Gregg Hurwitz: Orphan X - Az Árva

A Fumax nemrég megjelent akciókrimije olyannak tűnt leírás alapján, ami kellemes kikapcsolódás lesz.

Fülszöveg: A ​Seholember. Városi legenda. Egy férfi, akinek a nevét csak suttogva emlegetik. Azt beszélik, ha felkeresi valaki, aki reménytelen helyzetbe került, és méltó a segítségére, ő mindent elkövet, hogy megvédje és megmentse.

Ő azonban nem csupán legenda.

Evan Smoaknak megvan hozzá a képessége és a forrásai is, hogy segítsen azokon, akiken senki más nem segít. Rendkívül veszélyes múltja van. Még gyerekként választották ki, hogy a szigorúan titkos Árva program részeként tökéletes, hivatalosan nem létező ügynökké – más szóval gyilkossá – neveljék és képezzék ki. Ő volt X Árva. Evan egy idő után szakított az ügynökséggel, és az ott tanultakat arra használta fel, hogy minden hidat felégessen maga után.

Azzal kezdeném, hogy 10% után én ezt a könyvet majdnem letettem. És ezzel fel is hívnám a figyelmet, hogy ha hasonló érzések birtokába kerültök: ne tegyétek le! Annyira semmilyen módon indít a történet, és pluszban még beleesik az író abba a hibába, hogy felesleges leírásokba bonyolódik (bocs minden szakitól, de engem a legkevésbé sem érdekelnek a különböző fegyvertípusok). Szóval kellett egy kis idő, míg beindult a sztori, de onnantól konkrétan a letehetetlen kategória.

Jó pont, hogy Hurwitz semmit sem rág az olvasó szájába. Először találkozunk Evannel, megismerjük hogyan él, hogyan biztosítja be magát, hogyan segít az embereknek, de fogalmunk sincs, hogy miért teszi, vagy hogyan jutott idáig. Az események és a flashbackek sorozatán át kapjuk meg a mozaikokat, és idővel egyre jobban összeáll, majd élesedik a kép, és én még mindig ezt a történetvezetési stílust kedvelem a legjobban, ahol én rakhatom össze a kirakóst.

Hurwitz nagyon jó a megtévesztésben is. Végig játszik az olvasóval és a saját karakterével is. Van itt két ember, akikről nem lehet eldönteni, hogy melyikük mond igazat, melyikük a csapda része, aki bepalizza Evant, és bármennyire is jár alaposan utána a dolgoknak, akkor sem derül ki, mi van. Amikor már végre megnyugodnánk, hogy akkor oké, most tudjuk, mi az igazság, kiderül, hogy mégsem az, amit gondoltunk. Sajnos a fülszöveg frankón lelövi a regény közepén lévő csavart (nyugi, azt a részt kivettem belőle), pedig még azon is jól meglepődhettem volna.

A végére fokozódik az akció, nem győztem kapkodni a fejem, olyan mozgalmassá válik a regény, ráadásul szépen bepakol a szerző pár jelentős fordulatot a végére, ami kiváló csali arra, hogy mindenképpen a kezünkbe akarjuk kaparintani a folytatást.

A pörgő események mellett kiválóan megismerjük Evant, a személyiségének legfontosabb jellemzőit, a motivációját. A flashbackekben teljesen alapozó dolgok derülnek ki erről az Árva-programról, amiben rengeteg a potenciál a jövőre nézve. Inkább Evan pallérozását és az "apjával", Jackkel való viszonyát láthatjuk, ahogy a férfi olyan erkölcsi mércével ruházza fel, ami a személyiségének alapköve lesz, emiatt viszont nem a programba való. Érdekes színfoltja a regénynek, ahogy ellentétbe kerül Evannek a két különböző nővel való kapcsolata: az egyik a normálist képviseli, a másik pedig a munkájából fakadó nem mindennapit. A karakter kedvelhetőségét tovább növeli, ahogy felértékelődik a magányos farkas státusza, ahogy közelebbi ismeretségbe kerül a vele egy házban lakó Miával, és annak fiával, Peterrel, és ezt a változást a szerző kiválóan mutatja be indirekt módon.

Összességében ez egy remek, pörgős, fordulatos akcióregény, ami pár órára kiváló kikapcsolódást nyújt. Már nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra!

Értékelés: 5/5

Borító: 4/5

Eredeti cím:  Orphan X

Sorozat: Orphan X #1

Kiadó: Fumax

Megjelenés éve: 2016

Oldalszám: 372

Fordította: Rusznyák Csaba

Olvass tovább!

Joss Stirling: Lélektársak – Sky

Éppen valami könnyed gimis történetre vágytam, és ebbe beleolvasgatva egészen tetszett a stílusa, így belevágtam. Ráadásul elég sokan dicsérik, milyen jó.

Skyt gyerekkorában kitették otthonról. Semmire sem emlékszik abból az időszakból, néha színeket lát, de ezt a képességét próbálja elnyomni magában. Nevelőszüleivel Angliából Amerikába költözik. Az új suliban megismerkedik Zeddel, a rosszfiúval, és amikor Zed rájön, hogy Sky a lélektársa, egy csapásra beleszeret a lányba.

Hmm, kicsit ismerős a sztori, nem? Van egy cseppnyi Twilight utánérzet: félénk lány új városba költözik, felkelti a megközelíthetetlen rosszfiú figyelmét, akihez különleges szál fűzi, telepátia, a srác nem megy suliba, mert mellékes szabadidős tevékenysége van, a srác családja különleges, és az ellenségeik Skyt használják fel csalinak…

A kezdet (amikor még a Twilight párhuzam sem tűnt fel) ígéretes volt. Nagyon tetszett ez a könnyed stílus, erre volt szükségem. Az elején Sky is aranyos, jókat mosolyogtam a fura gondolatain, és amikor megtetszett neki Zed, azt hittem, hogy a különleges képessége kibontakozása mellett lesz egy cuki szerelmi szál. 

A felütésből nyilvánvaló volt, hogy Sky rejtélyes múltja a regény sarkalatos pontja lesz, így kíváncsian vártam, hogy kiderüljön, miért van ez a képessége. Elvileg a vele történtek miatt egy nagyon szerény lánynak van beállítva, én ezt nem mindig vettem észre. A suliba kerülve is azonnal lesz egy csomó barátja, abszolút nem tart az emberektől, pedig szerintem az lenne a minimum főleg, miután megtudjuk az igazságot.

Az írás nem elég erős ahhoz, hogy közvetítse az olvasóhoz a Skyban végbemenő érzéseket, pedig elég durva dolgokon megy keresztül a könyvben, és ez mégsem csapódik le olvasás közben. A döntései is random történnek, egyszer ezt határozza el, két mondattal később meg azt. Egyfajta elmecsatának próbálnánk a szemtanúi lenni, csak ez nem jön össze.

A világkidolgozás vázlatpontokba szedett: vannak a különleges képességekkel rendelkező savantok, azon belül meg az egymásnak rendeltetett lélektársak. Minden savantnak más-más képessége van, Zed a család legfiatalabb tagjaként erősebb mindenkinél. A világon szerteszét élnek ezek az emberek, és nagyon ritka, hogy valaki megtalálja a lélektársát, úgyhogy önmagában már maga a csoda, hogy Sky és Zed találkoznak. Ennyi, amit a savantok világáról tudunk, pedig érdekes lenne jobban megismerni őket, mert ez a regény erőssége.

Sky Zeddel való kapcsolata a semmiből jön. Zed eleinte bunkózik, de mikor rájön, hogy Sky a lélektársa, azon nyomban szerelmes lesz belé, holott az égvilágon semmit sem tud róla. Mivel a lélektársa, ennek ez a következménye, bővebb kifejtést ne is várjunk. Ez a mindenfajta átmenet nélküli egymásra találás egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet még úgy sem, hogy Sky nem adja be azonnal a derekát az örök szerelem kérdéskörben.

A romantika akörül forog, hogy Sky nem tud mit kezdeni a lélektárs léttel, Zed pedig arra vár, hogy Sky elfogadja a sorsát (közben azért együtt járnak). Mivel hamar összejönnek, ezért tippelni sem tudtam, milyen irányba halad a történet, de az tény, hogy esélyem sem lett volna eltalálni, erre sosem gondoltam volna.

Ugyanis a Lélektársak átváltott valami totál hihetetlen ZS kategóriás akciófilmbe tanúvédelmi programmal, elrablással, elmebajjal, és én ezt a cselekményben bekövetkezett törést utólag sem tudom hova tenni, annyira nem fér össze a könyv eleje a többivel. Eleinte olyan aranyos volt az egész, aztán meg már szörnyen idegesített, és csak túl akartam lenni rajta. Ráadásul pont nem a legjobbkor, egy olvasási válság kellős közepén talált meg a könyv, így nyögvenyelősen haladtam vele. Megkönnyebbülten lélegeztem fel az utolsó oldalhoz érve.

Kár, hogy nem maradt meg azon a szinten, mint az elején, ez így, ebben a formában nem az én könyvem volt.

Értékelés: 3/5

Borító: 4/5 

 

Eredeti cím: Finding Sky

Sorozat: Lélektársak #1

Kiadó: Manó Könyvek

Megjelenés éve: 2012

Oldalszám: 346

Fordította: Totth Gitta

Olvass tovább!

Sorozatok 2014/2015

„Pár” héttel ezelőtt még azon morfondíroztam, hogyan alakítom a sorozatos menetrendemet a 2014/15-ös szezonra, most meg döbbenten konstatálom, hogy 23 epizóddal arrébb járunk. Vajon én mit csináltam menet közben? Hova lett az ősz, a tél, a tavasz?

A szezon tartogatott nem várt meglepetéseket és óriási csalódásokat is. Ennek függvényében bekeményítettem, és elhatároztam, hogy az elromlott sorozatok nyűglődését nem vagyok köteles elviselni. Némelyiknél teljesen úgy voltam, hogy akartam szeretni, vártam, hogy jobb lesz, és élvezni fogom 100%-ig, ehelyett minden héten kínkeservesen átszenvedtem magam az új részen, és amikor kijött a következő, nekiálltam nyavalyogni valahogy így: jaj ne már, végre letudtam az új részt, akkor miért van megint új? Azt hiszem, ennek így nincs értelme, elpocsékolt idő, amit másra is fordíthatok, vagy invesztálhatok egy olyan sorozatba, amihez még nem jutottam el. Pedig nem vagyok az a csak azért is végignézem az egészet típus, amikor már nagyon vállalhatatlan valami, akkor végeztünk (lásd Pretty Little Liars, The Vampire Diaries), de éppen itt az ideje, hogy húzzak egy hamarabbi kaszahatárt. Hiszen az a lényeg, hogy kikapcsolódjak, nem?

Na de nézzük, hogyan teljesítettek az idei sorozataim. Nem is néztem olyan sokat egyébként, mégis jóval többnek érződött a muszáj érzés miatt.

Supernatural:

Amennyire sikerült újra megtalálni a helyes irányt a 8. évadban, a 10. évadra annyira sikerült elveszíteni azt. A probléma ott kezdődött, hogy a démon szálat nem merték tovább húzni, bár kvázi örülhetek, hogy nem oldották fel rögtön az első részben. Pedig baromi jó évad lehetett volna ebből, Sam-Cas vs Dean-Crowley páros epic szembenállása. Helyette viszont unalomba fulladó részek spiritusz nélküli főszállal, ráadásul Crowley anyja a legidegesítőbb karakter (és színésznő), akit a föld valaha a hátán hordott. A nagyszerű musical epizód után azt hittem, magára talál a sorozat, a Cluedos rész konkrétan a régi időket idézte, de most, hogy visszagondolok, nem is rémlik, mi történt az évadban… Valószínűleg azért, mert nem sok, és a heti ügyeket sem sikerült emlékezetes köntösbe csomagolni. Ha nem lenne Dean meg Cas, akkor talán elbúcsúznánk egymástól. Azért elnézegettem így hétről hétre, nem utáltam meg semmi, csak hiányzik belőle a lendület. Viszont a fináléra megint összeszedték magukat az írók, és húztak egy olyat, ami azt sugallja, hogy új főellenséggel nézünk szembe, úgyhogy bizakodó vagyok a jövőre nézve. Ehhez hasonló húzás már volt régebben, de sokkal szívesebben nézem ezt, mint a tesók értelmetlen drámáját arról, hogy ha egyikük meg fog halni, a másik nem hagyja. Nem is értem, minek erőltetik ezt a vonalat, amikor egyikük sem fog meghalni, így eleve csak bosszantó az egész.

Arrow:

A készítők elmondhatják magukról, hogy történelmet írtak, mert ahhoz, hogy így elcsesszenek egy sorozatot, külön tehetség kell. Az Arrow az egyik kedvenc sorozatom volt tavaly, alig vártam az új részeket. Erre már ott elrontották, hogy összehozták Olivert és Felicityt a harmadik évad első részében, és egyúttal szét is szakították. Jó, gondoltam, majd akkor évad végére lesz ebből valami, addig meg szomorúan néznek egymásra, ez a beteljesülés elodázásának velejárója. Helyette viszont a sorozat legjobb karakteréből egy hisztis libát csináltak, akit még a Kanári előtti Laurel is megirigyelhetne. Olicityt úgy megutáltam, hogy rosszul vagyok, ha rájuk nézek, ergo az egymásra találásukon csak megrándítottam a vállam, az a szexjelenet meg kínos volt, semmint romantikus. Emlékszem, anno a Smallville is a Lana-Clark picsogás miatt lett nálam nézhetetlen.

Ami még problémás, hogy ez már nem képregényes akciósorozat, hanem lelkizős traccsparti, ahol mindenki elrinyálta búját-baját a játékidő felében, vagy hisztizett (hahó, Lance, hogy essen rád a plafon!), a negyedében meg a teljes értékelhetetlen flashback szál zajlott, ahol Oliver jobbra-balra rohangált, és amúgy semmi értelme nem volt. Értem, hogy ez az évad az identitáskeresést hivatott magába foglalni, de a kivitelezés pocsék lett és az összes karakter idegesítővé vált.
Már az első részeknél érződött, hogy nem stimmel a dolog, de még reménykedtem, hogy lesz ez jobb is. Hát nem lett. Valljuk be, ez az egész évad lejtmenet volt, ami meg sem állt a szakadékig. Az egyetlen értékelhető epizódot a crossover hozta.

Ra’s al Ghul  nevetséges főellenség volt, akivel a kardforgatások is nevetségesnek néztek ki. Engem még az is bosszantott, hogy az összes állandó szereplő szuperhőssé vált Lance-n és Felicityn kívül. Túlzsúfolt az egész, sokkal jobban élveztem, mikor Oliver magányos hősként akciózott Diggle és Felicity asszisztálásával. A befejezés meg hahaha, Olicity forever, szerintem kitart majd az évadkezdetig. A borzalmas évadot megkoronázta a borzalmas évadfinálé (szerintem az mindent elárul, hogy az egyetlen értékelhető momentum Barry cameoja volt a rész elején). Részemről kasza, és gratulálok a készítőknek, hogy földbe döngölték az egykor kedvenc sorozatomat. Mindössze egyetlen évad alatt. Bár igazából nem is kellett egy teljes évad, az első 5-10 rész is elég volt. 

Reign:

Ezt elsősorban azért néztem, mert volt egy hangulata, ami berántott. Pedig nem is vagyok oda a kosztümös témáért, de talán pont ezért tetszett, hiszen megvan benne a The CW sorozataira jellemző könnyedség, és a környezet új színt vitt a teljesen más stílusú sorozataim közé. A második évad viszont úgy elromlott, hogy csak na. Az új románc kibontakozása aranyosnak tűnt, és örültem neki –  főleg, hogy a Mary-Bash shipem hamar elsüllyedt, és Francist sosem csipáztam –, aztán az egész átment sírásba és nyavalygásba, és hirtelen felindulásból pár résszel évad vége előtt elkaszáltam mondván, hogy én ezt már nem bírom tovább idegekkel, és még valakiben kárt teszek.

The Originals:

Ezt nem tudatosan kaszáltam, csak eljutottam arra a pontra, hogy jegelem, és valamikor tömbösítve lenyomom. De mivel egyáltalán nem hiányzott, sőt… Ezen a blogon már említettem, hogy nem lenne rossz ez a sorozat, de engem halálra idegesít az az olcsó megoldás, hogy mindenki más testébe ugrál, és nekem ezt élveznem kéne. Claire Holt ugye otthagyta a sorozatot, és a karaktere is elment máshová, de mikor visszahozták, és betuszkolták egy másik testbe, aki abszolút nem tudta hozni a karaktert, elszakadt nálam a cérna. A Haley-Elijah páros miatt is szerettem, aranyosak voltak a félpillantásaik, de ez a kötelező dráma meg Elijah karakteridegensége teljesen elvette a kedvemet. Szerintem jobb is így, ki tudja azóta, mit művelt Plec a sorozattal. A TVD-s értesüléseim alapján nem lepődnék meg semmin.

Revenge:

Ezzel szerencsém volt, az ABC nem rendelte be, mondjuk amúgy sem néztem volna tovább. Teljesen kifulladt ez a sztori, voltaképpen csak Emily és Nolan miatt maradt nézős meg az évad közepe fele az Emily-Ben ship okán. Anno még az egyik barátom unszolt, hogy kezdjem el; voltak jobb pillanatok és rosszak. Az egyik első sorozatom, amit szinte real time nézek, és hát, fura na, egy korszak vége. Főleg, ha belegondolok, hogy ez az egyetlen, ami mellett ki is tartottam az elmúlt 4 évben, a többi, amit akkor kezdtem el, mikor lett végre rendes kábeles netem a szutyok mobilnet helyett, mind lemorzsolódott. (Van egy-két sorozat, ami még beleesik az intervallumba, csak azokat később néztem darálva, és mikor utolértem a sugárzást, akkor nőtte ki magát heti sorozattá). Itt és itt írtam róla.

Forever:

Ezt sosem terveztem, hogy nézni fogom, mert nyomozós, és utálom a nyomozósokat. De aztán, mikor téli szünetre vonultak a sorozataim, és rám jött a nem tudom, mit nézzek érzés, akkor a természetfeletti plusz miatt úgy döntöttem, adok egy esélyt az első résznek. És nem bántam meg, éppen ellenkezőleg: fájó, hogy az amerikai nézőkhöz nem jutott el a Forever annyira, hogy megmutatkozzon a nézettségben. Ioan Gruffudd az egész sorozatot elvitte a hátán, olyan eleganciát kölcsönzött neki, hogy az átitatta az egészet, és ettől valahogy minden epizód kellemes pillanatokat nyújtott. Szépen adagolták az átívelő szálat és a flashbackeket is szerettem. Annyi öröm van az ürömben, hogy a főszálat lezárták, és nem erőltették az erős cliffhangert, így nem maradt akkora hiányérzetem.

The Flash:

Eleinte úgy voltam a Flash-sel, hogy Grant Gustint imádom, olyan aranyos, a többi karaktert is bírom (1-2 kivétellel, igen Iris, téged rühellek), kellemes popcorn sorozat. Aztán amikor elkezdték adagolni az információkat féltáv után, elkezdtem tátogni, mint egy bamba hal, hogy mi van, mi van. Egyre jobb és jobb részeket szállítottak, a gyengébb heti ügyekért is simán kárpótolt a főszál. Végül olyan ütős évadzárót hoztak össze, hogy azóta sem tudom becsukni a szám, és így utólag hüledezek milyen egy szépen felépített, átgondolt sztorit tettek le az asztalra. Minden elismerésem a készítőké, csak így tovább! (A kedvemért kinyírhatnátok Irist is, köszi.) Az Arrow-val ellentétben itt az a szerencse, hogy a szereplőgárda simán feldobja a gyengébb részeket is. Egyedül a Barry-Iris kapcsolat ment az idegeimre, olyan, mintha ezekben a képregényes sorozatokban nem tudnának normális felesleges dráma nélküli szerelmi szálat kibontakoztatni. Remélem, a második évad is hasonló színvonalat képvisel, és nem jut az elődje sorsára.

Jane The Virgin:

Ez nálam mindenképpen az év sorozata a The Flash mellett. Minden rész sziporkázott, én meg csak nevettem és vigyorogtam és jól éreztem magam 40 percre. Sosem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen szappanoperás sorozat lopja be magát a szívembe, de így történt. Nem is tudok olyat mondani, ami nem tetszene benne, ez így tökéletes. Jó, talán kár azért, hogy a szerelmi háromszöges huzavona már ilyen hamar elkezdődött oda-vissza, de a feljebb említett sorozatokkal ellentétben itt valahogy nem volt idegesítő, a humor simán ellensúlyozta. Gondolkozom is azon, hogy nyáron újra kéne nézni, bár erre nem sok esélyt látok.

Person of Interest:

Nem tudta megugrani a fantasztikus 3. évadot, túl nagyot markoltak a készítők, és nem tudtak vele mit kezdeni. De még bőven a marha jó kategórián belül van, értem ez alatt persze a főszálat, mert engem elsősorban azok a részek fognak meg. A heti ügyeket és a mellékszálakat elnézegetem, de a főszál nélkül sima mezei nyomozós sorozat lenne egy kis ínyencséggel. Az évad közepén nagyon jó részeket produkáltak, és a finálét is hatásosra csinálták, a kedvencem a 4×11 volt, ami egyszerűen zseniális ötletet valósít meg. Kerestem hozzá videót, nézzétek meg. Az egyszerűsített dialógus haláli! 

A nézettség gyenge volt, de szerencsére megúszta, viszont az 5. évad csak midseasonben kerül adásba, ami rosszat sejtet, de reméljük a legjobbakat.

Chasing Life:

Ez ugye azon sorozatok táborába tartozik, amik nyáron kezdődnek, és egy hosszabb kihagyás után a második etapra tavasszal kerül a sor. A Chasing Life-ot annak ellenére nagyon szeretem, hogy a rák az alaptémája. A megfelelően tálalt dráma, a remekül megalkotott karakterek, a hozzájuk tökéletesen passzoló színészek együtt szuper atmoszférát teremtenek. Vannak szomorúbb részek, és a betegség rányomja a bélyegét a sorozatra, mégis sikerül aranyos pillanatokat kicsikarni, kellemes perceket okozni. Szeretem ebben a sorozatban a dialógusokat, a popkult utalásokat, Aprilt, a családját és a barátnőjét, és LEÓT! Leo akkora egy arc, Scott Michael Foster pedig iszonyat karizmatikus színész, akinek a puszta mimikája olyan, hogy ránézel, és jobb kedved lesz, de komolyan. Szóval úgy kb. minden jelenetet imádtam, amiben benne volt, bár nekem jobban tetszett a minden mindegy, élek, ahogy akarok énje, mint a keresem az élet értelmét énje, de nyilván utóbbira is szükség volt, hiszen az élet nem áll meg, sőt, neki éppen most kezdődik. Nagyon örültem, hogy megkapta a második évados berendelést a Chasing Life, és igyekszem kiélvezni minden pillanatát, mert ha a nézettség nem javul, akkor ez lesz az utolsó évad.

Agent Carter:

A pilot után még olyan nem rossz álláspontra helyezkedtem, aztán részről részre egyre jobban megszerettem a sorozatot. Peggy és Jarvis között fantasztikusan működött a bromance, és Jarvis jópofa karaktere sok színt csempészett a történések sűrűjébe. Az különösen tetszett, hogy a készítők kihasználták a limitált minisorozat adta kereteket, azaz egy összefüggő történetet meséltek el nekünk 8 epizódban, ahol folyamatosan rakosgathattuk össze a darabokat és a végén minden a helyére került. Rezgett a léc, hogy lesz-e második évad, úgyhogy fellélegeztem, mikor jött a hír, hogy berendelték a folytatást.

iZombie:

Még mindig megállja a helyét az, amit a pilotkritikában írtam, a főszereplő karakterét kedvelem, most már úgy-ahogy a főnökét is, de valami plusz hiányzik nekem ebből a sorozatból. A többi nyomozóshoz képest itt a főszál nekem édeskevésnek tűnik, mindennek ellenére elnézegettem hétről hétre. Leginkább Liv szeszélyes viselkedése hozott jó perceket. Amikor számba vettem, hogy néznem kéne-e tovább, rájöttem, hogy nincs benne semmi, amiért érdemes lenne, de azért úgy döntöttem, hogy az évad végét még kivárom. Csakhogy mióta meghoztam a döntést, képtelen vagyok rávenni magam arra, hogy megnézzem az új részt, így azt hiszem, az iZombie sorsa megpecsételődött.

Z Nation:

Korábban már említettem, hogy zombis korszakomat élem, ezért is néztem bele a Syfy sorozatába, ami annyira más, mint amiket követni szoktam, hogy azonnal megnyert magának. Mert ez az a sorozat, amit rohadtul nem kell komolyan venni, mert a sorozat sem veszi önmagát komolyan. Az olyan szar, hogy az már jó kategória élharcosa, 40 percnyi agyzsibbasztós kikapcsolódás zombizúzással és jó poénokkal megfűszerezve, és néha csak pont ennyi kell. Aki élvezni tudja a trasht, annak kellemes kis szezon lett ez, várom a második évadot is.

The 100:

Szerintem kicsit túl van hypeolva, de tény, hogy a második évad második fele összeszedett és tökös lett. Kezdődött azzal, hogy kiírták az egyik állandó főszereplőt, ráadásul valaki olyat, aki fontos volt egy bizonyos szempontból. Én ezt annyira nem hittem el, hogy kb. 2 résszel később fogtam fel, azt hittem, kiderül, hogy megjátszották, és mégsem halt meg stb., és hát nem így lett. A népek közötti ellenállást és szövetséget nagyon jól oldották meg, és a finálé olyan döbbenetes volt, hogy utána nem győztem megemészteni, hogy egy ilyet meghúztak. Szépen kinőtte magát abból a béna tinisorozatból, ami még az első évadban volt.

Daredevil:

Annak ellenére, hogy képregényes, nem érdekelt annyira, aztán mégis belenéztem, és milyen jól tettem. Annyira más, mint az országos csatornákon futó képregényes sorozatok. Sokkal lassabb a tempója, elidőzik a jeleneteken, a szálak fokozatosan érnek össze, és ez még a verekedős jeleneteken is meglátszik a különbség, amik nem voltak olyan hektikusan megcsinálva és szétvagdosva, mint az Arrowban. Az 1×02-ben egy kemény hatperces vágás nélküli bunyót láthattunk, amitől teljesen oda meg vissza voltam. Nagyon bejött ez a komor hangulat és a lassú történetvezetés, a karaktereket is nagyon szerettem, Matt telitalálat lett (a hangját de szerettem hallgatni), és itt is kerek sztorit kaptunk. És még az is bekövetkezett, amiről szó sem volt: lesz második évad, hurrá!

Ezeken kívül belenéztem a The Messengersbe, amit 3 rész után dobtam. Az alapvető problémám az volt, hogy 1, sci-fire számítottam, bedőltem a szándékos elterelésnek 2, a vallási téma is jó lehetne, de a karakterek, a történetvezetés, semmi az égvilágon nem fogott meg. Tavaly hasonlóan jártam a Star-Crosseddal, azt is annyira akartam szeretni, hogy végignéztem, csak nem tudom minek.

Azokat sem folytattam, amikről írtam a blogon, annak ellenére, hogy akartam nekik adni még egy esélyt. A Gothamből még egy részt megnéztem, de halálra untam magam, és nem erőltettem, a Constantine pedig olyan szinten taszított, hogy rá sem bírtam magam venni egy újabb részre.

A következő szezon kínálata nem túl kecsegtető, de azért néhány mindenképp bepróbálandó lesz. A Supergirl pilotot már meglestem, és az egészen tetszett, Flashre hajaz, csak lányban, a főszereplő baromira aranyos. 

Nektek hogy alakult a sorozatos évetek?

Olvass tovább!

Agent Carter pilot

Kicsit félve vártam az Agent Cartert. Egyrészt abban az időszakban játszódik, ami nem éppen a szívem csücske, másrészt még mindig érzem annak a csalódásnak a visszhangját, amit a SHIELD kapcsán tapasztaltam.

Emlékszem, mikor hallottam, hogy a Marvel-univerzum mellé tévésorozatot is terveznek, majd kiugrottam a bőrömből. Imádom a Marvel filmeket, és nem tudok betelni a komplexitásukkal. Mondjuk a diszkrét rajongásom ellenére az elkövetkező évekre kiporciózott tervek tudatában kezd már kicsit csömöröm lenni, de hiába popcorn mozik, elszórakoztatnak Thor, Amerika Kapitány, Vasember meg a többiek kalandjai. Mindezek után elkönyveltem magamban, hogy hú, de jó, lesz ezek mellé egy badass sorozatom is. Aztán a SHIELD pilotja annyira rossz volt, hogy alig bírtam végignézni, és azóta sem láttam belőle több részt, és nem is akarok.

Szerencsére az Agent Carterrel nem így jártam, úgyhogy fellélegezhetek. Nem dobtam hátast a dupla pilottól, ugyanakkor olyan kis kellemes volt, és a közeg, amiben játszódik, pont, hogy inkább előnyére válik, egy kis újdonságot csempész a nézett sorozataim közé.

Az elején azonnal visszakötik a sorozatot az Amerika Kapitányhoz, konkrét jeleneteket látunk a filmből, még Chris Evans is benne van, és ez sokkal jobban segített, hogy ténylegesen tovább éljem a sztorit, mintha csak apró megjegyzések lettek volna. Ami külön nagyon tetszett, hogy megjelent Steve Rogers aktája, benne a képpel, mikor cingár gyerek volt (és ha jól emlékszem, ez a filmben is visszatérő elem), illetve, hogy az egész részt végigkísérte az Amerika Kapitány kalandjai elnevezésű rádiójáték. Ahol csak Peggy megfordult, be volt kapcsolva a rádió, és szembesülhetett életének kiszínezett anekdotáival.

A sorozat úgy kezdődik, hogy Peggy Carter, akinek Amerika Kapitány összekötőjeként fontos szerepe volt a háború során, az ügynökségnél tisztsége ellenére semmi tiszteletet nem kap a munkatársai részéről, akik mind férfiak. Egyszerű titkárnőként kezelik, az érdemeit figyelembe sem veszik, és hiába próbálna kitörni Miss Carter ebből a bánásmódból, nem könnyű. Már ezen a ponton felbukkan az akkori éra szellemisége: a nőknek nincs joguk, nem egyenlők a férfiakkal, nem értenek ahhoz, amihez egy férfi, ez folyamatosan átsüt a pilotból, ahogy Peggyn csattan az ostor. Pedig egyszer már bizonyított, és mégis mit ér?

Rogers elvesztése után Peggy megtört, és azt hiszi, hogy a szerettei miatta halnak meg, ezért nem akar közel kerülni senkihez. Emiatt folyamatosan elutasítja a pincérnőt, aki felajánlja neki, hogy költözzön be a szomszédos lakásba. Peggy ellenkezik, mert kedveli a lányt, és nem akarja, hogy bántódása essék. Ezt egy kicsit erőltetettnek éreztem, de tudjuk be érthetetlen pszichológiai defektusnak, és lépjünk túl rajta.

Drága örök kedvencem, Tony Stark apját, Howard Starkot hazaárulónak bélyegzik, mert a pusztító találmányai ellenséges kezekbe kerültek. De Peggy tudja, hogy hazugság, amit a férfiról állítanak. Amikor Howard és az inasa, Jarvis felkeresik, úgy dönt, hogy beszáll a játszmába, és a saját szakállára nyomozni kezd.

Miss Cartert már az Amerika Kapitányban is kedveltem, és ez mit sem változott. Kicsit olyan 40-es évekbeli Alias ez a sorozat, és tetszik, amit eddig láttam. Howardot szintén bírtam, remélem majd többet lesz a képernyőn. És akit muszáj kiemelnem, az Jarvis! Jarvis olyan szinten feldobja az egész sorozatot, hogy a hiánya óriási érvágás lenne. Az egész jelleme, a beszólásai, a háztartásbelisége haláli.

A hangokat még kicsit szoknom kell, mert eddig csak szinkronnal volt hozzájuk szerencsém. Ritkán mondok ilyent, de szerintem mind Peggynél, mind Howardnál eltalálták a szinkront, sőt, még jellegzetesebb lett tőlük a karakter. Peggy akcentusa kifejezetten idegesít. Talán ha behozza ezt is a Viasat, megoldódik a "probléma", csak nem biztos, hogy én azt meg akarom várni.

Ami még kicsit furcsa, hogy az eszemmel tudom, hogy ez egy televíziós produktum, ami nyilván nem hozhatja egy mozifilm színvonalát, mégis nagy a kontraszt, és látszik rajta nagyon, hogy tévére készült, én meg a mozi folytatását várnám. Ezalatt persze nem azt kell érteni, hogy borzalmas a látvány, mert nem, csak, hogy más, mintha két különböző dolog lenne a kettő, ehhez is szoktatnom kell magam.

Összességében eddig bejön az Agent Carter, folytatni fogom, ebben biztos vagyok.

Értékelés: 4/5

Olvass tovább!