Rainbow Rowell: Landline

Rainbow Rowell a kedvenceim közé verekedte magát. A Landline c. könyve karácsonykor játszódik, így adta, hogy akkortájt álljak neki, ezáltal is közelebb érezve magamhoz a történetet.

Georgie karácsony előtt bejelenti a férjének, Nealnek, hogy sztornózzák az omahai utat, és ne töltsék a karácsonyt a férfi szüleinél. Megvalósulni látszik az álma: a legjobb barátjával, Seth-tel közös sorozatának koncepciója felkeltette az érdeklődést, és az elkövetkező napokban meg kell írniuk az első néhány epizódot. Neal úgy dönt, hogy Georgie nélkül utazik a gyerekeikkel, így Georgie magára marad, és a távollét során egyre inkább a hatalmába keríti a tudat, hogy mennyire megromlott a házassága. Neal nem veszi fel a telefont, és az üzenetekre sem válaszol. Georgie egyre inkább kétségbeesik, annyira, hogy már a munkája sem érdekli. Ráadásul rájön, hogy az édesanyja házában mágikus a vezetékes telefon: képes rajta beszélni az egyetemista Neallel.

Ez éppenséggel nem az a könyv, ami varázslatos karácsonyi hangulatba fog ringatni. Nem is érdemes karácsony előtt olvasni, mert a borongós hangulata rányomja a bélyegét az ember kedvére. Elüt a megszokott Rowell könyvektől, ez nem egy boldog történet, nincs rózsaszín hepiend. Azt mutatja be, ami a szerelmes könyvekben a vége felirat után következik: a házasság nem fenékig tejföl, és azt a kérdést boncolgatja, hogy a szerelem elég-e a boldogsághoz.

Noha a témában való jártasságom a nulla felé konvergál, engem mégis bevonzott a könyv, és nagy lelkesedéssel faltam a sorokat. Felcserélődnek a megszokott szerepek: itt Georgie a sikeres, a munkamániás, ő hajszolja az álmát, miközben Neal mindent feladott a szerelemért, és ő az, aki a gyerekeket neveli, akiket az anyjuk alig lát. Bár Neal sosem panaszkodott, ettől az élethelyzettől lassan kihűlt a kapcsolat, de Georgie sosem fog lemondani a munkájáról, amire mindig vágyott. A kettejük közti folyamatos konfliktus további okozója Seth, aki láthatatlan árnyként lebeg a fejük felett: Georgie minden idejét a legjobb barátjával tölti majdnem 20 éve, a munkájában nem tud létezni nélküle.

Ez a szerelmi háromszög – ami teljes mértékben idézőjeles, mert Georgie és Seth között barátságnál több sosem történik – végig kérdőjeleket támaszt. Georgie-nak azzal, hogy beszélhet a múltbeli Neallel, lehetősége van megváltoztatni a jövőt. A történet kimenetelét illetően három lehetőség lebeg az olvasó szeme előtt: 1, Georgie és Neal szétmennek, és Georgie összejön Seth-tel, mert valójában mindig őt szerette 2, Georgie és Neal sosem jönnek össze, és a gyerekeik sem születnek meg (bár lássuk be, ez az opció kizárt, hiszen nem tenné semmissé a gyerekeit), és így jön össze Seth-tel 3, Georgie és Neal házasok maradnak.

Georgie és Neal kapcsolata visszaemlékezésekben bontakozik ki. Megtudjuk, hogyan ismerkedtek meg, hogyan alakult ki a kapcsolatuk, hogyan teltek a házasságuk első évei. A kezdetek sikerültek a legjobban, olyan Rainbow szagú beszélgetéseket tartalmaz, amiket nagyon szeretek, és mosolyogva olvasom. Az egyetlen gondom az volt, hogy Neal-t abszolút nem tudtam megkedvelni, és azt sem értem, Georgie mit evett rajta. Na meg azt sem értem, Neal miért volt ennyire antiszoc, amikor semmi különösebb oka nem volt rá. Az nem baj, ha valaki zárkózott, de Neal több volt ennél, ráadásul Seth személyisége mellett egyáltalán nem rúghatott labdába.

Tetszett, ahogy Rowell körbejárta a témát, és teljesen olyan érzésem volt, mintha a személyes tapasztalatait osztotta volna meg a világgal ilyen formában. Az nyilvánvaló, hogy Georgie és Neal egykor nagyon szerették egymást, de az évek múlásával a problémák elhalványították az egymás iránti érzéseiket, és a rutin áldozatává váltak. Georgie tisztában van azzal, hogy önző és a saját boldogságát helyezi előtérbe, de neki szüksége van Nealre bármi áron, hiába tudja, hogy a férfi boldogtalan. Azzal, hogy beszélni tud a huszonéves Neallel, tükröt kap arról, hogy kiből kivé vált a férje, és hogy ő fosztotta meg attól, aki egykor volt.

Érdekes volt, ahogy próbálta megérteni vele, hogy a szerelem nem lehet elég, és ezt Neal is tudta jól, de így is hajlandó volt megpróbálni, kockáztatni azért, akit szeret, még ha fel is kell áldoznia magából egy darabot. Lényegében a könyv lecsupaszítja a szerelmet, lehámozza a sallangot, megfosztja attól az illúziótól, amit a romantikus történetek aggatnak rá, hogy innentől kezdve minden tökéletes lesz. Mert nem lesz az, és a szerelem kockázatvállalás, és nem épülhet csak erre egy kapcsolat, mert az attól függ, hogy mindkét fél mit tesz bele.

A könyv vége nem hozza el a megváltást, csak egy ígéretet a jövőre nézve, az előbb írtakon alapulva, hogy az, ami van, az elég lesz-e a jövőben. Majdnem minden nyitva marad, a történet inkább a filozofálgatásra koncentrál, semmint hogy épkézláb válaszokkal szolgáljon.

Amit még ki kell emelnem, az Georgie munkája. Sorozatjunkie-ként izgalmas volt arról olvasni, ahogy az írószobában ötletelgetnek. Viszont Georgie viselkedése ezen a téren nem tetszett, mert a személyes drámája közepette nem jut el a tudatáig, hogy Seth éppen ugyanolyan részese ennek az álomnak, és vele is kiszúr.

Rainbow Rowell rajongóknak kötelező olvasmány, és ajánlom mindenkinek, aki a szerelem realistább oldalával szeretne megismerkedni.

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Kiadó: St. Martin's Press

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 310

Olvass tovább!

Anne Bishop: Vörös betűkkel

A molyon és goodreadsen is nagy népszerűségnek örvend Anne Bishop sorozatának első része. Felnőtt urban fantasyre bármikor vevő vagyok, és a Kate Daniels sorozat körüli hajcihő is valósnak bizonyult, így nagy várakozással álltam elébe.

A recenziós példányt köszönöm a Twister Media kiadónak!

Megrendelem!

 

Fülszöveg: Meggie Corbyn cassandra sangue, vagyis vérpróféta, azaz ha a bőrén vágás nyomán kiserken a vér, látja a jövőt. Meggie ezt a különleges képességét inkább átoknak, mint áldásnak tekinti. Meg nem szabad ember. Tartógazdája rabszolgaságban őrzi, hogy csak ő szerezhessen tudomást látomásairól. Meggie azonban megszökik és az egyetlen biztonságos hely, ahol elrejtőzhet, a Lakeside Udvar nevű üzleti negyed, amit a Mások működtetnek.

Az alakváltó Simon Wolfgard vonakodik felvenni az Emberi összekötő állásra jelentkező idegent. Egyrészt azért, mert úgy érzi, hogy valami titkot rejteget, másrészt azért, mert nincs emberi prédaszaga. Ám egy erősebb ösztön arra készteti, hogy mégis alkalmazza Meggie-t. Amikor megtudja róla az igazat, és azt is, hogy a kormányhatóság körözi, Simonnak el kell döntenie, vajon megéri-e, hogy bekövetkezzen az emberek és a Mások között szinte elkerülhetetlen harc.

A Vörös betűkkel legnagyobb erőssége a világ, amiben játszódik. Egyelőre csak a felszínt kapargatjuk, és ez a kötet egy erős ígéret, hogy a benne rejlő potenciál hangsúlyosabban mutatkozik majd meg a folytatásban. De már ez is bőven elegendő ahhoz, hogy felszítsa a kíváncsiságot.

Ebben a világban az emberek a Mások elnyomása alatt élnek. Kapunk egy kis világleírást az elején, amiből megtudhatjuk, hogyan alakult ki ez a felállás, ezt nagyon érdekesnek találtam. Nincs habos-babos lávsztori, semmi romantikus fennköltség, az emberek kaja alapanyagok, nem több, nem fűzik a Másokat hozzájuk érzelmek. Ezt Bishop igyekszik demonstrálni a történetben ahogy csak tudja, hogy ne legyenek illúzióink.

Az egy picit túlzás, hogy Bishop beszélő nevekkel dolgozik (Wolfgard, Crowgard stb.), de tök jó, hogy ilyen széles repertoáron mozognak a különböző lények, és nekem az is külön bejött, hogy mindig kiemeli, mennyire nem szeretnek emberi formájukban meglenni. Általában az alakváltókkal foglalkozó történetekben a szereplők emberi alakban mozognak, és csak néha öltenek állati alakot, itt pont fordítva. Ezen a fronton is csak alapozás van még ebben a kötetben, egy átfogó képet fest fel a klánokról, arról, hogyan működnek együtt, melyikek erősebbek/gyengébbek.

A karakterekben szintén sok lehetőség rejlik, többen önmagukban is érdekes háttértörténettel rendelkeznek, amiket jó lenne jobban megismerni. Például remekül van végighúzva a regényen, hogy nem tudni pontosan, micsoda Tess, és az a vicc az egészben, hogy bár kiderül ez-az, de a végére sem leszünk semmivel sem okosabbak.

Meggie képességéről sem tudunk meg túl sokat, a visszaemlékezései nem konkrétumok, csak teaserek, és a könyv végén fellelhető információ birtokában még sok megválaszolatlan kérdés merül fel a lánnyal kapcsolatban. Jóformán misztikum övezi az egész vérpróféta létet (kik ők, honnan erednek és ehhez hasonló kérdések).

Ja igen! Számomra abszolút pozitívum, hogy nincs szerelmi szál, csak a vonzalom jelei mutatkoznak meg, de az is csak az egyik oldalról.

A Vörös betűkkel tipikusan az a sorozatkezdő kötet, ami elhúzza előttünk a mézesmadzagot, hogy mindenképpen igényt tartsunk a folytatásra.

Számos pozitív vonatkozása mellett alapvetően viszont volt két gondom a regénnyel.

1, Borzasztóan túlírt. 200 oldalt lecsapva egy pörgős, letehetetlen sztori kerekedett volna belőle, így viszont jelentősen belassította a sok felesleges jelenet. Nem hiszem el, hogy ennyit kellett rászánni arra, hogy Meggie hogyan szortírozza a postát meg eteti a lovakat. Ebből kifolyólag ismétlődés is felütötte a fejét, ugyanazok a gondolatok köszönnek vissza Simonnál, Asiánál, de még a rendőröknél is.

2, Meggie förtelmesen Mary Sue karakter. Ezzel úgy alapjáraton nem is lenne baj, engem annyira nem szokott zavarni, de a történet rövid időt ölel fel − pár hetet −, és így nem tudott leülepedni e tény.

Meggie-t mindenki szereti. És a mindenki alatt mindenkit értek, aki nem antagonista. Szeretik az Elementálisok, akik mindenkivel szemben szeszélyesen viselkednek. Erebus nagyapa, aki egy remete, és senkit nem enged közel magához, a vámpírok területére konkrétan tiltott a belépés, de Meggie-nek lehet. A farkasgyerek, aki két éve nem változott át emberré, mert egy traumatikus élményen ment keresztül, és azóta nem meri elhagyni a ketrecét, amiben lakik. Ki sem találjátok, hogy mi történik kb. két nappal azután, hogy megismeri Meggie-t…

De még ez is egy dolog, ami úgy ahogy elmenne a rövid idő ellenére is… ugyanakkor nem tudjuk meg, hogy MIÉRT. Mert Meggie-ről semmi sem derül ki azon kívül, hogy jól szortírozza a postát. Vagyis akár ez is lehet az ok, mert ahogy Erebus nagyapa megjegyzi: "jól szállítja ki a filmeket", és a Darryl nevű karakter is mond valami ilyesmit: "kedvelem, mert alaposan összekötözi a leveleket".

Hát ez… oké.

A végén pedig egyenesen úgy hivatkoznak Meggie-re, hogy a MI Meggie-nk. De úgy kb. mindenki. Jesszus.

Viszont Meggie személyének hozadéka egy olyan változás a végén, ami tetszett. A Mások a maguk módján elkezdenek egy kicsit törődni azokkal az emberekkel, akikkel kapcsolatban vannak az Udvarban. Kíváncsi vagyok ez a szál majd hogyan alakul a későbbiekben.

Összességében ez egy jó kezdés, és szerintem a folytatásban megmutathatja, mire képes valójában.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  Written in Red

Kiadó: Twister Media

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 512

Fordította: Bozai Ágota

Olvass tovább!

Victoria Schwab: Our Dark Duet

Nagy imádatom volt a Monsters of Verity duológia első része irányában tavaly, így olyat tettem, amit ritkán szoktam: újraolvastam a This Savage Songot (másodszorra csak fokozódott az imádat). Enyhén voltam csak besózva, mikor nekiálltam a második kötetnek.

Hat hónap telt el. August Verityben vezeti az FTF csapatait, és rá sem lehet ismerni: levetkőzte a vágyát, hogy ember legyen, és csak az érdekli, hogy elvégezze a feladatát. Kate Prosperityben vadászik egy hacker csapat segítségével − a helyiek homokba dugják a fejüket a szörnyek elől. Egy alkalommal egy teljesen új, kiismerhetetlen szörny akad az útjába, ami szempillantás alatt szül erőszakot és teremt káoszt. Sloane nem halt meg, és a Kate által teremtett Malchaival, Alice-szel arról álmodoznak, hogyan ölik meg Kate-et, miközben Sloane teljesen át akarja venni Verity felett az uralmat.

Victoria Schwab azt írja a köszönetnyilvánításban, hogy ez a könyv majdnem megölte.

Engem is.

Jelen poszt írásakor alig telt el idő, hogy befejeztem a könyvet − teljesen a hatása alatt vagyok. Rágondolok, és elönt a libabőr, rám nehezedik egy láthatatlan súly, és kész, mindjárt végem van. Nem lehet szavakba önteni, hogy mennyire fantasztikus ez a sorozat.

Hasonlóan az előző részhez, az Our Dark Duet is lassan építkezik. Kate és August elég későn találkozik újra a várthoz képest, de a különálló szálaik abszolút megállják önmagukban a helyüket. Olvastam, olvastam és olvastam, és azon tűnődtem, hogy már a cselekmény sem érdekel, bármi is lesz, én imádom, és kész − ennyire jó az egész könyv hangulata. Továbbra is fenntartom, hogy mintha egy sötét tónusú anime lenne, és egyáltalán nincs YA feelingje, egy csöppet sem. Ez Kate és August kapcsolatában is megmutatkozik: a This Savage Song végén volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, itt már szerelmi szálat kapunk, de Schwab annyira jól lerendezte az egészet: a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt, és a végén ők ketten, hát ezt így megoldani, az a jelenet! Huh. Borzongás.

A sztori nem egészen olyan lett, mint vártam, mert az új szörny került középpontba. Mondhatni az egész könyv csak egy epizód az összkép tekintetében, és a szörny eszköz ahhoz, hogy a Sunaik meglássák a szélsőségek közé ékelődő szürke árnyalatokat. Ezzel kapcsolatban volt amit nem igazán értettem − vagy nem figyeltem, vagy szimplán kimaradt −, de igazából mindegy is, mert megint úgy belendült a sztori, hogy nem győztem kapkodni a fejem, és nem győztem lenyelni a gombócot a torkomban, mert hullanak az emberek. Komolyan, a könyv első fele olyan, mint egy csendes nyári zápor, a második fele meg mint egy trópusi monszun, nagyon durva a kontraszt. Fantasztikus!

 A V. E. Schwab borító

Azt sem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen könyvnél fogok elmorzsolni egy könnycseppet, de August érzelmei annyira szívhez szólóak, annyira valósak, úgy benyúltam volna a könyvbe, és megölelgettem volna. Ráeszméltem, hogy ez a könyv Augustról szólt, de August valójában én vagyok, és minden ember, mert mindenkinek szörnyekkel kell megküzdenie az életben, és könnyebb elveszteni az emberségünket és beállni a szörnyek közé, mint megküzdeni a fájdalommal. Mert fáj, rohadtul fáj ragaszkodni az eszméinkhez, önmagunkhoz, de erőt kell meríteni belőle.

A várost eluraló szörnyek helyzetére nincs megoldás, ez mégsem okozott hiányérzetet, hiszen az alaptörténet egy metafora: bármit teszünk, a szörnyek mindig ott lesznek, és folyamatosan meg kell küzdeni velük. Küzdeni kell, ez a lényeg.

Schwab írásmódja csodálatos, briliáns, ahogy ellavírozik a történetében: megvan a kellő mennyiségű érzelmi töltet, de ez egyáltalán nem megy az akció rovására; kevés időt szán a kapcsolatokra, de ez mégis bőven elég, és olyan gyönyörű karakterfejlődést mutat be elsősorban Auguston, hogy csak irigyelni lehet ennek a nőnek a zsenialitását.

Kedvencem lett ez a sorozat, biztos, hogy újra fogom még olvasni. Mindenkinek nagyon-nagyon ajánlom!

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Monsters of Verity #2

Kiadó: Greenwillow Books

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 510

Olvass tovább!

Charlie N. Holmberg: A papírmágus

A GABO kiadó friss megjelenése nem szokványos mágiából építkezik, az újdonság varázsa pedig mindig eléggé motiváló ok, hogy kíváncsi legyek egy regényre.

Fülszöveg: Ceony Twill összetört álmokkal érkezik meg Emery Thane mágus házába. A varázslóképző iskolában évfolyamelsőként végzett lány fémmágusnak készült, most mégis papírmágiára kárhoztatják – de hát mi haszna a papírnak egyáltalán?

Azonban a varázslatok, amelyeket Ceony a csodabogár Thane keze alatt megtanul, rácáfolnak előítéleteire. Ahogy kibomlik előtte a papírmágia csodálatos világa, megismeri tanára sötét múltját és egy olyan tiltott és veszedelmes mágiafajtát, amellyel szemben szinte semmi reménye nem lehet felvenni a versenyt. Mégis muszáj megtennie, mert hamarosan szó szerint Thane szíve lesz a tét.

A papírmágus és én abszolút guilty pleasure puszipajtásokként köszöntünk el egymástól. Magyarán tök jól belemerültem a sztoriba, és kellemes élményként könyvelem el, de ez a könyv nemes egyszerűséggel nem jó. Egyáltalán nem.

De nem akarok senkit sem lelombozni, úgyhogy két részre szedem a véleményemet. Először hadd sorakoztassam fel a pozitív tulajdonságait.

A papírmágia

Romantikus, rózsaszín szemüveges hozzáállással megközelítvén a papírmágiának egyszerűen bája van, mintha egy tündéri fodros szoknya lenne, ami minden mozdulatnál kecsesen libben egyet. (Azt a, micsoda hasonlat!) Önmagában a hajtogatásnak van egy varázslatos aurája, ahogy egyetlen papírból élőlények és tárgyak sora elevenedik meg. Régen imádtam űzni az origamit, és a könyv nosztalgikus hangulatba ringatott.

Továbbá érdekes a mágia bázisa, hogy a varázslások különböző anyagokhoz kötődnek, bár csak apró morzsákat potyogtat a könyv. Eleve a kiinduló szituáció kiváló, hogy Cenynak le kell mondania az álmáról, és olyan anyag mellett kell elköteleznie magát, amit kevésre tart (aztán persze megváltozik a véleménye).

A tanár-diák kapcsolat

Gyengém a tanár-diák kapcsolat romantikus vonatkozásban, noha itt egyelőre még nem sok érdemleges történik. Ceonyról nem sok mindent tudunk meg azonkívül, hogy szeret főzni, de Emery egy összetett, kellemes karakter.

A felbukkanó ötletek

Például nagyon tetszett, hogy a papírmágusok több réteg papírból álló élőlényeket tudnak készíteni, amik úgy cselekszenek, mintha igaziak lennének (lehet Köményt nem szeretni?). Ceony szíven keresztül megtett útja, a különböző érzelmi állapotokkal való találkozása is érdekes. 

És akkor következzenek azok az ismerős pontok, amikben a történet megbukott:

A papírmágia

Bármennyire is ötletes, ha jobban belegondolunk, az egész papírmágiának nem sok értelme van, és nem is célszerű. Mire jó az, hogy ha mágiát akarsz gyakorolni, akkor előtte hetekig kell valamit hajtogatnod, minden darabot precízen, különben nem is fog működni? Végig az járt a fejemben (főleg, hogy akadtak ilyen szituációk), hogy még elképzelni is nevetséges, amikor veszélybe kerülsz, pár másodpercnyi reakcióidőd van, és nekiállsz hajtogatni, hogy megvédd magad. Abszurd. Ráadásul a papír nem praktikus anyag, hiszen pillanatok alatt tönkremegy, mint ahogy a történetben nem egyszer megesik.

A tanár-diák kapcsolat

 A regény annyira kidolgozatlan, hogy a kapcsolatuk nincs felépítve, így nem érteni, hogy Ceony miért cselekszik úgy, ahogy, és a férfi a könyv végén miért reagál úgy, ahogy. (Egy-egy csontként odavetett mondat a motiváció, de ez közel sem elég). Ráadásul az egész történet Emery körül forog, mintha ő lenne az atyaúristen, és ezzel Ceonyt teljesen alárendelt női státuszba szorítja. Folyamatosan főz a pasira, takarít utána, mert ugye ez egy nő dolga, és minden gondolata a férfi megmentésén jár, mert… miért is? Mert ismeri egy hete?

A világfelépítés

Mert nincs? Az égadta világon semmit nem tudunk a mágiarendszerről, a társadalomban betöltött szerepükről, és egyáltalán arról, mi az a menet, amit Ceony a könyv felétől kezdve lenyom. Ezzel szemben viszont fontos részletes leírásokban ecsetelni, hogy készül a kaja.

A történetvezetés

Mivel trilógiáról beszélünk, a szerző nem gondolta úgy, hogy illene az olvasó elé valami koherens történetet vágni. Konkrétan a könyv felétől kezdve az egész egy látomásfolyam, amiben Emery háttértörténetét ismerjük meg, de a konkrét eseményekhez nem kapcsolódik szorosan, és ha kihagytam volna a fél könyvet, sem vesztettem volna sokat a főszál tekintetében. A végén viszont még csak egy fordulat sem akadt, hiszen abban a pillanatban tudható volt, hogy mi lesz a bonyodalom feloldása, hogy Ceony elindult a házból. Így viszont olyan, mintha egy fél könyvet olvastam volna, és összességében sem érződik a regény egy trilógia első részének, hanem inkább egy félbehagyott könyvnek. Rövid idő alatt játszódik, és Ceony konkrétan semmit nem haladt a kitűzött célja felé.

Mint láthatjátok, éppen abban gyenge a regény, amiben erős is. Összességében a negatívumok többet nyomnak a latban, és erősen jelzik, hogy bizony, A papírmáguson bőven lehetett volna még dolgozni. Ettől függetlenül mégis megtaláltam benne azt, ami miatt nem zavartak annyira a hiányosságai, mint egy hasonszőrű könyvnél éreztem volna.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  The Paper Magician

Sorozat: A papírmágus trilógia #1

Kiadó: GABO

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 240

Fordította: Márton Zsófia

Olvass tovább!

Ian Tregillis: Géplélek

A Twister Media a könyvfesztiválra elhozta Ian Tregillis Fogaskerék-háború trilógiájának nyitókötetét. A fülszöveget átböngészve azonnal felcsigázta a könyv az érdeklődésem. Ti is így vagytok ezzel, nem?

A recenziós példányt köszönöm a Twister Media kiadónak!

Megrendelem!

Fülszöveg: Jaxnak ​hívnak. Ezt a nevet adták szolgatartóim. Kattogó vagyok: egy gépember, akit az alkímia hajt.

A társaimból toborzott sereg hódította meg a világot – nekik köszönheti a Patinás Trón, hogy ma nincs földi hatalom, amely szembeszállhatna vele. Hűséges inas vagyok. A legelszántabb katonai gépezet. Erőm kolosszális, kitartásom nem ismer határokat.

De emberi szolgatartóim akarata gúzsba köt. Rabszolga vagyok. De kiharcolom a szabadságom.

A korai huszadik század Európájában a kálvinista Hollandia az uralkodó hatalom, köszönhetően egy németalföldi matematikusnak, aki a tizenhetedik században forradalmi (és mágikus) ötletével felborította a kontinens hatalmi egyensúlyát. Mechanikus katonákat alkotott, amelyek mindenben engedelmeskednek mestereiknek. E fáradhatatlan harcosoknak köszönhetően az 1900-as évek elején már nincs olyan hatalom, ami ellen tudott volna állni a holland csapatoknak, kivéve egy apró, ma is harcoló frakciót, a francia katolikusokét, akik az újvilágba kellett, hogy áttegyék a székhelyüket.

A történet egyik főszereplője Jax, a mechanikus szolga, aki teremtői parancsait teljesíti, miközben felébred benne a szabadság utáni vágy. A regény másik fő alakja a francia kémfőnök Berenice Charlotte, akit olthatatlan bosszúvágy hajt a hollandok ellenében. E két karakter sorsa egy sok titokkal terhelt, érdekes és csavarokkal teli történetben és egy rendkívüli arányérzékkel és ötletességgel felépített világban fonódik össze.

Töredelmesen bevallom, kellett némi idő, hogy belerázódjak a sztoriba − a lassú kezdés és a történelmi alapozás ne tántorítson el senkit. Az elsőre sterilnek ható írói stílust is szokni kell, bár a komoly hangvétel és a gazdag szöveg − itt külön megdicsérném a fordító munkáját − próbálja kompenzálni, de utána, ha sikerül felvenni a fonalat, nincs gond, megy minden, mint a karikacsapás.

A Géplélek egy alternatív történelmi fikció, aminek világfelépítése egészen lenyűgöző. Tregillis a hagyományos steampunk vonalat annyiban újítja, hogy a kattogók mesterséges intelligenciák saját tudattal és cselekedetekkel, de a szabad akaratuktól megfosztották őket. Ahogy a fülszövegben is olvasható, a gépszolgák a hollandok egyeduralmának és a térkép átrendeződésének kulcsa. Rögtön adja magát a kérdés: mi lesz, ha egyszer nem engedelmeskednek?

Biztos vagyok benne, hogy sokan sokféleképpen fogják boncolgatni Tregillis világteremtő képességeit és a politikai csapásirányokat, de engem a setting helyett elsősorban a regény filozófiai aspektusa ragadott meg.

Summázva steampunk rabszolgaságról beszélhetünk. A gépesített variánsa annyiban hasznosabb az emberi rabszolgákhoz képest, hogy sokkal hatékonyabb: a kattogók erősebbek, nem használódnak el, és egyáltalán nem tudnak nem cselekedni.

Az egyik karakter nézőpont Jax, a gépszolga, akin keresztül először megismerjük a sorsot, amivel az óramesterek megbéklyózták őket. Ez már csak a nem szokványossága miatt is érdekes, szerintem még nem járt a kezemben olyan könyv, amiben egy gondolkodó gép lett volna a főszereplő. Ez esetben Jax gondolatai egészen emberiek, ami táptalajul szolgáltat a filozófiai kérdéseknek. Amikor Jax missiót kap, akkor fájdalmat kell elviselnie, ami egészen addig tart, míg el nem végzi a feladatot. Ha új teendőt kap, akkor a fájdalom újra jelentkezik, és ez egy örökös körforgás, amitől sosem szabadulhat.  Mindezt természetesnek veszi, hiszen létezése óta így működnek a dolgok.

Ám vannak olyan renegát gépek, akik megszabadultak a missióktól, és már nem tudják irányítani őket. Jax is renegáttá válik, és szabadon cselekedhet, de a renegátokat elfogják, ezért menekülnie kell. Innentől kezdve lesz igazán izgalmas a regény − nehéz letenni.

A kattogók megítélése két táborra szakadt: az új-franciák szimpatizálnak velük, míg a hollandok használati tárgyként kezelik őket fittyet hányva arra, hogy tudattal rendelkeznek. A történet aköré a megválaszolhatatlan kérdés köré épül, hogy mi tesz valakit/valamit különálló entitássá és mi a lélek. Bemutatja azt a jelenséget is, hogy az ember mindig feljebbvalónak tartja önnön magát, mintha ez a szerep valami állandó, megingathatatlan konstans lenne az életben.

E kérdés árnyalása a hollandok közt élő katholikus pap, Visser példáján van szemléltetve a legjobban, aki olyan helyzetbe kerül, hogy egyenrangúvá válik Jax régi énjével. Nagyon tetszett az ellentét, amit a könyv felmutat, hogy felcserélődnek a szerepeik.

A harmadik karakter nézőpont a talleyrandhoz, azaz a francia kémfőnökhöz, Beatrice-hez kötődik, aki a regény egyik legdurvább jelenetének résztvevője, abba a mészárlásba egészen beleborzongtam. Beatrice kellően idegesítő és szabad szájú ahhoz, hogy markáns nyomot hagyjon a történetben, Jaxszel pedig kiváló párost alkotnak, úgy éreztem, az útjaik kereszteződése után még jobbá vált a cselekmény.

Az egyetlen gondom a regény vége, azaz annak hiánya, mert úgy igazából semmiféle megoldás nincs, csak el van vágva, ugyan már, felesleges olyan, hogy az események elérjenek A-ból B-be. Szóval cliffhanger a köbön, erre tessék felkészülni.

Összességében ajánlom a steampunk rajongóknak, a történelem hódolóinak és azoknak, akik hozzám hasonlóan szeretnek elmélkedni azon, mi a lélek.

Értékelés: 4/5

Borító: 4/5

Sorozat: Fogaskerék-háború #1

Eredeti cím:  The Mechanical

Kiadó: Twister Media

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 464

Fordította: Makai Péter Kristóf

Olvass tovább!

Stephanie Garber: Caraval

Külföldön hatalmas hype veszi körül a regényt, és a marketingesek mindent megtettek, hogy eladják: gyönyörű borító, csodaszép kiadás, olvasócsalogató fülszöveg. Gondoltam, adok neki egy esélyt.

Scarlett és Tella az apjuktól való félelmükben tengetik életüket. Scarlett úgy hiszi, hogy az egyetlen kiút számukra, ha férjhez megy – az esküvő hat nap múlva esedékes – valakihez, akivel eddig csak írott szót váltott. Ám a terveit felborítja, hogy hosszú évek levelei után Master Legend végre meghívót küld Caravalra. Scarlett és Tella sokat hallottak a nagymamájuktól a mágikus előadásról, és nagy vágyuk volt részt venni rajta. Scarlett már nem akar menni, mert elszabadulna az apjuk haragja. Akarata ellenére Tella egy Julian nevű matróz segítségével kijuttatja az otthonukból a lányt, de a szigetre érve Tellát elrabolják. Mint kiderül, ő lesz a Caraval fénypontja: az ötnapos játékot az nyeri meg, aki megtalálja Tellát. Scarlettnek időben meg kell oldania a feladványokat, hogy még visszaérjen az esküvőjére, és ebben a matróz, Julian lesz a segítségére.

A Caraval-t olvasva elég szélsőségesen lengtek ki az érzelmeim. Bizonyos pontokon meg voltam róla győződve, hogy ez a regény rossz, gyengén kivitelezett, amatőr munka. Ez aztán változott, ahogy kiderültek a dolgok, de végeredményben nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem. Nehéz ezt így összegezni, és csak azok érthetik, akik olvasták, úgyhogy új taktikát alkalmazok.

Lássuk a benyomásaimat sorjában!

A világfelépítés törékeny gyufaszálakból áll. Van itt említés szintjén pár sziget meg hajóval utaznak arra a szigetre, amin a Caraval van, és ennyi. Voltaképpen csak a Caraval bemutatásával törődik a szerző, de igazából a szabályok itt is plot device-ként működnek. Kapunk egy eredettörténetet a nagymama előadásában Legend személyéről – ez fontos a későbbiek fényében –, az viszont homály marad, hogy például hogyan terjed az egész híre meg a meghívók.

Maga a Caraval és Scarlett tapasztalásai Alice Csodaországban áthallás; a mágikus környezet színes-szagos forgataga a regény fő vonzereje. Bár nincs semmi olyasmi, amit annyira különlegesnek tartanék, hogy dicshimnuszokat zengjek róla, de az összkép mégis kellemes élményként marad meg. Egyetlen érdekességet emelnék ki: Scarlett színekben látja az érzelmeit. Ezzel kapcsolatban találkoztam olyan teóriával, hogy Scarlettnek képessége van, de szerintem ez valami spéci szinesztézia lehet.

A gondok 15%-nál kezdődtek, amikor is úgy véltem, kitaláltam a csattanót. Annyira a szánkba volt rágva a karakterek reakcióiból, hogy rögtön adta magát. Na mondom, tuti, hogy ez a felfedezés lesz a regény vége, és még 85% visszavan! De azt sem állítanám, hogy annyira nyilvánvalóan sütött a dolog, ez alatt azt kell érteni, hogy nem mindenki veszi észre, mert közben az író másra is terel, mégis valahogy éreztem rajta az igyekezetet. Lehet ebből érteni egyáltalán valamit? Gondolom nem.

A nyomok keresése nem túlzottan érdekes, és Scarlett folyton csak ugyanazt hajtogatja, amitől repetitív lesz a regény. Ha szavakkal elő tudta volna teremteni Tellát, már a történet elején puff hangú felhőből manifesztálódott volna.

35% körül még jóval Scarlett előtt kitotóztam Legend meghívásának okát. Itt már komolyan húztam a számat, hogy ennyire kiszámítható a regény, mert ez így nagyon gyenge. Mérgelődésemet tovább tetőzte, hogy a szerző előszeretettel fektet energiát a ruhák bemutatására. Ehhez egy nagyon kapóra jövő, bármikor bevethető eszközt használ. Scarlettnek még át sem kell öltöznie, ugyanis egy nagyon menő mágikus öltözéket visel, ami kénye-kedvére alakul át fazonra és színre is, így bőven van miről írni. (Vajon melyik könyv vezette be a habos-babos ruhák trendjét, hogy azóta szeretnek a női szerzők elmerülni az ilyen részletekben? A Párválasztó?)

50%-nál kerül szóba a csattanó, amit a történet végén vártam. Kiderült, hogy nem lett igazam. Ezen a ponton amiatt méltatlankodtam, hogy a szerző túltolja a terelést, átesik a ló túloldalára. Itt van egyrészt a csattanó dolog, másrészt van egy gonosznak bemutatott karakter, akinek beszélő neve van, és állandóan feketében jár, tehát ennél nyilvánvalóbb nem is lehetne, és közben teljesen más, mint amilyennek be van mutatva. Tehát azzal volt bajom, hogy a szerző  látványosan gonosznak állítja be a jókat, és jónak a gonoszokat, és a szituációban a csavar, hogy pont fordítva van. De ez így nagyon a véglet, az a jó, ha nem tudjuk egyértelműen eldönteni, nem?

Juliant bírtam, de a szerelmi szál eleve halálra van ítélve olvasói szempontból, hiszen a Caraval ötnapos rendezvény, amiből ráadásul egy nap ki is esik. El kellene hinnem, hogy milyen hatalmas nagy szerelembe esnek a szereplők négy nap alatt? Ahhoz túlzottan két lábbal állok a talajon. A szerző szándékában áll bizonytalanságban tartani bennünket, hogy Julian érzései valódiak-e vagy sem, ha a személye nem az, akinek látszik. De ez egy YA regény, ami magában foglalja a választ.

A történet legidegesítőbb része, amikor Scarlett megtalálja Tellát. És a saját húga, akinek védelmére az egész életét feltenné, úgy viselkedik, mint egy idióta fruska. Nos, itt már a fejemet vertem a falba, és utáltam a könyvet.

Aztán elérkezett az igazság ideje. A történet elején többször elhangzik, hogy ami Caravalban történik, azt nem szabad elhinni. És tényleg. Utólag a karakterek elmesélik Scarlettnek meg nekem, hogy minden, amit olvastam, nem is úgy történt. Dedukciós képességemen csorba esett, az elméleteim mentek a kukába.

És nem tudom, mit kezdjek ezzel. Egyrészt sokkal több értelme lett volna, ha E/1-ben van megírva a történet. Másrészt nekem a másik sztori jobban tetszett. Így viszont mit nyertem azzal, hogy elolvastam a könyvet? Nem vagyok e narratív technika ellen, de szerintem ez egy kétórás filmben jobban működik. Értelemszerűen a megoldás javít a történet összképén, hiszen kikupálja a problémás hepehupákat, de nem tudok szabadulni a gondolataimtól, amik menet közben befészkelődtek a fejembe.

Hogy mi lesz a folytatásban? Fogalmam sincs, mert egy viszonylag kerek történetet kapunk, egyetlen elvarratlan szál marad csak, de semmi olyan, amitől megenne a fene, hogy tudni akarom rá a választ.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Caraval #1

Kiadó: Flatiron Books

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 407

Olvass tovább!

Charlie Jane Anders: All The Birds in the Sky

Továbbra is imádom a világvége sztorikat. Ha pluszban a feltét mágikus realizmus, amellett nem lehet csak úgy elmenni, főleg, hogy nem gyakran találkozni ezzel a kombinációval.

Patricia és Laurence felső tagozatban találkoznak; mindketten furcsák a maguk módján, és az iskolatársadalom berkein kívül állnak, így lesznek jó barátok. Laurence egy mesterséges intelligenciát épít titokban a szobájában, míg Patricia egy napon megérti a madarak beszédét. Egyikük gyerekkora sem könnyű, így elsodródnak egymástól, és csak tíz év múlva találkoznak.

Műfajilag különös elegy ez a regény: párhuzamosan fut egymás mellett a fantasy szürrealizmusa és a sci-fi naturalizmusa. A mágiát és a technológiát állítja szembe egymással, és ezzel lényegében napjaink egy fontos problémájára reflektál. Arra, hogy a technológia mennyire eluralkodik az életünkön, és a környezet rovására megy; kiszipolyozzuk, tönkretesszük, és a maradékot a technológiai szeméttel bőségesen ellátjuk.

Az első 30%-ban Patricia és Laurence gyerekkori hányattatásait követhetjük nyomon. E harmadban a regény YA-ként íródott, és azt a célt szolgálja, hogy megalapozza a karaktereket. Bár nem mindig értettem a viselkedésüket, mindkét karaktert megkedveltem. Elsősorban Laurence-n vonogattam a szemöldököm: amikor megbizonyosodik arról, hogy Patricia tényleg ért az állatok nyelvén, elzárkózik előle, nem áll szóba vele. Oké, magamból indulok ki, mert én totál belelkesülnék, és le sem lehetne lőni, hogy ez milyen szuper már. Ha jobban belegondolok, Laurence a tudomány embere, és számára a megmagyarázhatatlan természetfeletti elfogadhatatlan, ezért annyira mégsem csoda, hogy úgy viselkedik, ahogy… de akkor is.

Ebben a gyerekkori részben elég durva dolgok történnek mindkettejükkel, ami talán túlzás is, mert lényegében egyetlen valamire való felnőtt karakter sincs a könyvben. Mindkettejük szülei teljesen korlátoltak, és egyáltalán nem a gyerekeik érdekében cselekszenek. Másrészt viszont a háttérben érzékelhető egy morbid humor, ami enyhíti a sok negatívumot (Lásd a bérgyilkos karaktere. Nagyon fura).

A második részben 10 évvel később járunk, amikor is Patricia elsajátította a mágiát, Laurence pedig egy titkos projekten dolgozik, ami az emberiség kimenekítésére szolgál. A regény ezen pontján nem sok minden történik, itt is inkább a karakterek elmélyítése zajlik, illetve Patricia és Laurence kiújuló barátságának felfestése.

A könyv első fele nagyon tetszett, a hangulat, a mágikus vonás, hogy az egész történet ilyen furcsán elrugaszkodott. Aztán minden elromlott.

Nem emlékszem, mikor találkoztam utoljára ilyen pocsékul strukturált regénnyel. Olyan érzésem volt, mintha a szerző elkezdte volna szépen írni, úgy, ahogy kell, aztán féltávnál rájött, hoppá, még sehol sem tart. Nem akarta ezt húzni-vonni vagy sorozattá bővíteni, így úgy döntött, hogy nagy időugrásokkal random, kohézió nélküli jeleneteket bedobál, és voilá.

A 23. és 24. fejezet között akkora orbitális váltás van, hogy vissza kellett lapoznom megnézni, hova lettek a kihagyott oldalak. Ezt úgy képzeljétek el, hogy a 23. fejezetben Patricia és Laurence csak barátok, Laurence-nek barátnője van, akivel kapcsolatban a házasság gondolata is felmerült. A 24. fejezet viszont úgy kezdődik, hogy éppen szexelnek, és deklarálják egymás iránti szerelmüket. Ez mi???

Tényleg ilyen egyszerű lenne? Végül is így a legkönnyebb egy kapcsolatot létrehozni, nem kell bemutatni sem, minek az, durr bele. Ugyanígy, addig a pillanatig egy szó sem volt apokalipszisről, aztán megtörténik a szex, és hirtelen  a világ véget akar érni.

A fülszöveg is rossz, mert a könyv harmadik részét ígéri az olvasónak, és ez persze izgalmasan hangzik, meg minden, de az előbbiek miatt az egész durván összehányt, kiaknázatlanul maradt terület. Háború sincs, csak két pár oldalban lerendezett összecsapás. Hihetetlen, hogy mennyire vázlatos az egész, és ezt ilyen formában hagyták megjelenni. (Láttátok az új Fantasztikus négyes filmet? Na kb. itt is ilyen a történetvezetés. Nem is értem.)

Összességében azért élveztem az olvasást, voltak benne aspektusok, amiket szerettem. Amit nem értek, hogy miért kellett ezt a szerelmi szálat erőltetni (pláne így), mikor a barátságnak nagyon szépen volt megágyazva, a lényeg elmismásolásához meg ennél többet nem tudok fűzni.

Értékelés: 3/5

Borító: 5/5

Kiadó: Tor Books

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 320

Olvass tovább!

Victoria Schwab: This Savage Song

Nincs mit szépíteni, Victoria Schwab az írásmesterség istennője. Minden könyve egyedi, különleges, kreatív és letehetetlen, képtelen csalódást okozni.

Kate már a sokadik iskolából rúgatja ki magát, hogy elérje a célját: hazatérni az apjához. A város veszélyes, erőszakból manifesztálódott szörnyek uralják. Az északi és déli részt határ szeli ketté, az egyik fél Henry Flynn fennhatósága alá tartozik, aki a különleges alakulatával vadássza a szörnyeket, míg a Harker által kormányzott részben az emberek hatalmas összeget fizetnek a biztonság illúziójáért. August a szörnyek egyike, egy Sunai, aki mindenáron ember szeretne lenni. A Flynnek elküldik Augustot Kate iskolájába, hogy megfigyelje az ellenség lányát. Kate felfigyel az egyre gyanúsabban viselkedő fiúra, és leleplezi a titkát. 

Hosszasan áradozhatnék arról, hogy Victoria Schwab mekkora zseni, milyen csodálatosan műveli a szavakat, és milyen izgalmasan tud elvezetni egy történetet, de ez már annyira evidens, hogy semmi értelmét nem látom az ismétlésnek. A This Savage Songban legjobban a hangulat fogott meg: zsigeri, sötét, komor, mocskos, véres; elhagyott, szeméttel teledobált sikátorok képe jelent meg előttem. És most mondok egy elképesztőt! Én ezt az egész könyvet egy animeként képzelem el, még a karakterek is rajzolt figuraként élnek a fejemben, sok vörös, fekete, szürke és barna szín egyvelegét társítom hozzá. Ez egészen újszerű élmény volt számomra.

A világfelépítés magja valami iszonyatosan bejövős. Az emberek által elkövetett erőszakból születnek a szörnyek – a gyarló ember az önkontroll elvesztésével büntetésként hozza magára a bajt –, és az árnyaik különálló életet élnek. Három szörnytípus különböztethető meg: vannak a Corsaik, akik ösztönszerű lények, a Malchaik, akik vámpírszerűek, és a legerősebbek a Sunaik, akik embereknek néznek ki, de ők a legveszélyesebbek, a legnagyobb erőszak szülöttei, tehát egyben a legritkábbak is. Micsoda oximoron, hogy a szörny August ember szeretne lenni, és inkább meghalna, mint hogy a sötét oldala még egyszer előkerüljön.

“Corsai, Corsai, tooth and claw,
Shadow and bone will eat you raw.
Malchai, Malchai, sharp and sly,
Smile and bite and drink you dry.”
“Sunai, Sunai, eyes like coal,
Sing you a song and steal your soul.”

(Gyerekdal)

A világfelépítésről nem árulnék el többet, mert ez a történet mély vízbe dobással kezdődik. Nincs szájbarágás, a világ vázlatos összefoglalása, hanem a dialógusokból és eseményekből ismertetnek meg a szabályok és törvényszerűségek, a karakterek. Én pont ezt a fajta történetmesélését kedvelem, amikor nem vagyok elhelyezve a történetben, hanem nekem kell elhelyezkednem és alkalmazkodnom.

Bevallom, az elején döcögősen indult a könyvvel kapcsolatunk, mert tetszett-tetszett, de valahogy mégsem tudott berántani. Ugyanis a karakterekkel nem jöttem ki túl jól, lássuk be, elég klisések. Van a lázadó lány, aki apuci figyelmére és büszkeségére vágyik, és ezért csőlátással szemléli a világot, és van a meg nem értett fiú, aki megváltoztathatatlan természetével hadakozik. Két teljesen más dolgot képviselnek, másban hisznek, és ellentétes oldalon állnak – a könyvet alapból modern Rómeó és Júlia sztoriként reklámozzák. Kate eléggé idegesített azzal, hogy mindenáron ugyanolyan akar lenni, mint az apja, mintha nem lenne saját személyisége, csak utánozni akar valakit, aki erősnek tűnik, mert ettől ő is erős lesz. Augustban viszont érzelmesen sikerült érzékeltetni, ahogy önmagát és a helyét keresi. Mindketten megvilágosodnak a saját démonjaikkal kapcsolatban a regény végére. Továbbra is August maradt a kedvencem; képes letenni az önáltatásról és elfogadja, hogy ő az, ami a DNS-ébe van írva, és ezen nem változtathat, de megpróbálhatja felhasználni a másságát arra, hogy jót tegyen, hiszen végső soron mindenkit a tettei határoznak meg. 

 A V.E. Schwab verzió borítója

Akkor sikerült beszippantani a történetnek, amikor a közös cél párossá kovácsolta őket. A fülszöveg elég sokat elárul a történetből, konkrétan a felét össze is foglalja, ekkor gyullad be az izgalom szikrája. Ki kell emelni, hogy a Vicious után itt sincs romantika – ami a Young Adult műfajban igencsak nagy szó. A sztori nem ölel fel hosszú időt, és Kate és August nem lesznek kifejezetten barátok, de sugárzik a köztük feszülő erős kapocs, ami összeköti őket. Úgy érzem, benne van annak a lehetősége, hogy a folytatásban már összejöhetnek, a végén van egy jelenet, ami nem mond ki semmi nyilvánvalót, de mégis lappang benne valami, amire lehet építkezni, ha Schwab úgy döntene, hogy szerelembe taszítja a főszereplő párost.   Attól kezdve, hogy Kate és August kénytelenek együttműködni, rendkívül mozgalmas akcióregénnyé burjánzik a történet, csak kapkodtam a fejem, ahogy főhőseink feszültnél feszültebb helyzetekbe keveredtek. Jöttek a fordulatok, robbantak a titkok – noha voltak már sejtéseim az út folyamán, és igaznak is bizonyultak –, és elakadt a lélegzetem is. A lezárás még mindezt betetőzte, szabályszerűen beleborzongtam az utolsó jelenetekbe. Szerencsére olyan befejezéssel van dolgunk, ami ezt az adott szakaszt lezárta, de egyben nyitott is, hiszen a szétzilálódott város problémái nem oldódtak meg, hanem tovább fokozódtak, mégsem brutális cliffhangert kapunk, de egyúttal kicsusszan a szánkon egy „Azt a …!” felkiáltás. Na most ezt jól megfogalmaztam!

A Monsters of Verity kétrészes lesz (bár remélem nem úgy, mint az Archívum, ami olyan, amihez pont nagyon kéne egy harmadik rész, de még mindig nem akar elkészülni), és már alig várom, hogy olvashassam.  Egy gyönyörű címünk már van: Our Dark Duet. Megöl a kíváncsiság, ahhoz milyen csodálatos borítót álmodnak meg, mert ezt imádom.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Monsters of Verity #1

Kiadó: Greenwillow Books

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 464

Olvass tovább!

Maria Dahvana Headley: Magonia

Neil Gaiman és John Green neve egy mondatban merült fel ennek a könyvnek az ajánlójában, én pedig eltűnődtem azon, mi sülhet ki ebből a furcsa összehasonlításból.

Aza olyan betegségben szenved, amivel az orvosok még életükben nem találkoztak, így róla is nevezik el. A tüdeje nem működik megfelelően, nem képes normálisan lélegezni; csodának minősül, hogy az orvosok előrejelzéseit megcáfolva még mindig él. Egyik nap egy hajót pillant meg az égen, és a nevét is hallja, ám képzelete csúfos szüleményének tudja be az egészet. Egyetlen barátja van, a kocka Jason, aki végre elhatározza magát, és túllép kettejük barátságán. Mielőtt beteljesülhetne a szerelem, Aza meghal.

„A halál a felnőtt világ Télapója. Kivéve, hogy a Télapó ellentéte. A fickó, aki elviszi az összes ajándékot.„

Hűha! Ennyit sikerült kipréselnem magamból, miután a könyv végére értem. Mert annyira fura – persze jó értelemben –, annyira különleges, annyira más, hogy teljesen levett a lábamról. Egy olyan mendemondát használt a szerző kiindulási alapnak, amit én egyáltalán nem ismertem. Egy olyan világot húzott rá, amihez hasonlóval még nem találkoztam. Neil Gaiman neve a különleges világ kapcsán merül fel.

John Greenhez annyi köze van a történetnek, hogy a főhős nem tud normálisan lélegezni, pont. Nem a földről származik, hanem az égben lakozó birodalomból, és a tüdeje nem kompatibilis a földi levegővel. Aza nem ember, hanem valami más. A könyvben azt követhetjük nyomon, ahogy visszakerül az övéi közé, és el kell fogadnia egy új valóságot, ami nem olyan egyszerű, ha egész életedben az emberek között éltél.

A világfelépítés nálam mindent vitt. Biztos vagyok benne, hogy lesznek olyanok, akik nem tudnak megbirkózni vele. Külföldi kritikák írói kiemelték, hogy nem tudták magukat túltenni azon a tényen, hogy ebben a világban embermadarak (vagy madáremberek?) léteznek. Nem teljesen tiszta, hogyan képzeljem el őket, úgyhogy maradok annál, hogy kétméteresre megnőtt madarak, bár van kezük, szóval mégis antropomorfok. A másik embertípusról pedig annyit kell tudni, hogy a bőrük színe kék, ez talán azért nem lesz szokatlan, mert láttuk az Avatárt. Madár lakik a tüdejükben, akik a mellkason felbukkanó kis ajtón át röpködnek ki-be. A madarak és a gazdáik együtt énekelnek, az énekük tulajdonképpen varázslat, amivel tárgyakat tudnak mozgatni és így tovább. Nekem leginkább a tüdőben garázdálkodó madaras dolgot kellett emésztenem.

Az apróbb részletek is teljesen elvarázsoltak. Például a hajókon óriás denevér az árboc, a viharokat mindenféle lények idézik elő, és a földön azért semmisül meg a termés a szilaj időjárás következtében, mert valójában a magoniaiak betakarítják maguknak, ugyanis a földi ételekből táplálkoznak ők is, mert az égben nem terem meg semmi. Rájuk is kihatással van, hogy a földlakók tönkreteszik a bolygót, éhínség uralkodik az égi birodalomban.

A történet nagyon lassan indul be, hosszú a felvezetés, érdemleges részhez a könyv felénél érkezünk el. Megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, annyira nem tudott lekötni, de olyan pozitív véleményeket olvastam, hogy érteni akartam, mi szülte őket. Nem segített a karakterek narrációja sem, de kitartottam.

Két nézőpont révén ismerjük meg a történetet. Jason részét feleslegesnek éreztem, sokat nem tesz hozzá, csak tudjuk, hogy keresi Azát, illetve egy ponton tökéletes eszköze a hatásvadászatnak. A narráció eleinte még tetszett, aztán túl sok lett, csapongó és bő lére eresztett, kitérőkkel. Elmondhatatlanul idegesített mindkét szereplőnél, tipikusan az a fajta, mikor már rájuk akartam ripakodni, hogy fogják be. Szerencsére Azánál kikopott a végére, ahogy elszakadt az emberi énjétől, és megismerte a saját erejét, Jason pedig elég kevés megjelenési teret kap.

Ami még bosszantó, hogy Aza nem kap válaszokat, folyamatosan azt hajtogatja neki mindenki, hogy ő a kiválasztott, de senki sem mondja, hogy miért és miben is olyan különleges ő, ami sokadszorra már eléggé kikezdte a türelmemet. De amint átlendült a könyv a holtponton, mindent megbocsátottam, és hagytam, hogy magával sodorjon a történet.

Szerelmi háromszög is van, de az a kellemes fajta, mikor igazából nincs semmi, csak ott lóg a levegőben, hogy lehetne. A romantika nem játszik fajsúlyos szerepet, Azának és Jasonnek van egy jelenete a könyv elején, ami aztán Jason tetteinek mozgatórugója. A hajón Aza közel kerül Daihoz, akivel a kapcsolatuk szikráját az adja, hogy Dai eleinte nem bírja a lányt, de amint együtt kezdenek el énekelni, kibontakozik köztük valami mélyebb kötelék. Viszont romantikus értelemben nem történik semmi, és olyan üdítő volt erről így olvasni. A végén viszont Dai tettén nagyon meglepődtem (még úgy is, hogy megkapta a felvezetést), annyira ellentmond az elvárásoknak.

Kár, hogy döcögött az elején, mert imádtam ezt a történetet. Kíváncsi vagyok, milyen meglepetéseket tartogat a folytatás.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Sorozat: Magonia #1

Kiadó: HarperCollins

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 309

Olvass tovább!

Richelle Mead: Soundless

Richelle Mead a kedvenc íróim közé tartozik, így nem is volt kérdés, hogy olvasom az új könyvét, ami (nagy szó) nem sorozat!

Fei egy hegytetőn álló faluban él, ami el van szigetelve a külvilágtól. Az egyetlen kapcsolatot a
kötéllift jelenti, amelyen keresztül a bányászott ércekért ételt kapnak egy messzi királyságból, Beiguóból. Saját maguk képtelenek az önellátásra, nem tudnak ételt termelni, és nem tudják elhagyni a falut, mert az utat jó régen omlás zárta el. A lemászás lehetetlen vállalkozás, mert a falusiak mindegyike süket, generációkkal ezelőtt elveszítették a hallásukat. Már hozzászoktak ehhez az állapothoz, ám most új veszély fenyegeti őket. Egyre többen vakulnak meg, aminek következtében visszaesik a termelés, a kötéllift működtetéséért felelős ember, akivel leveleznek, csökkenti az amúgy is kicsi ételadagokat. Fei nővérének látása is napról napra romlik. A helyzet egyre reménytelenebb, ám Fei egy éjjel álmában visszanyeri a hallását, és ez mindent megváltoztat. Hamarosan rájön, hogy az egész életük nem az, aminek látszik.

Eleinte kicsit bele kellett rázódnom, hogy a Soundless egy Richelle Mead könyv. Hozzászoktam, hogy a komolyság mellett a főhős személyisége révén mindig átitatja a történeteit a könnyedség, ez a téma viszont nem engedte ezt meg. De a stílus ezúttal is magával ragadott, csak úgy pörögtek a lapok, alig tudtam letenni, annyira kíváncsi voltam, mi lesz a vége.

A történet a szokásos panelekre épül: a főhős rájön, hogy a világa nem is úgy van, mint hitte, és próbálja megváltoztatni azt, szóval ebből az aspektusból sok újdonságot nem nyújt. Persze mint mindig, most is érdekes a társadalom annak ellenére, hogy nem túl kidolgozott. Vannak a bányászok, akik az ércet termelik ki, a személyzet, akik a házimunkát stb. végzik, és a festők, akik a mindennapokról jelentéseket festenek és helyeznek el a falu centrumában. Illetve vannak még azok, akik már elveszítették mindkét érzékszervüket, és magatehetetlenül viselik a sorsukat. Mondjuk akadnak furcsaságok, például semmi logika nincs abban, hogy a munkásemberek kapják a legkevesebb kaját, mikor ők végzik a legfontosabb melót. És az senkinek sem jut eszébe, hogy ha kihullnak az emberek, a festők beállhatnának dolgozni, mert most a festegetés az tényleg olyan fontos? (Bár az igaz, hogy a valóságban sem tennék meg szerintem, tipikus értelmiség-munkásosztály szembenállás.)

Viszont nagyon tetszett, hogy Mead a kínai folklórból merít (bár ez csak a végén érződik igazán), ezzel színt csempészve az egyébként már bejáratott sablonba. Nagyon érdekelt, hogy mivel magyarázza majd az emberek süketségét, és Fei esetében hallása visszanyerését, és először azt hittem, végül is maradunk a valóság talaján, de sikerült magasabb szintre emelni a befejezést. A könyv fantasynek van címkézve, de az igazság az, hogy ez sokkal inkább disztópia, és csak az utolsó oldalak tesznek eleget az előbbi műfajnak. Az tény, hogy lehetett volna még jobban kínaisítani az atmoszférát, mert azon kívül, hogy az ő múltjukból merít a „rejtély”, a szereplőknek kínai nevük van, és néha szóba kerül a selyem meg az írásjegyek, végig amerikainak képzeltem a szereplőket.

Fei megkapja a kiválasztott státuszt, ő a legtehetségesebb festő, a különleges lány, ami kissé már elcsépelt, ezért sem sikerült egy hullámhosszra kerülnöm vele. De azért  az ütős beszólások hiányában is emlékeztetett a korábbi Richelle Mead főhősnőkre elszántság tekintetében, és igazán példaértékű, hogy milyen fontos számára a nővére. A könyv elején még próbálja eltüntetni annak nyomait, hogy a nővére látása romlik, mert ha kiderül, azonnal lefokozzák, aztán miatta vállalkozik a veszélyes küldetésre, és az egész történetben ő lebeg a szeme előtt. (Bár tegyük hozzá, Fei a fiatalabb, és mégis végig olyan érzésem volt, mintha a nővére lenne a húg, és a viselkedése is alátámasztotta ezt.)

A romantika viszont nem nagy durranás. Azt értékeltem, hogy nem kellett a pár nap alatt játszódó cselekményben instalove-ot benyelnem, mert Feinek és Lie Wei-nek közös múltja van. Mead inkább a társadalmi különbségek miatti nem lehetünk együtt megoldást választotta, ami viszont nem szállított sok izgalmat, hiszen nyilvánvaló, mi lesz a páros sorsa. Persze ettől még lehetett volna jó, de Lie Wei nem olyan vonzó karakter, mint Dimitri, Adrian, Seth vagy Roman, bár az is igaz, hogy egy ilyen cselekményközpontú történetben nem is volt ideje kibontakoznia.

Verdikt: tetszett a könyv, olvastatta magát, de bármennyire is élveztem a hibái ellenére, valahogy hiányzik belőle valami plusz, ami lehetővé tenné, hogy feltornássza magát a maximális pontszámra.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Kiadó: Razorbill

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 266

Olvass tovább!