Maria Dahvana Headley: Magonia

Neil Gaiman és John Green neve egy mondatban merült fel ennek a könyvnek az ajánlójában, én pedig eltűnődtem azon, mi sülhet ki ebből a furcsa összehasonlításból.

Aza olyan betegségben szenved, amivel az orvosok még életükben nem találkoztak, így róla is nevezik el. A tüdeje nem működik megfelelően, nem képes normálisan lélegezni; csodának minősül, hogy az orvosok előrejelzéseit megcáfolva még mindig él. Egyik nap egy hajót pillant meg az égen, és a nevét is hallja, ám képzelete csúfos szüleményének tudja be az egészet. Egyetlen barátja van, a kocka Jason, aki végre elhatározza magát, és túllép kettejük barátságán. Mielőtt beteljesülhetne a szerelem, Aza meghal.

„A halál a felnőtt világ Télapója. Kivéve, hogy a Télapó ellentéte. A fickó, aki elviszi az összes ajándékot.„

Hűha! Ennyit sikerült kipréselnem magamból, miután a könyv végére értem. Mert annyira fura – persze jó értelemben –, annyira különleges, annyira más, hogy teljesen levett a lábamról. Egy olyan mendemondát használt a szerző kiindulási alapnak, amit én egyáltalán nem ismertem. Egy olyan világot húzott rá, amihez hasonlóval még nem találkoztam. Neil Gaiman neve a különleges világ kapcsán merül fel.

John Greenhez annyi köze van a történetnek, hogy a főhős nem tud normálisan lélegezni, pont. Nem a földről származik, hanem az égben lakozó birodalomból, és a tüdeje nem kompatibilis a földi levegővel. Aza nem ember, hanem valami más. A könyvben azt követhetjük nyomon, ahogy visszakerül az övéi közé, és el kell fogadnia egy új valóságot, ami nem olyan egyszerű, ha egész életedben az emberek között éltél.

A világfelépítés nálam mindent vitt. Biztos vagyok benne, hogy lesznek olyanok, akik nem tudnak megbirkózni vele. Külföldi kritikák írói kiemelték, hogy nem tudták magukat túltenni azon a tényen, hogy ebben a világban embermadarak (vagy madáremberek?) léteznek. Nem teljesen tiszta, hogyan képzeljem el őket, úgyhogy maradok annál, hogy kétméteresre megnőtt madarak, bár van kezük, szóval mégis antropomorfok. A másik embertípusról pedig annyit kell tudni, hogy a bőrük színe kék, ez talán azért nem lesz szokatlan, mert láttuk az Avatárt. Madár lakik a tüdejükben, akik a mellkason felbukkanó kis ajtón át röpködnek ki-be. A madarak és a gazdáik együtt énekelnek, az énekük tulajdonképpen varázslat, amivel tárgyakat tudnak mozgatni és így tovább. Nekem leginkább a tüdőben garázdálkodó madaras dolgot kellett emésztenem.

Az apróbb részletek is teljesen elvarázsoltak. Például a hajókon óriás denevér az árboc, a viharokat mindenféle lények idézik elő, és a földön azért semmisül meg a termés a szilaj időjárás következtében, mert valójában a magoniaiak betakarítják maguknak, ugyanis a földi ételekből táplálkoznak ők is, mert az égben nem terem meg semmi. Rájuk is kihatással van, hogy a földlakók tönkreteszik a bolygót, éhínség uralkodik az égi birodalomban.

A történet nagyon lassan indul be, hosszú a felvezetés, érdemleges részhez a könyv felénél érkezünk el. Megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, annyira nem tudott lekötni, de olyan pozitív véleményeket olvastam, hogy érteni akartam, mi szülte őket. Nem segített a karakterek narrációja sem, de kitartottam.

Két nézőpont révén ismerjük meg a történetet. Jason részét feleslegesnek éreztem, sokat nem tesz hozzá, csak tudjuk, hogy keresi Azát, illetve egy ponton tökéletes eszköze a hatásvadászatnak. A narráció eleinte még tetszett, aztán túl sok lett, csapongó és bő lére eresztett, kitérőkkel. Elmondhatatlanul idegesített mindkét szereplőnél, tipikusan az a fajta, mikor már rájuk akartam ripakodni, hogy fogják be. Szerencsére Azánál kikopott a végére, ahogy elszakadt az emberi énjétől, és megismerte a saját erejét, Jason pedig elég kevés megjelenési teret kap.

Ami még bosszantó, hogy Aza nem kap válaszokat, folyamatosan azt hajtogatja neki mindenki, hogy ő a kiválasztott, de senki sem mondja, hogy miért és miben is olyan különleges ő, ami sokadszorra már eléggé kikezdte a türelmemet. De amint átlendült a könyv a holtponton, mindent megbocsátottam, és hagytam, hogy magával sodorjon a történet.

Szerelmi háromszög is van, de az a kellemes fajta, mikor igazából nincs semmi, csak ott lóg a levegőben, hogy lehetne. A romantika nem játszik fajsúlyos szerepet, Azának és Jasonnek van egy jelenete a könyv elején, ami aztán Jason tetteinek mozgatórugója. A hajón Aza közel kerül Daihoz, akivel a kapcsolatuk szikráját az adja, hogy Dai eleinte nem bírja a lányt, de amint együtt kezdenek el énekelni, kibontakozik köztük valami mélyebb kötelék. Viszont romantikus értelemben nem történik semmi, és olyan üdítő volt erről így olvasni. A végén viszont Dai tettén nagyon meglepődtem (még úgy is, hogy megkapta a felvezetést), annyira ellentmond az elvárásoknak.

Kár, hogy döcögött az elején, mert imádtam ezt a történetet. Kíváncsi vagyok, milyen meglepetéseket tartogat a folytatás.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Sorozat: Magonia #1

Kiadó: HarperCollins

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 309