Julie Kagawa: A halhatatlanság szabályai

Már nagyon régen kinéztem ezt a könyvet goodreadsen. Ugyan a vámpíros téma már lerágott csont, és annyira nem is epedezem érte, de ez a könyv nagyon jó értékeléseket kapott. Julie Kagawa Vastündérek sorozatába már belekóstoltam, szóval nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok.

Fülszöveg:  Megmentheted az emberiséget, ám válj érte azzá, amitől a legjobban rettegtél. Te mit tennél?

Ha életben akarsz maradni e pusztuló világban, át kell adnod magad a sötétségnek…

Allison Sekemoto a fallal körülvett város legkülső körében, a peremen él. Nappal társaival együtt előmerészkednek, és élelem után kutatnak, éjszaka azonban bármelyikükből áldozat válhat, és nem tudják biztosan, megérik-e a holnapot. Ebben a világban a vámpírok két lábon járó vérzsáknak tekintik az embereket, Allie-t pedig az irántuk érzett gyűlölet tartja életben. Aztán egy éjszaka Allie meghal, és maga is szörnyeteggé változik.

Bár maga mögött hagyja a várost, titkolnia kell új énjét. Továbbra is embernek adva ki magát csatlakozik egy elcsigázott felmentőcsapathoz. Allie válaszút elé kerül, és döntenie kell, hogy miért – és legfőképpen kiért – éri meg feláldoznia halhatatlanságát.

Kerek perec kijelentem: nem vagyok elragadtatva ettől a könyvtől, és a pozitív fogadtatása is fejvakarós tény számomra. A halhatatlanság szabályai semmi olyat nem tud felmutatni, amit korábban nem láttunk már, és az igazság az, hogy még be is csapja az olvasóit. Ez egy posztapokaliptikus történet, ahol vannak vámpírok, emberek meg zombik (csak nem zombiknak hívják őket), a vámpírok jelenléte a sztori folyamán főhősünket leszámítva nem sok. És még azok is jóformán mind gonoszak, csak a hópihe főhősnő nem.

Kicsit furcsa ennek a könyvnek a felépítése. Az elején elég hosszan bemutatja Allison emberként töltött életét, és aztán az ember- és a vámpírlét közti átmenetet, amivel el is megy a könyvnek kb. a fele. Valahol értem, hogy ezt miért kellett aprólékosan felvezetni, hiszen szükséges megalapozni, hogy Allison nem lesz az a csúnya, gonosz vámpír, aki simán kiszívja az emberekből az életet. Ha a trilógia egészét veszem, akkor elenyésző mennyiségről beszélünk, de mivel annak egyetlen harmadáról van szó, valahogy nem klappol ez a megoldás.

Emiatt nem is marad sok idő azokra az eseményekre, amik azután történnek, hogy Allison csatlakozik az embercsoporthoz (és ez a fülszövegben is benne van, abszolút spoiler, olyan későn esedékes). A szerelmi szál (vagy mondjuk csak inkább vonzalomnak), így nem sok hatást ér el nálam, a fiú főhős pedig annyira fájdalmasan jófiúnak lett megírva, hogy borzasztóan untatott. Allison mentorának, Kaninnak a szála sokkal érdekesebbnek bizonyult volna, erre a szerző hagyta annyiban az egészet, hogy majd a következő kötetben kerülhessen rá sor. Ahhoz képest meg a mendegélés az emberekkel eléggé unalmas volt.

Allison elképesztően idegesített. Tipikusan az a csaj, aki badass karakter LENNE, de inkább egy kis beképzelt némber, aki azt hiszi, körülötte forog a világ, megy a feje után, mindenkinek beszólogat… nem, nagyon nem menő. Mivel az ő fejében kellett végig lennem, és ez inkább kínzás volt, mint jó élmény, a regény élvezeti színvonalát is jelentősen lezüllesztette. Ráadásul végig az van szajkózva a könyvben, hogy a vámpírok sosem maradnak emberiek, minél előbb el kell engedni a múltat, és úgy szomjaznak a vérre, hogy simán megölhetnek másokat, ha pedig nem fogyasztanak eleget, megőrülnek, és semmi sem állíthatja meg őket a vérengzéstől… ehhez képest Allison, a hópihe, simán ellavírozott. Kezdőként. Az sem tetszett, hogy mennyire nem tudta a szerző átadni Allison öngyűlöletét. Sőt, nem is volt neki. Allison a regény elején úgy van beállítva, hogy mélységesen gyűlöli a vámpírokat. Nem hajlandó nekik vért adni, inkább guberál. Az, hogy a vámpírságot választja, az élethez ragaszkodásnak tudható be − ha az ember a halálán van, és mindenáron élni akar, abban a momentumban bármi megfelel neki. Viszont ezt a döntést utólag meg lehet bánni, amikor ráeszmél, hogy mit tett: azzá vált, amit legtisztább szívéből gyűlöl. Ez nem olyasmi, amit könnyen el lehet fogadni, mélységes önmarcangoláshoz vezet. De Allisonnál? Ugyan, semmi lelki következménye nincs, lazán elfogadja a szabályokat meg azt, hogy akkor neki innentől vért kell innia emberekből, és kész. Nagyon hiteltelennek éreztem én ezt.

Egyéb következetlenségek is felmerülnek: például a csoport találkozik Allisonnal egy olyan világban, ahol vámpírok és veszettek vannak, ahol nincsen étel, ezek meg: "gyere, most már a csoport része vagy, ami a miénk, az a tiéd is!" És ezt az írónő kétszer is gyönyörűen eljátszotta.

A történetben egy csomó lehetőség rejlik: egyrészt ott van a veszettek kérdése, a vámpírok terméketlensége, az egész vámpírhierarchia a városokon belül, és Allison mentora. Az első kötetben lezáródik egy cselekményszál, szóval önmagában simán is élvezhető a történet, mert mondjuk úgy, Allison új kalandra indul, aminek konfliktusa természetesen felvetődik ebben a történetben.

Összességében egynek elment, de legfőképpen az idegesítő főhős miatt a továbbiakban nem hinném, hogy kíváncsi leszek a folytatásra (pedig Kanint bírtam!).

Értékelés: 5/5

Borító: 2/5

Eredeti cím:  The Immortal Rules

Sorozat: Éden-trilógia #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 458

Fordította: Mergl-Kovács Bernadett

Olvass tovább!

Matthew Quick: Boy 21

Úgy látszik, Matthew Quick nem tud olyan könyvet írni, amit ne szeretnék.

Fülszöveg: Finley élete sosem volt könnyű. Két dolog azonban mindig tartotta benne a lelket: a kosárlabda és a barátnője. Aztán megérkezik az életébe egy harmadik dolog: Russ. Egy finoman szólva is furcsa fiú, aki azt állítja, a világűrből érkezett, és bár az ország egyik legjobb ifi kosarasa, a világért sem volna hajlandó pályára lépni. Finley mindenkinél jobban megérti Russ-t, segítene is rajta, de van egy bökkenő: Russ minél jobban lesz, Finley annál rosszabbul. A két fiú mégis összebarátkozik, és ennek egészen váratlan következményei lesznek…

Matthew Quick írásaiban azt szeretem elsősorban, hogy nem áll neki magyarázni a regényeiben. Csak bedobja az olvasót az eseményekbe, hogy előrehaladva összerakosgassa a történéseket. Nincsenek tömérdek leírások, nincsenek ütős szóképek, a fejezetei rövidek, de tartalmasak.

Ebben a regényben azt szerettem a legjobban, hogy egy barátságra épül. Russt Finley nyakába sózza az edzője, és neki − mivel betegesen imádja a kosárlabdát −, az edző óhaja parancs. Nagyon szerettem Finley-ben, hogy úgy fogadja el Russt, ahogy van: Boy21-ként, aki totál kettyós meg állandóan a világűrről hadovál, és ezzel egyetemben Russ is elfogadja a szószátyár fiút.  Ráadásul Finley-t az a veszély fenyegeti, hogy Russ miatt a kispadra kerül, de nem hagyja cserben ekkor sem, és azután sem, hogy ez megtörténik. (A kosárlabdának itt tényleg szerepe van.) A történet egyik érdekes kérdése az: Russ tényleg idegösszeomlást kapott attól, hogy meghaltak a szülei vagy csak megjátssza magát?

A másik, ami végig fenn tartja az érdeklődést, hogy Finley és a családja miért olyan búvalbélelt. Az apja megtört, a vacak munkáján kívül az életében nincs más, és Finley-vel ketten gondoskodnak a nagypapáról, akinek nincsen lába. Végig lehet érezni, hogy történt itt valami komoly, ami örökre rányomta a bélyegét erre a családra, de ez nyilván csak a végén derül ki.

Nagyon tetszett, hogy a regényben nincs szerelmi szál (ez már a második ilyen Matthew Quick regény, tök jó, hogy elszakad a sémától), ugyanis már a történet elején Finley-nek egy stabil, működő kapcsolata van Erinnel, ám ez mégsem unalmas. Főleg, hogy kapunk egy pici csavart ezzel kapcsolatban, amit nem lövök le, nekem meglepetés volt Finley hozzáállása.

Bevallom őszintén, hogy Russ szövegelését én végig kétértelműnek találtam, és azt hittem, hogy a regény nagy fordulópontja az lesz, hogy öngyilkosságot kísérel meg elkövetni. Ám tévedtem, és a valódi változásnak közelében jártam.

És ez a fordulópont nem jó. Azért nem, mert Quick végül nem váltja be az írói ígéretét, és megváltozik a fókusz. Már nem Finley és Russ barátsága marad a középpontban, és nem az, hogy Russ helyrejön-e vagy sem, hanem Finley és Erin kapcsolata kerül előtérbe. És én ezen a ponton úgy éreztem, hogy becsaptak, nem kellett volna a barátságról a szerelemre áthelyezni a hangsúlyt, mert az első felében a regény egyáltalán nem arról szól, amiről a második felében. Megkapjuk a Finley családját érintő válaszainkat, és nekem annyira, de annyira nem tetszett így a vége, mert én azt akartam, hogy ez egy barátságról szóljon, ne erről, ami lett belőle végül.

Ettől függetlenül szerettem a regényt, jól van összerakva, csak ez a váltás okozott némi csalódást, nem feküdt nekem, nem is értem, Quick miért döntött úgy, hogy inkább ebbe az irányba tereli a cselekményt. 

Összességében ajánlom mindenkinek, aki szereti Quick munkásságát, és a realista YA irodalmat meg persze a fiúszemszöget, ami mindig feldob egy történetet.

Értékelés: 5/5

Borító: 3/5

Eredeti cím:  Boy21

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 256

Fordította: Stern Gábor

Olvass tovább!

Kerstin Gier: Az álmok első könyve

Kerstin Gier könyveit nagyon szeretem, ha fel akarsz vidulni, bármelyik könyve kerül a kezedbe, garantáltan jókedved lesz.

Fülszöveg: Ez ​vajon tényleg lehetséges?

Liv Silber álmai az utóbbi időben meglehetősen félelmetessé váltak. Az egyik végképp nem hagyja nyugodni. Ebben az álomban egy temetőben járt éjjel, és szemtanúja volt, amint négy fiú komor hangulatú, mágikus rituálét hajt végre. Ezek a fiúk azonban nagyon is valós kapcsolatban állnak Livvel, hiszen Grayson és három barátja tényleg léteznek. Liv nemrég iratkozott be abba az iskolába, ahová ők is járnak. Tulajdonképpen egészen kedvesek. De ami igazán ijesztő – még az éjszakai temetőknél is sokkal ijesztőbb –, az az, hogy a fiúk olyan dolgokat tudnak Livről, amiket nappal soha nem ejtett ki a száján – álmában viszont igen.

Hogy miképpen, az tökéletes rejtély Liv számára, de egy jó kis rejtélynek Liv még soha nem tudott ellenállni…

Ez már a 8. Gier könyvem, és bár akadtak gyengébb történetei, összességében hoz egy olyan színvonalat, amit nem tudok megunni. A Rubinvörös sorozatát olyannyira szerettem, hogy többször is olvastam − és remélem fogom is még −, így már nagyon vártam a Silber-t, főleg, hogy az időutazás után egy másik általam oly kedvelt témát aknáz ki: az álmokat. És nem kellett csalódnom!

Eléggé érződik, hogy a regény a Rubinvörös nyomaiban jár, hasonlóan épül fel, ha kivesszük a meghatározó elemeiket. Adott a cserfes leányzó, aki tudtán kívül kerül egy elképzelhetetlennek tűnő új helyre, és ez kapcsolja össze A FIÚVAL és az életébe betoppanó új emberekkel. Mindez megspékelve egy lökött családdal, egy aranyos kishúggal és sok-sok humorral. Kipróbált, jól működő, isteni recept.

"Sehol nem ismerheted meg jobban az embereket, és sehol nem tudhatsz meg többet a gyenge pontjaikról és a titkaikról, mint az álmaikban."

A történetvezetés is hasonló, a szerző ördögien cselszövögeti a cselekményszálakat. Egyszerűen nem jössz rá, hogy ebben a sakkjátszmában ki hol áll, és mi a szerepe, folyamatosan változtatod a véleményed, és a megválaszolt kérdések újabbakat szülnek. Ez a tipikusan letehetetlen könyv kategória, így nem csoda, hogy két nap alatt kivégeztem, pedig az volt a terv, hogy csak belekezdek, de… borult a napi programom, ez van. Nem jöttem rá, hogy ki lesz a főgonosz a regényben, és a vége magyarázat sem éppen az lett, amire számítottam. Ott van Secrecy személye (tiszta Gossip Girl), akiről megtippelni sem tudom, ki lehet, valamelyik fiú volt a jelöltem, de… egyszerűen nem tudom (már olvasom a második részt, ami még inkább elbizonytalanít).

"Henry szokásához híven egy könyvespolcnak támaszkodott, és karba tette a kezét. Úgy tűnt, Jasper anyukája nagyon kedveli a pasztellszínű szerelmes regényeket, és eléggé zavart, hogy közvetlenül Henry feje mellett olyan címeket lehetett olvasni, mint „Csókolj meg, lázadó!” és „Engedd, hogy erős karjaidban haljak meg!”. Úgy gondoltam, legjobb, ha oda sem nézek."

A szerelmi szál minden cukisága ellenére túl gyors, és Henry nekem nagyon gyanús a titkaival és a viselkedésével, biztos, hogy kiderülnek róla még dolgok (Tisztára, mint Gideon a Rubinvörösben, nem tiszta, mik a céljai és melyik oldalon áll). Ráadásul ott van még az imádnivaló Grayson is, akinek hihetetlen jó a kémiája Livvel, és hiába "testvérek", és lehet csak nagyon belemagyarázom, de ugye ennél több van köztük? Nem semmi fordulat lenne.

Egyébként imádtam a hebehurgya Livet, és az egész lökött pereputtyot (mind jóformán karikatúra karakterek), az abszurd helyzeteket, a poénokat, gyakran kaptam azon magam, hogy mosoly ráncigálja a szám sarkát. Nagyon szerettem a bizarr álomjeleneteket is, és a démonos, megidézős vonal pedig adott az egésznek egy kis creepy hangulatot (és gyanítom, a továbbiakban még előkerül, és kiderül valami agyeldobós dolog.)

Összességében tehát imádtam az egész könyvet, és repülök is a következőre!

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Sorozat: Silber-trilógia #1

Eredeti cím:  Das erste Buch der Träume

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2015

Oldalszám: 326

Fordította: Szakál Gertrúd

Olvass tovább!

Matthew Quick: Bocsáss meg, Leonard Peacock!

A Napos oldal jó ajánlólevél volt Matthew Quick könyvéhez, és az első oldalon a szürreális csendélet bemutatása már jelezte, hogy ez a könyv instant kedvenc lesz. Szeretem a fura dolgokat, és mi sem bizarrabb, mint a zabkása-náci fegyver kettőse.

Leonard Peacocknak szülinapja van, egész pontosan a 18., ami jelentős fordulópont az ember életében. Különlegessé akarja tenni, ha már senki sem köszönti fel; elindul a náci fegyverrel a suliba, hogy kinyírja a csávót, aki egykor a legjobb barátja volt, és az azt követő napirendi pont az öngyilkosság. Ahogy múlik a nap, és egyre közeleg a cselekvés ideje, fény derül azokra a dolgokra, amik ily drasztikus elhatározásra sarkallták Leonardot.

Valahol nevetségesnek hat, mekkora ügyet csinál Leonard abból, hogy senki nem ünnepli meg születésének jeles napját. De tudjátok mit? Leonardnak rohadtul igaza van. Persze nem kell bosszúból ezért kinyírni mindenkit (nyilván nem is ezért teszi, csak éppen ez a tökéletes nap), de képzeljétek már bele magatokat kicsit a helyzetébe. Szerintem ezt csak azok nem értik, akiket minden évben torta vár meg 150 Facebook üzenőfali poszt, amitől inkább már unják az egész hajcihőt, semmint értékelik. De az igazság az, hogy szívás, ha nem köszöntenek fel a szülinapodon. Olyan érzés, mintha tök fölöslegesen lennél a világon, mert senkit nem érdekelsz (és ez éppenséggel elég bizonyíték, azt hiszem.) Saját tapasztalatból beszélek, ugyanis már évek óta az a jellemző, hogy alig pár embernek jut eszébe a nap, mikor egy évvel öregebb leszek. Pár éve megkaptam a kioktatást, hogy mit akarok, ha egyszer nincs kiírva a Facebookra, én meg azt mondom, mindenki feldughatja a Facebook emlékeztetős kívánságait magának, és igenis joggal várom el, hogy bizonyos emberek TUDJÁK. De egyébként már nem érdekel, eleget csalódtam az emberi fajban. Kifakadás vége. 

Szóval én annyira, de annyira megértettem Leonardot! Az érzéseit, az egyedüllétet, azt, hogy mennyire szerette volna, ha valaki csak úgy tudná, hiába semmi realitása nincs ennek a vágynak, ha egyszer nem kötötte senki orrára. Annyira megértettem, mennyire magányosnak érzi magát, és úgy sajnáltam, hogy a szomszéd bácsi a legjobb barátja, annyival többet érdemelt volna. Azt mondjuk bírtam, hogy fekete-fehér film és Bogart rajongók mindketten, és filmből vett idézetekkel beszélgettek. Persze a világ úgy működik, hogy aki csak egy kicsit is kilóg a sorból, teljesen mindegy, hogy jó ember-e, azt kinézik a társai, és éppen ilyen esetek vezethetnek öngyilkossághoz. Mert egyébként könnyű azt mondani, hogy majd a giminek vége lesz egyszer, és az ember maga mögött hagyja az egészet, csak ha továbbra sem tud beilleszkedni, egy ördögi mókuskerékben reked, amiből lehetetlen kitörni. És ez egyedül, támogató család, barátok nélkül iszonyat nehéz, hiába bízol benne, hogy majd találkozol olyan emberekkel, akik megértenek. De mi van, ha mégsem?

Ez a vágy fogalmazódik meg a jövőből írt levelekben, ami legelső alkalommal alaposan kizökkentett az olvasásból. Komolyan, még utána is néztem, hogy átváltunk-e posztapok történetbe. Lehet, hogy volt előtte említés a házi feladatról, csak nem figyeltem annyira. Nagyon-nagyon tetszett ez az ötlet. Remekül illeszkedik a történések közé, hogy Leonard titkon hiszi, hogy ő is részesülhet egyszer családban és boldogságban. Végső soron a saját történetei testesítik meg mindazt, amit sikerül elérnie a könyv végére, hogy nem adja fel a reményt.

A könyv klassz ötleteket vonultat fel, például a csodabogár Leonard perverz követési hajlamát, ahogy felnőtt szerepbe öltözik, és a metrón utazókat figyeli. Megállapítja, hogy a felnőttlét szar, és ezzel csak egyetérteni tudok. Én is a mai napig tűnődöm azon, hogy a felnőttek boldogtalanok és unalmasak, képtelenek megbecsülni azt, amelyikük van, és folyamatosan azt kívánom, bárcsak ne tartoznék közéjük (sajnos attól még felnőtt lettem, bármennyire is nem akartam, és még mindig végtelenül unalmasnak tartom őket, mert már elfelejtettek álmodozni, viccelődni, csak nyavalyognak és másokat szidnak).

Ahogy haladunk előre a történetben, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, mi készteti Leonardot arra, hogy végezzen a volt legjobb barátjával és önmagával. Amikor kiderült az ok, az érzelmi sokkhatásként ért, főleg az, hogy az anyja, akit az egész könyvben ütni tudtam volna, homokba dugta a fejét, mintha mi sem történt volna. Nagyon komoly dologról beszélünk, így nem meglepő, milyen sebeket ejtett Leonardon. Még csodálom is, hogy ilyen összeszedettnek tudja mutatni magát a külvilágnak.

Különösen az nyerte el a tetszésem, hogy nincs románc, csak egy ügyetlen próbálkozás, amiben ugyancsak kikerekedik Leonard furcsasága. Itt nem úgy van, mint általában, hogy a lúzer srác találkozik a lánnyal, hihetetlen módon meghódítja, és a lány rávezeti, hogy találja meg önmagát. Nem a lány hatására jut arra a felfedezésre, hogy megpróbál kilábalni a gödörből. A tanára kap ebből a szempontból kiemelkedő szerepet; nem ő az eredője, de példaként jelenik meg Leonard előtt, hogy ha nem adja fel, talán ő is elérheti ugyanazt, mint Mr. Silverman. Nagyon tetszett, hogy nem történik egetrengető pálfordulás a regény végére, és igazából a jövő a képzeletünkre van bízva. Leonard ugyanúgy egyedül marad, semmi sem változik, és ezáltal bizonyítja, hogy egyedül a puszta akarat hozhat változást, nem egy külső esemény, egy külső személy, mert az csak a mesékben létezik. 

 Azért szeretek férfi szerzőtől olvasni, mert annyira máshogy adja vissza egy fiú főhős a történetet, mint amikor női főhős szemszögéből olvasok. Olyan jó és szokatlan a stílus, ahogy Leonard gondolkozik: habókos, fura, csapongó, és ettől olyan élvezetes.

Ezt a könyvet mindenkinek olvasnia kéne, hogy kicsit jobban megértsék azokat az embereket, akiknek egy boldog szülinapot néha az egész világot jelentené.

Értékelés: 5/5

Borító: 3/5

Eredeti cím:  Forgive Me, Leonard Peacock

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 268

Fordította: Stern Gábor

Olvass tovább!

W. Bruce Cameron: Egy kutya négy élete

Január 26-án érkezik a magyar mozikba az Egy kutya négy élete filmadaptációja. Ennek apropóján újraolvastam a regényt, és másodszorra is ugyanolyan keserédes, aranyos, imádnivaló élményt leltem benne. Figyelem, papírzsepiket előkészíteni! A Könyvmolyképző a premier kapcsán új, filmes borítóval is megjelenteti  a könyvet – szebb, mint az eredeti.

Fülszöveg: Minden ​​kutya a mennybe kerül… kivéve, ha elintézetlen feladatuk maradt itt, a Földön.

Lenyűgöző történetünk főszereplője, egy aranyos kutyus nem egy, de több életen keresztül próbál meg rájönni arra, hogy mi is az élete célja. A Kutyás történet más, mint a többi megszokott, cuki kis kutyusokról szóló megható regény. Az élet legalapvetőbb kérdésére keresi a választ: miért vagyunk itt? Hősünk, Béni maga is megdöbbenve tapasztalta, hogy lenyűgöző szépségű, aranyló szőrű kiskutyaként született újjá, miután végigélte egy korcs, kóbor kutya tragikusan rövid életét. Az új lehetőséget kihasználva eljut a nyolcéves kisfiú, Ethan ölelő karjába. Együtt számtalan lélegzetelállító kalandot élnek át, és közben Béni megtanulja, hogyan legyen jó kutya.

Hősünk kalandja azonban nem ér véget azzal, hogy egy szerető család kedvenc háziállata lett. Ismét újjászületik, és vaksin pislogó kölyökkutyaként megint csak azt szeretné kideríteni, hogy képes lesz-e valaha is rájönni a létezése értelmére.

Három és fél év telt el azóta, hogy először a kezembe foghattam a könyvet. Emlékszem, még a könyvtár polcain böngésztem, amikor kiszúrtam a zöld, kutyusos borítót, és amikor elolvastam a fülszöveget, képtelen voltam nem kikölcsönözni. Korábban még sosem olvastam olyan könyvet, amiben egy állat a narrátor, nem csoda, hogy fellángolt a kíváncsiságom.

A narráció a legnagyobb erőssége a könyvnek – persze nem az egyetlen –, és Cameron zseniálisan oldotta meg a kutyaszemszöget. Lényegében mindegy, mi történik, Béni narrálásában minden szó, minden tett magára ölti a cukiságot. Már az első mondatok olyanok, hogy mosoly öntötte el az arcom. Kutyaként Béni sok mindent nem ért, sok mindent másként értelmez, bájos naivitásán hihetetlen jókat lehet derülni, miközben pontosan ki tudjuk következtetni, mi zajlik az emberek között.

Béni az életeiben kóbor kutya lesz, szeretett öleb, rendőrkutya, hányattatott sorsú kutya. Létezése mindegyik formájában új tudásra tesz szert, és igyekszik jelentőségteljesen kitölteni az életét, de aztán mindig újjászületik, és rájön, hogy mégsem az a célja, amit korábban hitt. A legszeretetteljesebb az Ethan nevű kisfiúval töltött élete, míg a legérdekesebbek a rendőrkutyaként megélt évek. Utóbbit nagyon élveztem olvasni, hogy hogyan képzik a kutyákat, nevelik katonás rendre és utasítják bevetés közben. Ahogy Béni gazdái is cserélődnek, különböző élettörténeteket ismerünk meg: emberek nőnek fel, házasodnak, halnak meg, gyerekek születnek. Önmagában nem lett volna olyan érdekes egyik történet sem, tipikus családregény, ahol telnek-múlnak az évek, de így egyszerre volt humoros, érdekfeszítő és helyenként megrázó.

Olvasás közben a szám aktív mozgástevékenységet folytatott: hol felfelé, hol lefelé görbült. Mindenképpen érdemes kikészíteni a papírzsepit, mert garantáltak a kibuggyanó könyvek. (Amúgy érti valaki, hogy miért vagyunk hajlamosak az állatos történeteken jobban elpityeredni?) Először akkor szakadt meg a szívem, amikor egy kiteljesedett élet után az öreg Bénit eléri a vég. Ott meg kellett állnom, hogy egy nagy, nyugtató levegőt vegyek; az egy annyira érzelmes, megható pillanat volt, hogy elhomályosodott a szemem.

Óhatatlanul is a saját kutyáim jutottak eszembe. Annyira szerves részei az életemnek, hogy el sem tudom képzelni nélkülük. Az egyik most már 10 éves, és a fajtája 12-13 évig húzza, úgyhogy képzelhetitek, milyen gyakran jár ezen az agyam… Néha én is el szoktam tűnődni azon, milyen gondolatokat forgatnak a fejükben, vagy mit szólnak ahhoz, amikor már megint új becenevet kapnak. Még magamat is meglepem, amikor előállok valami hülye névvel, mostanában a Maki meg a Csirke a sláger (ne is kérdezzétek, én sem értem). De hé, hallgatnak rá!

A könyv utolsó része az, ami megérintette a lelkemet. A szerző zseniálisan foglalta keretbe ezt a négy életet, és az utolsó mondattal, „teljesítettem a küldetésem” tökéletesen lefedi a választ arra a kérdésre, amit a könyv és a kutya célul tűzött ki magának. Keserédes érzés volt az utolsó oldalakat olvasni, miközben potyogtak a könnyeim, hiszen a hosszú évek után minden jóra fordult, de semmi sem tart örökké, és Béni pont ott volt, ahol lennie kellett.

Ebből a szempontból egyáltalán nem tetszik, hogy a trailer elspoilerezi a regény végét, mert én olvasás közben nem láttam előre, hogy miben fog Béni sorsa kiteljesedni, és kellemes meglepetés volt. Én már nagyon várom, hogy nézhessem, biztos vagyok benne, hogy egy szívmelengető családi filmhez lesz szerencsénk.

Az újraolvasás másik oka, hogy most már illene rávetnem magam a folytatásra. Amiatt sajnálom a létét, hogy ez így volt kerek, egész, de ha kapok egy hasonló kaliberű történetet, akkor minden meg van bocsátva. A lényeg: zsepiket karnyújtásnyira bekészíteni, és sipirc olvasni ezt a fantasztikus könyvet! Gazdik előnyben!

(Robbant a hír, hogy az Ellie-t alakító németjuhász, Hercules állatkínzásnak esett áldozatul, amit a forgatásról kiszivárgott videó támaszt alá. A videóban jól látszik, hogy a kutya heves ellenkezésével nem törődve tuszkolják bele a sebes áramlatba, aminek a végén úgy érkezik meg, hogy akár vízbe is fulladhatna. Valaki a háttérben megjegyzi, hogy csak simán dobják bele. Az Amblin Entertainment indoklása szerint a kutya korábban minden probléma nélkül végrehajtotta a tőle elvártakat, csak a forgatás napján nem akart engedelmeskedni, így aznap nem is erőltették a folytatást. A nézők felháborodtak (az imdb-n röppennek az egy csillagok), a PETA bojkottálni akarja a filmet, a Universal vizsgálatot indított; a producer, a rendező és a kutya hangja elhatárolódnak az esettől, és meg vannak döbbenve. Én is.)

Értékelés: 5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: A Dog’s Purpose

Sorozat: Egy kutya négy élete #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 352

Fordította: Varga Csaba

Olvass tovább!

Sarah Addison Allen: Édes élet

Sarah Addison Allen könyveiről már sok jót hallottam, de valahogy sosem jutottam el odáig, hogy elolvassak egyet különleges történetei közül. Most viszont megtört a jég.

Josie 27 évesen jóval idősebb édesanyjával él, a napjai abból állnak, hogy az asszony kedvére tesz. Az élete sivár és céltalan, az egyetlen boldogságot számára a gardróbjában felhalmozott édességkészlet jelenti, egy falatnyi csokoládéval csempész örömet a napjába. Ám egy nap a gardróbot elfoglalja Della, a feslett nő, aki a durva pasija elől lépett le. Della jelenléte alapjaiban változtatja meg Josie életét.

Miután befejeztem a könyvet, az első kérdésem az volt: miért nem olvastam én ezt korábban? Vagy egyáltalán bármit Sarah Addison Allentől? Annyira kellemes hangulatú, bájos és édes történet ez, hogy kedvem támadt volna közben felfalni egy csokitortát. Bánatomra pont nem volt itthon. Josie édesség imádata csak úgy csorgott le a lapokról, ahogy felelevenítette a szerző előttem az ízeket, illatokat, megjelenítette a puszta vágyat, amit Josie érez.

Josie-ban az tetszett, hogy nem az ideális, elvárt nő képét testesíti meg, a sok édességtől nem nádszálkarcsú. Mégis gyönyörűnek van végig címkézve a könyvben, de én ezt a gyönyörűt végig úgy éreztem, hogy nem feltétlen külsőre szép, hanem inkább a kisugárzásában. Ezt Jake reakciója alá is támasztja, ő semmit nem érzékelt abból, amit Adam, akinek megtetszik a lány.

A romantika pont a megfelelő keretek között mozog, nagyon szerettem Josie és Adam párosáról olvasni. A kedvenc jelenetem mindenképpen a hóemberépítés, hát milyen édes már, hogy egy 34 éves férfi hóemberépítésre csábít egy 27 éves nőt az éjszaka közepén?

Amin kissé meglepődtem, hogy a történetnek igazából két főszereplője van, és a történet két szálon fut, amik menet közben összefonódnak, és hozzájárulnak mindkét karakter könyv végi beteljesüléséhez. A másik karakter, Chloe egy megcsalást igyekszik feldolgozni, nem tudja eldönteni, hogy megbocsásson-e vagy sem hűtlen barátjának, Jake-nek. De igazából nem is a megcsaláson van a hangsúly, hanem azon, hogy hol van Chloe helye az életben.

Azt hiszem több regényt kéne olvasnom a mágikus realizmus műfajában, hiszen lássuk be, a különös események nem igényelnek magyarázatot, csak megtörténnek, és ezt az olvasó zokszó nélkül elfogadja. Chloe képességének ötlete egyszerűen zseniális! Képzeljük el, hogy életünk folyamán olyan könyvek bukkannak fel, amire vágyunk, és ha elakadunk, vagy problémába ütközünk, mindig jön egy könyv, ami segíteni akar rátalálni a válaszra. Szavakba sem lehet önteni, mennyire irigykedtem Chloe-ra, és nyilván ezzel minden könyvmoly társam így van. Már csak olvasni és elképzelni is annyira jó volt!

Az Édes élet célkitűzése, hogy mindkét nő felfedezze önmagát – tudatosan vagy tudattalan –; a gardróbban rejtőző Della a háttérben megbújva okosan mozgatja a szálakat, irányítja a sorsukat, hogy mindez végbemehessen.

Maga a szöveg is kifejezetten megnyerő, erőteljes és szép hasonlatok, gördülékeny stílus jellemzi, és tényleg, ahogy az egész visszaadja ezt az édességet, a bájosságot, az elismerésre méltó.

Az egyetlen problémám az olykor túlzottan szappanoperás elemekkel volt. Van ez a toposz, ami szerepet kap ebben a könyvben, és én már ki nem állhatom. Meglepődést szító fordulatként szeretne szolgálni, de már annyiraannyiraannyira elcsépelt, hogy tikkel tőle a szemem, ahányszor csak alkalmazzák  valahol. Arról nem beszélve, hogy semmivel nem tesz többet a történethez, és a végén konkrétan az olvasó képzeletére bízza a megoldást.

De ez az egyetlen szemöldökráncolós húzás csak minimálisan von le a könyv élvezeti értékéből. Egy nagyon szerethető regényről van szó tehát, és borítékolható, hogy a közeljövőben sorra veszem az írónő többi művét is.

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: Sugar Queen

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 296

Fordította: Szakál Gertrúd

Olvass tovább!

Jenny Han: A fiúknak, akiket valaha szerettem

Jenny Han könyve nagyon népszerű kinn. Bár eddig nem különösebben érdekelt, lévén már olvastam az írónőtől, és volt egy kialakult képem arról, mire számíthatok, most egy könnyed, kikapcsolós történetre vágytam.

Lara Jean nővére, Margot Skóciába megy főiskolára, és ez eléggé megviseli a lányt. Tanúja lesz annak, ahogy Margot és a barátja, Josh – akibe Lara Jean évek óta szerelmes – szakítanak, és most itt lenne az esély, hogy észrevetesse magát, de ezt sosem tenné meg a nővérével. Lara Jean és Josh között akkor kezdenek el megváltozni a dolgok, amikor valaki szétküldi a lány szerelmes leveleit. Az évek során felvette azt a szokást, hogy ha szerelmes valakibe, akit nem kaphat meg, ír neki egy levelet, amiben beszámol az érzéseiről. Így zárja le magában a dolgot, de ezt a levelet sosem juttatja el a címzetthez. Amikor a titkai napvilágot látnak, hogy mentse a helyzetet, beadja Joshnak, hogy Peter Kavinsky a pasija. Ez Peternek is kapóra jön, hogy féltékennyé tehesse az exét, Genevieve-t. Így veszi kezdetét a színlelt kapcsolatuk.

Jenny Han tud valamit. Semmilyen téren nem vagyok a könyvei célközönsége, sem lelkes fogyasztója, mégis az írásai olvastatják magukat, pedig valójában semmi epikusról nem szólnak. Azért ez is egyfajta tehetség, azt hiszem. A fiúknak, akiket valaha szerettem egy átlagos, introvertált lány teljesen hétköznapi életét és problémáit mutatja be. Középpontjában a család áll, a suli és természetesen a fiúk.

Ez egy nagyon aranyos, bájos, kedves történet. Olyan, amiről simán el tudom képzelni, hogy a valóságban is megtörténhet (a párkapcsolati alapot leszámítva természetesen, arról valahogy nem hiszem, hogy mindennapi lenne, haha.) Mintha egy létező lány életének egy szeletébe nyertem volna bepillantást. Amikor elkezdtem olvasni, fogalmam sem volt róla, hogy az egyik kedvenc klisémre építkezik, hogy két karakter valamilyen okból kifolyólag szerelmespárnak adja ki magát, és színlelt érzelmeik végül valóságossá válnak, a kezdő motivációjuk pedig elillan. Ez igencsak kellemes meglepetés volt.

Nagyon élveztem ezt a könyvet annak ellenére is, hogy nem voltak nagyobb volumenű történések, sem áll-leesős fordulatok. Mégsem tudott maradéktalanul magával ragadni, aminek az oka az, hogy végtelenül gyerekes. És én ehhez már túl felnőtt vagyok még úgy is, hogy a YA történetek nagy részében meg tudom találni azt a mondanivalót, amit ki tudok sajátítani magamnak, de ahhoz kell, hogy a karakterekben meglegyen egy minimum érettség. Lara Jean hangja legjobb esetben is max. egy 13 éves lányé, és egy olyan pillanata sincs a könyvnek, amikor sikerülne szintet lépnie. Hiába karakterfejlődik a regény végére, ez nem elég. Esküszöm, hogy a kedvenc szereplőm, Lara Jean 9 éves kishúga, Kitty is érettebbnek tűnt néha. Éppen emiatt igencsak zavaró volt, ahányszor szóba került a szex, folyamatosan emlékeztetnem kellett magam, hogy 16-17 éves karakterektől beszélünk, nem 12-13-ról.

Azt sajnáltam, hogy a címül szolgáló levelek abszolút nem hangsúlyosak a történetben. Olyan hosszú a felvezetés, annak taglalása, hogy Margot el fog költözni, hogy kezdtem azt hinni, már sosem kerülnek szóba, és az egész csak egy belengetett mézesmadzag. Mikor előkerülnek, sem bírnak olyan fontossággal, mint az elvárható lenne, és semmi visszahatásuk nincsen. Persze kapunk egy-egy részletet belőlük, de amikor Lara Jean szembesül azokkal a fiúkkal, akiknek írta, csak egy pár szóval elrendezik az egészet. Két változást hoznak: Lara Jean és Peter színlelt kapcsolatát, és Josh feltámadó érdeklődését.

Lara Jean és Peter nagyon édesek együtt, de az interakcióik során is nagyon fiatalnak tűntek a szememben. Nagyon tetszett, ahogy kibontakozott a kapcsolatuk, ahogy barátokká váltak, majd még többé. Jó volt megismerni Petert, akiről kiderül, hogy sokkal több minden rejtőzik a nagyszájú külső alatt, és különösen tetszett, ahogy Kittyvel bánik.

Szerencsére nincs meg a szokásos idegesítő szerelmi háromszög, Josh inkább lemorzsolódik a háttérbe. Elveszik a történetben, és kétdimenziós karakternél sosem válik többé. Nem tudunk meg róla semmit. Az író szándékosan hagyta meg papírmasé karakternek, hogy érzékeltesse, Lara Jean magába a szerelem gondolatába szerelmes, és az eddigi érzései mind az általa támasztott vágyképeknek szóltak.

 

A család szerepe természetesen domináns a történetben. Kittyt nagyon szerettem, olyan jó beszólásokat produkál a kiscsaj, hogy az hihetetlen. Lara Jean családjában az érdekes az, hogy így csonka családként is olajozott gépezetként működnek, harmonikusnak tűnnek, de ha jobban elgondolkozik rajta az ember, rájön, hogy azért náluk is fennállnak problémák. Például egyáltalán nem normális, hogy a lányai gondoskodnak egy felnőtt férfiról, mint ahogy az sem, hogy Margot-ra hárul az anyaszerep. Margot teljesen ellenszenvessé vált a könyv végére, amikor hazajön, és úgy viselkedik, mint egy mártír, és a saját önzősége körül forog minden. Aztán meg a titkolózás meg az álszentség? Hogy nem hisz Lara Jeannek, és ráuszítja az apjukat puszta féltékenységből? Ennyit a nagy testvéri szeretetről.

Azért érezhető Lara Jean fejlődése, bár a végére sem sikerül elérnie egy 17 éves lány szintjére, viszont a Peternek köszönhetően szerzett tapasztalatai kilökik a burkából, amiben elbarikádozta magát. Sajnos a könyv végén elmarad a klimax, és a lezárás az a nagyon gonosz félbehagyós kategória. Igazából azt nem értem, miért nem lehetett ezt a történetet egyetlen könyvben megírni. Ez a Nyár-trilógiának is eléggé betett, de azért bízom benne, hogy ez nem jut ugyanarra a sorsra. Egyáltalán duológia lesz vagy trilógia?

Elsősorban a tiniknek ajánlom ezt a könyvet meg a nagyon-nagyon gyermeteg lelkületű fiatal felnőtteknek, akik szeretnek elmerülni az egyszerű hétköznapokban, és szeretnek egy aranyos románcról olvasni.

Értékelés: 4/5

Borító: 5/5

Eredeti cím: To All The Boys I’ve Loved Before

Sorozat:  A fiúknak, akiket valaha szerettem #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 360

Fordította: Tóth István

Olvass tovább!

Kevin Hearne: Üldöztetve

Olvasnivaló után kutakodtam a Goodreadsen, és szembejött velem ez a könyv. A fülszöveg elolvasása után mérlegeltem, kell-e ez nekem vagy sem. Mostanában próbálok kilépni a komfortzónámból, és végül a pozitív vélemények meggyőztek, hogy elolvasom.

A 21 évesnek kinéző Atticus valójában 2100 éves, és az utolsó druida a földön. Egy ezoterikus boltot vezet, szabadidejében az ír farkaskutyájával jár vadászni vagy sokoldalú társalgást folytat a közelben lakó öregasszonnyal. Évszázadokkal ezelőtt összetűzésbe került a kelta istennel, Aenghus Óggal, akinek eltulajdonította a kardját, Fragarachot, és most eljött az idő, hogy pont kerüljön az ügy végére. Aenghus Óg embereket küld a kardért, és hogy vessenek véget Atticus életének, de a druida nem adja magát egykönnyen. Segítőtársa hű kutyája, Oberon, és számíthat vérfarkas ill. vámpír ügyvédeire, leendő tanítványára, és a benne lakozó boszorkányra, no meg paktumot köt Morrigannel, a halálistennővel.

Amikor felütöttem a könyvet az első oldalon, elég volt pár mondat, hogy tudjam, ezt a könyvet nekem találták ki. Atticus narrációja pont az a fajta, amit kifejezetten szeretek, és akármilyen történetet el tud adni: megbújik benne a humor, és élvezetesen laza. Olyan lazaság ez, ami különösebb lelki válság nélkül lendíti át a főhőst a holtpontokon, segít megoldani a problémákat, nincs dráma. Elsősorban ezért tetszett az Üldöztetve. Azt elismerem, hogy Atticus több mint 2000 éves létére inkább viselkedik a külsejének megfelelően, néha rettentő éretlen, de ezerszer inkább előnyben részesítem az éretlen embereket, mint a karót nyelteket.

A humorforrás nagy részét Atticus és a kutyája, Oberon traccspartija adja – gondolatban tudnak beszélgetni egymással. Ez egy nagyon jó ötlet volt az író részéről, hiszen ki nem tudna szeretni egy ilyen kutyát, akinek ilyen meglátásai vannak? Azt nem állítom, hogy hangosan röhögős a könyv, de mindenképpen végigmosolygós.

Mit kérsz reggelire?
„Kolbászt.”
Mindig ezt mondod.
„Mert mindig finom.”

Tetszett a képesség kavalkád, amit a druida lét hozott magával: a tetoválásokon át felszívódó energia, amit Atticus a földből nyer, a kötések, amiket az erejével csinál, a képessége, hogy limitált számú állatalakot tud ölteni.

A történet maga igazából nem túl komplex, az Atticus-Anghus Óg nézeteltérésen alapszik, és Fragarach, a kard körül forog. Ami közben kitölti, az a gazdag világ, amit az író úgy ömleszt az olvasóra, hogy csak kapkodja a fejét. Fogott egy csomó mitológiai elemet, beledobta egy kalapba, összerázta, és kijelentette: nesze. A mindenféle lény, a sok istenség cunamija azt érezteti, hogy a törvényeknek nem is kell kőbe vésettnek lenniük, mert itt bármi lehetséges.

Úgy éreztem, hogy ez már túl sok, főleg, hogy a szerző időnként a dialógusokat is öncélúan az infódömpingre használja fel. Tudjátok, mikor a két karakter igazából nem azért beszélget valamiről, mert beszélgetni akarnak, hanem beszélgetniük kell, hogy kiszóljanak az olvasóhoz. Az istenek, a múltbeli történések záporozása és részben Atticus jelleme miatt az egész felületessé válik, csak átrohanunk rajta, nem mélyedünk el benne, és ettől olyan olvasmánnyá válik, amin jót szórakozunk, míg tart, utána viszont se perc alatt elfelejtjük, nem képes nyomot hagyni. Nem cél, hogy epikus fantasy legyen, ami persze nem baj, de a narrációban fellelhető lazaság szétterjed a történeten is, így az eseményeknek nincs súlya, csak megtörténnek, és tudomásul vesszük.

Összességében megvan minden ebben a könyvben, ami kellemes kikapcsolódássá teszi, de ennél többet nem nyújt. Természetesen ugrok majd a folytatásra, ahogy elnéztem jó pár kötet van vissza, egyelőre a magyarul megjelent részeket céloztam be.

Értékelés: 4/5

Borító: 4/5

Eredeti cím: Hounded

Sorozat: A Vasdruida krónikái #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2013

Oldalszám: 286

Fordította: Acsai Roland

Olvass tovább!

Sarah Dessen: Álom két keréken

Sarah Dessen összes magyarul megjelent könyvét olvastam és szerettem. Úgy dolgoz fel önismereti témákat, hogy elhiszem, hogy én is a karaktereihez hasonlóan tudom megoldani az életben felmerülő problémákat. Ugyanezt az élményt vártam el az Álom két kerékentől is.

Auden képtelen aludni. Akkor alakult ki ez nála, mikor a szülei egyre többet veszekedtek, és bár azóta elváltak, ez a szokása megmaradt. Úgy dönt, egy kis levegőváltozásra van szüksége, így a nyarat az apjánál tölti, akinek új felesége és gyereke van. De az elképzelt nyaralás nem úgy alakul, ahogy várja; az apja csak a könyvével törődik, a baba állandóan sír, és a mostohaanyja megkéri, hogy dolgozzon neki. Ám egy jó dolog is történik vele: megismerkedik Eli-jal, akivel éjszakánként küldetéseket teljesítenek, hogy bepótolják azokat az élményeket, amik az eddig kissé antiszociális Auden életéből kimaradtak.

El nem tudom mondani, mennyire bosszantott ez a könyv. Végig viszketett a tenyerem, és azon tűnődtem, hogy vajon mi ütött Dessenbe, hogy komolyan gondolta ezt. De az idegesítő elemektől eltekintve összességében is úgy éreztem, messze alulmúlta az eddig általam olvasott könyveit. Nézzük pontokba szedve, mitől akartam falnak menni.

Auden

Nem tudtam mit kezdeni ezzel a lánnyal. Én azt hittem, inszomniás, és ez szuperül hangzott. Felvetődtek bennem a kérdések: hogyan boldogul másnap fáradtan? Milyen módszerekkel próbál véget vetni neki? De mint kiderült, Auden nem inszomniás. Csak nem alszik, és kész, ő sem tudja, miért, és persze, hogy fennmaradjon, vedeli ezerrel a kávét az éjszaka közepén. Normális az ilyen? Nem. Ja tudom, kellett a nem létező cselekmény szempontjából, hogy éjjel császkálhasson Eli-jal. Természetesen Auden az éjszaka ébren töltött órákat bepótolandó egész nap alszik, délután 5-kor kel meg ilyenek. És ez MINDENKI SZERINT NORMÁLIS. Senkit nem zavar. Sem a szüleit, sem a mostohaanyját. Én páros lábbal rúgnám ki az ágyból, ha MINDEN NAPOT átalszik. És értitek, nekem mint olvasónak sajnálom kéne. Úristen, de sajnálom. Ha meg már a logikánál tartunk, sosem derül ki, hogy ezt mégis suli időben hogy kivitelezi. Azon sem problémázik senki, hogy a 18 éves lány (meg ugye fiatalabb korában is) ÉJJEL TÖK EGYEDÜL MÁSZKÁL AZ UTCÁN.

Aztán ott a könyv eleje, ami kicsapta a biztosítékot. Auden ugyebár szociálisan teljesen visszamaradott, pasija se volt soha, igazi barátai nincsenek, de megérkezése után hagyja, hogy egy srác, akivel két szót váltott, megkettyintse a dűne mögött. Utána meg annyira érdekli a dolog, hogy egyszer arra gondol, hogy ezt tán nem kellett volna (ráadásul eléggé úgy jött le, hogy szűz volt). Ez az egész totálisan inkonzisztens, semmit nem tett hozzá a történethez, de kit érdekel.

Auden szülei

Értem, hogy be kellett mutatni, mennyire önző és borzasztó szülei vannak Audennek, de ez már túl sok volt. Sok alatt azt értem, hogy az arcomat kapartam, ahányszor az apja vagy az anyja megszólalt. Talán csak azért az apját utáltam jobban, mert többet szerepelt. Van egy határ, amit nem kéne túllépni.

Pazarlás

Tudom, hogy Amerikában teljesen máshogy élnek, általában átsiklom ezen a dolgon, de ezt a könyvet végighüledeztem. Auden annyira unatkozik (ez a könyv vajon olyan dimenzióban játszódik, ahol nem létezik tévé meg internet?), hogy minden nap három-négy órákat kocsikázik. Persze ez sem zavar senkit. (Ja bocs, egyszer Auden megjegyzi, hogy parkol, mert nem akarja pazarolni a benzint.) Minden nap kávét meg pitét vesz a boltban, otthon meg minden éjjel kajáldába járt tanulni. És még kajacsata is van, hurrá!

Műkonfliktus

70%-nál következett be egy törés a könyvben, amikor megjelent egy addig csak említett karakter, és Auden érthetetlen módon csinált egy rükvercet. Az egész mintha csak azért kellett volna bele, hogy hosszabb lehessen a könyv, más értelmét nem látom.

A biciklis analógia

Addig rendben, hogy bringabolt van a környéken, de Auden már azelőtt bicikliket említ, mielőtt egyáltalán elmenne nyaralni. Aztán kissé sok lett nekem a nem számít, hogy leesel a bicikliről, amíg visszaszállsz motivációs szöveg, plusz az, hogy Auden megtanul biciklizni, és akkor ettől mindjárt másként látja a világot.

A cselekmény minimális, de a legnagyobb baj, hogy a karakterek nem képesek a hátukon elvinni a könyvet. Audennel nem tudtam mit kezdeni, a lányok teljesen egyformák voltak, Eli pedig semmilyen, üres, lélektelen. Közte és Auden között nulla kémia, a szerelmi szálat csak nyugtáztam, hogy van. A vége illeszkedik az egész könyvhöz, nincs extázis, csak egy összefoglalós levezetés marad, és az elvesztegetett idő tudata.

Persze megvolt a szokásos tanmese arról, hogy nem kell az embereket beskatulyázni egy kategóriába, de ez kissé ellentmondásos, ha olyan főszereplőnk van, mint Auden.

Ha Sarah Dessent akartok olvasni, ehelyett inkább a Figyelj rám!-ot ajánlom, ez sajnos nálam közepesnél többre nem futja.

Értékelés: 3/5

Borító: 4/5

Eredeti cím:  Along for the Ride

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 390

Fordította: Benedek Dorottya

Olvass tovább!

Courtney Summers: Éles helyzet

Láttátok már a Holtak hajnalát? Nem lennék meglepve, ha Courtney Summers igen, simán kinézem, hogy az alapötlet onnan jött. De még milyen jó, hogy jött!

Zombik árasztják el a várost. Hat tinédzser a suliba menekül. Elbarikádozzák magukat, és abban reménykednek, hogy eljön értük a segítség. A cél, hogy kitartsanak addig, ami nem is tűnik nehéznek, hiszen van ennivaló, innivaló. Csakhogy az összezártság a pánik leple alatt kihozza az emberekből a legrosszabbat, és így még nehezebb a túlélés.

Kerek perec kijelentem: Courtney Summers lebilincselő könyvet hozott össze. Olyan aspektusból közelítette meg a témát, ami engem sokkal jobban érdekel a véres akciójelenetek és a tömeges halálesetek helyett. Aki ilyesmire vágyik, ennél a könyvnél csalódni fog. Azon van a hangsúly, hogyan viselkednek az emberek nyomás alatt, állandó stresszhelyzetben, hogyan formálódik egy csoport, a tagja hogyan fordulnak egymás ellen. Mesterien ábrázolja a változó viszonyokat, és olyan feszültséget teremt az egész könyvben, hogy az olvasó tövig rágja a körmét az izgalomtól. Végig bennem motoszkált az érzés: mi lesz itt? Mikor esnek egymásnak? Mikor hozzák magukra a bajt a széthúzásukkal? És mindezt úgy teszi, hogy a történet jelentős része az iskolában játszódik.

„Így érezhette magát Dorothy is. Talán. Ha Dorothy hat rémült tizenéves lenne, Óz pedig maga a pokol.”

Az Éles helyzet mindjárt egy szürreális képpel nyit. Sloane öngyilkos akar lenni, mert az apja állandóan kék-zöldre veri, de a szándéka kútba esik, mert nincsenek meg a gyógyszerek, amiket be akart venni. Kilátástalannak érzi a helyzetét, nem tudja már elviselni az abuziv apját. A remény, ami benne munkálkodott, és arra sarkallta, hogy tartson ki, elenyészett. A nővére, Lily ellopta, mikor lelépett otthonról, pedig megígérte, hogy együtt oldanak kereket. Miután Sloane szembesül azzal, hogy ebben a szent pillanatban nem tudja megölni magát, végig kell ülnie egy reggelit, ami az apja társaságában a poklok kínja. És ekkor azt kívánja, hogy történjen valami, és történik: eljön a zombiapokalipszis.

Ugrunk hét napot az időben: Sloane és még öt diák sikeresen eljutott a gimibe. Bevackolják magukat a falak között, és várják a csodát. A sors furcsa fintora, hogy Sloane meg akar halni, mert nincs értelme az életének, Lily nélkül már nincs. De túléli a zombik támadását, elkeveredik az iskolába, és még ott is túléli, mikor lehetőség adódik a halálra, amire olyannyira vágyik. Csak nem hagyják neki, hogy beteljesítse a vágyát. Sloane úgy érzi, már régen meghalt, csak a testének is fel kéne zárkóznia ahhoz, amit az eszével tud. De mégis él, lélegzik, van a világvége közepén.

Kellemesen ambivalens érzéseket keltett bennem Sloane személye. Hiszen itt ez a lány, aki igazából a háta közepére kívánja az egész cirkuszt, levegőt venni számára semmit nem jelent már, mégis újra és újra túlél. Vele ellentétben a többiek kapaszkodnak a hitükbe, és hiszik, hogy van kiút. Ez a fajta életszemlélet morbid módon igazán üdítő ebben a környezetben, hiszen ezeknek a történeteknek pont az az üzenete, hogy sose adjuk fel a reményt, és mindig érdemes élni. Mekkora paradoxon már egy olyan karakter, mint Sloane.

„Nem kéne itt lennem, és a világnak már vége, és szavakkal nem lehet leírni, mennyire ostoba és szomorú ez a helyzet, és megváltozott az idő is; egy másodperc most már egy perc, egy perc az egy óra, egy óra az egy nap, egy nap az egy hónap, egy hónap az egy év, és egy év…
Annyit már nem bírok ki itt.”

Nem hiszem, hogy mindenki osztani fogja a nézetemet Sloane személyét illetően, és akkor még ott van ráadásként a többi karakter, akik ennek a könyvnek az alappilléreit alkotják. Tényleg érdekes nézni, ahogy a csoporton belül vannak széthúzások, egyúttal a csoport együttesen önmagát helyezi előtérbe másokhoz képest. Cary tetszeleg a vezető szerepében eleinte, mert ő juttatta el a csoportot a gimibe, de mindez azon az áron történt, hogy az ikrek, Grace és Trace szülei a zombik martalékául estek. Az ikrek ezt nem tudják kiheverni, főleg Trace nem.

Trace egyszerűen az agyamra ment. Mindenki elveszített mindenkit, de ő az egész könyvben azon nyavalyog, hogy a szülei Cary miatt haltak meg. Eszébe nem jut, hogy ezzel nem hozza vissza őket, csak feszültséget generál, ráadásul folyamatosan arra emlékezteti a többieket, hogy az összes szerettük meghalt. Talán akkor tudnám megérteni a viselkedését, ha Cary megmentett volna valakit, aki neki fontos a szülők halála árán, de nem történt ilyesmi. Trace tulajdonképpen örülhet, hogy Grace maradt neki, és Sloane is irigyli az ő párosukat, hiszen ott vannak egymásnak, és ezért még érdemes a túlélésért küzdeni. Mert a másikért megéri. De Trace nem tud túllépni a dolgon, állandóan Caryt cseszteti, ahelyett, hogy összetartanának, és ez engem akkor húzott fel még inkább, mikor Rhys titka kiderül. Mert neki sokkal nagyobb traumán kellett átmennie, és mégis összeszedte magát, és harcol, és nem foglalkozik azzal, amin már nem változtathat.

A legfiatalabb tag, Harrison csak a csoportmorál rombolására jó, nincs határozott véleménye, sem tudatos hozzáállása semmihez, ez bőven látszik abból, ahogy azt követi, akit hatalmi pozícióban érez. Ő a konformitás tökéletes megtestesítője, tipikus csatlós, aki változtatja, kihez hűséges. Az ő szála abból a szempontból nagyon tetszett, hogy kapott egy ívet, ami megrökönyödést váltott ki bennem. A szerző remekül rángatja a karaktereit, mindegyik szerepét felvezeti, elmélyíti, és aztán csavar egyet a dolgokon, hogy csak nézünk ki a fejünkből.

A könyv szerves részét képezi még Sloane nővére, Lily, akit valós alakjában sosem látunk, mégis állandóan Sloane-nal van az emlékeiben, megmártózunk az iránta érzett gyűlöletében és csalódottságában.

Az Éles helyzetben tökéletesen megmutatkozik, hogy az ember önmaga legnagyobb ellensége. Hiába van válság, az emberek képtelenek összedolgozni, épp ellenkezőleg, mindenki a maga nézetei szerint ellentétes táborokba tömörül, és a folyamatos egyet nem értés okozza a vesztüket.

Ahhoz képest, hogy a helyszín mennyire kötött, elképesztő, hogy milyen helyzeteket épít fel tudatosan a szerző. Elhinti, hogy minden nyugis, aztán egy sziklát dob a tóba, és úgy felkavarja az állóvizet, hogy csak pislogunk a döbbenettől. Mindezt úgy, hogy zombik alig szerepelnek. Nem tudjuk meg, hogy mi történt, hogy történt, de ebben a könyvben nem ez a lényeg, hanem ahogy az emberek viselkednek. Épp ezáltal nincs hiányérzetem, hogy nem kaptam válaszokat a kérdéseimre, mert pont az a cél, hogy annyit tudjak, mint a főszereplők, és bőven elég az, amin ők végigzongorázzák magukat. Ha a való életben kitörne a zombiapokalipszis, mi sem tudnánk, miért történt. Megtörténne, és meghalnánk, ilyen egyszerű a képlet.

Szerelmi szálat ne is keressünk, mert nincs, és ez így van jól, mert nevetségesnek és hiteltelennek hatott volna. Van benne csókolózás, de ezt a kényszer szüli, a kétségbeesés, a magány, a tudat, hogy mindjárt meghalnak, és jó lenne, ha valaki érintése száműzné a halál súlyként rájuk telepedő árnyékát.

Muszáj kiemelnem a stílust: egyszerű és letisztult. Félelmetesen illik a könyv hangulatához, a rövid szavak pattogóssá és gyors röptűvé teszik az egészet, érzékeltetve a feszült hangulatot. Rátelepedik az olvasóra ez a könyv, és még utána is sokáig a gondolataiban marad. Summers egyszerűsége ízlelgetnivaló gondolatokat rejt magába, amik óriási hatással voltak rám.

Ez az egyik legjobb zombis könyv, amit valaha olvastam, mindenkinek ajánlom.

Értékelés: 5/5

Borító: 1/5 (förtelmesen ronda, 2 perc alatt ennél jóval ízlésesebbet összedobok…)

Eredeti cím: This Is Not A Test

Sorozat: Éles helyzet #1

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 288

Fordította: Papolczy Péter

Olvass tovább!

Kody Keplinger: The DUFF - A pótkerék

Nagyon felkapott volt ez a könyv korábban is, de most, hogy filmet készítettek belőle, mindenki erről beszél. Így hát, amikor lehetőségem nyílt rá, hogy elolvassam, kaptam az alkalmon.

Bianca legfőbb ismertetőjegyei: cinikus, mindent leszól, sokat káromkodik, alacsony és duci, miközben a legjobb barátnői gyönyörűek. Ahogy a rohadék, kangörcsös Wesley rávilágít a Fészek nevű szórakozóhelyen: ő a DUFF. A pótkerék, a sorból kilógó barátnő, aki sosem érhet a szép lányok nyomába. Biancában annyira felmegy a pumpa, hogy ráönti a kóláját Wesleyre, de a következő alkalommal, mikor az egoista srác felhúzza az agyát, Bianca megcsókolja. Aztán, amikor kiderül, hogy a lány szülei válni fognak, Wesley ágyában landol; végül is semmi kivetnivaló nincs abban, hogy úgy menekül a problémái elől, hogy összefekszik a sráccal, akit ki nem állhat.

A sztori tipikusan a New Adult könyvekre hajaz, és jobban is működött volna idősebb szereplőkkel. A saját hasznomat is nézem persze, mert ha tudom, hogy ennyire a szex körül forog, és a szerelmi párosunk összes tevékenysége abból áll az egész könyvben, hogy lefekszenek egymással, akkor hozzá sem nyúlok. Megint beleestem abba a hibába, hogy hittem a dicsérő szavaknak, amik a következőket állították: ez annyira jó könyv! Nem szokványos a főszereplő, nem egy eszményi, idealizált karakter, és marha jó a humora!

Ezen a szexcentrikusságon nem tudok túllépni. Nem vagyok prűd meg ilyesmi, de én egy Young Adult könyvnél nem szexjeleneteket várok, hanem az első szerelem kibontakozását. A The DUFFban teljesen normális, hogy a főszereplő lefekszik egy olyan sráccal, akit szívéből gyűlöl. Ráadásul Bianca azért veti meg Wesleyt, mert bárkivel együtt hál, ha úgy tartja kedve. Ez nem álszentség a köbön? Ha még barátság extrákkal lenne, talán azt mondanám, hogy oké (vagy nem, max. ha felnőtt könyv lenne), de ez így teljességgel kiábrándító. Tényleg érdekelne, hogy Amerikában valóban ennyire elfogadott az aktív szexuális élet a középiskola elejétől kezdve, mint ahogy a filmek/könyvek állítják, vagy azért valamennyire fel van nagyítva a dolog. Azt például abszolút nem értettem, miért szed Bianca három éve fogamzásgátlót. 

Tegyük félre azt, hogy mennyire húzom a számat az alaphelyzeten, és lépjünk a következő napirendi pontra, a könyv üzenetére, amiből egész pontosan kettő van. Az egyik, hogy a DUFF lét nem egy fix dolog, hanem mindenki DUFF életének bizonyos pontján vagy bizonyos helyzetekben, és ez így van jól, hiszen sokfélék vagyunk, és nem lehet mindig mindenhol egy valaki kiemelkedő. Persze nyilván ez egy metafora akar lenni, hiszen nem vehetjük szó szerint. Bianca barátai nem csúnyák és nem is ducik, ergo nem is szabadalmaztatható rájuk a The Designated Ugly Fat Friend elnevezés.

Viszont a másik szándékos (?) üzenet elég furán jött ki: attól, ha valaki fűvel-fával lefekszik, még nem lesz automatikusan kurva, hiába ragasztják rá ezt a címkét. Lehet, csak ezt használja eszközként a problémái elől való elmenekülésre, tehát teljesen természetes dolog, és senkinek semmi köze nincs hozzá. Hát izé… akkor keressen magának egy hobbit. Nézzen sorozatokat például. A szerző mindössze 18 éves volt, mikor a könyvét kiadták, így még inkább lehidalok, hogy milyen üzenetet közvetít ennyi idős fejjel – lassan átcsapok ítélkezésbe. Már csak azért sem tiszta ez a gondolatmenet, mert a végén Bianca elhatározza, hogy most jó ideig nem óhajtja keresni a testi örömöket, mert az felelőtlen dolog; óvszer és fogamzásgátló használata mellett is simán teherbe eshet, mert nincs a védelemre 100%-os garancia. Képzeljetek most ide egymillió kérdőjelet; én semmi mást nem látok, csak villódzó kérdőjeleket a szemem előtt. Pont a komoly párkapcsolat lényege a mélyebb kapcsolat, amit a testi kontaktus okoz, és mivel ezen már úgyis túlestek sokszor, az egésznek semmi értelme. Az meg, hogy még így is terhes lehet? Akkor szerintem egyszerűbb cölibátust fogadni, úgy nincs kockázat.

Biancával egyszerűen nem tudtam azonosulni. A cinikussága jó pont lehetett volna, hiszen egyetértek például a Valentin-nappal kapcsolatos nézeteivel, viszont összességében a stílusa irritált. Utálom, mikor egy könyvben állandóan káromkodnak. Eleget hallom a való életben, történetekben nem vagyok rá kíváncsi, és lehet ez kölcsönöz „hitelességet” a sztorinak, de az én szememben ront az élvezhetőségén.

Bianca végig egy nagy kérdőjel maradt. Most akkor mégis mennyire ronda és kövér? Mert ahhoz képest két pasit is összeszed a könyvben. Igen, mondhatnánk, hogy kisugárzás, a külső nem fontos, blablabla, de egyikükkel sem tölt annyi időt, hogy a csodálatos kisugárzásával el tudja őket bájolni; szókimondó stílusa inkább taszító, mint kedvelhető. Ráadásul Wesley miért akarna egy ilyen állítólag ronda és kövér lánnyal kavarni, ha szó szerint bárkit megkaphat? Wesley dögös, izmos, buknak rá a gyönyörű csajok. Akkor neki miért pont a ronda, kövér lány kell? Tudom, hogy leragadok a külsőségeknél, de ismétlem, nem ismerik Biancával egymást, ergo csak a külső lehet vonzó tényező, ami az első benyomást adja, főleg úgy, hogy Bianca semmi mást nem csinál, csak sértegeti. Nem állja meg a helyét az a magyarázat, hogy Wesleynek aztán mindegy, hogy kivel, csak a numera meglegyen. Egy Adonisznak nem kell a csúnya lány, ha sorban áll ezer másik jelentkező is, hacsak nincs valami fétise, de erről ugye nem szerzünk tudomást a könyvben. Ha már itt tartunk, én egy csomó ideig azt hittem, hogy kiderül, Wesley szoknyapecérsége csak kacsa, a hódításai meg iskolai mítoszok, amikről mindenki beszél, de valójában fele meg sem történt. Tévedtem, szóval nálam a Bianca-Wesley kapcsolat homályos folt maradt.

Miért lettek egymásba szerelmesek? Egyetlen olyan jelenetük sincs, amiből ez kiderülne (ez elég komoly írástechnikai hiba), mindig csak szexelnek. Wesley közben másokkal is csinálja, csak ezt nem láttuk, akkor meg mi a különbség? Miért Bianca, miért nem akármelyik másik lány? Ha ábrázolva lett volna a kapcsolatuk mélyülése, talán hihetőnek tartanám az egészet. Ja, tudom, volt a nagy megmentő akció meg a bizalmas vallomások a családról. Pedig nem kellett volna sok érzékeltetni a folyamatot: egy-egy aranyos jelenet, ami nem torkollik szexbe. Ezek után Wesley viselkedésének állítólagos változása sem tűnt fel; a húga megköszöni Biancának, hogy miatta Wesley megváltozott, de mégis mikor és miben? Én ebből semmi sem láttam. Aggódik Biancáért, persze, de ezen kívül? A levél meg a nyáladzás annyira karakteridegen tőle, mintha elrabolták volna az ufók, és egy hasonmást tettek volna a helyére.

Nemcsak Bianca, hanem úgy kb. az összes karakter viselkedése realitástól elrugaszkodott. Van ugye az apuka, aki elkezd alkoholizálni, amit már abból tudunk, hogy Bianca a könyv elején megemlíti ezt a tényt, mintha tudta volna, mi lesz. Inkább bele se megyek mennyire felületesen volt ez az egész szál kifejtve. 18 év után apuka most kezd el inni csak úgy? Ha ennyi tartása van, már rég meg kellett volna adnia magát akármilyen stresszes/kiakasztó fejlemény miatt. Aztán ott van az anyuka, aki elküldi postán a válási papírokat egyetlen szó nélkül, mert ez ugye így működik. Fontos témák ezek, hogyan küzd meg egy tinédzser a családi gondokkal, de hát mint látjuk, sehogy, inkább tökélyre fejleszti a lepedőakrobatikát.

Abban a tudatban, hogy a szerző tinédzserkorában írta a könyvet, utólag nem lepődök meg a kivitelezésen. Tulajdonképpen ahhoz képest, milyen fiatal volt, egy gördülékeny, gyorsan olvasható könyvet hozott össze, amire abból a szempontból nem lehet panasz, hogy kétszer ennyi idős szerzőktől olvastam már sokkal rosszabbat. Mondjuk lehet, csak azért olvastatta magát, mert nagyon vártam, mikor billen át Bianca és Wesley kapcsolata. Az más kérdés, hogy ennél jócskán többet vártam.

A regény fő pozitívumát a lányok barátsága adja. Elszakad a sztereotípiától, amit a tinisztorik gerjesztenek. Itt nincs a gonosz pompomlány klisé, hanem a szép lányoknak ez a cinikus, mindent utáló bunkó csaj a barátnőjük, akiért állandóan aggódnak. Bár Bianca viselkedését itt sem tudtam megérteni; ahelyett, hogy megbeszélné velük a problémáit, inkább nem törődik velük, csakhogy egy jót kettyinthessen Wesleyvel. Hmm. Mindennek ellenére azért a lányok kitartanak mellette, és ha összevesznek is, találnak megoldást a problémákra, sosem pártolnak el egymástól, és erről jó volt olvasni.

Mindezt kiadva magamból erősen csodálkozom, hogy mégis mit láttak ebben a könyvben, ami lehetővé tette, hogy a filmvásznon kössön ki. Megnéztem a trailert, úgy tűnik, hogy köze nincs az adaptációnak az eredetijéhez, ami miatt általában morgok, ezúttal viszont örülök neki. Lehet, hogy csak egy tucat tinifilm lesz a DUFF lét üzenetére építkezve a Csaj nem jár egyedül és a 10 dolog, amit utálok benned szellemében, de én szeretem ezeket, jobban, mint ezt a könyvet.

Persze aki nem akad ki azon, hogy a könyv nagy része problémakerülés miatti testi örömszerzésből áll tinédzserek között, annak a fent írtak biztos nem fogják kedvét szegni, és akár kedvencet is avathat.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 3/5

Eredeti cím: The DUFF

Kiadó: Könyvmolyképző

Megjelenés éve: 2014

Oldalszám: 298

Fordította: Szabó Krisztina

Olvass tovább!