogadtatása is fejvakarós tény számomra. A halhatatlanság szabályai semmi olyat nem tud felmutatni, amit korábban nem láttunk már, és az igazság az, hogy még be is csapja az olvasóit. Ez egy posztapokaliptikus történet, ahol vannak vámpírok, emberek meg zombik (csak nem zombiknak hívják őket), a vámpírok jelenléte a sztori folyamán főhősünket leszámítva nem sok. És még azok is jóformán mind gonoszak, csak a hópihe főhősnő nem.

Kicsit furcsa ennek a könyvnek a felépítése. Az elején elég hosszan bemutatja Allison emberként töltött életét, és aztán az ember- és a vámpírlét közti átmenetet, amivel el is megy a könyvnek kb. a fele. Valahol értem, hogy ezt miért kellett aprólékosan felvezetni, hiszen szükséges megalapozni, hogy Allison nem lesz az a csúnya, gonosz vámpír, aki simán kiszívja az emberekből az életet. Ha a trilógia egészét veszem, akkor elenyésző mennyiségről beszélünk, de mivel annak egyetlen harmadáról van szó, valahogy nem klappol ez a megoldás.

Emiatt nem is marad sok idő azokra az eseményekre, amik azután történnek, hogy Allison csatlakozik az embercsoporthoz (és ez a fülszövegben is benne van, abszolút spoiler, olyan későn esedékes). A szerelmi szál (vagy mondjuk csak inkább vonzalomnak), így nem sok hatást ér el nálam, a fiú főhős pedig annyira fájdalmasan jófiúnak lett megírva, hogy borzasztóan untatott. Allison mentorának, Kaninnak a szála sokkal érdekesebbnek bizonyult volna, erre a szerző hagyta annyiban az egészet, hogy majd a következő kötetben kerülhessen rá sor. Ahhoz képest meg a mendegélés az emberekkel eléggé unalmas volt.

Allison elképesztően idegesített. Tipikusan az a csaj, aki badass karakter LENNE, de inkább egy kis beképzelt némber, aki azt hiszi, körülötte forog a világ, megy a feje után, mindenkinek beszólogat… nem, nagyon nem menő. Mivel az ő fejében kellett végig lennem, és ez inkább kínzás volt, mint jó élmény, a regény élvezeti színvonalát is jelentősen lezüllesztette. Ráadásul végig az van szajkózva a könyvben, hogy a vámpírok sosem maradnak emberiek, minél előbb el kell engedni a múltat, és úgy szomjaznak a vérre, hogy simán megölhetnek másokat, ha pedig nem fogyasztanak eleget, megőrülnek, és semmi sem állíthatja meg őket a vérengzéstől… ehhez képest Allison, a hópihe, simán ellavírozott. Kezdőként. Az sem tetszett, hogy mennyire nem tudta a szerző átadni Allison öngyűlöletét. Sőt, nem is volt neki. Allison a regény elején úgy van beállítva, hogy mélységesen gyűlöli a vámpírokat. Nem hajlandó nekik vért adni, inkább guberál. Az, hogy a vámpírságot választja, az élethez ragaszkodásnak tudható be − ha az ember a halálán van, és mindenáron élni akar, abban a momentumban bármi megfelel neki. Viszont ezt a döntést utólag meg lehet bánni, amikor ráeszmél, hogy mit tett: azzá vált, amit legtisztább szívéből gyűlöl. Ez nem olyasmi, amit könnyen el lehet fogadni, mélységes önmarcangoláshoz vezet. De Allisonnál? Ugyan, semmi lelki következménye nincs, lazán elfogadja a szabályokat meg azt, hogy akkor neki innentől vért kell innia emberekből, és kész. Nagyon hiteltelennek éreztem én ezt.

Egyéb következetlenségek is felmerülnek: például a csoport találkozik Allisonnal egy olyan világban, ahol vámpírok és veszettek vannak, ahol nincsen étel, ezek meg: "gyere, most már a csoport része vagy, ami a miénk, az a tiéd is!" És ezt az írónő kétszer is gyönyörűen eljátszotta.

A történetben egy csomó lehetőség rejlik: egyrészt ott van a veszettek kérdése, a vámpírok terméketlensége, az egész vámpírhierarchia a városokon belül, és Allison mentora. Az első kötetben lezáródik egy cselekményszál, szóval önmagában simán is élvezhető a történet, mert mondjuk úgy, Allison új kalandra indul, aminek konfliktusa természetesen felvetődik ebben a történetben.

Összességében egynek elment, de legfőképpen az idegesítő főhős miatt a továbbiakban nem hinném, hogy kíváncsi leszek a folytatásra (pedig Kanint bírtam!).

Értékelés: 5/5

Borító: 2/5

Eredeti cím:  The Immortal Rules

Sorozat: Éden-trilógia #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 458

Fordította: Mergl-Kovács Bernadett

Olvass tovább!

Anne Bishop: Vörös betűkkel

A molyon és goodreadsen is nagy népszerűségnek örvend Anne Bishop sorozatának első része. Felnőtt urban fantasyre bármikor vevő vagyok, és a Kate Daniels sorozat körüli hajcihő is valósnak bizonyult, így nagy várakozással álltam elébe.

A recenziós példányt köszönöm a Twister Media kiadónak!

Megrendelem!

 

Fülszöveg: Meggie Corbyn cassandra sangue, vagyis vérpróféta, azaz ha a bőrén vágás nyomán kiserken a vér, látja a jövőt. Meggie ezt a különleges képességét inkább átoknak, mint áldásnak tekinti. Meg nem szabad ember. Tartógazdája rabszolgaságban őrzi, hogy csak ő szerezhessen tudomást látomásairól. Meggie azonban megszökik és az egyetlen biztonságos hely, ahol elrejtőzhet, a Lakeside Udvar nevű üzleti negyed, amit a Mások működtetnek.

Az alakváltó Simon Wolfgard vonakodik felvenni az Emberi összekötő állásra jelentkező idegent. Egyrészt azért, mert úgy érzi, hogy valami titkot rejteget, másrészt azért, mert nincs emberi prédaszaga. Ám egy erősebb ösztön arra készteti, hogy mégis alkalmazza Meggie-t. Amikor megtudja róla az igazat, és azt is, hogy a kormányhatóság körözi, Simonnak el kell döntenie, vajon megéri-e, hogy bekövetkezzen az emberek és a Mások között szinte elkerülhetetlen harc.

A Vörös betűkkel legnagyobb erőssége a világ, amiben játszódik. Egyelőre csak a felszínt kapargatjuk, és ez a kötet egy erős ígéret, hogy a benne rejlő potenciál hangsúlyosabban mutatkozik majd meg a folytatásban. De már ez is bőven elegendő ahhoz, hogy felszítsa a kíváncsiságot.

Ebben a világban az emberek a Mások elnyomása alatt élnek. Kapunk egy kis világleírást az elején, amiből megtudhatjuk, hogyan alakult ki ez a felállás, ezt nagyon érdekesnek találtam. Nincs habos-babos lávsztori, semmi romantikus fennköltség, az emberek kaja alapanyagok, nem több, nem fűzik a Másokat hozzájuk érzelmek. Ezt Bishop igyekszik demonstrálni a történetben ahogy csak tudja, hogy ne legyenek illúzióink.

Az egy picit túlzás, hogy Bishop beszélő nevekkel dolgozik (Wolfgard, Crowgard stb.), de tök jó, hogy ilyen széles repertoáron mozognak a különböző lények, és nekem az is külön bejött, hogy mindig kiemeli, mennyire nem szeretnek emberi formájukban meglenni. Általában az alakváltókkal foglalkozó történetekben a szereplők emberi alakban mozognak, és csak néha öltenek állati alakot, itt pont fordítva. Ezen a fronton is csak alapozás van még ebben a kötetben, egy átfogó képet fest fel a klánokról, arról, hogyan működnek együtt, melyikek erősebbek/gyengébbek.

A karakterekben szintén sok lehetőség rejlik, többen önmagukban is érdekes háttértörténettel rendelkeznek, amiket jó lenne jobban megismerni. Például remekül van végighúzva a regényen, hogy nem tudni pontosan, micsoda Tess, és az a vicc az egészben, hogy bár kiderül ez-az, de a végére sem leszünk semmivel sem okosabbak.

Meggie képességéről sem tudunk meg túl sokat, a visszaemlékezései nem konkrétumok, csak teaserek, és a könyv végén fellelhető információ birtokában még sok megválaszolatlan kérdés merül fel a lánnyal kapcsolatban. Jóformán misztikum övezi az egész vérpróféta létet (kik ők, honnan erednek és ehhez hasonló kérdések).

Ja igen! Számomra abszolút pozitívum, hogy nincs szerelmi szál, csak a vonzalom jelei mutatkoznak meg, de az is csak az egyik oldalról.

A Vörös betűkkel tipikusan az a sorozatkezdő kötet, ami elhúzza előttünk a mézesmadzagot, hogy mindenképpen igényt tartsunk a folytatásra.

Számos pozitív vonatkozása mellett alapvetően viszont volt két gondom a regénnyel.

1, Borzasztóan túlírt. 200 oldalt lecsapva egy pörgős, letehetetlen sztori kerekedett volna belőle, így viszont jelentősen belassította a sok felesleges jelenet. Nem hiszem el, hogy ennyit kellett rászánni arra, hogy Meggie hogyan szortírozza a postát meg eteti a lovakat. Ebből kifolyólag ismétlődés is felütötte a fejét, ugyanazok a gondolatok köszönnek vissza Simonnál, Asiánál, de még a rendőröknél is.

2, Meggie förtelmesen Mary Sue karakter. Ezzel úgy alapjáraton nem is lenne baj, engem annyira nem szokott zavarni, de a történet rövid időt ölel fel − pár hetet −, és így nem tudott leülepedni e tény.

Meggie-t mindenki szereti. És a mindenki alatt mindenkit értek, aki nem antagonista. Szeretik az Elementálisok, akik mindenkivel szemben szeszélyesen viselkednek. Erebus nagyapa, aki egy remete, és senkit nem enged közel magához, a vámpírok területére konkrétan tiltott a belépés, de Meggie-nek lehet. A farkasgyerek, aki két éve nem változott át emberré, mert egy traumatikus élményen ment keresztül, és azóta nem meri elhagyni a ketrecét, amiben lakik. Ki sem találjátok, hogy mi történik kb. két nappal azután, hogy megismeri Meggie-t…

De még ez is egy dolog, ami úgy ahogy elmenne a rövid idő ellenére is… ugyanakkor nem tudjuk meg, hogy MIÉRT. Mert Meggie-ről semmi sem derül ki azon kívül, hogy jól szortírozza a postát. Vagyis akár ez is lehet az ok, mert ahogy Erebus nagyapa megjegyzi: "jól szállítja ki a filmeket", és a Darryl nevű karakter is mond valami ilyesmit: "kedvelem, mert alaposan összekötözi a leveleket".

Hát ez… oké.

A végén pedig egyenesen úgy hivatkoznak Meggie-re, hogy a MI Meggie-nk. De úgy kb. mindenki. Jesszus.

Viszont Meggie személyének hozadéka egy olyan változás a végén, ami tetszett. A Mások a maguk módján elkezdenek egy kicsit törődni azokkal az emberekkel, akikkel kapcsolatban vannak az Udvarban. Kíváncsi vagyok ez a szál majd hogyan alakul a későbbiekben.

Összességében ez egy jó kezdés, és szerintem a folytatásban megmutathatja, mire képes valójában.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  Written in Red

Kiadó: Twister Media

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 512

Fordította: Bozai Ágota

Olvass tovább!

Victoria Schwab: Our Dark Duet

Nagy imádatom volt a Monsters of Verity duológia első része irányában tavaly, így olyat tettem, amit ritkán szoktam: újraolvastam a This Savage Songot (másodszorra csak fokozódott az imádat). Enyhén voltam csak besózva, mikor nekiálltam a második kötetnek.

Hat hónap telt el. August Verityben vezeti az FTF csapatait, és rá sem lehet ismerni: levetkőzte a vágyát, hogy ember legyen, és csak az érdekli, hogy elvégezze a feladatát. Kate Prosperityben vadászik egy hacker csapat segítségével − a helyiek homokba dugják a fejüket a szörnyek elől. Egy alkalommal egy teljesen új, kiismerhetetlen szörny akad az útjába, ami szempillantás alatt szül erőszakot és teremt káoszt. Sloane nem halt meg, és a Kate által teremtett Malchaival, Alice-szel arról álmodoznak, hogyan ölik meg Kate-et, miközben Sloane teljesen át akarja venni Verity felett az uralmat.

Victoria Schwab azt írja a köszönetnyilvánításban, hogy ez a könyv majdnem megölte.

Engem is.

Jelen poszt írásakor alig telt el idő, hogy befejeztem a könyvet − teljesen a hatása alatt vagyok. Rágondolok, és elönt a libabőr, rám nehezedik egy láthatatlan súly, és kész, mindjárt végem van. Nem lehet szavakba önteni, hogy mennyire fantasztikus ez a sorozat.

Hasonlóan az előző részhez, az Our Dark Duet is lassan építkezik. Kate és August elég későn találkozik újra a várthoz képest, de a különálló szálaik abszolút megállják önmagukban a helyüket. Olvastam, olvastam és olvastam, és azon tűnődtem, hogy már a cselekmény sem érdekel, bármi is lesz, én imádom, és kész − ennyire jó az egész könyv hangulata. Továbbra is fenntartom, hogy mintha egy sötét tónusú anime lenne, és egyáltalán nincs YA feelingje, egy csöppet sem. Ez Kate és August kapcsolatában is megmutatkozik: a This Savage Song végén volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, itt már szerelmi szálat kapunk, de Schwab annyira jól lerendezte az egészet: a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt, és a végén ők ketten, hát ezt így megoldani, az a jelenet! Huh. Borzongás.

A sztori nem egészen olyan lett, mint vártam, mert az új szörny került középpontba. Mondhatni az egész könyv csak egy epizód az összkép tekintetében, és a szörny eszköz ahhoz, hogy a Sunaik meglássák a szélsőségek közé ékelődő szürke árnyalatokat. Ezzel kapcsolatban volt amit nem igazán értettem − vagy nem figyeltem, vagy szimplán kimaradt −, de igazából mindegy is, mert megint úgy belendült a sztori, hogy nem győztem kapkodni a fejem, és nem győztem lenyelni a gombócot a torkomban, mert hullanak az emberek. Komolyan, a könyv első fele olyan, mint egy csendes nyári zápor, a második fele meg mint egy trópusi monszun, nagyon durva a kontraszt. Fantasztikus!

 A V. E. Schwab borító

Azt sem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen könyvnél fogok elmorzsolni egy könnycseppet, de August érzelmei annyira szívhez szólóak, annyira valósak, úgy benyúltam volna a könyvbe, és megölelgettem volna. Ráeszméltem, hogy ez a könyv Augustról szólt, de August valójában én vagyok, és minden ember, mert mindenkinek szörnyekkel kell megküzdenie az életben, és könnyebb elveszteni az emberségünket és beállni a szörnyek közé, mint megküzdeni a fájdalommal. Mert fáj, rohadtul fáj ragaszkodni az eszméinkhez, önmagunkhoz, de erőt kell meríteni belőle.

A várost eluraló szörnyek helyzetére nincs megoldás, ez mégsem okozott hiányérzetet, hiszen az alaptörténet egy metafora: bármit teszünk, a szörnyek mindig ott lesznek, és folyamatosan meg kell küzdeni velük. Küzdeni kell, ez a lényeg.

Schwab írásmódja csodálatos, briliáns, ahogy ellavírozik a történetében: megvan a kellő mennyiségű érzelmi töltet, de ez egyáltalán nem megy az akció rovására; kevés időt szán a kapcsolatokra, de ez mégis bőven elég, és olyan gyönyörű karakterfejlődést mutat be elsősorban Auguston, hogy csak irigyelni lehet ennek a nőnek a zsenialitását.

Kedvencem lett ez a sorozat, biztos, hogy újra fogom még olvasni. Mindenkinek nagyon-nagyon ajánlom!

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Monsters of Verity #2

Kiadó: Greenwillow Books

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 510

Olvass tovább!

Victoria Schwab: This Savage Song

Nincs mit szépíteni, Victoria Schwab az írásmesterség istennője. Minden könyve egyedi, különleges, kreatív és letehetetlen, képtelen csalódást okozni.

Kate már a sokadik iskolából rúgatja ki magát, hogy elérje a célját: hazatérni az apjához. A város veszélyes, erőszakból manifesztálódott szörnyek uralják. Az északi és déli részt határ szeli ketté, az egyik fél Henry Flynn fennhatósága alá tartozik, aki a különleges alakulatával vadássza a szörnyeket, míg a Harker által kormányzott részben az emberek hatalmas összeget fizetnek a biztonság illúziójáért. August a szörnyek egyike, egy Sunai, aki mindenáron ember szeretne lenni. A Flynnek elküldik Augustot Kate iskolájába, hogy megfigyelje az ellenség lányát. Kate felfigyel az egyre gyanúsabban viselkedő fiúra, és leleplezi a titkát. 

Hosszasan áradozhatnék arról, hogy Victoria Schwab mekkora zseni, milyen csodálatosan műveli a szavakat, és milyen izgalmasan tud elvezetni egy történetet, de ez már annyira evidens, hogy semmi értelmét nem látom az ismétlésnek. A This Savage Songban legjobban a hangulat fogott meg: zsigeri, sötét, komor, mocskos, véres; elhagyott, szeméttel teledobált sikátorok képe jelent meg előttem. És most mondok egy elképesztőt! Én ezt az egész könyvet egy animeként képzelem el, még a karakterek is rajzolt figuraként élnek a fejemben, sok vörös, fekete, szürke és barna szín egyvelegét társítom hozzá. Ez egészen újszerű élmény volt számomra.

A világfelépítés magja valami iszonyatosan bejövős. Az emberek által elkövetett erőszakból születnek a szörnyek – a gyarló ember az önkontroll elvesztésével büntetésként hozza magára a bajt –, és az árnyaik különálló életet élnek. Három szörnytípus különböztethető meg: vannak a Corsaik, akik ösztönszerű lények, a Malchaik, akik vámpírszerűek, és a legerősebbek a Sunaik, akik embereknek néznek ki, de ők a legveszélyesebbek, a legnagyobb erőszak szülöttei, tehát egyben a legritkábbak is. Micsoda oximoron, hogy a szörny August ember szeretne lenni, és inkább meghalna, mint hogy a sötét oldala még egyszer előkerüljön.

“Corsai, Corsai, tooth and claw,
Shadow and bone will eat you raw.
Malchai, Malchai, sharp and sly,
Smile and bite and drink you dry.”
“Sunai, Sunai, eyes like coal,
Sing you a song and steal your soul.”

(Gyerekdal)

A világfelépítésről nem árulnék el többet, mert ez a történet mély vízbe dobással kezdődik. Nincs szájbarágás, a világ vázlatos összefoglalása, hanem a dialógusokból és eseményekből ismertetnek meg a szabályok és törvényszerűségek, a karakterek. Én pont ezt a fajta történetmesélését kedvelem, amikor nem vagyok elhelyezve a történetben, hanem nekem kell elhelyezkednem és alkalmazkodnom.

Bevallom, az elején döcögősen indult a könyvvel kapcsolatunk, mert tetszett-tetszett, de valahogy mégsem tudott berántani. Ugyanis a karakterekkel nem jöttem ki túl jól, lássuk be, elég klisések. Van a lázadó lány, aki apuci figyelmére és büszkeségére vágyik, és ezért csőlátással szemléli a világot, és van a meg nem értett fiú, aki megváltoztathatatlan természetével hadakozik. Két teljesen más dolgot képviselnek, másban hisznek, és ellentétes oldalon állnak – a könyvet alapból modern Rómeó és Júlia sztoriként reklámozzák. Kate eléggé idegesített azzal, hogy mindenáron ugyanolyan akar lenni, mint az apja, mintha nem lenne saját személyisége, csak utánozni akar valakit, aki erősnek tűnik, mert ettől ő is erős lesz. Augustban viszont érzelmesen sikerült érzékeltetni, ahogy önmagát és a helyét keresi. Mindketten megvilágosodnak a saját démonjaikkal kapcsolatban a regény végére. Továbbra is August maradt a kedvencem; képes letenni az önáltatásról és elfogadja, hogy ő az, ami a DNS-ébe van írva, és ezen nem változtathat, de megpróbálhatja felhasználni a másságát arra, hogy jót tegyen, hiszen végső soron mindenkit a tettei határoznak meg. 

 A V.E. Schwab verzió borítója

Akkor sikerült beszippantani a történetnek, amikor a közös cél párossá kovácsolta őket. A fülszöveg elég sokat elárul a történetből, konkrétan a felét össze is foglalja, ekkor gyullad be az izgalom szikrája. Ki kell emelni, hogy a Vicious után itt sincs romantika – ami a Young Adult műfajban igencsak nagy szó. A sztori nem ölel fel hosszú időt, és Kate és August nem lesznek kifejezetten barátok, de sugárzik a köztük feszülő erős kapocs, ami összeköti őket. Úgy érzem, benne van annak a lehetősége, hogy a folytatásban már összejöhetnek, a végén van egy jelenet, ami nem mond ki semmi nyilvánvalót, de mégis lappang benne valami, amire lehet építkezni, ha Schwab úgy döntene, hogy szerelembe taszítja a főszereplő párost.   Attól kezdve, hogy Kate és August kénytelenek együttműködni, rendkívül mozgalmas akcióregénnyé burjánzik a történet, csak kapkodtam a fejem, ahogy főhőseink feszültnél feszültebb helyzetekbe keveredtek. Jöttek a fordulatok, robbantak a titkok – noha voltak már sejtéseim az út folyamán, és igaznak is bizonyultak –, és elakadt a lélegzetem is. A lezárás még mindezt betetőzte, szabályszerűen beleborzongtam az utolsó jelenetekbe. Szerencsére olyan befejezéssel van dolgunk, ami ezt az adott szakaszt lezárta, de egyben nyitott is, hiszen a szétzilálódott város problémái nem oldódtak meg, hanem tovább fokozódtak, mégsem brutális cliffhangert kapunk, de egyúttal kicsusszan a szánkon egy „Azt a …!” felkiáltás. Na most ezt jól megfogalmaztam!

A Monsters of Verity kétrészes lesz (bár remélem nem úgy, mint az Archívum, ami olyan, amihez pont nagyon kéne egy harmadik rész, de még mindig nem akar elkészülni), és már alig várom, hogy olvashassam.  Egy gyönyörű címünk már van: Our Dark Duet. Megöl a kíváncsiság, ahhoz milyen csodálatos borítót álmodnak meg, mert ezt imádom.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Monsters of Verity #1

Kiadó: Greenwillow Books

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 464

Olvass tovább!

Kevin Hearne: Üldöztetve

Olvasnivaló után kutakodtam a Goodreadsen, és szembejött velem ez a könyv. A fülszöveg elolvasása után mérlegeltem, kell-e ez nekem vagy sem. Mostanában próbálok kilépni a komfortzónámból, és végül a pozitív vélemények meggyőztek, hogy elolvasom.

A 21 évesnek kinéző Atticus valójában 2100 éves, és az utolsó druida a földön. Egy ezoterikus boltot vezet, szabadidejében az ír farkaskutyájával jár vadászni vagy sokoldalú társalgást folytat a közelben lakó öregasszonnyal. Évszázadokkal ezelőtt összetűzésbe került a kelta istennel, Aenghus Óggal, akinek eltulajdonította a kardját, Fragarachot, és most eljött az idő, hogy pont kerüljön az ügy végére. Aenghus Óg embereket küld a kardért, és hogy vessenek véget Atticus életének, de a druida nem adja magát egykönnyen. Segítőtársa hű kutyája, Oberon, és számíthat vérfarkas ill. vámpír ügyvédeire, leendő tanítványára, és a benne lakozó boszorkányra, no meg paktumot köt Morrigannel, a halálistennővel.

Amikor felütöttem a könyvet az első oldalon, elég volt pár mondat, hogy tudjam, ezt a könyvet nekem találták ki. Atticus narrációja pont az a fajta, amit kifejezetten szeretek, és akármilyen történetet el tud adni: megbújik benne a humor, és élvezetesen laza. Olyan lazaság ez, ami különösebb lelki válság nélkül lendíti át a főhőst a holtpontokon, segít megoldani a problémákat, nincs dráma. Elsősorban ezért tetszett az Üldöztetve. Azt elismerem, hogy Atticus több mint 2000 éves létére inkább viselkedik a külsejének megfelelően, néha rettentő éretlen, de ezerszer inkább előnyben részesítem az éretlen embereket, mint a karót nyelteket.

A humorforrás nagy részét Atticus és a kutyája, Oberon traccspartija adja – gondolatban tudnak beszélgetni egymással. Ez egy nagyon jó ötlet volt az író részéről, hiszen ki nem tudna szeretni egy ilyen kutyát, akinek ilyen meglátásai vannak? Azt nem állítom, hogy hangosan röhögős a könyv, de mindenképpen végigmosolygós.

Mit kérsz reggelire?
„Kolbászt.”
Mindig ezt mondod.
„Mert mindig finom.”

Tetszett a képesség kavalkád, amit a druida lét hozott magával: a tetoválásokon át felszívódó energia, amit Atticus a földből nyer, a kötések, amiket az erejével csinál, a képessége, hogy limitált számú állatalakot tud ölteni.

A történet maga igazából nem túl komplex, az Atticus-Anghus Óg nézeteltérésen alapszik, és Fragarach, a kard körül forog. Ami közben kitölti, az a gazdag világ, amit az író úgy ömleszt az olvasóra, hogy csak kapkodja a fejét. Fogott egy csomó mitológiai elemet, beledobta egy kalapba, összerázta, és kijelentette: nesze. A mindenféle lény, a sok istenség cunamija azt érezteti, hogy a törvényeknek nem is kell kőbe vésettnek lenniük, mert itt bármi lehetséges.

Úgy éreztem, hogy ez már túl sok, főleg, hogy a szerző időnként a dialógusokat is öncélúan az infódömpingre használja fel. Tudjátok, mikor a két karakter igazából nem azért beszélget valamiről, mert beszélgetni akarnak, hanem beszélgetniük kell, hogy kiszóljanak az olvasóhoz. Az istenek, a múltbeli történések záporozása és részben Atticus jelleme miatt az egész felületessé válik, csak átrohanunk rajta, nem mélyedünk el benne, és ettől olyan olvasmánnyá válik, amin jót szórakozunk, míg tart, utána viszont se perc alatt elfelejtjük, nem képes nyomot hagyni. Nem cél, hogy epikus fantasy legyen, ami persze nem baj, de a narrációban fellelhető lazaság szétterjed a történeten is, így az eseményeknek nincs súlya, csak megtörténnek, és tudomásul vesszük.

Összességében megvan minden ebben a könyvben, ami kellemes kikapcsolódássá teszi, de ennél többet nem nyújt. Természetesen ugrok majd a folytatásra, ahogy elnéztem jó pár kötet van vissza, egyelőre a magyarul megjelent részeket céloztam be.

Értékelés: 4/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: Hounded

Sorozat: A Vasdruida krónikái #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2013

Oldalszám: 286

Fordította: Acsai Roland

Olvass tovább!