Victoria Schwab: Our Dark Duet

Nagy imádatom volt a Monsters of Verity duológia első része irányában tavaly, így olyat tettem, amit ritkán szoktam: újraolvastam a This Savage Songot (másodszorra csak fokozódott az imádat). Enyhén voltam csak besózva, mikor nekiálltam a második kötetnek.

Hat hónap telt el. August Verityben vezeti az FTF csapatait, és rá sem lehet ismerni: levetkőzte a vágyát, hogy ember legyen, és csak az érdekli, hogy elvégezze a feladatát. Kate Prosperityben vadászik egy hacker csapat segítségével − a helyiek homokba dugják a fejüket a szörnyek elől. Egy alkalommal egy teljesen új, kiismerhetetlen szörny akad az útjába, ami szempillantás alatt szül erőszakot és teremt káoszt. Sloane nem halt meg, és a Kate által teremtett Malchaival, Alice-szel arról álmodoznak, hogyan ölik meg Kate-et, miközben Sloane teljesen át akarja venni Verity felett az uralmat.

Victoria Schwab azt írja a köszönetnyilvánításban, hogy ez a könyv majdnem megölte.

Engem is.

Jelen poszt írásakor alig telt el idő, hogy befejeztem a könyvet − teljesen a hatása alatt vagyok. Rágondolok, és elönt a libabőr, rám nehezedik egy láthatatlan súly, és kész, mindjárt végem van. Nem lehet szavakba önteni, hogy mennyire fantasztikus ez a sorozat.

Hasonlóan az előző részhez, az Our Dark Duet is lassan építkezik. Kate és August elég későn találkozik újra a várthoz képest, de a különálló szálaik abszolút megállják önmagukban a helyüket. Olvastam, olvastam és olvastam, és azon tűnődtem, hogy már a cselekmény sem érdekel, bármi is lesz, én imádom, és kész − ennyire jó az egész könyv hangulata. Továbbra is fenntartom, hogy mintha egy sötét tónusú anime lenne, és egyáltalán nincs YA feelingje, egy csöppet sem. Ez Kate és August kapcsolatában is megmutatkozik: a This Savage Song végén volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, itt már szerelmi szálat kapunk, de Schwab annyira jól lerendezte az egészet: a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt, és a végén ők ketten, hát ezt így megoldani, az a jelenet! Huh. Borzongás.

A sztori nem egészen olyan lett, mint vártam, mert az új szörny került középpontba. Mondhatni az egész könyv csak egy epizód az összkép tekintetében, és a szörny eszköz ahhoz, hogy a Sunaik meglássák a szélsőségek közé ékelődő szürke árnyalatokat. Ezzel kapcsolatban volt amit nem igazán értettem − vagy nem figyeltem, vagy szimplán kimaradt −, de igazából mindegy is, mert megint úgy belendült a sztori, hogy nem győztem kapkodni a fejem, és nem győztem lenyelni a gombócot a torkomban, mert hullanak az emberek. Komolyan, a könyv első fele olyan, mint egy csendes nyári zápor, a második fele meg mint egy trópusi monszun, nagyon durva a kontraszt. Fantasztikus!

 A V. E. Schwab borító

Azt sem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen könyvnél fogok elmorzsolni egy könnycseppet, de August érzelmei annyira szívhez szólóak, annyira valósak, úgy benyúltam volna a könyvbe, és megölelgettem volna. Ráeszméltem, hogy ez a könyv Augustról szólt, de August valójában én vagyok, és minden ember, mert mindenkinek szörnyekkel kell megküzdenie az életben, és könnyebb elveszteni az emberségünket és beállni a szörnyek közé, mint megküzdeni a fájdalommal. Mert fáj, rohadtul fáj ragaszkodni az eszméinkhez, önmagunkhoz, de erőt kell meríteni belőle.

A várost eluraló szörnyek helyzetére nincs megoldás, ez mégsem okozott hiányérzetet, hiszen az alaptörténet egy metafora: bármit teszünk, a szörnyek mindig ott lesznek, és folyamatosan meg kell küzdeni velük. Küzdeni kell, ez a lényeg.

Schwab írásmódja csodálatos, briliáns, ahogy ellavírozik a történetében: megvan a kellő mennyiségű érzelmi töltet, de ez egyáltalán nem megy az akció rovására; kevés időt szán a kapcsolatokra, de ez mégis bőven elég, és olyan gyönyörű karakterfejlődést mutat be elsősorban Auguston, hogy csak irigyelni lehet ennek a nőnek a zsenialitását.

Kedvencem lett ez a sorozat, biztos, hogy újra fogom még olvasni. Mindenkinek nagyon-nagyon ajánlom!

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Monsters of Verity #2

Kiadó: Greenwillow Books

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 510

Olvass tovább!

Victoria Schwab: This Savage Song

Nincs mit szépíteni, Victoria Schwab az írásmesterség istennője. Minden könyve egyedi, különleges, kreatív és letehetetlen, képtelen csalódást okozni.

Kate már a sokadik iskolából rúgatja ki magát, hogy elérje a célját: hazatérni az apjához. A város veszélyes, erőszakból manifesztálódott szörnyek uralják. Az északi és déli részt határ szeli ketté, az egyik fél Henry Flynn fennhatósága alá tartozik, aki a különleges alakulatával vadássza a szörnyeket, míg a Harker által kormányzott részben az emberek hatalmas összeget fizetnek a biztonság illúziójáért. August a szörnyek egyike, egy Sunai, aki mindenáron ember szeretne lenni. A Flynnek elküldik Augustot Kate iskolájába, hogy megfigyelje az ellenség lányát. Kate felfigyel az egyre gyanúsabban viselkedő fiúra, és leleplezi a titkát. 

Hosszasan áradozhatnék arról, hogy Victoria Schwab mekkora zseni, milyen csodálatosan műveli a szavakat, és milyen izgalmasan tud elvezetni egy történetet, de ez már annyira evidens, hogy semmi értelmét nem látom az ismétlésnek. A This Savage Songban legjobban a hangulat fogott meg: zsigeri, sötét, komor, mocskos, véres; elhagyott, szeméttel teledobált sikátorok képe jelent meg előttem. És most mondok egy elképesztőt! Én ezt az egész könyvet egy animeként képzelem el, még a karakterek is rajzolt figuraként élnek a fejemben, sok vörös, fekete, szürke és barna szín egyvelegét társítom hozzá. Ez egészen újszerű élmény volt számomra.

A világfelépítés magja valami iszonyatosan bejövős. Az emberek által elkövetett erőszakból születnek a szörnyek – a gyarló ember az önkontroll elvesztésével büntetésként hozza magára a bajt –, és az árnyaik különálló életet élnek. Három szörnytípus különböztethető meg: vannak a Corsaik, akik ösztönszerű lények, a Malchaik, akik vámpírszerűek, és a legerősebbek a Sunaik, akik embereknek néznek ki, de ők a legveszélyesebbek, a legnagyobb erőszak szülöttei, tehát egyben a legritkábbak is. Micsoda oximoron, hogy a szörny August ember szeretne lenni, és inkább meghalna, mint hogy a sötét oldala még egyszer előkerüljön.

“Corsai, Corsai, tooth and claw,
Shadow and bone will eat you raw.
Malchai, Malchai, sharp and sly,
Smile and bite and drink you dry.”
“Sunai, Sunai, eyes like coal,
Sing you a song and steal your soul.”

(Gyerekdal)

A világfelépítésről nem árulnék el többet, mert ez a történet mély vízbe dobással kezdődik. Nincs szájbarágás, a világ vázlatos összefoglalása, hanem a dialógusokból és eseményekből ismertetnek meg a szabályok és törvényszerűségek, a karakterek. Én pont ezt a fajta történetmesélését kedvelem, amikor nem vagyok elhelyezve a történetben, hanem nekem kell elhelyezkednem és alkalmazkodnom.

Bevallom, az elején döcögősen indult a könyvvel kapcsolatunk, mert tetszett-tetszett, de valahogy mégsem tudott berántani. Ugyanis a karakterekkel nem jöttem ki túl jól, lássuk be, elég klisések. Van a lázadó lány, aki apuci figyelmére és büszkeségére vágyik, és ezért csőlátással szemléli a világot, és van a meg nem értett fiú, aki megváltoztathatatlan természetével hadakozik. Két teljesen más dolgot képviselnek, másban hisznek, és ellentétes oldalon állnak – a könyvet alapból modern Rómeó és Júlia sztoriként reklámozzák. Kate eléggé idegesített azzal, hogy mindenáron ugyanolyan akar lenni, mint az apja, mintha nem lenne saját személyisége, csak utánozni akar valakit, aki erősnek tűnik, mert ettől ő is erős lesz. Augustban viszont érzelmesen sikerült érzékeltetni, ahogy önmagát és a helyét keresi. Mindketten megvilágosodnak a saját démonjaikkal kapcsolatban a regény végére. Továbbra is August maradt a kedvencem; képes letenni az önáltatásról és elfogadja, hogy ő az, ami a DNS-ébe van írva, és ezen nem változtathat, de megpróbálhatja felhasználni a másságát arra, hogy jót tegyen, hiszen végső soron mindenkit a tettei határoznak meg. 

 A V.E. Schwab verzió borítója

Akkor sikerült beszippantani a történetnek, amikor a közös cél párossá kovácsolta őket. A fülszöveg elég sokat elárul a történetből, konkrétan a felét össze is foglalja, ekkor gyullad be az izgalom szikrája. Ki kell emelni, hogy a Vicious után itt sincs romantika – ami a Young Adult műfajban igencsak nagy szó. A sztori nem ölel fel hosszú időt, és Kate és August nem lesznek kifejezetten barátok, de sugárzik a köztük feszülő erős kapocs, ami összeköti őket. Úgy érzem, benne van annak a lehetősége, hogy a folytatásban már összejöhetnek, a végén van egy jelenet, ami nem mond ki semmi nyilvánvalót, de mégis lappang benne valami, amire lehet építkezni, ha Schwab úgy döntene, hogy szerelembe taszítja a főszereplő párost.   Attól kezdve, hogy Kate és August kénytelenek együttműködni, rendkívül mozgalmas akcióregénnyé burjánzik a történet, csak kapkodtam a fejem, ahogy főhőseink feszültnél feszültebb helyzetekbe keveredtek. Jöttek a fordulatok, robbantak a titkok – noha voltak már sejtéseim az út folyamán, és igaznak is bizonyultak –, és elakadt a lélegzetem is. A lezárás még mindezt betetőzte, szabályszerűen beleborzongtam az utolsó jelenetekbe. Szerencsére olyan befejezéssel van dolgunk, ami ezt az adott szakaszt lezárta, de egyben nyitott is, hiszen a szétzilálódott város problémái nem oldódtak meg, hanem tovább fokozódtak, mégsem brutális cliffhangert kapunk, de egyúttal kicsusszan a szánkon egy „Azt a …!” felkiáltás. Na most ezt jól megfogalmaztam!

A Monsters of Verity kétrészes lesz (bár remélem nem úgy, mint az Archívum, ami olyan, amihez pont nagyon kéne egy harmadik rész, de még mindig nem akar elkészülni), és már alig várom, hogy olvashassam.  Egy gyönyörű címünk már van: Our Dark Duet. Megöl a kíváncsiság, ahhoz milyen csodálatos borítót álmodnak meg, mert ezt imádom.

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Monsters of Verity #1

Kiadó: Greenwillow Books

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 464

Olvass tovább!

Godzilla

A dinós, mutáns gyíkos, óriás szörnyes, sárkányos filmeket imádom. Sajnos nem készül elegendő ilyen témájú film, hogy csillapítsa az éhségemet, bármennyire is szeretném. Amikor anno megtudtam, hogy lesz Godzilla remake és a Jurassic Park is folytatást kap, diszkrét mosolyom mögött belül a rajongó viharként tombolt örömében.

A Godzilla egyébként az a film, amit gyerekkoromban egyszerűen imádtam, volt olyan nap, hogy egymás után háromszor is megnéztem, és több mint harmincszor láttam. Valószínűleg ezért nem volt hozzá szerencsém azóta sem, kicsit túlzásba vittem.

A 2014-es Godzilla hasonlóan kezdődik, mint Roland Emmerich blockbustere: találnak egy nagyon érdekes dolgot, amin mindenki csak hüledezni tud. A remake-ben ekkor egy évvel az eredeti film után járunk, 1999-ben, amikor is egy monumentális csontvázra bukkannak a tudósok, amiben egy lény van. Ezután ugrunk Japánba, ahol főhősünk, Ford még kissrác, és éppen az apukáját akarja felköszönteni szülinapja alkalmából, de az apja annyira szórakozott, hogy erre nem kerül sor. Azután meg főleg nem, hogy az atomerőművet, amiben Ford szülei dolgoznak, rengések rázzák meg, és az anyja a sugárzásban leli halálát.

15 évvel később Ford katona, immáron saját családja van, az apja pedig még mindig nem tudja magát túltenni a múlton. Mikor letartóztatják az öreget, Ford átruccan San Franciscóból Japánba, és ha már ott jár, apuval kettesben elbattyognak a lezárt városrészre, ahol elvileg minden sugárszennyezett az atomerőmű megsemmisülése után. De mint mindig, a kormány ezúttal is hazudik, és az atomerőmű helyén valami rejtélyes tevékenységet folytatnak. Ford apja felismeri, hogy ugyanazok az ómenek jelentkeznek, mint 15 évvel korábban. Ezután elszabadul egy veszedelmes lény.

Aki az égvilágon semmit nem akar tudni a filmről, az semmiképpen se olvassa tovább. A poszt nem lesz spoileres a filmre nézve, viszont van egy információ, amit cselesen  kihagytak a trailerből is, amit láttam, és ez a húzás számomra igazán lehengerlő élményt nyújtott. E sztori erre az információra épül, viszont ezzel a trükkel, hogy a trailerben kiragadtak valamit a kontextusból, engem igazán megleptek, és tényleg csak pislogtam.

A film címe Godzilla, de az Emmerich féle verzióhoz képest fontos tudni, hogy nem Godzilla áll a középpontban, hanem egy másik szörny, a MUTO. Abszolút nem hittem volna, hogy ez egy ilyen szörnyek egymás ellen film lesz, miközben ledózerolják maguk körül a várost. Nem ismerem az eredeti japán Godzilla filmeket meg a mitológiát, amiből építkeznek, csak az amerikai blockbustert, és noha tudtam, hogy újfajta elgondolásban, a japán verziók szellemében készített Garett Edwards remake-t, ez nekem nem sokat jelentett.

Szóval amikor kikelt a MUTO, és a vásznon megjelentek a hosszú lábai, öt percig nem akartam hinni a szememnek, és értetlenkedtem, hogy ugye nem ez Godzilla, mert bár tudtam, hogy újradesignolták, és sokkal gyíkszerűbb lett, nem olyan nagyra nőtt dinó, mint Emmerich Godzillája, azért a mutáns sáskalábak már túl modern újraképzelés lett volna. Aztán azért sikerült felfognom, hogy nem erről van szó, és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és izgatottan vártam, hogy mikor bukkan fel a főszereplőnk, és hogy mekkora szörnybunyó lesz. 

A filmet lehúzó véleményekből kikövetkeztettem, hogy sokaknál az egyik kritikus pont a Godzillával kapcsolatban, amiért úgy definiálják, hogy „szar”, az az, hogy a film címe Godzilla, de Godzilla csak egy óránál bukkan fel, és voltaképpen nem is róla szól a történet. Ez így van, és én is felemás szájízzel fogadtam a dolgot, viszont maga a megjelenése egyszerűen zseniális. Garett sejtelmesen adagolja nekünk Godzillát, először csak hallunk róla, majd amikor képbe kerül, csak részleteiben fedi fel. Mindig egy-egy testrészét látjuk, míg össze nem rakja a kirakóst, és végül megpillanthatjuk teljes egészében a szörnyet. Erre a percre annyira felfokozza a feszültséget, hogy csak döbbenten meredünk a vászonra, libabőr pöttyözi a karunkat, és az a zene, amivel aláfesti az egész pillanatot, attól az ember lélegzete eláll. A film zenéjétől normális esetben a frász kerülgetne – régi filmek zenei aláfestésére emlékeztet, ide viszont tökéletesen passzol a szörnyek megjelenése közben.

A látvány az, amit elvárunk, rombolás, zúzás, városok romokban, szörnycsata, jóval többet is el tudtam volna viselni, amit kaptunk, pedig van pusztítás rendesen. Az viszont tényleg sajnálatos, hogy főként a MUTO-kat látjuk a film nagy részében, és Godzilla hozzájuk képesti képernyőn töltött ideje édeskevés.

A képek iszonyatosan hatásosak némelyik jelenetnél: ahogy a bizarr zene alatt az áram nélkül maradt vadászrepülők egyesével belecsapódnak a vízbe, mint a játékrepülők; és ki kell emelni azt a jelenetet is, ami már a trailerben hangsúlyos szerepet kapott. A katonák kiugranak a repülőből, vörös csíkot húzva zuhannak alá az ismeretlenbe. A felhők takarásában az égvilágon semmit sem látnak, aztán felvillannak a MUTO-k energianyalábai, akár a villámok, hogy végül egy lángokban álló városba érkezzenek, ahol Godzilla megvívja a végső harcot. A csata hangját nem halljuk, csak a katona heves lélegzését. Belebizseregtem ebbe a jelenetbe, komolyan. A másik ilyen lélegzetállító része a filmnek akkor volt, mikor kéken ragyogott fel Godzilla farka, és tüzet okádott, hát emberek, az maga volt a színtiszta gyönyör.

Alapvetően a filmmel két zavaró problémám akadt. Az egyik a vége, amit elég röhejesre sikerült összehozni. Godzilla olyan szerepkörben tűnik fel az emberek szemében, hogy csak pislogsz magad elé, hogy ez komoly-e. Oké, a filmek nem a realitást tükrözi meg úgy általában az emberek síkhülyék, na de ez a reakció részükről érthetetlen, és nem is értem, hogy lehetett beletuszkolni a végébe. Mármint, hogy minek kellett. A másik, ami teljes egészében kivágta a biztosítékot, az egy olyan elem, ami voltaképpen minden filmben kivágja nálam a biztosítékot. A családi dráma.

Tudom, hogy a dramaturgia szempontjából kell, hogy legyen a filmnek egy emberi főhőse, még ha senkit sem érdekel, és egyáltalán nem szorítok érte, hogy túlélje. Mert nem izgat, hogy él-e vagy hal-e. De muszáj, hogy legyen, hiszen az ő nézőpontjából követjük végig az eseményeket. Ez mind szép és jó, de hogy az egész még idegesítőbb legyen, kanyarítanak köré egy picsogó apát, egy feleséget és egy kisgyereket, hogy meglegyen a könnyfakasztó családi dráma. Csak ezzel a baj, hogy egy amúgy tök jó filmet teljesen lehúz ez az emberi picsogás. Tényleg nem értem, miért kell minden filmbe. Minek? Szörnycsatára vagyok kíváncsi, nem a családi újraegyesülésre. Pusztuljanak mind! Ford apja a film elején az agyamra ment a hisztijével (és szerintem erre a szinkron is rátett egy lapáttal, eredetiben talán kevésbé idegesítő). Szurkoltam azért, hogy haljon meg. A feleség és a kissrác is teljesen felesleges volt, és annyira bosszantó, hogy folyamatosan rájuk vágtak, hogy mi történik velük, mikor a szörnyek pusztítását akartam nézni. És a családi könnyes újraegyesülés, annyira meghatódtam, hogy még a könnyeim is folytak… ja, nem így történt. Erről le kéne szokni, és más megoldást alkalmazni, mert rontja a film élvezhetőségét.

Az emberi szál hiányában ötcsillagos élményt nyújthatott volna a film, így viszont nem volt teljesen tökéletes, de azért nagyon tetszett.

Értékelés: 4,5/5

Eredeti cím: Godzilla

Megjelenés éve: 2014

Játékidő: 123 perc

Olvass tovább!