Supernatural: vége a 12. évadnak

 A kritika a Sorozatjunkie-n jelent meg, a teljes cikk ott olvasható.

A minap elkapott a nosztalgiázhatnék, és elővettem a Supernatural pilotját. Samnek volt egy olyasmi mondata, hogy “anya már soha többé nem tér vissza”, amin elmosolyodtam.

Mary jött, látott és elment vadászni… legtöbbször a háttérben. Nem áldozták be évad közben, de nem is használták ki amennyire lehetett volna. Nem lett belőle a világra rácsodálkozó, humoros pillanatokat szállító Castiel pótlék sem. Érthető okokból nem akarják felrúgni a dinamikát a tesók között, de ezen a ponton némi vérfrissítés nem ártana.

Magyarán, ha behoznak egy a srácoknak fontos karaktert, nem kéne parkolópályára tenni. A végére viszont betervezték, hogy használni kéne valamire, ekkor jött a nagyon “kreatív” agyátmosás ötlete. A tovább mögött folytatom spoilerekkel. Tovább…

Olvass tovább!

Charlie N. Holmberg: A papírmágus

A GABO kiadó friss megjelenése nem szokványos mágiából építkezik, az újdonság varázsa pedig mindig eléggé motiváló ok, hogy kíváncsi legyek egy regényre.

Fülszöveg: Ceony Twill összetört álmokkal érkezik meg Emery Thane mágus házába. A varázslóképző iskolában évfolyamelsőként végzett lány fémmágusnak készült, most mégis papírmágiára kárhoztatják – de hát mi haszna a papírnak egyáltalán?

Azonban a varázslatok, amelyeket Ceony a csodabogár Thane keze alatt megtanul, rácáfolnak előítéleteire. Ahogy kibomlik előtte a papírmágia csodálatos világa, megismeri tanára sötét múltját és egy olyan tiltott és veszedelmes mágiafajtát, amellyel szemben szinte semmi reménye nem lehet felvenni a versenyt. Mégis muszáj megtennie, mert hamarosan szó szerint Thane szíve lesz a tét.

A papírmágus és én abszolút guilty pleasure puszipajtásokként köszöntünk el egymástól. Magyarán tök jól belemerültem a sztoriba, és kellemes élményként könyvelem el, de ez a könyv nemes egyszerűséggel nem jó. Egyáltalán nem.

De nem akarok senkit sem lelombozni, úgyhogy két részre szedem a véleményemet. Először hadd sorakoztassam fel a pozitív tulajdonságait.

A papírmágia

Romantikus, rózsaszín szemüveges hozzáállással megközelítvén a papírmágiának egyszerűen bája van, mintha egy tündéri fodros szoknya lenne, ami minden mozdulatnál kecsesen libben egyet. (Azt a, micsoda hasonlat!) Önmagában a hajtogatásnak van egy varázslatos aurája, ahogy egyetlen papírból élőlények és tárgyak sora elevenedik meg. Régen imádtam űzni az origamit, és a könyv nosztalgikus hangulatba ringatott.

Továbbá érdekes a mágia bázisa, hogy a varázslások különböző anyagokhoz kötődnek, bár csak apró morzsákat potyogtat a könyv. Eleve a kiinduló szituáció kiváló, hogy Cenynak le kell mondania az álmáról, és olyan anyag mellett kell elköteleznie magát, amit kevésre tart (aztán persze megváltozik a véleménye).

A tanár-diák kapcsolat

Gyengém a tanár-diák kapcsolat romantikus vonatkozásban, noha itt egyelőre még nem sok érdemleges történik. Ceonyról nem sok mindent tudunk meg azonkívül, hogy szeret főzni, de Emery egy összetett, kellemes karakter.

A felbukkanó ötletek

Például nagyon tetszett, hogy a papírmágusok több réteg papírból álló élőlényeket tudnak készíteni, amik úgy cselekszenek, mintha igaziak lennének (lehet Köményt nem szeretni?). Ceony szíven keresztül megtett útja, a különböző érzelmi állapotokkal való találkozása is érdekes. 

És akkor következzenek azok az ismerős pontok, amikben a történet megbukott:

A papírmágia

Bármennyire is ötletes, ha jobban belegondolunk, az egész papírmágiának nem sok értelme van, és nem is célszerű. Mire jó az, hogy ha mágiát akarsz gyakorolni, akkor előtte hetekig kell valamit hajtogatnod, minden darabot precízen, különben nem is fog működni? Végig az járt a fejemben (főleg, hogy akadtak ilyen szituációk), hogy még elképzelni is nevetséges, amikor veszélybe kerülsz, pár másodpercnyi reakcióidőd van, és nekiállsz hajtogatni, hogy megvédd magad. Abszurd. Ráadásul a papír nem praktikus anyag, hiszen pillanatok alatt tönkremegy, mint ahogy a történetben nem egyszer megesik.

A tanár-diák kapcsolat

 A regény annyira kidolgozatlan, hogy a kapcsolatuk nincs felépítve, így nem érteni, hogy Ceony miért cselekszik úgy, ahogy, és a férfi a könyv végén miért reagál úgy, ahogy. (Egy-egy csontként odavetett mondat a motiváció, de ez közel sem elég). Ráadásul az egész történet Emery körül forog, mintha ő lenne az atyaúristen, és ezzel Ceonyt teljesen alárendelt női státuszba szorítja. Folyamatosan főz a pasira, takarít utána, mert ugye ez egy nő dolga, és minden gondolata a férfi megmentésén jár, mert… miért is? Mert ismeri egy hete?

A világfelépítés

Mert nincs? Az égadta világon semmit nem tudunk a mágiarendszerről, a társadalomban betöltött szerepükről, és egyáltalán arról, mi az a menet, amit Ceony a könyv felétől kezdve lenyom. Ezzel szemben viszont fontos részletes leírásokban ecsetelni, hogy készül a kaja.

A történetvezetés

Mivel trilógiáról beszélünk, a szerző nem gondolta úgy, hogy illene az olvasó elé valami koherens történetet vágni. Konkrétan a könyv felétől kezdve az egész egy látomásfolyam, amiben Emery háttértörténetét ismerjük meg, de a konkrét eseményekhez nem kapcsolódik szorosan, és ha kihagytam volna a fél könyvet, sem vesztettem volna sokat a főszál tekintetében. A végén viszont még csak egy fordulat sem akadt, hiszen abban a pillanatban tudható volt, hogy mi lesz a bonyodalom feloldása, hogy Ceony elindult a házból. Így viszont olyan, mintha egy fél könyvet olvastam volna, és összességében sem érződik a regény egy trilógia első részének, hanem inkább egy félbehagyott könyvnek. Rövid idő alatt játszódik, és Ceony konkrétan semmit nem haladt a kitűzött célja felé.

Mint láthatjátok, éppen abban gyenge a regény, amiben erős is. Összességében a negatívumok többet nyomnak a latban, és erősen jelzik, hogy bizony, A papírmáguson bőven lehetett volna még dolgozni. Ettől függetlenül mégis megtaláltam benne azt, ami miatt nem zavartak annyira a hiányosságai, mint egy hasonszőrű könyvnél éreztem volna.

Értékelés: 3,5/5

Borító: 5/5

Eredeti cím:  The Paper Magician

Sorozat: A papírmágus trilógia #1

Kiadó: GABO

Megjelenés éve: 2017

Oldalszám: 240

Fordította: Márton Zsófia

Olvass tovább!

The Ultimate Book Tag

Régen válaszolgattam már kérdésekre, éppen itt az ideje. A book taget a Book Attic blogon találtam.

Rosszul leszel olvasás közben a kocsiban?
Sajnos igen. A kanyargós utakat mindig nehezen viseltem olvasás nélkül is, de most már olyan szinten el vagyok szokva a kocsikázástól, hogy hosszabb úton totál KO vagyok. Egyetlen szituációban tudok útközben olvasni: buszon, amikor az autópályán halad. (Meg vonaton, de az most már teljesen kiesett a közlekedési eszközök közül.) Akkora szívás, úgyhogy marad a jó öreg zene.

Melyik szerző stílusa a legkülönlegesebb számodra, és miért?
Engem általában a stílussal lehet megnyerni, és a stílus az, ami ellensúlyozni tud egy gyengébb történetet. Több ilyen szerző is van, akit emiatt szeretek.
Rainbow Rowell: Ő valami hihetetlen bájjal tud regényeket írni, nem is tudok még egy olyan szerzőt, akinek olyan lenne az írói hangja, mint az övé.
Maggie Stiefvater, Lauren Oliver, Gayle Forman: Ők azok, akik gyönyörűen, színesen, hangulatosan írnak.
Sarah Addison Allen: Ő egy másfajta bájjal ír, mint RR, a könyvei varázslattal telnek meg.
Dan Wells, Matthew Quick, Tommy Wallach: Férfiként nem olyan "dallamosak", mint a fenti női triumvirátus, de a regényeiknek egyedi hangja van, és elsősorban a stílusukért szeretem őket.

Harry Potter sorozat vagy Twilight Saga? Három pontban indokold meg a válaszod!
Természetesen Harry Potter. Miért?
1, gazdag fantáziavilág
2, agyeldobós fordulatok
3, igazam volt Pithonnal kapcsolatban!
Bár sosem voltam olyan hű, de nagy HP van (Szerintem a könyvek borzasztóan gyerekesen vannak megírva, lásd feljebb: engem a stílussal lehet megnyerni, amivel itt eléggé küzdöttem.) De sosem fogom elfelejteni az első olvasás élményét, ahogy egyre jobbak és jobbak lettek a kötetek. Életem egy pontján a Twilightot is szerettem, de valahol nem is fair egy lapon említeni a kettőt.

Hordasz hátitáskát? Ha igen, mi van benne (könyveken kívül)?
Az egy évtizeddel arrébb volt. Egyébként nem szoktam magammal könyveket cipelni, mert félek, hogy meggyűrődnek, karcosak lesznek stb. Csak könyvtári könyveket szoktam, de annak is már egy ideje.

Megszagolgatod a könyveidet?
Naná! Milyen béna könyvmoly az, aki nem szimatolja meg a könyveit?! A papír illata az egyik legfinomabb dolog a világon.

Könyvek egy kis illusztrációval vagy anélkül?
Én szeretem, ha a könyvben van egy kis grafika is, például a fejezetek címeinél.

Melyik az a könyv, amit olvasás közben szerettél, de később rájöttél, hogy nem volt minőségi írás?
Úgy van ez, ahogy a filmekkel vagy a sorozatokkal, ahogy az ember érik, mint a jó bor, úgy eszmél rá utólag, hogy ami élete egy pontján hatalmas élmény volt neki, valójában nem is volt nagy szám. Ilyen az említett Twilight vagy Beninától A boszorka fénye vagy a Szent Johanna Gimi (ami valójában sosem volt jó regényfolyam, de a humora úgy is működött, hogy nem én voltam a célközönség, ám azóta immunis lettem rá).

Mesélj egy gyerekkorodban megesett könyvekkel kapcsolatos vicces sztorit!
Nem emlékszem ilyenre, és nem is igazán vannak könyvekkel kapcsolatos vicces sztorijaim. Egy megmaradt, de akkor már nem voltam gyerek: egyszer egy baráti ajándékozáson ugyanazt a könyvet vettük egymásnak.

Melyik a legvékonyabb könyv a polcodon?
Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

Melyik a legvastagabb könyv a polcodon?
Christopher Paolini: Örökség

Olyan jól írsz, ahogy olvasol? Látod magad a jövőben íróként?
Ez most egy "vicces" kérdés, ugyanis elég tisztán látom, hogy a közeljövőben debütáló szerzővé válok: egy novellám által, ami pozitív elbírálást kapott egy irodalmi pályázaton, illetve a molyos antológiában is benne leszek egy kis gyermeki szösszenettel. Azt nem tisztem megítélni, hogy jól írok-e vagy sem, de próbálkozom.
És igen, egy álmom válna valóra, ha a kezemben foghatnék egy regényt, amit én írtam, és valaki látott benne elég fantáziát ahhoz, hogy invesztáljon belé. De ez a jövő zenéje.
(A másik álmom kezembe fogni egy könyvet, aminek én terveztem a borítóját. De még ez sem nagyon akar megvalósulni.)

Mikor kezdtél el olvasni?
Nincs konkrét időpont, amire datálható. Mindig is szerettem olvasni, gyerekkoromban a Hetvenhét magyar népmese volt a kedvencem, a Micimackó meg A falfirkálók bandája c. kis izé, illetve imádtam a képregényeket.

Mi a kedvenc klasszikus regényed?
Sajnos nem olvasok annyi régi könyvet, amennyit szeretnék, mert a kortárs mindig győz, de az utóbbi években azért letudtam egy-két alapművet, és bizony még kedvenceket is avattam.
Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
George Orwell: Állatfarm, 1984
Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

  
A suliban az irodalom volt a legjobb tantárgyad?
Nem igazán, ugyanis az irodalomóráim annyiból álltak, hogy a tanár felolvasta a 20 évvel ezelőtti egyetemi füzetéből a jegyzeteit, és azt kellett leírni. Tetejébe még magyar faktos is voltam, ahol ugyanezzel a tanárral abból állt a plusz 2 óra, hogy hangosan felolvastunk a tankönyvből. (Nem, ez nem vicc, és a város legjobb gimnáziumáról beszélünk…)

Ha egy olyan könyvet kapnál ajándékba, amit korábban olvastál, és utáltad, akkor mit teszel?
Semmit? Megköszönöm, és nem olvasom el még egyszer. XY nem gondolatolvasó, csak abban az esetben más a leányzó fekvése, ha tisztában van a könyvhöz való hozzáállásommal (ez esetben az ő hozzáállása nem tudom, mit sugall).

Melyik az a könyvsorozat, ami hasonló Az Éhezők Viadalához és a Harry Potterhez, de nem olyan ismert?
Inkább nem kezdek el azon elmélkedni, hogy két, műfajilag teljesen különböző széria közé hogyan sikerült egy "és"-t ékelni.
Az Éhezők Viadalához hasonlít Elsie Chapmantől a Dualed és Andrew Fukudától a valamivel ismertebb The Hunt, ami konkrétan egy nem titkolt THG koppintás.
Mindee Arnett: A Rémálom-ügy. Amikor olvastam, végig azt jár a fejemben, hogy mennyire a Harry Potterhez hasonlít.

Milyen rossz szokásod van a szövegelésen kívül, mikor videót készítesz?
Lévén, nem vagyok vlogger, csak az írási szokásaimról mesélhetek. Érdekes rossz szokásom nincsen, annyi, hogy nem írok meg egy tervezett posztot akkor, amikor akartam, vagy ha már nem jut eszembe semmi, akkor hagyom a fenébe.

Melyik a kedvenc szavad?
pszichedelikus. :D

Stréber, különc vagy lúzer vagy, esetleg mindegyik?
Első kettő mindenképp, és töredelmesen bevallom, lúzer is vagyok egy kicsit. (olyan jó, hogy az eredeti angol szavaknak nincs értelmes magyarítása :D)

Vámpírok vagy tündérek?
Vámpírok, az értelmes, gondolkodó fajta, de nem a vega csillámpír.

Alakváltók vagy angyalok?
Alakváltók, mert… tök menő, hogy alakot tudnak váltani, az angyaloknak meg hülye szárnyuk van?

Szellemek vagy vérfarkasok?
Vérfarkasok. Bár a bolhák nem lehetnek túl kellemesek.

Zombik vagy vámpírok?
Máma a vámpírok győzedelmeskednek. (No meg a zombik undorítók.)

Szerelmi háromszög vagy tiltott szerelem?
Ugh, mindkettőt utálom, de inkább utóbbi, az lehet jó, ha az ok jó. Például tanár-diák viszony. De az ilyenektől, hogy azt hiszik, testvérek, pedig nem, hányok. A másik kedvencem az "inkább nem jövök vele össze, mert úgyis el fogom veszíteni" c. kliséhulladék.

Romantikára koncentráló könyv vagy, akciódús némi szerelmi jelenettel megfűszerezve?
Nyilván az utóbbi, nem szeretem, ha egy könyvből csöpög a nyál, és a sztori elsorvad mellette. Az a legjobb, amikor a szerelmi szál láthatatlanul épül a történetbe.

Nem jelölök konkrétan senkit, ha tetszenek a kérdések, töltsétek ki ti is. :)

Olvass tovább!

Tommy Wallach: Kösz, hogy…

Tommy Wallach nevével még a debütáló aszteroidás könyve kapcsán találkoztam pár éve, amit ezek után mindenképpen olvasni fogok, mert lekenyerezett a stílusával.

Fülszöveg: Parker Santé ajkát már öt éve egyetlen szó sem hagyta el. Miközben osztálytársai fényes jövőjüket tervezgetik, ő csak sodródik, szállodákban bámészkodva üti el az idejét, a vendégeket figyeli. Amikor azonban megismerkedik Zelda Tothtal, egy ezüsthajú lánnyal, aki állítása szerint jóval idősebb, mint amennyinek kinéz, a fiú ráébred arra, hogy talán mégis van a világban néhány dolog, amiért érdemes élni.

A Kösz, hogy… tökéletes példa arra, miért szeretek férfi szerzőtől egy kamaszfiú E/1-es nézőpontjában olvasni. Olyan jó a fejükben lenni: lazák és humorosak, de mégis szorul beléjük némi érzékenység mondjuk egy lány idegesítő melodrámájával szemben.

Tommy Wallach ezzel az egy könyvével elérte, hogy felkerüljön a bármit ír, érdekel listámra. Nagyon jó a stílusa, beszippantja az embert, és olyan köntösben tud megfogalmazni fontos gondolatokat, hogy irigylem az írói vénáit. Ilyenekről beszélek:

– Sosem értettem azokat, akik feketén isszák a kávéjukat. Hát nem elég keserű így is az élet?
Pontosan ezt szeretem benne. Hogy az élet nem valami cukormázas dolog. Akkor meg miért édesíteném meg a kávét?

Mellékes megjegyzés: mindig is tetszett a kifejezés, hogy „agyonütni az időt”. Mintha az idő valamiféle gonosz sárkány lenne, akit le kell gyilkolni. Sajnálatos módon, az életben az idő természetes módon halálozik el, évről évre, óráról órára, másodpercről másodpercre, ahogy az minden mással is történik. A való világban irgalmatlan időmészárlás folyik.

A „tökéletes” szóval mindenki jó dolgokra szokott utalni: egy hibátlan dolgozatra, egy félévre, amelyben egyszer sem hiányzott, egy maximális pontszámmal teljesített 1080° Snowboarding menetre. Szerintem viszont akkor használjuk a legprecízebben, ha olyasmit írunk le vele, ami pontosan az, aminek lennie kell – még ha ez a bizonyos dolog elég szar is. Tökéletes reggeli szájszag. Tökéletes másnaposság. Tökéletes szomorúság.

Az ember sosem szűnik meg fiatalnak érezni magát. Lehet, hogy elkezdesz dolgozni, lesz férjed és saját házad, de ez az egész felnőttség csak színjáték. Mindannyian úgy teszünk, mintha felnőttünk volna. Tudod, melyik a legkegyetlenebb tárgy, amit valaha feltaláltak? – A fejemet rázta. – A tükör. Mert megtöri az illúziót.

Aztán meg az ilyenek, amiken felröhögtem:

Most komolyan, mi az isten van a gyümölcsökkel? Ki döntötte el, hogy a művészet legméltóbb tárgya csakis egy ezüsttálba odacsapott szőlőfürt meg egy gránátalma lehet? Mert az a fazon megérdemelné, hogy agyonverjék egy éretlen körtével.
Általában a pucérság az egyetlen dolog, ami segít ébren maradnom. Egy átlagos múzeumban mindig jelentős mennyiségű meztelen nő van közszemlére téve, bár ilyen képekből messze nincs annyi, mint gyümölcstálasokból. Vannak életnagyságú, meztelen hölgyeket ábrázoló márványszobrok, amelyek olyan makulátlan fehérek, mint egy frissen kibontott szappan. Vannak vízesések alatt pucéran fürdőző asszonyságokról készült olajfestmények. Vannak szögletes, kubista meztelen nők, akikről mindezt csak azért tudjuk, mert a cím elárulja: „Lépcsőn felfelé tartó meztelen nő”.

Kibaszottul utálom a virágokat. Miféle seggfej vesz valamit, aminek aztán gondját kell viselni? „Tessék, szerelmem feltételezett tárgya, hadd ajándékozzalak meg egy kis plusz felelősséggel.” És ha kötelességed teljesítése közben kudarcot vallasz, akkor ott állsz egy virág-hullával. Na szép! Ez az ajándék ellentéte. Ez valami kicseszett anti-ajándék!

Hogy az ember szülei is voltak fiatalok, erre gondolni épp olyan, mint arra, hogy Micimackó vécére megy: egyszerűen csak cseszettül ciki.

Tele van az egész könyv ilyenekkel, minden lapját öröm volt olvasni.

Ami a történetet illeti: a kivitelezés remek. Tulajdonképpen a szöveg egy esszé, amiben Parker részletesen összefoglalja a felvételi bizottságnak, hogy mi sarkallta arra, hogy egyetemre jelentkezzen, mikor korábban esze ágában sem volt. Oké, lássuk be, az életben nem vennének fel senkit egyetemre, aki leírja például hogy vesztette el a szüzességét. De ahhoz képest Wallach abszolút reálisan mutatja be a Parker döntéséhez vezető rövid időszakot. Nincs két nap alatti örök szerelem, nincs az, hogy minden megváltozik és mindenki hepi. Lényegében Parker megismerkedik Zeldával, és a lány állapotából eredő teljesen más életszemlélete rávezeti arra, hogy elgondolkodjon a saját életén, és felnyíljon a szeme: a változás csak akkor jön el, ha tesz érte, máskülönben csak eltékozolja.

A könyv vége valaminek a kezdete, egy ígéret, hogy Parkernek egyszer egy jobb, boldogabb élete lehet, amin nem ül árnyként a múlt: az édesapja halála. A regény eleje és vége egyébként nagy kontraszt, mert Parker messze nem tökéletes karakter, hiszen lop, mégis látjuk, hogy jó srác, és szerethető, és csak hiszi, hogy nem kedvelik az emberek, és nem tud mit kezdeni azzal, hogy az anyja alkoholista.

Nagyon tetszett, hogy sokáig nem lehet eldönteni, hogy paranormális aspektusa van-e a regénynek, vagy Zeldának mentális gondja van, vagy csak szeret kitalálni dolgokat. Ahogy Parker a végén megjegyzi, ez igazából nem is lényeges, de élveztem, hogy bizonytalanságban tartott. A lány impulzív, olyan dolgokra veszi rá fiút, amire magától nem lenne hajlandó, ráébreszti, hogy kézzel fogható távolságban vannak a barátnak való emberek, akik társaságában nem kell magányosnak lennie. Zelda közben arra vár, hogy lezáródjon a saját ügye, és elérje megmásíthatatlan célját. Szerettem a beszélgetéseiket.

A másik, ami megfűszerezte a regényt, az Parker pszichoszomatikus betegsége. A némasága érdekes szituációkat eredményezett, és nagyon szerettem a sztoriba ágyazott meséit; önmagában is megállta volna a könyv a helyét, de e szösszenetek megszínesítették. Parker nem tanul meg a regény végére beszélni, sőt, Zelda kedvéért sem tud megszólalni egyszer sem, de szembesül azzal, hogy ez azért van, mert talán ő nem akarja.

Összességében a Kösz, hogy… egy nagyon jó stílusban megírt, jópofa ifjúsági regény, ami bizony elgondolkodtat arról, hogy csak és kizárólag a jelenben éljünk.Nagyon ajánlom!

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím:  Thanks for the Trouble

Kiadó: GABO

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 300

Fordította: Gázsity Mila

Olvass tovább!

2017. májusi megjelenések

Ez az év is rohadtul rohan, nem gondoljátok? Hogy lehet már május? Mindig megírom ezt a "rovatot", és kb. 2 nap múlva írhatom a következőt.

Amy Plum: Dreamfall (Dreamfall #1)

Megjelenés:  május 2.

Kiadó: HarperTeen

Cata Cordova olyan súlyos álmatlanságtól szenved, hogy beleegyezett abba, hogy részt vegyen egy új, kísérleti eljárásban. Azt hitte,  a dolgok nem fordulhatna rosszabbra, de tévedett.

Nem sokkal az eljárás kezdete után, a laboratóriumi felszerelés meghibásodik, és Cata hat másik kamasz résztvevővel együtt egy közös álomvilágban ragad, nulla emlékkel arról, hogy kerültek oda. Hogy rosszabb legyen a helyzet, rájönnek, hogy egy olyan helyen estek csapdába, ahol a legrosszabb rémálmaik válnak valóra. A legsötétebb képzeletük lényei üldözik őket, és eltemetni szándékozott titkok kínozzák. Catának és a többieknek össze kell fogniuk, hogy szembenézzenek a legnagyobb félelmeikkel. És ha nem találják meg a módját, hogy legyőzzék az álmaikat, sosem ébrednek fel.

Ezek az álomvilágban játszódó sztorik mindig izgalmasan hangzanak, meg még nem is olvastam olyan sok könyvet a témában. Szóval az ötlet bár nem újdonság, de nagyon ütős, bár azt meg kell jegyeznem, hogy Amy Plum előző szériájánál is az ötlet tízpontos volt, de a kivitelezése megbukott. Nem túlzott elvárásokkal fogadom e művet.

Jenny Han: Always and Forever, Lara Jean (To All the Boys I've Loved Before #3)

Megjelenés:  május 2.

Kiadó: Simon & Schuster Books for Young Readers

Jenny Han első regénye a trilógiában nagyon cuki volt, így mindenképpen szeretném folytatni a sorozatot, de még a 2. rész is rám vár. A kérdés az, hogy mennyire lesz izzadságszagú a frissen megjelenő etap, ugyanis tudtommal két részesre volt tervezett a sorozat. 

Gwen Cole: Cold Summer

Megjelenés:  május 2.

Kiadó: Sky Pony Press

Ma egy középiskolából kibukott diák, akinek nincs jövője.

Holnap a II. világháború katonája.

Kale Jackson évek óta próbálja megtanulni irányítani az időutazó képességét, de eddig nem volt sok szerencséje. Egyik nap 1945-ben él, mesterlövészként harcol a háborúban és tehetetlenül nézi a katonákat − a barátait −, ahogy meghalnak. Aztán másnap ismét a jelenben van, ahol a II. világháború a poszttraumás stressz szindróma formájában van jelen az életében, és megnehezíti a kapcsolatát az apjával és azzal a néhány barátjával, akik még megmaradtak. Minden nap egyre nehezebben tudja elrejteni a múltban szerzett mentális-fizikai sebeit.

Amikor a volt szomszédlány, Harper visszaköltözik a városba, olyan gondolatok kezdik el üldözni, hogy milyen  lehetne, ha normális lenne az élete. Harper arra a személyre emlékezteti, aki a poszttraumás stressz szindróma előtt volt, ami segít neki, hogy a jelenhez rögzítse magát. Gyakorlattal Kale talán véglegesen a jelenben maradhat, és nem kell többé háborús területre tennie a lábát. Talán megkaphatja az áhított normális életet.

Ám Harper megtalálja Kale nevét egy történelmi cikkben a háború egyik áldozataként feltüntetve. Kale most már tudja, hogy meg kell tanulni uralni az időutazó képességét, hogy megmentse magát, hogy közös élete lehessen Harperrel. Máskülönben egy olyan időben fog meghalni, ahová nem tartozik, egy olyan golyó által, amit sosem neki szántak.

Az időutazó felesége YA edition.

M. R. Carey: The Boy on the Bridge (The Girl With All the Gifts #2)

Megjelenés:  május 2.

Kiadó: Orbit

Egyszer volt, hol nem volt, amikor a földet megmételyezte a rémület, volt egy nagyon okos fiú.

Az emberek úgy hitték, a fiú megmentheti őket, így hát kinyitották a kaput, és kiküldték a fiút a világba.

Oda, ahol a szörnyek éltek.

Már megint egy standalone-nak szánt könyv, ami hoppá, folytatódik. Szerettem a Kiéhezetteket, úgyhogy a folytatás is érdekel meg amúgy is ritkán olvasok zombi irodalmat − csak átvitt értelemben szoktam.

Olvass tovább!